|
Heló. Jólesik hogy beleolvasol, akkor is ha nem fogod végig bírni. Nem várom, hogy elhiggyétek, amit el akarok mesélni. Egészében véve a legtöbb belőle csak kitaláció, és mese, nem tagadom és persze nincs is értelme. Egyes részei úgyis túl bizarrak és irracionálisak lehetnek majd, hogy azt mondjátok: ezt úgysem hiszem el, ilyen nem történhet meg! Azt sem várom, hogy szeressétek vagy egyetértsetek ezzel. Csak annyit, hogy hallgassátok meg a történetem. Nem ígérhetem hogy rövid lesz, vagy hogy végig egy fonálon fog futni a dolog. Sajnos hajlamos vagyok csapongásra, nézzétek el nekem. Hogy a történet melyik része igaz és melyik nem? Rátok bízom ezt is. Én csak leírom, mert le kell írnom, úgy érzem hogy valami olyat kell hagynom a bizonytalan utókornak, ami egy kicsike belőlem is, és abból a korból, amiben most élek- élünk. De annyit még hozzáfűznék, hogy vannak részei, amik igenis megtörténtek. Más részek megtörténhetnek, vagy lehet hogy egyszer tényleg meg fognak. Nem tanítani akarok, vagy tanulságot levonni. Ez csak egy történet. Hogy mihez kezdesz vele- kidobod vagy elröhögcsélsz rajta- az a te dolgod. S hogy mivel is kezdődik?
Az emberrel...
Igazság szerint nem Ádámig és Éváig szeretnék visszamenni. Inkább csak odaáig, amikor minden elromlott, mármint az én történetem szempontjából. Az infláció és a gazdaság olyan ellentétes arányban kezdett el nőni és csökkenni, hogy öröm lett volna nézni egy tankönyvben, amikor már minden rendben. De sajnos azt kell mondjam, hogy manapság már senki sem hisz abban, hogy mindent vissza lehet csinálni, és újrakezdeni. Az emberek valami fura módon eltűntek, vagy felszívódtak. A városok lassan úgy néznek ki, mint egy katasztrófa sújtotta terület. Pedig senki sem csinált fesztivált abból hogy hová fejlődik az egész, csak annyi történt hogy a kiürült házakba különféle szekták, bandák, csövesek költöztek, és amíg csak a ház bírta, kiszipolyozták. Amikor már rájukdőlni készült a kóceráj, otthagyták. Nem fontos, hogy milyen városban születtem, mára már senki sem ismeri, és az hogy milyen volt, inkább tűnik álomnak, mint ténynek. Alig 5 év alatt úgy lepusztult, hogy a Tvsek örömmel forgattak volna, ha lett volna még aki ilyet néz. Az áram nemes egyszerűséggel sokkal keresettebb lett mint az ivóvíz. Talán mert már az ivóvíz csak egy fura, ET-hez hasonló fogalommá vált az évek során. Ahol most élek, az hajdan egy virágzó kis város volt, ami a szemeteléssel küzdött, és a magas kenyérárak ellen. Minden utca tele volt autókkal amik az út szélén parkoltak, mindenütt siető emberek voltak. Most ha kinézek teljesen más minden. Autók roncsai szunyókálnak az út közepén szanaszét, mintha egy tétova hurrikán megunva őket lecsapta volna itt-ott azt, ami megmaradt belőlük. Mindent kihordtak belőlük, ami fontos volt, hasznos vagy értékes. Érdekes hogy az emberek nem ismernek ma már arany középutat. Valakit vagy nagyon utálnak, vagy nagyon szeretnek, persze lehet ez egyik napról a másikra. Nagyon kevesen élnek már egyedül, és ezeket nagyon nehéz megtalálni, mert ők is csak bevackolják magukat egy házba, lakásba, fészekbe, és tivornyáznak, majd úgy tűnnek el mint a büdösség. Mindenütt szemét, por és sehol egy szép zöld fű. A fák is eléggé elhaltak, és mutálódtak az évek során, csoda hogy még tiszta levegőt szívunk, bár lehet már az is csak a könyvekben fordul elő, és most is ki tudja milyen mérges gázt szívunk. Lassan a 3. évezredfordulóhoz közelítünk. Az életünk sivár, és nem áll másból, mint az életben maradásból.
Egy helyi banda tagja vagyok. Mondhatnám úgy is, hogy a vezetőjük, bár hogy egyedül döntök az túlzás, mert sosem szoktam utasítgatni. Ezért szeretnek. Nem szeretem a rabszolgáimnak tartani őket, inkább a barátaim, és ha valaki el is megy tőlünk, hát legfeljebb azért, mert környezetváltozástól remél új életet, és talán egy jobbat is. Sokszor kikérem a tanácsaikat, és együtt döntünk a következő lépésről. Hogy mégis miért vagyok megáldva ezzel a főnökös címmel? Mert én vagyok az, aki túl összetett lélek, túl bizarr és mégis túl egyszerű ahhoz hogy bárkivel szót értsen, és megértessem vele hogy amit tesz vagy tenni fog, az nem csak nekem jó. Aki képes mindig egy pár szóval elérni hogy csend legyen vagy egy mozdulattal a feszültséget eltüntetni. Szóval amolyan összetartó kapocs vagyok. És ami még szörnyűbb: nélkülözhetetlen. Ennek az az előnye, hogy saját kis garázsom van, mindig, akármikor és akárhányszor költözünk, és előnye, mert nem ismerhetnek meg igazán- bár ez ugyan úgy a hátránya is a dolognak. Igazi magányos farkasként nőttem fel, sosem volt senki akinek úgy igazán kitárulkoztam, mindig mindenkinek más arcom mutattam. Így sosem volt igazi barátom, bár ez ebben a világban már relatív fogalom, hiszen a barátság alapulhat egy doboz cigarettán, egy jó meleg kuckón. Mégis, néha hiányzott hogy nem volt kihez fordulnom, ha baj volt, és tanácsot se tudtam kívülállótól kérni. Ezért vagyok magányos farkas, amióta csak eszemet tudom. Szüleimre nem is emlékszem, sőt időnként kétségbe vonom hogy én születtem-e, nem csak úgy teremtve lettem valami fura módon. Persze ha társaságra vágynék, azonnal jelentkezne fiú is meg lány is a feladatra, ami jól esik időnként az ember egójának, de ott van az is, hogy vajon... Én melyik végletbe tartozom? Nincs aranyközép...
Hát itt élek. Élünk. Napjainkat azzal töltjük, hogy megőrizzük városunkat a mi területünknek, ami nem mindig könnyű. De mivel a mi motorjaink, vagyis a Kétkerekűink elég strapabíró ahhoz hogy kibírjanak minden menetet, -hála Dokinak- ritkán adódik gond ezzel. Egyszer egy régi tagunk, Lola azt mondta, hogy ez a város egy MocsokVáros. Természetesen itt, ahol még a cipőinknek is nevet adunk, ezt használtuk egy darabig, de túl hosszú volt, vagy már a jó ég emlékszik erre... Az azonban biztos, hogy Szamovár lett a neve. Persze akik külsősök, vagyis nem városlakók, az ,,OV” betűket folyton kihagyják. Minket nem szokott ez sose izgatni. Úgy vagyunk vele, hogy a név nem számít, mert nem a név tesz minket azzá, amik vagyunk. Tehát az én nevem se fontos a történet szempontjából. Amúgy sem mondanék igazat.
Érdekes, hogy a bandánk tulajdonképpen csak párocskákból áll. Ami jó harc esetén, főleg taktikai szempontokból. Vannak olyanok mint én, magányos farkasok, akik inkább csak kerülgetnek valakit, és sokak állítják a bandában, hogy azért csapódtak ide, mert a mi városunk az, ami egy banda kezében van már több éve, míg a többi ilyen településfélét szinte hetenként elfoglalja valami jött-ment brancs. Persze aztán azt hallottam, hogy valami más is vonzotta őket. Én. Önök azt hihetik hogy most egoista vagyok vagy beképzelt. Hát... Majd kiderül. Én azt mondom mindig, hogy mindig kell egy kis egészséges önbizalom. Nem? Ettől függetlenül hajmeresztő volt tudni, hogy akikkel naponta össze vagyok zárva, azok rám fenik a fogukat. Jó, mi? Tehát ezzel le is írtam nagyjából mindent, amit tudni kell ahhoz, hogy értsétek miért ilyen a történetem. Van egy kis családom, akiknek neveire később kitérek ha fontos lesz, bár azok úgyis csak gúnynevek, valami jellemző alapján. Nem kérdezem hogy kíváncsiak vagytok-e. Én már ismerem a történetet, nekem ez nem kíváncsiság, inkább érdeklődés.
Bár a fejedbe látnék, olvasó...
|
