Egy újabb történet, mely főleg hentai vonalú, hiszen egy örömlány történetét meséli el, de akad benne yaoi, és yuri szál, sőt, incest jelenet is - igaz csak érintőlegesen. XD
A főszereplő kitalált karakter (én!) , akinek a szemszögéből nézve egészen más megvilágításban tűnnek fel Konoha hős fiai, levetve magukról a falu előtt viselt álarcot, igazi önmagukat adva az ölelésekben.
Természetesen, mint minden írásomnak, ennek a sztorinak is jó a vége, bár sok fájdalmon megy keresztül a hősnő, ízelítőt adva a prostituáltak kemény, és mocskos világából.
Kellemes olvasást! :))
Szorosan összezárt szempilláim alól vékony csíkban csordul alá egy könnycsepp, míg a támlába kapaszkodva tűröm a felettem lihegő férfi heves mozdulatait. Olyan mélyen mozog bennem, hogy félek, egyszer rossz vége lesz, és hosszú hímvesszőjével átszakítja beleim falát, de nem tehetek mást, magamban imádkozva várom, mikor fejezi be. Szombat van, az egyetlen szabadnapom, és mégis dolgozom, mert Itachi-san csakis ezen a napon jön, amikor senkivel sem találkozhat össze a faluból. Sokszor hallgattam már végig mentegetőző szavait, tudom jól, a szíve visszahúzza Konohába, de nem mehet, így legalább általam akar közelebb kerülni hátrahagyott múltjának egyre halványuló emlékeihez.
Megkönnyebbülten nyitom ki a szemem, mikor kihúzódik belőlem, most is, mint mindig, hang nélkül élvezett belém, csak megmerevedő testének mozdulatlansága árulja el gyönyörét, és a lelkem legmélyén sajnálom őt.
- Köszönöm – suttogja, míg a pénzt asztalkám sarkára teszi, és lehajtott fejjel öltözik fel, többé nem néz rám. Hasamon fekszem az ágyon, lihegve és reszketve, és így is maradok még egy ideig, mert annyira sajog és lüktet a seggem, hogy moccanni sem bírok. Nem ő az egyetlen visszatérő kuncsaftom, aki ezt a fajta szexet is műveli, de ő a legellentmondásosabb mind közül, és a legméretesebb is. Ha nem lennék muszáj végigcsinálni, akkor nem vállalnám fel őt, de a sorsom rákényszerít erre, és bennem már nincs küzdeni akarás.
Eltűnődve bámulom a becsukódó ajtót, és bár igaz, hogy ez a magas, fekete hajú, érzelmeit kimutatni nem tudó pasas idestova egy éve jár hozzám, még mindig képtelen vagyok megszokni azt a kettős viselkedést, ami annyira a sajátja. Jön, kedves és csendes, mégis félelmet keltő a kisugárzása, csókol és ölel, türelmesen, nem esik nekem, aztán hirtelen belém hatol, szétfeszítve hüvelyemet, és hiába próbálom, nem tudom visszafojtani fájdalmas nyögésem. Pár percig újra és újra belém döfi farkát, egyre mélyebbre, de hiába, a fele hossza sem fér vaginámba, aztán a szekrényem fiókja felé matat, türelmét vesztve kapja elő a sikosítót, és felrántva combjaim, máris nekiesik ánuszomnak krémtől csöpögő ujjaival. Már nem vacakol, kezdeti gyengédsége elillant, mint életének múlt ködébe vesző árnyai, és hasrafordítva a matracon, belémvágja magát.
Nagy sóhajjal fordulok hátamra az ágyban, és erőt veszek zsizsegő tompultságomon. Ez az egy szabadnapom van, és ebből egy óra hosszát máris elvett tőlem a szótlan Uchiha. Kezemet lüktető végbélnyílásomra szorítva támolygok ki a fürdőbe, és megeresztem a langyos vizet. A permet alá állva próbálom meg lemosni magamról a sok évnyi mocskot, ami ebben a lebujban rámtapadt, és elmosolyodom, mikor a fehér csík végigcsorog combom hátsó felén – örülök, hogy csak az, és nem festi rózsaszínre vér.
***
A nevem Saito Miku, 25 éves, 165 centi magas, 65 kiló, szemem kék, hajam fekete, derékig érő, egyenes. Méreteim 105/ 65/ 95, kissé telt, dús keblű, fehér bőrű... cehh, ez olyan lett, mintha eladásra kínálnék valamit. Persze, igaz is, hiszen eladó vagyok – egy kurva, akit bárki megvehet, ha van elég pénze.
Mariko és Yoko-chan a konyhában várnak rám, a hosszú pult magas székein ülve lógatják papucsba bujtatott lábaikat, yukatájuk ujja vállukig feltűrve mutatja karjuk gömbölyű vonalát, és nevetgélve hajolnak egymáshoz az összetúrt tányérok fölött.
- Na végre! – néz rám csillogó szemmel Mariko, és abbahagyja a vigyorgást, ahogy belefúrja barna szemét tekintetembe. – Most végzett?
Csak biccenteni van lelkierőm, és nem is kell többet tennem, pontosan tudják, ki jár hozzám szombatonként, és mit kell elviselnem, ahogyan tudnak minden titkomról, amióta csak együtt vagyunk ebben a kuplerájban. Yoko-chan felém tol egy tányért, én megállok a pult tulsó oldalán, és összetéve tenyerem, meghajlok picit, aztán belapátolom a rántottát. Türelmesen várják, hogy egyek, és nem is invitálnak a székek közelébe, tisztában vannak vele, hogy leülni most nem fogok.
Míg az ízekre oda sem figyelve, gépiesen tömöm a fejem, elmerülök gondolataimban, és a két fiatal lányt nézem. Mariko a kiszőkített hajával, erős sminkjével, akár valami model, magas és nyúlánk, tökéletes az alkata. Yoko-chan, aki épphogy nagykorú, apró és filigrán, rövidre nyírt barna hajával, és zöld szemeivel, mint egy gyereklány. Mindig vidámak, mindig nevetnek, még sohasem láttam sírni őket, és nem értem, hogyan képesek erre. Ugyanaz a sors jutott nekik is, mint nekem, fiatalabbak nálam, és mégis... ha nem lennének, nem tudom, honnan merítenék erőt a túléléshez.
- Megint itt járt – üti meg fülem Yoko-chan pusmogása, és fülig pirulva süti le szemeit.
- Rinnosuke? Megint megkérte a kezed? – ragadja meg karját Mariko, és elmosolyodom. Egy shinobi, aki olyan tejfelesszájú, hogy S szintű küldetésre még nem küldték soha,
beleszeretett Yokóba, legalábbis ezt hazudja neki, amikor eljön hozzá.
- Igen, de most... – kezd neki akadozva a kicsike, és pongyolája zsebéből előhúz egy erszényt. – Ezt hagyta itt nekem.
- Pénzért kefélt meg? – bukik ki belőlem a kérdés, és minden gyötrődésem ellenére szélesen elvigyorodom. – Eddig csak szerelemből tette, mi történhetett? – élcelődöm Yokóval, hiszen tudom, inkább megfizette ő a szolgáltatás árát, csak hogy a sráccal lehessen.
- Hiába is gúnyolódsz! – néz rám durcásan, és elteszi a zacskót. – A menetet külön kifizette.
Elképedve nézzük őt, Mariko is hitetlenkedve cicceg, de a zöld szemek komolyak maradnak, mikor Yoko-chan halkan folytatja.
- Meghalt a nagybácsija, és ő az egyetlen örökös. Csupán egy nagyobb küldetést kell sikeresen véghez vinnie, és a vagyon rászáll... sajnos, ez az elhunyt kikötése, és most azért adta nekem a megspórolt pénzét, hogy amíg vissza nem jön értem, ne kelljen senkivel sem ágyba bújnom. Ebből fedezem a munkám kieső részét. Értitek már? Szeret engem!
- Na persze, és ha túléli, és a kezében lesz a pénz, rohan, és kifizeti a tartozásodat, mi? – próbálom visszarángatni a valóság talajára átszellemült tündérkémet, de nem sikerül.
- Igen, így lesz – áll fel a pulttól, és neheztelően mér végig minket, arcáról egy lélegzetvételnyi pillanatra eltűnik a derű, de hamar felfelé görbíti ajkai vonalát, aztán kislattyog a konyhából.
- Szegény... – suttogja Mariko, ő pontosan tudja, mennyit ér egy shinobi szava, ahogyan én is. Bár ne lenne igazunk, bár Yoko-chan megmenekülne innen, a szívemben ezt kívánom, de az eszemmel tudom, hogy Konoha megbecsült fiai, a hősök, és példaképek mennyire hitvány emberek a lelkük legelrejtettebb zugában. Itt, ebben a házban, ahol nem kell félniük attól, hogy valaki is elárulja őket, mutatják ki a valódi arcukat, és mernek olyanok lenni, amilyenek igazából, a felszín alatt.
- Megyek a fürdőbe, nem jössz? – fordul felém a szöszi, de látom rajta, inkább maradna egyedül ő is.
- Nem, menj csak – rázom meg fejem. – Ez már egy elcseszett nap, és nincs kedvem erőlködni, hogy jobbá tegyem.
Mariko biccent, és elmosolyodik, de szeme fénytelenül rebben, ahogy lecsusszan a székről, és lassan kisétál az ajtón. Játék... mind megjátsszuk magunkat. Mi itt, a pasik meg odaát, a faluban.
***
Egyhangúan pergetem életem porszemcséit a magam köré zárt üvegfalú homokóra tölcséreiben, és fanyar mosollyal üdvözlöm nap mint nap vendégeimet. Menetrendszerűen bukkannak fel mellettem a hét minden napján a hozzám ragaszkodó férfiak, igazából nem is értem, mit esznek rajtam. Nem vagyok kimondottan szép, se csinos, mégis, nekem van a legtöbb visszajáró kuncsaftom, és az utazás közben betérő, egy alkalmas pasik is sokszor választanak engem a kínálatból. Mariko és Yoko-chan eleinte ugyanolyan bizalmatlanul, és távolságtartóan méregetett, mint a többi lány, ők is azt gondolták, hamarabb kint leszek innen, mint bármelyikük. Ám az idő múlásával lassan rájöttek, az én tartozásom soha nem fog lejárni, és ha nem is életem végéig, de legalábbis amíg eladható vagyok, örökös kirakatbábu leszek a kupi ablakában.
Szórakozottan forgatom kezeim között az egyik színes bulvárlapot, míg a mediterrán hangulatot teremtő nagy levelű, cserepes növények alatt, a nappali kényelmes bőrfoteljeinek egyikében ülve várom Gait, aki mindig a vasárnapját áldozza fel a szerelem oltárán – velem. A Konohában Zöld Szörnyetegként ismert jounin nem az a szívtipró típus, mégis, ő az egyetlen, akivel valóban élvezem a szexet. Bár én is reménykedhetnék benne, hogy egy nap belémszeret valaki, talán Maito Gai, és kifizetve az adósságomat, a házába visz... Na persze, ébresztő, Miku!
Szinte végszóra fut be hősöm, és szélesen vigyorogva felém, kivillantja erős, vakítóan fehér fogait. Uhh, már a gondolatára is beleborzongok, hogy hamarosan belémharap, és fullasztó öleléssel veszi birtokba a testemet.
- Gai-san – állok fel, ahogy tekintetünk találkozik, és elindulok felé. Ő aprót biccent, karját nyújtja, és mint valami középkori lovag, sétál mellettem a lépcsősor tetejéig, hogy ott karjába kapva, nevetve vigyen szobám felé. Heves mozdulattal rúgja be az ajtót, hátával nekidőlve csukja vissza, és vad örömmel arcán zuhan velem együtt az ágyba.
- Miku-chan... – suttogja bele elnyíló ajkaimba, és már reszketek a vágytól, hogy végre magamban érezhessem férfiasságát. Türelmetlenül segítek neki levetkőzni, kapkodva tolom le róla a mellényt, és bújtatom ki vállait a rugalmas anyagból készült kezeslábas nyakán, aztán megnyalom ajkaim ahogy megpillantom mellkasának előgöndörödő sötét szőrzetét. Gyorsan bújik ki a nadrágból, és egyetlen mozdulattal tépi le rólam a yukatámat, minden héten tönkretesz egyet, de nem bánom. Igazi őserő lapul benne, kitörni és robbanni kész férfiasság, megjelenésével és szenvedélyével is reszkető zselévé változtatja jéggé dermedt szívemet, és bár méretével nem büszkélkedhetne egy farok szépségversenyen, számomra ő a tökéletes szexpartner.
Száját az enyémre tapasztva mohón szívja csókomat, és élvezettel engedem be nyelvét ajkaim közé, hogy az enyémet hozzásimítva, fickándozó táncba kezdjek vele. Minden érintése nyomán elönti ölemet a zsizsegés, és kezem önkéntelenül siklik le széles hátán, hogy acélkemény izmokkal kikockázott hasára csúsztatva ujjaim, végül rátaláljak felmeredő péniszére. Belemordul a csókba, ahogy köréfonom tenyerem, és hüvelykemmel elkenem kicsorduló előváladékát, nagy kezeivel megmarkolja melleim halmát, durván megszorítja, aztán megharapdálja bimbóimat, egyiket a másik után, és nyelvével körözve a rózsaszín foltokon, torkomból mély nyögéseket varázsol elő.
- Gai-san... kérlek... – csuklik el hangom, ahogy kipréselem magamból a szavakat, de tudom, nem adja olcsón a gyönyört.
- Mit kérsz? – lihegi rekedten, és lábaimat felhúzva elhelyezkedik rajtam, de nem mozdul, fekete szemeit tekintetembe mélyeszti, és vigyorog, a piszok...
- Kérlek... tedd be... – könyörgöm, húzva az időt, hisz míg ki nem mondom, nem teszi meg, és a végsőkig fel akarom izgatni őt, na meg persze magamat is.
- Mit tegyek be? – hajol lejjebb, és makkját hüvelyemhez tolja, érzem keménységét, és belereszketek.
- A far-kadat – nyögöm elhalóan, és belekapaszkodom bicepszébe, vállába, hogy közelebb húzzam magamhoz, de még nem enged. Te szemét...
- Mit? – leheli alig érthetően, és látom rajta, ő sem bírja már sokáig ezt a játékot.
- A far... – ismételném, de csókkal fojtja belém a szót, és olyan erőteljes mozdulattal löki be végre magát vaginámba, hogy hangos nyögésem betölti a szobát. Rögtön mozogni is kezd, eleresztve számat hallgatja kéjes sikolyaim, amit csakis neki adok oda így. Félig felemelkedve, két oldalam mellett könyökére támaszkodva döfi magát egyre mélyebbre, és én tekergőzve vonaglok lökései nyomán, belemarva körmeimmel karjaiba. Vele soha nem kell megjátszanom magam, engem akar, így ahogy vagyok.
- Miku-chan... – zihálja nevem, gyorsítva a tempón, aztán rámborul, és derekam alatt átnyúlva ölel magához, olyan szorosan, hogy majd megfulladok. Mozdulatait visszafogja, lelassul, és finoman csúsztatja ki-be péniszét. – Olyan jó veled... csak veled...
Átkarolom széles hátát, tudom, igazat mond, talán ő az egyetlen, aki nem mutat mást itt sem, mint amit Konohában. Ismerem, jobban, mint bármelyik másik shinobit, tudom, hogy soha nem volt a faluban barátnője, szerelme, mert pont ez a heves és szenvedélyes természete az, ami miatt a háta mögött kinevetik, és nem veszik komolyan, se a férfiak, se a nők. Pedig ha tudnák... Maito Gai, nagyszerű férfi. Igazi férfi. A FÉRFI... talán csak nekem, az egész világon, de ezt nem bánom. Nem szeretnék osztozni rajta senkivel sem.
Gondolataimból a rám meredő szempár zökkent vissza a valóságba, és elmosolyodom.
- Valami baj van? – kérdezi aggódva, mire csak megrázom fejem, és tarkóját megfogva húzom magamra ajkait. Lágyan érinti számat, miközben egyre mélyebbre löki péniszét, felhúzva térdeit emeli magasabbra csípőmet, hogy így hatoljon egészen méhemig, majd kezével kettőnk közé nyúlva csiklómat kezdi el simogatni. Szorosra zárt szemhéjam mögött ezernyi fény villódzik minden mozdulatára, miközben nyakamba liheg, és forró lehellete mégjobban felizgat. Az orgazmus lassan közelít, érzem hogy vérem száguldva koncentrálódik egy pontba szeméremajkaim között, és beleremegve kiáltok fel, ahogy szétrobban bennem a gyönyör. Míg izmaim rángatózva adják meg magukat a kéjnek, Gai ösztöneitől hajtva, finomkodás nélkül döngöl a matracba, aztán rekedten nyögve feszül meg a teste, és belém lövi magját. Újra átölel, erősen tart izmos karjai között, és fülembe suttogja nevem. Aztán olyat mond, amitől kihagy a szívem egy pillanatra.
- Miku-chan... szeretlek...
***
Álom és ébrenlét határán egyensúlyozom, pilláimra még ólmos fáradtság nehezül, de az óra a kis asztalkán kegyetlenül pittyegve figyelmeztet: idő van. Nagy sóhajjal kászálódom ki az ágyból, magam után húzva a fényes szatén ágyneműbe húzott vékony takarót, és kótyagos fejjel nyitom ki a terasz ajtaját, hogy kidobjam a korlátra szellőzni a paplant. Visszasétálok a párnáért is, talpam alatt megnyikordulnak a parketta kockái, és ásítozva nézek fel, hogy egyenesen szembetaláljam magam tükörképemmel. Az ágyam melletti falat a padlótól a mennyezetig tükörlapok borítják, rafináltan elrejtett megvilágítással, hogy a kedves vendég minél jobban kiélvezhesse itt töltött idejének minden pillanatát. Elégedetlenül csóválom meg fejem, szörnyen festek, pedig még csak hétfő van, de a tegnapi napom olyan sűrű volt, mint a madame bablevese szombat esténként.
Miután Gai távozott, elég rossz hangulatban foglaltam el újra a helyem a többi lány között, és ha Mariko nem bök oldalba, észre sem veszem az előttem álló pocakos pasit, aki vigyorogva nyújtotta felém izzadt tenyerét, várva, hogy szobára vihessen. Míg asztmásan lihegett rajtam, csakis Gai-sanon járt az eszem, meg Yokón, és hogy vigyázzunk, mit kívánunk, mert még teljesülhet. Persze, egy percig sem veszem komolyan a zöldike szavait, de hátha... ki tudja? Mikor már azt hittem, teljesen lemondtam a reményről, ez történik. Csoda, ha megzavarodom?
A halszagú izzadós csak az első volt a sorban, tegnap mintha az ördög bújt volna a férfiakba, alighogy letettem a fenekem a székbe, máris állhattam fel, így még azt sem tehettem meg, hogy beszélgetek a többiekkel, és addig legalább nem gondolok Gaira. Mire az utolsó vendéget is kikísértem, és gyors fejszámolás után elégedetten könyveltem el magamban, hogy ilyen jó napot már régen zártam, sikerült meggyőznöm magam, hogy nem is hallottam semmit, illetve, amit hallottam, csak a képzeletem játéka volt.
Elszakadok tükörképemtől, kisietek a párnával a teraszra, aztán a halványkék csempékkel kirakott fürdőszobámba megyek, ledobálom magamról a hálóinget, és a bugyit, majd megnyitom a csapokat. A kádban összegyűlő melegvíz percek alatt bepárásítja a kis helyiséget, a mosdókagyló fölötti tükör elhomályosuló lapjára felírom azt a két szót, amihez eddig is tartottam magam: „Ne álmodozz!”, aztán belefekszem a kádba. Alámerülve vizezem be hajam, tenyerembe sampont nyomok, és élvezem magányomnak ezt a néhány óráját, amikor csak magam vagyok, és rajtam kívül nem ér hozzám senki.
***
Dühösen igyekszem az étkező felé, elaludtam fürdés közben, és most alaposan elkésve szedem a lábaim, hogy reggelizni tudjak, mielőtt megérkezik Ibiki-san. A hétfő az övé, ráadásul korán jön, mert a napjai zsúfoltak, sokszor késő éjszakáig is dolgoznia kell. A folyosó lilatapétás falai közt félpucér, vagy már felöltözött lányok szaladgálnak, egy pillanatra Yoko-chant is meglátom, ahogy a pénzeszacskót szorongatva hezitál – aztán zsebébe süllyeszti az erszényt, és eltűnik a szobájában. Mégsem váltja meg magát a kis szerelme pénzéből, lehet hogy elgondolkodott a szavaimon? Bár ne lenne igazam...
A lépcsőfordulónál majdnem beleütközöm egy fekete ruhás, fekete hajú nőbe, aki kimérten mér végig, és gúnyos vigyorra húzza a száját.
- Sumimasen, Shizune-san – hajolok meg előtte, de ő feleletre sem méltatva lök arrébb.
Pénzbehajtó, vagy adószedő, egyre megy, minek hívom, annak a képmutató szemét Hokagénak az embere. Tsunade... Konoha legnagyobb ribanca. Ha bármelyikünk is kinyitná a száját, tudna mit mesélni, de Ibiki-san biztosított arról, hogy akinek ez eszébe jut, irtózatos kínok között leheli ki a lelkét, még mielőtt egy hangot is szólhatna.
Újra végigvág rajtam a rettegés régen eltemetett érzése, amíg leérek a lépcső aljára, és a nappali felé elnézve meg is látom Morinót. Francba, ebből nem lesz reggeli. Összébbhúzom magamon a yukatát, szorosabbra fogva derekamon az övet, hogy mégjobban kiemeljem homokóra alkatom, aztán dekoltázsomon széjjelebb nyitom a köntös szárnyait, és csípőmmel jobbra-balra tekergőzve, ringó járással lépkedek a sebhelyes felé, kezemmel hosszú hajamba túrva, és mikor végre észrevesz, izzó tekintetemet az övébe fúrom.
- Ibiki-san – búgom nevét, és oldalához simulok, csókra nyújtva a számat, nyalom meg ajkaim, aztán elfordulok a mozdulatlanul álló férfitól, és visszaindulok a lépcsősor felé. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, követ engem, ismerem már a szokásait, mit szeret, és mit nem, így csak rázom a farom, míg felfelé tartok az emeletre, és hátamban érzem forró tekintetét.
Szobám ajtajában megállok, és kacéran nézek fel a szótlanul mellém lépő Morinóra, aztán elmosolyodva nyitok be a hálóba, és mire az ágyhoz érek, már le is dobom magamról a köntöst. Nincs alatta semmi, most már teljesen meztelen vagyok, de még nem fordulok felé, hagyom, hadd élvezze ki csípőm, és combjaim látványát. Mikor meghallom szaggatott légvételét, hajamat előresöpröm, eltakarva melleimet, és lassan megmozdulok végre. Elsétálok mellette, és becsukom az ajtót, mert ő még ezt sem teszi meg, csak áll a szoba közepén, keze ökölbe szorulva, és zihálva veszi a levegőt. Háta mögé lépek, lecsúsztatom vállain a kabátját, az egyik szék karfájára dobom, kezemmel végigsimitom széles hátát, aztán előrecsúsztatom ujjaimat mellkasára, és kigombolom ingét. Mikor az is lekerül róla, hátának dőlve nyomom forró bőréhez telt melleimet, és elvigyorodom nyögését hallva. Simogató ujjaim megtalálják apró bimbóit, aztán lejjebb haladnak hasfalának kidudorodó izmain, és kikapcsolom nadrágján az övet. A zipzár hangjára megremeg, kissé szétteszi lábait, hogy letolhassam róla még ezt az utolsó pár ruhát is, majd meg sem várva, hogy a székre dobjam a gatyáját, elindul az ágyam felé, és hanyatt veti magát rajta.
Végigvizslatom izmos, harcedzett alakját, és mereven ágaskodó péniszét, miközben ő is engem bámul, és vár. Egyik mutatóujjamat felcsúsztatom hasamon, kebleim között, nyakam vonalán, és miközben egy pillanatra sem szakítom meg a köztünk lévő szemkontaktust, számba veszem, majd nagyot cuppantva húzom ki ajkaim közül. Gyorsan lélegzik, tudom, már nem bírja soká, így az ágyhoz riszálom magam, és átvetve csípője fölött lábamat, megtámaszkodom mellkasán.
- Csináld – suttogja, és elpirul, nem szokta megmondani, mit szeretne, mindent rámhagy, vagy inkább rámbíz, de most úgy látszik, alaposan felhúztam, és nem bírja ki szótlanul. Elmosolyodom, és rámarkolok merevedésére, aztán hüvelyemhez illesztem makkját, és lassan beleülök. Megragadja combomat, és lehunyja szemét, ajkai közül apró nyögések törnek elő, és én is a csendbe lihegek egy-egy kéjesnek hangzó sóhajt. Hadd higgye, hogy élvezem.
Míg egyre gyorsabb ütemben lovagolom meg az alattam moccanatlanul fekvő férfit, eszembe jut, milyen volt az első együttlétem vele. Féltem tőle, noha már nem voltam kezdő, de tudtam róla, mi a munkája shinobiként, és azt hittem, az ágyban is olyan, mint az életében. De, mint aztán a későbbiekben mindenkiben, csalódnom kellett benne is, és megtanultam, hogy a világ tele van képmutató, hazug alakokkal. Ibiki annak ellenére, hogy vallató, és mestere a kínzásoknak, tele van gátlásokkal, ha a nőkről vagy a szexről van szó. Nem sokat beszél, de elejtett szavaiból, és félszeg viselkedéséből rájöttem, fél a kudarctól, vagy attól, hogy valamit rosszul csinál – éppen ezért nem csinál semmit. Furcsa, mi? Szinte nevetni támad kedvem, ha vele vagyok, de visszafojtom kikívánkozó gúnyos kacajom, mert tudom, ha visszatér Konohába, újra a kemény és kegyetlen jouninná változik, és akkor bosszút áll azon, aki volt olyan bolond, hogy ki merészelte nevetni.
Észreveszem, hogy egyre hangosabban zihál, rekedt hangja visszafojtott szenvedéllyel telítődik, tudom, hogy hamarosan elélvez, így abbahagyom mozdulatomat, és lecsusszanva péniszéről, nyelvemmel körbenyalom mellbimbóit. Mohó csókokkal falom izmos hasát, így haladva egyre lejjebb, aztán feneke alá nyúlva tenyeremmel, belemarkolok farpofáiba, és végighúzom nyelvemet lüktető erektől dagadó farkán. Kezével a lepedőt szorítja, és hangosan felnyög, mikor végre a számba veszem, és megszívom makkját. Nem sokáig kell mozgatnom fejem, hogy elélvezzen, és keserű magját a számba lője, nagyokat nyelve szívok még rajta egy párat, aztán lihegve eresztem el, és hátrálok le az ágyról, hogy a fürdőbe siessek. Bármit megteszek, vagyis, szinte bármit, de ezt soha nem tudtam megszokni. Míg kiöblítem a számat, Ibiki-san bejön utánam, és megáll a hátam mögött.
- Mit akarsz attól a hülyétől? – kérdezi, és a zuhany alá állva engedi magára a meleg vizet, arcának és mellkasának forradásai kipirosodva fénylenek bőrén.
- Nem értelek, Ibiki-san – nézek rá, és tényleg nem értem, kire célozhat.
- Gaira gondolok – zárja el a csapot, és a törülközőért nyúl, aztán, most először, mióta hozzám jár, megragadja felkarom, és magához ránt. – Verd ki a fejedből, hogy majd ő lesz a hős lovag, aki megment! Túl értékes vagy ahhoz, hogy csak úgy kirepülhess a kalitkából.
Vizes testétől én is nedves leszek, miközben undorom kiül az arcomra. Ebben a pillanatban nem tudom megjátszani magam, és ezt ő is észreveszi, mert kegyetlen vigyorra húzza a száját.
- Sokkal tartozol Konohának... a Hokage kért meg, hogy adjam át személyesen az üdvözletét.
Elereszt, a falnak tántorodom, ahogy ellök, és még akkor is döbbenten állok a hideg kőkockákon, mikor már rég kiment tőlem. Tsunade... rohadt kurva... nem szeretnéd, ha az aranytojást tojó madárkád szárnyra kapna, mi? Hát tehetek én róla, hogy itt vagyok? Hát tehetek én a szüleim elcseszett életéről?!
***
A délutánom szinte észrevétlenül repül el, az a pár kuncsaft, aki jön, és elvárja, hogy teljesítsem minden vágyát, nem jut el tudatomig, csak gépiesen teszem a dolgomat. Gondolataim Ibiki szavai körül járnak, és azon rágódom magamban, miközben tűröm a különböző férfiak nagyon is egyforma ölelését, hogy honnan tudhat arról, amit én is csak tegnap hallottam Gaitól. Éjfél előtt pár perccel aztán kikísérem az utolsó vendégemet is, de mielőtt felmennék a szobámba, a konyha felé veszem az utam. A koránkelő Morinónak köszönhetően kihagytam a reggelit, és ebédelni sem volt időm, csak pár falatot ettem, két pasi között, és mostanra már úgy érzem, gyomrom helyén egy sav által kimart lyukas zacskó zörög. Éhes vagyok!
Szinte meg sem lepődöm, mikor belökve az ajtót, szemembe csap a felkapcsolt lámpa fénye, és megpillantom a számomra legfontosabb két embert az asztal mellett ücsörögni. Az utóbbi időben nem nagyon van alkalmunk beszélgetni, nem tudom, mi változott, de régebben volt időnk egy-egy rövid szünetre kiülni a kert fái alá, és vidám eszmecserét folytatni a dolgainkról. De most... A férfiak mintha megbolondultak volna, csak jönnek és jönnek, és megállásunk sincsen.
Fáradtan turkálok a hűtőben, és kiveszem az ebéd maradékát, de fel sem melegítem, jó lesz így is, csak ehessek végre. Mikor letottyanok hozzájuk, tűnik fel, milyen csendesek, és hogy Yoko-chan Mariko arcát, és száját kenegeti valami erős illatú kenőccsel.
- Mi a baj? – nézem meg közelebbről a szúrásnyomot a szöszi arcán, de ő csak elmosolyodva legyint, mozdulata nyomán azonban fájdalmasan felszisszen.
- Francba... ez az állat Genma, még csókolózás közben sem hajlandó kiköpni azt az átkozott dobótűt... – motyogja, sebét tapogatva, aztán óvatosan szájába vesz egy szem szőlőt, az asztalon álló gyümölcskosárból.
- Tiszta hülyék... – bólogatok helyeslően, miközben tömöm a fejem. – Veled mi újság, Yoko? – fordulok teli szájjal a kicsike felé, és arra vagyok kiváncsi, mi van a szerelmével, de olyat mond, amitől egész meghatódom.
- Asuma-san ma jött hozzám utoljára – dől hátra a székben, és szemében vidám fény csillan. Asuma volt az egyik legrendesebb tag, miért örül annak, hogy nem jön többet? – Szerelmes...
Döbbenten lesek Marikóra, de ő is vigyorog, már biztosan tudta, és én hitetlenkedve csóválom meg a fejem.
- Ilyen shinobik is léteznek?
Egyszerre robban ki belőlünk a nevetés, és összeborulunk az asztal felett, hosszú hetek óta először, végre felszabadultnak érzem magam. Szeretem őket, mert mindig mellettem állnak, és képesek még a bizakodó szeretetre, pedig a sorsuk nagyon is mostoha volt.
Mariko nem Konohában született, nem emlékszik, hogy került ide, ami nem is csoda, hiszen alig volt három éves, mikor az őrjárat rátalált a falu körül elterülő erdőben. Árvaházba került, ahol sok szenvedésen kellett keresztül mennie, társai nem fogadták el az idegen kislányt. Alig cseperedett fel, máris szembesítették a zord tényekkel; a falu ugyan felneveli az árvákat, de nem az idegeneket. Az életbenmaradásához szükséges költségeket valakinek meg kell fizetnie, és mivel egyetlen hozzátartozója sem kereste a Konohában eltöltött hosszú évek alatt, az adósság rendezése az ő problémája maradt. Nem tehetett mást, elfogadta a Hokage „nagylelkű” ajánlatát, és megállapodtak a törlesztés módjáról. Azóta él itt velünk, és viseli el a falu és más országok férfijainak szeszélyeit, mindig mosolyogva, de legbelül kiábrándulva, és beletörődve, akárcsak én.
Szótlanul nyammogok, Mariko az utolsó szőlőszemet is beharapja, aztán nagyot nyújtózva áll fel a székéről.
- Jó éjt, csajok – búcsúzik féloldalas mosollyal ajkán, és ásítozva battyog ki a konyhából.
Yoko a krémes tégely kupakját csavargatja, álmodozó tekintete a semmibe mered, és tudom, hogy Őrá gondol.
- Van valami híred? – kérdezem halkan, de csak fejét ingatja, aztán rám néz, és zöld szemeit az enyémbe mélyeszti.
- Tudom, hogy vele leszek... így vagy úgy, de egyszer biztosan – mondja, és lecsusszan a székről. – Késő van, én is megyek. Jó éjt, Miku-chan.
Könnyed csókot lehel homlokomra, és távozik, én egyedül maradok, és előbbi jókedvem úgy eltűnik, mint tányéromból a hideg tészta. Yoko-chan egy nemesi család tagjaként látta meg a napvilágot, alig tizennyolc esztendeje, és a klánja neki köszönheti, hogy a mai napig megőrizhette a képmutató előkelősködést. Yoko nagyapja megrögzött szerencsejátékos volt, és mielőtt a csőd szélére sodorta volna a családot, a Hokage jobbkezének szeme megakadt a lányon. Üzletet ajánlott, és a nagypapa nem is gondolkodott; ha odaad egy unokát, marad még elég. Azóta a szerető papuska feldobta a bakancsot, de Yoko maradt, talán még az enyémnél is nagyobb összeggel tartozik, ezért is bízik abban, hogy az a tejfelesszájú igazat mondott neki, és hamarosan visszatér, hogy kiszabadítsa innen.
Vállamat masszírozgatva kelek fel, és szedem össze a tányérokat, aztán gondolataimba temetkezve lépek a mosogatóhoz, és engedem meg a vizet. Szinte mindegyikünk, akik ebben az intézményben tengetjük életnek aligha nevezhető napjainkat, nem önszántunkból vagyunk itt. Akadnak kivételek, akiknek a vérében benne van a kurválkodás, és eszük ágában sem lenne soha mást csinálni, mert élvezik, de ők kevesen vannak, és nem is keverednek össze velünk, kényszervágásra ítélt háziállatokkal.
Súrolóport szórva a leégetett lábas aljára, sikálom a szivaccsal a fémet, és eszembe villan, hogy ahonnan jöttem, soha nem kellett dolgoznom. Anyám és apám nagyszerű jouninok voltak, akik tehetségükkel szolgálták Konohát, de amikor apám egy súlyos sérülés után többé nem mehetett küldetésre, az addigi felhőtlen életünknek vége szakadt. Nyitott ugyan egy kis vegyeskereskedést, melyből hozzájárult anyám jövedelméhez, hogy fenntarthassuk életszinvonalunkat, de mogorva, házsártos öregember lett belőle néhány hónap leforgása alatt. Soha nem tudta megemészteni, hogy míg ő otthon bájolog a vevőkkel, addig anyám továbbra is küldetésekre jár, és több pénzt hoz a házhoz, mint amit a bolt előteremt. Ekkor kezdődtek köztük a veszekedések, sőt, apám nemegyszer össze is verekedett anyámmal, mert bár nem volt többé shinobi, a képességeit nem veszítette el, és ha megdühödött, használta is. Alig múltam tizennégy, mikor egy éjjel eltűnt otthonról, és csak reggel tudtam meg, a házba bekopogó ANBU-soktól, hogy anyám után ment, aki újabb feladatán dolgozott, és már csak a holttestüket találták meg, Konoha határától nem messze. Soha nem derült ki, hogyan haltak meg, vajon apám ölte-e meg anyámat, aztán magát, vagy veszekedés közben történt a baj, esetleg idegen kéz volt az okozója idő előtti eltávozásuknak, és én mai napig sem tudtam belenyugodni az elvesztésükbe.
Egyszerre szakadt a nyakamba az árvaság, noha már nem voltam kisgyerek, a magány, mert testvéreim soha nem születtek, és élő rokonaim nem voltak, na meg a bolttal való küszködés. Két hosszú évig álltam helyt, idejekorán felnőtté váló gyerekfejjel, amikor végleg beadtam a törülközőt, és mint olyan naív fiatal lány, aki még hisz a mesékben, a Hokagétól próbáltam meg segítséget kérni. A nő, és a mellette álló jobbkeze alaposan végigmért, ahogy egyszerű ruhámban, tisztán és ártatlanul álltam előttük, és másnap kifizették minden adósságomat, amit két év alatt sikerült felhalmoznom. Egy pár napig minden este imáimba foglaltam Tsunade nevét – amíg értem nem jött egy férfi, és fel nem világosított, mi is a helyzet valójában. Adós lettem, és fizetnem kellett, és az a pasi, akit azóta sem láttam, félreérthetetlenül adta tudtomra, hogyan is képzelték el a törlesztés módját: egyszerűen megerőszakolt. Még akkor éjjel bekerültem ebbe a házba, mely nem a falu területén fekszik, nehogy a tiszta erkölcs példájaként elhíresült „szent” Konoha nevét beszennyezze egy ilyen kétes intézmény ocsmánysága. Senki nem tudja, esetleg csak sejti, hogy a háttérben a szálakat egy nagyon is erkölcstelen, magát a végletekig megjátszó nő mozgatja, akinek a szerencsejáték és ital iránti szenvedélyénél talán csak a pasik felé mutatott kéjsóvár vágyai a nagyobbak. Tsunade... ekkora ribancot még nem hordott a hátán a föld...
Megcsóválom fejem, és abbahagyom a sikálást, mielőtt még kilyukasztanám a lábos alját, aztán leöblítem, és a csöpögtetőre teszem. Fáradtan vonszolom magam az emeletre, és ruhástól zuhanok az ágyba, nem sok időm maradt az alvásra, és holnap... az egyik legrosszabb vendégem jön. Bassza meg, de utálom a keddeket.
***
Ingerülten csapom le a pittyegő óra gombját, és vaksin pislogok az összehúzott sötétítőfüggönyök közti résen bevágódó fénycsíkba. Gyomrom hangosan kordul meg, jelezve a tegnapi koplalás eredményét, és bármennyire is nincs kedvem a mai naphoz, összeszedem magam, és felkelek. Gyors zuhany után magamra kapva a vörös, aranyszálakkal átszőtt kimonót, sietek le az étkezőbe, kettesével szedve a lépcsőfokokat, és mire leérek, már arcomra erőltetem a gondtalan derű külvilág számára mutatott maszkját. Az asztalok körül, mint egy csivetelő madársereg, vagy inkább, mint egy baromfiudvar káráló tyúkjai, ülnek, és beszélgetnek a lányok, ki felöltözve, ki félig pucéron, középen ott trónol a madame – akit csakis azért nevezünk így, mert származása szerint valóban az. Ez a szikár, alacsony kis öregasszony, aki ősz haját kontyba tekerve hordja, apró, seszínű szemeiben fensőbbséges pillantással vizslatja udvartartását, és semmi sem kerüli el a figyelmét, ami veszélyez-tethetné királyságának fennállását. Mariko és Yoko megszokott asztalunk mellől integet, helyemen már tányérra szedve a reggeli, és míg leülök közéjük, eszembe jut, hogy tegnap éjjel elfelejtettem megkérdezni valami fontosat a kicsitől.
- Yoko – fordulok felé teli szájjal, és ő kérdően húzza fel vékony szemöldökét. – Miért dolgoztál tegnap? Nem használod ki a pénzt, amit kaptál?
A zöld szemek zavartan sunynak az asztalra, biztosan nem gondolta, hogy észrevettem, és Mariko is kiváncsian mered a lányra, miközben pohara után nyúl, és vizet tölt az asztalon álló kancsóból.
- Ezt én is tudni szeretném – nyeli le utolsó falatját, és nagyot kortyol a hideg vízből.
- Én... – kezd bele zavartan Yoko, aztán evőpálcikáit letéve, hátradől a székben. – Úgysem lenne elég, talán egy-két napra... minek pazaroljam el? Azt hiszem, túlságosan is lebecsült engem, ha azt hitte, annyira kevés ügyfelem van, hogy hetekig kihúzom a pénzből...
Összenézek Marikóval az üres tányérok fölött, és tudom, arra gondol, amire én: micsoda tökfej ez a pasi! Ezek után még azt is elhiszem, hogy tényleg szerelmes a mi kicsikénkbe.
Nem szólok semmit, a hideg víztől bepárásodott üvegkancsó után nyúlva töltök én is a poharamba, de alig állok fel az asztaltól, a madame máris felém integet az ajtóból, engem keresnek. Ő lenne az? Nem, ahhoz még korán van, nyilván valami régebbi kuncsaft lehet.
- Jók legyetek – mosolygom a csajokra, és kilibegek a nappaliba, ahol már türelmetlenül vár a Ködrejtekbe valósi vászonkereskedő. Idős, szikár férfi, kissé már hajlott háttal, és remegő térdekkel, de nem bánom, hogy vele kezdődik a napom, mert sokat már nem tud tenni az ágyban, és cserébe a hallgatásomért, busásan megfizeti a semmit, plusz egész jó történetekkel szórakoztat, amik vele estek meg utazásai során. Bárcsak ilyen maradna a kedd... de tudom, ez hiú ábránd csupán.
***
Késő délutánba hajlik az idő, és még mindig nem jött az, akit a legkevésbé várok, kezdem azt hinni, az öreg mesemondó szerencsét hozott a mai napra, és megúszom a szokásos programot. Nem sok dolgom akadt, összesen négy ügyfelem tette tiszteletét, aránylag normális pasik, normális kívánságokkal – ha csupa ilyen férfi látogatna ide, még meg is szeretném a munkámat. Marikót és Yokót viszont reggel óta nem láttam, csak remélni tudom, hogy nincs nehéz dolguk.
Megfürödve, tiszta yukatába bújva, és frissen ülök a nappali kanapéján, hosszú hajamat szórakozottan tekergetve tűzöm kontyba, mikor a bejáratra sandítva meglátom őt. Mozdulatom félbemarad, ahogy barna szemei az enyémbe mélyednek, és egy ragadozó éhes vigyorával közeledik felém. Nagyot nyelve átkozom a szép arcú shinobit, és remegő térdekkel állok fel, hogy elésiessek.
- Üdvözlöm, uram – suttogom, és meghajlok, ő kirántja a pálcikákat hajamból, és vészjósló a
hangja, mikor megszólal.
- Tudod, hogy kibontva szeretem – markol bele alátekergőző tincseimbe, és fejemnél fogva ránt fel.
- Gomen’nasai – motyogom, mert máris sikerült okot adnom arra, hogy bedühödjön. Elereszt, és ellépve mellettem tart az emeletre, még állok egy pillanatig, próbálom összeszedni magam, de aztán gyorsan észbe kapva fordulok utána, és lábamat kapkodva szedem a lépcsőfokokat. Hálóm ajtajában megáll, megvárja, hogy én nyissak be, de aztán úgy lök a szoba közepére, hogy hasra vágódom a lendülettől. Basszus, tényleg felhergelte magát...
Felhúzom térdeim, és úgy maradok, földre borulva alázkodom meg előtte, de tudom, ez nem hatja meg. Körüljárja összekuporodó testemet, aztán megérzem lábát oldalamban landolni, és a rúgás erejétől arrébb gurulva kiáltok fel. Újra hajam után nyúl, és felráncigál, a fájdalom könnyeket csal szemembe, de nem sírok, már nem.
- Azt hitted, ma nem is jövök, he? – kérdezi, közel hajolva arcomhoz, melegbarna szemei résnyire szűkülve, kegyetlen csillogással merednek rám, aztán visszakézből akkora pofont húz le, hogy a falnak tántorodva kapaszkodom az ágyam baldachinjáról lelógó függönybe.
Érzem, hogy szám sarkából kicsordul a vér, yukatám ujját markomba fogva elkenem, és szipogva nézek rá, míg ő ledobálja magáról a ruháit, egy pillanatra sem véve le rólam tekintetét. Felmeredő férfiassága láttán megremegek, a saját erőszakosságától is képes felizgulni, és pontosan tudom, mi következik. Hozzám lép, durván megragadja akaratlanul is védekezően felemelt karjaimat, csuklóimat összefogva maga előtt, újra képen töröl, aztán államat satuként szorító ujjai közé fogva, belemar ajkaimba. Előbbi ütésének helye élesen sajdul meg, és felszisszenek, de máris lerángatja rólam a köntöst, és az ágyra lök. Már nem is próbálom kezelni a helyzetet, úgy, mint az elején, mert ma már tisztában vagyok vele, semmi értelme a kedvét keresni, lehiggadni úgysem fog. Csak tűröm, hogy hátamra fordítson, és combjaimat szétfeszítve, máris vaginámba vágja magát, a fájdalom csak pillanatnyi, de mégis feljajdulok. Kéjesen elvigyorodik hangomra, és gyors iramban kezd mozogni, szerencsére eszébe sem jut, hogy velem mi van, így hamarosan meghallom elfúló lélegzetét, ahogy belémélvezve megfeszül a teste.
Legurul rólam, és elnyúlik mellettem, zihál egy kicsit, aztán lekászálódik az ágyról, ruhái zsebében matatva cigit kotor elő, és visszafekve az ágyba, rágyújt. Hosszan fújja a füstöt, légzése egyenletessé válik, míg én visszafojtva indulataimat, csendben fekszem oldalánál, és várom, mit akar még.
Felkönyökölve néz rám, a parázsló végű csikket elhúzza arcom, majd nyakam felett, és színtelen hangján szólal meg, melleim közé pöccintve a forró hamut.
- Nem akarom mégegyszer azt látni, hogy nem vársz rám – suttogja ajkaim fölé hajolva, míg én lesöpröm magamról az égető parazsat. Még jó, hogy most nem rajtam nyomta el... – Ne hidd azt soha, hogy nem jövök.
A szoba közepére dobja a filtert, keze végigsimít combomon, aztán fel, csípőm és hasam vonalán, ujjai közé szorítva csippenti össze bimbómat, majd belemarkolva tincseimbe, megcsókol. Nyelvét durván löki torkomba, hogy majd’ megfulladok, és egyáltalán nem örülök a második menetnek.
- Akarod tudni, miért késtem? – kérdezi halkan, miközben keze újra lesiklik testemen, és lábaim közé nyúlva, egyik ujját feltolja ánuszomba. – Az a fasz Kakashi tartott fel... meg az ő kis hülye tanítványai... hogy basznám szét az egész bagázst...
Már két ujja matat bennem, és szemeim szorosra zárva nyelem kikívánkozó nyöszörgésem, mert igaz, hogy szokva vagyok ehhez, de még Itachi nagy farka sem ilyen durva és megalázó, mint amit ő csinál. Nem sokáig tart a játszadozása, hasra fordít a matracon, hallom, hogy tenyerébe köpi nyálát, aztán megérzem a hideg folyadékot bejáratomon végigcsorogni, és megrázkódom az undortól. Rámhasal, kemény péniszét erőteljesen tolja be fenekembe, és azonnal tövig nyomva magát, döngölni kezd.
- Kakashi... – nyögi minden egyes lökése után, és már tudom, miért teszi. A faluban mindenki úgy ismeri, mint egy szerettel teli, jóindulatú és jószívű, kedves chuunint, de valójában egy vadállat, aki abban leli élvezetét, ha szétverhet, mielőtt megkefél, azt képzelve, a fehér hajú jouninon vesz elégtételt sérelmeiért. Nem tudom, mi okozza köztük a nézeteltérést, de én iszom meg a levét, mert csak itt van mersze kivetkőzni a Konohában játszott szerepéből. Egyre gyorsuló zihálása figyelmeztet, itt az idő, hogy megadjam neki, amire vágyik, kissé felemelkedve hajtom hátra fejem, csókra nyújtva ajkaim, és ahogy elmélyítve hangomat, kiejtem nevét, rámborulva élvez belém.
- Iruka...
***
A paplant magam alá gyűrve fekszem, míg a tükörben szemlélem az ajkam sarkában meghúzódó lila zúzódást, és előre rettegek a holnaptól, ahogy altestem minden pontja lüktetve sajog. Iruka elnyújtózva fekszik mellettem, mélyeket szippantva a cigarettából, és hosszan fújja a fodrozódó füstfelhőket a mennyezet felé, még nem szánta rá magát, hogy felkeljen, fizessen, és távozzon, de amíg békén hagy, nem bánom, mert addig sem kell másokat elviselnem – ami, valljuk be, a mostani állapotomban nehezemre is esne. Lehet, talán nem jó ötlet, de akkor is tudni akarom, vajon mi az oka, amiért annyira meggyűlölte Kakashit, hogy a helyemre képzelve a jounint, szabadul meg dühétől minden egyes alkalommal, mikor hozzám jön. Lassan felé fordítom fejem, és halkan szólalok meg, kezeimet magam előtt összefonva, védekezésképpen, ha nem díjazná a bátorságomat.
- Iruka-san...
- He? – kapja oldalra pillantását, és tenyerében elnyomja a csikket, aztán fölém magasodva emelkedik könyökére, és kezdek elbizonytalanodni, vajon tényleg jól teszem-e, hogy kiváncsiskodok. – Mi az, Miku?
A barna szemek türelmetlenül húzódnak résnyire, és nagyot nyelve nyitom ki a szám, mert most már muszáj mondanom valamit, ha el akarom kerülni az újabb pofonokat.
- Miért... miért haragszol Kakashi-sanra? – bököm ki, és elszántan állom csodálkozó tekintetét, aztán elvigyorodik, és átkarolva testemet, mászik rám, súlyával a matracba préselve. Jaj, ne, még egy menetet nem bírok ki...
- Miért akarod tudni? – leheli ajkaimba, és reszketve fekszem alatta, de nem hátrálok meg, igenis jogomban áll tudni, miért üt-ver, miközben a fehérhajúra dühös.
- Kakashi-san... igazán rendes ember. Soha nem bántott... – mondom végül, de azonnal össze is harapom a szám. Bassza meg, ezt jól elszúrtam! Ennél nyilvánvalóbban nem is árulhattam volna el, hogy a jounin is az én vendégköröm tagja... francba!
- Szóval, hozzád jár? Hehhe – nevet fel Iruka, és befészkeli magát combjaim közé. Ne...
- Igen – bólintok, mert bár az ügyfeleinket nem adhatjuk ki, és nem véletlen, hogy egyes shinobik csak bizonyos napokon jöhetnek, gondosan megtervezett „menetrend” szerint, most már mindegy, kicsúszott a számon, és nem tudom kimagyarázni. – Miért utálod?
Iruka elkomolyodva mélyeszti pillantását szemembe, aztán váratlanul legurul rólam, és az ágy szélére ülve, újabb cigit kotor elő nadrágja zsebéből, majd felvillantva az öngyújtó sárga lángját, rágyújt.
- Miért? – csóválja meg fejét, és feláll, hogy összeszedje a ruháit. – Mert elvette tőlem azt a posztot, amit én is birtokolhatnék, csakhogy ő tehetségesebb ninja, és miért? Sharingan... – köpi gyűlölettel a szót, majd öltözni kezd. – Elvette tőlem a tanítványaimat, Naruto már jobban ragaszkodik hozzá, mint hozzám, én csak arra vagyok jó manapság, hogy kizsebeljenek... teljesen magához édesgette. Na és a nők? Tapadnak rá, bár komoly barátnőről nem tudok, mégis, olyan... szexi a kisugárzása. És az is, igen, szexi. A legszívesebben rámásznék, és a matracba kefélném... de nem vagyok sem meleg, sem elég erős hozzá. Kakashi... csak gyűlölni tudom, amiért olyan tökéletes, én meg csak eljátszom a szeretni való tökéletest, de nem vagyok az!
Felülök az ágyban, míg hallgatom a vallomását, de megijeszt a szeme, mikor megfordulva rám néz, és mellényzsebéből az asztalra csapja a pénzt. Megint felhúzta magát... csak ne rajtam vezesse le.
- Jövőhéten találkozunk– biccent aztán, és kiviharzik az ajtón, úgy bevágva maga után, hogy megremeg az ablaküveg. Most már tisztábban látom a dolgokat, megérte a kockázat, de ez nem sokon múlott... és holnap, mit mondok majd Kakashinak? Megtapogatom arcomon a duzzanatot, aztán végignézek máris lilulni kész foltjaimon. Tudom, hogy megint kérdezgetni fog, ki az az állat, aki így elbánik velem, hiszen már a múlthéten is rosszallóan nézett rám, amiért nem árultam el. De nem beszélhetek, pedig biztos, hogy tenne ellene, hiszen kedvel engem. Miért is ne kedvelne? Egyedül én tudom a titkát, amit nem árultam el soha senkinek – és nem is fogom.
***
Elnyúzottan, és a kétségbeesés határait súrolva mászom elő a fürdőszobából, ahol vettem egy fürdőt, hogy némileg helyre tegyem magam, de a halványpirosra színeződő víz csak még jobban letargiába sodorta megtépázott lelkemet. Mindegy, nem azért vagyok itt, hogy nyafogjak, majd orális szolgáltatást nyújtok a mai nap többi vendégének, bár ahogy számat tapogatva elnézem a helyzetet, az sem lesz fáklyásmenet. Francba, Iruka, miért nem verekszel össze inkább vele, ahelyett, hogy tönkreteszed a munkaeszközeimet?!
Már yukatám övét kötöm masnira derekamon, mikor halk kopogtatás után, választ sem várva, a madame lép be szobámba, és tetőtől-talpig végigmér. Közelebb jön hozzám, kézfejével állam alá nyúlva megemeli fejem, elfintorodik a zúzódás láttán, aztán se szó, se beszéd, lábaim közé nyúlva tolja fel ujját hüvelyembe. Felszisszenve tűröm, neki ehhez joga van, és mikor elmaszatolja a pirosas nedvet ujjbegyén, elgondolkodva néz szemembe.
- Ma már nem kell dolgoznod – mondja végül, és értetlenül meredek rá. Persze, tudom, hogy én vagyok az egyik legjobban tejelő madárka a kalitkában, aki akkor éri a legtöbbet, ha teljesen ép és egészséges, de ma még sok pénzt kereshetnék, ha... Nem. Valószínűleg csak elszerencsétlenkedném az egészet, és talán még panasz is lenne rám. Elhúzom a szám, mikor megértem, a házunk feje elsősorban magát védi, és nem engem akar kímélni, mert Tsunade biztosan leszedné a fejét a helyéről, ha panasz érkezne az intézmény szolgáltatásának minőségére.
- Köszönöm – hajtom meg fejem a nő előtt, mert ezt kívánja az illem, bár a legszivesebben belerúgnék a nyanyába.
Gúnyos mosoly villan fel petyhüdt ajkain, és magamra hagy, én pedig nem tudom, mit kezdjek ennyi szabadidővel. Már nagyon rég nem volt alkalmam pihenni, az alvást kivéve, és eltűnődve húzom ki szekrényem fiókját, hogy előkotorjam a gyógynövényekből készített kenőcsöt, amit maga a Hokage állított össze, pontosan az ilyesfajta sérülésekre. Bekenem szám sarkát, foltjaimat, aztán sajgó altestemet is, holnapra sokkal jobban leszek, mert igaz, hogy Tsunade egy utolsó aljas dög, de a gyógyításhoz nagyon is ért, ezt nem vitathatom.
Leemelek a polcról egy mangakötetet, és alkonyatig az ágyamban heverészve olvasgatok, aztán ahogy lehűlik odakint a levegő, úgy érzek egyre nagyobb késztetést arra, hogy az estémet a kert fái alatt töltsem. Erkélyem korlátján átlépek a mellettem lévő nagyobb teraszra, ahonnan lépcsősor vezet a hátsó udvarra, és besétálok a sűrűsödő sötétségbe. Egy cseresznyefa alatt megtalálom a kis padot, ahol hármasban szoktunk üldögélni Marikóval, és Yoko-channal, és gondolatok nélkül bámulom az egymás után feltünedező csillagokat. Olyan messzinek tűnik minden, ami eddig történt velem, olyan távoli, és hihetetlen a gyermekkorom boldog tudatlansága, szüleim szeretete, és az a kevés örömteli pillanat, amit a lányokkal ebben a kertben eltöltöttem. A feszültség, mely már régóta gyűlik bennem, most végre kitörni kész, és forró könnyeimen át elhomályosulva látom az égbolt ezernyi sziporkáját. Vajon meddig lehet még ezt elviselni?
***
Kivételesen nem én vagyok az utolsó, aki az étkezőbe lépve foglalja el helyét az asztalnál, bár ma reggel sok időt elvesztegettem azzal, hogy valahogy eltüntessem új, színes egyéniségem szemmel látható jeleit. Ám a több centi vastag sminkréteg ellenére sem tudom elleplezni, mennyire fáj a szám, és noha nem látszik a pofon helye, hála az alapozónak, mihelyst nagyra tátom, hogy beleharapjak egy almába, akaratlanul is felszisszenek, és a lányok együttérezve néznek rám.
- Szemétláda – morogja Mariko, és nem kérdeznek semmit, tudják, mi a helyzet.
- Ehh, hagyjuk is, inkább felelj nekem – nézek csintalanul Yokóra. – Hogy bírja még az öreg?
Sajnálkozásuk ellenére elvigyorodnak, halkan kuncogunk a tányérok felett, és a kicsike hüvelykjével bök az ég felé, jelezve, hogy az „öreg”-gel minden oké. Mikor csillapul a jókedvünk, Yoko szeretettel teli mosolyt varázsol arcára, és sóhajtva dől hátra székében.
- Jiraya-sama... még mindig az a kedves, morgó medve, aki volt – néz ránk, és biccent. – Nagyon is megy neki... csak arról nem tud leszokni, hogy lejegyzetelje a napjaimat. Néha már úgy érzem, én vagyok a főnök, és ő a titkárnő – vigyorodik el újból, és Marikóval mi is felnevetünk. A zseniális író, akit igazi géniuszként tartanak számon, valójában egy kupiban gyűjti össze a könyvébe való nyalánkságokat... akármilyen kedves pasi, ő is képmutató.
A reggelit a madame tapsikolása szakítja félbe, ideje kiülnünk a nappaliba, hogy elkezdődhessen a napunk. Ahogy elhaladok mellette, kérdően néz rám felvont szemöldökével, és én aprót biccentve jelzem, velem minden oké. Vagyis, majdnem minden, de hiába is vallanám be neki ezt, ma már nem érdekelné a nagylelkű matrónát, örülhetek, hogy a tegnapi bevétel-kiesésemet pótolta a saját zsebéből.
Aránylag nyugalmas a napom, mintha az istenek is tudnák, nem vagyok jó formában, és engednék, hogy az erőmet arra a férfira tartogassam, akit nem rendezhetek le egy gyors menettel, és aki túlzottan is aggódik értem, így mindent meg kell tennem, hogy ne nagyon vegye észre a tegnapi nap nyomait rajtam. Ebédidőben is csendes a ház, így kezemben a dobozkámmal, kiballagok a kertbe, és az eldugott pad felé veszem az utam, ahol, legnagyobb örömömre, már ott ül Mariko. Ezer éve nem ücsörögtünk itt így együtt, ezért kihasználva az alkalmat, cseverészünk apró semmiségekről, és csupán egy mondat erejéig említem meg Yoko szerelmét, amire szomorú fejrázás a válasz.
Már estébe hajlik az idő, a levegő is lehűlve járja át a nappalit a nyitott ablakokon át, mikor a madame elém lépve közli, hamarosan megérkezik, jobb lesz, ha felmegyek a szobámba. Nagy sóhajjal kelek fel a kanapéról, és indulok az emeletre, hálómba érve igazítok sminkemen, bár tudom, feleslegesen, Kakashi-san nem szereti a kencéket, úgyis az lesz az első dolga, hogy leszedi rólam. Na jó, nem az első, és remélem, mire végzek a szokásos feladatommal, odakint eléggé besötétedik, idebent meg csak a falitükör hangulatvilágítását hagyom majd felkapcsolva, bízva abban, hogy nem a sharinganjával fog végigbámulni.
Erőteljes kopogtatás szakítja félbe gondolataimat, és az ajtó rögtön ki is nyílik, a belépő ezüstszín haja és fekete maszkja láttán szívem még ma is hevesen megdobban, bár már rég tudom, nem ő az, aki után valójában epekedem. Amikor először járt nálam, teljesen a hatása alá kerültem, mint mindenki, aki közelebbi ismeretségbe kerül vele, legyen az nő, vagy férfi, de hamar beláttam, részéről nem számíthatok mélyebb érzelmekre, és bár kedvel engem, olyannyira, hogy féltve őrzött titkát is rámbízta, csak és kizárólag a szex az, ami miatt minden szerdán felkeres.
- Kakashi-san – állok fel öltözködőasztalomtól, és elésietek, míg ő becsukja az ajtót, közben leveti fejpántját és maszkját.
- Miku-chan, alig vártam, hogy jöhessek – mosolyodik el, és szorosan a karjaiba zár. – Nem tudnál még egy napon helyet szorítani nekem? – kérdezi, mint minden alkalommal, de én csak sajnálkozóan ingatom fejem. Nem szaladhat össze valamelyik másik shinobival, hová lenne akkor a diszkréció?
- Hát, jó... – masszírozza meg tarkóját, aztán ágyamra veti magát, mellényzsebéből előveszi a piros könyvecskét, és felém nyújtja. – Hatvanharmadik oldal – mondja, és elégedett mosolyra húzza a száját.
- Csak nem? – kérdezem, és öröm tölt el, ahogy elhelyezkedem mellette, aztán fellapozom a megviselt olvasnivalót. A múltkor az ötvenediken hagytuk abba, de ő ezek szerint folytatta, megküszködve betegségével, és nem is csodálom, hogy olyan büszkén vigyorog. Nem lehetett egyszerű, főként ha figyelembe vesszük, hogy Kakashi-san diszlexiás.
Míg olvasom Jiraya-sama kalandos szex-könyvét, egy-egy részletet felismerve Yoko-chan
életéből, kezdek megnyugodni, úgy látszik, Kakashi túlságosan is el van telve saját sikerélményével ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Hála az égnek...
Túljutva a szaftos jeleneten, a jounin fészkelődni kezd, aztán kiveszi kezemből a könyvet, megnézi az oldalszámot, és a földre hajítja, hogy ugyanazzal a mozdulattal rám vesse magát. Az erotikus regény sorai mindig izgalomba hozzák, és általában végig is csinálja velem, amit akkor olvastam fel, így pontosan tudom, mire számítsak, ahogy most is. Fejem fölé nyúlok, hogy megnyomjam a villanykapcsolót, de pechemre gyorsabb nálam, és elkapva csuklómat, nem engedi, hogy sötétet csináljak, mert a részlet nappal játszódik, és ő nagyon ad a tökéletes kivitelezésre. Mielőtt megcsókolna, összehúzott szemmel méregeti alapozóval kimázolt arcomat, és elégedetlenül rántja ki alólam a lepedő csücskét, hogy ledörzsölje rólam a festékréteget. Ajjaj... hát, ez nem jött össze, és már előre félek a faggatózásától.
- Na ne – mordul fel máris, ahogy ajkam szegletében előtűnik a lila folt, és mérgesen cincálja le yukatámat, aztán alaposan végigvizslat. – Miku, most már tényleg tudni akarom, hogy ki az a szemétláda, aki így elbánik veled!
Kétségbeesetten pislogok a felemás szemekbe, de csak megrázom fejem, nem árulhatom el, és ezt tudja is, hiszen már annyiszor megmondtam neki.
- Szóval nem árulod el – mélyül el a hangja, és lemászik rólam. – Tudod, nem csak miattad van elegem a fickóból. Unom, hogy akárhányszor jövök, ilyen állapotban talállak, és nem élhetem ki a vágyaimat rajtad, mert én nem vagyok az a fajta pasi, aki fájdalmat okozna egy nőnek. Ha nem tálalsz ki, akkor magam járok utána, megvannak az eszközeim, hogy megtudjam, amit akarok.
Igen, ezzel tisztában vagyok én is, de mégsem ez riaszt, hanem az, hogy ha nem elégítem ki az igényeit, panaszt tehet, amihez minden joga megvan, és igaza is lenne... Tsunade a madamot nyírja ki, az meg engem, és én még élni szeretnék, bár ki tudja? Talán jobban járnék odaát.
Hallgatásomat megelégelve Kakashi feláll az ágyról, és ledobja a zöld mellényt, majd a pólójától is búcsút vesz. Hát mégis szexelni akar, amit nem bánok, mert így talán lecsillapul a bosszúsága, és mire elhagyja a házat, el is felejti ezt a kellemetlen kis közjátékot, legalábbis ebben reménykedem. Nadrágján megoldja az övet, és kibújik belőle, boxerjét is lecsúsztatja csípőjén, aztán két kezével végigsimítja lábaimat, bokámtól indulva fel egészen combjaim hajlatáig. Hüvelykujjait erős mozdulattal tolja szeméremajkamra, térdeivel lábam közé fészkeli magát, aztán egyik kezével fejem mellett megtámaszkodva, rámnehezedik. A teste acélkemény izmoktól duzzad, mellkasát, hátát, vállát ezernyi apróbb-nagyobb heg borítja, arca férfias vonásaitól megremegek, és mikor belecsókol a számba, párnámba markolva nyögök fel. Ő a másik férfi, aki fel is izgat szex közben, de érzelmeket nem csal ki belőlem, úgy, mint Gai forró érintése.
Míg nyelvemmel viszonzom gyengéd, de szenvedélyes mozdulatait, kezem bebarangolja bőrének minden centiméterét, és ujjaim rátalálnak keményen álló péniszére. Mérete igazán impozáns, na nem egy Uchiha, de határozottan a második helyen áll, és ahogy elereszti számat, már csúszom is ki alóla, hogy hanyatt döntve őt a matracon, átvegyem az irányítást. A mai fejezetben a hősnő remekelt, így nekem is ezt kell tennem, ezért föléhajolva nyalom végig nyakát, és mellkasát, megszívom a bimbóit, és nyelvemmel lesiklok hasfalának kockáin. Kezembe fogva merevedését, fel-le mozgatom tenyerem, ajkam fürgén halad lejjebb, combja belső felét csókolva, aztán megkegyelmezve nyöszörgő sóhajainak, számba veszem farkát. Érintésemre hangosan reagál, beletúrva hajamba, nyomja lejjebb fejemet, és mindent megteszek, hogy örömet okozzak neki, na nem csak a panasztétel veszélye miatt, hanem azért is, hogy lássa, semmi bajom, felesleges a kuncsaftjaim után nyomoznia.
Nagyot cuppantva húzom ki péniszét ajkaim közül, és lábamat átvetve csípője fölött, elhelyezkedek, hogy hüvelyemhez illesztve duzzadt makkját, magamba vezessem szerszámát. Mély nyögés szakad fel a torkából, és combjaimba mar, én kéjes sóhajokká szelidítve fájdalmas sziszegésem, kezdek el mozogni rajta. Feltolja magát könyökével, és átfogva derekam, csúszik lejjebb az ágyon, lábait lelógatva ül ki a matrac szélére, és csípőmet megmarkolva nyom tövig betonkemény férfiasságára. Ahogy hossza feltolja méhemet, nem bírom visszafogni magam, megmerevedve kapaszkodom vállaiba, körmeimet belevájva fehér bőrébe, és halk sikoly hagyja el a számat. Nem akartam, de ez fájt, hála Iruka őrjöngésének, és Kakashi azonnal leemel magáról, hanyatt dönt az ágyon, és rámfekszik, úgy néz a szemembe.
- Mára elég volt – közli fagyosan, és én riadtan kapok utána, mikor felemelkedve lemászik rólam, és ruháit kezdi összeszedni a földön.
- Kérlek, Kakashi-san, ne, csak múló kellemetlenség volt, már teljesen jól vagyok – próbálom karjába kapaszkodva megállítani, de fejét csóválja, és kedvesen elmosolyodik.
- Nem kell aggódnod, Miku, nem teszek panaszt, te nem tehetsz semmiről – tol el szelíden, és felhúzza a mellénye zipzárját. – Viszont, aki tehet róla, alaposan megfizet – teszi hozzá, és megrémülök, ahogy éjsötét szemébe nézek. A sharingan már a fejpánt alatt pihen, maszkját is helyére igazítja, még egy utolsó pillantást küld felém, amiből semmi jót nem olvasok ki, és elhagyja a szobámat. Na, ezt jól megcsináltam... most mi a fenéhez kezdjek?
***
Nyugtalanul töltött éjszaka után morcosan botorkálok a fürdőmbe, és eltöprengek rajta, mi lenne ha megkérném Yamato-sant, cseréljen napot Kakashival. Iruka produkciója után sokkal könnyebb dolgom lenne a nagydumás jouninnal, mint az ezüsthajú őrangyallal, de azt is tudom, megfelelő indok nélkül biztosan nem cserélne, én meg nem tálalhatok ki, Kakashi meg most már pláne nem fogadna el másik időpontot, hiszen a fejébe vette, hogy kideríti, ki az, aki miatt folyton szív... nem tudom, mit tehetnék. Ma már teljesen jól vagyok, hála a csodakenőcsnek, de ez nem segít azon, hogy a tegnapi nap VIP kuncsaftja elégedetlenül távozott. Francba... ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék, ha nem tudnám, félóra, és megkötözve hurcolnak vissza a madame emberei.
Nyüzsgés fogad a nappaliban, ezért kelletlenül bár, de belevetem magam a munkába, futólag köszönve Marikónak és Yokónak, majd észreveszem a felém integető Homokrejteki Bakit, aki pár alkalommal már járt nálam, és arcomra mosolyt varázsolva, indulok a férfi felé.
Gondolataim csak saját problémám körül járnak, gépiesen teszem a dolgom, és teljesítem az ügyfelek minden kívánságát, így szinte észre sem veszem, hogy már délutánba hajlik az idő.
Lekísérem a lépcsőn az alig államig érő, köpcös ékszerkereskedőt, aki most is megajándékozott egy nyaklánccal, de alig távozik, megpillantom Yamatót, aki fejét forgatva áll a nappali közepén, és tudom, hogy engem keres.
- Yamato-san! – kiáltom nevét, mire szelesen fordul felém, elvigyorodik, és hozzámsiet.
- Bassza meg, már azt hittem, elköltöztél – kap a karjaiba, és pörög velem egyet, aztán letesz, és megragadva csuklómat, maga után húzva rohan az emeletre. Szertelen, és be nem áll a szája, mocskos a szövege, de alapjában véve rendes tag – csakhogy ő is megjátssza magát odahaza, Konohában.
Semmi extra igénye nincs, csak megkefél, közben káromkodva adja elő, milyen jó neki, és alig bírom visszafojtani kitörni kész kacajom. Mikor végez, elnyúlik mellettem az ágyon, és vigyora letörölhetetlenül vibrál ajkain, aztán felül, hátát a tükörfalnak veti, és tekintete végigsiklik meztelen testemen.
- Kibaszottul jó nő vagy, ugye tudod? – bókol kedvesen, és én csak biccentek, naná hogy tudom. – Csodálom, hogy még senki sem akart kiváltani... vagy akart? Járt már benned olyan fasz, aki hazavitt volna házikurvának?
Bár szavai bunkónak hatnak, tisztában vagyok vele, nem annak szánja, így elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. Eddig nem találkoztam olyan férfival, aki nem csak szexet akart volna tőlem, bár eleinte minden rendes pasiban a megmentőt láttam, még Kakashiban is. Eddig... Nem tudom, hogyan mondhatnám el Yamatónak, ami Gaijal kapcsolatban felmerült bennem, hiszen nem adhatom ki a hozzám járó shinobik nevét senkinek sem.
- Nem, még senki – felelem végül -, legalábbis én nem tudok róla, hogy valaki, mondjuk... szerelmes lenne belém...
Kiváncsian várom, mit lép a szavaimra, de engem is meglep a válasza.
- Vazze, pedig, ha tudnád – mosolyog sejtelmesen, és közelebb hajolva suttog, mintha bárki is meghallhatná. – Van valaki, aki teljesen odáig van érted...
- Tényleg? – kerekítem el szemeimet, és ártatlanul pislogva nézek a jouninra, mint aki tízig sem tud számolni, olyan naív. – Megmondod, ki az?
- Nem kéne elpofáznom, de az a fasz már így is telelihegte vele a falut, szóval... – vonja meg a vállát, aztán kiböki. – Gai. Maito Gai.
Hirtelen megfagy körülöttem a levegő, arcomról eltűnik a mosoly, mert a felismerés átcikázik agyamon: nem kellett nyomozás, se lehallgatás Ibikinek, hogy tudomást szerezzen róla. Gai-san, miért kevertél engem ilyen helyzetbe? Mit ér az én titoktartásom, ha az ügyfél úgyis elfecsegi, hogy hozzám jár?
- Hey, jól vagy? – hoz vissza a valóságba Yamato hangja, és máris felöltöm jókedvem maszkját. – Bassza meg, nem kellett volna elmondanom – csóválja fejét, de átkulcsolom combjait, úgy bújok hozzá, miközben fejemet ölébe fúrva, apró csókokat lehelek farkára.
- Ugyan, ismerjük Gai-sant, mikor mond ő valamit is komolyan? – kérdezem, és nyelvemmel végigsimítom éledező férfiasságát. – Csak jár a szája, te is tudod, milyen eszetlen...
A jounin belenyög a mozdulatba, ahogy számba veszem dagadozó makkját, és fejemet fel-le mozdítva, elkezdem szopni. El kell terelnem a figyelmét a témáról, és remélem, megjegyzésem a zöldike lehetetlen viselkedéséről, őt is meggyőzi, hogy nem szabad komolyan venni Gai szavait, és a véleményem eljut Ibiki fülébe is. Mintha nem lenne elég bajom Iruka és Kakashi miatt, még ez is... na csak legyen vasárnap, meglátja mit kap tőlem, tisztelt Zöld Szörnyeteg...
***
Kifáradva alszom el a forgalmas nap után, még arra sincs erőm, hogy elgondolkodjak az engem érintő dolgokon, agyam olyan zsibbadtan követeli a kikapcsolást. Az éjszaka közepén hangos sikoltás töri meg a csendet, és ijedten nyúlok a villanykapcsoló után, zakatoló szívvel pislogva a fénybe. Ki lehetett az?
Az ajtóhoz sietek, sebtiben magamra kapva yukatám, és kinyitva, óvatosan dugom ki a fejem a folyosóra, amikor újabb kiáltás visszhangzik végig az épület falain, fájdalmas és kétségbeesett, majd a lépcsőforduló felé pillantva észreveszem a lányokat. Lassan oldalgok a többiekhez a folyosó halvány világításában botladozva, szememmel Marikót és Yokót keresem, és magamban azért fohászkodom, nehogy velük legyen valami baj. Ahogy a többiek háta mögött leskelődöm a földszint felé, egy könnyű kis kéz súlyát érzem meg vállamon, és félrekapva pillantásomat, Marikót látom meg, ahogy sápadtan és reszketve fúrja kérdő tekintetét az enyémbe.
- Yoko merre van? – kérdezem tőle halkan, de csak fejét rázza, és ő is lenéz a nappalira.
- Odanézz... – suttogja tágra nyílt szemekkel, és követem pillantását, aztán a bejáratban éppen eltűnő szőke fürtök láttán belémfagy a vér.
- Tsunade... – motyogom döbbenten, de többet nem mondhatok, mert egy durva kéz ragadja meg karom, és a többieket is arrébb lökdösi néhány porcelán maszkot viselő férfi. ANBU? Itt? Mi történhetett?
- Mindenki sziveskedjen a szobájába fáradni! – szólal meg az egyikük, mély hangja ellentmondást nem tűrő, és megfélemlítve, lehajtott fejjel indulnak meg a lányok, ám én nem vagyok ilyen okos, kibukik belőlem a kérdés.
- Mi történt? – nézek a fehér macskafejre, és már meg is bánom, hogy nem fogtam be a számat, mert a fekete ruhás alakból olyan rémisztő kisugárzás árad felém, hogy Mariko rémülten nyög fel mellettem, és kapaszkodik köntösöm ujjába.
- A szobájába, ha volna szives – mordul az ANBU, és közelebb lép, de nem kell több bíztatás, magamtól is megindulok hálóm felé, egy utolsó nyugtatónak szánt pillantást vetve a szöszire, és ekkor végre észreveszem Yokót, aki akkor ér fel a lépcsőn, és lehajtott fejjel, hüppögve battyog a folyosó másik végébe. Megrázkódó vállain látom, hogy sír, mégis megkönnyebbülten mosolyodom el, de megtorpanásomat nem díjazza az ügynök, mert nagyot taszítva rajtam, végképp bependerít szobám ajtaján.
Magamra maradva nagyot sóhajtok, és igyekszem mély levegővételekkel csillapítani reszketésemet, az ANBU fenyegető jelenléte nagyon is szokatlan ebben a házban. Persze lehet, hogy civilben járnak ide, de azt nem tudhatjuk, hiszen ezeknek a shinobiknak a kettős élete szigorúan titkos.
Az erkélyajtóban megállva szívom tele tüdőm az éjszaka friss levegőjével, és töprengve bámulom a csillagokkal teliszórt ébenszínű égboltot, mikor halk suttogás üti meg fülem, és rájövök, valaki a nevemet ismételgeti.
- Miku-chan... Miku-chan!
Fejem fölül jön a hang, így alaposan körülkémlelve osonok ki az erkélyre, és nézek fel a padlásszobák irányába, majd némi szemmeresztgetés után meg is látom Eri-chant, aki az ablakon kihajolva integet felém. A hátsó udvarra sandítok, de mivel nem látok senkit, fellépek a teraszom mellett kezdődő tető cserepeire, óvatosan araszolok a padlásablak irányába, végül felülve a párkányra, nézek Eri-chan könnyfátyolos szemébe.
- Mi a baj? – fogom át a vörös hajú, magas lány vállait, de nehezen tud megszólalni, így időbe telik, mire sóhajtozva kiböki, miért hívott fel magához.
- Chiharu-san... jajj... – nyögi sírva, és csak nagy nehezen tudom kihúzni belőle, mi is történt a barátnőjével.
Chiharu már akkor is ennek a háznak a lakója volt, mikor én idekerültem, nem túl fiatal, de meglepően szép nő, mint egy porcelánbaba, tökéletes vonásokkal, és testtel, de körülbelül annyi élet is szorult belé, mint egy agyagfigurába, mindig hideg és kimért, én legalábbis még sohasem láttam mosolyogni. Talán ezért van az, hogy nem sok visszajáró ügyfele van, és azok is idős, régivágású férfiak, akiknek tetszik a hűvös, érzelemmentes viselkedése, amitől tökéletes példája a magát megtagadó, önfeláldozó feleségnek.
Eri-chan elmeséli nekem, míg a teraszom fölött, a tetőablakban ülve lógatom a lábamat, hogy Chiharuhoz járt egy finom idős úr, aki mindenáron ki akarta váltani, és elhalmozta ajándékokkal a lányt. Egyetlen szépséghibája volt a nagy udvarlásnak, nevezetesen az, hogy a dono nős ember, és azzal etette Chiharut, hogy a felesége nagybeteg, a halálán van, de meg kell várniuk, hogy jobblétre szenderüljön, addig szó sem lehet mentőakcióról. Chiharu hitte is, nem is a szép szavakat, de ugyan mit tehetett volna, várt, miközben az idő igencsak gyorsan telt. Végső elkeseredésében azt tette, amit sok nő megpróbál, ki sikerrel, ki teljesen feleslegesen: amikor az öreggel hált, nem védekezett, és nemsokára teherbe is esett, remélve, hogy így majd választásra bírhatja a lovagját, aki a sokkoló hír után, cseppet sem meglepő módon, azonnal eltűnt a balfenéken. Természetesen a madame kilométerekről megérezte, hogy valami nem stimmel a lánnyal, és Chiharu hiába próbálta titokban tartani, legalább addig, amíg akkora nem lesz a magzat, hogy ne vehessék el tőle, nem járt szerencsével. Azon kívül, hogy alapos verést kapott, még be is zárták az egyik melléképületbe, és azonnal értesítették Tsunadét, aki persze halasztást nem tűrve sietett intézkedni.
Eri-chan megtörli maszatos arcát, és elhallgat, de bennem még sok minden tisztázatlan, ezért megsimogatom a párkányon hasaló vöröske hátát, és belebámulva az éjszaka sötétjébe, halkan faggatom.
- Ezért volt most itt Tsunade?
- Igen... – biccent Eri, és felemelkedve könyököl az ablakba, állát kézfejére támasztva. – Elvette tőle az a boszorkány... le merem fogadni, hogy hamarosan újra munkába kell állnia.
- Az tuti – helyeslek, ismerve a ház elvárásait, de akkor sem értem, mi volt ez az ordibálás.
– De, miért nem intézték csendben, hogy senki meg se tudja? Nem az lett volna a Hokage érdeke, hogy eltussolja az ügyet?
- Ugyan, naív vagy – csóválja meg fejét Eri-chan, és elkedvetlenedve magyaráz. – Pont az volt a célja, hogy mindnyájan megtudjuk, hogyan jár az, aki így próbál kikerülni innen... biztos vagyok benne, hogy még csak érzéstelenítést sem kapott, hogy minél hangosabban sikítozzon, mi meg minél jobban az agyunkba véssük a leckét...
Megborzongva döbbenek rá, a vörösnek igaza van, hiszen én is tudom, mire képes a Hokage, de ezt azért nem gondoltam volna, hiszen ő is nő... vagy csak egy női bőrbe bújt démon?
- És minek kellett az ANBU? – sóhajtom még, bár már teljesen mindegy a válasz, az eddigiekből is leszűrtem a lényeget: az életünkkel nem mi rendelkezünk.
- Talán, segítkeztek a műtétnél is, na meg, ránk is a frászt hozták... alaposan eltervezett lélektani hadviselés.
Eri-chan elhúzódik az ablakból, és már mosolyogva tekint rám.
- Miku-chan, köszönöm, hogy meghallgattál – mondja kedvesen, aztán közelebb hajolva folytatja. – Nagyon vigyázz Yoko-chanra, nehogy ő is... valami hasonló hülyeséget kövessen el.
Meglepetten nézek utána, ahogy eltűnik szobájának félhomályában, és elgondolkodva csúszom le a cserepeken teraszom korlátjáig. Amiről azt hittem, a hármunk titka, ennyire nyilvánvaló lenne a többiek számára? Vagy csak Eri-chan ilyen éles szemű megfigyelő? Megfigyelő... jaj, ne. A hirtelen belémvágó felismerés súlya alatt majdnem megroggyannak térdeim, mert ha nem is Eri-chan az, de valaki közöttünk biztosan megfigyel mindent, és jelenti is. Amilyen hamar csak lehet, beszélnem kell a barátnőimmel.
Fáradtan zuttyanok az ágyamba, de még sokáig nem jön álom a szememre, agyam lázasan zakatolva jár a történteken, és Eri-chan szavain, míg végül, magam sem veszem észre, hogyan, elnyom az álom.
***
Annak ellenére, hogy csupán néhány órát aludtam, már az órám ébresztő pittyegése előtt felébredek zavaros álmaimból. Igyekszem gyorsan összekapni kótyagos énemet, csak letusolok, és magamra kapom kék köntösöm, hajamat épphogy csak átgereblyézem a fésűvel, és hagyom szabadon omlani hátamra. Rohamtempóban trappolok le az étkezőbe, és terítem meg hármasunk közös asztalát, rajtam kívül csak két lány lézeng az ürességtől kongó nagy teremben, a többiek még biztosan pihennek az éjszakai felbolydulás után. Csak reménykedni tudok benne, hogy az én két barátnőm hozzám hasonlóan nem bírt aludni, és így beszélhetek velük, mielőtt a dolgunkra mennénk.
Türelmetlenül ücsörgök a székemen, lassanként beszállingóznak sorstársaim, köztük Mariko és Yoko is, arcukon csodálkozás, amiért megelőzve őket, már itt vagyok, de mosolyogva üdvözölnek, ahogy elhelyezkednek mellettem. Mosolyognak, velem együtt, pedig tudom, a szívük nekik is vérzik az éjszaka történtek miatt.
- Tudtok valamit Chiharu-sanról? – kérdezem őket, és mindketten biccentenek, úgy látszik,
csak én vagyok olyan elfoglalt, hogy semmit sem hallottam eddig a lány dolgairól. – Mi lesz vele?
- Ma reggel a madame beengedte Shizune-sant, láttam a folyosóról, mikor egy pohár vízért indultam. Biztosan Chiharuhoz jött – suttogja az asztal fölé hajolva Mariko, bár felesleges az óvatossága, az étkezőben mindenki erről beszélget, ki halkan pusmogva, ki hangosabban, nem törődve azzal, ki hallja és ki nem.
- Szegény lány... – sóhajt Yoko, és könnybe lábad a szeme. Eszembe jutnak Eri-chan szavai, és igyekszem kizárni szívemből a viselkedése láttán felmerült gyanúmat, de a gondolat ott motoszkál fejemben.
- Yoko, te ugye nem... – kezdek bele óvatosan mondandómba, de a madame hangos tapsikolása félbeszakítja beszélgetésünket. Francba, igazán várhatott volna még.
Az étkező hamar kiürül, utolsóként battyogok ki az ajtón, és még éppen látom az elégedett képpel kimasírozó Shizunét, aki észrevesz, és vérfagyasztó oldalpillantással mér végig. Basszus, ennek a nőnek a tekintetétől kiráz a hideg...
Felsietek szobámba, és felöltözöm, a szokásos yukata helyett utcai kimonót, és cipőt húzok, hajamat laza kontyba fogom fejem búbján, és kisminkelem arcomat. Ma van az egyetlen nap, mikor kiszabadulhatok a ház falai közül, hála a péntek egyetlen vendégének, akinek van annyi pénze, hogy egy egész napra megvegye a szolgálataimat. Ő is, mint az összes férfi, szerepet játszik a bajtársai között, egy szerényen élő, egyszerű shinobit, aki barátságos és kedves, és a legjobb barátja egy hasonszőrű ninja, akivel sülve-főve együtt van gyerekkora óta. Már az a hír is felröppent róla, hogy meleg, azért lóg folyton egy másik férfival, de ezt én tudom a legjobban cáfolni, nagyon is hetero, és az étvágya... cehh.
Kopogtatásra kapom fel a fejem a tükör elől, rúzsom kupakját a helyére csavarom, aztán még utoljára igazítok öltözékemen, és kinyitom az ajtót.
- A kocsi lent várja – közli velem a konyhán dolgozó kislány, akit biztosan a főnökasszony szalasztott fel értem, és már fut is a dolgára, én pedig lesietek a földszintre. A hallban ülő, várakozó lányok kissé irigyen pillantanak rám, míg elvonulok előttük, tudják, hogy hova megyek, és igen, bármit megtennének, ha ők is kiszabadulhatnának néha a kalitka arany rácsai közül.
Odakint egy pillanatra megállok a lépcső tetején, hunyorogva pislogok a délelőtti nap szikrázó sugaraiba, és mélyet szippantok a friss levegőből, hiszen igaz, hogy az udvarba kijárhatok, akár minden nap, mégis, itt valahogy jobban esik lelkemnek a hajamat felborzoló szél. A tűzvörös Pegueot halkan zümmög, és a fekete inges sofőr áthajolva az anyósülésen, belülről löki ki az ajtót, jelezve, igyekezzek beszállni.
- Kotetsu-san – biccentek az orra fölött fáslival betekert arcú, zilált hajú férfinak, mire elvigyorodva bőgeti fel a motort, és alig csukom be az ajtót, gázt ad, csikorgó gumikkal nekilódulva az előttünk álló útnak.
***
Végig a körülbelül egy órás úton, részben a történtekről, részben a mellettem vigyorogva vezető pasiról gondolkodom, szerencsére nem a fecsegésemért fizet, így nem kell magamat megerőltetve udvarias cseverészésbe kezdenem vele. Eleinte kérdezgettem őt, miért titkolja nemesi származását, és a családja hatalmas vagyonát, amire félmondatokkal válaszolt, egyértelműen kifejezve azon nézetét, miszerint semmi közöm az életéhez. Nem bunkóságból tette, lassanként rájöttem, csak a családját védi, akiknek semmilyen kapcsolata sincs a shinobikkal, sem Konohával, és Kotetsu azt akarja, hogy ez így is maradjon.
Az útról letérve rákanyarodunk egy árnyas fasorra, melynek végén a rácsos vaskapun át vezet az ösvény a birtok belseje felé. A villa elhagyatott, és magányos, bár a család tulajdona, mégsem gyakran nyaralnak itt, ezen a helyen főként a lovaikat tenyésztik. A ház nem túl nagy, de kecses íveivel, apró tornyocskákat idéző padlásablakaival impozáns látványt nyújt, és egyszer szívesen megnézném belűlről is, de tudom, erre kevés az esély, hiszen nem azért vagyok itt, hogy a lakásban ténferegjek.
Kotetsu a villa mögött kezdődő melléképületek felé hajt, és leparkolva az egyik istálló előtt kiszáll, aztán meg sem várva, hogy én is kikecmeregjek, megmozgatva elzsibbadt lábaimat, eltűnik a hatalmas faajtó mögött. A körülöttünk elterülő erdős terület a szivárvány színeiben pompázik, a fák halvány és mély zödje kavarogva örvénylik egybe a virágok ezerszínű áradatával. Gyönyörű ez a hely, ha tehetném, itt élném le az életem hátralévő részét, de tudom, számomra csak a péntekek lesznek ilyen szívmelengetőek, és azok is csak addig, amíg Kotetsunak szüksége van rám.
Az istállóból egy idősebb férfi lépeget elő, kantárszáron vezetve Cukit, egy fekete Shire kancát, akit van szerencsém elég jól ismerni, hiszen már hosszú idő óta vele „dolgozom”.
Bekötözött orrú shinobim is előkerül, még igazít a nyergen, majd fellendül a ló hátára, és felém nyújtva kezét, kissé lejjebb hajol, aztán megragadva karomat, maga elé ránt. Szorosan ölelem át derekát, míg ő a kantárszárat markolja, és hangos kiáltással a ló vékonyába vágja lábait. Cuki megindul, és hamarosan vágtába kezd, én igyekszem minél jobban igazodni a ló mozgásához, hogy Kotetsunak könnyebb legyen tartania engem, és élvezem a száguldást. Felpislantva a férfi arcára, most is megbámulom vágytól nekitüzesedett szemeit, félig nyílt ajkait, melyek mögül sóhajokba vegyülve néha nevetés tör elő, ahogy felpezsdül vére a vágta iramától, és érzem tenyerem alatt felsőteste minden megfeszülő izmát. Jól kitaposott ösvényen fut velünk a ló egyre beljebb az erdőben, és odatartom arcomat a szélnek, végre szabadnak és könnyűnek érzem a lelkemet, lerázva magamról az aranykalitka rácsait.
Cuki gyors vágtája meglassul, Kotetsu erős kezeivel visszafogja a rohanást, és hamarosan megállunk a kis tisztás szélén, melyet már úgy ismerek, mint a tenyeremet. Lehuppan a lóról, és engem is leemel, aztán a nyereg mögül leveszi a pokrócot, és a földre teríti, majd letelepszik rá, és kezét tarkója alá téve, elhever. Szótlanul állok elé, és kezdek vetkőzésbe, tudom, szereti ha sztriptíz előadásban részesítem, akárcsak Ibiki, de Kotetsu nem tétlen nézelődő. Feltérdel, és átfogva csípőmet, csókokat hint meztelen hasamra, letolja rólam a bugyit, aztán fél szemmel hunyorítva néz fel rám, markába veszi melleimet, és közéjük dugja fejét.
Kezemmel végigsimítok bicepszén, vállain, míg eljutok ingjének gombjaihoz, és lassan leguggolok, hogy megszabadíthassam ruháitól. Meztelen felsőtestén apró hegek, megannyi küzdelem ékes bizonyítéka, és mint a többi shinobinak, észvesztően izmos, kidolgozott a teste. Ahogy lekerül róla az ing, forró karjaiba zár, mellkasának préselve telt kebleimet, és hangos nyögés szakad fel torkából, én közben tarkóján babrálva megkeresem a fásli végét, és letekerem arcáról a kötést. Kissé elhajol tőlem, úgy várja, hogy lekerüljön róla, és már nem mosolyodom el a látványon, ami szemembe villan, pedig eleinte még fel is nevettem. Emlékszem, mikor először láttam félig bekötözött arcát, azt gondoltam, megirigyelte Kakashi-san imige-ét, és ezért a géz. De aztán letekertem róla, és kiderült, olyan szeplős, mint egy tiszta, felhőtlen éjszakán a Tejút, milliónyi csillagával, és bizony nem álltam meg, hogy fel ne kacagjak. Hát ez az oka annak, hogy rejtegeti arcának egy részét...! Szerencsémre Kotetsu nem egy vadállat, és nem sértődött meg, de rosszul is járhattam volna tapintatlan viselkedésem miatt, ha mondjuk Irukával kerülök ilyen helyzetbe...
Már övcsatján matatok fürge ujjaimmal, és ő felemelkedik, hogy könnyebben lecsúsztathassam lábain a nadrágot, aztán átölelve derekam, a pokrócra fektet, és fölém magasodva csókol bele ajkaimba. Már jól tudom, mire számítsak tőle, gyors rövid menetek, a lényeg a menet”ek”en van...
Széttárva lábaim, fogadom magamba teljes nagyságában felmeredő péniszét, azonnal mély lökésekbe kezdve présel a pokrócba, a kemény föld hátamnak nyomódik, de szerencsére nem tart sokáig. Gyorsít a tempón, és megfeszülve hördül fel, aztán elfekszik rajtam, belelihegve fülembe, és apró csókokat hint nyakamra, és vállamra. Legurul rólam, elhever a vakítóan kék, tiszta ég alatt, oldalra kinyúlva egy fűszálat tép, és szájába véve, elégedetten sóhajt fel. Én magamban számolom a perceket, aztán könyökömre támaszkodva hajolok fölé, és egy hosszú pillanatra összefonódik tekintetünk. Ujjaimmal alig-alig érintve bőrét, simítom végig forró testét, eljátszom megkeményedett bimbóival, aztán szétnyíló ajkaira tapasztom a szám, és nyelvemet az övéhez tolom.
Belenyög a csókba, lustán mozdulva öleli át derekam, és hagyja, hogy most én kényeztessem el, húzva az időt, amíg csak lehet. Farka máris éledezik, érzem, ahogy kezem lesiklik hasán, és rátalál az egyre jobban megmerevedő szerszámra. Lassú mozdulatokkal élesztem újra benne a vágyat, aztán elszakadva szájától, csókokat hintve mellkasára, haladok egyre közelebb péniszéhez. Végignyalom hosszát, és mélyen ráborulok, nyelvem és ajkaim mozdulata nyomán makkja nagyra duzzadva tölti ki számat, és nem kell sok idő, megremegve lövi magját a torkomba. Nagyokat nyelve iszom spermáját, aztán felemelkedve nyalogatom meg szám szélét, kézfejemmel letörölve a kicsorduló cseppeket, és mellé simulva fekszem el, élvezve a meleg napsugarak cirógatását bőrömön.
Liheg, és izzadtságtól fénylik a teste, de korántsem ért még véget a mai nap, rövid pihenés után felugrik, és kezem után nyúlva ránt magához, hogy elsiessen velem a közelben csordogáló patak felé. A vízhez közeledve hűvös fuvallat csapja meg meztelen bőrömet, de nem sok időm van kiélvezni a helyzetet, mert Kotetsu máris a fodrozódó hullámok közé veti magát, engem is belehúzva a patak hideg vizébe. Visongva és nevetve csapkodok felé, ő prüszkölve kacag fel mély hangján, és kergetni kezd a derékig érő csermelyben. A kavicsos partra kievickélve aztán utolér, és hanyatt dönt a fűben, máris combjaim közé fúrva csípőjét, vágja be péniszét hüvelyembe. Vállaiba markolva nyögök fel, és tűröm heves mozdulatait, miközben érzem, valahol a bal lapockám alatt nagyon nyom egy kődarab... vagy fűcsomó?
Hamar végez, nagyot fújtatva, vigyorogva hengeredik oldalára, ujjaival hármat mutatva bök az ég felé, és én is felkacagok. Ezt a marhát... de legalább jól érzem magam.
***
Gyomrom hangosan mordul fel, és Kotetsu rám nézve heherészik éhségem hallatán, aztán elkomolyodva pislant le saját hasára, mikor az is jelzi, jócskán elmúlt már ebédidő.
- Vissza kéne mennünk, ugye? – szólal meg, de választ sem várva áll fel a pokrócról, és húzza magára alsóját, aztán Cuki után füttyögetve rángatja csípőjére a nadrágot is. Belebújok a kimonómba, és összetekerem a plédet, a közben előténfergő ló pofáját gyengéden megpaskolom, és a nyereg mögé akasztom holmijainkat, a cipőkkel együtt.
A szeplős képű shinobi felpattan a hátasra, és maga elé húzva ültet Cukira, aztán még utoljára végigpásztázom tekintetemmel ezt a tündéri tájat, mielőtt végképp eltűnne a szemem elől. Lassan baktatva tartunk a birtok felé, Kotetsu szorosan a hátamnak préselődve öleli át testemet, kezében a kantárt fogva, aztán fészkelődni kezd. Jobbjába markolva a bőrszíjat, bal keze vándorútra indul köntösöm alatt, és fel-le rugózó melleimet gyúrva csókol bele nyakam hajlatába. Fenekemnek nyomódva megérzem ágaskodó férfiasságát, és előrehajolva a ló nyakára, tolakszom közelebb hozzá, mire ő, nem vesztegetve az időt, rögtön felcsúsztatja derekamra a kimonó alját. Megragadja combjaimat, aztán hallom a zipzár hangját, és látom a gyeplő aláhulló szíjait, majd megemelve csípőmet, beleültet kemény oszlopába. Cuki szerencsére nagyon is jól tudja, merre van az otthona, irányítás nélkül is hazatalál, így lépéseinek üteméhez igazodva mozdulok a bennem ki-be járó Kotetsu ágyéka felé. A nyereghez simulva csiklóm minden rezdülésre nekidörzsölődik a kikeményített bőrhöz, egyre jobban felizgulva szorítom ujjaim közé Cuki éjszínű sörényét, és a bennem mozgó farok lassú, egyenletes ritmusa az orgazmus felé repít.
Ritkán történik velem ilyen, az egyetlen kivétel, aki mindig a csúcsra juttat, az Gai, ezért meglepő erővel rázkódik meg testem, ahogy elélvezek, és Kotetsu elégedetten borul hátamra, ahogy mély hangján felnyögve belémlövi magját.
- Tíz... – lihegi rekedten, és akármilyen bódult is vagyok, elvigyorodom idióta megjegyzése hallatán.
Mire az istállókhoz érünk, már összeszedetten, és egyenes háttal ülünk a lovon, az elősiető öreg megvárja, míg fiatal gazdája leugrik a nyeregből, és engem is leemel, aztán a bácsi elvezeti Cukit. A széles faajtón belépve, a karámban felhalmozott szalmabálák útvesztőjébe keveredünk, de két kanyar után megpillantom ideiglenes érkezőasztalunkat, megterítve kései ebédünkhöz. Jó étvággyal látunk neki az ételnek, én különösen élvezem a drága és ínyencségnek számító falatokat, tengeri herkentyűk, és ropogós zöldségek bő választékát, míg Kotetsu engem fixírozva cuppogtatja le ujjairól a rák mellé feltálalt szaftot.
Nagyot nyelve tüntetem el számból az utolsó sárgarépa-szeletet, épp időben, mert Kotetsu szó nélkül veti rám magát, és eldöntve az alattunk zizegő szalmán, új menetbe kezd. Kissé fáradtan húnyom le a szemem, míg odaadóan kulcsolom át lábaimmal derekát, és magamban mosolyogva húzom meg a tizenegyedik strigulát. Kotetsu, te telhetetlen...
***
Késő délután érkezünk vissza az örömtanyára, a fehér kaviccsal felszórt udvaron ropogva gördülnek tova a sportkocsi fekete kerekei. A madame a lépcsősor alján vár minket, hajlongva veszi el a már teljesen szalonképes, és kellőképpen elfáslizott arcú shinobi kezéből a pénzt, miközben egyértelmű tekintettel sandít rám: mehetek pihenni. Még búcsút intek Kotetsu után, aztán felsietek a házba, nem törődve a főnökasszony kéjsóvár arckifejezésével – ami természetesen a bankóknak szól -, és átsietve a nappalin, tekintetemmel barátnőimet keresem. Szerencsém van, mert Yoko éppen most kíséri ki egyik visszatérő kuncsaftját, és kihasználva, hogy a madame a pultnak dőlve számolja át az imént kapott kisebb vagyont, így nem figyel ránk, megragadom Yoko karját, és magam után húzom a konyhába. Értetlenül pislog rám, de mosolyog, mindig örülünk, ha egy kis időre élvezhetjük egymás társaságát.
- Hogy ment? – kérdezi vigyorogva, és lehuppan a tálaló előtt egy székre, lábait az ülőkére húzva kulcsolja át, és állát térdeire fekteti.
- Tizennyolc – felelem, és megforgatom a szemem, ma az átlagosnál is jobban elemében volt ez a szexkazán, és el is fáradtam, mert az igaz, hogy nap mint nap ezt csinálom, de ennyi ügyfelem a jobb napokon sem volt még soha, és bizony nem bánom, hogy holnap szombat. Vagyis... Itachi. Na, ő bezavar a szabadnapomba, de azt hiszem, ennyit még kibírok.
- Tudsz valamit Chiharuról? – ülök le én is a kicsike mellé, és ő szomorúan sóhajt fel.
- Pár napon belül újra munkába kell állnia – pusmogja halkan, aztán zavartan kapja el tekintetét rólam, mint akinek titkolni valója van. – Tsunade csinált vele valamit, hogy többé ne tehessen ilyet...
- Hm, értem – tűnődöm el a lehetőségeken, de most már határozottan gyanús Yoko viselkedése. – Na és Róla van híred?
Megrázza fejét, és egy percre elhomályosul a tekintete, de olyan hamar úrrá lesz érzésein, hogy ezt a pillanatnyi gyengeséget rajtam kívűl más nem is vette volna észre. Engem akarsz átverni, kicsim?
- Nem akarsz elmondani valamit? – fogom meg kezét, de újra mosolyogva int nemet, aztán felpattan, és csókot lehel homlokomra.
- Mennem kell, a nyanya már tutira keres !
Szelesen rántja ki kezemből apró tenyerét, és kisiet a konyhaajtón, én mégis nehéz szívvel, és balsejtelmektől gyötörve nézek távozó alakja után. Valami nem stimmel vele, és félek, nem fogok időben rájönni, mi az.
***
Zavartalan este, és pihentető éjszaka – ezért szeretem a pénteket. Persze a szombat is kellemesen telik, de túlságosan nem lazíthatok, Itachi mindig a legváratlanabb időpontokban bukkan fel, és nekem azonnal készen kell állnom, hogy megszolgáljam kitüntető figyelmét, na meg a zacskó pénzt, amit az asztalomra tesz. Míg a délelőttöt a lányokkal töltöm, könnyed témákról cseverészve, nevetgélve, és közben Yokót figyelve, fel sem tűnik, mennyire rohan az idő. Fél szememmel néha a bejáratra pislogok, mikor tűnik fel Itachi-san magas, fekete csuklyás köpenybe burkolt alakja, hogy felsiessek vele a szobámba, de már az ebéd utáni önként magamra vállalt mosogatással is végzek, és a renegát shinobi sehol.
Elgondolkodva battyogok fel az emeletre, és lököm be szobám ajtaját, aztán hátammal nekidőlve csukom magamra, és úgy döntök, itt várom meg az Uchihát, majd a madame felküldi hozzám. Tükrös asztalkámhoz ülve bontom ki kontyba tekert hajamat, és eszembe jut Gai, a holnapi nap, amit már nagyon várok, és nem csak azért, mert viszontláthatom őt, hanem mert beszélnem kell vele, még ha kellemetlen is lesz az, amit mondani akarok neki.
Ahogy felpillantva belenézek a tükör fényes lapjába, hirtelen megáll bennem az ütő. Hátam mögött a félig nyitott teraszajtóban egy idegen férfi áll, hanyagul nekidőlve a keretnek, karjait maga előtt keresztbe fonva, és szótlanul bámul rám. Fekete, vállig érő, kócos haja, és éjfekete szemei , magas, erőt sugárzó alakja kísértetiesen hasonlítanak valakire, de nem tudom hova tenni a fiatal pasit. Mélyeket lélegezve nyerem vissza égbe szökött pulzusom fölött az uralmat, és megfordulva szembe nézek az idegennel, aztán felállok, és az ajtóhoz lépve, teljesen kinyitom azt. A fiatalember végigmér, mielőtt megszólalna, de ahogy meghallom hangját, rögtön rájövök, ki is ő, és csodálom, hogy nem ismertem fel előbb, hiszen a testvére kiköpött mása, még a hangjuk is egyformán lágy, mégis félelmet keltő.
- Nii-san nem hazudott – mondja, és beljebb lép a szobába, hátrálásra kényszerítve engem, és hogy teljesen biztos legyek személyének kilétében, felvillantja sharinganját. – Uchiha Sasuke vagyok.
- Tudom – felelem kissé nagyképűen, mintha már az elejétől tisztában lettem volna vele, de nem reagál, még csak el se mosolyodik. – Hol van Itachi-san?
Elsétál mellettem, szemét körbehordozza a szobán, tekintete acélhidegen villanva méri fel a terepet, magában latolgatva, vajon biztonságban van-e. Az idősebbik Uchiha is pont ezt tette, mikor először járt nálam, és csak alapos vizsgálódás után engedte meg magának a lazítás luxusát. Sasuke végül abbahagyja a nézelődést, lecsúsztatja válláról a fekete köpenyt, ami akár a bátyjáé is lehet, és katanájának szíjából kibújva, az egyik székre dobja a holmiját. Szétnyílt szárú, világoskék haorija alól elővillan sápadt bőre, és halványan sejlik fel izmos mellkasának vonala, és eltűnődve ébred fel bennem a kiváncsiság, vajon mindenben ennyire hasonlít Itachira?
- Most nem jöhetett – mondja kimérten, aztán engem fixírozva nyalja meg ajkait, és megindul felém. – Azt mondta, megéred a pénzt, amit kérsz...
Basszus, ennél még Yamato bókjai is jobban esnek... de hogyan találkoztak ezek össze? Igaz, Itachi folyton az öccse után nyavajog, és eddig, bármilyen kevés információt tudtam is meg a fiúról, olyan örömmel fogadta, mintha legalábbis a címét nyújtottam volna át egy ezüsttel keretezett névjegyen. De mindez elég lett volna ahhoz, hogy megtalálja?
Sokáig töprengeni azonban nem marad időm, mert az ifjabbik Uchiha mellém érve körbejár, érzem testemen végigsikló tekintetét, és kicsit kezdem magam úgy érezni, mint egy tehén a vásárban. Még jó, hogy a fogaimat nem nézi meg... a melleimet viszont annál inkább. Hátam mögött megáll, és előrenyúlva egyik kezével átkarol, a másikat yukatám alá bújtatva markol bele kebleim megfeszülő gömbölyűségébe, és tarkómba harap. Felszisszenek fogai szorításától, de érzem, nem kell félnem tőle, megcsókolja nyakszirtemet, és orrával végigszántva bőrömön, lejjebb csúsztatja vállamon a köntöst. Félrebillentem fejem, hogy utat engedjek szájának egyre követelőzőbb mohósága előtt, és hátranyúlva túrok bele zilált tincseibe.
Felmordul, és megfogva államat, fordítja maga felé a fejem, durván esik neki ajkaimnak, és olyan szorosan ölel, hogy szinte fáj. Na, ez évezredekre van a bátyja finom és gyengéd modorától, legalábbis ami az első tíz percet illeti...
Megfordulok az ölelésben, és lehúzom róla a haorit, tenyeremmel bejárom keményen duzzadó bicepszét, széles hátát, oldalának kidomborodó harántizmait, míg ő fárad-hatatlanul csókol, nyelvével mélyen körözve számban. A türelem, akárcsak Itachinak, nem az erőssége, és bár az idősebb Uchiha nagyobb önfegyelemmel bír, a végeredmény így is, úgy is ugyanaz. Elunva az egy helyben álldogálást, elereszti ajkamat, kissé lehajolva kulcsolja át combjaim, és felemelve az ágyhoz visz. Rádob a matracra, és szétrántja rajtam a köntöst, elővillanó meztelenségemen többször is végighordozza vágytól szikrázó tekintetét, aztán kioldja a derekán viselt vastag övet, és a padlóra dobja. Gyors mozdulattal nadrágjából is kibújik, és én kiváncsian lesem, mi bukkan elő a ruha alól?
Méretét látva fenyikkanok, nem hiába Uchiha, nem hazudtolja meg a nevét. Nagyot nyelve készülök fel a menetre, de most nem tudom, mire is számítsak, hiszen ő mégsem Itachi, bármennyire is hasonlít rá.
Rámborulva markolja meg melleimet, szájába tömve habzsolja bimbóimat, nyelve fürgén körözve jár bőrömön. Ilyen szenvedéllyel csak Gai szokott nekem esni, így kissé furán érzem magam, mikor megérzem az ölemet elöntő nedvességet, és önkéntelenül emelem feljebb csípőmet, széttárt combjaim közé engedve a fiút. Fiú... igen, még csak véletlenül sem férfi, vajon hány éves lehet? Tizenhét? Mégis, minden mozdulatán érzem, nem én vagyok neki az első, gyakorlottan nyomja kemény péniszét szeméremajkam nyílásába, és előremozdítva csípőjét, belémhatol. Felkiáltok, ahogy feltolja hosszát vaginámba, de akárcsak Itachi, ő sem tud tövig elmerülni bennem, ám nem törődve méhemmel, amely megakadályozza a továbbjutásban, újra és újra erőteljesen löki magát egyre beljebb. Szemeimet szorosan összezárva nyöszörgök alatta, mert ez tényleg fáj, és várom, mikor kéri a sikosítót, hogy áttérjen a másik megoldásra, de nem teszi.
- Sasuke-san... – nyögök fel zihálva, és ő rám néz, egy pillanatra megállva a mozgásban. – Nem... nem szeretnéd másképpen?
- Másképpen? – kérdezi, de látom szemeiben, tudja, mire gondolok. – Ahogyan nii-san?
Bólintok, mire elvigyorodik, és megrázza fejét. Nem? Feltérdelve húzza közelebb csípőmet ágyékához, és míg újra mozogni kezd, értetlenül vergődök a lökések alatt, és kínomban a derekamba kapaszkodó kézfejébe vájom körmeim. Miért nem?
Lassan megszokom az alhasamban keletkező feszítő érzést, már nem fáj, csak kellemetlen, és Sasuke farka is egyre inkább eltűnik hüvelyemben. Ismét rám fekszik, lihegve tolja fel magát újra és újra, izzadtságtól csatakos bőre csúszkálva simul az enyémhez, aztán felgyorsít, és a fájdalommal kevert kéj érzése elborítja testemet, ahogy megérzem ágyékát szeméremajkamnak csapódni: tövig bennem van. Vad rángások futnak végig izmaimon, még a lábam is beleremeg, ahogy az orgazmus szétrobban testemben, és kénytelen vagyok elismerni magamban, hogy ő már a harmadik férfi, aki ilyen intenzív gyönyört képes okozni nekem. Érzem, nem sokáig bírom már elviselni heves mozdulatait, így megkönnyebbülten felsóhajtva hallom meg rekedt hörgését, mikor ő is elélvez. Reszketve és szédülve kapkodok levegő után, Sasuke meg-megrázkódva zihál rajtam, aztán megfeszül a teste, egy hosszú pillanatig mozdulatlanságba dermed, hogy felcsukló zokogással ernyedjen el újra. Teljes súlyával rám nehezedve présel a matracba, és nem tudom, mit tegyek, hátát simogatva próbálom nyugtatni, de mélységes szomorúság szorítja össze a szívemet, és kicsordulnak a könnyeim, mikor fülemhez ér a hangja, ahogy egyetlen szót ismételgetve sír.
- Nii-san... nii-san...
***
Ágyamban ülve elkedvetlenedve döntöm hátamat a tükrös falnak, és gyengéden cirógatom az ölemben szundító, márványfehér bőrű férfi ében fürtjeit. Férfi... most mégis csak azt gondolom, az, már régen nem gyerek, hiszen fiatal kora ellenére többet szenvedett, mint némely aggastyán.
Miután sikerült megnyugodnia, szégyentől égő arccal szállt le rólam, és kapkodta össze a ruháit, de nem engedtem elmenni, erőt véve altestem zsizsegésén, lekászálódtam az ágyról, elé állva rántottam ki kezéből a holmiját, és szorosan hozzábújva öleltem át. Meztelen testünk forrón simult össze, és újra fellobbant benne a vágy, én meg, mivel másképp nem tudtam megvígasztalni őt, olyan szopásban részesítettem, amit soha nem fog elfelejteni. Ahogy szám szélét törülgetve felálltam a padlóról, enyhe mosoly vibrált ajkain, és ismét megjegyezte, hogy Itachinak igaza volt.
Hűvös távolságtartása eltűnt, hagyta, hogy az ágyamba húzzam, és elfeküdjek mellkasán, aztán nem bírtam megállni, kérdezgetni kezdtem.
- Hogy talált rád Itachi-san? Vagy te találtad meg őt? – suttogtam bele a csendbe, amely körülölelt minket, és zavartan moccant meg fejem alatt, de aztán felsóhajtott, és válaszolt.
- Ő talált rám – motyogta akadozva, de csak elkezdenie volt nehéz, aztán, mint a felgyülemlett víz nyomásától átszakadó gát, úgy nyílt meg, és kezdett beszélni, a bátyjáról, és a saját életéről. Elképedve jöttem rá, hogy az a kevés információ, amit Itachi megtudott tőlem, tényleg elég volt ahhoz, hogy megtalálja az öccsét. Ami az ő sztorijukat illeti, eddig is tudtam, részben a falubeli shinobiktól, részben Itachitól, hogy mi történt a klánjukkal, és az idősebb Uchiha az érem másik oldalát is megvilágította számomra, választ adva a miértekre. Azt azonban sohasem árulta el, milyen viszony fűzte tulajdon öccséhez, és most, Sasuke vallomása után, megértettem, miért nem akart anális szexet.
- Az rendben van, hogy a klán miatt megbocsájtottál Itachinak –mondtam neki, beleveszve a sötét szemekbe -, de hogyan tudtad megbocsájtani azt, amit veled tett? Hiszen a testvéred...
- Akkor utáltam is érte, pedig nem bántott – mosolyodott el Sasuke. – Én is beleegyeztem, és soha nem okozott igazán fájdalmat, mégis... bűntudatot ébresztett bennem a tettével, és ezért haragudtam rá. Aztán, mikor miatta elveszítettem a családomat, még egy okom lett arra, hogy gyűlöljem őt, egészen mostanáig. Már tudom az igazat, és nem hibáztatom a bátyámat, örülök, hogy vele lehetek, és most, hogy rámtalált... nincs más vágyam, csak hogy megérintsen, és hogy újra a magáévá tegyen. De nem teszi. Nem.
- Ezért küldött el hozzám, maga helyett? Hogy így járjon a kedvedben?
- Azt hiszem, igen. De soha nem szexelnék úgy, ahogy ő, mert bármit is érzek iránta, nem vagyok meleg... rajta kívül sosem akartam férfiakkal lefeküdni, vagy olyan módon szeretkezni– Sasuke lehunyta a szemét, és elfojtotta ásítását. – Mindezek ellenére – motyogta halkan – szeretem őt...
Ahogy elnézem a combjaimon fekvő szép arcot, mely az alvás nyugalmában megszelidülve veszíti el keménységét, és ahogy ujjaimat a fekete hajba túrom, mely lágyságot kölcsönözve öleli körül fehér bőrét, értetlenül állok saját érzékenykedésem előtt. Soha nem sajnálom meg az ügyfeleimet, akármilyen megrázó történeteket is meséljenek magukról, vagy ha éppen szánalmas kifogásokkal próbálják leplezni elcseszett életüket, hogy miért kell szerepet játszaniuk a nagy Konoha tökéletes népe előtt. De ezt a testvérpárt teljes szívemből szánom, és együttérzek velük, és dühít a tehetetlenség érzése, mert nem tudok tenni értük semmit.
Uchihák... egy elátkozott klán elátkozott fiai, száműzve és kivetve az elismertek közül, pedig cseppet sem rosszabbak a konohai shinobiknál. Áldozatok, és nincs, aki megváltsa őket...
Lassan elfekszem a mélyen szuszogó Sasuke háta mögött, és átkarolva derekát, engedek a pilláimra nehezülő tompa fáradtságnak. Most biztonságban van, itt nem érheti semmi baj, és míg ölelő karjaim között pihen, a lelke is nyugalmat talál – még ha rövid időre is.
***
Melankólikus hangulatban, alhasamban folyamatos zsizsegéssel ülök a nappali bőrkanapéján, és még mindig a tegnap történtek hatása alatt vagyok, hiába csivitelnek körülöttem a lányok, és hiába kéne jókedvűen tekintenem a mai nap elé, mégsem tudok örülni a vasárnapnak. Lassan vánszorognak az órák, és mintha a kuncsaftok is megéreznék negatív kisugárzásomat, ma még nem kerültem horogra, ezért a madame rosszalló pillantásaitól övezve egyre inkább várom Gait, hogy ölelő karjai közt végre nyugalmat, és vígaszt találjak háborgó lelkemnek.
Befut egy régi ügyfelem, a tengerpartól érkező gyöngykereskedő, akit nem érdekel, milyen a kedvem, amíg kiélheti rajtam vágyait, így végre elfoglalhatom magam, és nem gondolkodom olyan dolgokon, amiken úgysem változtathatok, legalábbis ezt remélem.
Míg meglovaglom az alattam sóhajtozó kuncsaftot, észre sem veszem, hogy akaratlanul bár, de ismét a fiatal Uchihán töprengek. Sasuke késő estig nálam maradt, és meglepően sokat beszélgettünk, így, mikor elment tőlem, úgy éreztem, nem csak a szeretője voltam egy pár órára, hanem a lelkitámasza is. Vajon látom még? Mi lesz a sorsuk? Francba, nem vehetem a mások terheit a nyakamba...
Az idő most már gyorsan telik, a percek órákká tornyosulva repülnek el, odakint alkonyodik, és úgy látszik, a gyöngyhalász meghozta a szerencsémet, mert annyi vendégem lett délutánra, hogy bőven behoztam a reggeli üresjárat kieső forgalmát. Míg ezzel elégedett vagyok, addig egyre jobban aggódom valami más miatt, pontosabban, valaki más miatt. Gai nem jött el hozzám, és ma már nem is fog, tudom, hogy az estéit a tanítványával tölti, egy Lee nevű fiatalemberrel, akinek szinte apja helyett apja, és sokat tesz a kölyökért, akiben egykori önmagát látja. Teljesen belső világom zaklatottságába fordulva araszolok a folyosón, mikor valaki elkapja a csuklómat, és megállásra kényszerít, én pedig meglepetten nézek fel, egyenesen a barna szemekbe. Mariko elégedetlenül csóválja fejét, mert úgy mentem el mellette, hogy észre sem vettem, és szégyenkezve állom pillantását, aztán pár szóval engesztelem ki, mielőtt visszavonulunk szobáinkba.
- Sajnálom, nagyon elgondolkodtam – simítom végig karját, mire ő kedvesen elmosolyodik.
- Azt látom, teljesen úgy viselkedsz, mint aki... – harapja el a mondatot, és huncut sziporkák csillannak a szemében, ahogy rám néz.
- Mint aki? – kédezem értetlenkedve, mert tényleg nem tudom, hova akar kilyukadni, de rosszat sejtek, elégedett ábrázatát látva.
- Mint aki szerelmes – neveti el magát, és hátrébb ugrik felé legyintő kezem elől. – Olyan merengő, és szótlan vagy, mint Yoko – tesz rá még egy lapáttal, aztán mindentudó arckifejezéssel fordul meg, és hagy magamra a folyosón. Szerelmes? Én? Ugyan...
Magamban gúnyolódva a képtelen ötleten, nyitok be a szobámba, de a gondolat gyökeret ver agyamban, és nem hagy nyugodni. Nagyon aggódom Gaiért, és nem tudom, kitől szerezhetnék némi információt róla, de a bizonytalanság fojtogató érzése lassan elborítja szívemet. Lehet, hogy mégis szerelmes lennék... Gaiba? És ő? Azt mondta, szeret... akkor mégis, hol van?
Összezavarodva, és a torkomat szorító sírással küzdve zuhanok az ágyba, még arra sem veszem a fáradtságot, hogy ágyneműt cseréljek. Gai... mi történt veled?
***
Kissé morcosan csapom le a semmiről sem tehető ébresztőórát az asztalomról, megszűntetve az irritáló pittyegést, és kikászálódóm a paplanok közül, nagyot rántva a lábamra tekeredő lepedőn, amivel csak azt érem el, hogy hatalmasat zuhanva kötök közelebbi ismeretséget a parkettával. Káromkodásomat elfojtva igyekszem a fürdőszobába, hogy a zuhany alá állva próbáljak némi emberi kinézetet varázsolni magamra, ami nem megy olyan könnyen. Egyrészt, mert lelkileg is padlót fogtam, és a bizonytalanság kikészít, hogy mi lehet Gaijal, másrészt, mert hála az Uchihák legendás méretének, még mindig zümmög a méhem, és kezd zavaró lenni az állandó vibrálás.
Kilépve a langyos permet alól, a tükörbe nézve cikázik végig agyamon, hogy ma hétfő van, és Ibiki napja... francba, semmi kedvem azzal a karót nyelt fasszal enyelegni. Most először érzem azt, mennyivel könnyebben vettem fel a vidámság álarcát addig, amíg nem tudtam Gai érzéseiről, és amíg Morino is adta a gátlásos, félénk pasit, és még csak véletlenül sem mutatta meg a Konohának tartogatott alteregóját.
Érzem, nehéz nap lesz a mai, jobb minél hamarabb túlesnem a kellemetlen találkozón, ezért fülembe csúsztatva egy hosszú függőt, belebújok ezüstszínű, bíbor virágokkal kivarrt yukatámba, és bíztatóan rámosolyogva tükörképemre, sietek a nappaliba. Szerencsétlenül kezdődő napom folytatódni látszik, mert Ibiki-san már vár rám, ujjaival türelmetlenül dobol a fogadópult márvány lapján, tekintetével a lépcsőt bámulja, és nagyot sóhajtva indulok lefelé, míg jobb híján a korlátba kapaszkodom némi támaszt keresve megbillent lelkiegyensúlyomnak.
Kivételesen nem áll ott, mint egy faszent, ahogy megpillant, elindul felém, és elkapva karom, visszafordít az emelet irányába, aztán elenged, és szótlanul lépked utánam, szobám ajtajáig. Valami megváltozott benne, és egyáltalán nem tetszik az aura, ami körüllengi, de nem sokat tehetek, próbálom beleélni magam a csábító szirén szerepébe, bármennyire is nehezemre esik most a játék. Kecses mozdulattal lököm meg az ajtót, és visszatolom a belépő férfi után, aki nem cövekel le a szoba közepén, mint szokott, hanem hanyagul az egyik fotelba vágja magát, és várakozóan néz rám.
Én csak állok az ajtóban, és már a mosolygás sem megy, de szemöldökének egyetlen rezdülése elég ahhoz, hogy észhez térjek; gyorsan magamra öltöm a bájvigyort, és lassan kioldom a köntösöm övét. Előbb egyik, majd másik vállamról csúsztatom le a fényes anyagot, aztán derekamon még visszafogom a zuhanását, hadd bámulja meg melleimet, és mikor látom, nagyot nyel, hagyom, hogy csípőmet végigsimítva, a földre essen rólam a yukata.
Valami tényleg nem stimmel vele, mert ilyenkor már reszketve várja, hogy levegyem a kabátját, és megszabadítsam a többi ruhájától is, de most szeme sem rebben, kezei lazán összefonva pihennek mellkasa előtt, végül váratlanul feláll, és vállait felhúzva, megforgatja fejét. Hallom, ahogy nyakcsigolyái hangosan ropognak ki, és már a frász kerülget, hogy talán most nem kuncsaftként jött el hozzám, hanem vallatóként, és éppen bemelegít, mielőtt munkába kezdene. Ahogy fagyott mosollyal arcomon elnézem kialvatlan, karikás szemeit, és elgyötört vonásait, eszembe jut egy mentőötlet, amivel megúszhatom a továbbiakat, ha ugyan tényleg kínzási szándékai lennének.
- Ibiki-san – indulok felé, csípőmet ringatva -, olyan fáradtnak tűnsz... nem szeretnél egy forró fürdőt, esetleg egy masszázst?
Meghökkent ábrázatát látva a műmosolyom egy pillanatra igazivá változik, aztán szinte hallom, ahogy leesik a félelem köve szívemről, mert nagyot biccent.
- Mindkettő jól esne – feleli, és én meghajolok, aztán rohanok megereszteni a fürdővizet.
Míg a fürdőszobában szöszmötölök, valahogy nem hagy nyugodni Ibiki kisugárzása, amelyet most először érzek ilyen fenyegetőnek, és bár nem tudom az okát, de ismerős nekem, mintha életem során valamikor, valahol, már találkoztam volna vele. Nem töprenghetek sokat, mert bejön ő is a gőztől elnehezült levegőjű kicsempézett falak közé, meztelen bőrén rögtön lecsapódnak a meleg pára cseppjei, és le sem véve rólam a szemét, belelép a kádba, majd megfogva karom, engem is maga mellé húz.
Hátat fordítva nekem, leül a fürdősótól apró buborékokkal pezsgő vízbe, és nekidől testemnek, ahogy térdre ereszkedve elhelyezkedem mögötte. Míg szemeit lehunyva lazítani próbál, én finoman maszírozni kezdem vállait, karjait, hátát, aztán vizet merítve a kis favödörbe, leöntöm fejét, és megmosom rövidre nyírt haját. Ujjbegyeim alatt ezernyi apró izomcsomó jelzi feszült életmódját, igyekszem minden porcikáját alaposan átdörgölni, mert egyáltalán nem vágyom a közelségére, és amíg lehet, húzom az időt, mielőtt megkefélne.
Eddig nem féltem tőle, sőt kicsit mulattatott is a pipogya viselkedése, de már nem tudom, melyik a szerep, amit játszik; a Konohai kemény legény, vagy az itteni mimóza lelkű szépfiú. Összezavart, és ha ez volt a célja, meg kell mondjam, jól csinálta.
- Elég már – dörmögi mély hangján, és elhúzódva tőlem felém fordul, átfogva derekam, fenekem alá siklik tenyere, és megemelve csípőmet, ölébe húz. Meglepetten nézek fekete szemeibe, még sosem volt ilyen domináns, és kezdem azt hinni, hogy az eddig mutatott arca egy nagy hazugság része volt, pontosabban, a munkájának része... Tsunade, mindenre kiterjed a figyelmed, igaz? Engedelmesen simulok karjaiba, míg végigcsókolja nyakamat, aztán melleimet dögönyészi, és bimbóimat nyalja, én pedig gondolatban elátkozom a napot is, amikor először betette a lábát a szobámba. Megtévesztett, talán kémkedni jött, ezért játszott szerepet, és most, hogy kiderült, ki az, akitől távol kell tartaniuk, már felesleges idiótának tettetnie magát. Gai... remélem, csak az én életem kerül veszélybe, és téged megkímélnek a Hokage pénzéhes karmai...
Combjaim között megérzem felmeredő férfiasságát, amire egyetlen szó nélkül ültet rá, és mélyen feltolva magát, hangos sóhajtásokkal nyom újra és újra ölébe. Cseppet sem élvezem, csak hagyom, hogy megtegye, de nem tetszhet neki, hogy már én sem alakoskodok, mert belemar hajamba, és hátrarántja fejem.
- Nem voltál te mindig ilyen akaratnélküli bábu – suttogja fülembe, és egyik tenyerét alámcsúsztatva, fenekembe tolja ujjait. Megremegek, de csak egy pillanatra, ez már igazán semmiség, de ha meg is üt, akkor sem bírom tovább adni a csábos delnőt. – Na persze, tizenhat évesen még másképp látja az ember a dolgokat, igaz? – leheli rekedten, és hajamat markoló kezével nyakszirtemre siklik, aztán akkorát szorít ütőereimen, hogy egy pillanatra elkábulok.
Nem, az nem lehet... a felismerés villámcsapásként hasít belém, és úgy érzem, ennél szerencsétlenebb nem is lehetne ez a nap; ő volt az, ő volt az a férfi, aki megerőszakolt, és ebbe a házba hozott, és aki azóta is figyelt, Tsunade utasítására.
A sírás kerülget, de erőt veszek magamon, a múltamon már úgysem segíthetek, jövőm pedig nincsen, ha valaha reménykedtem is egy boldogabb életben, Ibiki most végképp tett róla, hogy megértsem, nem menekülhetek. Szorosan átölelve őt, vállaiba kapaszkodva tűröm, hogy egyre vadabbul húzzon farkára, és mikor felkiált, magához ölelve remegő testemet, megkönnyebbülök. Lecsúsznék róla, de egy ideig még nem ereszt, végül sikerül kikecmeregnem a kádból, és egy törülközőbe csavarodva tűnök el szobámban. A teraszajtóban állva, nem nézek felé, mikor meghallom lépteit, aztán a ruha suhogását, ahogy felöltözik, csak bámulok ki a napfényes kertbe, ahol zöldek a fák, csipogással telik meg a friss levegő, és minden szinten zajlik az élet, csak bennem halt meg valami – örökre.
- Ugye megértettél? – kérdezi még az ajtóból, és ahogy aprót biccentek, kattan is a zár.
Naná hogy megértettem, nem is lehettél volna ennél egyértelműbb... te szemét. Gai... csak
neked ne essen bajod!
***
Siralmasan telik a nap, bár hála a forróságnak, ami a déli órákban letaglózza a környéket, megfogyatkoznak az idelátogató férfiak. Egyedül maradva a szobámban, nem törődve a madame esetleges fenyítésével, engedélyezek még magamnak öt perc pihenőt, mielőtt lemennék a nappaliba, de igazából már ez is mindegy. Jelen állapotomban nem érdekelne az sem, ha Ibiki belefojtott volna a kádba, legalább megmenekülhettem volna erről a szörnyű helyről.
Kiigazítva ágyamon a lepedőt, belebújok köntösömbe és papucsomba, szétzilált hajamat ujjaimmal összegereblyézve kötöm fejem búbjára, míg kisétálok az erkélyre. A hőség szinte mellbevág a szobám hűvös levegője után, de állom a perzselő sugarakat, és a kertbe bámulok. Fülemet ismerős kacagás hangja üti meg, és gondolkodás nélkül vetem át lábamat a korláton, hogy lecsúszva a nagy teraszra, leszaladjak a hátsó lépcsőn a fák közé.
Beérve a lombok alkotta sátor alá, a régi pad felé veszem az irányt, és hamarosan meglátom őket, ahogy egymás mellett ülve falatoznak, míg a levelek közt átszűrődő napfény tarka mintákat rajzol alakjukra.
- Miku-chan! – néz fel meglepetten Yoko, ahogy a közelükbe érek, és felpattanva ül a pad szélére, helyet adva maguk között. – Te is lógsz? – kérdezi nevetve, és bólogatva ülök le, elfogadva a felém nyújtott rizsgombócot.
- Amúgy elég nyugis ez a nap, igaz? – löki meg vállamat Mariko, és arra gondolok, hogy ez a nap minden, csak nem nyugis. Lenyelem a falatot, de szólni már nem tudok, a reggel óta kerülgető sírás most már végképp utat tör torkomban, és hirtelen felzokogva hajtom előre fejem. A lányok egyszerre ölelnek át, vigasztalva suttognak fülembe, simogatják hátam, és csókolgatják hajam, de így is jó időbe telik, mire valamennyire megnyugszom, és elmotyogom nekik Ibikit.
- Akkor... most ki is ő valójában? – kérdezi Mariko, és megfogja a kezem. – Melyik az igazi énje?
- Fogalmam sincs – ingatom fejem elkeseredetten. – Nem is érdekel, csak Gait hagyja békén.
- Látod? – néz a szemembe Yoko, és szomorú a mosoly, amely halvány ajkai körül vibrál. – Ez a szerelem...
Mélyeket lélegezve viszonzom átható pillantását, és magamban belátom, igaza van, de még mindig olyan hihetetlen ez az egész.
- Hogyhogy nem ismerted fel rögtön, mikor először hozzád jött? – zökkent ki Mariko kérdése a merengésből, és most hogy mondja, én is eltöprengek ezen.
- Akkor még nem volt ilyen sebhelyes az arca – idézem fel az emlékeimben élő alakot, és meglep, mennyi minden eszembe jut róla, pedig már azt hittem, teljesen kitöröltem az agyamból. – Jóval fiatalabb volt, vékonyabb is, és nem nyírta ilyen rövidre a haját... nem ismertem meg. – Elszántan állok fel a padról, és kicsit nyugodtabbnak érzem magam, hogy beszéltem a lányokkal, most már a mosolygás is megy, mikor rájuk nézve ragadom meg köntösük ujját. – Gyerünk, édeseim, mert a madame vérfürdőt fog rendezni közöttünk, ha továbbra is lopjuk a napot!
Összenevetve indulunk vissza az épületbe, persze külön-külön érkezve a hallba, hogy újra munkához lássunk, de Mariko le sem ülhet, mert Genma már várja, és a szöszi fancsali képpel siet a shinobi elé.
- Remélem, kiköpi a tűt – súgja Yoko, ahogy elhalad mellettem, és részvéttel nézek a távozó Mariko után. Mindnyájunknak megvan a maga keresztje, de mindannyian a magunk terhét érezzük a legnehezebbnek... mégis, jó tudni, hogy a sorsunkban osztozunk, és nem vagyunk egyedül ebben a nyomorban.
***
Utálom a keddeket... Ibiki, miért nem végeztél velem? Jobban jártam volna, sokkal jobban... Nagyot nyelek, és a fémes íztől undorodva rázkódom össze, érzem a feszítő zsibbadást alsó ajkamon, és oldalamra szorítva fájó karomat, megpróbálok feltápászkodni. Féltérdre emelkedve fogódzkodom az öltözőasztalkám lapjába, de alig bírok sajgó combomra nehezedni, Iruka erős rúgása után csoda hogy nem tört el a lábam... utálom a keddeket.
Belemar hajamba, ökle köré tekerve tincseimet, és hátrarántja fejem, úgy emel feljebb, én karjába kapaszkodva próbálom tartani a sebességet, amivel magához húz, hogy ne fájjon annyira.
- Iruka-san... – nyögöm a nevét kétségbeesetten, és könnyes szemekkel nézek kegyetlen vigyorgásba torzult arcába, de tudom, hiába, ez nem hat rá. Vérző ajkamra borulva csókol meg, durva mozdulatai nyomán késként hasít belém a kín, és ösztöneim vezérelnek, amikor beleöklözök mellkasába. Meglepetten ereszt el, de aztán felkacag, és már tudom, nagy hibát vétettem. Látom meglendülő kezét, de túl gyors ahhoz, hogy reagálni tudjak, már csak azt veszem észre, hogy az ajtónál landolok, jobb fülemben ezernyi csengő csilingelésével.
- Gyere ide – int felém, és kikapcsolja nadrágján az övet, hagyva, hogy a ruha a bokájáig csússzon, míg én igyekszem összeszedni magam, de a pofontól teljesen eldugult a fülem, és kissé egyensúlyzavarban szenvedve imbolygok talpra. Fogaim összecsikordulnak minden lépésemre, de lassan elérem őt, és mikor megállok előtte, tarkómnál fogva a földre nyom.
– Szopj le – dugja orrom elé kezében tartott farkát, mely már keményen ágaskodik, és az összes akaraterőmet össze kell szednem, hogy ezt végig tudjam csinálni. Nyelvemet kidugva ízlelem meg makkját, de mielőtt tovább mehetnék, milliónyi szilánkra robbanva törik be az erkélyajtó, és egy ismerős, mély hang dörög bele szobám hirtelen beálló csendjébe.
- Iruka!!!
A következő pillanatban átrepül felettem egy ezüst árny, csak a villanást látom, és Umino-san a földre esve gabalyodik össze a magából kikelt Kakashival, a padlót borító üvegcserepek között. Egy röpke percig meredten bámulom az elém táruló látványt, Iruka vértől elborított arcát, és a jounin dühtől villogó vörös-fekete szemeit, majd hirtelen, mintegy varázsütésre, észhez térek, és amilyen gyorsan csak bírok, lábra állok, aztán felrántva az ajtót, elrohanok Yoko szobája felé. Míg reszketve futok, félig a falnak támaszkodva, jut el a tudatomig, hogy Kakashi-sannak nem szabadna ma itt lennie, akkor mégis hogy került ide? Izzadt tenyeremmel alig tudom lenyomni a kilincs gombját, és beesve a hálóba, az ágyon fekvő lányra pislantok, aki riadtan ugrik hozzám, még a köntösét se veszi fel.
- Miku-chan, mi történt? – nyúl a karom alá, de én csak fejemet rázom, és körbenézek a szobában.
- Hol van? Hol van Jiraya-sama? – kérdezem türelmetlenül, mert minden perc számít, és félek, hogy mire segítséget viszek, azok ketten megölik egymást. Yokónak azonban már nincs ideje válaszolni, mert a fürdőajtóban megjelenik a sannin, robosztus testén ijesztő sebhelyekkel, dereka köré tekert törülközőben, és szemöldökét felvonva, csodálkozva néz rám.
- Hm, igaz, hogy nem kértem mást, de nem bánom a dolgot... – mér végig, arcán élveteg vigyorral. – Bár küldhettek volna egy jobb állapotban lévő lányt is – dörmögi még, de mielőtt az ágyba rángathatna, megszólalok.
- Kérem, segítsen! Iruka-san, és Kakashi-san...
Könyörgő tekintetem láttán azonnal kapcsolhat, mert elkomolyodik, és Yokót félretolva, lép ki a folyosóra, öles léptekkel igyekezve szobám felé. Mire utolérem, már a félig nyitva maradt ajtóban áll, de nem megy beljebb, csak somolyogva bámul befelé, és nem értem, miért nem avatkozik közbe. Kéjenc vigyorral szája szegletében, fejcsóválva néz rám, és elmasírozik, én pedig értetlenül kapok utána, de hiába. Nagy levegőt véve, felkészülve a legrosszabbra, lassan araszolok be a hálóba, tekintetemmel a hullát, vagy hullákat keresve, de mikor meglátom őket, a falnak tántorodva kapom szám elé a kezem, és lassan lecsúszom a földre, hogy ott is maradjak.
Iruka-san a parkettán fekve nyöszörög, meztelen lábaival a rajta mozgó jounint igyekszik lelökni magáról, barna haja összeolvad a ráboruló ezüstszín tincsekkel, és kezeivel Kakashi zöld mellényét tépve küszködik.
- Ne, ne! Kakashi, szállj le rólam, te szemét! – nyögi egyre dühödtebben, de a fehérhajú jounin lefejti magáról a szorító ujjakat, és Iruka kezeit a padlóra nyomja. Csak most látom, hogy Kakashi nadrágja meglazítva csúszik lejjebb csípőjén, ahogy helyezkedik a chuunin felett, és mikor meghallom Iruka fájdalmas sikolyát, némi elégtétel tölt el, de mégis, összeszorult szívvel fordítom el a fejem, mert tudom, hogy ez most nagyon fájhatott.
Kezemmel magam mellé tapogatózva becsukom a szobaajtót, és nem tudom levenni a szemem a két férfi összefonódott testéről, ahogy Kakashi egyre erőteljesebben löki csípőjét előre, és Iruka egyre hangosabban jajdulva kínlódik alatta.
- Kakashi... – hallom meg a chuunin fojtott suttogását, és az ezüsthajú felemeli a fejét, úgy néz a mézbarna szemekbe. Iruka-san vérmaszatos arcán csíkokat szántanak a könnycseppek, és megbűvölve figyelem, hogyan változik meg az arckifejezése, ahogy elmerül a felemás íriszek mélységében. – Gyűlöllek te rohadék... – sziszegi a szavakat, de csípője önkéntelenül mozdul a jounin felé, és lábait átkulcsolja Kakashi derekán. Szemét lehunyva sóhajtozik, de hangja már nem fájdalmas nyöszörgés, és Kakashi-san arcára kiül a csodálkozás, aztán ráhajol Iruka félig nyílt szájára, és szenvedéllyel veszi birtokba a reszkető ajkakat.
Egyre gyorsul a légvételük, az ezüsthajú jounin ujjait Iruka-san hajába túrja, és rekedten lihegve fokozza az iramot, míg a chuunin kéjtől elkábultan zihál, és tíz körmével Kakashi vállába mar, megszaggatva a fekete inget. Jól ismerem mindkettejüket, tudom, hogy nemsokára vége lesz, és talán nem kéne így bámulnom őket, de nem vagyok képes másfelé nézni, annyira megbabonáz a látvány. Iruka hangos kiáltással feszül meg a jounin alatt, aztán elernyedve fekszik a padlót borító fényes cserepek között, tehetetlenül moccanva Kakashi minden újabb lökésére.
- Kérlek... – suttogja, míg erőtlenül öleli át a jounin széles hátát -, nem bírom tovább...
Már Kakashi sem bírja, de ezt Iruka nem tudja, én meg nem közlöm vele, csak némán figyelem a vergődését, és nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ezt megérdemelte.
Végre az ezüsthajú is rekedten mordul fel, és magához szorítja a fetrengő férfi testét, aztán csend lesz, végtelennek tűnő csend. Megkönnyebbülten, de ugyanakkor teljesen elbizonytalanodva csukom be a szemem, és azon töprengek, mit kéne most tennem, de mire felnézek, a shinobik sehol, és ha a betört erkélyajtó nem bizonyítaná a történteket, azt is hihetném, csak álmodtam az egészet. Mégis, mi a jó franc volt ez?
***
A délutánom azzal telik, hogy újra és újra elmondom a madamenak az erkélyajtóm szomorú történetét, természetesen kihagyva belőle az egymásra találó kuncsaftjaimat, sokkal inkább beleszőve a mesémbe a kiszámíthatatlan, és rosszindulatú huzat aktív ténykedését.
Nem tudom, hisz-e nekem végül, de intézkedik, és amíg a nyálcsorgató szakik az üveget cserélik, én igyekszem a legapróbb törmeléket is összeszedni a padlóról.
Dolgukvégeztével a nyílászáró-szerelő-team távozik, és újra munkába állok, hogy éjfélig még behozzam a kiesett időt, aztán zakatoló agyamban ezernyi gondolattal próbálok meg aludni, kevés sikerrel, végül hajnal felé nyom el az álom, azzal a reménnyel, hogy Kakashi-san majd mindent szépen megmagyaráz.
Éjszakai töprengésemnek persze az az eredménye, hogy ismét lekésem a reggelit, épphogy csak váltok pár szót Yokóval, már ülhetek is ki a hallba, és nemsokára befut első ügyfelem is. Szerencsére a foltjaim halványak, amit lehetett, elsminkeltem, amit meg nem, azt fél éjszaka kenegettem a gyógykencével, és hála Kakashi közbelépésének, egyéb testrészem nem szenvedett kárt, így nem szorulok kényszerpihenőre. Idegtépően lassan múlnak az órák, mint mindig, ha valamit sürgősen szeretne az ember, de aztán eljön az is, hogy a nappaliba belépő ezüstszín haj és fekete maszk láttán úgy pattanok fel, és sietek Kakashi elé, mintha kiszakadt volna alattam a kanapé bőrhuzata, és a rugók tolták volna fel formás fenekemet.
A jounin hozza szokásos halálnyugodt stílusát, miközben én már a falat kaparom türelmetlenségemben, és hiába jött el, még így sem lehetek biztos benne, hogy elmondja, mi is történt tegnap. Szobámba érve ledobja magát az ágyra, és elfog a kétségbeesés, mikor mosolyogva húzza elő a piros kis könyvet mellénye zsebéből. Na ne szarakodjunk már!
- Kérlek, Kakashi-san – veszem el a gyűrött füzetet, és az asztalra teszem, könyörgő tekintettel térdelve fel a matracra, és elszántan állom a bosszúsan összehúzott szemöldökök alól elővillanó felemás szempár pillantását.
- Mi az? – mordul fel mély hangján, és a tekintetében megcsillanó huncut fénysziporkák láttán visszaszívom kikívánkozó megjegyzésemet, amely szerint nem kéne az idegeimen táncolni, még neki sem. Lassan megenyhülve ülök le mellé, hátamat a tükörfalnak döntve, és szótlan várakozással, nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, míg ő mutatóujját a maszkja szélébe akasztja, és lehúzza a fekete anyagot, aztán nagy sóhajjal masszírozza meg tarkóját, és elhúzva száját, belekezd.
- Mondtam neked, hogy elegem van a fickóból, aki elrontja a mulatságomat – néz maga elé, mellényének csatjait babrálgatva, és látom rajta, azon töpreng, mennyit mondjon el. – Szóval, figyelni kezdtem az idelátogató shinobikat, és hétfő estére nagyjából meg is volt, kik a keddi ügyfelek. Jiraya, Rin, vagy két tucat kisebb beosztású chuunin, na és... Iruka. Persze, ő volt az utolsó, akire gyanakodtam, hiszen abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán jár-e ide, és ha igen, a te vendégköröd tagja-e, akkor már akár Jiraya is sokkal jobban illett volna a képbe. Úgy terveztem, hogy már korán reggel elfoglalom a megfigyelőállásomat a kert fái között, de egy megbeszélés miatt eléggé késve érkeztem, így nem maradt más lehetőségem, mint fellopózni a szobád erkélyére, és reménykedni, hogy még időben vagyok...
Elhallgat, és lecsusszan az ágyról, nagyot nyújtózkodva áll fel, aztán szembefordulva velem, ledobja magáról a zöld mellényt. Kezébe veszi a könyvet, és újra leül, megfogva lábfejemet, húz közelebb magához, de nem elégszem meg ennyivel, ezt körülbelül én is kitaláltam, egészen másra vagyok kíváncsi.
- Na és Iruka? Miért... – akadok el a kérdésben, mert ugyan tudom Kakashi-sanról, hogy a férfiakhoz is vonzódik, de akkor sem értem, hogyan lett a megtorlásból verekedés helyett szex?
- Iruka... – csóválja meg fejét a jounin, és elmosolyodva biccent, a hentai regényt a takaróra dobva. – Rendben, végül is, jogod van tudni.
Elfekszik mellettem, karjait tarkója alá fonja, és egy pillanatnyi csend után folytatja.
– Mindig is azt gondoltam róla, hogy ő egy kedves, hihetetlenül jóképű, szeretnivaló fickó, és igen, a terveimben szerepelt a megfektetése, na nem ilyen körülmények között, de akkor is... Akármelyik másik shinobit már rég megszereztem volna, de őt valami zavaró aura lengte körül, akárhányszor találkoztunk, és ez gátat emelt közénk, úgyhogy nem kezdeményeztem, csak vártam... talán a megfelelő pillanatra? – Hirtelen felül, és átölelve derekam, maga alá fektet, félig rám nehezedve fúrja tekintetét az enyémbe, és már azt hiszem, nem tudok meg többet, de szerencsére tévedek. – A szemembe soha nem mutatta ki, hogy mennyire utál – suttogja, miközben kiköti yukatám övét. – Csak egyetlenegyszer éreztem úgy, hogy ellenségesen méreget, de olyan gyorsan korrigálta arckifejezését, hogy magamban jót nevetve a képtelen feltételezésen, hamar el is felejtettem a dolgot. Tegnap viszont, mikor ideértem, és megláttam veled, pont ahogy az ajtóba repültél a pofonja után, nem akartam hinni a szememnek. Egyiknek sem – vigyorogja el magát, és matató keze felsiklik mellemre, hogy marokra fogva elégedetten morduljon fel. – Tennem kellett valamit, de annyira megdöbbentem, hogy kissé lelassulva reagáltam a helyzetre, és majdnem végignéztem, ahogy leszopod...
Ajkaimra borulva tolja nyelvét a számba, és bár iszonyúan jól csókol, még nem tudtam meg mindent, ezért mellkasának feszítve kezeimet, eltolom magamtól. Csodálkozva néz rám, de aztán megadóan fújtat, és könyökére támaszkodva fejem mellett, folytatja.
- Hát igen, abban a pillanatban csak az járt az eszemben, hogy kicsinálom – simítja meg mellbimbómat újra és újra, míg elmerengve néz maga elé. – Mikor a földre döntöttem, és bemázoltam neki, még nem tudtam, hogy szex lesz belőle, de ahogy vergődött alattam, egyre jobban felforrósodott a vérem. Bevert képpel is gyönyörű volt, a szeme, a haja, a hangja, és a nyöszörgése, a küszködése... felizgatott. Csak azt akartam, hogy szenvedjen, hogy érezze, mit művel veled, hogy megbűnhődjön, amiért folyton kicseszik velem... de aztán... egyszerre más lett, és hiába vágta a pofámba, hogy gyűlöl, tudtam, hogy nem igaz. Élvezte, érted? – pislant rám elvörösödve, és persze hogy értem, hiszen ott voltam, láttam.
Kakashi fürge ujjai már combom közé furakodva csusszannak egyre lejjebb, és tudom, hogy eszméletlenre fog kefélni, hiszen már jó ideje nem tette, de nem bánom.
Igazából még arra is választ várok, mi történt, miután eltűntek, de a jounin most már nem beszél többet, félresöpri testemről a zavaró köntös szárnyait, és szenvedélyes csókkal fojtja belém a szót.Nem ellenkezek tovább, inkább megadom neki, amire vágyik, ujjaimmal gyorsan végigzongorázok ingjének gombjain, aztán letolom vállain a ruhát, és ő egy pillanatra felemelkedve, megszabadul tőle. Végigsimítom hegekkel szabdalt izmos mellkasát, aztán tenyeremmel nekitámaszkodva döntöm hátára az ágyban, mert még emlékszem a múltheti el nem játszott fejezetre, és szeretném végre meghálálni azt, amit értem tett.
Ráhajolva vigyorgástól félrehúzott szájára, nyelvemmel végigcirógatom ajkait, és behatolva hófehér fogai közé, érzéki játékba kezdek. Szoros ölelésben húz magára, forró bőre az enyémhez simul, és abbahagyva a csókot, beletúrok hajába, majd végignyalom fülcimpáját, és nyakának megfeszülő bőrét. Apró puszikat hintek vállára, duzzadó bicepszére, aztán nyelvemmel kis köröket írok le mellbimbói körül, finoman ráharapva az érzékeny gombokra, míg kezem lesiklik hasfalának kockáin, és kicsatolom derekán az övet.
Megemeli csípőjét, hogy könnyebben lehúzhassam róla a nadrágot, és nagyot nyelek boxerjének feldudorodó eleje láttán. Feltérdelve ülök rá kőkemény combjaira, és ujjaimat az alsónadrág szélébe csúsztatva, lassan megemelem a fehérnemű szegélyét, hogy kibukkanhasson belőle a majdnem Uchiha méretű, felmeredő pénisz. Kissé hátrébb csúszom, hogy lehajolva kényelmesen vehessem ajkaim közé a jounin szerszámát, és elégedetten hallom meg a torkából előtörő hördülést, ahogy nyelvemmel körbejárom duzzadt makkját.
Fejemet lassan mozdítva, szívom és nyalom Kakashi farkát, mindent beleadva, hogy minél nagyobb élvezetet okozzak neki.
Elhaló morgásai és nyögései sűrűsödnek, így mégegyszer végignyalva a kemény oszlopot, felemelkedem Kakashi öléből, és fölémászom, melleimmel végigsimítva péniszét és hasfalát, elhelyezkedem csípője felett. Kissé megemelkedve mozdul felém, tarkómnál fogva húz le ajkaira, és addig csókol, míg tövig bele nem ülök férfiasságába, aztán elereszt, és élvezettel nézi, ahogy fel-le mozogva rajta, rugóznak telt kebleim, majd megunva a tétlen szemlélődést, egyik kezére támaszkodva feltolja magát, míg a másikat derekamra fonja, acélkapocsként satuba szorítva testemet. Iszonyatosan erős az ölelése, lihegve kapkodok levegő után, míg csípőmet egyre gyorsulva ingatom, az ő zihálásához igazítva az ütemet.
Végül ölében tartva megemel, és a hátamra fektet, rámnehezedő súlya alatt tehetetlenül fekszem el, és saját kedve szerint döngöl a matracba, lehunyt pillákkal nyögve fülembe kéjes érzéseit, aztán rekedten kiált fel, és megfeszül a teste, ahogy belémlövi magját.
- Miku-chan... – suttogja elernyedve, fejét vállgödrömbe fúrva. – Már majdnem elfelejtettem, milyen jó veled – dörmögi még, és kissé meggyötörten mosolyodom el.
Kiváncsi vagyok, mit gondol az Irukával átélt szexről, és hogy mi lesz a továbbiakban kettejük között, de nem akarom faggatni, annak is örülök, hogy ennyit elmondott.
Ahogy csillapul a légzése, legurul rólam, és kezét feje alá téve nyújtózik el mellettem, a mennyezetet fixírozva, aztán váratlanul megszólal.
- Tudod, miután hazavittem magamhoz Irukát, lelkiismeret furdalásom volt, hogy talán ezt mégsem kellett volna... elég ramaty állapotba hoztam, és azt gondoltam, ha eddig csak szimpla ellenszenvet érzett irántam, akkor most már biztosan meggyűlöl. Ahogy ott feküdt az ágyamban, és eltűrte, hogy ellássam a sérüléseit, azt hittem, most végképp elszúrtam az esélyeimet. Csak nézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel, és nem szóltam én sem... –
Nagyot sóhajtva oldalára fordul, és a szemembe néz, én pedig áhitatos csendben hallgatom, és örülök, hogy ilyen beszélhetnékje van. – Végül nem bírtam tovább, és egyenesen rákérdeztem, miért vert téged? Nem bíztam benne, hogy el is mondja, úgyhogy meglepődtem, mikor a fejemhez vágott egy csomó mindent, a tanítványaitól kezdve, a sikeres életemig. Megrökönyödve hallgattam, és nem is értettem, hogy miért engem hibáztat ezekért a dolgokért, és pláne, miért rajtad vezette le a dühét, de aztán lecsillapodott, és elvörösödve dadogta ki, hogy amióta megismert, szerelmes belém, de soha nem remélte, hogy lehet köztünk valami, ezért addig bizonygatta magának, hogy amit érez, nem szerelem, hanem gyűlölet, míg végül el is hitte.
Kakashi-san felkel, és kiül az ágy szélére, térdeire könyökölve emeli fel a padlóról a lecsúszott könyvet, belelapoz, aztán elmosolyodva csukja össze.
- Mit feleltél neki? – húzódom hátához, és végigsimogatom vállait, de már tudom, többé nem én olvasok fel kedvenc regényéből.
- Azt, hogy egy jó nagy marha – neveti el magát, és minden szomorúság ellenére, ami eltölti szívemet, valahol mélyen a lelkemben, mégis örülök kettejüknek, és nem csak azért, mert így megszabadulok Irukától. – Már rég együtt lehetnénk, ha nem ilyen bolond... de most, előlről kell kezdenünk mindent.
Elszánt arckifejezéssel áll fel, és bújik bele ruháiba, én csak ülök az ágyban, és figyelmesen nézem, hogy jól az emlékezetembe véshessem, hiszen biztos vagyok benne, utoljára látom őt. Már az ajtókilincsen a keze, mikor visszafordul, és halvány mosollyal ajkain mér végig.
- Talán, lesz még rá alkalom, hogy találkozzunk – mondja halkan, és felhúzza arcára a maszkot, de én széles jókedvet varázsolva magamra, megrázom fejem.
- Remélem, hogy nem, Kakashi-san. Mindent köszönök!
Bólint, és távozik, és még sokáig bámulom a csukott ajtót, mielőtt kitörne belőlem a zokogás. Olyan kevés jó ember van az életemben, és egyre csak fogynak... Először Gai, most Kakashi, vajon ki tűnik el holnap? És ki jön a helyére?
***
Egyetlen remény éltet, míg fásultságba süppedő lelkinyugalommal mosolygok ügyfeleimre, régi és új arcokra, megszokott és ismeretlen ölelésekben és csókokban eltompítva érzéseimet – az, hogy ma valamit megtudhatok Gairól, persze ha Yamato-san ismét tiszteletét teszi nálam.
Szívem legmélyére űzve idegzetemet felmorzsoló aggodalmamat, teszem a dolgom, és alig adok időt magamnak még arra is, hogy egyek, vagy hogy felfrissítsem magam egy-egy gyors zuhannyal két ügyfél érkezése között. Marikót és Yokót csak futólag látom, elfoglaltak ők is, mert amilyen laza volt az elmúlt néhány nap, olyan forgalmas a mai. Chiharu-sant is észreveszem, ahogy egy idősebb, őszes úrral a karján baktat az emeletre, arcán angyali mosollyal, de szemében pokolbéli kínokról árulkodó könnyes csillogással. Amióta az a dolog történt vele, most látom először viszont a lányok között, és összeszorult szívvel nézek utána, ahogy eltűnik a folyosó kanyarulatában. Tsunade, hát ennyire kell a pénz, hogy ezt a szerencsétlent ilyen hamar vissza kellett dobni a cápák közé? Persze, mit is képzelek, hiszen ismerhetném már a Hokagét, de mégis, ez a kegyetlenség egy nőtől sokkal jobban elborzaszt, mint az Iruka kedves álarca mögé bújt démon.
Iruka... ahogy eszembe jut földön fekvő, kiszolgáltatott alakja, arcának kétségbeesett, félelemtől és dühtől eltorzult vonásai, önkéntelenül elvigyorodom. Megkönnyebbülés számomra, hogy többé nem látom, de ugyanakkor el is szomorít, hiszen miatta Kakashi-sant sem fogom látni már, és ha csak valahonnan meg nem szerzem a Gyere-gyere taktikát, soha nem tudom meg, hogyan végződik Jiraya-sama perverz története.
A ködrejteki Takano elfúló lihegése zökkent ki gondolataimból, melyekben annyira elmerültem, hogy nem is emlékszem, mikor mászott rám a fickó, de felgyorsítva lökéseit, hamar elélvez, aztán egy szó nélkül öltözik fel, és távozik – én meg értetlenkedve ülök ki az ágy szélére, és bámulok a nyitott erkélyajtón át a kertbe, konstatálva, hogy odakint lassan sötétedik. Francba, nem lehetek ennyire agyhalott, hogy azt sem veszem észre, bees- teledett... vagy mégis? Megrázom fejem, hogy észhez térjek kissé, aztán a fürdőben veszek egy zuhanyt, és tiszta köntösbe bújva, kiigazítva sminkemet, kontyba kötve hajamat, battyogok le a nappaliba, hogy kihasználva a még hátra lévő órákat a műszakból, annyi pénzt keressek, amennyit csak lehet.
Leérve a lépcső aljára, unottan hordozom körbe tekintetem, azt lesve, látok-e ismerős ügyfelet, és letargikus hangulatom egy csapásra eltűnik, mikor megpillantom azt, akit ma egész nap vártam. Yamato-san az egyik bőrkanapén ücsörög, egy bulvár-újságban lapozgat, időnként az órájára néz, aztán az emelet irányába fordítja tekintetét, és meglát engem, ahogy a korlátnak dőlve állok a nappali bejáratában. Szélesen elvigyorodik, és felállva hozzám siet, olyan, mint mindig, és máskor én is szertelenül viszonoznám érzelemkitörését, ahogy a karjaiba kap, de most túlságosan is türelmetlenné tesz a gondolat, hogy tőle megtudhatom, mi történt Gaijal.
Észreveszi feszült testtartásomon, hogy valami nyomaszt, mert mikor elereszt, komolyan néz a szemembe, és összeráncolva homlokát, kissé hátrébb lép, hogy végigmérjen.
- Basszus, valami baj van – mondja, és nem kérdezi, de mielőtt bármit is felelhetnék, megpillantom a madameot, ahogy sastekintetével engem vesz górcső alá, így vidám mosolyt villantok Yamato felé, és belekarolva terelem fel a lépcsőkön, hogy minél hamarabb kettesben maradhassak vele.
Szobámba érve aztán felsóhajtva vetem le a gondtalanság álarcát, de a jounin nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy az előbbi napfény csak illúzió volt arcomon. Hevesen átkarol, és már visz is az ágyba, és a legszívesebben tiltakoznék, hogy előbb beszéljünk, de aztán belátom, jobb lesz így, ha megkapta amire vágyik, lesz elég időnk cseverészni. A matracra döntve simít végig combomon, félresöpörve köntösöm szárnyait, míg én felhúzom széles hátán a sötétzöld pulóvert, és átbújtatva fején, a karjairól is lecsúsztatom a felsőt.
- Miku-chan, kibaszottul kívánlak – hajol ajkaimra, és nyelvét mélyen a számba tolva, csókolni kezd. Már övcsatján matatok, kikapcsolva húzom ki a nadrágszíjat a bújtatókból, de nem hagyja, hogy a földre hajítsam a pulóver után, hanem eleresztve számat, kiveszi kezemből az övet, és összefogva csuklóimat, megkötöz. Fejem fölé emelem karjaimat, mintha tényleg nem tudnék moccanni, pedig a béklyó nem szoros, bármikor kisza-badulhatnék, de tudom, Yamato-san most így akarja, hát a kedvére teszek.
Lejjebb tolja csípőjén a nadrágot, és elfészkeli magát lábaim között, élveteg vigyorral ajkain borul melleim halmára, és játékosan megharapdálva a bimbóimat, kezd bele „kínzásomba”. Talán máskor igazabban nyögdécselnék alatta, de most még a harapása is Gait juttatja eszembe, így kényszerítve magam a szerepre, sóhajtozok, és vonaglok alatta, miközben semmi kedvem az egészhez. Szerencsére ő nem az a tökölődős fajta, nem sokáig húzza az időt, maga mellé rántva combjaimat fekszik el rajtam, és makkját hüvelyemhez tolja, aztán előrelöki csípőjét, és mélyen belémhatol. Erőteljes lökésekkel présel a matracba, hol gyorsabban, hol visszafogva mozdulatait, aztán kihúzódik belőlem, és hasrafordít, felemelve csípőmet húz ágyékához, és újra megmártózik bennem.
- Bassza meg, ez kibaszott jó... – lihegi elfúló hangon, míg én a párnába markolva próbálok egy helyben maradni, mert akkorákat taszít rajtam, hogy majd leesem az ágyról, bár összekötözött kézzel még kapaszkodni sem könnyű. – Hiába vagy kurva, Miku, olyan szűk a lyukad, mint egy hamvas fiúcska segge...
Minden aggódó, és szorongó félelmem ellenére ez a beszólás vigyorra késztet, és csak azért nem nevetek fel hangosan, mert fegyelmezett vagyok, különben... Yamato-san még lök egy párat, aztán rekedten felkiált, és átfogva derekamat, dől hátamra, de nem bírom a súlyát megtartani, így hamarosan elnyúlok, mint egy szétterült béka, míg ő reszketve szedi a levegőt felettem. Alig várom, hogy lemásszon rólam, és végre beszélhessek vele, de még egy ideig türelmet kell erőltetnem magamra, aztán megmoccan, és belecsókolva nyakszirtembe, legurul izzadtságtól csillogó testemről.
- Szóval, mi a gond, Miku? – fekszik oldalára mellettem, és kezem után nyúlva tekeri le csuklómról a szíjat, közben mélyen a szemembe néz.
- Hát mégis észrevetted? – bukik ki belőlem a kissé tiszteletlen kérdés,és el is szégyellem magam, hiszen nem akármilyen mezei shinobiról van szó, hanem egy volt ANBU-sról. Még szép, hogy észrevette, és nem is akart elsiklani felette, de elsősorban szexelni jött ide, csak azután beszélgetni.
- Vazze, ismerlek már – csóválja a fejét, és felülve dönti hátát a tükörfalnak, aztán várakozóan néz rám. – Mesélj szépen Yamato bácsinak.
Meséljek, na igen, de hogyan? Nem olyan könnyű ezt a témát előhozni, még azt hiszi, szerelmes vagyok Gaiba, ezért aggódom, ezért érdeklődöm utána. És bár igaz, hogy valami szerelem-félét érzek az iránt a zöld marha iránt, de ezt talán mégsem kéne egy volt ANBU orrára kötnöm, ki tudja, nem jelenti-e? Tsunade még képes, és örökre kiveri a fejemből az ábrándos gondolatokat, esélyt sem adva a szabadulásomnak, mert a pénz mindennél fontosabb neki... pénz, ez az!
- Az a helyzet, hogy fogynak a visszatérő kuncsaftjaim – kezdek bele, igyekezve úgy tenni, mint aki a munkájáért aggódik. – Például Gai-san sem jött el múlt vasárnap, és a héten is volt már olyan ügyfelem, aki biztosan nem jön többé... velem van a baj?
A jounin elkomolyodva húzza el a száját, aztán megrázza fejét, és felém hajolva nyúl karom alá, hogy magához szorítva öleljen át.
- Mi a franc baj lehetne veled? – simít végig arcomon, míg meztelen testéhez dőlök, lábaimat magam alá húzva, és ujjaimmal apró köröket rajzolok izmos mellkasára. – Jobb ha tőlem tudod, nincs olyan fasz Konohában, aki ne akarna a te lábaid közé keveredni.
Bíztatóan néz a szemembe, de én nem pont ezt a választ vártam, és újra azon töröm a fejem, hogyan hozzam szóba Gait, mikor váratlanul folytatja.
- Gai is... az a farok... telekürtöli a falut, hogy ő milyen szerelmes, aztán anélkül indul a küldetésére, hogy tudatná veled, nem jön egy ideig? Mekkora egy tahó!
Küldetés? Hát ezért nem jött? Nagy kő esik le a szívemről, de azért igazat adok Yamatónak is, mert ha Gai tényleg szeret, hogyan volt képes a bizonytalanságban hagyni engem? Bár, most hogy végiggondolom, miért ne hagyott volna? Ő nem tudja, mit érzek, így eszébe sem juthatott, hogy aggódni fogok az eltűnése miatt... azt hiszem, ha újra viszontlátom, az lesz a minimum, hogy elmondom neki, milyen fontos a számomra.
- Értem, hát ez az oka – bólogatok lelkesen. – Valóban nem szép tőle, hogy nem szólt, vagy ajánlott be valakit maga helyett, hiszen nekem minden ügyfél számít – bizonygatom az aggódásom álokát, és remélem, Yamato-san elhiszi.
Arckifejezése nem árulja el, mit gondol, inkább tekintetével végigpásztázza meztelen testemet, és éhes vigyorral veti magát ajkaimra. Megadóan hagyom, hogy újra fölém másszon, és míg kiélvezi kiváltságos helyzetét a sok utánam ácsingózó konohai fasz között, magamban azért fohászkodom, hogy ez a vasárnap hozza el Gait. Ha nem... jobb nem belegondolni, mit fogok érezni akkor.
***
Egészen furcsamód jól alszom az éjszaka, úgy látszik, valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy Gaijal minden rendben, csak teszi a dolgát, ahogyan én is. Jókedvre derülve, ráérősen készülődöm egy újabb kiruccanós péntekre Kotetsuval, és annak is örülök, hogy viszontláthatom Cukit – mindig is szerettem a lovakat. Épp cipőm csatját kapcsolom be, mikor kopogtatnak ajtómon, és hanyagul engedélyt adva a belépésre, még igazítok öltözékemen.
- Tudom, a kocsi már vár – düdögöm a tükör előtt állva, oda sem nézve a kis konyhalányra, de hogy nem válaszol, mégis csak felékapom pillantásomat, és meglepetten tátom el a számat. – Kotetsu-san...
Lazán a keretnek dől, keze az öltönyzakója zsebébe csúsztatva, orra fölött az elma- radhatatlan, szeplőit takaró fásli, fekete üstöke égnek meredve ágaskodik, de arca komoly, és meg is rémiszt, ahogy szó nélkül bejön, és bezárja az ajtót.
- Miku-chan, beszélnünk kell – mondja, miközben körüljártatja tekintetét a szobámban, aztán leül a fotelbe. Régóta a kuncsaftom, mégis most először lépett be a hálómba. – Ma nem tudok veled lenni, családi ügyek szólítanak el, de nem akarom, hogy bárki is megtudja, hová megyek igazából – kezdi magyarázni a helyzetet, és én az öltözőasztalkámnak támaszkodva figyelem minden szavát. – Ezért ugyanúgy eljöttem érted, mint minden pénteken, de mivel ellenkezne az elveimmel, hogy a semmiért fizessek, ma jótékony célra fogom felhasználni a pénzemet. Egyszóval, találtam magam helyett valaki mást...
Felvont szemöldökkel meredek az előttem ülő shinobira, és már másodjára tátom el a szám. Egyáltalán nem megszokott, hogy az ügyfelek törődnének a kurvák helyzetével, vagy azzal, hogy ha nem jönnek a lefoglalt időpontban, borul az egész napunk, és kezdek arra gyanakodni, hogy Yamato pletykásabb a kelleténél, és az is egyre világosabb számomra, hogy a mi titoktartásunk mit sem ér, ha a fiúk egymás között elpofázzák, ki kihez jár enyhíteni a feszültségét.
- Mindezt értem – bólintok végül, és ellökve magam az asztaltól, közelebb lépek Kotetsu-sanhoz. – Egészen pontosan mit vársz tőlem?
- Van egy megbízható barátnőd? – hajol előre, könyökével térdeire támaszkodva, és vigyorogva pislog fel rám, szemében huncut fények csillannak.
- Van – felelem bizonytalan hangon, de igazából nem tartok attól, hogy bármi rossz szándéka lenne, így kibököm az első nevet, ami eszembe villan. – Mariko-chan...
***
A luxuscabrio hátsó ülésén elterpeszkedve, Mariko széles vigyorral arcán bámul ki a mellettünk elsuhanó tájra, hosszú szőke tincseit összeborzolja a szél, és nagyon élvezi a pillanatnyi szabadságot. Én Kotetsu mellett ülve, várakozóan bámulom a szeplősképű shinobit, hátha végre bővebb magyarázatot kapok, miért kellett Marikót is elhoznunk magunkkal, és mi az, hogy családi ügyei vannak, mikor már nagyon régóta elszakadt a rokonaitól, pontosan az ő védelmük érdekében. Kotetsu azonban csak akkor szólal meg, mikor rákanyarodunk az erdei útra, és már biztos lehetek benne, hogy annak ellenére, nem ő lesz a mai ügyfél, az ő birtokára igyekszünk.
- Most már el kell mondanom, mire is megy ki a játék – fordul felém, és én hátrapislantva vállam felett, közelebb intem Marikót, hogy ő is halljon minden egyes szót. – Az az igazság, hogy bizonyos régebbi dolgok miatt tartozom egy jouninnak, na nem pénzzel, hanem szívességgel, de ő eddig nem kért meg semmire, amivel viszonozhattam volna a segítségét. A napokban viszont szólt, hogy helyettesítsem őt egy számára kényes ügyben...
Kotetsu félbehagyja a mondatot, és a villa elé kanyarodva a murvával leszórt úton, beparkol egy fekete Limuzin mellé, aztán leállítja a motort, és karját az ülésem támláján átvetve, vigyorogva néz a szemembe.
- Azok a jouninok, akiknek tanítványaik vannak, a fiúk 17. szülinapjára különleges ajándékkal készülnek – mér végig, aztán hátrafordulva Marikón is végigsöpör pillantásával. Na ne... – Sajnos azonban, egy tanárnőnek ez elég kellemetlen feladat, így Kurenai-sensei engem kért meg az adósságom fejében erre a nemes cselekedetre...
Ahogy leesik, miről is van szó, ismét csak a bokám magasságában koppan az állam, ma már harmadjára, és Marikóra nézve látom, az ő arcára is kiült a teljes döbbenet. Végül elnevetem magam, mert tudom, a szeplős shinobi nem orrol meg a kacajomért, sőt, maga is szereti a jó vicceket, és másként nem is tudnám lereagálni ezt a képtelen ötletet.
- Szóval, beavatás? – kérdezem meg végül, mire Kotetsu vigyorogva bólogat, én pedig fejcsóválva kapcsolom ki a biztonsági övet, míg a szöszi barátnőm nagyot fújva veti magát hanyatt az ülésen, és felnyög.
- Az istenekre, csak szüzeket ne...
Még mindig hitetlenkedve, és levakarhatatlan mosollyal arcomon szállok ki az autóból, a villa felé fordítva tekintetem, és nagyobb izgalommal tölt el az, hogy végre láthatom belülről is a házat, mint az, hogy egy zsenge, ártatlan shinobi kerül romlott erkölcsű karmaim közé.
Kotetsu azonban nem hagy sok időt a nézelődésre, felkísér minket a lépcsőn, és belökve a súlyos faajtót, máris egy tágas előszobában találjuk magunkat, ahonnan újabb lépcsősor vezet az emeletre. Érkezésünkre a jól ismert lógondozó bácsi siet elő, úgy látszik, ő itt olyan mindenes lehet, mert meghajolva vezet minket beljebb, betöltve a lakáj szerepét.
A hatalmas nappaliba érve először fel sem tűnik a két fiatalember, akik egymástól távol, feszengve ülnek a méregzöld plüsskanapén, pillantásommal a szoba berendezését, és a falakon lógó képeket veszem szemügyre, és cseppet sem csalódottan biccentek; pontosan ezt vártam Kotetsu anyagi helyzetétől. A chuunin közben a két fiatal elé lép, fejének egyetlen intésével állítja őket talpra, és Marikóval összevillan a tekintetünk, ahogy kiváncsian lessük a reakciójukat.
- Shino-kun, Kiba-kun, ők itt Miku-chan, és Mariko-chan – löki előrébb a fiúkat a hátuk mögött vigyorgó Kotetsu, és nagyot nyelek, hogy valahogy visszatartsam nevetésemet ábrázatuk láttán.
A velem szemben álló shinobi arcát félig eltakarja egy sötét okuláré, ami napszemüveg is lehetne, ha nem idebent lennénk, ahol egyáltalán nem kell tartani a nap káros sugaraitól, kabátjának bő csuklyája hanyagul simul fejére, kezei a zsebében, és látszólagos nyugalommal ácsorog, de én érzem a belőle áradó feszültséget.
- Szent szar, te kiköpött Tsunade vagy – szólal meg a másik, és vagány arckifejezéssel vizslatja Marikót, mire a szöszi elhúzza a száját; egyáltalán nem értékeli, ha felhívják a figyelmét a Hokagéhoz való hasonlóságára.
- Ejjnye, Kiba, több tisztelettel a hölgyek felé – dörren rá Kotetsu, mire a srác kissé behúzza nyakát, de cseppet sem látszik ijedtnek. – Akkor, nekem mennem kell, jó szórakozást – veregeti vállon a fiúkat a chuunin, és rámkacsintva megy ki a szobából, nyomában kínos csönd támad, amelyet Mariko tör meg.
- Szóval Tsunade, hm? – lép közel a bemázolt képűhöz, és a fiú szaporán emelkedő mellkasához simulva öleli át tarkóját. – Gyere csak, próbáld ki, milyen lehetne a Hokagéval?
Kiba összehúzott szemmel néz a szöszi komolyan csillanó íriszeibe, de nem hátrál, úgy látszik, ő tényleg elég bátor egy ilyen játszadozáshoz, aztán átöleli Marikót, és váratlanul ajkainak esik. Felnyikkanva mosolyodom el, és megforgatom szemeim, aztán beletörődve, hogy enyém a vakegér, a Shino nevezetű fiúhoz fordulok. Még egyre a társát nézi - aki már egész belemelegedett a dolgokba, mert keze mohón siklik végig Mariko testén - aztán zavartan pislant félre, és bár arca meg sem rezdül, egész lényéből sugárzik a megbántottság, és a magány érzése. Nocsak, még a végén érdekes ismeretséget köthetek...
- Ne vonuljunk egy nyugalmasabb helyre? – lépek közelebb a fiúhoz, mire az meglepetten emeli rám a szemüvegét, és újra az elmélyülten cuppogó Kibára lesve, biccent.
- Az jó lenne – szólal meg, és hangjának lágysága melegséggel tölt el, nem vártam tőle ilyen érzéki orgánumot. Egyre jobban felkelti kiváncsiságomat a srác, ezért átvéve a vezető szerepet, határozottan belekarolok, és kihúzom magam után a nappaliból, aztán a lépcsősor előtt kissé habozva állok meg, de csak egy pillanatig hezitálok. Végre itt az alkalom, hogy megnézzem a ház minden zegzugát, nagy hiba lenne kihagyni a lehetőséget, így elszántan indulok meg felfelé, nyomomban Shino-kunnal.
***
Elégedetten cövekelek le a szépen berendezett hálószoba közepén, tekintetemet végigjártatom a bútorokon, képeken, a mennyezetről lógó háromágú csillár fényes karjain, aztán meglátom az ágyat. Ágy... ja igen. Nem nézelődni jöttem, hanem dolgozni, de hol is van az ügyfél? Shino-kun elveszetten álldogál az ajtónak támaszkodva, fekete üvegei mögül engem fixírozva, és nem mozdulna meg semmi pénzért sem. Szép, kifogtam egy újabb Ibikit, vagyis, egy megjátszott Ibikit...
Nagyot sóhajtva indulok felé, és ő kiegyenesedve dől szorosabban a falapnak, mintha félnie kellene tőlem, de nem menekül, megfeszülő állkapcsa elárulja: már eldöntötte magában, hogy túlesik rajta. Megállok előtte, és belebámulok a szemüveg sötét tükreibe, aztán felnyúlok, és letolom fejéről a csuklyát. Tüskeként meredező, fekete haja van, hasonló a társáéhoz, aki időközben már biztosan Marikót döngöli, és beletúrom ujjaim a sűrű üstökbe. Kissé felgyorsul a légzése, de mintha kőből lenne, olyan nyugodtan tűri simogatásomat, csak akkor kapja el csuklómat, mikor szemüvegéhez érve, azt is le akarom venni róla.
- Ezt ne – leheli halkan, de én nem vagyok az az engedelmes típus, különben is, még Kakashiról és Kotetsuról is levarázsoltam a maszkokat, így megnyalva ajkaimat, lábujjhegyre állva pipiskedek feljebb, és a fiú füléhez hajolva suttogok.
- Szeretném látni a szemed... megőrzöm a titkod, bármi is legyen az .
Fejemet oldalra fordítva súrolom számmal fülcimpáját, és orrom hegyével végigszántok szája szegletén, mire megrándul az ajka, először mutatva ki valamiféle emberi reakciót. Nem nagyon hiszem, hogy végül lekerül róla a szemüveg, így engem is meglep, mikor lassan megfogja az okuláré szárát, és leemeli arcáról. Szemhéja zárva, és belső feszültségtől vibrál a hangja, mikor megszólal.
- Ha tényleg látni akarod, nem bánom. De... nem kellemes látvány, valószínűleg ijesztőnek találod majd – magyarázza, aztán megrebbennek a pillái, és kissé hátrébb dőlök, hogy belenézhessek a feltáruló sötétségbe. Nincsenek íriszei, egész szeme éjfekete, és apró négyszögek sokaságából áll össze, melyek gyémántként ragyognak az ablakokon beáramló napfényben, és ahogy rámvillantja tekintetét, olyan érzésem van, hogy egy emberfejű bogárral nézek farkasszemet. A látvány tényleg hátborzongató egy cseppet, és akaratlanul is kiül arcomra a megdöbbenés, de aztán észreveszem, hogy a feketeség mélyén viharos érzelmek sötét lángja kavarog. Ez nem egy bogár szeme, ez egy emberé.
- Megmondtam – sóhajt, és keze már mozdul, hogy visszategye a szemüvegét, de most én nem engedem, megfogva karját, nézek a csillogó kis tükrökbe, és elhatározom, ezt a fiút mindenáron megtartom magamnak.
- Hagyd, Shino-kun – lehelem ajkaiba, míg karját derekamra fonva, ölelem át széles vállait. – Látni akarom, mit érzel, amíg velem vagy...
Szólni akar, de számat félig elnyílt ajkaira tapasztom, és elhátrálva az ajtótól, az ágy felé húzom, letolva róla a kabátot, kezem máris a rácsos póló alá csusszan. Belenyög a csókba érintésem nyomán, felbátorodva szorítja magához testemet, és nyelvét a számba tolva, keresi az enyémet. Kioldom övemet, és hagyom, hadd essen le rólam a yukata, így mire beleütközöm a matrac szélébe, már meztelenül simulok hozzá. Keze remegve járja be csípőm, és melleim vonalát, aztán hagyja, hogy megszabadítsam felsőjétől, és csókokkal borítva izmos mellkasát, megfeszülő hasfalát, egyre lejjebb haladva térdeljek elé. Lihegve néz le rám, nagyokat nyelve mélyeszti tekintetét az enyémbe, aztán figyelmemet az előttem dudorodó nadrágra fordítva kapcsolom ki az övét, és lehúzom a zipzárt.
Elégedetten állapítom meg, hogy a fiatal shinobi generáció igencsak méltó az elődeihez, testük ugyanolyan kidolgozottan izmos, mint a felnőtteké, és a nadrágbéli tehetségük miatt sem kell szégyenkezniük.
Eltávolítom az utolsó ruhadarabokat is róla, aztán végigsimítva lábain, markolok bele combjaiba, és arcomat felágaskodó péniszéhez dörgölöm. Hangos nyögés a válasz, és hajamba siklanak ujjai, ahogy megérzi nyelvemet heréin végigfutni, aztán felkiáltva markolja meg tincseimet, mikor végignyalok hímvesszője hosszán. Elkörözve duzzadt makkján, ízlelgetem előváladékát, aztán megkegyelmezve a reszkető inakkal álló fiún, számba veszem farkát. Megfeszül a teste, és torkából rekedt hörgés tör fel, ahogy előremozdítom fejem, de pár pillanatig tart csupán, mert máris megérzem spermáját a torkomba csapódni, és nagyot cuppanva csúszik ki ajkaim közül, hogy erőtlenül zuhanjon az ágyra. Hát ez gyors volt... de teljesen érthető. Nem tudom elfojtani mosolyom, de mélyet lélegezve veszek erőt magamon, és felmászom a matracra, feje mellé könyökölve nézem csukott szemhéjait, ahogy reszketve az imént átélt orgazmus után, kapkodva szedi a levegőt.
- S-sajnálom... – rebbennek meg a hosszú pillák, hogy rám emelje éjszínű tekintetét, és ahogy elmerülök az örvénylő fekete lángokban, már nem is tartom furcsának bogárszerű szemeit.
- Ugyan, ez bárkivel előfordulhat, még a sokat tapasztalt felnőttekkel is –„ lásd Kotetsu” teszem hozzá gondolatban, és kezemet mellkasára téve, ujjaimmal végigcirógatom felsőtestének selymes bőrét, mely olyan érintetlen, mint maga Shino.
- Értem – sóhajt fel megkönnyebbülten, de nem hagyom sokáig nyugalomban, most kell megragadnom a kínálkozó alkalmat, hogy az ügyfelemmé tegyem.
- Na persze, a barátnőd nem lesz olyan megértő, mint én – bököm oda megjegyzésemet, és újra elkomorult arccal kapja felém pillantását. – Már ha van barátnőd... de egyszer biztosan lesz – ültetem a kudarcraítéltség lehetőségét agyába, és várom, mit reagál.
- Értem – feleli ismét, de látom rajta, teljesen elbizonytalanodott. – És mit tehetnék, hogy ne kerüljek ilyen kellemetlen helyzetbe?
Elégedetten nyújtózom el mellette, aztán karjánál fogva húzom magamra, tenyerét mellemre simítom, miközben lábaimmal átkulcsolom derekát, és bíztatóan lehelem bele elnyílt ajkaiba:
- Mindenre megtanítalak, ha szeretnéd... felkerülhetsz a vendéglistámra, Shino.
Mielőtt válaszolna, kezeivel bebarangolja testemnek minden zegzugát, és én hagyom, hadd mérje fel, megéri-e neki, hogy az ügyfelem legyen.
- Saito Miku – suttogja nevem, és elégedett mosolyt csal arcomra hangjának izgalomtól túlfűtött rekedtsége. Megvagy! – Hallottam már rólad – folytatja, és ahogy csípőmet ágyékához nyomom, felnyögve helyezkedik el combjaim között. – Kiváltságos az a shinobi, aki téged megkap... nem is hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok.
Határozottan hajol ajkaimra, és nyelvét a számba tolja, míg engem elönt a forró zsizsegés, mert bár az imént kapta élete első csókját, máris eszméletlenül jól csinálja. Körmeimmel végigkarcolom széles hátát, ágyékommal mocorogva közelebb férkőzöm újra éledezni kész férfiasságához, és ujjaimat lecsúsztatom csípőjére, hogy izmos hasfalát is feltérképezve, kettőnk közé nyúlva vegyem tenyerembe péniszét. Lassú mozdulatokkal keltem életre farkát, hol gyengéden húzogatva, meg-megdörzsölve makkját, hol erősebben megmarkolva vastagságát, és hamarosan betonkeményen meredezik kezemben. Lihegve ereszti el számat, nyelveink között vékony nyálcsík alkot írásba foglalt szerződés helyett köteléket, és várakozóan mélyeszti tekintetét az enyémbe. Megemelve csípőmet, hüvelyemhez illesztem meg-megránduló péniszét, aztán elengedem, és aprót biccentve fonom nyaka köré karjaim. Vállgödrömbe temeti arcát, és előremozdul, kökeményen feszülő férfiassága utat talál ölem forróságába, és hogy még intenzívebbé tegyem az élményét, izmaimat összeszorítva teszem magam szűkebbé. Nagyokat nyögve, felmordulva nyomakszik egyre beljebb, ösztönösen is ráérezve a mozdulatokra, de én is úgy ingatom csípőmet, hogy tövig elmerülhessen bennem. Nem szólok, mikor gyorsabb tempóra kapcsol, hagyom, most hadd tegye azt, amit az érzései diktálnak, lesz bőven időm megtanítani a türelemre, és arra, hogy a nőnek is vannak kielégítésre váró szükségletei. Míg hangosan zihálva, önkontrollját vesztve döngöl a matracba, hálásan gondolok Kotetsura, hiszen, még ha akaratlanul is, de hozzájuttatott egy ügyfélhez, Iruka vagy Kakashi-san helyett. Hogy esetleg Gai helyére kellene beosztanom a fiút? Nem, erre egyenlőre gondolni sem akarok...
Nem telik sok időbe, hogy meghalljam Shino-kun elfúló hörgését, és megérezzem magamban forró spermáját, ahogy megfeszülve belémélvez, aztán reszketve és kimerülten fekszik el rajtam, és én nyugtatóan simogatom izzadtságtól csatakos hátát, kissé rózsásabbnak látva helyzetemet. Vajon Mariko hogy boldogult a másikkal? Feltétlen meg kell beszélnünk minden szaftos részletet hazafelé.
***
Újra a cabrióban ülünk, túl az élménybeszámolón, melyet a fáslizott shinobi vigyorogva hallgatott végig, megesküdve, hogy senkinek sem árul el egyetlen szót sem az elhangzottakból. Bár személy szerint ezt erősen kétlem, mert eddigi tapasztalatom alapján a pasik pletykásabbak a nőknél, de mit tehetnék, most az egyszer kényszerítem magam, hogy megbízzak a szavában. Elcsendesedve nézem a szürkületben tovasuhanó tájat, és eszembe jut, hogy valamit meg akartam kérdezni a chuunintól.
- Kotetsu-san, megtudhatnám, mi volt az a fontos ügy, ami miatt hiányolnom kellett a társaságodat ma? – fordulok egyenesen felé, közben látom, Mariko elképedve mered rám, és ajkába harap tolakodásnak minősülő érdeklődésem hallatán. A chuunin azonban csak elneveti magát, megszokta már tőlem, hogy nem bírok parancsolni a kiváncsiságomnak, és hogy úgyis megtudom, amit akarok, így nem ellenkezik, hanem megadóan bólogat.
- Kivételesen elmondom, miért utaztam a családomhoz, de ha bárkinek is elfecsegitek... – pislant rám, aztán a visszapillantótükörben Marikóra, és nyaka előtt elhúzza kézfejét.
- Tudod, hogy bízhatsz a diszkréciómban – felelem, és a kissé megrémült szöszire villantok egy bátorító mosolyt, mert én tudom, a chuunin csak hülyéskedik. – Marikóért pedig vállalom a felelősséget, szóval nyugodtan beavathatsz minket.
- Rendben – vigyorog, látva hogy legalább a barátnőmnél elérte a kívánt hatást, és belekezd.
– A helyzet az, hogy a leszerelésen gondolkodom. – Elhallgat, és döbbenten nézek össze Marikóval, aztán értetlenül várom a folytatást. – Hihetetlen, mi? Pedig így van... az utóbbi időben sok bajtársam sérült meg súlyosan küldetés közben, és egynéhányan oda is vesztek. Nem mintha nem lennének kiváló shinobik, de sajnos az ellenségeink is fejlődnek, egyre keményebb a harc minden megbízás teljesítésekor. Ezért látogattam meg a családom, és gondoltam át alaposan, hogy beszállok az otthoni üzletbe, és nem folytatom ezt a veszélyes munkát.
Megcsóválom fejem, hiszen ismerem Kotetsut, és tudom, hogy nem adná fel csak ennyiért, ahhoz túl képzett, és tehetséges ninja, ráadásul szereti amit csinál. Valami más oka is kell hogy legyen.
- Nem ilyennek ismerlek – teszem kezemet térdére, és nem törődve a hátul kapálózó Mariko helytelenítésével, most már csakazért sem nyugszom, amíg a végére nem járok a dolognak. – Mi történt, ami miatt erre jutottál?
- Miku, nem adod fel, igaz? – nevet újra elnézően, de aztán elkomolyodik az arca. – Épp a napokban, az egyik legjobb barátom nem tért vissza a küldetéséről. A holttestét cafatokban találta meg az ANBU... és miért kellett így végeznie? Egy hülye végrendelet miatt... sohasem volt valami ügyes az akadémián sem, mégis bevállalta a feladatot az öröksége érdekében. Rinnosuke... a halála rádöbbentett, hogy nem akarom így végezni.
Inkább abbahagyom még időben, átveszem a céget, és megnősülök. Ez a tervem.
Döbbent csend ül közénk, Kotetsu saját gondolataiban elmerülve, aprókat biccentve vezet, én szörnyű érzéssel nézek végre a rám meredő Marikóra, és elfutja szememet a könny, mikor meglátom, hogy barátnőm hangtalanul zokog, tekintetét kétségbeesetten fúrva az enyémbe. Rinnosuke... a tejfeles szájú hősszerelmes... Yoko egyetlen reménye. Az Istenekre, hogyan lehetséges ez?
A chuunin bizonyára azt hiszi, megdöbbentő szavai miatt hallgatunk, ezért nem is néz ránk, és ez a mi szerencsénk, mert így nem láthatja, mennyire felkavart minket a fiatal shinobi halála. Szótlanul tesszük meg a hátralévő utat, és mire megérkezünk a kupleráj elé, már némileg összeszedetten szállunk ki a kocsiból, arcunkon mosollyal, sok szerencsét kívánva Kotetsunak. A kisiető madame kezébe nyomom a pénzes borítékot, aki rögtön el is viharzik vele, rozoga lábait kapodva fel a lépcsőn, aztán Marikóra nézek, aki még mindig az eltávozott autó után bámul.
- Hogy mondjuk meg neki? – suttogja maga elé, de nem tudom a választ.
- Talán nem kéne – kockáztatom meg, és álla alá nyúlva kényszerítem, hogy szemembe nézzen. – Hadd higgye, hogy „csak” átverte, azért nem jön... nem hiszem, hogy képes lenne elviselni az igazat.
Mariko szavaimon rágódva, fázósan fonja össze karjait, végül biccent, és mélyet lélegezve, felveszi álarcát. Vidáman mosolyog, mint akinek az égvilágon semmi sem nyomasztja a szívét, és én követem a példáját, mert most tényleg színészkednünk kell, legalábbis egy darabig.
***
Egész este rettegve vártam a pillanatot, mikor szembekerülök Yokóval, és a szemébe nevetve kell megjátszanom, hogy minden ugyanolyan rendben van, mint eddig, de hála az égnek, erre nem került sor. Sokáig fekszem ágyamban ébredés után, és elhatározom, nem is megyek le reggelizni, mert bár én mondtam ki, hogy hazudjunk, attól félek, nem lennék képes rá, és csak remélni tudom, Marikóban megvan az az erő, ami belőlem hiányzik.
Sötét gondolatokkal ölelem magamhoz a párnámat, és most kifejezetten türelmetlenül várom, hogy Itachi vagy Sasuke végre megjelenjen, és ittlétük elterelje a figyelmemet az önmarcangolásról. Azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy mindketten eljönnek hozzám, így mikor szemem sarkából megpillantom az erkélyen álló fiatalabbik Uchihát, és felkelek, hogy eltoljam az üveget, meglepetten kapom pillantásom szobám ajtaja felé, melynek falapján sürgetően hangzik fel a kopogtatás. Kezemmel intek Sasukénak, hogy várjon, és sietek, hogy megnézzem, ki az, aki megzavart, de meglepetten hőkölök hátra a sápadt arc láttán, ahogy Itachi, letolva fejéről a fekete csuklyát, bemasírozik mellettem a szobába.
Mire kulcsra zárom az ajtót, ő már az üvegnél áll, és kibámul öccsére, aztán megragadva a kilincset, beengedi Sasukét.
- Nii-san? – hallom az öcskös meglepett hangját, de azonnal a bátyja nyakába veti magát, és szorosan átölelve őt, boldogan mosolyog.
- Hogy kerülsz ide? – morog Itachi, de nem tolja el a fiút, hanem gyengéden megpaskolja hátát, aztán felém fordulva a rajta lógó öccsével, sajnálkozva tárja szét karjait. – Elnézést, Miku-chan, ez nem volt megbeszélve...
Ahogy elnézem őket, nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjak, és bár nem az erősségem a többszereplős szex, úgy döntök, nem küldöm el egyiküket sem.
- Semmi gond, Itachi-san – lépek közelebb hozzájuk, mire végre Sasuke is elereszti bátyját, és rám nézve vigyorog pimaszul. – Testvérekkel még úgysem voltam...
Itachi komolyan latolgatja a hallottakat, de Sasukénak nincsenek kételyei, mert szélsebesen szabadul meg ruháitól, és laza mozdulattal dobja le magát az ágyamra, kezével hívógatóan megveregetve a matracot, és egyfolytában vigyorog. Nagyon is jól tudom, miért ilyen jókedvű, ha nem is pont úgy van a bátyjával, ahogy szeretné, mégis csak együtt vannak, ráadásul egy ilyen helyzetben... a kis perverz.
Mosolyogva fordulok a még mindig tétovázó Itachihoz, és letolom róla a fekete köpenyt, majd kezemet a pólója alá csúsztatva simítom végig mellkasát, és feltűrve a felsőt, belecsókolok hasának kockái közé. Felnyögve fogadja érintésemet, és az ágy felől is megérkezik a reakció, Sasuke nagy sóhajjal nézi, ahogy lekerül a bátyjáról a póló, majd a nadrág is. Felnézek Itachi arcára, míg ujjaim fürgén kényeztetik éledező péniszét, és nem is vagyok meglepve, mikor látom, hogy az öccsét bámulja, aki szintén marokra fogva farkát, élvezi a műsort.
Nem tudom, mi fog ebből kisülni, de elhatározom, mindent megadok ennek a két fiúnak, amit csak lehetséges, hogy így kárpótoljam őket a szenvedéseikért, és hogy amíg velem vannak, én se tudjak azon a másik dolgon agyalni...
Nyelvemet kidugva ízlelem meg Itachi makkját, elnyalva az előváladékot, aztán számba veszem, és nagyot szívok rajta, kezemmel is segítve a mozdulatot. Míg belelendülve szopom az idősebbik Uchihát, fél szemmel Sasukét lesem, aki bátyját bámulva kényezteti magát, ujjait szorosan ágaskodó pénisze köré fonva. Bár gyönyörű a látvány, mégsem hagyhatom, hogy a vendégem saját magának verje ki, így nagyot cuppantva húzom ki számból Itachi farkát, és végigcsókolva hasát, mellkasát, emelkedem fel, hogy aztán forró testéhez simulva öleljem át nyakát, és húzzam az ágyam felé.
Sasuke abbahagyja a masztit, és várakozóan néz rám, ahogy fölémászva, lábaimat átvetve csípője fölött, nyúlok szekrénykém fiókjába, és megkeresem a sikosítót, aztán míg kitekerem a kupakot, megcsókolom elnyílt ajkait. Hátam mögé nyújtva a kenőcsöt, tolom nyelvem Sasukééhez, és ahogy megérzem Itachi géltől hűvös ujjait bejáratom körül, siklok tovább a fiú nyakára, apró csókokat lehelve selymes bőrére. Végigcirógatom izmos mellkasát, felmeredő mellbimbóit ajkaim közé véve nyalom körbe, aztán lejjebb tolom csípőmet, hogy Itachi ujjai könnyebben utat találhassanak fenekembe. Nyögve haladok lejjebb Sasuke hasfalán, és végignyalom felmeredő férfiasságát, aztán apró mozdulatokkal kóstolgatom makkját, mielőtt egészen számba venném.
Ahogy megérzem Itachi péniszét ánuszomhoz nyomódni, erőteljesen szívok rá az öccse farkára, és hangos nyögéssel remegek meg, mikor belémtolja vastagságát. Minden egyes lökésére előredőlve húzom ki számból Sasuke péniszét, hogy aztán újra hosszan ráboruljak, ahogy Itachi csípőmet markolva közelebb nyomakszik hozzám. Végül ágyéka nekem csapódik, és tövig merül el bennem, Sasuke pedig hajamba túrva zihál, és a két férfi hangja betölti elmémnek minden zegzugát. Pár percig tűröm Itachi mély mozdulatait, aztán eleresztem Sasukét, és elhúzódom a bátyjától, hogy megfordulva, háttal a fiatalabb Uchihának, hüvelyembe fogadjam férfiasságát. Míg lassan belém nyomakszik a méretes pénisz, Itachi átölel, és nyelvét a számba tolja, kezébe fogva mellemet, csókol, aztán hátrébb lép, hogy kissé lehajolva ajkaim közé vehessem farkát. Sasuke felém mozdulva löki csípőjét egyre feljebb, de nem ülök bele tövig, még élénken emlékszem, hogy két napig úgy járkáltam az akciója után, mint ha lenyeltem volna egy bekapcsolva felejtett vibrátort.
Itachi egyre gyorsabban kapkodja a levegőt, és türelmetlenül tol el magától, vállamnál fogva irányít újra Sasuke felé, és én lábamat átvetve öccse csípője felett, ülök ismét a farkára, aztán megérzem Itachi ujjait ánuszomban, és tarkómat fogó kezét, ahogy lenyom Sasuke mellkasára. Nem kell sokat töprengenem, hamar leesik, mit akar, és egy percre elbizonytalanodom, hogy vajon kibírom-e ezt a két díszpéldányt magamban, de aztán úgy döntök, jöjjön aminek jönnie kell, hiszen ez a dolgom, egyébre sem vagyok jó.
A hallgatag Uchiha makkja bejáratomnak nyomódik, és bár nem ülök teljesen Sasukén, mégis úgy érzem, máris szétfeszíti bensőmet pénisze, aztán Itachi előremozdul, és hangos kiáltás szakad fel torkomból. Hüvelyem és végbelem pulzálva lüktet, ahogy megérzem magamban az egymásnak feszülő farkakat, és fullasztó érzés szorítja össze a torkomat, míg megmerevedve tűröm, hogy egyszerre mozdulva töltsék tele alfelem. Hihetetlenül zsibbasztó az érzés, mégis, fehér köd kezd ereszkedni agyamra, és apró pontok villóznak szorosan zárt szemhéjam mögött, mikor egyre intenzívebben hatalmasodik el rajtam a kéj.
Itachi-san rám fekszik, nyakamba lihegi gyönyörét, és ahogy hátrapillantva arcába nézek, elakad a lélegzetem, mert Sasuke csillogó tekintetébe temetkezve gyorsul a mozgása, és mikor öccse felkiáltva adja meg magát az orgazmusnak, telelőve méhemet, ő rátapasztja ajkait a testvére elnyílt, reszkető szájára, és beleremegve, hangtalanul élvez el.
Megbűvölve nézem csókjukat, míg közöttük fekve lihegek, és megkönnyebbülten gördülök ki izzadt testük fogságából, mikor végre megérzem kicsusszanni magamból férfiasságukat. Elernyedve, teljesen erőtlenül nyújtózom el az ágyon, míg ők egymást átölelve pihegnek, és sokáig nem is hallatszik más szobám csendjében, mint hármasunk reszkető légvétele.
Lassan feltápászkodom, és magukra hagyva a fiúkat, kibotladozom a fürdőbe, hogy letérdelve a kád elé, vizet engedjek magamnak. Ülni most nem tudok, de állni sem nagyon, így a zuhanyozás szóba sem jöhet, belefekszem hát a kádba, és élvezettel eresztem magamra a meleg vizet. Altestem lüktetve zsizseg, bár a víz ellazít, és gyógyírként simogatja meggyötört bejáratomat, mégis sziszegve szabadulok meg a testvérek belémdermedt gyönyörétől.
Mire kiszállok a vízből, már nem is remélem, hogy itt találom őket, így meglep, mikor megpillantom az ágyon elheverő Sasukét, és az erkélyajtóban álldogáló meztelen Itachit. Nem távoztak, és ezt két okból tehették, vagy mert nyugalomban akarják eltölteni a nap hátralévő óráit, tudva, hogy itt senki sem háborgathatja őket, vagy mert szexelni akarnak még... ez utóbbi lehetőséget nagyot nyelve veszem tudomásul.
- Nem vagytok éhesek? - kérdezem, mert az én gyomrom bizony már elég hangosan korog, és egy köntösbe bújva indulok az ajtó felé, hogy a konyhába siessek.
- Jó ötlet - bólint Itachi, és felém fordulva mosolyodik el, ami kissé megrémiszt, mert még sohasem láttam őt mosolyogni, és valahogy nem is illik az arcához a mozdulat.
- Egyetértek - vigyorog Sasuke is, és én meghajolva távozom a szobából, hogy összeszedjek valami harapnivalót.
***
Mire visszaérkezem a hálómba, kezemben egy jól megpakolt tálcával, rajta mindenféle főtt és nyers zöldséggel, hússal, és persze egy jókora adag édességgel, Itachi már az ágyon fekszik, Sasuke mellett, és öccse kezét fogva bámulja a plafont. Sasuke felül jöttömre, és kihúzva ujjait a bátyja szorításából, az asztalhoz igyekszik, ahova lerakva a tálcát, elkezdem kitálalni az ételt.
- Nagyszerű... - nyalja meg szája szélét, és úgy ahogy van, egy szál semmiben, huppan le az egyik székre, és áll neki enni, mindent végigkóstolva. Itachi is feltápászkodik, illedelmesebb lévén, magára húzza alsóját, és öccse mellé telepszik, hogy ő is csillapítsa éhségét, és én követem a példájukat. Nem sokat beszélünk, csak egy-egy "hú de finom" hangzik el Sasuke felől, és elégedett nyammogás Itachitól, aztán észre sem veszem, kiürül minden tányér, és a vizeskancsó is.
Sasuke hasát lapogatva dől hátra a székben, majd nagyot nyújtózkodva áll fel, és visszasétál az ágyhoz, hogy elterüljön rajta, mint valami béka. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Itachi nagyokat nyelve néz öccse után, tekintetével többször is végigsöpör a fiatal Uchiha fehér bőrű, hibátlanul kidolgozott testén, és tudom, hogy még most is kívánja őt.
- Köszönjük, Miku-chan - biccent aztán kedvesen, és követi Sasukét az ágyba, lustán
elheverve a szabadon maradt takarókon. Ahogy elnézem őket, Itachi kezét, mely hezitálva indul meg öccse mellkasa felé, hogy végül felsóhajtva simítson végig az izmos felsőtesten, épphogy súrolva a felmeredő bimbókat, úgy érzem, nincs helyem közöttük. Sasuke ajkai közül apró nyögések törnek elő, és lehunyt szemmel adja át magát fivére érintésének, de hirtelen kipattannak szemei, és rám nézve int magához, én pedig erőt véve alfelem zsizsegésén, engedelmesen fekszem mellé, oldalához simulva.
Sasuke elfordul bátyjától, fölém hajolva nyitja szét yukatámat, és melleimet két marokra fogva csókol meg, aztán térdével máris combom közé furakszik, és tenyere lesiklik csípőmön, hogy fenekem alá nyúlva fészkelje be magát ölembe. Megragadom vállait, mert tudom, hogy most nem én irányítok, és azt is tudom, ha rajta múlik, ismét tövig nyársal farkára, azt pedig alaposan megérzem majd.
Elereszti számat, és bimbóimat kezdi nyalni, oldalra pillantva szembe találom magam Itachi vágytól elhomályosult tekintetével, ahogy testvérét figyeli, aztán a rajtam fekvő Sasuke fölé magasodik, és kezében észreveszem a sikosító kis tégelyét. Beleharapok alsóajkamba, és próbálok felkészülni az újabb kettős áldásra, de nagyot tévedek. Míg Sasuke hüvelyemhez nyomja duzzadt makkját, addig a bátyja ráhajolva hátára, csókol bele nyakába, vállába, aztán végigcirógatja nyelvével öccse gerincét. Sasuke hangos zihálással felel Itachi érintésére, aztán szemembe mélyesztve tekintetét, nagyot lök csípőjével előre, és a hirtelen belémvágódó mérete miatt felkiáltva vájom körmeimet karjába. Hirtelen elkerekedik a szeme, és kissé fájdalmasan torzul el az arca, de átlesve feje felett, látom, hogy nem a karmolászás fáj neki, hanem Itachi, megszabadulva a boxertől, ágaskodó farkára keni a krémet, miközben másik kezének ujjai testvére fenekében tűnnek el. Minden ujjabb tágító mozdulatára Sasuke megremegve löki magát egyre beljebb vaginámba, arcán leírhatatlan gyönyör vibrál, aztán Itachi lábaink közé térdel, és rádőlve öccsére, fejem mellett támaszkodik karjára, másik kezével átölelve tartja Sasukét, és az én szemembe néz, mikor végre behatol a szűk nyíláson. Vörös íriszeinek mélyén egy pillanatig fájdalmas lángok kavarognak, aztán megadják magukat a vágy örvénylő tüzének.
Sasuke hangosan nyög fel, reszketve zihál, ahogy megfeszül a teste, de hátrafordítva fejét, keresi bátyja ajkait, nyála vékony csíkban szivárog kidugott nyelve mellett, szemei résnyire szűkülve csak a fehérjét engedik láttatni, és extázisban vonaglik az újabb lökések alatt. Itachi szomjasan borul az elnyílt ajkakra, és erőteljes mozdulataival most már ő diktálja az iramot, mert ahogy beljebb nyomakszik az öccsébe, úgy tolja Sasukét is egyre mélyebbre bennem. Kínomban a lepedőt és Itachi vállát markolom, de nem enyhül a tempó, mert szabadjára engedve évek óta elfojtott érzéseiket, most már egyik Uchiha sem tud megállni. Sasuke önkontrollját vesztve szorít magához, derekam alá nyúlva, és fülembe
liheg.
- Nii-san... nii-san...
Zihálva hallgatom egyre rekedtebb hangját, ahogy a kettős gyönyör alatt remegve kántálja ezt az egy szót, és meglepetten pillantok Itachira, mert a mindig szótlan férfi ajkai közül hangos sóhajtásokba vegyülve tör fel öccse neve. A két férfihang egybeolvadva árad szét agyamban, úgy érzem, már nem bírom elviselni ezt a fizikai és lelki terhet, és eszembe jut Gai, és Yoko, meg úgy általában minden keserűség, ami a szívemben elrejtve lakozik, végül hagyom, hogy a túlcsordult pohár kiömöljön, és felzokogva várom, mikor teljesül be a testvérpár gyönyöre. Nem kell sokáig szenvednem, mert Sasuke minden izma belerángatózik az orgazmusba, ahogy teletölti méhemet, és Itachi követi őt, teljes súlyával ránehezedve öccsére, mindketten a matracba préselve engem. Nehezek így együtt, de nem bánom, igazából örülök, hogy vége van, de kikászálódni nem tudok alóluk, csak elmaszatolom arcomon könnyeimet, és lihegve kapkodok levegő után. Végre aztán Itachi-san lecsusszan testvéréről, és komoly képpel dől el mellettem, a tükörfalra bámulva, és Sasuke is kihúzódik belőlem, aztán kettőnk közé furakodva nyújtózik el. Csak fekszünk moccanatlanul, én egész testemben elzsibbadva próbálom összeszedni magam, de az öcskös arcán földöntúli boldogság mosolya terül szét, és hamarosan felpattan az ágyról, kicsit imbolyogva áll talpra, és kiszédeleg a fürdőszobába.
Cseppet sem csodálkozom ingatag mozdulatain, ahogy utána nézek, hiszen tudom, mit élt át, míg a bátyja megmerítkezett benne.
- Miku-chan, beszélnünk kell - fordul most felém Itachi, és felkönyökölve néz le rám, az arca komor, és a szemeiben szomorúság bújkál.
- Valami baj van? - erőlködöm ki a szavakat, mert még a beszéd is nehezemre esik, de pillantásába feledkezve hirtelen megértem, hogy az előbb nem fizikai fájdalom örvénylett vörös íriszeiben, hanem lelki gyötrelem.
- Nos, ahogy vesszük... - húzza el a száját, és lassan lekászálódik az ágyról, hogy összeszedje földre dobott ruháit. – Nem így terveztem a dolgokat, de talán így még könnyebb is lesz. El kell hagynom Sasukét.
- De... csak nemrégen találtál rá... annyira meg akartad keresni, akkor most mégis miért? - értetlenkedek a kijelentés hallatán, és Itachi leülve mellém az ágyra, felhúzza pólóját.
- Haldoklom - böki ki egyszerűen, és ujjaival elgereblyézi kócosan meredező fekete fürtjeit.
- Mi? - nyögöm remegő ajkakkal, de ő csak halvány mosollyal biccent, és folytatja.
- Szeretem Sasukét, sokkal jobban, mint testvéremként kellene - sóhajtja, és én magamban elismerem, hogy ez így van. - Nincs sok időm hátra, de nem akarok úgy elmenni, hogy semmi haszna ne legyen a halálomnak, ezért most magára kell hagynom őt, ezután a boldogság után, hogy újra meggyűlöljön, hogy képmutatónak tartson, hogy azt higgye, átvertem, kihasználtam... Az ő keze által akarok meghalni, hogy az utolsó pillanatban, amikor ellobban életem szikrája, a szemébe nézhessek, és átadhassam neki minden tudásom.
Feláll az ágyról, köpenyét magára teríti, és most már értem, miért olyan sápadt mindig. Szememet ismét elfutják a könnyek, érzem, hogy én soha nem leszek képes ilyen szerelemre, és a tehetetlenség dühe fojtogatóan telepszik lelkemre. Semmit sem tehetek értük.
- Mit vársz tőlem? - motyogom, míközben lábra állok, és az ajtóban álló férfihoz lépek egy utolsó ölelésre. - Mondjam el neki ezeket, helyetted?
- Nem, semmit ne mondj neki - húz magához, erősen karjaiba zárva. – De mégis, csak annyit mondj, hogy elhagytam, mert nem akartam soha mást tőle, mint még egyszer megkefélni... és most már nincs rá szükségem, csak hátráltatná a terveimet, ahogyan gyerekként is csak folyton hátráltatott.
- Rendben - tolom el magamtól karjait, és bár nem értem, mire jó ez az egész, szívemben érzem, Itachi tudja, mit csinál. - Ezt fogom mondani Sasukénak.
Az Uchiha biccent, aztán elszántan nyomja le a kilincset, és csendesen lép ki az ajtón, hogy soha többé ne lássam. Mélyeket lélegezve csillapítom lelkem háborgását, és újra elheverek az ágyon, a fürdőszobaajtót bámulva, és felkészülök arra, hogy most összetöröm egy boldog fiatalember álmait. Miku, hová süllyedtél?
Sasuke vigyorogva tekeri derekára a törülközőt, ahogy kilép a fürdőből, mögötte felhőket rajzolva ömlik ki az ajtón a gőz, valószerűtlen lepelbe burkolva alakját, és tekintetét körbehordozva a szobán, tűnik el arcáról a jókedv.
- Itachi meglógott a fizetés elől? - néz rám összevont szemöldökkel, és bármennyire is komoly a helyzet, elmosolyodom. Bár erről lenne szó...
- Elment - mondom egyszerűen, mert nem tudom, hogyan kezdjek neki, és míg hezitálok, Sasuke magára húzza nadrágját, ő is menni készül.
- Értem, sebaj, majd otthon beszélek vele - vonja meg vállát, és nem halogathatom tovább a rám bízott feladatot.
- Nem, Sasuke-san – térdelek fel a matracon, és karjába kapaszkodva fogom le haoriját összekötő kezeit, miközben igyekszem nem túlságosan remegni. - Elment... elhagyott téged.
- Elhagyott? Mit jelentsen ez? - értetlenkedik, és én szóról szóra elismétlem Itachi szavait. Először nem hiszi, karom alá nyúlva olyan hevesen ránt közel magához, hogy lecsúszom az ágyról, és vörösbe váltó íriszei dühösen villognak, de aztán belenéz kétségbeesett arcomba, és elkerekedett szemekkel lök el. - Nem hazudsz... - motyogja, és ebben igaza van, hiszen pontosan azt mondtam, amit kellett. - Itachi... te szemét!
Fellobban gyűlölete, szinte látni a körülötte kavargó sötétkék chakrát, nagyot szorít övén, és az erkélyajtóhoz lép.
- Ha valaha is látnád - fordul még vissza, és megrémülök gyilkos arckifejezésétől -, üzenem neki, hogy a saját kezemmel ölöm meg!
Elrántja az üveglapot, és egy pillanat alatt tűnik el a teraszról, én pedig reszketve rogyok le a szőnyegre, tudván, hogy Itachi elérte amit akart. Felzokogva siratom őket, Yokót, Gait, és az egész elcseszett, félresiklott életemet, míg hirtelen rámzuhan a sötétség, és eszméletemet vesztve merülök a semmi jótékony karjai közé.
***
Álom és ébrenlét határán oly vékony a választóvonal, mint egy pillangó hímporos szárnya, és ahogy lassan magamhoz térek ájulásomból, küszködve azért, hogy a békés tudatlanságban maradhassak, agyamba feltartóztathatatlanul törnek be az élet zajai. Újra bekapcsolódnak tompult érzékeim, és szemem akartalanul is felpattan, aztán csodálkozva nézek körül a sötét szobában, ráeszmélve, hogy időközben beesteledett. Gyomrom is megkordul, jelezve a mai nap kalóriaégető eseményeit, és nehézkesen tápászkodom fel a szőnyegről.
- Francba! – érzem meg összeragadt combjaim között Sasuke gyönyörének kézzelfogható bizonyítékát, és mérgesen vágom be magam mögött a fürdő ajtaját, hogy lezuhanyozva megszabaduljak a fizikai mocsoktól – ha már a lelkiektől nem tudok.
Ma egész nap nem láttam Marikót, és Yokót, így erőt véve rossz kedvemen, belebújok egy yukatába, és némileg összekaparom a hajam, aztán lassan lebattyogok a lépcsőn, hogy megkeressem őket. Míg azon jár az eszem, vajon a szöszi tartani tudta-e a száját, valaki ellibeg mellettem, és én az utolsó pillanatban félrehúzódom, mégis majdnem elsodor.
- Sumima... – motyognék elnézést kérve, mikor a fekete hajú nő visszafordul, és arcomba vigyorog. Shizune-san... A korlátba kapaszkodva tűröm gúnyos pillantását, ahogy végigmér, de nem méltat egyetlen szóra sem, hanem megfordul, és lesiet a lépcsőn, eltűnve a folyosó kanyarulatában. Nagyot nyelve kényszerítem lábaimat, hogy én is tovább induljak, és a nappali bejáratában megállok egy pillanatra, hogy barátnőimet keresve, bekukkantsak a szobába. Megkönnyebbülten mosolyodom el, mert a nagy pálmák alatt ülnek, és vidám beszélgetésbe merülten múlatják az időt, ezért úgy döntök, gyorsan eszem valamit, mielőtt csatlakoznék hozzájuk. Ám alig lépek el az ajtótól, Yoko hangja éri el fülem, és megáll bennem az ütő, mikor leesik, hogy Rinnosukéról beszél.
- Már két hete, hogy elment... – sóhajtja duzzogó hangon, és visszalépek a fal takarásában maradva, hogy lássam, kell-e Marikónak segítség a terelésben. – Ennyi idő alatt kétszer is megjárhatott volna akármilyen hosszú utat, nem?
- Öhm... nos, hát lehet, hogy amíg a küldetésen járt, megismerkedett valakivel... tudod, milyenek a pasik, a fasz feláll, az ész megáll... – humorizál a szöszi, de nem valami meggyőző, mert a kicsike mosolyogva rázza a fejét.
- Ugyan, ismerem őt, soha nem hagyna el – győzködi Marikót, és talán saját magát is, mert a hangja elbizonytalanodva cseng. Remélem, elgondolkodik ezen a lehetőségen, és idővel el is hiszi, hogy így történhetett.
Mint egy fekete árny, suhan el mellettem Shizune-san, és jéghideg pillantása semmi jót nem ígér, ahogy szeme sarkából rámvillantja tekintetét. Jaj, ne...
- Csak nem a kis szerelmedről cseverésztek? – áll meg a lányok előtt, és Mariko ijedten kerekíti el szemeit, míg Yoko csak utálkozva néz a nőre. – Nos, kedvesem, miatta már nem kell aggódnod – vigyorodik el Shizune, és kivárja, hogy Yoko elkomorult arccal kérdezzen vissza.
- Úgy érti... valaki mással...?
- Úgy értem, hogy most már biztos lehetsz benne, hol fekszik – vág a szavába a fekete hajú Tsunade-bérenc, és nem bírom tovább hallgatni, ahogy élvezettel tapos bele a szerencsétlen lány lelkébe.
- Shizune-san! – lépek mellé, és ragadom meg a karját, hogy megakadályozzam a beszédben, de csak felnevet, és ellöki kezemet.
- Egyszer meg kell tudnia az igazat – néz újra a fejét ingató Yokóra, akinek lassan világossá válnak a nő szavai. – Hogyan visz különben virágot a sírjára? Legalább ezt az örömét ne vegyétek el...
Megvetően nézi végig hármasunkat, aztán fordul, és megy, otthagyva minket a súlyos csenddel, mely ránktelepedve szinte tapinthatóan tölti ki a nappalit. Ökölbe szorult kézzel, reszketve állok a kanapé előtt, a legszívesebben utána futnék, és addig ütném az arcát, amíg csak egy véres húscafat maradna a helyén, de nem tehetem. Marikóra fordítom tekintetem, látom, hogy ő is hasonlóképpen ül a díványon, aztán Yokóra nézek. Még mindig fejét csóválja, majd elmosolyodik, és felpillant a bejáratra, ahol az a női bőrbe bújt szörnyeteg az imént eltűnt.
- Csak szórakozik velem... igaz? – kérdezi felkacagva, de szemeiben könnyek gyülekeznek, aztán rám emeli homályos tekintetét, és amit szememben lát, attól legörbül az ajka. – Igaz? – suttogja, és könyörgően néz Marikóra, de a szöszi tenyerébe temetve arcát, rá sem pillant, és Yoko, térdein fekvő kezeivel, görcsösen markolja össze yukatája alját.
- Sajnálom – mozdulok meg végre, és melléülve ölelem át vállait, várva, hogy majdcsak kitör belőle a zokogás, hogy megvígasztalhassam, és hogy kiadja magából a fájdalmát. De nem sír, mélyeket lélegezve egyenesedik ki, és furcsa elszántsággal tekintetében áll fel, a hangja ijesztően nyugodt, mikor megfordulva ránk pillant.
- Hát ez van – mondja, és halványan mosolyog. – Végül is, ez benne volt a pakliban, nem igaz? Shinobi volt, az ő életük veszélyes és kiszámíthatatlan, tisztában voltam vele, hogy így is végződhet.
Bólintgatva indul el az emelet felé, én döbbenten nézek össze Marikóval, és valamiért nagyon rossz előérzetem van. Gyanús ez a nyugalom, szinte már érzéketlenül fogadta a hírt, és ez nem vall Yokóra.
- Mariko – fogom meg a szöszi kezeit -, vele tudsz maradni ma éjjel? Sajnos én nem vagyok használható állapotban – húzom el a számat, mire ő megértően bólint.
- Itachi? Vagy Sasuke? – kérdezi még, de már áll is fel, hogy a kicsikénk után siessen.
- Mindkettő, de majd máskor elmesélem – engedem el kezeit, és hagyom, hadd menjen, hiszen most nem én vagyok a fontos, hanem a barátnőnk, akit nagyon szeretünk, és akit nem tudtunk megvédeni.
Késő éjszakáig ülök csendben a kanapén, gondolatok nélküli merengésben, mire a madame éles hangján rámripakodva a szobámba küld, hogy holnap is van nap, és jobban tenném, ha kipihenném magamat. Sóhajtva kelek fel, és fejet hajtva előtte, ballagok fel a lépcsőn, és bár elfog a kísértés, hogy benézzek Yoko szobájába, nem teszem, Mariko biztosan vigyáz rá, és én megbízom a szösziben.
Ágyamra zuhanva még sokáig nem jön a szememre álom, és odakint már hajnalpír festi rózsaszínre az eget, mire kimerülten elalszom végre.
***
Szűnni nem akaró, ütemes csipogás rángatja ki elmém a színes felhőkkel teleszórt, ugráló kisnyulak közül, akik hatalmasra nőtt fogakkal harapdálják egymás hátát, miközben élvezettel tocsognak a lábaik alatt összefolyó vértócsákban. Életemben először nem haragszom az éjjeliszekrényemen álló ébresztőórára, mert ki tudja, hová fajult volna el a zombi-nyúlhadsereg köré szőtt álom, ha nem kelek fel időben?
Hamar összekapom magam, és sietek az étkezőbe, hogy mihamarabb lássam Yokót, de csak Mariko ül az asztalnál, tányérjára szedve a reggelinek szánt salátát, és tojást.
- Hol hagytad? – huppanok le a székre köszönés nélkül, de a szöszi nem neheztel, nagyon is megérti türelmetlen viselkedésemet.
- Még alszik – nyúl a vizeskancsó után, hogy nekem is töltsön a poharamba, aztán folytatja.
– Sokáig nem aludt el, forgolódott, sóhajtozott... de nem sírt. Aztán olyan mélyen elnyomta az álom, hogy nem is keltettem fel reggel, hadd pihenjen...
- Talán nem kellett volna magára hagyni – kockáztatom meg, de Mariko kialvatlan szemeibe nézve el is szégyellem magam. – Sajnálom, tudom, hogy mindent megtettél. Ma éjjel én vigyázok rá, rendben?
A szöszi megenyhülve biccent, és nekiáll enni, de csak pár falatot gyűr le a torkán, ahogyan én is.
- Felmegyek, és megnézem, ébren van-e már – tolja el a tányért maga elől. – Elég furcsán reagálta le a dolgot, nem gondolod? Ha bármit is tehetne, még aggódnék is... de amióta Chiharu-san bepróbálkozott, a madame nem bízik meg egyikünkben sem, és még jobban figyel, vagy figyeltet minket...
- Tudom – bólintok, hiszen azóta még egy fájdalomcsillapítót is csak felügyelet mellett vehetünk be, és kést, vagy más vágóeszközt még itt, az étkezőben sem használhatunk, nehogy valamelyikőnknek eszébe jusson a könnyebbik megoldás. Még jó, hogy az ablakokat nem deszkáztatta be, vagy a tükröket nem szedette le a falakról... – Apropó, madame... nem fogja engedni, hogy Yokó ilyen indokkal pihengessen, mit tegyünk, hogy legalább ma ne kelljen dolgoznia?
- Vállaljuk át az ügyfeleit? – kapcsol gyorsan Mariko, és én helyeslően bólintok. – Rendben, csak ügyesen kell csinálnunk, hogy a banya észre ne vegye.
Bíztatóan mosolygok a barna szemekbe, aztán a szöszi elszántan áll fel az asztaltól, de alig lép ki az étkezőből, az emlegetett madame már tapsikol is; kezdődik a nap. Vajon Gai eljön végre?
Nem, most nem ezen kell gondolkodnom, hanem azon, hogy odafigyeljek, ki keresi Yokót. Szerencsémre a banya egy új kuncsafttal van elfoglalva, így amikor megpillantom a lovasfarm-tulajdonost, aki a kicsikéhez jött, észrevétlenül karolhatok a férfiba, kedvesen magyarázva neki, hogy Yoko ma nem dolgozik, mert lázas beteg, helyette elégedjen meg az én bájaimmal. Eleinte rosszallóan mereszti rám a szemeit, de miután szétcsúsztatom yukatám szárnyait, megmutatva telt kebleimet, nagyot nyelve biccent rá a cserére. Csak egész nap ilyen meggyőző legyek!
A délelőtt hamar tovaszáll, és visszatérő ügyfeleim kissé csodálkozva veszik tudomásul a tempómat, ahogy gyorsan megszabadulok valamennyiüktől, és igyekszem vissza a nappaliba, hogy egyetlen Yokóhoz igyekvő férfit se szalasszak el. Mariko is ezt teszi, de a nagy hajtásban azért sikerül két szót váltanunk, és megtudom, hogy nem kell aggódnom, a kicsikénk már ébren van, és az ágyában heverészve mangákat olvasgat.
- Mindenesetre eldugtam a kézitükrét – jegyzi meg Mariko, és halványan mosolyog, pontosan tudja ő is, hogy Yoko viselkedése igenis aggasztó.
Több időnk nem jut a beszélgetésre, és jócskán elmúlik dél, mire kicsit enyhül a forgalom, és a pálmák alatt ülve azon morfondírozom, hogy nem ártana enni valamit, mikor a madame arcomba hajol, felriasztva töprengésemből.
- Hol van a barátnőd? – kérdezi reszketeg hangján, és hirtelen Marikóra gondolok.
- Ügyféllel, természetesen – felelem, és hátrébb csúszom a kanapén, mert nem valami szép látvány a ráncos arc így közelről.
- Nem a szőke – morogja, és megcsóválja fejét. – Tegnap este óta nem láttam Yokót. Hova lett?
- Ő is ügyféllel van – bizonygatom az alibit, de nehezen uralkodom magamon, mert nem szokásom hazudni, és tudom, hogy nem csinálom valami jól.
- Úgy, ügyféllel... – egyenesedik fel a nyanya, aztán fenyegetően villantja rám tekintetét. – Üzenem neki, hogy ha végzett az „ügyféllel”, mutassa meg magát nekem. Ha nem... rosszul jár.
Elfordul, és a beérkező kuncsaftok elé siet, és most döbbenek rá, hogy reggel óta én sem tudok semmit Yokóról, csak annyit, amit Mariko elmondott, és eszembe jut a sötét álmom is, így bajsejtelmektől gyötörve sietek fel az emeletre, Yoko-chan szobájába. Kopogtatásomra nem érkezik válasz, amitől megrémülök, de aztán nyugalmat erőltetve idegeimre, győzködöm magam, hogy biztosan alszik, azért nem felel, és benyitom az ajtót. Odabent félhomály uralkodik, a függönyök behúzva tartják távol a délutáni nap beeső forró sugarait, és minden csendes. Az ágyon összehajtva a takaró, rajta egy szerelmes manga felnyitva árválkodik, a falon lévő tükörborítás, és az öltözőasztal nagy tükre is érintetlen.
Kissé fellélegzem, ezek szerint nem vágta fel az ereit, de mivel nem látom sehol, újra csak zakatoló szívvel indulok a fürdőszoba felé, és óvatosan tolom be az ajtót. Lélegzetem elakad, és a halványzöld csempéknek dőlve kapom szám elé a kezem, mielőtt lecsúsznék a földre, és csak bámulom a fejem felett libegő, fehér harisnyás, apró lábakat. Szememet elfutják a könnyek, és kitör belőlem a zokogás, kezemmel görcsösen kapaszkodom a kőkockákra terített bolyhos szőnyegbe, és nem hiszem el, amit látok. Yoko, miért csináltad ezt?!
***
A folyosó falának dőlve szorongatom Mariko kezét, míg a két porcelánmaszkos ANBU kicipeli a fekete zsákba bujtatott Yoko holttestét. Már nem sírok, könnyeim elfogytak, vörös szemem perzselve ég, ahogy utánuk bámulok, aztán eltűnnek a lépcsőfordulóban, és a madame halk hangjára kapom vissza fejem a szobaajtó felé.
- Most bemehettek, és összeszedhetitek, amit csak akartok – mondja, és arcán szomorúság helyett bosszúság tükröződik, na persze, mit fog ő ezért kapni Tsunadétól... – Amit itt hagytok, szétosztom a többiek között – vakkantja még oda, aztán elcsoszog a folyosón, magunkra hagyva minket a tátongó ajtóval szemben.
Mariko nem mozdul, és nekem is nehezemre esik bemenni a hálóba, mert szemem előtt még mindig ott villózik a felakasztott Yoko harisnyás lábainak emlékképe, de aztán mélyet lélegzem, és erősen szorítva a szöszi reszkető kezét, behúzom magam után. Nincs bennem semmilyen kapzsiság, ha tehetném, olyan érintetlenségben hagynám a szobát, ahogy gazdája hagyta, de tudom, holnap már valaki más fog benne lakni, és Yoko holmija arra érdemtelenek kezében landol majd, ezt pedig nem akarom. Ahogy elnézek a fürdőszoba felé, újra átélem azt a kétségbeesést, ami akkor elöntötte minden tagomat, olyannyira, hogy négykézláb kúsztam ki a folyosóra, és csak ott, a falnak támaszkodva bírtam két lábra állni, aztán futottam Marikóhoz. Nem érdekelt, hogy éppen van nála valaki, és mit művel vele a fotelban, csak megragadtam a karját, és lecibáltam a kuncsaftról, ki a folyosóra, míg zihálva nyögtem egy-egy szót, amiből megérthette, nagy baj van.
Mire Yoko szobájához értünk, már ott intézkedett a madame, és a folyosón három maszkos ANBU terelte az időközben riadtan előmerészkedő lányokat vissza a hálójukba. Honnan tudták meg ilyen hamar? A vén banya görbe orra szimatolta ki, vagy a kém jelentette? De akkor miért nem vették észre, mire készül Yoko? Vagy lehet, hogy az én rémült rohanásomat látta meg valaki? Már soha nem tudom meg, és nem is lényeges. A lényeg az, hogy a kis barátnőnk halott, és felelősnek érzem magam, amiért nem vigyáztam rá jobban.
Mariko a mangakötetek között válogat, aztán előkeres egy szatyrot a ruhásszekrény fiókjából, és végül mindet belepakolja. A nyitott szekrényajtón át a színes selyem köntösökre esik a pillantásom, és előre sajnálom ezeket a gyönyörű ruhákat, mert mind a többi lányé lesz, én is, és Mariko is teltebb annál, hogy ezeket valaha is felvegyük. A nagy tükrös öltözőasztalhoz lépek, és sorra nyitogatom a fiókokat, kipakolva a gondosan becsomagolt ajándék ékszereket; ilyen holmi mindannyiunknál megtalálható, bizonyítva az idelátogató férfiak nagylelkűségét. Egy fekete ékkövekkel kirakott nyaklánc láttán eszembe jut a fensőbbségesen vigyorgó Shizune képe, és arra gondolok, talán van köze Rinnosuke halálához, sőt, ahogy ez eszembe villan, már biztos vagyok benne, nem véletlenül végezte így a fiatal shinobi. Tsunade inkább elveszít egy közepesen tehetséges chuunint, mint egy jól tejelő kismadarat az aranykalitkából. Tovább gondolkozva, azt is lehetségesnek tartom, hogy Ibiki keze is benne van a dologban, hiszen engem is megfenyegetett, Gaijal kapcsolatban, és Yamato azt mondta, a jounin küldetést kapott... talán, hogy ő is odavesszen? Nem, az ötlet képtelen, hiszen Gai nem kezdő chuunin, hanem egy Kakashihoz mérhető, zseniális jounin, aki tud vigyázni magára, ráadásul, ennyire nem lehetek érzékeny pontja a Hokage pénztárcájának, hogy a halálba küdje az egyik legjobb emberét miattam. Vagy mégis? Fejemet rázva igyekszem megszabadulni sötét gondolataimtól, majd a karomat megbökdöső Marikóra pillantok, észre sem vettem, hogy újabb zacskót nyújt felém, az ékszereknek.
Apránként mindent átnézünk, utoljára hagyva a fürdőszobát, ahol nem merek a mennyezetre nézni, de a szöszi megállva a kád előtt, felemeli fejét, egy kis ideig a gerendákat vizsgálja, aztán nagyot sóhajtva elkezdi összeszedni az értékes parfümöket, és kenőcsöket.
- Hogy volt képes ezt tenni, egy férfi miatt? – töri meg a csendet Mariko, és a kezében tartott szatyorban összecsendülnek az üvegfiolák. – Hiszen mindig is tudta, hazugok, még Rinnosukét is igyekezett úgy felfogni, hogy nem bízhat meg benne teljesen... ennyire nem lehetett szerelmes belé.
- Nem is – felelem megrökönyödötten, ahogy a szemetesbe pillantva meglátok egy kis műanyag hengert, benne zöldesre színeződött folyadékkal, és hitetlenkedve veszem ki a papírok közül. – Ezt nézd – tolom a szöszi orra elé a tartályt, és elkerekedő szeme láttán tudom, ő is felismerte a terhességi tesztet, amely pozitív eredményeként zöldben játszva csillan meg a kezemben.
- Te jó ég... – suttogja Mariko, és lehunyva szemét, tántorodik neki a mosdókagylónak. – Hát ezért... nem akart Chiharu-san sorsára jutni...
- Valószínüleg – bólogatok egyetértve, és most az is eszembe jut, mikor Yoko kijelentette, így vagy úgy, de együtt lesznek Rinnosukéval. Hát most együtt vannak, mind a hárman...
Szomorúan megyünk ki a fürdőből, de most már tisztább a kép, ha így nézem a dolgokat, talán jobb is Yokónak, hogy ezt az utat választotta. Még időzünk kicsit, leülve a kicsikénk ágyára, utoljára végigvizslatjuk a helyet, amely már soha többé nem lesz ilyen, mint ahogy a mi életünk sem lesz már soha többé a régi. Csendes merengésünket a madame beviharzása szakítja félbe, de nem is bánom, hogy megjelenésével más mederbe tereli gondolatainkat.
- Összeszedtétek, amit akartatok? – dörren ránk, de választ sem várva néz a szatyrainkra, és biccent. – Rendben, helyes. Mariko, te fogod átvenni Jiraya-samát, már úgyis régóta rágja a fülem, hogy mikor kerülhetne a te vendégeid közé... – vigyorog a szöszire, aki meglepetten kapja rám pillantását, mert ahogy én, úgy ő is elfelejtkezett arról, hogy Yokónak nem csak mangái, és ékszerei voltak, amiken osztoznunk kell. – Miku, te egyelőre a Felhőrejteki Seijit veszed át, a többi vendéget pedig beosztom a lányok között.
Engedelmesen fejet hajtva állunk fel az ágyról, és kitérve a személyzet elől, mely máris nekiáll újjávarázsolni a helyet, kicserélve a bútorokat, felszedve a szőnyegeket, kioldalgunk a folyosóra. Jobb volna most semmit sem csinálni, de a madame nem adott engedélyt a gyászolásra, így szobám ajtaja előtt még megfogom Mariko kezét, aztán, mielőtt belépnék az ajtómon, távozó alakja után nézek. Csak ketten maradtunk egymásnak, mostantól még jobban vigyáznunk kell magunkra, hogy több ilyen fájdalmat ne kelljen elviselnünk.
Felfrissítem sminkemet, és egy világos vajszínű kimonót veszek fel, mely zártabb a yukatánál, és lemegyek a nappaliba, ahol úgy zajlik a mustra, és az üzletkötés, mintha semmi sem történt volna. Kiürítem elmémet, míg elviselem a vissza-visszatérő ismerős, vagy teljesen idegen, épp csak mára betérő vendégek ölelését, néha összeakadva Marikóval a lépcsőn, vagy a folyosón, és szemünk öszevillanásában minden benne van, amit csak el akarnánk mondani egymásnak . Késő este van már, mire utolsó vendégemet is visszakísérem a nappaliba, és megkönnyebbülten sietek fel a szobámba, hogy belső kényszertől hajtva lépjek át teraszom korlátján, majd alaposan körülkémlelve, lopakodjak le a hátsó lépcsőn a kertbe. Úgy igyekszem az eldugott kis pad felé, mintha Yoko ott várna rám, mint nem is olyan rég, és az eszemmel hiába tudom, hogy ez lehetetlen, a szívemmel mégis azt várom, hogy megpillantsam holdfényben felsejlő sziluettjét. Meglepődve nyikkanok fel, mikor észreveszem, hogy valaki ül a padon, és még most is, egy pillanatra reménykedés gyúl ki bennem, aztán Mariko felém kapja tekintetét, és szinte csalódottan nézek a barna szemekbe.
- Te is idejöttél? – kérdezi remegő hangon, és kezével maga mellé invitál.
- Hm – bólintok, ahogy elfészkelem magam, a szöszi oldalának dőlve, és most eszeveszetten vágyom egy szeretettel teli ölelésre. – Rájöttem valamire – suttogom bele a fák lombjainak
halk zizegésébe, míg átölelem Marikót. – Nem szabad éreznünk, semmit sem.
- Ezt hogy érted? Yoko miatt? – hajtja vállamra fejét, és kezében megpillantom a szerelmes mangát, amit Yoko utoljára olvasott.
- Nem csak miatta – ingatom fejem. – Ha szerelembe esel, ez lesz a vége... ha barátokra találsz, akkor is... elveszítesz mindenkit, és a fájdalom elevenen marcangol szét, beletépve a szívedbe, a lelkedbe... El kell felejtenem Gait...
Mariko rám néz, de én nem viszonzom, valahová messze bámulok, és azt ismételgetem magamban, hogy minden érzelem sebezhetővé tesz minket, ezért nem engedhetjük meg, hogy érzéseink legyenek.
- Na és a reményről még nem hallottál? – kérdezi a szöszi, és csodálkozva mélyesztem tekintetem az övébe. Ezek után még reményről beszél?
- Mondd ezt Yokónak – válaszolom, de erre már nem tud mit mondani, csendben ülünk tovább a holdfény átjárta lombok alatt, egészen addig, míg a ruhánk alá kúszó hűvös levegő be nem kerget a házba. Fellépve erkélyemre, behúzom az üvegajtót magam után, és elfekszem az ágyamon, de nem tudok aludni, egyre csak a mai napon jár az eszem, mikor hirtelen felülök a belémvágó felismeréstől: holnap hétfő, és Ibiki biztosan eljön, hogy immár szinészkedés nélkül vegye igénybe szolgálataimat. Lelkemre a sivártalanság és kiábrándultság mellé új érzés telepszik, a félelem, mert biztos vagyok benne, nem fogom szó nélkül elviselni az ölelését, mikor tudom, hogy ő is tehet a barátnőm szomorú véget ért életéről. Remegve jövök rá, hogy Ibiki még Irukánál is rosszabb lehet, ha nem tudom tartani a szám, de elszántan nézek szembe a sorsommal, mert ebben a pillanatban úgy érzem, nekem már igazán semmi sem számít. Lelkemre vaspáncélt húzok, melyet acélkapcsokkal fogok körbe, és többé nem engedek a közelébe egyetlen érzelmet sem, így készülve fel a holnapi napra, hogy szembe tudjak nézni még a halállal is, ha kell.
***
Arra riadok fel mély álmomból, hogy két erős kéz ragad meg, aztán már repülök is a szobám közepére, elvakultan pislogva a szemembe vágó villanyfénytől, de nincs rá időm, hogy feltápászkodjak, mert a porcelánmaszk mögül rámvillanó fagyos tekintetű férfi talpra állít.
- Ohayo – hallom meg Ibiki-san hangját, mely most jéghidegen metszi keresztül a csendet, és szívembe gyökeret ver a félelem. Körülnézve hálómban, észreveszem a csukott ajtó mellett álldogáló, bevert képű madameot, ahogy bosszúsan fixíroz engem, és arcának lilás zúzódásait simogatja csontos kezével. Noha egyáltalán nem sajnálom, bárki is vágta pofon, azért kiváncsi lennék rá, mi történhetett?
- A másikkal mi van? – fordul most Morino a nyanyához, közben int az ANBU-snak, aki lelök egy székre, és kezeimet a támla mögött összekötözi.
- Shizune-san éppen kihallgatja – károgja a madame, aztán hajlongva hátrál ki a szobából. Mariko...
Ibiki közelebb lép hozzám, és végre rájövök, hogy ez most valódi vallatás, Yoko halálával kapcsolatban, és nem is próbálom színészkedéssel leplezni undoromat, és félelmemet, amely elárasztja testemet a sebhelyes férfi kegyetlenül csillogó szemei láttán.
- Hadd halljam, mit tudsz elmondani? – teszi bakancsos lábát a székemre, combjaim közé, és térdére könyökölve hajol arcomba. – A legjobb barátnőd volt, igaz?
- Mi olyat mondhatnék, amit még nem tudsz? – bukik ki belőlem, mert a félelem nagy bátorságot ad. – Ti kergettétek a halálba, te, és az a drágalátos Hoka...
Csatt! Nem volt váratlan a pofon, mégis, a belémhasító fájdalom könnyeket csal szemembe, és míg lassan elzsibbad az ajkam, eszembe jut Iruka. Ő nagyobbat ütött, mégis, nem tudta így eltalálni, hol fáj a legjobban... nahh, most megtapasztalhatom, milyen shinobi is valójában Morino Ibiki.
- Ne merészeld a szádra venni a Hokage nevét – sziszegi a képembe, aztán fejével a maszkosra biccent, és cipője orrát szemérmemhez tolja. Oldalra pislantva még látom, ahogy az ANBU eltűnik a fürdőszobámban, aztán meghallom a csörömpölést, biztosan mindent átkutat. Ibiki megcirógatja ütése helyét, aztán felegyenesedik. – Nos, az igaz, hogy Rinnosuke küldetését a Hokage szabta ki, de arról már senki nem tehet, hogy elbénázta... mindenesetre, pont kapóra jött a halála. Az öröksége így a falura szállt, és nem mellesleg, sikerült megtartanunk az egyik legjövedelmezőbb lányt is. Csakhogy... hm. Miért hagytátok, hogy ezt tegye?
Micsoda? Még mi vagyunk a hibásak, amiért Yoko megölte magát? Igyekeztünk vigyázni rá, de nem lehettünk vele a nap huszonnégy órájában, és ezt szerintem Morino is pontosan tudja, ezért felelet nélkül hagyom, csak belenézek résnyire szűkült szemeibe, és reszketve állom a pillantását.
- Nem gondoltad, hogy ezt teszi? – kérdez újra, türelmetlenül, és bármennyire is munkál bennem a dac, mégsem akarom, hogy pépesre verjen.
- Sejtettem – válaszolom végre, mert nem tudok hazudni, és nincs is értelme, biztos vagyok benne, hogy rögtön kiszúrná. – Vigyáztunk rá, amennyire lehetett, de többet nem tehettünk érte.
- Hm... mindannyian ilyen labilbis lelkiállapotúak vagytok? – lép el mellőlem, és szekrénykém fiókjait kezdi el nyitogatni, kipakolva belőlük mindent. – Elég egy kis érzelmi trauma, és máris eldobjátok az életeteket?
- Nem – nyögöm ki valahogy, és megrémülve várom, mikor akarja kihúzni az alsót, ugyanis azt a fiókot kulcsra zártam, miután oda rejtettem el Yoko terhességi tesztjét. – Nem mindegyikünk esik olyan könnyen szerelembe...
- Hát, ez örvendetes – hagyja abba a nyitogatást, és mosolyogva néz rám. – Akkor nem kell aggódnom miattad sem, ugye? Bár, most hogy Gai visszatért a küldetéséről, azt hiszem egy ideig még szemmel tartom őt... és téged is.
Gai visszatért? Bármennyire is igyekszem elrejteni a hír hallatán fellobbanó érzéseimet, arcomat elönti a megkönnyebbülés pírja, és most azt sem bánom, hogy Ibiki újra a fiókjaim fölé hajol, mert így legalább nem látja a reakciómat.
- Hol a kulcs? – fordul felém, és nagyot nyelve mérlegelem a helyzetet, aztán arra gondolok, hogy Shizune már biztosan tud Yoko terhességéről, tehát mindegy, ha megtalálják a tesztet. Az asztalon álló ékszeres dobozkára intek fejemmel, és a következő percben Morino már ujjai között forgatja a kis tégelyt, melyben még mindig zölden lötyög a folyadék.
- Terhes vagy? – dugja orrom alá a hengert, és döbbenetemben elakad a szavam. Még hogy én? Csak most esik le, mekkora bajba is kevertem magam azzal, hogy nem hagytam a kukában a kis fiolát, hanem zsebre vágtam, aztán meg elrejtettem... ezt a díjnyertes baromságot!
- Dehogy, ez nem az enyém – makogom, de látom rajta, nem hisz nekem. Tovább azonban nem magyarázkodhatok, mert az ANBU, végezvén a fürdőben, visszajön a hálóba, és éppen az ágyamat túrná fel, mikor Morino magához inti, és halkan utasítja valamire. A maszkos biccent, és elteleportál, Ibiki pedig leül velem szemben a fotelba, és csendben méreget. Vajon mire készül? Szótlansága fenyegetően telepszik elmémre, acélos tekintete semmi jót nem ígér, és a várakozás felemészti még megmaradt magabiztosságomat. Közben az is eszembe jut, hogy ha Gai már hazatért, miért nem jött el hozzám, vagy legalább, miért nem üzent? Hát ő is csak egy hazug lenne, mint az összes férfi, akit eddig megismertem? Mégsem szeret, mégsem kellek neki? Soha többé nem hiszek egyetlen férfinak sem, még akkor se, ha kérdez...
- Shizune-san – pattan fel Morino a belépő fekete nő láttán, és én kissé megzavarodva kapom fel fejem. Mit akarhat tőlem ez a szörnyeteg? – Ezt találtam, tudni akarom, hogy az övé-e – nyújtja a tenyerén a tesztet Shizunénak, aki elvigyorodva veszi el, és tartja a fény felé, aztán hozzám lép, és letérdelve a székem előtt, lejjebb ránt az ülésen.
- Mindjárt kiderül – mélyeszti izzó tekintetét tágra nyílt szemembe, és szétfeszítve combjaimat, középső ujját hüvelyembe tolja. Összerándulva tiltakozom érintése ellen, és ahogy meglátom a szemében megcsillanó vágysziporkákat, már biztos vagyok benne, eddig is tudta, kié az a teszt, csak így akar mégjobban megalázni. Talán Marikot is „megvizsgálta”, tudatva vele, hogy hiába minden, nem titkolhatunk el semmit, jobb ha mindent önként elmondunk.
Sokáig matat lábaim között, mire végre nagy sóhajjal húzza ki belőlem ujját, végigsimítva csiklómon, emelkedik fel, aztán Ibikihez fordul.
- Nem terhes, a teszt Yokoé volt – közli a vizsgálat eredményét, meg amit már amúgy is tudott, aztán anélkül, hogy visszanézne rám, kilibeg az ajtón, és én kettesben maradok a sebhelyessel. Hátrakötözött kezeimmel küszködve, ficánkolva próbálok visszaevickélni az ülésre, de Ibiki szája szélét megnyalva bámulja előbukkanó ölemet, és kicsatolva nadrágja övét, felém indul. A rohadék, ezek után még van kedve szexelni?
- Maradj csak – áll be lábaim közé, és felálló farkát marokra fogva tolja számhoz. – Szopj – utasít remegő hangon, és nem tehetek mást, kinyitom a számat, utat engedve a méretes pénisznek. Nyelvemmel masszírozva hosszát, szívok rajta, aztán makkját kezdem dörzsölni körbe-körbe, míg ő ki-be húzogatva diktálja az iramot. Elfog az undor és az utálat, ahogy egyre csak az jár az eszemben, ő az egyik, aki a barátnőm haláláról tehet, és mikor torkomra nyomja szerszámát, öklendezve szorítom állkapcsom közé a lüktető péniszt.
- Kibaszott kurva, harapsz?!
Felsziszenve húzódik ki ajkaim közül, mérgesen tapogatva a fogaim helyét, aztán félkézzel karom alá nyúl, és leemel a székről, hogy a szőnyegre döntsön. Kezeim hátam alá szorulva majd’ kitekerednek a helyükről, de ő máris benyomakszik combjaim közé, és rámnehezedve rántja fel csípőmet, belémvágva magát. Szemeimet lehunyva zihálok, a fájdalom és a gyűlölet keltette hányingerrel küzdve, míg ő egyre gyorsulva hajszolja magát a kielégülés felé. Ahogy a karjaimban lassan elterjedő zsibbadással küzdök, csak az jár a fejemben, hogy lehetek ilyen rossz emberismerő? A pasik hagyján, azon már nem is csodálkozom, hogy lételemük a hazugság, mégis képesek újra és újra meglepetést okozni, és közben a nőkre mondják, hogy kiismerhetetlenek... chhh. De hogy az egyik legjobb barátnőmet is ennyire nem ismertem, hogy nem hittem, képes lehet ilyesmire? Ez fáj a legjobban minden hülyeségem közül.
Ibiki egyre durvábban löki magát előre, nem törődve most már semmivel, csak a saját vágyaival, amit eddig vissza kellett fojtania, és ráismerek az évekkel ezelőtti mozdulataira.
Mielőtt elélvezne, kihúzódik belőlem, és feltérdelve combjaim között, kezébe fogja péniszét, hogy lihegve és reszketve az arcomba lője spermáját. Félrefordított fejjel tűröm az újabb megaláztatást, aztán megkönnyebbülten hallom meg a zippzárja hangját, ahogy rendbe szedi magát, és feltápászkodik.
- Remélem, jól az eszetekbe vésitek, főleg te, Miku-chan – hallom távolodó lépteit -, hogy nem menekülhettek a kötelezettségeitek alól. Ha ezek után mégis megfordulna abban a csinos fejedben, hogy azt az utat választod, amit Yoko-chan, garantálom, hogy a barátnőd fog fizetni érte, és megátkozza még a napot is, amelyiken megismert téged.
Fenyegető szavai mozdulatlanságba dermesztenek, de az ajtó hangos csattanására összerezzenve nézek fel. Képes lenne Marikót bántani? Igen, biztosan. Bármennyire is tehetségtelen vagyok az emberi szívben lakozó gonoszság felismerésében, Ibiki már többszörösen is bebizonyította nekem, hogy megteszi, amit mond, így nincs más választásom, élnem kell, ha nem akarom hogy a szöszinek baja essen.
Elgémberedett kezeimre támaszkodva próbálok meg feltérdelni, ami így megkötözve elég nehézkesen megy, és lábaimat magam alá húzva ülök egy darabig a parkettán, igyekezve összeszedni szanaszét forgácsolódott lelkivilágomat. Hátrébb csúszva és lehajolva rángatom fenekem alá karjaimat, hogy aztán egyenként áthúzva összekötözött csuklóim fölött a lábaimat, végre a helyükre kerüljenek zsibbadt testrészeim. Szemét Morino, még arra sem vette a fáradtságot, hogy elvágja a kötelet, így fogaimmal harapdálva próbálom kiszabadítani a kezem, de nem járok sok sikerrel. Az ajtóm azonban halkan kinyílik, és legnagyobb meglepetésemre, a madame tolja be rajta elkámpicsorodott képét, és szó nélkül lép hozzám, hogy a ruhaujjában rejtegetett késsel elvágja a madzagot.
- A-arigatou – motyogom elképedve, de csak mordul egyet, aztán kisántikál, igen, sántikál, és egy pillanatra mégis megsajnálom, hiszen valószínű, hogy alapos verést kaphatott.
Mariko! Vajon jól van? Kisietek a fürdőbe, hogy lecsutakoljam magam, és tiszta yukatába bújva fogom meg az ajtóm kilincsét, hogy a folyosóra lopózzak, aztán a szöszihez, de a zár nem enged. Bezártak... hát így állunk. Teljesen megtörve csúszom le a padlóra, és akaratom halvány lángja egyre jobban zsugorodik, míg az erkélyajtón át a hajnali derengést bámulom. Új nap... de már nem várom, mit hozhat nekem. Hiába vérteztem fel magam, hiába határoztam el, hogy nem engedem többé senkinek sem, hogy érzelmeivel megbántson, Ibiki megtalálta a módját, hogy térdre kényszerítsen, és feladjam a hadakozást. Megtalálta a gyenge pontomat, és kíméletlenül fel is használja ellenem... Mariko, remélem nem esett bajod!
***
Az étkezőben ülve türelmetlenül lesem a nagy szárnyas ajtó kilincsét, és minden moc- canására feszülten figyelek, hiszen ahogy engem is, Marikót is biztosan kiengedte már a nyanya, mert ennünk azért kell, és az első kuncsaftok is hamarosan beszállingóznak. Végre valahára a szőke hajzuhatag csillan meg a keretben, és félig felemelkedve várom be barátnőmet az asztalnál, hogy nem törődve a többi lány furcsálló tekintetével, karjaimba zárjam a szöszit.
- Jól vagy? – suttogom fülébe, míg csókokat hintek nyakának hajlatára, hálát adva az ég összes istenének, hogy épségben van.
- Semmi bajom – bújik hozzám, átölelve vállaim, aztán észbe kapva bontakozik ki kezeim közül, és mosolyog. – Ne keltsünk nagy feltűnést – suttogja, míg lehúz a székre, és ő is leül.
– A madame azt mondta, a kihallgatásról senki sem tud, csak az érintettek, és Morino-san azt akarja, hogy ez így is maradjon.
- Értem – biccentek, és magam elé meredve, pálcikámmal belepiszkálok a tányéromba dermedt szószba. – Bántottak?
- Nem... – fordítja el tekintetét Mariko, de látom, hogy valamit eltitkol, így közel hajolva arcához, halkan kérdezem újra.
- Bántottak? Mit művelt veled Shizune?
- Shizune? – néz rám meglepetten, és megrázza fejét. – Ő semmit, csak kifaggatott. Miután elment tőlem, az az ANBU ügynök, aki az üzenettel jött... kihasználta az alkalmat, és ingyen... szóval megkefélt, ennyi.
- Vagy úgy... a rohadék – csóválom meg a fejem, és lenne még pár kérdésem, de a madame tapsikolása elejét veszi a további beszélgetésnek.
Nagy sóhajjal tolom el az érintetlen tányért, ahogy Mariko is, és kelletlenül bár, de tudomásul véve az elkerülhetetlent, kisétálunk a nappaliba. Ahogy leülök a nagy pálmák alá, csak remélni tudom, hogy Ibikinek elég volt az éjszakai hancúr, és nem jön el újra, mert már tényleg nem tudnék megmoccanni sem a jelenlétében, csak hagynám, tegyen amit akar. Hamarosan megáll előttem egy alacsony, zömök férfi, vigyorogva nyújtja a kezét, és magam is meglepődöm, de mosolyogva állok fel, hogy a szobámba vigyem. Míg a lépcsősoron baktatok felfelé, belémhasít a kijózanító felismerés: most adtam fel az utolsó dolgot, amelyben még megőriztem egyéniségemet, amelybe kapaszkodva elhitettem magammal, hogy különb vagyok, mint a többi, most váltam igazi ribanccá. Gépies mosolyomban feloldódott a még bennem maradt dac és küzdeni akarás utolsó szikrája is, a Marikóért, és Gaiért való aggódás miatt egy lélektelen luk lettem... végre pont olyan vagyok, amilyennek Tsunade mindig is akart.
***
Két napja nem beszéltem Marikóval, és nem azért, mert nem akartam. A madame tett róla, hogy el legyek foglalva, még enni, vagy fürödni sem nagyon volt időm az eltelt két nap alatt, az alvásra szánt idő pedig még úgy is kevésnek bizonyult, hogy már a párnámra landolás előtt horkoltam, és csak az ébresztőóra fáradhatatlan sivítása kényszerítette rá a szemeimet, hogy kinyíljanak végre. Ha ez így megy tovább, nem kell kötelet keresnem, a kimerültségtől fogom feldobni a talpamat...
Bekúszva a fürdőbe, megeresztem a langyos vizet, aprószemcséjű sót szórva a kádba, amelytől azonnal lila, és levendula illatú lesz a finoman felpezsgő hab. Nyugtató hatása jól esik lelkemnek, már ha maradt még nekem olyanom, mindenesetre sokáig nyújtózom a vízben, kiélvezve, hogy a banya nem vette észre hiányomat a reggelizőasztalnál – ha felfigyelt volna erre, már itt lihegne a nyakamban.
Újra végiggondolom, ami az elmúlt napokban történt, a vasárnapot, Yoko halálát, Ibiki fenyegetőzését, és hogy szófogadó és engedelmes kurvához méltóan viselkedtem egész hétfőn, és kedden is. Kedd... igaz, hogy az új ügyfelemet is fapofával részesítettem a kegyeimben, de mégis, most hogy visszagondolok rá, elfog a nevethetnék. Nem tudom, járt-e itt valaha ez a konohai tanár, valamelyik lánynál, de most az én kuncsaftom lett, és igaz, hogy sokféle pasival akadtam már össze az évek alatt, de hozzá hasonló bogaras fickóval még nem találkoztam. Na persze nem szó szerint bogaras, mert az Shino, ez a férfi inkább... talán a kényszeres a legjobb szó a viselkedésére.
Fekete napszemüvegben, fején kendővel érkezett, a megszokott shinobi-ruhában, zavartan, és félszegen állt elém, arcán egy izzadtságcsepp gördült alá, míg felálltam a kanapéról, és felém nyújtott karjába fűzve a kezem, megindultam vele az emelet irányába. Nem tudtam mással magyarázni elveszett tétovaságát, mint azzal, hogy még nem volt kuplerájban, sőt, azt sem tartottam kizártnak, hogy még nővel sem volt soha, bár a kora alapján akár egy tucat gyereke is lehetne. Rögtön Shino jutott eszembe róla, és egy cseppnyi kiváncsisággal vártam, mikor veszi le a napszemüvegét, de ahogy szobámba érve megállt az egyik szék előtt, és levette a kendőt, meg a sötét üvegű okulárét, már láttam, semmi köze a fiatal shinobihoz. Gyönyörű égszínkék szemei felvillantak a rövidre nyírt barna tüskék alatt, ahogy körbefutottak a berendezésen, végül megállapodott rajtam, és elkezdett vetkőzni. Mellényét tanácstalanul forgatta ujjai között egy darabig, aztán egy vállfát kért tőlem, amit meghökkenve halásztam elő a szekrényből, és ő akkurátusan ráaggatta ingét, a mellényt, és a nadrágját is élrehajtva bújtatta át az akasztó lécén. Cipőjét és zokniját szépen rendben a szék elé helyezte, csak a boxerjét hagyta fenn, aztán rám nézett, bizalmatlan pillantással végigmérve.
- Merre van a fürdőszoba? – kérdezte, majd elindult kinyújtott bal kezem irányába, és ahogy elhaladt mellettem, megragadva csuklómat, magával húzott.
A kék csempés helyiségben megszabadult alsójától is, és végigsöpörve testén pillantásommal, megállapíthattam, hogy bár tanár, hasonlóan Irukához, igen jó fizikummal rendelkezik, egyéb felszereltségéről nem is beszélve. Régebben talán felvillanyozott volna ennek a különc shinobinak a jelenléte, amely a változatosság ígéretével kecsegtetett, de most csak csendben szemlélődtem, sodortatva magam az árral. Éppenséggel tiltakozhattam volna, hogy én már fürödtem aznap, nem is egyszer, és különben is, mit képzel, nem vagyok fertőző, de jobbnak láttam befogni a szám, így félretéve sértettségemet, csak hagytam, hogy szétnyitva rajtam a yukatát, levetkőztessen, és meztelen testem látványától nagyot nyelve, a zuhany alá rántson. Rögtön tenyerébe nyomta a polcon sorakozó tusfürdők egyikének tartalmát, és a tetemes mennyiségű habbal bepamacsolt, nem felejtve ki saját magát sem. Megpördítve a fal felé fordított, és keze végigcsúszott vállaimon, előrenyúlva meggyúrta sikamlós melleimet, hüvelykjével megpöccintve bimbóimat, aztán lesiklott csípőmre, fenekemre, és lehajolva lábamon is elkente a gélt.
Felegyenesedett, aztán szorosan a hátamhoz simult, átölelve derekamat, cirógatta hasamat, és újra a melleim, és én engedve a hosszú évek rutinjának, hátrahajtva nyakamat, vállára döntöttem fejem. Kutató ujjai végül becsusszantak combjaim közé, és alaposan megmosdatta ölemet, közben éreztem, hogy felmeredő hímvesszője a fenekemet böködi. Maga felé fordított, és kezemet a mellkasára húzta, én pedig végigmosdattam őt, egyre lejjebb hajolva előtte, és mikor letérdeltem, hogy lábait is bemaszatoljam, belemart a hajamba.
- A farkamat is – lehelte fentről, és engedelmesen kezdtem el szopni, míg csak azt nem nyögte rekedten, hogy elég tiszta lesz már. Felrántva ölelt karjaiba, és megeresztette a vizet, hogy a csúszós hab lefollyon testünkről, aztán csípőm alá nyúlt, és felemelve a kerámiakockákról, fészkelte be magát combjaim közé, ráültetve keményen álló péniszére, és míg hátam a hideg csempének simult, egyenletes tempóban kezdett el döngölni. Nem sokáig tartott, mire elélvezett, reszketve tartott a kezeiben, melyeken remegtek az izmok a megerőltetéstől, de nem engedett el. Nyakába kapaszkodva vártam, mit akar még, aztán csillapult a légzése, és végre leengedte lábaimat, kihúzódva belőlem, hogy újra a kezembe nyomja a zuhanyt.
- Mosdj meg, és gyere az ágyba – utasított röviden, aztán kisétált a fürdőből, meztelen talpa vizes lenyomatokat hagyott a kék kövön, és én ismét elkönyveltem magamban, hogy mennyire képmutató a világ, hiszen ez a férfi is, ártatlan kinézete ellenére, gyakorlott a szexben, nagyon is jól tudja, mit csinál.
Nagyot sóhajtva kecmergek ki a kádból, félbeszakítva emlékezésemet, és egy fürdőlepedőbe csavarodva igyekszem a hálóba, hogy felöltözzek, mert ha eddig szerencsém is volt a madam figyelmetlenségével, sokáig nem tehetem meg, hogy eltűnjek. Különben is, az új ügyfelem, aki végül az ágyban is megkefélt, mindenféle szenvedély, és hangoskodás nélkül, aztán körülményesen felöltözött, és megigazította fejkendőjét a nagy tükörben, inkább unalmasnak bizonyult, mint különlegesnek, így nem igazán érdemes arra, hogy emlékezzek a vele eltöltött időre. Ebisu... azt hiszem, ez a neve, de nem vagyok biztos benne, mert nem nagyon figyeltem szavaira, mikor pár szóval bemutatkozott.
Sürgető kopogtatásra kapom a fejem az ajtó felé, és meghűl bennem a vér, mert ha a madame az, akkor most kapok... de várjunk csak, a nyanya nem szokott kopogni.
- Tessék! – szólok ki, de közben már a kezem a kilincsen, és szélesen elmosolyodom, mikor
Mariko bukkan fel a nyitott ajtóban, hogy besietve a szobába, gyorsan be is csukja maga
után.
- Hol voltál egész reggel? – ragadja meg a karom, és aggódó tekintetét látva rájövök, hiba volt csak a madameot számításba vennem, mert van valaki, akinek még őszintén számítok, aki félt és szeret engem.
- Sajnálom – nyögöm ki bűnbánóan, amiért nem is gondoltam arra, hogy eltűnésem miatt a szöszi rögtön valami rosszra fog következtetni. – Fáradt vagyok, muszáj volt pihennem...
Mariko fejét csóválja, de megenyhül az arca, és átölel.
- Jól van, de most már gyere le, a banya így is ideges, az kell csak, hogy észrevegye a lazsálásodat – zsörtölődik velem, és felkapva a széktámlán heverő köntösömet, vállamra teríti. – Gyerünk!
Mosolyogva biccentek, míg felveszem a ruhámat, aztán kisietünk a folyosóra, és eszembe jut, hogy a szöszi is új kuncsaftot kapott, mégpedig nem is akárkit... Jiraya-samát.
- Na és, neked milyen volt a tegnap? – bököm oldalba Marikót, mire elvigyorodva legyint.
- Jiraya tényleg édes – sóhajt, és elkomolyodik. – Nagyon sajnálkozott Yoko miatt, de örült, hogy velem lehet, mert neki is feltűnt a hasonlóság... köztem és a Hokage között – húzza el a száját, mert utálja, ha ezt felemlegetik neki. – Nem tudom, mit van úgy oda minden férfi azért a ribancért... Aztán diktáltam vagy egy óra hosszát az élményeimet, utána megkefélt, közben Hime-channak szólítva... de ezen kívül semmi extra – vonja meg végül a vállát, aztán köntösömbe markolva ránt félre a lépcsőforduló tetején, hogy el ne sodorjon minket a felfelé igyekvő fekete hajú nő. Shizune... mostanában folyton itt szaglászik.
- Miku-chan – torpan meg a Hokage-bérenc, és kiráz a hideg, ahogy élveteg vigyorral végigmér. – Fél óra múlva légy a szobádban, van még egy kis elintéznivalónk – vakkantja felém, aztán eltűnik a folyosón, én meg értetlenül bámulok utána. Mi a fenét akarhat még tőlem?
- Azt hallottam, alapos ellenőrzést tart a lányok között – suttogja mellettem Mariko, és ő is az eltávozó nő után néz. – Ezért olyan ideges a nyanya is... fél, hogy újra elpáholják, ha megint történik valami.
Rábólintok Mariko szavaira, de közben azon jár az eszem, mit lehet csinálni fél óra alatt? Bárki is választ ki a nappaliban ücsörgő lányok közül, igyekeznem kell kielégíteni a vágyait, ha nem akarom, hogy ez a fekete lelkű démonfajzat megkeserítse az életemet.
***
Idegesen járkálok az ágyam és a fürdőszobaajtó között, miután lezavartam egy gyors orált az egyik ködrejteki visszajáró kuncsaftommal, és azon agyalok, mit mondhatnék még Shizunénak? Már semmi sincs, amit ne vettek volna el tőlem, nem őrzök titkokat, és nem akarok szembeszegülni senkivel sem, semmi szükség arra, hogy újra és újra megfenyegessenek, vagy megalázzanak... Mégis, ahogy elönt a tehetetlenség érzése, szívemben újra éledezni kezd az elaltatott láng, és rájövök, nem vagyok képes teljesen elnyomni magamban a küzdeni akarás szellemét. Fenébe, ebből még baj lesz, érzem.
Az ajtóm kopogtatás nélkül tárul fel, hogy odapillantva szembekerüljek a fekete ruhás, magas nővel, aki hanyagul a keretnek támaszkodva néz rám, arcán furcsa félmosollyal. Ellöki magát a félfától, és becsapja az ajtót, aztán szó nélkül járkál körbe a szobában, mindent megvizslatva, apróbb tárgyaimat karcsú ujjai közé véve, végül megáll előttem, és kezével állam alá nyúlva, felemeli lehajtott fejem.
- Valóban szép vagy – leheli ajkaimba, és a döbbenettől elkerekednek a szemeim. Ugye nem...? – Amióta csak ismerlek, akarlak téged, Miku-chan... – folytatja, és lassan átölel, arcát az enyémhez simítva. Nem tudom, mit kéne tennem, de nem is nagyon bírok megmozdulni, karjaimat magam mellett lógatom, és csak állok, hozzápréselődve Shizune-sanhoz.
Ujjai végigzongoráznak hátamon, és kettőnk közé nyúlva megkeresi övemet, hogy kioldozza, aztán letolja vállaimról a yukatát, miközben végigcsókolja bőrömet, és én önkéntelenül is összerázkódok érintése nyomán. Már teljesen meztelenül állok előtte, mikor eszembe jut a szemében felszikrázó vágy, ahogy a vizsgálat ürügye alatt megujjazott, és szorosan lehunyom a pilláimat, hogy ne kelljen végignéznem, mit csinál. A hosszú évek alatt soha nem kellett női vendéget fogadnom, ahhoz túl népszerű voltam a férfivendégek körében, hogy ilyesmire pazaroljam az időmet, noha tudtam, a többi lánynak időnként ezt is be kell vállalnia, és Mariko és Yoko is mesélt nekem yuri élményeiről.
Shizune-san elereszt, mire ismét ráemelem tekintetem, aztán kissé hátrébb lép, hogy kioldja a saját övét, és ledobja magáról a ruháit. Magas, és karcsú, a bőre hibátlan, sehol egy karcolás, hála a gyógyító jutsujainak, vagy Tsunade kezeinek, alkata inkább fiús, mintsem nőies, keskeny csípőjével, apró, de kerek melleivel nem sok férfi figyelmét kelthette fel élete során, de talán nem is akarta.
- Tetszem neked, Miku? – fordul meg maga körül, és tudom, hogy most hazudnom kéne, de nem jön ki hang a torkomon, a habozásom pedig elárulja, hogy a kíméletes válaszon töprengek. – Nos, nem baj, ha nem – karol át, és szorít izmos testéhez, aztán az ágyam felé hátrál. – Te tetszel nekem, és ez éppen elég. Fizetek, és megkaplak, ilyen egyszerű az egész...
Szó nélkül követem őt, gúnyos mosolyától a frász kerülget, és bár engedelmesen simulok felhevült testéhez, mégsem tudom rávenni magam arra, hogy én is cirógatni kezdjem. Nem az zavar, hogy nő, hiszen akár Yokót, akár Marikót elkényeztettem volna, ha a sors úgy hozza, hogy ilyen téren is közel kerülünk egymáshoz, de őket mindig is szerettem, ahogy most is, és örökké szeretni is fogom. Shizune viszont csak utálatot kelt bennem, folyton az eszemben van, hogy kíméletlenül Yoko arcába vágta az igazat, és még élvezte is a kicsikém szenvedését... ő tett a legtöbbet azért, hogy Yoko végül eldobja az életét.
Annyira elkalandoznak gondolataim, hogy észre sem veszem, a fekete hajú nő már le is ült az ágyam szélére, lábai közé vonva engem, és hasamat csókolgatja, miközben karcsú ujjai fürgén siklanak mellemre, gerincemre, fenekemre. Reszkető légvétele forrón perzseli bőrömet, egyre jobban nekilendülve simogat, és nyelvével köldökömbe nyal, aztán lejjebb hajol, és ajkaival ölembe furakszik. Fenekemet két markába fogva, egészen közel húz szájához, és betolja nyelvét szeméremajkaim közé, csiklómat keresve. Önkéntelenül is menekülnék, hátrébb mozdulva akarok kitérni előle, de nem ereszt, és észbekapva bújtatom ujjaimat rövidre nyírt hajába, mert akármennyire is viszolygok tőle, nem akarom feldühíteni.
Nyelve egyre gyorsabb táncot járva csúszik fel-le klitoriszomon, és le merném fogadni, hogy ő sokkal jobban élvezi, mint én, aztán megunja a játszadozást, mert felemelkedik, vágytól elsötétült pillantással néz szemembe, és megragadva derekam, az ágyra lök. Fölém mászik, hegyes melleinek felmeredő bimbói hasamat súrolják, egyik térdét combjaim közé fúrja, és ajkaimra hajolva megcsókol. Mélyen számba tolja nyelvét, még érzem rajta a saját ízemet, aztán rámnehezedik, és fáradhatatlanul simogat, majd fenekem alá nyúlva emeli feljebb csípőmet, hogy befészkelhesse magát ölembe. Szemérmét az enyémhez dörzsöli, ugyanolyan ütemesen mozdul, mintha férfi lenne, és ajka átvándorol nyakamra, majd mellbimbóimat is megszopogatja.
- Hol tartod a vibrátort? – lihegi arcomba, és hirtelen nem is jut el az agyamig, mit mondott, aztán meglátva összehúzott szemöldökét, gyorsan erőt veszek bénultságomon, és az ágy melletti szekrénykére mutatok.
Elégedetten vigyorodik el újból, átnyúlva felettem, matat a fiókokban, mire megtalálja a henger alakú segédeszközt, aztán lecsusszan rólam, és elfekszik mellettem, a kezembe nyomva a műpéniszt.
- Most te jössz – utasít szenvtelenül, és értetlen képem láttán bosszús fintort vágva magyarázza tovább, mit is akar. – Csináld azt, amit én csináltam.
Nagyot nyelve hajolok közelebb hófehér bőréhez, feje mellett támaszkodva karomra, és súrolom végig ajkaimmal vállait, aztán nyakának hajlatát, hogy végül szájára borulva csókoljam meg, nyelvemet az övéhez tolva. Tenyerembe fogva alma-melleit, simítom hüvelykemmel bimbóit újra és újra, elfúló nyögései reszketve törnek fel torkából, aztán türelmetlenül mar hajamba, és irányítja fejemet lejjebb. Lehunyom szemem, és bekapom a felmeredő bimbókat, mindkettővel eljátszadozva, de hamarosan újra megérzem tarkómon a sürgető kezeket, így hasfalát csókolgatva csúszom egyre közelebb kitárt lábai felé.
Erőteljes mozdulattal nyomja számat ölébe, és azt gondolom, ez sem lehet rosszabb ízű, mint egy farok, így elhasalva hosszú combjai között, feneke alatt átnyúlva ragadom meg karcsú derekát, és röpke hezitálás után kidugom a nyelvem, hogy megízleljem csiklóját. Enyhén sós, és bár nagyon is hasonlít a férfiak ízéhez, mégis más, de pár mozdulat után már nem is érzem olyan furcsának az egészet, csak próbálok nem arra gondolni, amit csinálok, egészen addig, míg meg nem hallom remegő hangját.
- A vibrit... – tapogat maga mellett a takarókon, és lehunyt szemmel zihál, szapora légvételétől gyorsan emelkedik és süllyed mellkasa és hasfala. A rózsaszín műfütyi után nyúlok, és óvatosan hüvelyének bejáratához tolom, de ő csípőjével lejjebb dobja magát, és karomba mélyesztve körmeit, rekedten nyög fel. – Csináld már!
Megrezzenve eltorzult hangjának követelőzésétől, engedelmesen nyomom mélyre a vibrátort, bekapcsolva a zizegést is, és ő felkiáltva adja át magát a mozdulataim keltette kéjnek. Hamarosan a lepedőt marcangolja, testén apró rángások futnak át, ahogy beleremegve elélvez, de még egy jó ideig nem engedi, hogy kihúzzam belőle a műpéniszt.
Végre ellöki kezeimet, és lihegve, izzadtan nyúlik el az ágyon, én pedig lecsúszom a matracról, hogy a kezemben tartott csatakos vibrivel a fürdőszobába menjek. Nem is pazarlom az időt, meg a drága fertőtlenítőt arra, hogy a segédeszközt megtisztítsam, úgy ahogy van, dobom a kukába, ezt úgysem fogom használni soha többé... még csak az kéne! Kezeimet viszont alaposan megmosom, és remélem, mire visszamegyek a hálóba, már nem találom ott Shizunét.
Szerencsémre az üres szoba fogad, mikor nagysokára kimerészkedek a fürdőből, csak az összetúrt ágy bizonyítja, hogy volt nálam valaki, és az asztalon egy pénzeszacskó, alatta egy levél: „ Megvettem a szerdáidat, Miku-chan. Alig várom a jövő hetet...” Basszus... letaglózva rogyok le a székbe, mert nem akarom elhinni, hogy mindez megtörténik velem, de valahogy össze kell szednem magam, és tennem a dolgomat, úgy mint eddig.
Első leszbikus élményem után nehezen találok magamra a pasik kiszolgálásában, és az sem segít helyrebillenteni teljesen instabillá vált lelkiegyensúlyomat, hogy Mariko könnyeit törülgetve hahotázik, mikor ebéd után, kiszökve a kerti padhoz, elmesélem neki, mi volt Shizunéval. Nem is emlékszem, mikor nevetett ilyen jóízűen utoljára, ezért nem haragszom rá, még ha az én kontómra is törnek fel belőle a gyöngyöző kacajok.
- S-sajnálom – nyögi ki, miközben mély levegőket vesz, hogy lenyugodhasson. – Tudom, hogy egy szörnyeteg, és hidd el, átérzem a helyzeted, de akkor is... – vigyorog most már enyhültebben, és átöleli vállamat, szorosan hozzámbújva az ülőke deszkáin.
- Tudom, semmi baj – sóhajtom beletörődve, és a fák lombjai közt átvilágló azúrkék eget fürkészem. Vajon Yoko lát minket?
Nem sokáig ücsöröghetünk nyugodtan, mert a ház felől felhangzik a madame rekedt kiabálása, ahogy Marikót keresi, így sietve indulunk vissza a terasz felé, nehogy még a végén büntetést kapjunk a késlekedésért. Büntet minket az életünk, éppen eléggé...
***
Nyúzottan, és még mindig keserű érzésekkel ébredek fel zavaros álmaimból, hogy szembenézzek az új nappal, és hogy már ma elkezdjem a felkészülést a jövőhét szerdára, mert érzem, hosszú utat kell bejárnom ahhoz, hogy kicsit lelkesebben fogadjam Shizune-sant.
A tegnapi napon töprengve kászálódok ki az ágyból, fejemet masszírozgatva csoszogok a parkettán az ablakokig, és ásítozva húzom el a súlyos sötétítőfüggönyöket, aztán elvakultan állok a hirtelen szemembe vágó erős napfény sugaraiban.
- Mi a fészkes...? – szakad ki belőlem egy önkéntelen káromkodás, és visszarohanok az ágyamhoz.
Órámra pislantva kiver a verejték, a számlap szürkén és fénytelenül mered rám, nincs rajta az égvilágon semmi, és mikor kezembe kapom, riadtan veszem észre, hogy a hátsó zárólapja eltűnt, és az elem helye üresen tátongva engedi belsejébe csusszanni remegő ujjamat. Te jó ég, hány óra lehet?
Nem marad időm töprengésre, mert az ajtóm kivágódik, és a madame viharzik be rajta, közelembe érve szó nélkül ken le egy maflást jobb képemre, és az arcomba rikácsol.
- Mit képzelsz, csak mert te vagy a házikedvenc, mindent megtehetsz?!
- Én... az elemek... – magyarázkodnék, de nem hagyja, hanem úgy ahogy vagyok, hálóingben, mosdatlanul rángat maga után a folyosóra, ahol a falon függő nagy órára lesve megállapíthatom, több éves késési rekordot döntöttem meg.
- Basszus... – nyögöm ki, miközben azon agyalok, hogyan eshetett le az órám hátlapja.
- Basszus bizony – morog a nyanya, és lelódít a lépcsőn, hogy majd elvágódom. – Igyekezhetsz, hogy behozd a lemaradást, mert kezd elegem lenni belőled! Nehogy azt hidd, hogy játszhatod a hercegkisasszonyt!
Méghogy én? Az Tsunade... Még mindig a kezemben szorongatom a szerencsétlen időmérőt,
mikor lehuppanok a nappali bőrkanapéjára, ujjaimmal úgy-ahogy elgereblyézve kócos tincseimet, és bosszúsan pislogok az engem bámuló, kárörvendő arccal vigyorgó lányokra. Valami történhetett, hogy a madame így felhúzta magát, de elképzelésem sincs, mi lehet az, és mivel Mariko éppen most kísér ki egy ügyfelet, nem ő az oka a nyanya felbőszült viselkedésének. Ez megnyugtat, de akkor csak miattam rághatott be, az viszont már máskor is megesett, hogy elaludtam, mégsem lett belőle ekkora felhajtás...
Értetlenül igazítom mosolyra a számat, mert máris felkeltettem az imént betérő kedves kuncsaft figyelmét, és amúgy is, ráérek a mozgalmas reggelen töprengeni, most tényleg azon kell lennem, hogy mielőbb helyre hozzam a késésemet. Míg az emeletre vezetem a magas, mackós, szőke férfit, eszembe jut, hogy ma Yamato is eljön, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy érdeklődöm nála Gai felől... minek fájdítsam a szívemet olyan hírekkel, amelyek szerint itthon van, él és virul, csak éppen letojja a fejemet? Nem, ez így nem igaz, hirtelen bevillan Ibiki fenyegető arckifejezése, és azt kívánom, ne is jöjjön többet hozzám a Zöld Szörnyeteg, és inkább felejtsen el, csak ne essen baja. Sőt, azt se bánom, ha Yamato is elpártol tőlem, nem is lenne rossz teljesen lecserélni a klienseimet, hogy új arcokkal körülvéve, könnyebben elfelejthessem a régieket, és főleg egy bizonyos régit.
A sors azonban nem ilyen kegyes hozzám, mert odakint már alkonyodik, és a házban egyre több rejtett égő villantja fel fényét, mikor a volt ANBU megjelenik a nappali ajtajában, és körbeforgatva fejét, engem keres. Pechemre pár perce már a pálmák takarásában ücsörgök, így még azt sem tehetem meg, hogy ügyfelet színlelve visszaforduljak az emeletre, vagy elslisszoljak a konyha felé, nyerve egy kis időt, mielőtt találkozom vele. Hiába próbálok minél jobban a zöld levelek mögé húzódni, Yamato éles szeme felfedez, és örömmel siet hozzám, hogy kezemnél fogva húzzon fel az ülésről, és széles vigyorral arcán öleljen át.
Megadóan simulok széles mellkasához, aztán hirtelen mozdulattal fordulok ki karjai közül, hogy csuklójánál fogva húzzam magam után a lépcsősor felé, miközben mélyeket lélegezve próbálom arcomra varázsolni a gondtalanság álarcát. Tudom, hogy nem sok értelme van őelőtte színészkedni, mert úgyis meglátja, amit kell, de mégis, nem akarok engedni a bennem felizzó vágynak, hogy mindent elmondva neki, könnyítsek a lelkemen.
Szótlanul igyekszik utánam, de ahogy becsukódik mögötte az ajtó, karomat elkapva ránt vissza a szoba közepéről, és a falhoz penderít. Testével a vörös tapétához présel, egyik kezével fejem fölött fogja össze csuklóimat, míg a másikkal makacsul lehajtott államat emeli meg.
- Miku-chan – néz elkomolyodva a szemembe, és pillantásába mélyedve úgy érzem, a vesémbe lát. – Nem kell megjátszanod magad, mindenről tudok.
Persze, hogy is gondolhattam, hogy itt bármi is titokban maradhatna... na várjunk csak, mi az a minden?
- Mire gondolsz, Yamato-san? – kérdezem halkan, és csak reménykedem benne, hogy erősen túloz.
- Jirayától hallottam... – kezdi, aztán nagyot sóhajt, és elereszt, majd megfordulva az ablakhoz sétál, és kinéz a hátsó udvar sötétjébe. – Sajnálom, ami Yokóval történt – suttogja végül, és én megkönnyebbülten fújom ki tüdőmből a bennrekedt levegőt.
- Köszönöm az együttérzésedet – indulok meg felé, és háta mögé érve karjai alatt átnyúlva ölelem át, nekidöntve fejemet a zöld mellény érdes anyagának, és eszembe villan a másik Zöld, akit kétségbeesetten igyekszem elfelejteni.
Tenyerébe fogja kezeimet, úgy bontakozik ki az ölelésből, és szembe fordul velem, aztán szó nélkül felkap, és az ágyhoz visz. Hanyatt fektet a matracon, és fölémhajolva végigcirógatja testemet, de mikor le akarom tolni vállairól a mellényt, visszafogja mozdulatomat. Kibontja övemet, és lecsúsztatja rólam a yukatát, kihúzva alólam a köntöst, majd félig rámnehezedve fekszik el oldalam mellett, és ajkamra borulva tolja nyelvét az enyémhez. Sokáig csókol, érintése gyengéd, és érzéki, közben ujjai bebarangolják testemet, elidőzve melleim halmán, aztán lesiklik hasamon, és becsusszan combjaim közé. Megmarkolja szemérmemet, ujjai utat találnak hüvelyemhez, és fel-le simogatva a feltáruló rést, elkeni kicsorduló nedvességemet. Mióta Gai nem jár hozzám, nem volt részem ilyen gyengédségben, érzem, nem tudom tovább tűrtőztetni felgyülemlő érzéseimet, torkomat egyre jobban görcsbe szorítja a feszültség, és mikor Yamato elereszti számat, hogy nyakamra átcsúszva falja bőrömet, ajkamba harapva fojtom el zokogásomat, de könnyeimet már nem tudom megállítani. Mellényébe kapaszkodva igyekszem elrejteni kezem remegését, míg hangtalanul sírok, de egyszercsak elfogy a levegőm, és nagy sóhajjal rázkódom össze, hogy lesz ami lesz alapon végre szabad folyást engedjek a szívemben felgyűlt fájdalomnak.
A jounin felkapja fejét, és félbehagyja a kényeztetést, ujjait hajamba túrva fogja tenyerébe könnyes arcomat, és pillantását a szemembe mélyeszti, míg én elveszetten zokogok, elcsukló hangon adva ki magamból minden keserűséget.
- Miku, annyira sajnálom... – karol át szorosan, lábával átkulcsolva térdeim, és nyugtatóan simogat. – Tudom, hogy nagy veszteség ért, Jiraya-sama elmesélte Yoko és Rinnosuke történetét... de az élet megy tovább, és neked azokat kell nézned, akik szeretnek.
Tudom, hogy igaza van, és hogy nem élhetek vissza az idejével a nyavajgásom miatt, ezért próbálok minél hamarabb megnyugvást találni a férfi vigasztaló ölelésében, és elmaszatolva arcomon alácsorduló könnyeimet, már mosolyogva bújtatom ujjaim a felmeredő barna tüskék közé, hogy aztán végigsimítsam arcát, és ajkának vonalát. Újra vágyakozás fénye gyúl tekintetében, ahogy csókolni kezd, és én odaadóan simulok rámnehezedő testéhez. Finoman megharapdálja fülcimpám, keze újra útra kel, hogy folytassa félbehagyott mozdulatait, és önkéntelenül is felnyögök az izgató érintések alatt. Yamato elégedett morgással veszi szájába melleimet, nyelve fürge táncot jár bimbóimon, aztán lejjebb csúszik rajtam, és köldökömbe csókol. Tenyerével fenekem alá nyúl, és kissé megemelve csípőmet, fejét combjaim közé dugja, és megremegek, mikor megérzem száját csiklómra tapadni. Nyelvét kínzó lassúsággal húzza végig nagyajkaim között, és megtalálva a kis pöcköt, heves mozdulatokkal kezdi nyalni, míg ujjait hüvelyembe tolja, aztán ánuszom körül is ingerelni kezd, és oda is behatol. Rekedt kiáltás tör fel torkomból, melyen magam is meglepődöm, mert ezek a finom és gyengéd mozdulatok nagyobb élvezettel töltenek el, mint amikor keményen a matracba döngölnek. Szorosan húnyt pilláim mögött lassan egybefolynak a sötét árnyak, és vörös fények villóznak a feketeség mélyén, ahogy érzem, egyre közelebb kerülök az orgazmushoz, és már ha akarnám, sem tudnám visszafogni száguldó véremet.
- Ya-ma-to-san... – nyögöm nevét, miközben hajába markolok, és egész testemben megrázkódva, hangos kiáltással élvezek el. Yamato feltérdel lábaim között, és félvigyorra húzva száját, elégedetten mér végig, aztán kicsatolja övét, és lerántja a zipzárt. Fejem akaratlanul is nemet intve mozdul, mert tudom, hogy ez most kellemetlen lesz, de ő már fölém is hajol, és a következő pillanatban tövig nyomja farkát összeszűkült hüvelyembe.
Zihálva markolom meg mellényét, míg tűröm erőteljes döféseit, altestem lassan teljesen elzsibbadva fogadja magába péniszét, és minden önuralmamra szükségem van, hogy el ne toljam magamtól. Hamarosan gyorsít a tempón, arcát hajamba temetve mélyül el a hangja, aztán felnyögve feszül meg a teste, ahogy kiadja gyönyörét. Megkönnyebbülten csukódnak le pilláim, és reszketve fekszem alatta, végül kicsusszan belőlem ernyedt szerszáma, és nagy sóhajjal fordul le rólam, hogy lihegve terüljön el mellettem.
- Miku, ez kurva jól esett... – közli nemes egyszerűséggel, aztán ingujjába törli arcának izzadtságcseppjeit. Máskor elmosolyodtam volna szava járásán, de most csak azon jár az eszem, vajon tud-e valamit Gairól, és egyáltalán, akarom-e tudni, bármi is legyen az?
Kedvetlenül fordítok neki hátat, hogy ne lássa a vonásaimra kiülő bosszús kifejezést, de szinte rögtön megnyikordul alatta az ágy, ahogy hátamhoz fészkelődve könyököl fel mögöttem, és államat megfogva, maga felé irányítja fejem.
- Miku, mi a baj? Valami bánt még, igaz? – mélyeszti tekintetét az enyémbe, és bár megfogadtam, nem mondom el neki, ami gyötör, mégis, kiváncsi vagyok, mennyit tudhat a dolgainkról.
- Mit hallottál még? – felelek kérdéssel a kérdésre. – Mit beszélnek még az idejáró shinobik, mi folyik ebben a házban?
- Hm... – dünnyög, ahogy elkomorul az arca, de biccent, és válaszol. – Sok dolgot tudok... de nem kell majréznod, eddig is titokban tartottam mindent.
- Mi mindent? – feszítem tovább a húrt, és felé fordulva figyelem résnyire szűkült szemeit, melyekben csodálkozás villan, végül mégis belekezd.
- Jiraya elmesélte Yokót... Aztán, Kakashi Irukát. Mindent. – Felnyikkanok a döbbenettől, és hitetlenkedve csóválom meg fejem, mire Yamato-san bólogatva folytatja. – A legjobb spanom, még az ANBU-s időkből, nincsenek egymás előtt titkaink. Nem mondom, kibaszottul meglepett a sztori, csakúgy, mint Kotetsu leszerelési kérelme, vagy Ibiki talpnyalása a Hokage felé... a farkamat rá, hogy stikában döngeti...
Míg a jounin el-elgondolkozva sorolja, mi az, amiről tudomása van a kupi életéből, egyre inkább úgy érzem, totálisan hülyének néznek minket. Nem elég, hogy kényszerűségből ezt az életet kell élnünk, még a szánkat is be kell fognunk, bár a pletykás pasik miatt értelme nem sok van.
- ... szóval, már rég rájöttem, senki sem az, akinek mutatja magát, még én sem – jut el ismét szavainak értelme zaklatott elmémbe, és önmaga ellen irányuló vallomása hallatán jóleső érzés fog el; legalább saját magával őszinte, ha már a többiekkel nem is. – De a legjobban Gaiban csalódtam – fekszik el újra, tenyereit tarkója alá téve, és a plafont bámulja, míg én lélegzetvisszafojtva várom, mit mond a Zöldről, de elhallgatva mered maga elé, és állkapcsa idegesen feszül meg.
- Mit csinált az a bolond? – bukik ki belőlem, de azonnal meg is bánom kérdésemet. – Sajnálom, természetesen megértem, ha nem mondhatod el – fordítom el pillantásomat zavartan róla, és egy hosszú percig csend telepszik közénk, de aztán felsóhajt, és felülve a tükörfalnak támasztja hátát.
- Mit? Baromi nagy őrültséget – vigyorog, és mellényének csatjait babrálja. – Iszonyúan összebalhézott a Hokagéval – böki ki végül, és erre már én is feltérdelek, magam elé fogva a takarómat, úgy figyelem minden szavát. – Az iroda előtt őrt álló ANBU-tól tudom, hogy miután Gai pénteken visszatért Felhőrejtekből, bement Tsunadéhoz, leadni a jelentést, de nemsokára ordítozás lett a megbeszélésből. Az őr be is nyitott, hogy megnézze, minden oké-e, de a Hokage hozzávágott egy üres szakés üveget, így csak a gyors reflexeinek köszönhette, hogy a feje helyett az ajtón tört szét a palack – nevet fel Yamato, de én összeszorult szívvel várom a folytatást. – A veszekedésből aztán az derült ki, hogy Gai a Hokage előzetes engedélye nélkül elvállalt egy munkát Felhőrejtekben, ami legalább fél éves távolléttel jár, és Tsunade rendesen kiakadt, mikor meghallotta. Hogy mit mondhatott még neki ez a Zöld barom, mivel vette rá az engedélyre, azt az őr már nem hallotta, csak az biztos, hogy végül a Hokage beleegyezett a dologba, és Gai nagyon elégedetten, és jókedvűen távozott az irodából, míg Tsunade majd szétrobbant...
A jounin felkacagva dönti fejét a tükörfalnak, és könnyeit törülgetve hahotázik, én pedig szédelegve küzdök a rámtörő hányingerrel, egész testemben reszketve markolom a paplanom szélét, és csak az jár a fejemben, hogy ez nem lehet igaz. Elmegy?! Nem, nem nem...Gai...
***
Eltelt egy nap, de én nem tudom, hány óra, sem azt, miért van félhomály, reggel van-e vagy este, nem tudom, mit teszek, és mit nem, tompa ürességbe süllyedve létezem, mint egy értelem és érzelem nélküli bábu, akit dróton rángatva késztetnek arra, hogy éljen. Mariko aggódó hangja is olyan távoli, és színtelen, hogy inkább tűnik álomnak, mintsem valóságnak, és többször is felrémlik előttem Yoko arca, ahogy a távoli semmibe bámulva küzdött a lelkét felemésztő bánattal, de hiába. Így érzem most magamat én is, már nem érdekel semmi, nincs miért küzdenem, ennem, lélegeznem, a mélyen eltemetett reményem utolsó kis szikrája is kihúnyt, és nincs az a pusztító tűzvihar, amely valaha is újralobbantaná a lángját.
Látom, ahogy a madame elém állva magyaráz, de nem értem, mit, és az sem érdekel, mikor megragadva karomat, megráz, nekem már az is mindegy, ha az ANBU elé lök, vagy Ibiki kezébe ad... Gai elmegy. Hazudott nekem... Elmegy, és még csak nem is tőle tudom meg... Annyira sem méltat, hogy még egyszer utoljára eljöjjön, és szeretkezzen velem, azt hazudva, hogy szeret... Gai...
Mariko az arcomhoz nyomja yukatája ujját, míg a hátsó udvarban ülünk a kis padon, és ebből tudom, már megint sírok. Könnyeim úgy folynak végig arcomon, hogy észre sem veszem, de nem zokogok, arra sincs erőm, hogy hangot adjak ki görcsbe feszült torkomon, de aztán lassan élesedni kezdenek körülöttem a tárgyak, és a barátnőm édes arca, nagyokat pislogva tisztul ki előttem a kép, és most már azt is meghallom, hogy kedvesen suttogva vigasztal, megadva azt, amit Yokónak is.
- Mennem kell, Miku – néz szemembe elhomályosult tekintetével, de ajkai vonalát felfelé görbíti. – A nyanya már kétszer is utánam kiabált, nem időzhetek többet, de te csak ne törődj semmivel, megoldok mindent...
Egyedül maradok a kertben, és elszégyellem magam, mikor ráeszmélek, milyen terhet raktam az egyetlen ember vállára, aki igazán szeret. Össze kell szednem szétcsúszott énemet, mert nem várhatom el Marikótól, hogy helyettem is dolgozzon, miközben az ő helyzete sem könnyű. Felemelem a fejem, és szembenézek a sorsommal, más választásom úgy sincs, ha nem akarom, hogy Ibiki végül a barátnőmön verje le a lelkizésemet.
Tekintetemmel a virágzó fákba, fülemmel a madarak énekébe kapaszkodva hallgattatom el a lelkemben kongó fájdalom szavát, és visszamegyek a házba, hogy elfoglaljam a helyem a többi lány között, mikor a madame, gonosz kis arcán eltorzult vicsorral áll elém, és apró szemeiben kárörvendő fény csillan.
- Eredj a szobádba, Miku, és pakolj – károgja felém, és megragadva karomat, a lépcső felé fordít, hogy előrelökve ösztökéljen indulásra. – Nagy szerencse ért – heherészik, míg utánam baktat az emeletre, és én értetlen képpel nézek rá, mikor megállunk szobám ajtajában.
- Szerencse? – fogom meg a kilincset, de lecövekelve állok, mire a nyanya betaszítja a falapot, és engem is a hálóba tol.
- Az bizony, szerencse – dörzsölgeti fonnyadt kezeit, és pillantását végighordozza a szobán. – Csak az értékeidet szedd össze, a ruháidat hagyd – vakkantja még, és mivel nem mozdulok, csak bámulok rá, hozzáteszi, utolsó tőrdöfésként belémvágva szavait. – Valami külföldi gazdag úr kifizette az adósságodat... mától az ő szolgálatában kell kamatoztatnod a tehetségedet!
Bántóan magas, vijjogás-szerű kacagását még akkor is fülemben hallom, mikor már rég becsapta maga mögött az ajtót, de csak állok a szoba közepén, és nem bírok nekiállni a szedelőzködésnek. Hová visz a sorsom? Vajon milyen messzire Marikótól, és kinek az oldalán? Ha ez egy mangában történne, még akkor sem hinném el...
***
Feszülten, és fáradtan ülök a szatyrok és táskák között a földön, azon töprengve, vajon minden fontos dolgot összeszedtem-e, ami a barátnőimre emlékeztet majd az új életem színhelyén. Most van időm gondolkozni az elmúlt napokról, és a madame ideges viselkedésére is magyarázatot találok, ő már tegnap reggel is biztosan tudta, hogy elveszíti a házának ékkövét, és ezért volt velem olyan undok. A mai nyugodt hangulatának is egyszerű oka lehet, kellő mennyiségű pénzzel könnyen jókedvre deríthető a vén satrafa.
Míg ezek járnak a fejemben, halk kopogtatás zökkent ki a merengésből, és rögtön be is nyílik az ajtó, rajta Mariko dugja be a fejét, tétovázva, és háta mögé vissza-vissza lesve, aztán besurran a szobába, és hátával a falapnak dőlve mélyeszti nagy barna szemeit az enyémbe. Nem szól, és én sem tudok kinyögni semmi értelmeset, de látom arcán, már tudja, hogy mennem kell, így csak nézzük egymást egy jó darabig, végül nem bírom tovább, felállok, és megindulok felé, mire ő kitárt karjaim közé veti magát.
- Miku, jaj, Miku... – zokog fel, és az én szívem is összeszorul, de sírni nem tudok, úgy érzem, már egy életre elfogytak a könnyeim.
- Mariko, ne félj, valahogyan kihozlak innen – suttogom fülébe, ami először az eszembe jut, és magam is meglepődöm kijelentésemen, de ebben a pillanatban halál komolyan gondolom, és azt is, hogy mindent megteszek ezért. – Nem tudom, ki vett meg, de nem nyugszom addig, míg rá nem veszem, hogy téged is kiváltson...
Könnyes arccal néz rám, és halványan elmosolyodik, de szemében a reménykedés csillogása mellett ott látom a lemondás fájdalmát is; hiszi is, nem is a szavaimat. Nem engem tart hazugnak, elhiszi, hogy én ezt akarom, csak azt nem tudja elképzelni, hogy meg is valósíthatom.
- Soha nem felejtelek el, Miku – simítja meg hajamat, arcomat, aztán karcsú ujjai ajkamra siklanak, és nagyot nyelve nézi a számat. Tenyerembe fogom cirogató kezét, és közelebb hajolok hozzá, hogy ne legyen kétsége, megcsókolhat, ha ezt akarja, és ő lehunyt pillákkal tapasztja ajkait az enyémre.
- Isten veled – csap meg forró lehelete, mikor elereszt, és kibontakozik az ölelésből, de csak akkor nyitom ki a szemem, mikor meghallom a zár kattanását.
- Isten veled, Mariko... – nyögöm a búcsú szavait az üres szobának, és nagy sóhajjal szedem össze a holmimat, éppen időben, mert a madame viharzik be, és elégedetten veszi szemügyre a kezemben lógó néhány szatyrot.
- Igyekezz, ha nincs más, a kocsi lent vár – morogja türelmetlenül, és még utoljára végignézek a hálóm bútorain, falain. Hosszú éveket töltöttem itt, hol boldogan, hol nyomorultul, de mégis, ez volt az otthonom, és a családom is; vajon mit tartogat a sors még nekem ezek után?
Kelletlenül battyogok ki a folyosóra, aztán le a lépcsőn a nappaliba, ahol a többi lány irigykedve néz utánam, egy-egy szóval elköszönve, aztán kilépek a hatalmas dupla faajtón, és szemembe vág az erős, délelőtti napfény, ahogy csillogva verődik vissza egy fekete Limuzinról. A sofőr hajlongva vár a lépcső aljában, és kiveszi kezemből a csomagjaimat, aztán kinyitja az ajtót, és én vissza sem nézve ülök be az autó elsötétített üvegei mögé, hogy örökre magam mögött hagyjam az aranykalitkát.
***
Agyamat kikapcsolva bámulom a mellettem elsuhanó tájat, nekikönyökölve a díszes falappal borított ajtónak, és arra gondolok, hogy milyen kiszámíthatatlan is a sors, mert én, aki soha nem hittem benne, megkaptam azt, amire Yoko mindig is vágyott: elhagytam azt a szörnyű házat. Nem tudom, milyen élet felé visz az autó, de akármilyen is az a férfi, aki megvette a szabadságomat, ezerszer jobb lehet bármelyik hazug konohai shinobinál.
Hosszú órákon keresztül falják a kerekek az utat, a táj monoton egyhangúságát itt-ott hegyek távoli ködbe vesző sziluettje váltja fel, és bár nem látom a vezetőfülke műszerfalát, érzem, többszáz kilométerre távolodtam régi életemtől, és Marikótól. El is álmosít a motor zsongító duruzsolása, és mikor megállunk, felriadva kapom fel a fejem, úgy látszik, elaludtam. A söfőr már nyitja is az ajtómat, és kisegít a kocsiból, kezével a háta mögé mutatva, és eláll a szavam, ahogy végre látóterembe kerül a ház. Nem olyan hivalkodóan cifra, mint Kotetsu kis palotája, de elég nagy ahhoz, hogy mutassa a tulajdonos anyagi helyzetét, hagyományos stílusa pedig a gyökereihez való hűségét. Kezdem sejteni, miféle ember lehet az új munkáltatóm, talán egy magasrangú tisztviselő, de minimum egy szamuráj, legalábbis erre vall az udvarház jellegű épület.
- Erre, hölgyem – fogja a szatyraimat a fiatalember, és feltessékel az apró kövekkel
kirakott úton a házig, melyet élősövény, és a szivárvány színeiben pompázó virágtenger vesz körül.
Egy kimonót viselő, idős asszony siet elő a házból, és letipeg a rövid lépcsősoron, hajlongva üdvözöl engem, aztán mosolyogva fogja meg karom, és maga után húz. A széles ajtót félretolva bekísér a nappaliba, melyből jobbra és balra keskeny folyosók vezetnek a ház belsejébe, a hátsó traktust pedig az emeletre felívelő lépcső foglalja el, és alaposan körülnézek a visszafogott eleganciával berendezett helyiségben.
- Kisasszony, az ön szobája az emeleten van, bizonyára fáradt – mondja kedvesen a hölgy, és a belémrögződött engedelmességgel bólintok szavaira, de igaza is van, tényleg megviselt a szokatlan utazás.
Miután becsukódik mögöttem új „börtönöm” ajtaja, és a nénike távozik, nagyot fújva veszem szemügyre a hálómat. Egy hatalmas franciaágy, szerencsére baldachin nélkül, és a falakról is hiányoznak az üveglapok, helyettük az öltözőasztalon egy nagy, kerek, faragott állványba ékelt tükör, és a szoba sarkában egy lábakon álló porcelánkád – úgy látszik, a fürdőszoba nem alapfelszereltség... Az ablakkal szemben egy szintén faragással díszített szekrény, melyet kinyitva meglepődve hőkölök hátra; teli van szebbnél szebb ruhákkal, cipőkkel, és ami a fő, yukata csak három lóg az akasztókon. Szobám erkélyajtaja egy körbefutó teraszra vezet, melyről még egy bejárat nyílik valahová, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy házigazdám hálójába. A hátsó kertbe egy oldalsó, keskeny lépcső kanyarog, és óvatosan kémlelek körül, vajon szabad-e itt is kiváncsiskodnom, végül elszántan sétálok le a selyemfenyők által körülölelt kis tavacskához, melynek csillógó víztükrén ezer darabra törve szikrázik szemembe a napfény. A fák közé pillantva majdnem felsikkantok; egy eldugott pad széle látszik ki a lehajló ágak alól, szinte pontosan olyan, mint a mi padunk, és milliónyi édes emlék rohanja meg szívemet, ahogy bámulom a háttámlát, és a kovácsoltvas lábakat.
- Segíthetek, kiasszony? – zökkent ki egy reszketeg hang merengésemből, és hátrafordulva egy legalább száz éves bácsikát veszek észre, aki gereblyével a kezében érdeklődve néz rám. Csak megrázom fejem, várva, hogy rendre utasítson, és a szobámba zavarjon, de nem teszi, helyette nagyon kedvesen magyarázni kezd a virágokról, és saját magáról, amiből kiderül, ő itt a kertész, a felesége a házvezetőnő, a sofőr pedig az unokájuk.
- És mikor lesz szerencsém megismerni a ház urát? – csúszik ki a számon a kérdés, de rögtön el is hallgatok, most nem Kotetsuval beszélgetek, és bármennyire kedves is a bácsi, nem tudom, mennyit engedhetek meg magamnak. – Elnézést... túl kiváncsi vagyok – hajtom le fejem, és visszasietnék a házba, de az öregember nem engedi, karomat megfogva marasztal.
- Kisasszony, úgy látom, ön fél – nézi arcomat, és valóban, nem merek a szemébe nézni, csak várom, mit akar mondani. – Semmi oka rá, mi itt mindnyájan az ön szolgálatában állunk, és bármit is kérjen, mi azonnal teljesítjük.
Igen, lassan kezdek rájönni, nem szolga vagyok ebben a házban, hanem úrnő, legalábbis a személyzet eddigi viselkedéséből ezt szűrtem le, csak nem mertem elhinni, hogy jól gondolom – most viszont már teljesen biztos vagyok abban, hogy aki megvett, nem akar pórázon tartani. Meghajolva köszönök el a bácsitól, és besietek a házba, a hirtelen jött szabadság érzése, még ha viszonylagos is, megrémiszt, és nagyobb biztonságban érzem magam a négy fal között, a megszokott világomban, mint odakint, ahol én mondom meg másoknak, mit tegyenek, nem pedig mások nekem... Nem lesz könnyű, de fel kell nőnöm a feladathoz, és minden erőmmel igyekeznem kell, hogy meghálálhassam a jótevőmnek az új életemet.
***
Pontosan egy hete hagytam hátam mögött a kuplerájt, a madame utálatos pofáját, a lányokat, és Marikót... és még mindig nem találkoztam azzal az emberrel, akinek mindezt köszönhetem, bár Otsu-samától megtudtam, míg a konyhában segédkeztem neki a főzésben, hogy igen jó ember – nemrégiben vette meg a birtokot, amelynek előző tulajdonosa váratlanul jobblétre szenderült, magára hagyva az itt élő Nakamura családot.
Tetsuro-sama, aki egész életében itt kertészkedett, és Misaki-kun, akinek édesanyja házasságon kívül esett a fiúval teherbe, és már nem él, kilátástalan helyzetbe került, de hamar rendeződött az életük: váratlanul új gazdára lelt a ház, és ők mindhárman megmaradhattak a régi pozíciójukban. Otsu-sama nem fogy ki a dícséretekből, és bár még hitetlenkedem, gyanítva, hogy erősen eltúlozza a gazdája jó tulajdonságait, kezdek egy re kiváncsibb lenni erre a félistenre. Ha az ágyban is ilyen mentalitású, mint az életben, akkor nem kell félnem tőle, sőt, talán még meg is kedvelem... Áh, nem, azt nem hiszem, egy jó ideig nem engedek közel senkit sem a szívemhez, éppen eléggé pofon ütött Gai árulása. Még szerencse, hogy éppen hagymát vágok fel a készülő ebédhez, mert így a néni azt hiheti, a csípős illat miatt könnyezem, kézfejemmel elmaszatolva arcomon a sós ízű cseppeket.
Befejezve a munkát, szótlanul állok fel, és Otsu-sama felé biccentve kimegyek a konyhából, rábízva a főzés további örömeit. A kertbe igyekszem, remélve, hogy nem futok össze Tetsuro-samával, de alig érek be a fenyők zöldje alá, máris megüti fülemet reszketeg hangja, ahogy egy idegennel beszélget. Ki lehet az?
Óvatosan lesek ki egy fa törzse mögül, mozdulatlanságba dermedve, hogy észrevétlenül próbáljam kideríteni, kivel folytat olyan lelkes eszmecserét a bácsi, és meglepődöm, mikor tekintetem végigsiklik a kis padon ülő férfi testén. Hófehér öltönye megfeszülve perceg minden mozdulatára, erős fizikumot sejttetve a ruha alatt, vöröses árnyalatban játszó szőke haján szikrázva törik meg a lombok között átszűrődő napfény. Tetsuro-sama felém pislant, és észrevesz, aztán nem törődve kétségbeesett fejrázásommal, örömmel igyekszik hozzám, és kezemnél fogva az idegen elé húz.
- Miku-chan, hadd mutassam be Toru-sannak – rángat kedvesen, és jókedve láttán végre leesik, hogy biztosan ez az a férfi, akit gazdájukként tisztelnek, és aki az én jótevőm, így szinte földig hajolva fejezem ki hálámat előtte.
- Ugyan, erre semmi szükség – érzem meg erős kezét, ahogy karom alá nyúlva felsegít, és szemeimbe nézve elmosolyodik. – Tetsuro, elmehetsz, kettesben akarok beszélni a hölggyel – fordul oda a bácsihoz, mire az hajlongva távozik, én meg lecsüccsenek a padra, Toru-san mellé, és megkukulva várom, mi fog következni.
- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhettelek – mondja, és kedvtelve néz végig rajtam, bár egyszerű ruhám alig mutatja alakom vonalát, és arcomon sincs festék, ami csábítóbbá tenné vonásaimat. – Hogy érzed itt magad? – teszi fel a váratlan kérdést, és hirtelenjében nem tudom, mit felelhetnék.
- Őszinte választ szeretne, vagy udvariasat? – kérdezek vissza, aztán megrémülök szemtelenségemen, és elhallgatok. Nem tudom, mi ütött belém, de most már, ha akarnám se tudnám visszafogni eddig eltemetett énemet, amely ezek között a kedves emberek között eltöltött egy hét alatt kitört a ketrecéből.
- Csakis őszintét – nevet fel Toru-san, és bátorítóan fogja meg a kezem, kék szemeit várakozóan mélyesztve az enyémbe.
- Soha életemben nem voltam még ilyen boldog – felelem, az igazságnak megfelelően, de egy pillanatra elkomorulok, hiszen azért ez így nem teljesen igaz, és eszembe jut, mikor a kupi szobájában feküdtem Gai alatt; akkor voltam a legboldogabb. – Vagyis, voltam, de annak már vége – teszem hozzá halkan, és szerencsére nem firtatja, mire gondolok.
- Értem – biccent, aztán nyújtózkodva dől a háttámlának, karjait tarkója alá fonva. – Nem hiányzik a régi életed?
- Egy cseppet sem – rázom a fejem mosolyogva, de aztán eszembe villan Mariko, és ismét erőt vesz rajtam a szomorúság, de erről aztán már végképp nem akarok beszélni. – Itt mindenki nagyon kedves velem – folytatom, míg Toru-san érdeklődve fürkészi arcomat, és tudom, nem kerüli el a figyelmét az időnként vonásaimon átsuhanó árny.
- Mindent megkapsz?
- Igen, mindent – bólintok, de ez megint csak féligazság, hiszen ami a legjobban hiányzik, azt nem adhatja meg még Toru-san sem.
- Van valami, amiben segíthetek? – fonja össze karjait széles mellkasa előtt, és úgy érzem, ha továbbra is ilyen figyelmesen viselkedik, elbőgöm magam. Nem vagyok én ehhez hozzászokva...
- Nos... megtudhatnám, hol vagyok pontosan? – kérdezem végül, hiszen ezt még mindig nem tudom, és hiába faggattam Otsu-samát, azt felelte, hogy nem árulhatja el.
- Felhőrejtekben – válaszolja Toru-san, és elkerekedik a szemem. Felhőrejtek? Gai... ő is ide készül, dolgozni... ugyan, mit is képzelek? Az, hogy ő itt lesz, vagy már itt is van, nem jelent semmit. Bele kell nyugodnom, hogy soha többé nem látom őt.
Pár percnyi csend ereszkedik közénk, és meg mernék rá esküdni, hogy a mellettem ülő férfi magában jót mulat elképedt ábrázatomon, aztán agyamban gyökeret ver egy gondolat, van még valami, amit tudnom kell.
- Toru-san, járt valaha Konohában? – sütöm le a szemem, és ajkam szélét harapdálva várom a válaszát.
- Nem, soha – ingatja fejét, de mosolyog. – Még nem volt alkalmam elhagyni Felhőrejteket, a munkám minden időmet leköti. Tudod, tanár vagyok, a nemrégiben létrehozott Shinobi Akadémián.
- Akkor miért? – kattog az agyam, míg szavait mérlegelem. – Miért pont engem választott? Hiszen nem is ismer...
- Ó dehogynem – nevet fel újra, és szórakozottan ujjai köré tekeri aláomló tincseimet. – Járt itt egy shinobi, Konohából, ő nagyon sokat mesélt rólad. Gai, Maito Gai, ismered, igaz?
Érzem, ahogy pulzusom lüktetve dörömböl nyakamon, és fülembe kergetve a vért, szédülni kezdek, ezért mélyeket lélegezve próbálom visszanyerni reszkető testem felett az uralmamat, de nem sok sikerrel, egyre jobban elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Hát így kerültem ide, Gai – akár akarta, akár nem – kívánatos árucikknek tüntetett fel ennek az idegen shinobinak a szemében, és nem törődve a lehetséges következményekkel, szinte tálcán kínálta megvételre a testemet. Hogy tehette??
Elnézést sem kérve pattanok fel a padról, és ahogy csak erőmből telik, futásnak eredve igyekszem a ház felé, hogy minél hamarabb egyedül lehessek, bezárkózva szobámba, és most az sem érdekel, hogy majdnem fellököm Misaki-kunt, aki csodálkozva néz könnyáztatta arcomba. Felrohanva a lépcsőn még hallom, hogy Toru-san utánam kiabál, de nem érdekel az sem, ha megbüntet majd viselkedésemért, most nem akarok senkit és semmit, agyamban csak az jár, hogy Gai kétszeresen is elárult, és a lelkem legmélyén hiába tudtam, hogy ez lesz a vége, mégis, iszonyúan fáj.
***
Nem emlékszem, mikor és hogyan aludtam el, miután órák hosszat küszködtem a fel-feltörő zokogással, csak az rémlik halványan, hogy a bekopogó Otsu-samát is durván elküldtem, aztán csend lett, odakint, és bennem is, mélységes csend, és feketeség.
Nagy sóhajjal kászálódom ki az ágyból, és az öltözködőasztalomhoz csoszogok, hogy belehuppanva az öblös karosszékbe, szégyenkezve nézzek szembe saját magammal. Elnézést kell kérnem a nénitől, és mindenkitől, legfőképpen Toru-santól, aki végül is nem tehet arról, hogy a konohai shinobik ilyen szemetek, ő csak élt a lehetőséggel, hogy megvásárolja magának a szexet. Különben is, tényleg rendes pasas lehet, hiszen azok után, ahogy viselkedtem, más már minimum megpofozott volna, de ő még csak beszélni sem akart velem, legalábbis nem zaklatott...
Miután helyreteszem magamban a dolgokat, kissé megnyugodva keresek elő egy szép kimonót, felöltözöm, és hajamat magas kontyba tornyozom, mert nem csak belül kell harmóniára törekednem, a külsőmnek is azt kell sugallnia, megbékéltem a világgal.
Ágyamra terítem a tarka mintás selyem takarót, hogy aztán lesiessek a konyhába, és megkeressem Otsu-samát, mikor kopogtatásra kapom fel fejem, és az ajtó felé indulva, mélyet lélegezve adok engedélyt a belépésre. Úgy látszik, máris elkezdhetem a bűnbánat gyakorlását... ám a belépő láttán megtorpanva cövekelek le a szoba közepén, és torkomból furcsa nyögés szakad ki, ahogy eltorzult hangon ejtem ki nevét.
- Gai...
- Miku-chan – mosolyog rám a piszok, és belépve becsapja maga mögött az ajtót, meglazítja
fekete ingének felső gombjait, aztán közelebb jön, de felocsúdva dermedtségemből, nem hagyom, hogy el is érjen. Minden kétségbeesett gondolatom, szívemnek minden fájdalmas késszúrása összeszorított tenyeremben gyűlik egybe, és szabadjára engedem dühömet.
- Gai... te utolsó szemét! – esek neki két ököllel, és ahol érem, ütlegelem széles mellkasát, felemelt karjait. – Mit képzelsz, mit keresel itt? Takarodj innen, nincs jogod itt lenni!! Minek jöttél ide?! Nem volt még elég?? Rohadék!!
- Miku! Hagyd abba! – fogja le kezeimet, de nem érdekel, mit akar hazudni, inkább jól célzott mozdulattal bokán rúgom, mert ha ütni már nem is tudok, de a lábaimat még használhatom, a fogaimról nem is beszélve. – A francba, Miku! – szisszen fel, ahogy belemarok kézfejébe, de nem ereszt, hanem kissé lehajolva ragadja meg csípőmet, és a vállára dob, majd nem törődve rúgkapálásommal, sántikálva visz az ágyhoz, és ledob a matracra. Mielőtt rámfeküdhetne, hogy súlyával tartsa kordában elszabadult indulataimat, még a gyomrába térdelek, de aztán fejem mellett szorítja le csuklóimat, és hiába tekergőzök, nem bírok kikecmeregni alóla.
- Te mocsok, hazug disznó! – köpöm felé a szavakat, és érzem, nem sokáig bírom már a harag álarca mögé bújtatni csalódottságom fájdalmát. – Gyűlöllek! – kiáltom még, aztán felzokogok, pontosan úgy, mint tegnap este, hangosan és kimerülten, miközben Gai arcát a nyakamhoz fúrja, és fülembe suttog.
- Sajnálom... nagyon sajnálom, Miku... nem tudtam másként megoldani, hogy velem lehess! Muszáj voltam így tenni, sajnálom, ha fájdalmat okoztam... bocsáss meg! Szeretlek... szeretlek!
Hogy vele lehessek? Mi? Vele?? És Toru-san? Mi ez az egész, egy újabb hazugság?! Lassan csillapul légzésem, már nem küszködöm Gai fojtó ölelésében, csak fekszem értetlenül, és úgy érzem, ha most nem olyan magyarázatot kapok, amit várok, abba belehalok.
- Gai – suttogom erőtlenül, mire felemeli fejét, mélybarna tekintetét az enyémbe mélyesztve. – Te...?
Nem szól, csak bólint, de én hitetlenül rázom a fejem, az túl szép lenne.
- És Toru-san? – nyögöm, és elmosolyodva ereszti el kezeimet, hogy könyökére támaszkodva juttasson némi levegőhöz.
- Toru a barátom, és az itteni Akadémia igazgatója, továbbá egy nemesi, gazdag család sarja. Mikor megkért, tanítsak náluk taijutsut, elfogadtam a megbízást, de azzal a kikötéssel, hogy a fizetségem... te leszel.
Elképedve nézem a barna íriszek csillogását,ezek szerint nem Toru-san vett meg, hanem Gai. Némileg tisztul a kép, de van még, amit nem értek.
- De miért nem szóltál? – markolom meg feszülő bicepszén az inget, és bár még nem vagyok biztos benne, hihetek-e neki, testem egyre követelőzőbben kívánja érintését. – Fogalmad sincs róla, mit éltem át...
- Sajnálom – mondja újra, és ajkamra siklik a tekintete. – Nem mehettem el hozzád, Ibiki figyeltetett. Nem akartalak még nagyobb bajba sodorni, mint amit így is okoztam, a kipofázott érzéseimmel... hibáztam, de aztán azon voltam, hogy jóvá tegyem.
Közel hajol, és már majdnem megcsókol, mikor bevillan, hogy Tsunadéval is összeveszett, így még nem adhatom meg magam neki.
- Hogyan vetted rá a Hokagét, hogy elengedjen ilyen hosszú időre Konohából?
- Megzsaroltam – feleli fogkivillantós mosollyal ajkain. – Nem csak a bizalmasai tudják, hogy az övé a kupleráj, csak senki sem merte eddig felhasználni ellene, mert félnek Morinótól.
- Te nem féltél? – hasít belém az aggódás, igaz, kicsit megkésve, de az érzés eszembe juttatja, még mindig szeretem őt.
- De féltem – leheli ajkaimba, és forró lélegzete végigperzseli bőrömet. – De érted az egész ANBU-val is megküzdenék, ha kell. Miku, szeretlek, hinned kell nekem!
Száját mohón tapasztja az enyémre, és beleremegek a csókba, melyet már nagyon rég nem éreztem, aztán nyelve utat talál félig nyílt ajkaim közé, és erőteljesen tolja mélyre, hogy megtalálja az enyémet. Még nem tűnt el belőlem minden kétely, de a testemnek nem tudok többé parancsolni, lázasan reszketve simulok hozzá, ujjaimmal inggombjai után kutatva, és kissé felemelkedik, hogy megszabaduljon felsőjétől. Tenyerem alatt érzem megfeszülő mellizmait, ahogy hangos reccsenés kíséretében tépi le rólam a ruhát, és nyakamra siklik szája, bőrömön hagyva fogainak lenyomatát.
- Miku... – nyögi nevemet, ahogy a kimonó cafatjait lehajítja a földre, és felmordulva markol bele melleimbe, hogy éhesen vesse rá magát meredező bimbóimra. Hajába tépve zihálok nyelvének fürge tánca alatt, ölemet elönti a forró nedvesség, és türelmetlenül csúsztatom szét lábaimat, hogy minél hamarabb combjaim közé feküdhessen. Olyan követelőzően lüktet bennem a vágy, hogy az sem érdekel, ha mindez egy újabb hazugság része, csak legyen az enyém még egyszer, utoljára.
Felkiáltok, mikor meghallom a zipzár hangját, és megérzem kezét szemérmem körül matatni, aztán makkja végre hüvelyemnek feszül, és körmeimmel végigszántom meztelen hátát, ahogy finomkodás nélkül belémvágja magát. Lihegve és nyögve hatol belém, egyre mélyebbre, minden lökése után csillagok villóznak szorosan zárt szemhéjam mögött, és ajkaim közül elfúló sikolyok törnek elő, ahogy mozdulatai egyre közelebb repítenek az orgazmushoz.
- Gai... – ismételgetem nevét, míg elakadó lélegzettel feszülnek meg izmaim, és ölemben a zsizsegés gyötrővé válik, aztán tüzes csóvák robbannak szét testemben, és felkiáltva ölelem át izzadtságtól fénylő hátát.
Gyorsít a tempón, szaggatott légvételéből tudom, hamarosan elélvez, így megemelem csípőm, lábaimmal átkulcsolva derekát, hogy egészen mélyen belém merülhessen, miközben alig bírom elviselni az altestemet kitöltő érzést.
Néhány pillanat csupán, és megfeszülve adja ki gyönyörét, telelőve méhemet, és lihegve temeti arcát hajamba, satuként szorítva karjai közé reszkető testemet.
- Miku... szeretlek – suttogja újra, és bár még mindig tartok tőle, hogy elveszíthetem, kimondom végre, amit iránta érzek.
- Gai, szeretlek...
Felkapja fejét, és csodálkozva néz rám, aztán elvigyorodik, hófehér fogsora vakítóan villan a szobába beáramló napfényben, és csak egyetlen szót suttog, mely mégis felér egy hosszú vallomással.
- Köszönöm!
Megkönnyebbülten mosolyodom el, és hagyom, hadd feküdjön el rajtam, elviselve súlyát, és sokáig hallgatom egyenletessé váló légvételét, ahogy nyugodtan alszik – azt hiszem, végre hazaértem.
***
EPILÓGUS
Éles sivítástól felriadva pislogok a szoba félhomályába, és ingerülten lódítom kezem az éjjeliszekrény felé, de mozdulatomat egy meleg tenyér fogja vissza, és az óra is elhallgat, maradandó sérülés nélkül megúszva a korai ébresztőt.
- Miku, nem kell ezt csinálnod, pihenj inkább – bújik hozzám Gai, átölelve erős karjaival, és apró csókokat lehel fülcimpámra. – Otsu-sama mindent elrendez a konyhában.
A főzés gondolatára megfordul a gyomrom, és kipattanok az ágyból, a reggeli rosszullétnek hála, nincs szükségem további ösztökélésre, hogy felkeljek. Szó nélkül viharzok ki a folyosóra, szám elé szorítva tenyeremet, és belökve a fürdő ajtaját, hosszan öklendezve görnyedek a mosdókagyló fölé, mire úgy-ahogy megkönnyebbülök.
- Jól vagy? – hangzik fel mögöttem Gai aggódó hangja, és erőt véve magamon, legyintve fordulok meg.
- Semmi bajom, mindjárt jobban leszek – motyogom, és életemben először érzem azt, hogy hiányzik a Hokage; legalábbis a katyvasz-tehetsége, ő biztosan tudna valami ellenszert készíteni a terhességgel járó kellemetlen tünetekre.
- Pihenned kéne – mosolyog Gai az ajtóban állva, karjait összefonja meztelen mellkasán, és rövidre nyírt új frizurája alól melegen csillogtatja rám barna szemeit, de megrázom fejem.
- Ma érkezik Mariko, és azt akarom, hogy minden rendben legyen – simulok izmos testéhez, mire karjaiba zár, és mélyeket lélegezve szívom magamba bőrének megnyugtató illatát.
- Tudom, és megértelek, de akkor is, vigyázz magadra, és... rá – lehel könnyű csókot ajkaimra, közben megsimogatja hasamat, aztán visszaindul a szobába. – Sietek haza, Toru-sannal együtt – hallom még hangját a folyosóról, és kimerülten ülök le a kád szélére, hogy magamban végigpörgessem, mit is kell még elintéznem a nap folyamán, de gondolataim minduntalan visszaszállnak a három hónappal ezelőtti történésekre.
~o~
Miután Gai tisztázta velem a dolgokat, és nem tűnt el az életemből újra, sem aznap, sem másnap reggel, kezdtem elhinni, hogy nem álmodom, ez a valóság: a szerelmemmel élek, és szabad vagyok.
Toru-san gyakran meglátogatott minket, és határozottan megkedveltem őt, ezért mélyen szíven ütött, mikor megtudtam, hogy egy éve özvegyült meg, és egyedül neveli a kisfiát. Rögtön Marikóra gondoltam, és arra, biztosan örömmel lenne a kicsi árva édesanyja, de hogyan hozzam fel ezt a témát Gainak? Igaz, hogy Toru soha nem éreztette velem, honnan jöttem, és mi voltam, de hogy társának válasszon egy kurvát... azt nem tudtam elképzelni róla. Végül egy este, mikor Toru-san autója kigördült a birtokról a hármasban töltött vacsora után, és Gai szomorú sóhajjal jegyezte meg, hogy mennyire fájdalmas egyedül látnia ezt a nagyszerű férfit, nem hagytam kihasználatlanul a kínálkozó alkalmat, előadtam az ötletemet, elmesélve a Marikónak tett ígéretemet is.
Gai csodálkozva fogadta szavaimat, de túlságosan nem lepődött meg, inkább azt furcsállotta, hogy ilyen sokáig nem hoztam szóba a barátnőmet.
- Toru nagyon kedvel téged – ölelte át vállamat, míg a ház felé sétáltunk a kaviccsal felszórt úton. – Mariko sok mindenben hasonlít rád, ugyanilyen mély érzésű, és tiszta ember, mint te, Miku. Szerintem nagyon is összeillenének. – Bátorítóan mosolygott rám, és ölébe kapva vitt be a házba, széles vigyorral mutatva meg hófehér fogsorát. – Bízd csak ide, már holnap lépéseket teszek az ügyben!
Az ígéretét meg is tartotta, mint mindig, és napról-napra egyre többször fűzte bele mondandójába Marikót, ha Toruval beszélgetett, míg végül olyannyira sikerült felkeltenie az érdeklődését, hogy az igazgató fényképet kért a barátnőmről. Mivel ilyennel sajnos nem rendelkeztem, és a szóbeli leírás nem elégítette ki a fellelkesült férfi kiváncsiságát, Toru-san másnap elutazott Felhőrejtekből, hogy életében először elhagyja a hazáját - egy nő miatt, és mikor visszatért, komolyan vette kézbe üzleti ügyeit, hogy minél hamarabb előteremthesse a pénzt Marikóért.
Nem tudom, mi történt közöttük, de azt hiszem, szerelem volt ez első látásra, és én duplán boldog voltam, mert így nem csak a Marikónak tett ígéretemet tarthattam meg, hanem Torut is újra társhoz segíthettem.
~o~
Jobb kedvre hangolódva bújok ki a hálóingből, és megeresztem a zuhanyt, a langyos permet alá állva fürdöm le magamról a gyomorforgató ébredés utolsó morcos ráncait, aztán egy törülközőbe tekeredve igyekszem a szobánkba, hogy a legszebb ruhámat vegyem fel Mariko tiszteletére. Tudom, milyen nehézkes volt kiszabadítani őt Tsunade fogságából, pénz ide vagy oda, ráadásul azt is le kellett nyelnie a Hokagénak, hogy Gai és én bizonytalan ideig nem térünk vissza Konohába – szerencsére Toru ügyes diplomatikai érzékével sikeresen megoldotta ezt a feladatot is.
Elégedetten mosolygok tükörképemre, ahogy szemügyre veszem az összképet, és lesietek a nappaliba, ahol lázas sürgés-forgás fogad. Otsu-sama a virágokat rendezi, Misaki-kun pedig az étkezőben serénykedik, a díszesen megterített asztalok fölé aggatva a színes lampionok füzérbe kötött sorát. Az étel gondolatára ismét elfog az émelygés, de leküzdve rosszullétemet, én is beállok a többiek közé, hogy mire Mariko megérkezik, minden tökéletes legyen, mert olyan fogadtatásban akarom részesíteni a barátnőmet, amilyenben még soha nem volt része az életben.
A délelőtt szinte észrevétlenül száll tova, és Tetsuro-sama csoszogására kapom csak fel a fejem, ahogy beliheg a konyhába, kezével integetve és mutogatva a főbejárat felé, és izgatottan nyögi ki, hogy Toru-san autója éppen most hajtott be a nagy kapun. Mariko...
Le sem veszem magamról a kis fodros kötényt, úgy sietek ki a ház elé, ahol a fekete Limuzin a lépcsőhöz érve lefékez, és barátnőm meg sem várja a sofőr segítségét, úgy pattan ki a kocsiból, mint akit láthatatlan kezek löknek ki a bőrülésekről.
- Miku! – rohan hozzám karjait kitárva, és nevét suttogva zárom szoros ölelésbe karcsú testét. – Végre, végre, itt...
- Mariko, már nagyon vártalak – tolom el kissé magamtól, hogy szemébe nézhessek, és sírva-nevetve borulunk össze újra, nem törődve azzal, hogy a világon mások is léteznek rajtunk kívül.
Otsu-sama finom köhécselése végül kizökkent minket a viszontlátás örömének delíriumából, és bevezetem Marikót a házba, hogy étellel és itallal kinálva enyhítsem a hosszú út fáradalmait, de fejét rázva utasítja el, és közli, hogy most csakis rám van szüksége. Beleegyezően fogom kézen, és bejárom vele az épületet, utoljára hagyva Gaijal közös hálószobámat, és ő mindent alaposan szemrevételez, majd elismerően mosolyogva ceccint, tudom, elnyerte a tetszését a hely.
- És ez még semmi – húzom fel az ágyról, ahova letelepedett, és kiirányítom az erkélyre, hogy onnan a kanyargó lépcsőn át a kertbe vigyem, a fenyők takarásában megbújó pad felé.
Arca elkomolyodik, mikor megpillantja a meghitt kis zugot, és ahogy szemét elfutják a könnyek, biztos vagyok benne, ugyanarra gondol, amire én.
- Miku... ez gyönyörű – ül le megszokottan a bal oldalra, és én mellételepszem, szabadon hagyva jobbomat; Yokónak.
- Tetsuro-sama a kertész, az ő kezét dícséri itt minden különleges, és ritka virág – felelem, terelve a szót, mert ma örülni akarok, búslakodni és emlékezni lesz lehetőségünk máskor is.
- Ugyan, bár igazán szépek, de cseppet sem különlegesek – rázza meg fejét Mariko, és legnagyobb ámulatomra habozás nélkül sorolja a lila és vörös, kisebb-nagyobb virágok neveit.
- Mariko, ezek a növények csakis itt, Felhőrejtekben honosak, hogy lehet az, hogy ismered őket? – kérdezem értetlenül, és bár a válasz már megfogalmazódott bennem, hagyom, hogy ő mondja ki.
- Én... emlékszem rájuk – siklik végig tekintete újra és újra a színpompás növényeken, aztán egyenesen a szemembe néz, és a felismeréstől elcsuklik a hangja. – Miku... én itt születtem. Felhőrejtekből származom...
Döbbent csend telepszik ránk, és ismét a sors kezén töprengek, hogy a húsz évvel ezelőtti ballépést, amiért Mariko Konohába került, most teszi jóvá a felettünk álló, ismeretlen égi hatalom.Gondolatainkba merülve élvezzük egymás közelségét, és a lombok közt átszűrődő délutáni napfény melegét, amíg meg nem hallom Misaki-kun kiabálását, ahogy az erkélyen állva szólongat, hozzátéve azt is, Gai-san és Toru-san megérkezett.
Mariko izgatottan áll fel, és elpirulva néz a ház felé, ha nem tudnám, hogy eddig ribancként élte az életét, azt hihetném, szende szűz, akinek ma lesz az első randija. Bíztatóan mosolygok rá, míg belekarolva battyogok vele a kerten át, és tudom, hiába van nagy tapasztalata az ágybeli dolgok terén, a lelke érintetlen, és tiszta, és az első szerelem tüzében ég.
A viszontlátás közte és Toru között megható, és édes, a vacsora alatt mind a négyen jól érezzük magunkat, és elszomorodom, mikor elbúcsúznak tőlünk, hogy otthonukba térve kettesben lehessenek, elkezdve közös életüket, mert bár tudom, hogy mindennap láthatom a barátnőmet, mégis, máris hiányzik.
- Menj csak be, én is jövök rögtön – csókol homlokon Gai, és biccentve fogadok szót neki, fáradtan szedve a lépcsőfokokat, de a kihalt nappaliba érve pajzán ötletem támad. Mariko jelenléte felidézte bennem a kupiban eltöltött éveket, amikor úgy vártam a vasárnapokat, mint a megváltást, hogy feltűnjön végre az én Zöld Szörnyetegem, és boldoggá tegyen, ezért a kanapéra ülve csúsztatom le vállaimról a kimonót, és keresztbe tett lábaimon is szétnyitom a ruhát, hajamat kibontva seprem melleimre, és az ajtót lesve várom, mikor jön be rajta Gai.
Lehajtott fejjel nyit be végre, és kulcsra zárja az ajtót, körül sem nézve indulna az emeletre, de félúton megáll, és észrevesz, arcán csodálkozás, ahogy végigmér, és nagyot nyelve vonja fel szemöldökét. Nem moccanok, csak forró pillantásomat az övébe mélyesztem, mire elvigyorodik, és biccent, aztán, mint aki keres valamit, körülnéz, hogy újra megállapodva rajtam, felderüljenek vonásai. Hozzám siet, karját nyújtva segít fel a bőrülésről, és felmasírozik velem a lépcsőn, mint egy lovag, pontosan úgy, ahogy valamikor tette. Felérve az emeletre, szelesen a karjába kap, és futva visz a szobánkig, az ajtót széles vállával tolja be, aztán hátával nekidőlve csukja vissza, és arcán vad örömmel zuhan velem az ágyba.
- Miku-chan, kívánlak – suttogja elnyílt számba, és megcsókol, és míg gyönyörtől bódultan viszonzom éhes mozdulatait, arra gondolok, hogy ennél boldogabb már tényleg nem lehetnék - szabad lettem, Mariko is itt van végre, és gyermeket várok attól a férfitól, akit a világon a legjobban szeretek. Vágyhatna ennél többre bárki is? Nem hiszem, és örökké hálás leszek a sorsnak, hogy annyi szenvedés után végül megadta ezt nekem.
VÉGE
|
