Szerzõi megjegyzés:

 Twincest love, ami annyit tesz, hogy ikrek közti szerelem. Akinek az ilyesmi nincs ínyére, az forduljon meg és távozzon! Tokio Hoteles történet, azon belül Tom és Bill párosítás. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára undorító, és hogy a valóságban ilyen nincs, de én ezt szeretem, sõt imádom. Több részesnek terveztem, viszont, ha nem kapok egynél több visszajelzést, akkor tényleg lemondok róla. Minek írjak, ha senki sem olvassa? Már nem vagyok a régi, aki mindent csak kierõltet magából. Hozzászoktam, az életem részévé vállt. Magamtól és lazán írok. De ha senkit sem érdekel nem foglalom tovább a helyet.

Elõzõ rész tartalmából:

 - Oké, te mondtad! – He?

 Hirtelen tapaszza ajkait az enyémekre én meg felnyögök és a döbbenettõl hirtelen még hagyom is magam hátradönteni az ágyon és õ tovább csókol. Mellkasára teszem kezem, hogy eltoljam magamtól, mikor nyílik az ajtó. Ijhedten tekintünk mindketten arra, nekem pedig megfagy az ereimben a vér, arcom forrni kezd és gyomrom összeugrik.

3.rész tartalmából:

 Minden a feje tetejére fordult, de a Kaluitz ikrek körül mégis ijesztõen nagy a nyugalom.

Már semmi sem a régi

3. rész

 Úgy érzem, mintha valami bûnt követtem volna el. Pihegek, a tüdõm levegõért sikolt és a fejem is zakatol. Érzem, ahogy Gustav leugrik rólam és valamit mondd, de hogy mit az már nem jut el a fülemig. Ledermedve fekszem az ágyban és ikertestvérem nézem, aki szintén engem bámul. Nem tudom mennyi idõ telik el így, de Tom elõbb magához térve, diszkréten köszrüli meg a torkát.

-         Schäfer, jobb, ha most lelépsz! – mondja jeghes nyugodtsággal, ami engem mégis megijeszt.

-         Tom, én… - kezd bele Gus remegõ hanggal.

-         Tünj el, amíg még szépen mondom! – a dobosunk nem is habozik sokat, el… Mi? Ez hülye? Odamegy Tomhoz? Õ ilyenkor nagyon ingerült, kaphat tõle egy szép ökölnyomot a pofijára.

-         Nem! Ezt nem te döntöd el! Lehet, hogy neked nehéz ezt felfogni, de én szeretem Billt, és nem mint egy barátot. – jelenti ki és Georg is befut, majd tátva marad a szája, amint meghallja legjobb barátját, aztán becsukja, hogy ne tûnjön idiótának. – Bill, te mit szeretnél? – fordul felém Gustav és hangja ellágyul.

-         Én… - kezdek bele, de amint bátyámra téved tekintetem, megdermedek. Mérhetetlen fájdalom tökrzõdik benne és düh. Igen, most legszívesebben tombolna, látom. De… Miért zavarja az, hogy látott csókolózni valakivel? – Gustav, jobb, ha most hazamentek. – mondom kicsit rekedtes hangon, amire szomorúan úgyan, de rábólint.

 Miután halljuk az ajtócsapódást kicsit megkönnyebbülten sóhajtunk fel mindketten. Kíváncsian fürkészem ikrem arcát, de nem tudok semmit leolvasni róla. Felnyögök és megfordulok, hogy arcomat a párnámba rejtsem.

-         Hát, öcsi, ezt azért nem gondoltam. – Érzem, ahogy besüpped az ágy, mikor leül. – És te is… úgy értem… Szereted? – Kiráz a hideg, hogy hallom keserûen nyugodt hangját. Elgondolkodom kicsit, majd addig fészkelõdöm, míg fejemet a combjaira ejtem. Megmerevedik, majd tincseimet kezdi továbbrakosgatni simogatva, hogy arcomat is lássa. Némán nézem az éjjeliszekrényem, amin ott a két toll, amivel nemrég Gus dobolt. Most biztos megbántottam. Sosem szoktam a rendes nevét mondani, mindig becézgetem, de most nem jött a számra. Nem tudom mennyi idõ után, de válaszolok:

-         Igen, mintha a bátyám lenne, de nem úgy, ahogy õ szeretné. – hangom elcsuklik és arcomat inkább Tom combjába fúrom. Felsóhajt és hátradöl az ágyban.

-         Nagyon mérges lettem. – mondja döbbenten. Felmászok mellé és hozzábújok. Ritka alkalom, mikor engedi, ugyhogy most ki is használom.

-         Én is megijedtem... Most mi lesz? – kérdem nyakába motyogva.

-         Aludjunk rá egyet. Ennyi izgalom elég volt egy napra. – Fordul oldalra, de én nem engedem el. Hátulról átölelve fúrom arcomat hátába. Igaza van, de én nem akarok ezen gondolkozni. Semmit sem akarok, csak a meleg testét magam mellett és szédítõ illatát az orromban.

~*~

 Arra ébredek, hogy egy izmos kar simul derekamra és valaki a nevemet motyogja. Szemeim felnyitva szembenézek ikremmel, aki még az igazak álmát alussza. Homlokán izzadságcseppek csillognak a tompa fényben és szorítása is egyre erõsebbé válik. Vajon mit álmodhat? Majd én is azt fogom álmodni egyszer? Vagy most, ha visszaalszom? Némán nézem gyöngyözõ arcát és késztetést érzek, hogy megsimogassam. Alig érek hozzá, csak ujjbegyeimmel cirogatom pofiját, mégis szorosabban húz magához és nevemet sóhajtja, amitõl megremegek. Nem ébred fel. Tekintetem ajkaira siklik és pc-jére, amit mosoly közben nyelvével szokott piszkálni. Akaratlanul is mosoly kúszik arcomra és egy lágy puszit adok sazájára. Milyen puha. Ez más, mint amilyen Gustav csókja volt. Ettõl az ajkaim is bizseregnek és egész testem megremeg. Azt kívánom, bár örökre itt maradhatnék, a karjaiban. Biztonságban és nyugalomban. Még a bokám sem fáj már.

Extra:

 Tetszett? Írj kritikát, annak mindeg örül a szerzõ. Mellesleg, ha nem írsz, akkor a történet megszakad és nem tudhatjuk majd, mit rejt a jövõ számunkra...

 Ismét én vagyok az, Bill Kaluitz. Na de, most nem pocsékolom drága szerzõnk erejét, belevágok a közepébe.

 Kíváncsiak vagytok, hogy milyen érzés volt, mikor szüleink elválltak? Olvasd el és megtutod.

 Minden tavasszal kezdõdött, mikor mi ellógtunk egyszer otthonról. Felfele sétáltunk a szobáinkba lábujjhegyen, mikor anyáék szobájából elég erotikus hangok szûrõdtek ki. Tom és én fülig pirultunk, de õszintén, milyen egy gyerek, mindenre kíváncsi. Fõleg a szexre!

 Hallkan kukkantottunk be az ajtón és mikor nem aput láttuk anya fölött, mindkettõnk szája tátva maradt. Gyorsan és hangtalanul, szinte ösztönösen mentünk az õ szobájába. Szorosan egymást ölelve hevertünk az ágyon, suttogva, hogy minden rendben lesz és egy szemlehunyásnyit sem aludtunk. Féltünk. Hol van apa? Ki az a másik férfi?

 Öt napig ment így, mikor én a fáradtságtól kidõlve elájultam a suliban. A korházban tudtuk meg, hogy apa lelépett és hogy a férfit Gordonnak hívják. Elõször nem akartuk elfogadni. Tom végig nagyon ellenséges volt vele. De aztán lassan kezdtük megszokni a hülye humorát, a féltését, azt hogy anyával turbékolnak. Beláttuk, hogy anya boldog és akkor nem kéne mi így álljunk hozzájuk.

 Mostmeg látjátok? Már olyan szinten bírjuk a pasit, hogy néha apának szólítjuk.

 Ennek az extrának itt a vége. Ha akartok még, akkor tegyetek érte és írjatok kritikát. Két sortol nem szakad le az ujjocsjátok és az író is nagyon örülne. Viszlát, talán még találkozunk!