|
Megjegyzés 1.: Hyuuuchanomnak készült alkotás, elsősorban neki címezve.
Megjegyzés 2.: Első ilyen fandomom. Nem, nem várok tippeket, hogy milyen, és ki a pár.
Trunks X C17
Utalás szinten egyebek.
****************************************************************************
Ma is tisztán emlékszem arra a napra.
Akkor már tudni lehetett, hogy ez fog történni, hiszen előtte már mindenki meghalt. Ohh, bárcsak... bárcsak ne halt volna meg Goku ne halt volna meg! Tudom, hogy minden másképp alakult volna. Akkor ő sem...
Vagy ha erősebb lettem volna... ha szorgosabban edzettem volna, és hamarabb elérem a kívánt szintet, akkor nem történik ez meg. Ketten már le tudtuk volna győzni őket. Tudom.
De makacs voltam, buta, és azt hittem: ha nehezebben tanulom meg, több időt lesz velem és lehet még valami reményem... akármi. Tudom, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy oda fajuljanak a gondolataim. De nehéz volt.
Kegyetlen volt minden nap vele lenni, és mégsem.
De ha azt hittem, hogy az kegyetlen, abba a fájdalomba bele kellett volna halnom.
Igen. Az lett volna a megoldás.
Ahogy megláttam az élettelen testet ott feküdni, rendellenesen kitekert nyakkal, félig benne feküdve egy véres tócsában és körülötte mindenhol romok... romok, hullák, vér és halál. És már ő is.
Tudom, hogy megelőzhettem volna. Segíthettem volna, vagy legalább vele pusztulhattam volna.
Volna... volna... volna...
Mennyire reménytelen.
Én, a helyzet, a világ, a sorsunk, a jövőnk... minden.
Akkor ezt hittem.
Akkor lettem biztos abban, hogy ez rég nem az a rossz, ami még várt rám, amikor megjelent.
Fekete haja most is rendellenesen szépnek látszott, arcán gonosz, kegyetlen kifejezésekkel állt meg mellettem, és figyelt engem. Nem szólt... még akkor sem, amikor megtámadtam.
Ma már tudom, hogy az első pillanatban elintézhetett volna engem is, mégsem tette. Várt... fájdalmat okozott a puszta ténnyel: nem vesz komolyan. Most sem, amikor az ő elvesztése miatt érzett bánatom olyan erőt ad, amilyet eddig nem éreztem.
Csak nevetett. Az a gúnyos, durva nevetés még most is a fülembe cseng, ahogy mindent érzek és látok ami akkor történt, ha behunyom a szemem. Még a forró lélegzetét is érzem a tarkómon. Az ujjait, amint durván kicsavarják a kezem, mikor már teljesen elfáradok, az erős lökést, amivel az ő holttestére lök, aztán a hirtelen fájdalmat, a szégyent, a kínt... hogy őt kellett néznem közben.
Aztán minden ez utáni alkalommal csak arra tudtam gondolni. Arra az egyetlen pillanatra, amikor felhördülve mart a nyakam bőrébe, és majdnem kitépte a kis húsdarabot, amit összefogott a fogaival.
Gyűlöltem. Őt, magamat, az egész helyzetet.
Őt, mert megtette.
Magamat, mert utána mindig vágytam rá.
A helyzetet, mert nem tudtam megakadályozni, nem tudtam semmit tenni, csak engedtem neki.
És ezt követően minden harc így ért véget. Akármi történt, megalázott engem, bántott és kihasznált minden pillanatot, hogy kifejezze: neki vagyok alárendelve. Csak neki, és senki másnak. Csak neki, és...
Most mégis itt ülök. Csak bámulok a lemenő napba, és remegő ujjaimmal kitapogatom a heget a tarkómon. Tudom, hogy így kellett lennie, mégis bánom.
De a fekete haja és a világítóan kék szemei velem maradnak... ahogy a hörgései, az illata és a kacagása is. A tekintete, amikor felfedezte: képtelen vagyok bántani. Ő viszont bánthatott.
De ő mindent megtehetett.
|
