Bárcsak vak lehetnék.
Nem kéne látnom a világ szörnyűsségeit.
Nem kéne látnom, ahogy üres könnycseppek hullnak alá az utcák sötét félhomályában.
Bárcsak süket lehetnék.
Nem kéne hallanom a kétségbeesett sikolyokat.
Nem kéne hallanom a könyörgést, a halk, elhaló suttogások monoton örökkévalóságát megtörő üvöltések hátborzongató neszét.
Bárcsak néma lehetnék.
Nem kéne minden nap ellenállnom a késztetésnek.
A késztetésnek, hogy változtatni próbáljak. A késztetésnek, hogy felemeljem a hangomat tudván, hogy a szavaim úgyis el fognak veszni az emberiség hangtalan üvöltésében.
Bárcsak ne akarnék vak lenni. Bárcsak ne sóvárognék az örök csend után, és bár ne tudnám leküzdeni a vágyat, hogy megszólaljak.
Bárcsak…
Bárcsak képes lettem volna megmaradni embernek az embertelen emberek tömegében.
Embertelen emberként élem az életem élettelen napjait… örömtelen örömöket hajkurászva próbálom üldözni a nem létező boldogságot, s jogosnak érzett boldogtalansággal omlok össze az életem súlytalan súlya alatt. Fájdalomtól mentes fájdalmaktól zokogva fordulok a szívemben rejlő sötétség vakító fénye felé, hogy megvédjem magamat a bennem rejlő törődés nemtörődömségétől.
Hangosan üvölt a fülemben a zene, segít kizárni a környezet zavaró zajongását.
Magam elé meredve hagyok figyelmen kívül mindent, ami körülöttem van.
A nyomorban élő hajléktalanokat, a síró kislányt, akivel dühösen üvölt az anyja, a dugóba ragadt autók hangos dudálásait, a tömegben tántorgó, bizonytalan lábakon álló öregembert… és mindenki mást.
Minden mereven előre forduló, üres tekintettel rohanó embert.
Nem.
Minden mereven előre forduló, üres tekintettel rohanó nem embert.
Egy röpke pillanatra feléled a szívemben a kérdés ’miért?’, de gyorsan száműzöm az önmarcangoló gondolatokat.
Ki vagyok én? Ki vagyok én, hogy változtassak?
Hiszen ők sem tesznek semmit.
Miért pont nekem kéne?
|
