|
Egy újabb fantasztikus befejezett játékom Onichi drágával. A szívemhez nőtt ez a játék, alig akartam befejezni, hiszen Martin és Lukas nem éppen az a tipikus seme-uke páros. Nem sablonok, nem normálisak. Kis idióták, akik szinte életre keltek számomra.
Köszönöm ezt a játékot, drága! <3
Martin (Onié)
Lukas (enyém)
Martin:
Lüktető zene, kiáltások, fülledt meleg, és egy rakás gazdag, részeg, kanos férfi. Kell ennél több egy tökéletes estéhez? Szinte vágni lehetne a levegőben lévő tesztoszteront. Még csak a színpadra sem kell pillantanom ahhoz, hogy tudjam mi, pontosítva ki van ilyen hatással a klub összes vendégére. Egyetlen férfi képes erre. Egyetlen félisten, egyetlen valóságos tökéletesség. Lukas a klub leghíresebb, és legimádottabb táncosa, ha ő lép föl, garantáltan telt házra számíthatunk. Most sem lehet szinte mozdulni sem. Bevallom mikor először láttam táncolni, rám is ilyen hatással volt. Embert nem láttam még ilyen erotikusan vonaglani egy egyszerű rúdon. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindenre lehet használni egy ennyire egyszerű dolgot, de ő aztán megmutatta. Ahogy izmai megfeszültek gyönyörű, hibátlan bőre alatt... még én is a bárszék alá folytam a gyönyörűségtől. Ott helyben a lábai elé omlottam volna, és hagytam volna hogy egyszerűen belém törölje őket, csak azért hogy érezhessem ahogy hozzám ér. Azt hiszem mindenki így érez amikor látja, az első pár alkalommal biztosan. Mára viszont kijelenthetem, hogy viszonylag Lukas immúnis lettem. Ha valaki nap mint nap látja, egy este akár többször is végignézi ahogy szoros barátságot köt a rúddal, akkor megszokja. Nem olyan nagy dolog ez, csupán idő kérdése. Meg amúgy is... ugyanolyan ember mint bárki más, csupán annyiban különbözik, hogy istentelenül jó teste van. Komolyan mondom, ezért akár már le is csukhatnák. Bűn ilyen tökéletesnek lenni. Azok az izmok, az a fenék, a sokat sejtető dudor a nadrágján... na várjunk, hol is tartottam? Ja igen, szóval hogy ő is csupán egy ember, aki ráadásul kifejezetten jó társaság. Általában miután lement a műsor, idejön egy long island koktélra, majd beveti magát a szórakozók közé. Bár hogy minek, arra nem igazán jöttem még rá, mert soha nem látom, hogy párral menne haza. Mindig egyedül, minden egyes éjjel. Bár lehet hogy csak a flörtöt szereti, ahogyan én is. Gondolom mondanom sem kell, hogy az ő telefonszáma is benne van a kis albumomban, méghozzá díszpáholyban. Persze sosem hívnák föl, ahhoz túlságosan mások vagyunk.
Tapsvihar, és fület fájdító hangorkán jelzi, hogy véget ért a tánc. Halvány mosollyal, rutinos mozdulatokkal készítem el koktélját jó erősre, pont ahogy szereti. Long islandot általában a magabiztos, igazi férfias férfik kérnek, akik tisztában vannak azzal mennyire lenyűgözőek, és tuti biztos hogy dominánsak az ágyban. Nem egyszer elég rejtélyes alakok, akik a titkaikat megtartják maguknak, esetleg egy-két személlyel osztják meg. Pont ilyennek ismertem meg Lukast is. Sajnos azonban nincs időm ilyenen gondolkodni, a szomjas vendégek már érkeznek is, követelve az újabb italokat. Hát lehet nekik nemet mondani? Ha lehetne, akkor sem tehetném, különben nem lenne sokáig munkám. Pedig tényleg szeretek itt dologozni. Mulatságos, jól fizet, és érdekesek az emberek. Például nem sokan állapítanák meg erről a szőke félistenről, aki egy jól menő reklámcégnél dolgozik, hogy totális passzív, aki imádja, ha durván bánnak vele. Elég csak arra a giccses epres joghozóra pillantani, amit állandóan kortyolgat. Nesze neked külső, az italok ennél sokkal többet megmutatnak.
Egymás után töltöm a feleseket, keverem a koktélokat, és zsebelem be a bókokat. Csak már kitalálhatnának új szövegeket, mert a nagy részük igen unalmassá vált egy ideje. Komolyan, aki új szöveggel áll elő, annak több alkoholt rakok az italába, a jeget meg megspórolom.
- Martin, nálad erotikusabban ember nem tudja rázni az a shakert - halkan felnevetek az alkoholtól kásás hang hallatán. Zseniális. - Mást is felrázhatsz, ha van hozzá kedved - micsoda ajánlat. Tévedtem, még mindig tudnak újat mondani, kár hogy elég béna próbálkozás.
- Sajnálom Jim, de neked maximum a párnádat fogom felrázni, mielőtt beduglak az ágyba. De ne aggódj, biztosan találsz valakit, aki hívogatónak fogja találni az ajánlatot - rákacsintok, elé rakom italát (erős whiskykóla), majd fordulok a következő vendéghez. Jim már csak ilyen. Szinte mindig tesz egy ajánlatot. Vicces, kedves fazon, és ha józan akkor lehet beszélni vele. Kár hogy indokolatlanul nagyra tartja a magát.
Mikor kicsit oszlik a tömeg, és a srácok már nélkülem is bírják, jelzek nekik, hogy tartok egy kis pihenőt. Kicsusszanok a pult mögül, egy pillanatra elmerengek a tánc csábító gondolatán, végül sóhajtva indulok hátra, a színfalak mögött rejlő világba. Engedélyt kell kérnem a főnöktől, hogy hamarabb suhanhassak ma haza. Holnap délelőtt állásinterjúra kell mennem, és nem igazán tenne jó benyomást ha táskás szemekkel, sápadt arccal vonulnék leendő főnökeim elé. Ki tudja mikor lesz ilyen alkalmam, hisz ez egy felkapott, igen sikeres cég. Nem szalaszthatom el, még akkor sem ha elég csekély az esélye, hogy friss diplomásként bekerülök.
Az irodák, öltözők, raktárak ajtajáig is igen nehezen tudok eljutni, de hogy azon bejussak, az már végképp esélytelennek tűnik. Hogy miért? Természetesen azért, mert két szexuálisan túlfűtött egyén épp ennek dőlve készül kiadósan megbaszni egymást. Nem hiába van kiírva, hogy "Az ajtót kérjük szabadon hagyni!". Ezek nem tudnak olvasni?!
Dühösen toppantok egyet lábammal, és a nekem háttal álló pasi vállát megragadva rántom szét őket. Lehet hogy apró vagyok, de erő azért szorult belém.
- Bocsi skacok, de dolgom lenne odabent. Valahol máshol dugjátok le a nyelveteket egymás torkán - a zenét túlharsogva közlöm velük a dolgot, és meg igen finom is voltam. Ennek ellenére az, akinek a vállát megragadtam, dühösen fordul felém. Kifejezetten józannak tűnik, nem úgy mint az ajtónak préselt apró, tipikus passzív fél. Ejnye, nem szép dolog részeg srácokat fölszedni, és a személyzetis ajtónak támasztva megdönteni. Tartok én majd ennek a tuskónak olyan illemtan órát. Főleg hogy úgy tűnik elfeledkezett a dühéről, helyette éhes tekintettel, és ragadozó mosollyal méreget engem. Máris lemondtál a részeg tündéredről? Egyre unszimpatikusabb vagy te nekem.
- Ejnye cica, ha azt szeretnéd hogy a te torkodon dugjak le valamit, elég lett volna ezt mondanod. Hidd el, úgy fogod élvezni, mint még soha - széles vigyorával lép felém, de mielőtt hozzám érhetne, fölemelem a kezem.
- Na ide figyelj, te tuskó! Ha egy ujjal is hozzám mersz érni, csúnyán megbánod, szóval ajánlom hogy fogd a kis barátod, és tűnés - mintha meg sem hallana. Továbbra is felém közelít, és amint arcomhoz ér, megragadom karját, megrántom hogy elveszítse egyensúlyát, térdem beleágyazódik gyomorszájába. Felkiált, és mire föleszmél, már hasát fogva hever a padlón, kifejezéstelen tekintettel pislogok rá.
- Mi a jó büdös franc volt ez?! - üvölti az arcomba, mire lábamat ágyékára helyezem.
- Én szóltam. És ha jót akarsz, nem próbálkozol ha azt mondom nem. Értjük egymást? - bólogat, majd olyan sebességgel tűnik el, amit egy sprinter is megirigyelne. Szeretem ha valaki megérti a nem jelentését. Időközben a másik kis srác is eltűnt, így végre beüthetem a kódot, és beléphetek a nyugodt folyosóra. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, körülölel a csend. Furcsa a dübörgő zene után, de jól esik. Lehunyom szemeim hogy picit pihenjek, de ebben a pillanatban ismét nyílik az ajtó, egy pillanatra mindent betölt a zaj, majd újra csend. Legalábbis pár pillanatig, utána felzendül a taps és a nevetés. Értetlenül fordulok hátra, és szembetalálom magam Lukassal. Szívdöglesztő mint mindig, izzadtság csillan bőrén, haja tökéletes kócban áll. Valószínűleg a tánctérről jött, hogy felkészüljön egy újabb előadásra... vagy hasonló. Nem igazán tudom mennyire van késő.
- Martin... egyszerűen zseniális voltál. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen is tudsz lenni - láthatólag remekül szórakozott az egészen, és jókedve rám is átragad. Mosolyogva vonom meg vállam.
- A flörtöt szeretem, de ha azt mondom nincs tipi-tapi, akkor azt elvárom, hogy betartsák. Úgy érzem nem túl nagyok az elvárásaim.
- Pedig azok. Nehéz megállni, ha ilyen csinos kis testről van szó - és már itt is van Lukas sármos mosolya, ami olyan híressé teszi. El kell ismernem, elég különleges, de én már hozzászoktam. Köztünk tényleg csak ártalmatlan flört, amolyan kis csipkelődés van, hogy ne unjuk halálra magunkat.
- Csak óvatosan - kacsintva indulok neki a folyosónak, ő pedig kényelmes léptekkel követ. - Ma este fellépsz még egyszer? - oldalra pislogva engedek meg magamnak egy kis gyönyörködést tökéletes mellkasában, ami, hála a szétnyílt ingnek, akadálytalanul tárul elém. Kíváncsi vagyok vajon mivel foglalkozik a hétköznapokban. Rendőr? Tűzoltó? Postás? Róla még megtippelni sem tudom, talán pont ez benne a szép.
- Nem, ma korán lépek, csak a cuccomért ugrok be az öltözőbe. Na és te? Nem kéne a pult mögött kevergetned az italokat? Vagy inkább szétrúgsz pár formás hátsót pihenésképp?
- Ha formás hátsót akarnék, akkor a tiéddel kezdeném - halk dorombolásra váltok, magamra varázsolok egy sokat ígérő mosolyt, és sunyi kis pillantást vetek arcára.
- Martin, vigyázz mert a végén még nem tudom visszafogni magam - az ő hangja is megüti az elviselhetetlenül szexit, szó szerint feláll a hátamon a szőr tőle. Egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy mindenki őt akarja.
- Ki mondta, hogy fogd vissza magad? - hatalmas csata veszi kezdetét, tekintetünket a másikéba fúrva próbáljuk megszerezni a győzelmet. Végül azonban én bukok el. Nevetve emelem föl kezeim, egyikkel hajamba túrva jelzem a megadást.
- Oké, nyertél, ez még mindig neked megy jobban - a főnök ajtajának kilincsére fonom ujjaim, és küldök egy utolsó mosolyt Lukas felé. - Holnap este?
- Mindenképpen...
oOoOo
Izgatottan dobolok ujjaimmal a combomon. Idegesebb vagyok, mint bármikor. A vizsgadrukkok ehhez képest semmik voltak. Életem meghatározó pillanata ez. Muszáj intelligensnek, naprakésznek, logikusnak tűnnöm... de úgy nagyon nehéz, ha ennyire rettegek. Tuti úgy remeg a kezem, mint egy jókora kocsonya. Ráadásul hiába mentem haza korábban, képtelen voltam elaludni, így tuti úgy festek, mint egy zombi. A ruhám vajon összegyűrődött? Remélem nem, mert akkor tuti azt hiszik majd, hogy egy trehány, tehetségtelen, szétszórt ember vagyok.
Aggódva ellenőrzöm az ingem, a nyakkendőm, de minden rendben van. Háromszor vasaltam ki, mielőtt eljöttem otthonról, szóval nem lehet gond. Jajjj istenem, lassan szükségem lesz egy gumiszobára.
- Mr. Touggist, odabent már várják magát, menjen csak be - szinte ugrok egyet a titkárnő hangjára. No nem mintha ijesztő lenne, csak hirtelen ért... Ó mami, most segíts meg. Mély levegőt véve próbálom lenyugtatni magam, és belépek.
Lukas:
Hogy mi a tökéletes lazítás egy fárasztó, borzalmasan hosszú munkanap után?
Egy népszerű melegbár színpadján vonaglani egy fémrúd körül, és élvezni azt, hogy mennyien nézik, mennyien kívánják az embert. Nincs is ennél az érzésnél részegítőbb, mámorítóbb, még a világ legédesebb pultosa, Martin által kevert koktélok sem vehetik föl ezzel a versenyt, pedig aztán tud a kissrác. Mégis… ez az érzés, mikor átadom magam a zenének, és csak mozgok, és mozgok, és mozgok… egyszerűen leírhatatlan. A fülledt, tesztoszteronnal telt levegője a bárnak, az áhítatos, vágytól égő szemek, felkínálkozások… semmi pénzért nem hagynám abba ezt a munkát, hiába nem való egy komoly üzletembernek, még ebben a szabad, és független országban sem. De nem érdekel, imádom, ha csodálnak, imádom, ha még a bár legaktívabb pozíciójú vendégei is legszívesebben ezüst tálcán kínálnák föl magukat nekem, ha akár csak egy pillantással is jelezném, hogy valamelyikük kell. Nem tehetek róla, számomra a csodálat olyan, akár a drog.
A csodálat, és a tánc. Ez az én két függőségem.
Miután véget ért a táncom, férfiak üvöltése, és tapsa jelzi, hogy ismét tökéletesen kitettem magamért, ismét teljesen elvarázsoltam őket. Arcomon fél mosollyal hajolok meg egy kicsit, és egy csókot dobok a tömegbe – azt hiszem, ma este is lesz partnerem, még ha az éjjel hajnalabbik részében kénytelen lesz a partneremnek lemondania a társaságomról. Hiába… imádom a csodálatot, a flörtölést, de egyáltalán nem vonz az a lehetőség, hogy egyetlen éjszakára valakit ágyamba vigyek. Az nem az én stílusom, hozzám a komoly kapcsolatok sokkal jobban illenek, csak éppen… még nem találtam meg a számomra tökéletes társat, akinek énem mindkét részét bemutatnám. Lehet, hogy naiv vagyok, vagy akár végtelenül romantikus, és bolond, de én nem akarok úgy járni, mint a szüleim. Akkor már inkább nem lesz semmilyen kapcsolatom…
Egy-egy férfi, fiatal fiú pillantását elkapom a színpadról lefelé menet, ugyanis, még mielőtt átöltöznék, és bevetném magam az éjszakai bár forgatagába, első utam mindig a bárpulthoz szokott vezetni, ahol Martin a kedvenc italommal vár, ahogy most is. Kell a frissítő egy ilyen izzasztó tánc után… Gyorsan elveszem a pultról, még mielőtt valaki lenyúlná, és köszönés nélkül beleveszek a tömegbe. Ma éjjel úgyis fogunk még találkozni Martinnal, majd akkor megköszönöm, hogy ismét gondolt rám.
A zene hatására testem önkéntelenül is mozgásba lendül, és már csak azt veszem észre, hogy a különböző korú, külsejű és jellemű férfiak úgy dongnak körül, mint méhek az illatos virágot. Élvezem figyelmüket, amire egy nagy lapáttal rá is teszek azzal, hogy egyre erotikusabban tekerem a csípőmet, de még az ízlésesség határán belül. Nem vagyok közönséges, csak szeretem a figyelmet, azt pedig én igen könnyedén el tudom érni.
- Nem akarnád megmutatni, hogy máshol is ilyen jó-e a mozgásod? – suttogja a fülembe egy hátulról nekem dörgölőző cica. Megfordulok, és elmosolyodva megrázom a fejem, miközben a derekát megfogom, és lazán ledöntöm. Egy pillanatra átsuhan arcán a csalódottság, de mozdulatomra elneveti magát, és mikor fölrántom, már nyoma sincs a morcosságnak. Persze, mikor elválik tőlem, nem bírja megállni, és nekem dörgöli magát egy kicsit, ám ezt én is csak nevetve fogadom.
Kicsit még flörtölök a táncpartnereimmel, ám mivel tudom, hogy holnap felvételiztetek pár ifjú munkakeresőt a cégemhez, így inkább nem akarom majd elrontani a rólam kialakulandó képet, hogy másnaposan, fáradtan megyek dolgozni, szóval ahelyett, hogy maradnék még, ahogy azt szívem szerint tenném, az öltöző felé táncolok. Viszont az ajtó előtt egy nem várt meglepetés vár, ami egyszerre bosszantó, és meglepően szórakoztató, tekintve, hogy Martin éppen most térdelt bele egy bosszantó kis kullancs gyomrába, de annyira, hogy az a szerencsétlen a földön fetreng fájdalmában. Ez igazán szép volt…
- Mi a jó büdös franc volt ez?! – Úgy üvölt az a barom, akár egy fába szorult féreg. Ezt aztán a férfias viselkedés, de tényleg… Martin viszont tényleg szépen meg tudta védeni magát, bár nem csodálom, hogy ráhajtott ez az alak. Édes fiú, jó fej és helyes is, de ugye van az a szabály, hogy házi nyúlra nem lövünk, már pedig ő eléggé házi nyúl típus volna. Kár, de mindegy is. Nem akarok erre gondolni, így is elég nehéz volt lebeszélnem magam róla.
- Én szóltam – mondja komolyan, és lábát a földön heverő egy bizonyos érzékeny helyre helyezi. – És ha jót akarsz, nem próbálkozol, ha azt mondom, nem. Értjük egymást? – Szerintem ezek után még cölibátusságot is fogadna, csak szállna le róla, hogy legalább önkielégítést végezhessen, mert ha még egy picit is ránehezedne, egészen biztosan maradandó károsodásokat tudna vele okozni. Lassan nem is tudom eldönteni, hogy sajnálom-e szerencsétlent, vagy úgy gondolom, teljesen megérdemli. De, mivel Martinra hajtott rá, és nem csak laza flörtölés céljából, megérdemli!
Végül aztán elengedi épségben a srácot, aki szinte elszáguld mellettem, Martin pedig, észre sem véve, hogy itt vagyok, beüti a kódot, ami beengedi az itt dolgozók nyugodt, majdnem mindenféle zajtól mentes folyosójára. Kicsit későn reagálok, már épp nem tudom megfogni az ajtót, szóval én is beütöm a kódot, és belépek Martin mögött az ajtón. Muszáj megtapsolnom előző produkcióját, és meg is dicsérem.
- Martin… egyszerűen zseniális voltál. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen is tudsz lenni - mosolygom, és magamban ismét lejátszom, milyen jól elbánt azzal a barommal. Az ilyet tanítani kellene, de tényleg.
- A flörtöt szeretem, de ha azt mondom nincs tipi-tapi, akkor azt elvárom, hogy betartsák. Úgy érzem nem túl nagyok az elvárásaim – mondja vállat vonva. Háááát… ha úgy vesszük, tényleg nem túl nagy elvárás, de ha figyelembe vesszük, milyen csinos kis testről, és finom falatról van szó, mindjárt más a dolog.
- Pedig azok. Nehéz megállni, ha ilyen csinos kis testről van szó – kacsintok egyet, és bevetem a mosolyomat, amiről tudom, hogy nehéz ellenállni. Természetesen nem gondolom ezt az egészet komolyan, az együtt dolgozásunk első hónapja után lemondtam arról, hogy valaha komolyabb dolog lehet közöttünk, mint egy kis flört, ártalmatlan kis kalandozás, de ha mélyen magamba nézek, be kell, hogy valljam, akár komolynak is vehetné mondatomat, hiszen ez tényleg így van.
- Csak óvatosan – kacsint ő is, és elindul a folyosón. Én is követem őt, de csak miután egy pillantást vetettem formás popsijára. - Ma este fellépsz még egyszer? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Áh… holnap föl sem bírnék kelni, túlságosan hívogató amúgy is az ágyam, nem kell még egy adag tánccal is rátenni erre a vonzásra.
- Nem, ma korán lépek, csak a cuccomért ugrok be az öltözőbe. Na és te? Nem kéne a pult mögött kevergetned az italokat? Vagy inkább szétrúgsz pár formás hátsót pihenésképp? – csipkelődök kicsit, bár nem hinném, hogy a hobbyja tényleg ez volna. Bár ki tudja… nem tudom, milyen lehet magánéletében, végül is, én sem ilyen vagyok, amikor dolgozom. Mármint, mikor a rendes munkámat végzem…
- Ha formás hátsót akarnék, akkor a tiéddel kezdeném – dorombolja érzékien, amitől minden egyes idegszálam csak rá figyel, csak őt érzékeli. Még szerencse, hogy nincs egyetlen ajtó sem nyitva, különben volna egy igen fájdalmas találkozásom eggyel, annyira elvonja ez a szexi kis dög a figyelmemet. Na, de hogy ne csak én vágyakozzak, sunyi, sokat sejtető kis mosolyára hasonlóan szexi fél mosollyal válaszolok.
- Martin, vigyázz mert a végén még nem tudom visszafogni magam.
- Ki mondta, hogy fogd vissza magad? – kérdi könnyedén, túlságosan könnyedén. Nem hinném, hogy örülne, ha nem fognám vissza magam, és ha engem is úgy intézne el, ahogyan azt az alakot, én sem örülnék neki. Nem is válaszolok semmit, csak fölhúzott szemöldökkel, égő pillantásom szemeibe mélyesztem, és várom, melyikünk fogja elveszteni ezt a csatát.
Nos… nem én. Martin nevetve fölemeli kezeit, és egyikkel hajába túr, jelezve, hogy föladja. Hát igen… ő tényleg nem gondolta komolyan, velem ellentétben. Ez van, jobb is így, házi nyúlra tényleg nem lövünk, pláne olyanra nem, akit igazából nem is ismerünk. Hogy mire fel a királyi többes? Ehh… fáradt vagyok, hagyjuk.
- Oké, nyertél, ez még mindig neked megy jobban. Holnap este? – tereli a témát, kezét a főnök ajtajára téve. Ez még kérdés?
- Mindenképpen…
---*---*---*---
Már a harmadik embert kérdezgetem, de nem, egyikük sem az, akit mi keresünk. Hiába, hogy jók az ajánlások, meg már több ideje dolgoznak, és van már tapasztalatuk, ha nem olyanok, amilyent a cégem magáénak akar tudni. Nekünk nem kellenek pöffeszkedő, összedolgozni nem tudó, nagyképű idióták, akik a nagy semmiért, amit munkának hívnak, milliókat akarnak. Nem, akkor már inkább a következő jelentkezőt vesszük föl, ha nincs más, mert előbb fogok egy pályakezdőt alkalmazni, akinél még megtanítható cégünk alapelve, mint egy nagyképű hólyagot, aki csak kilépne mindjárt az első héten.
Hallom, hogy a titkárnőm a következőt szólítja, és még éppen van időm egy nagyot sóhajtani, és megigazítani a nyakkendőmet, hogy normálisan álljon, mikor belép az állásinterjúra jött fiatal férfi.
- Üdvöz… - akadok meg egy pillanatra, és úgy nézek a belépőre, mint aki szellemet látott. Az is ugyanígy néz vissza rám, ugyanis az ajtóban álló fiatal férfi nem is olyan ismeretlen, mintha ma hajnalban találkoztunk volna utoljára. Martin… nem is tudtam, hogy ő is az én területemen próbál elhelyezkedni, de mint már említettem magamban: nem tudok róla semmit. Illetve… ez immár téves. Már tudom, hogy – ha esetleg megfelel az interjún –, hol fog dolgozni, illetve a CV-jéből elég sokat megtudhatok. - …löm, Lukas Merten vagyok. Kérem, foglaljon helyet – folytatom, mintha mi sem történt volna. Martin meglepődve bólogat, és meg sem szólalva az asztalom elé sétál, és leül az ott levő székre. Remélem, ő is úgy fog tenni, mint aki nem ismer, hiszen nem igazán tenne jót sem az én hírnevemnek, sem pedig az övének, ha kiderülne, honnan is ismerjük egymást.
- Elnézést, Martin Touggist vagyok – mutatkozik be ő is. Hát igen, tudom jól, de még milyen jól…! Mindenre számítottam, de erre biztos, hogy nem. Pont ő, pont itt, pont most? Egy állásinterjún nálam? Remélem, meg fog felelni, és akkor még több időt tölthetek majd közelében.
- Kezdhetjük? – kérdezem, mert látom, hogy kicsit még sokkban van, bár ki tudja… lehet, a saját meglepődöttségemet vetítem ki rá, és ő már rég teljesen napi rendre tért efölött a dolog fölött.
- Igen – bólint határozottan, és kicsit megigazgatja a nyakkendőjét. Hát ő is ideges, de mondjuk ez eléggé látszik azon, hogy megpróbálja magát kordában tartani, hogy ne kezdjen el ficegni. Édes… Ó, és… akkor emiatt jött el ő is hamarabb! Mert nem akart ma nyúzottan eljönni a felvételire, értem. Micsoda véletlenek…
- Szóval, Mr. Touggist – kezdem, bár vezetékneve eléggé nehezen jön a számra. Hogy megszoktam már, hogy csak simán Martinnak hívom… Azt hiszem, ha sikerül ide az interjúja, akkor ezentúl nagyon kell majd vigyáznom, hogy mikor melyik nevét használom. Nem volna túl jó, ha itt Martinnak, a bárban pedig Mr. Touggistnak hívnám. Elég hamar a szájukra vennék megkérdőjelezhető kapcsolatunkat az emberek ennél a cégnél, úgy gondolom. – Miért gondolja úgy, hogy a cégünknek szüksége van magára? – teszem fel kérdésemet, hiszen ez a legfontosabb. Az ember ennél a kérdésnél igencsak könnyen ki tudja szúrni az egoista, nagyképű, pénzorientált hólyagokat, akikből köszönöm, nem kérek, ahogy a cég sem. Viszont tudom, hogy Martin nem ilyen, hiába kis flörtölős, nem nagyképű, szóval biztosan meg fog felelni ennél a kérdésnél, nem fog már ennél elvérezni, ahogyan a többi tette előtte.
Vagy legalábbis nagyon, nagyon remélem, hogy nem.
Martin:
- Üdvöz... - ujjaim szinte ráfagynak a kilincsre, arcomra pedig kiül a teljes döbbenet. Lábaim hirtelen válnak kocsonyává, ha nem kapaszkodnék az ajtóba, akkor valószínűleg a földön kötnék ki. Hogy mi a gond? Na nem az a rakat öltönyös alak az asztal mögött, aki eldönti majd a sorsomat, nem ezekkel tényleg semmi bajom. Sokkal inkább aggaszt az a személy, aki középen ül, és legalább annyira döbbentnek tűnik, mint én magam. Hogy kerül ide? Ő nem lehet itt! Jó, oké, nem tudok olyan hűdesokmindent Lukasról, de... de pont itt? Pont neki kell intéznie az interjúmat? Vajon ő tudta, hogy én leszek itt? Valószínűleg nem, hisz akkor nem olyan fejet vágna, mint aki a trópusokon találkozik a Mikulással strandolás közben. De ez így nagyon bizarr. Hiszen ő a kollégám! Az a pasi, akit minden este megbámulok, elkönyvelem magamba, hogy mennyire istentelenül jól néz ki, és akiről az első gondolatom az, hogy hogy lehet valakinek ennyire kerek feneke. Hogyan beszélgethetnék most teljes nyugalommal vele? Oké, az öltöny és a nyakkendő elég sokat változtat, ráadásul ugye így a fenekét sem láthatom, és ha mondjuk egész beszélgetés alatt az állát bámulom, akkor nem lehet gond. Végül is az álla nem olyan szexi. Az már majdnem teljesen olyan, mint egy átlag embernek. Csak azokba a csillogó fekete szemekbe nem szabad néznem. Tényleg, szemüveg van rajta? De furcsa... bár ettől csak még inkább vonzó lesz. Viszont ez a zselézett haj dolog nem áll jól neki. Sokkal lenyűgözőbb, mikor este az arcába hullanak a puha tincsek. Az az igazság, hogy egy kissé alul öltözöttnek érzem magam mellette. Kicsíptem magam, de ha melléállnék, akkor tuti úgy festenék, mint egy szakadt csöves. - …löm, Lukas Merten vagyok. Kérem, foglaljon helyet - az előtte lévő szék felé int, mire gyorsan bólint, nagy levegőt véve csukom be az ajtót magam után, és határozott léptekkel a székhez sétálok. Már amennyire határozott tudok most lenni. Mindenesetre miatta meg kell próbálnom. Ha kiderül, hogy ismerjük egymást, akkor biztosan arra is fény fog derülni, hogy honnan ez az ismeretség. Akkor viszont lehet, hogy lőttek a munkájának. Abban szinte biztos vagyok, hogy engem nem fognak fölvenni, hisz akkor nagyobb lenne a lebukás esélye, de mégsem rohanhatok ki a szobából. Inkább megpróbálok mindent úgy csinálni, ahogy azt tanultam. Így tét nélkül talán még nem is annyira fogok besülni, mint amúgy.
- Elnézést, Martin Touggist vagyok - olyan furcsa ez az egész. Mintha már jóval korábban lefutottuk volna ezeket az udvariassági köröket. Csak akkor egyikünkön sem volt túl sok ruha. Vicces első találkozás volt. Kis híján egy egész üveg vodkát a padlóra küldtem, mikor megláttam a színpadon. Senki sem szólt, hogy a bárban ilyen félistenek táncolnak. Mikor oda jött a tánc után, akkor... akkor életem legjobb,legizgalmasabb, legperzselőbb flörtjében volt részem. Na pont ezért nem dolgozhatunk egy cégnél.
- Kezdhetjük? - mély levegő Martin, csak nézd az állát, és gondolj arra, hogy ő egy ismeretlen, menő üzletember férfi. Egy tipikus öltönyös, aki este hazamegy, dolgozik még otthon egy keveset, majd mesét olvas a kisfiának, és bebújik a felesége mellé. Na igen, így máris sokkal barátságosabb a kép.
- Igen - bólintva igazítom meg nyakkendőmet, és nagy erőfeszítések árán, de nyugton maradok. Nem ficereghetek, nem tűnhet úgy, hogy baromi kényelmetlenül érzem magam, bármennyire is igaz. Halvány, magabiztos mosoly, és összefüggő, értelmes, tartalmas mondatok. Nem lesz gond Martin, nem fogsz idiótát csinálni magadból, ne aggódj.
- Szóval, Mr. Touggist - borzasztóan fura ez a megszólítás. Túl hivatalos, túl távolság trató, pedig pár órája még azt dicsérte, mennyire jól nézek ki, és mennyire nagy tehetségem van a nyomulós pasik heréinek szétzúzásában. Furcsa dolgai vannak az életnek. – Miért gondolja úgy, hogy a cégünknek szüksége van magára? - mintha megnyomtak volna egy gombot. Rögtön elfelejtem, aggodalmaim, csak a helyes válaszon kezdek gondolkodni. Ha a tanulmányaimra, a munkára figyelek, akkor nem járatom az agyam ostobaságokon.
- Kiváló kérdés, Mr. Merten - megengedek magamnak egy kedves mosolyt. - A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem gondolom úgy, hogy szükségük van rám. Én egyszerűen csak egy lehetőség vagyok a sok közül. Egy olyan lehetőség, aki mindent igyekszik megtenni a cégért, aki fiatal, lelkes, és talán pont ezért képes új ötleteket hozni, új, merész gondolatokkal előállni. Nem mondom, hogy hibátlan vagyok, de gyorsan tanulok, és elfogadom a segítséget. Fontosnak tartom, hogy egy csapatként működjünk együtt - mire észbe kapok, már minden megy, mint a karika csapás. Ő kérdez, én válaszolok. Szépen hosszan, megfontoltan, de igencsak szenvedélyesen. Szeretem a munkám, bár még sosem dolgoztam, de amit az egyetemen és gyakorlaton tapasztaltam, az egyszerűen csodálatos volt. Már elképzeltem mennyi mindent fogok itt megtenni, ha fölvesznek. De nem fognak. Nem fognak, mert Lukas nem engedné, hogy még véletlenül is lebukjon. Nem haragszom rá, igazából teljesen megértem. Még jó is, hogy most derült fény erre az egészre, nem pedig akkor, mikor már fölvettek, és teljesen beleéltem magam abba, hogy itt fogok dolgozni. De furcsamód ez sem veszi el a kedvem, csak beszélek és beszélek. Éljen a szószátyár Martin.
- Nos, ennyi volt, Mr. Touggist. A döntésünkről majd póstai úton értesítjük - Lukas föláll, felém nyújtja a kezét, én pedig követve őt, fogadom el. Azta, de elrepült az idő. Igazából csak az jelzi mennyi ideje vagyok itt, hogy eléggé kiszáradt a szám. Na sebaj, most hazamegyek, és alszok egy jót. Ezt mindenképpen ki kell pihennem, és mindenképpen át kell gondolnom. Nem kicsit. - Nagyon örültem a találkozásnak - úristenúristen, ez a gatyacsusszantó mosolya! Igaz, hogy csak egy pillanatra villantja föl, de mami, ezt még a bárban is nehezen viselem. Csak nem kezdhetünk el nyíltan flörtölni. Nem, oké, huhh.
- Én örültem a lehetőségnek. Remélem még látjuk egymást - mosolyogva búcsúzok el, majd kisietek az ajtón. Amint becsukódik mögöttem, lerogyok az egyik puha fotelbe, és tenyerembe temetem az arcomat. Na ez furcsa volt. Nem is egyszerűen furcsa, hanem atom furcsa. Atomatom furcsa. Furcsa a köbön, és még sorolhatnám. Hogy lehet ekkora balszerencsém? A világ legjobb állása lehetett volna. Minden frissen diplomázott arról álmodik, hogy egy ilyen helyen helyezkedjen el, erre... erre tessék, én rögtön meg is szívom vele. Pedig tényleg olyan jó lett volna itt dolgozni. De hát mégsem kérhetem, hogy légyszi, Lukas, lépj már ki, hogy ne kelljen egy helyen dolgoznunk. Bizarr lenne, bár érthető. Ki tudja mi mindent kockáztatott már csupán azzal, hogy végigcsinált velem egy interjút. A sors igencsak kegyetlen.
- Uram, jól érzi magát? - összerezzenek az aggódó hangra. Fölkapom fejem, és bambán bámulok a titkárnő csillogó, kék szemeibe. Hoppá, lehet nem volt olyan jó ötlet rögtön beleroskadni egy székbe? Azért remélem még a mentőket nem hívta. Furcsa beszélgetés lenne. Mi történt utam? Miért érzi magát rosszul? Óóóó csak most derült ki, hogy az az ember, akivel minden este flörtölök, akit minden este egy szál semmiben látok vonaglani egy rúdon, az egy kiváló cég fő emberei közé tartozik, így ugrott a jelentkezésem ide. Van esetleg erre valami tablettájuk? Mert ha igen, akkor szívesen fogadom. Bár erre még matematikailag is igen kicsi az esély.
- Igen, persze, köszönöm. Csak kicsit megszédültem, de már minden rendben - igyekszem leglenyűgözőbb mosolyom elővenni, és láthatólag sikerül is, hisz halvány pír kúszik a sápadt arcra. Remek, legalább még a nőket le tudom venni a lábukról. ez a mai nap sikerélménye. Hogy lesz e ezen kívül más? Nos, azt erősen kétlem.
oOoOo
Dübörgő zene, fülledt levegő, halk koccanások ahogy üvegek nyaka csapódik egy pohár széléhez. Ez az én igazi életem, ez az, ami igazán boldogsággal tölt el, mégis... mégis most nem tud lenyugtatni. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy egyáltalán eljöjjek e ma este dolgozni. Valljuk be őszintén, nem volt kedvem Lukas szemébe nézni, nem is nagyon tudtam, mit mondhatnék neki. De végül győzött a munka iránti imádatom. Végül is nem hagyhatom, hogy ennyi eltántorítson. Volt már szerencsém rosszabb helyzeteket is átvészelni, így most sem lesz gond. Csupán légy kedves, és lenyűgöző, ahogy azt mindig csinálod.
Halvány mosollyal igazítom meg fekete csokornyakkendőm. Ma ez, és egy kényelmes bőrnaci a munkaruhám. Túl meleg van, ráadásul az öltöny is megviselt, amit nap közben kellett viselnem. Nem vagyok én ilyenekhez szokva. Bár, azt hiszem kénytelen leszek eltűrni ha egyszer lesz állásom. Bármikor is fog ez megtörténni.
- Héj, Martin! - a szőr is feláll a hátamon ettől a hangtól. Nagyot nyelve pillantok a pult azon része felé, ahonnan szólt, és mély sóhajjal teszem le a kezemben tartott üveget. Lukas lezserül, hihetetlenül szexin támaszkodik, arcán a jól ismert, sokat sejtető mosoly. Furcsa, csak a száma után szokott ide jönni, és még messze nem ő következik. Máskor örülnék neki, hisz üdítő társaság a sok borzasztó részeg között, de most...
- A szokásosat, Lukas? - mosolyogva, enyhén remegő kezekkel állok neki az italának, minden idegszálammal csak arra figyelve, amit éppen csinálok. Kissé viszont nehéz úgy tenni, mint ha nem is történt volna semmi napközben.
- Köszi - hosszú ujjait a pohár köré fonja, én pedig már menekülnék is el a közeléből, mikor ismét megállásra kényszerít.
- Martin, mikor van szüneted? - lehunyom szemeim, elszámolok háromig, csak utána fordulok ismét felé, és merülök el a gyönyörű, sötét szemekben. Tuti van valami keleti rokona, mert egy európai embernek biológiai képtelenség egy ilyen sötét, ennyire iszonyatosan szép szem. Majd egyszer talán erre is rákérdezek.
- Úgy tíz perc múlva, miért? - ha minden a régi lenne, akkor most tennék pár félreérthető megjegyzést, és még az ajkamat is végignyalnám a csábítás kedvéért, most viszont csak egy mosolyra telik. Oké, egyszer biztos újra minden helyre jön, de túl friss, és túl furcsa ez az információ.
- Beszélhetnénk? Mondjuk az öltözőmben - most ő is komolyabbnak tűnik a szokásosnál. Talán pont ezért egyezek bele némi habozás után. Bólintok, majd vissza a munkához. Mire újra felé sandítok, már nincs a helyén, valószínűleg elment táncolni egy keveset addig. Végül is, amíg nem kell a színpadon lennie, addig szabadon élvezhet ki mindent.
A tíz perc ritka gyorsan elszáll, és mire feleszmélek, már Lukas öltözőjének ajtaján kopogok. Pár pillanat, és már jön is az engedély. Furcsa, a klubnak szerintem ez az egyetlen olyan része, ahol még nem jártam. Nem mintha ki lennék tiltva, csak sosem érdekelt igazán a hely. Pedig egészen pofás, látszik rajta, hogy egy erotikus tánccal foglalkozó személy lakja. Mindenfelé a fellépő ruhái, már amennyire lehet ezeket ruhának hívni. Viszont ahogy elnézem, Lukas igen csak rendkedvelő. Vagy van egy takarítónője, akiről senki sem tud. Lehet, hogy az egyik szekrényben tartja? Mindegy is. Tényleg, hol lehet ő maga?
Ahogy ismét körbepillantok, már meg is bánom a kérdést. Lukas nekem háttal, éppen egy szál semmiben álldogál, és igyekszik fölvenni ma esti ruháját, ami inkább szíjak stílusos gyűjteménye. Nem vagyok szégyenlős, egy ilyen helyen nem is igazán lehet az az ember, így pofátlanul mérem végig a formás, páratlan hátsót. Ha ilyet akarok, akkor nekem is rúdtáncolnom kell? A fene, akkor azt hiszem sosem lesz ilyen fenekem.
- Azt hittem rögtön meg fogsz keresni, amint ideérsz - jegyzi meg nyugodtan, látszólag ő sem zavartatja magát. A helyzetnél viszont sokkal furcsább az, amit mond. Orromat ráncolva, értetlenül pislogva vakarom meg fejemet.
- Attól tartok, nem igazán értem mire gondolsz. Miért kellett volna megkeresnem téged?
- Nem is vagy kíváncsi arra, hogy felvettünk-e? - villant felém egy szexi kis mosolyt, de csak fintort kap válaszul.
- Minek? Úgyis tudom, hogy nem. Lukas, figyelj, én egyáltalán nem haragszom, megértem, hogy nem akarsz egy cégnél dolgozni velem, mert úgy még nagyobb lenne a lebukás veszélye. Szóval semmi gond, fiatal vagyok, biztos találok majd máshol munkát - önállósítom magam, és leheveredek az egyik babzsák fotelra, onnan nézem ahogy hirtelen megáll a szíjak becsatolásában, és felém fordul. Szerencsére alul a lényeg már takarva van, de ha nem is lenne, akkor is ugyanígy felnevetnék döbbent arca láttán. Nagyon mulatságos így.
- Te meg miről beszélsz?
- Arról, hogy megértem, amiért nem vesztek föl. Az a legfontosabb, hogy Te ne veszítsd el az állásod, még véletlenül sem - nem túl őszinte mosolyt erőszakolok arcomra, mire ő nevet egy hatalmasat. Oké, most már kezdem elveszteni azt a bizonyos fonalat.
- Akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy bizony napközben is engem kell majd bámulnod, ugyanis téged választottunk. Igencsak megnyerő voltál. Én persze már láttam ezt a csodás kisugárzást, sőt, azt is láttam, ami alatta van - tekintetében megvillan valami, valami ami bennem is feléleszti újra a játékos flörthöz való kedvet. - De az az igazság, hogy mindenkit meggyőztél. Gratulálok, Mr. Touggist - nem akarok hinni neki. Csak bámulok és bámulok mint egy partra vetet hal a hatalmas pelikánra. Uram atyám. Felvetek! Felvettek, van munkám! Van munkám, és... és Lukas mellett kell dolgoznom. Uram. Isten...
Lukas:
- Kiváló kérdés, Mr. Merten – mosolyodik el, de ahogy vártam s tőle, nem nagyképűen, hanem éppen ellenkezőleg, kedvesen. Persze, nem a bárra tartogatott flörtölős kedves mosolyával, hanem egy igazán professzionális, mégsem kényszerített mosollyal. Ha nem tudnám, hogy pályakezdő, akkor azt hinném, hogy már jó pár éve dolgozik, olyan meggyőző már a kezdése is. De persze, mi mást is várhattam volna tőle, hiszen egy bárban dolgozik, még pedig barmanként. Ott aztán jó sok tapasztalatra szert tehet az ember. - A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem gondolom úgy, hogy szükségük van rám. Én egyszerűen csak egy lehetőség vagyok a sok közül. Egy olyan lehetőség, aki mindent igyekszik megtenni a cégért, aki fiatal, lelkes, és talán pont ezért képes új ötleteket hozni, új, merész gondolatokkal előállni. Nem mondom, hogy hibátlan vagyok, de gyorsan tanulok, és elfogadom a segítséget. Fontosnak tartom, hogy egy csapatként működjünk együtt. – Csak mondja, és mondja, és mondja, én pedig elégedett mosollyal dőlök hátrébb a székemen, és a körülöttem ülő fejesek arckifejezésére pillantgatok, szépen, feltűnésmentesen, és látom, hogy egyből elbűvölt mindenkit. Ezen nem is csodálkozok, hiszen én már eléggé ismerem a határozott, lehengerlő Martint, aki bárkit könnyedén el tud bájolni. Ahogy látom, ezekkel a begyöpösödött, merev férfiakkal sem történt másként, aminek nagyon is örülök.
Mire a válasza végére ér, már következik az újabb, és újabb kérdés, van, amelyik sablon, de párral az előző válaszában elhangzott dolgokra kérdezek rá. Mindegyik kérdést könnyedén veszi, hosszan, kifejtve válaszol, nem tőmondatokban, és érződik rajta a szenvedély, amit ezinránt a munka iránt érez, és tudom, hogy nekünk ez a szeretet kell. Akik már dolgoztak valahol máshol, már elveszítették a kezdeti lelkesedésüket, és egyre inkább a pénzre mennek rá, ám egy pályakezdőnél, aki ráadásul a magánéletében is olyan szenvedélyes fiú, mint Martin, tökéletes alkalmazott lenne számunkra. Igaza van, egy pályakezdőben sokkal több a lelkesedés, és a kreativitás is. Büszke vagyok Martinra. Ha az elején lett is volna akár egy szemernyi kétségem is azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni, ha itt jól szerepel, és fölvesszük, mostanra minden problémám nyomtalanul elpárolgott. Egyrészt, Martin nem olyan, aki pletykálgatni kezd sem a saját, sem az én „másik életemről”, másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy nem fog egy apró problémát sem okozni az, hogy mind a két munkahelyünkön együtt dolgozunk. Igaz, hogy ott flörtölünk egymással, és én szívesen kerülnék hosszabbtávú, közelebbi kapcsolatba vele, ám éppen emiatt, hogy ismerjük egymást, talán képesek vagyunk jobban is bízni egymásban. A bizalom pedig egy olyan ritkaság ebben a világban, főleg ebben a munkában, amit kincsként kell megőrizni.
Sajnos a többiek már kezdenek fészkelődni a helyükön, ami azt jelenti, hogy már egy jó ideje vége lehet az egy emberre szánt időnek, így egy utolsó kérdés után, amire ismét hibátlan lelkesedéssel válaszolt, be is fejezem az interjúztatást, hiába hallgatnám még szívesen, akár órákon keresztül is ezt a szenvedélyes beszédét. Beszélgettünk már jó párszor, mindig is tudtam, hogy egy lehengerlő személyiség, de eddig csak a tánc közben (meg italtöltögetés közben, flörtölés közben, miközben éppen leszerel egy kellemetlenkedő alakot, ésatöbbiésatöbbi) tudott ennyire lenyűgözni, de most… olyan könnyedén válaszolt meg bármit, hogy öröm volt hallgatni. Kár, hogy már vége is az interjúnak, de amint fölvesszük, reménykedek benne, hogy több időnk jut majd arra, hogy meghallgathassam az ötleteit. Meg csak úgy natúr a hangját hallgathassam… Na, mindegy, nem gondolkozni ilyeneken!
- Nos, ennyi volt, Mr. Touggist. A döntésünkről majd postai úton értesítjük – mondom a legprofesszionálisabb hangomon, pedig alig bírom visszatartani azt, hogy kimondjam: messze ő volt a legjobb jelentkezőnk, és a franc fogja elutasítani, de mi nem, az egyszer biztos. Nem baj, majd este elárulom neki, hogy még csak ne is gondolkozzon azon, hogy el kell-e kezdenie neki új munkahely után kutatni, vagy sem. Mert nem, nem kell, ő itt fog dolgozni, és kész.
Fölállok, kinyújtom kezemet, amit Martin, szintén fölállva, könnyedén megráz. Érdekes, hogy mennyivel másabb így, és mégis, tök ugyanolyan, mint amilyen a bárban. Kíváncsi vagyok rá! Meg akarom ismerni a többi oldalát is, hogy milyen lehet, mire hogy reagálna, miket szeret, miket utál, és egyáltalán: ki ő valójában. Azt hiszem, vénségemre megtaláltam azt, akit mindig is kerestem, éppen csak egy fiatal, édes fiú személyében, aki bárkit megkaphatna, akit csak akarna. Hát, így jártam… - Nagyon örültem a találkozásnak – mondom még mindig a kezét szorongatva, és a közelében nem bírok véremmel, a profi mosolyt fölváltja a csak, és kizárólag a bárra tartogatott mosolyom. Az a mosoly, amint oly szívesen szoktam mutogatni neki éjszakánként, hátha egyszer csak veszi végre az adást, és nem csak a szokásos, vele flörtölő emberekkel vesz egy kalap alá, hanem észreveszi, hogy én igenis, komolyabban érdeklődök iránta. De azt hiszem, ebben kár reménykedni, főleg most, hogy nem csak a kollégája vagyok, hanem a főnöke is leszek. Még a végén azt hinné, hogy ki akarom használni a helyzetemet, azt pedig nagyon nem akarom. Szóval, műmosoly vissza, és reménykedek benne, hogy senki nem vette észre ezt az apró megingásomat.
- Én örültem a lehetőségnek. Remélem, még látjuk egymást – mosolyodik el, de ő nem a flörtölős mosolyával, hanem csak simán, kedvesen. Úgy tűnik, ő sokkal profibb, mint amilyen én vagyok. Látszik, hogy öregszem, de rohamosan… És úgy látszik, már az agyam is kihagy: az imént még itt volt Martin, most meg már csak a hűlt helyét bámulom.
- Kellemesen üdítő volt egy pályakezdőt interjúztatni, nem? – töröm meg a teremben uralkodó csendet, mire mintha ez egy engedély volna, mindenki egyszerre kezd el beszélni, és egyetlen ember sincs, aki tiltakozna. Na, ugye, hogy mindenkit lehengerelt? Tudtam én… - Értesíthetjük, hogy felvettük? – kérdem, mire egyöntetű „igen” szavazatot hallhatok. Tökéletes. – Missy, kérem, értesítse Mr. Touggist, hogy fölvettük – nyomom le a telefonomon található gombot, és a titkárnőm „igen, uram”ja után le is veszem ujjam a gombról. Nos, ez megvolt. Már csak a nap felét kell kibírnom, és este örömmel közölhetem majd Martinnal, hogy bizony fölvettük, holnap már kezdhet is akár, ha neki úgy jó.
---*---*---*---
Este a szokásos dübörgése a zenének, és a bár hangulata megnyugtat, hiszen meglepő módon, kicsit izgulok. Nem szoktam izgulni, ám most mégis, hiszen kíváncsi vagyok, Martin mit fog szólni, hogy fölvettük. Vajon akar-e még nálunk dolgozni, attól függetlenül, hogy én lennék a főnöke? Vajon örülni fog-e, hogy én mondom el személyesen a hírt? Vajon mit fog szólni? Ezer, meg ezer kérdés zsongott az interjúja óta a fejemben, és egészen eddig nem volt maradásom. Most viszont már csak kíváncsi vagyok, hogy vajon amint van ideje, megkeres-e, hogy érdeklődjön a felvételéről. A fellépésem előtt érkezek jóval, hogy tudjunk beszélni, de mivel hiába vagyok itt, nem jön Martin, így inkább én megyek oda hozzá.
Már messziről ki lehet szúrni Martint, hiába van ma is tömeg, mint minden egyes nap. Csak a felsőteste látszódik ki a pult mögül, de arra viszont tökéletes rálátás nyílik, főleg, hogy az egyetlen ruhanemű a felső testén egy csokornyakkendő. Hogy most mennyivel másabban néz ki, mint délelőtt, mikor kiöltözött az interjúra… de mindegyik nagyon jól áll neki. Ő mindenhogyan tökéletes. Bár szívesen csodálnám még tovább is halovány bőrét, egy kissé már illuminált állapotban lévő férfi pont eltakarja a kilátást, így inkább tényleg oda is sétálok hozzá.
- Héj, Martin! – szólítom meg. Lassan, mintha egy lassított felvételben volnánk, megfordul, és rám pillant. A csak neki tartogatott mosolyommal nézek rá, lazán a pultra támaszkodva. Innen már jobban látom, és már tudom, hogy nem teljesen meztelen, bár tudom, hogy azt nem is vállalta volna, hanem egy hihetetlenül szexi bőrgatya van rajta. Rettenetesen szexi, nem csoda, ha a bárpult tele van a meleg férfiak változatos felhozatalával, bár nem mondom, mióta beléptem ide, engem is körül dongnak a férfiak.
- A szokásosat, Lukas? – mosolyogja, mintha semmiféle rendkívüli dolog nem történt volna a mai nap folyamán. A válaszomat viszont meg sem várja, úgyis tudja, hogy mindig ugyanazt kérem, szóval már készíti is az italomat. Mikor megkapom, ujjaimat a pohár köré fonom, és megköszönöm, hogy elkészítette nekem a kedvencemet.
- Martin, mikor van szüneted? – érdeklődöm, mikor látom, hogy már fordulna el tőlem, hogy a vendégekkel foglalkozzon.
- Úgy tíz perc múlva, miért? – Áhá! Tehát mégis csak zavarja a ma délelőtt! Tudom, mert ha nem zavarná, hogy ilyen helyzetben találkoztunk, akkor most jönne valami félre(nehezen)érthető kis megjegyzés, vagy ajaknyalintás, esetleg valami kis flörtölős mozdulat, megszólalás, ám most ismét csak a professzionális mosolyát kapom, ugyanazt, amit délelőtt. Lehet, hogy így próbál rám jó benyomást kelteni? Hát, azzal már elkésett, ha nem is nagyon jól, de ismerem őt, de ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy fölvegyem, sőt.
- Beszélhetnénk? Mondjuk az öltözőmben – mondom most már komolyabban. Bólint egyet válaszként, és fordul is el. Hát jó… Addig akkor táncolok egyet.
Szó szerint egyet táncolok, szorosan összetapadva két másik sráccal, de aztán rájövök, hogy nekem bizony hamarosan jelenésem van a színpadon, így visszamegyek az öltözőmbe, és elkezdek készülődni, miközben várok Martinra. Hamarosan kopogást hallok, és meg is adom az engedélyt, mire belép a leendő alkalmazottam. Alkalmazott… de furcsa belegondolni, hogy nem kolléga, nem flörtpartner, nem leendő párom, hanem az alkalmazottam. Viszont hiába tudom, a viselkedésemen nem fogok változtatni vele szemben, itt a bárban, így egyáltalán nem zavartatom magam, mikor megérzem, hogy bár háttal vagyok neki, végig fixíroz, egy bizonyos ponton eléggé le is ragadva. Nem csodálom, tudom magamról, hogy jó alakom, és még jobb fenekem van, hála a genetikának, és a rúdtáncnak.
- Azt hittem rögtön meg fogsz keresni, amint ideérsz – jegyzem meg, miközben belelépek a szíjak által alkotott, ruhának alig nevezhető valamibe.
- Attól tartok, nem igazán értem mire gondolsz. Miért kellett volna megkeresnem téged? – kérdez vissza, és tényleg hallom hangján az értetlenséget. Visszakérdezek, hogy nem kíváncsi-e, hogy fölvettük-e, és még egy szexi vigyort is villantok felé, de az izgatottság helyett csak egy furcsa fintort kapok. Ezt most…? Ez most mi?
- Minek? Úgyis tudom, hogy nem. Lukas, figyelj, én egyáltalán nem haragszom, megértem, hogy nem akarsz egy cégnél dolgozni velem, mert úgy még nagyobb lenne a lebukás veszélye. Szóval semmi gond, fiatal vagyok, biztos találok majd máshol munkát. – HE? Döbbenten fordulok felé, és próbálok rájönni szövegelése értelmére, de egyszerűen nem tudok. Ő most… ő most mégis mire próbál utalni?!
- Te meg miről beszélsz? – kérdezek vissza, annak ellenére, hogy Martin kineveti valószínűleg eléggé döbbent ábrázatomat. Ez mégis milyen? De kis gonosz, pedig ő okozta a meglepettségemet, és értetlenségemet az eléggé furcsa szövegelésével.
- Arról, hogy megértem, amiért nem vesztek föl. Az a legfontosabb, hogy Te ne veszítsd el az állásod, még véletlenül sem – mosolyogja, ám a mostani még csak egy halvány utánzata sem az eddigi mosolyainak, pedig jó sokat láttam már tőle. De áhá! Szóval innen fúj a szél! Nem tehetek róla, a képtelen felvetésén muszáj elnevetnem magam. Ő most tényleg, komolyan azt gondolja, hogy azért nem őt vesszük föl, mert hogy nem szeretném, hogy kiderülne, hogy mi ismerjük egymást, főleg nem az, hogy honnan ismerjük mi egymást? Mert oké, hogy nem akarom, hogy kiderüljön, de hogy ezért elutasítani egy tökéletes jelöltet…? Furcsa, de édes.
- Akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy bizony napközben is engem kell majd bámulnod, ugyanis téged választottunk. Igencsak megnyerő voltál. Én persze már láttam ezt a csodás kisugárzást, sőt, azt is láttam, ami alatta van – teszem hozzá csak úgy, teljesen mellékesen, mire látom megvillanni a szemében azt a bizonyos, nagyon jól ismert szikrát. Jól van, már azt hittem, örökre eltűnt… - De az az igazság, hogy mindenkit meggyőztél. Gratulálok, Mr. Touggist – mondom hatalmas mosollyal az arcomon. Úgy bámul rám, akár borjú az új kapura, vagy mint aki nem látott még fehér embert. Ennyire bele lovallta már magát, hogy nem fogjuk fölvenni? De fura…
- Té… tényleg? – kérdez vissza több percnyi bámulás után. Alig bírom megállni, hogy ne ölelgessem meg, vagy szorongassam agyon, mert olyan édes, mikor így kerek szemekkel pislog rám, teljes hitetlenséggel az arcán.
- Bizony, Martin, már nem csak kollégák vagyunk, de már a beosztottam is lettél – mosolygom továbbra is, de aztán egy gondolat fogalmazódik meg bennem, és elkomorodok. – Vagy… nem szeretnél már nálunk dolgozni így, hogy tudod, hogy én is ott dolgozom? – kérdezem komolyan. Tudom, hogy majdnem meztelenül, szíjakkal magam körül, nem vagyok túlságosan üzletembernek látszó személy, de azért csak komoly témáról beszélünk, és nem fogja csak azért elviccelni a dolgot, mert ilyen helyzetben vagyunk. Bár eddig sem viccelte el, csak én éreztem komikusnak a feltételezését.
- Mi? Dehogyis, nem az a gond! Csak én tényleg azt hittem, hogy nem fogtok fölvenni, hiszen nem tenne neked jót, ha kiderülne, hogy honnan ismerjük egymást – mondja teljes természetességgel. Ez de édes gondolat. Kissé naiv, ha egy ilyen interjú után azt hiszi, hogy nem kapnánk két marokkal utána, legyen bármilyen kellemetlenség vele kapcsolatban, de édes. De semmi pénzért nem utasítottam volna vissza. Lelkes, szenvedélyes, tökéletes leendő alkalmazott, ráadásul látványnak sem utolsó, sőt, akár hosszú távra is terveznék vele, hát kell ennél több? Nem hiszem.
- Elkápráztattál mindenkit, ha akartalak volna, sem utasíthattalak volna vissza, de bevallom őszintén, nem is akartalak – mondom. Pillantásom rátéved az órára, és kicsit elszörnyedek. Azt hiszem, a rajongóim egy kicsit már türelmetlenek lehetnek, ugyanis elvileg már öt perce megy a műsorom, csodálkozom is, hogy eddig nem jött ide senki, hogy figyelmeztessen, hogy jó lenne már, ha mennék. – Viszont nekem most jelenésem van a színpadon. Azt javaslom, ismét kérezkedj majd el ma is korábban, mert holnap korán kezdesz! És nem szeretnék egy kialvatlan alkalmazottat látni magammal szemben – figyelmeztetem, és magam mögött hagyva a még mindig döbbent fiút, kivonulok az öltözőmből.
Kezdődjön a show!
---*---*---*---
Az este folyamán már nem találkozunk össze. Lehet, hogy megfogadta a tanácsomat, és elkéredzkedett, de az is lehet, hogy csak azért, mert kivételesen most, a táncom után nem mentem el a bárpulthoz, inkább csak élvezem pár, kicsit vékonyabb, barna hajú cukifiúval a táncot. Nem gondolok semmire, és inkább csak élvezem, hogy pár, Martinra valamennyire hasonlító fiúval táncolhatok, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy mi lesz a holnapi nappal.
Bár az egy éjszakás kalandoknak nem vagyok a híve, így flörtölésen kívül más nem történik köztem, és egyikük között sem, de azért jó pár órán keresztül szédítem őket, pár rájuk ácsingózó kigyúrt állat nagy bosszúságára. Hiába, jobban nézek ki, mint ők, és ez ellen nem is tudnak mit tenni, ahogyan ellenem sem, hiszen a rendbontókat egyből kivezetik innen, mert ez nem egy kocsma, akol mindenki megengedhet magának mindent, ráadásul az engem ért atrocitásokra sokkal jobban is figyelnek, mert ugye én volnék a bár fejőstehene. Vagy inkább bikája, hmm…
Mindegy, szóval miután kiélveztem magam – a tánccal, nem másra gondolni, perverz Lukas! -, fogom magam, és egy pillantást vetve a bárpultra, az öltözőmbe sétálok. Mivel nem látom, vagy éppen pihenőt tart, vagy hazament, ahogyan tanácsoltam, de azért kíváncsi vagyok, megnézem, hogy melyiket tette. A pultosoknak egy közös öltözőjük van, míg a táncosoknak külön, bár nem tudom, miért. Talán mert a többiek hisztisek a magánszférájukra, vagy én nem tudom… de mindegy is.
- Martin? – kopogok be az öltözőbe, és nem várom meg, amíg engedélyt kapok, csak úgy benyitok. A keresett személy éppen most öltözik át, szóval pont a tökéletes pillanatban nyitottam be ahhoz, hogy láthassam Martin tökéletes, kerek, markolnivaló popóját. Olyan déja vu érzésem van, mintha ma már megtörtént volna ez, csak fordított felállással. Ahogyan az is, hogy az éppen öltözködő teljes nyugalomban folytatja a pucsítást, nem zavartatva magát. Hát igen… egy ilyen helyen eléggé furcsa dolog volna a szégyenlősség, meg a prűdség. Pláne közöttünk, akik már mennyi ideje folyton flörtölnek egymással. Ezen egy hülye kis felvétel nem fog változtatni, legalábbis remélem… - Haza vigyelek? – kérdezem meg, amiért jöttem, miután szépen kibámészkodtam magamat. A feneke pont tökéletes, olyan, amilyet szeretek. De persze, milyen is lehetne más, hiszen ő Martin…
- Megtennéd? – kérdez vissza immár hétköznapi öltözékben, ez farmerben, és egy laza kis ingben. Reménykedéssel vegyes furcsa tekintettel pislant vissza rám, miközben a szekrényében turkál valami után, és olyan gyorsan elfordul, hogy nem tudom megnevezni azt a másik érzelmet, amit láttam rajta.
- Persze, úgyis útba esik. Máskor is elvinnélek, de általában nem ugyanakkor végzünk – magyarázom. Volt már párszor példa arra, hogy hazavittem, mikor véletlenül pont ugyanakkor végeztünk, szóval azon már rég túlvagyunk azon, hogy elutasítson, mert hogy ő nem akar zavarni, de én erősködjek, aztán mégis csak beadja a derekát. Talán a két első alkalomnál volt ez, de utána már könnyedén elfogadta a felajánlásomat, ha úgy jött ki a lépés. Valamennyire reménykedek benne, hogy ez esetleg azért van, mert bennem jobban bízik, mint másban, de lehet, hogy csak én akarok belemagyarázni még ebbe is valami bíztatót. Mert ugye a flörtölés vele minden, csak nem bíztató, hiszen elég sok mindenkivel nyomja olyan szinten, mint ahogyan velem teszi.
- Rendben, csak egy pillanat, még össze kell szednem a cuccaimat – mosolyogja, és végre a flörtölős mosolyával. Na, ezt vártam tőle egész este, és végre az este végén megkapom, amit akartam. Na, jó, azt nem, de egy kis részét legalább igen. Az ember ne legyen már telhetetlen, nem igaz? Szóval bőven elégedett vagyok ennyivel, meg azzal, hogy haza vihetem. Nem kellene még több bíztató dolgot csinálnia, öreg fejemnek nem kellene jobban belebolondulnia egy ilyen fiatal srácba, aki előtt még itt van az egész élet. Tudom, hogy jól nézek ki, jó parti vagyok, de azt is tudom, hogy nem vagyok mai fiatal, és egy Martihoz hasonló fiatal fiú sokkal szívesebben keresne magának párt a saját korosztályában, hiszen most gondoljunk csak bele! Mikor ő annyi idős lesz, mint amennyi én most, ki tudja, hogy élek-e még… Na, de a ma estére elég volt ennyi depresszív gondolat, hagyok még holnapra is.
- Jó, akkor addig én is az enyémeket – terelem el a saját figyelmemet az előző gondolataimról. – Meg most, hogy így belegondolok, át is kellene öltöznöm… - teszem hozzá elgondolkozva, miközben lepillantok az öltözékemre. Martin ismét felém kapja a pillantását, és jó alaposan végigmér, miközben elneveti magát.
- Hát igen, kicsit érdekesen néznének a rendőrök, ha véletlenül megállítanának minket… - neveti, és én is elnevetem magam a magam elé képzelt jeleneten. Leállítanak, elkérik a jogsimat, és mikor benéznek a kocsiba, egy normálisan fölöltözött, 16-nak alig kinéző srácot, és egy fekete bőrszíjakba öltözött fura fazont találnának benne. Hát igen, arról valószínűleg egy komplett esettanulmányt lehetne írni…
- Akkor olyan tíz perc múlva a kocsimnál? – kérdezem, és helyeslése után kisétálok az ajtón, amit becsukok magam mögött. Na, készülődjünk, mert a végén még elmegy haza egyedül, ha nem készülök el időben. Volt már erre is példa. Mielőtt átöltöztem volna, lezuhanyoztam, és csak utána mentem a kocsihoz, de addigra már eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Mikor meg másnap megkérdeztem, hogy hová ment, azt felelte, hogy már túlságosan álmos volt, és a busz pont akkor ment, így inkább elment azzal.
Hazament busszal, ahelyett, hogy megvárt volna engem. Hát ez meg milyen dolog már?! Szóval most inkább nem kockáztatnék, mert beszélni szeretnék vele a holnapi, illetve inkább már mai napról, hogy hogyan kell viselkednünk egymással, és hogy még véletlenül se hívjuk ott egymást a másik keresztnevén, meg ilyen teljesen egyértelmű dolgokról, amiket azért mégiscsak jobb, ha átbeszélünk. Még a végén annyira félen, hogy eláruljuk magunkat, hogy hozzám sem merne szólni… Na jó, ezt azért nem hiszem, nem éppen olyan, mint aki képes arra, hogy ne szóljon hozzám.
- Na, akkor, mehetünk? – kérdezem, mikor már mindketten készen állva ácsorgunk a kocsim előtt. Mosolyogva bólint, és engedi, hogy elvegyem a sporttáskáját, amiben gondolom, a ruhája, meg ilyenjei vannak, és a sajátom mellé beteszem a csomagtartóba. – Mr. Touggist – biccentek, és kinyitom előtte az ajtót. Ezt általában nem szoktam megtenni, és most meglepődve fogadja, de csak egy mosollyal reagálja le. Becsapom mögötte az ajtót, és megkerülöm a járművet, hogy én is beszállhassak.
Na, induljunk…
Martin:
- Té… tényleg? - döbbenten, hatalmasra tágult szemekkel bámulok rá. Ennél még az is kevésbé lepett volna meg, ha közli velem, hogy titokban Amerika elnöke, aki megpróbált meglógni a felelősség elől.
- Bizony, Martin, már nem csak kollégák vagyunk, de már a beosztottam is lettél - már csak a tátott száj hiányzik, hogy teljes legyen a kép. Felvettek. Engem. Oda. Lukassal fogok dolgozni! Épp hogy megkaptam a diplomám, és már van is munkám! Nem küldtek el, ott maradhatok, nem kell aggódnom, hogy mi lesz velem, mert... mert... FELVETTEK!! Legszívesebben Lukas nyakába ugranék, össze-vissza csókolgatnám azt a helyesen mosolygó arcát, és hálából térdre borulnék előtte. Öhm... mármint... tényleg csak térdre borulnék, és nem azért borulnék le, hogy... áhh, hagyjuk is. Ebbe ne menjünk bele, úgyis már csak rosszul jöhetnék ki. – Vagy… nem szeretnél már nálunk dolgozni így, hogy tudod, hogy én is ott dolgozom? - hirtelen komolyodik el, hiszen talán tényleg ezt lehet leolvasni az arcomról. Lehet hogy nem kéne úgy bámulnom rá, mint egy homárnak, akit épp most raktak bele a gőzölgő vízzel teli fazékba. Kapd össze magad Martin, még a végén kirúgnak. Ő az az ok, amiért leginkább szeretnék ott dolgozni. Csupa rejtély a pasi, muszáj róla még többet megtudnom. Majd talán a munkahelyen, bár ott úgy kell tennem, mintha nem ismerném. Ismerem én egyáltalán? Nem, azt hiszem nem. Csak a nevét, és most már a foglalkozását tudom. No meg azt, hogy mit iszik, és ebből tudok következtetni dolgokra. Na meg persze azt is biztosra tudom, hogy nincs Mrs. Merten.
- Mi? Dehogyis, nem az a gond! Csak én tényleg azt hittem, hogy nem fogtok fölvenni, hiszen nem tenne neked jót, ha kiderülne, hogy honnan ismerjük egymást - és ez mondjuk igaz is. Furcsán jönne ki, ha a cég egyik befolyásos vezetőjéről kiderülne, hogy éjszakánként egy rúd körül vonaglik, méghozzá eléggé izgatóan és profin. Szóval azt hiszem érthető az én álláspontom is. A helyében lehet elutasítottam volna magamat, csak hogy védjem a jó hírem. Na jó, én lehet hogy nem, de bárki más igen.
- Elkápráztattál mindenkit, ha akartalak volna, sem utasíthattalak volna vissza, de bevallom őszintén, nem is akartalak - hopp, egy kis mini flört. Igen, ez már hiányzott. Viszont mielőtt válaszolhatnék, rápillant órájára, és egy gyors búcsú kíséretében már rohan is a színpadra. Akkor azt hiszem nekem is ideje visszamennem a pult mögé. Ha sietek, akkor még egészen sokat elkaphatok Lukas számából is. Amikor ezt a ruhát veszi fel, akkor igencsak sok pénzt szokott bezsebelni, és nem kevés kis srác cuppan rá egy jó kis este reményében. Chhh... persze, nekik csak ilyenkor kell. Pedig ő nem csupán egy jól kinéző, istenien mozgó táncos, hanem valószínűleg egy igen értelmes, művelt fickó is. Így belegondolva... mennyi lehet pontosan? Kinézetre nem saccolnám harminc fölé, de ha már ilyen beosztásban dolgozik, és valószínűleg protekció nélkül... hmmm... erre azt hiszem majd rákérdezek a megfelelő pillanatban. De most, vissza kedves kis koktéljaim közé.
oOoOo
Az este nem tartogat túl sok izgalmat a továbbiakban. Lukas tanácsát megfogadva elkértem magam hamarabb, így az átlagnál kevesebb számot gyűjtöttem be, ráadásul még a felhozatal sem volt olyan izgalmas. Csupa átlagpasi. Bár, az a gond, hogy Lukas mellett mindenki átlagnak tűnik. Egész éjjel azt vártam, hogy megjelenjen, kikérje az italát, és flörtölhessek végre egy jót, megmutatva a többi idiótának, hogy hogyan is csinálják ezt a profik, de nem jött. Esküszöm, egyszer a színpadon fogom bemutatni vele, hogy minimum mit várok el mindenkitől, aki inni szeretne a pultnál, és közben nem tudja megállni, hogy ne tegyen pikáns megjegyzéseket rám. A lapockámon lévő holló igencsak adja alájuk a lovat. Nem is hittem volna, mikor megcsináltam, hogy ennyire felkelti az emberek érdeklődését. Oké, én odáig vagyok értük, ennél kevesebb aztán szexi dolog van, de hogy a részeg idióták is pont ezt szúrják ki...
Mosolyogva búcsúzok a többiektől, majd kicsusszanok a pult mögül, és a tömegen keresztülverekedve próbálok eljutni az öltözőkig. Közben persze belefér egy kis simulás egy-egy dögösebb pasival, de aztán elmegy a kedvem. Hogy mitől? Nos, pontosan attól, hogy megpillantom Lukast egy barna fiúcskával tipitapitánci stílusban nyomni. Igazából nem is nagyon tudom behatárolni, hogy mit érzek, inkább csak bosszant. Legszívesebben odamennék, és felpofoznám a srácot, amiért azt az istenien kerek feneket markolássza. Azt hiszem meggárgyultam. Gyorsan el is rántom róluk a teintetem, és inkább besietek az öltözőbe, amin a többiekkel osztozom. Tágas, szép kis hely, de jelenleg nem szándékozom itt tölteni túl sok időt. Fáradt vagyok, túl sok volt ez a mai nap. Jót fog tenni egy zuhany, és pár óra alvás a holnap reggeli munka előtt. Ajjj, és még inget is kell vasalnom. Kellemetlen kis este lesz, de gyűrötten mégsem mehetek be holnap.
Már éppen egy alsót húznék magamra, mikor kinyílik az ajtó. Csak egy pillanatra rezzenek össze, de utána folytatom ahol abbahagytam. Minek szégyenlősködni? Büszke vagyok magamra, és úgyis tudom, hogy Lukas az, elég volt meghallanom a hangját. Ő pedig főleg nyugodtan nézelődhet, hisz pár órája úgyis pont fordított volt a helyzet. Csak revansot vesz, ezt pedig szabad, sőt... minimum el is várom.
- Haza vigyelek? – reménykedve pillantok hátra, és még pont elkapom, ahogy fenekemet bámulja. Micsoda bók, hát igazán hálás vagyok érte. Majd szülinapjára kap egy fotót róla, ha ennyire bejön neki. Na de, ezt az ajánlatot nem utasíthatom vissza. Egy, mert imádom, hogy otthagyta azt a srácot a tánctéren, kettő, imádom ahogy vezet, három, jóval hamarabb hazaérek, és négy, minél több időt töltök vele, nekem annál jobb lesz.
- Persze, úgyis útba esik. Máskor is elvinnélek, de általában nem ugyanakkor végzünk - kis bájos. Valóban előfordult már, hogy hazavitt, azok voltak a kedvenc estéim. Villantok egy mosolyt szekrényem tartalmának, de egyenlőre nem fordulok hátra. Hol a fenében van a lakáskulcsom? Csak nem hagytam el. Biztos itt kell lennie valahol.
- Rendben, csak egy pillanat, még össze kell szednem a cuccaimat - most végre ő is kap egy mosolyt, méghozzá azok közül, amiket csak és kizárólag neki tartogatok. Legszívesebben hagynám az egész kulcskeresést, és csak benne gyönyörködnék. Igazán hordhatná itt is a szemüveget, annyira hihetetlenül dögösen néz ki benne. Az csak fokozza ezt a Lukas hatást.
- Jó, akkor addig én is az enyémeket. Meg most, hogy így belegondolok, át is kellene öltöznöm… - most miért? Újra felé pillantok, és való igaz, elkap a röhögés. Na nem azért, mert viccesen néz ki. Ezek a szíjjak a legjobbak rajta. Közvetlenül a semmi és az egyszerű alsónaci után. Vagy lehet hogy az alsónacit megelőzik? Hmmm... ezen még el kell gondolkodnom. Nem, itt a szitu a vicces. Egészen furcsa párost alkotnánk, ha így mennénk be mondjuk egy étterembe. Lehet hogy Lukast azonnal ki is hajítanák, engem pedig bedugnának egy sárgaházba, amiért ilyen alakokkal mutatkozok.
- Hát igen, kicsit érdekesen néznének a rendőrök, ha véletlenül megállítanának minket… - közlöm nevetve elméletem, mire belőle is kitör a nevetés. Kiráz a hideg... hogy tudja még ezt is ennyire erotikusan csinálni? Felháborítóan jó.
- Akkor olyan tíz perc múlva a kocsimnál? - bólintok, mire kisiet az ajtón. Persze azért egy vágyakozó pillantást még megengedek hátsója felé. Mázlista lesz, aki ezt végleg megszerzi és kisajátítja. Feltétlenül gratulálni akarok majd neki. Csak azt kell kitalálnom, hogyan álljam meg anélkül, hogy kikaparnám a szemét.
Pár perc múlva már a kocsija mellett állok, hagyom hogy elvegye sporttáskám és a csomagtartóba dobja. Közben persze rajta legeltetem a szemem. A szíjak hiányoznak, de azért a feszes sötét farmer, és a fekete ing sem egy rossz dolog. Olyan, mintha pont az ellentétemnek öltözött volna. Az ellentétek pedig vonzák egymást. Már ha jól emlékszem a fizika óráimra. Sosem volt igazán az erősségem az a tantárgy.- Mr. Merten, ön lenyűgözően figyelmes. Újra és újra meglepetést okoz - széles vigyorral ülök be, majd már mellettem is terem, és beindítja a kocsit.
- És elhiheti, hogy tartogatok még egyet-smást - sokat sejtető mosolyt kapok az ígéretes ajánlás mellé. Igen, pontosan ezért szeretek vele beszélgetni. Mindig izgalmas, rejtélyes, és bár tudom, hogy soha semmi nem lehet köztünk, izgató. Na de ki az aki nem élvezné az ilyet? Maximum az, akit kiheréltek, vagy aki alapból azok nélkül született. De borzasztóan sivár élete lehet azoknak... grrr, komolyan sajnálom őket.
- Alig várom, hogy megtudjam őket - halk dorombolásra váltok, mert tudom, hogy ezt imádja. Ilyenkor mindig felcsillan valami a szemében. Igen, pontosan ez a valami.
Elégedetten dőlök hátra a kényelmes bőr ülésen, és elmerengve bámulok ki az ablakon. Éjszaka igencsak kihalt a város, főleg ezen a környéken. Mindenki csendben, titokban, észrevétlenül próbálja elérni kedvenc bárját. Pont mint én az elején. Eléggé elveszett voltam, mikor apa kirakott otthonról, csak sétálgattam esténként, és nem tudtam mit kezdjek magammal. Egészen addig, míg rá nem akadtam a bárra. Utána minden este oda jártam, kezdetben azért, hogy a táncosokban, legfőképp Lukasban, gyönyörködjek, utána megkaptam a munkámat is. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan meló, aminek még ennél is jobban fogok örülni, és tessék, most itt van. A legfurcsább pedig az, hogy életem legboldogabb eseményei mind Lukashoz kötődnek. Furi... Azt hiszem pihennem kéne, túl sokat kombinálok fáradtan.
- A holnapon gondolkodsz? - annyira belemerültem gondolataimba, hogy szinte hideg zuhanyként ér a kérdés. Összerezzenve pislantok felé, és némi gondolkodás után bólintok.
- Is. Nem igazán vagyok benne biztos, hogy menni fog - fintorogva rázom meg fejem. Annyira abszurd a dolog, hogy még elképzelni sem tudom. Túl rég óta dolgozok Lukassal ahhoz, hogy visszatérjünk a magázáshoz.
- Csak tégy úgy, ahogy az interjún is. Viselkedj úgy, ahogy mással is tennéd - kapok egy biztató mosolyt, majd újra az útra függeszti tekintetét.
- De te nem vagy más. Olyan rég óta ismerjük egymást, hogy félek, elszólom magam. Elég egyetlen kicsúszott "Lukas" és máris lebukunk. Kicsit sem nagy a nyomás, de tényleg - ismét csak egy fejrázásra telik. Igencsak széles a repertoár kedves Martin, engedd meg, hogy gratuláljak.
- Fogd, föl úgy, mintha egy szerepet játszanál - na ez már jobban tetszik. Arcomon szétterül a szokásos Martin mosoly, és már jön is a hozzá tartozó frappáns visszavágás is.
- Úgy, mint egy szerepjátékot? - még szerencse, hogy pirost kaptunk, mert ha vezetés közben fordul ennyire gyorsan, és ennyire hirtelen felém, akkor szinte biztos, hogy egy fára tekeredve végeztük volna. Imádom, mikor így néz, ez a tekintet olyan, mint... mint... nem is tudom hogyan fogalmazhatnám meg. Egyszerre éget és fagyaszt meg bennem mindent. Rabul ejt, és csábít magához. Már-már kedvet érzek ahhoz, hogy áthajoljak hozzá, és... ahh, tényleg fáradt vagyok.
- Nem is tudtam, hogy kedveled a szerepjátékokat - hogy hangja azért ilyen rekedt, mert tetszik neki a gondolat, vagy azért mert engem akar kikészíteni, arról fogalmak sincs, de az tuti, hogy baromi izgató.
- Én is tartogatok még meglepetéseket - ismét itt az ideje egy kellemesen dorombolós hangnak, csak hogy tudja, nem ő az egyetlen, aki képes mások agyát húzni. - Sőt... ennél sokkal érdekesebb titkaim is vannak - mosolyogva simítok végig arcán, épp csak ujjaim hegyével, mikor éles dudaszó szakítja meg a kellemes társalgást. Felnevetve húzom el kezemet, és ismét kényelmesen hátradőlök. Igazából nem is hazudtam nagyot. Sosem csináltam még ilyet, de már számtalanszor ki akartam próbálni. Sajnos viszont az eddigi partnereimnek nem annyira jött be az ötlet. - Nos, Mr. Merten, azt hiszem kicsit túlzásokba estem. Remélem emiatt még nem fog kirúgni - ártatlanul pislogok rá, mire végre ő is felnevet. Na, ez így már jobb. A szenvedélyes Lukas után a nevető Lukas a második kedvencem. Talán jobb is, hogy ránk dudáltak, ki tudja meddig mentem volna el, ha nem jön. Mostanában ez a játszadozás kezd túl nagy méreteket ölteni. Vissza kéne fonom magam. Lehet hogy annyira rég volt a flörtön kívül bármiben részem, hogy már ennyire kiéheztem? Az ciki, mert nincs nagy kedvem ágyba bújni valamelyik részeg idiótával, aki először odajön a pultomhoz.
- Nem lesz ilyen egyszerű megszabadulnod tőlem, Martin - már közel járunk a lakásomhoz, így újra lassít. Ha lassít, akkor pedig belefér egy apró kis mosoly. Szuper. - De azt tudnod kell, hogy a cégnél nem fogok kivételezni veled csak azért, mert régebb óta ismerlek. Semmi kiváltság, ugyanúgy fogok eljárni veled, mint ahogy azt más kezdőkkel tenném - újra a szigorú üzletember üzemmódba kapcsol. Igazából semmi bajom vele, kifejezetten tetszik ez az oldala is. A parancsolgatás jól áll neki.
- Nem is vártam mást. Kifejezetten jót fog tenni, ha keményen bánik velem - igen mindenki jól látja, szánt szándékkal volt félreérthető amit mondtam. És Lukas persze azonnal jól érti.
- Szóval keményen? Egy újabb érdekes információ... - csak elmosolyodom, kikapcsolom övem, és közelebb hajolok hozzá, kihasználva hogy leparkoltunk a lakásom előtt.
- Elfogadna tőlem egy tanácsot, Mr. Merten? - csak bólint, de nem szólal meg. Még nem szólalhat meg, mert most nálam a labda. Ez a mi íratlan szabályaink egyike. - Hordja gyakrabban a szemüvegét, mert elképesztően szexi és ellenállhatatlan benne - már csak pár apró centi választja el arcunkat, mikor visszavonulót fújok, és elégedetten ugrok ki a kocsiból. Megszerzem sporttáskám, és visszatérek Lukas ablakához. Még mindig eléggé le van fagyva, úgy tűnik a mai versenyt én nyertem. Édes a győzelem. - Akkor holnap reggel nyolckor. Köszi a fuvart Lukas, jóéjt - egy vigyor, és már rohanok is be az épületbe. Majd a lakásban mindent átgondolok. Azt hiszem van min elmerengeni. Mélyen csücsülsz a kakiban, Martin, nagyon mélyen.
Lukas:
- Mr. Merten, ön lenyűgözően figyelmes. Újra és újra meglepetést okoz – vigyorogja, miközben beszállok a kocsiba. Bizony, és még mi minden van a tarsolyomban…! Nem szabad, hogy unalmas legyek, még a végén arra sem fog méltatni, hogy flörtöljön velem, nem hogy másra… Nem, mindig villantani kell valami újat, így lehet fönntartani a másik ember érdeklődését. Márpedig én nagyon, de nagyon fönt akarom tartani az ő érdeklődését, még ha az csak a külsőmnek, meg a velem való flörtölésnek szól. Mert jól tudom én, hogy mindenki csak a külsőmre pályázik, főleg a klubban, és ugyan, nem vagyok naiv, miért éppen egy huszonéves, Martinnak nevezett srác tenne másként? Szóval igyekeznem kell érdekes maradni, mert hiába a rúdtánc, hiába a jó genetika, ha egyszer az öregedés ellen mit sem tehet az ember, a plasztikai műtéteket meg csípőből utálom. Itt vagyok, lassan, de biztosan közeledve a negyvenhez, hamarosan már senkit nem fogok érdekelni.
No, de, ilyenekről nem illik gondolkozni egy szép, fiatal, ráadásul rettenetesen intelligens srác társaságában.
- És elhiheti, hogy tartogatok még egyet, s mást - villantok föl egy sokat sejtető vigyort, és közben örömmel figyelem a szemeiben megjelenő kacér kis csillogást. Úgy tud nézni, de úgy, hogy csodálkozom, hogy még nem kérték föl modellnek, vagy reklámarcnak. Simán ki tudnám nézni belőle, hogy ott virít minden egyes reklámplakáton, miközben egy új italt reklámozva nagyokat kortyol. Uhh, szülinapomra muszáj lesz meglepnem magam egy ilyen poszterrel! Kiemelt helye lenne az ágyam fölött a plafonon, ahonnan életnagyságban nézne le rám, miközben… na, jó, állj! Ez kezd elmenni túlságosan perverzbe.
- Alig várom, hogy megtudjam őket – dorombolja halkan. Imádom ezt a kis cicust, mindig pontosan tudja, mikor kell flörtölő üzemmódba változnia. Rohadtul szerencsés lesz az a pasas, aki megkaphatja majd… de az nem én leszek. Pedig igazán sok mindent tudnék tenni ezzel a kis macskával, és most nem csak szexuális témában értem ezt a dolgot. De mindegy.
Hosszú perceken keresztül csak a néma csönd honol az autóban, és muszáj Martinra pillantanom, hogy tudjam, még itt van, nem tűnt el. Ahogy látom, még itt van, és nem is aludt el, egyszerűen csak kibámul az ablakon, nekem hátat fordítva. Azt meg, hogy ébren van, onnan tudom, hogy a sötétség miatt visszatükröződik az arcképe az üvegről, így látom, hogy nyitva van a szeme, és nem csak meredten bámul, hanem pislog is.
- A holnapon gondolkodsz? - zavarom meg a csöndet és a nagy merengését. Egy fél pislantás során látom, hogy összerezzen, valószínűleg megijesztettem kérdésemmel. No, nem azzal, amit kérdeztem, hanem egyszerűen csak magával a kérdéssel. Kis édes…
- Is. Nem igazán vagyok benne biztos, hogy menni fog – fintorogja, és megrázza a fejét. De buta, én tudom, hogy ugyanúgy fog brillírozni, akár az interjún tette. Ha meg véletlenül elszólná magát, hát majd valahogyan kimagyarázzuk magunkat, mondjuk úgy, hogy az őrült nagybácsimnak, akiről senki sem beszél, a keresztfia, és onnan ismerjük egymást. Vagy valami ilyesmi… De az biztos, hogy Martinnak ki kell vernie az ilyen butaságokat a fejéből, minthogy nem fog menni neki. Igenis, hogy menni fog! Ügyes, és rendkívül okos fiú ő, föl fogja találni magát.
- Csak tégy úgy, ahogy az interjún is. Viselkedj úgy, ahogy mással is tennéd – mosolyodok el. Na jó, viselkedjen úgy, ahogyan mással is tenné, de azért ne úgy, mint mondjuk egy részeg, rámenős udvarlójával. Azt még nézni is fájdalmas volt… Viszont szexi, de azért nem egy olyan munkahelyre való viselkedés, mint ahol dolgozunk nappal, szóval ne úgy viselkedjen. Tudom, hogy nem úgy fog, de na, gondolkozni szabad.
- De te nem vagy más. Olyan rég óta ismerjük egymást, hogy félek, elszólom magam. Elég egyetlen kicsúszott "Lukas" és máris lebukunk. Kicsit sem nagy a nyomás, de tényleg – morogja nagy fejrázások közepette. Jól tud kínozni, még ha csak öntudatlanul is teszi, ugyanis egy kis térben, ha elkezdi rázni a fejét, hajának finom illata eléggé könnyedén át tudja venni az irányítást az agyam fölött. Kis sunyi az illata, mert nem túl erőteljes, ám annál bódítóbb, sokszor estem már bele a csapdájába. Mivel nem akarom, hogy valami meggondolatlanságot tegyek, pusztán azért, mert az agyam éppen az illatára van rácuppanva, inkább erőnek erejével elterelem a gondolataimat a beszélgetés medrébe.
- Fogd, föl úgy, mintha egy szerepet játszanál – ajánlom, mire végre felsejlik ajkain a megszokott ördögien édes mosolya.
- Úgy, mint egy szerepjátékot? – kérdésére majdnem szívrohamot kapok, hát még arra, mikor érzem, hogy a gatyámban, ott középen, érdeklődve fölemeli a fejét a kisénem. Szerepjáték? Ő… szerepjátékozik? Mármint… olyan szerepjáték-szerepjátékozik?!
- Nem is tudtam, hogy kedveled a szerepjátékokat – jegyzem meg mintegy mellékesen, mintha nem is törődnék vele, ám áruló hangom rekedtsége jelzi, hogy nem hagyott hidegen mondanivalója. Istenem, egy szolgálólány jelmez… Martinon… Visszavonom: nekem egy nővérkejelmezes Martin kell a plafonomra! A mosolygós meg a dolgozószobámba, és így akkor minden egyes helyiségben, ahol huzamosabb ideig töltöm az időmet, lesz egy-egy Martinom. Mert ugye a bárban ott van a pult mögött, az irodában meg éppen, ahol mondom neki, hogy hol legyen, ott van. És ez így tökéletes. Na, jó, tényleg lehetne tökéletesebb, de a lehetőségeimhez mérten ez a legeslegeslegtökéletesebb.
- Én is tartogatok még meglepetéseket. Sőt… ennél sokkal érdekesebb titkaim is vannak. – Csak állok, és bámulok, és csábulok, és kábulok, és… és élvezem puha érintését az arcomon, egészen addig, amíg a rideg valóság hangos dudaszava meg nem riaszt ezen tetteimben. Basszus! Morogva adok gázt, egyrészt, mert megszakították Martin cirógatását, másrészt meg, mert voltam olyan hülye, és egy pillanatra abba a hibába estem, hogy többet képzeltem bele a dologba, mint amit egy Martinnal való flörtölés közben szabad. Buta Lukas, buta, buta Lukas. - Nos, Mr. Merten, azt hiszem kicsit túlzásokba estem. Remélem emiatt még nem fog kirúgni – pislog rám nagy kerek szemekkel, mire nem tudok rá tovább neheztelni, elnevetem magam. Kis démonkááááá… nem. Démonka. Nem démonkám, csak sima démonka.
- Nem lesz ilyen egyszerű megszabadulnod tőlem, Martin. De azt tudnod kell, hogy a cégnél nem fogok kivételezni veled csak azért, mert régebb óta ismerlek. Semmi kiváltság, ugyanúgy fogok eljárni veled, mint ahogy azt más kezdőkkel tenném – mondom komolyan, hiszen ez így is lesz. Imádom, de amikor dolgozom, a cég a legfontosabb.
- Nem is vártam mást. Kifejezetten jót fog tenni, ha keményen bánik velem. – Ohh… Hogy keményen? De még milyen keményen…!
- Szóval keményen? Egy újabb érdekes információ… - hümmögök egy sort álmodozva, miközben észre sem veszem, hogy milyen közel került hozzám ez a kis démon.
- Elfogadna tőlem egy tanácsot, Mr. Merten? – érdeklődi, mire bólintok. Nem kérdezek vissza, ez most az ő ideje. Íratlan szabályainknak egyike, hogy a nyilvánvalóan költői kérdésekre nem válaszolunk, hagyjuk, hogy a másikunk elmondja, amit csak akar. - Hordja gyakrabban a szemüvegét, mert elképesztően szexi és ellenállhatatlan benne. – Éveknek tűnő pillanatokig csak pislogni vagyok képes, agyam szépen fölmondta a szolgálatot, így még akkor sem tudom értelmezni mondanivalóját, mikor visszatér elköszönni (egyáltalán mikor szállt ki a kocsiból?!), és már hussan is el.
Ő. Most. Azt. Mondta. Hogy. Ellenállhatatlan. Vagyok. Szemüvegben?!
Na jó, azt hiszem, eldobom az összes kontaktlencsémet, ezentúl tényleg csak muszáj helyzetekben fogom hordani őket! Olyankor, mikor éppen táncolok, meg már nagyon nem bírja a szemem a kontaktlencsét. Vagy legalábbis olyankor fogom kevesebbszer hordani, mikor Martin a közelemben van. Ha így talál szexinek, hát ki vagyok én, hogy ne hordjam a szemüvegem? Senki. Bizony, senki.
Mivel már kezd kellemetlen lenni, hogy már egy jó ideje eltűnt Martin a kocsiból, én viszont még mindig itt parkolok a ház előtt, ezért lassan megrázom a fejem, megpróbálva kitisztítani a gondolataimat, majd szépen ráveszem magamat az indulásra. Bár kocsival nem hosszú az út Martintól haza, azért egy jó háromnegyed órába bele is telik, mire megérkezem, és csak azért nem többe, mert ilyen későn már nincs nagy forgalom. Leparkolok a ház előtt a szokásos helyemen, majd beszállok a liftbe, és megnyomom a legfelső gombot. Bár nem olyan hiperszuper, megamodern, óriási ablakos a lakásom, mint ahogyan azt a filmekben szokták ábrázolni ilyen pozíciójú, és ilyen magasan élő embereknél, azért egész szép lakásom van, én szeretem, bár nem sok időt töltök itt. Amennyit viszont igen, azt inkább kényelemben, mint egy halom géppel körülvéve tölteném el, szóval hiába engedhetném meg magamnak a márkásabb technológiai újításokat, számomra az sokkal fontosabb, hogy az ágyam jó hatalmas, és pihe-puha legyen, vagy hogy a kanapéim puha vendégmarasztalóak legyenek. Bár nem szokott sok vendég járni hozzám, mindig megbecsülöm, ha jönnek. Hát még azt mennyire megbecsülném, ha Martin jönne, de hát na… Ne legyen az ember telhetetlen, bőven elég, ha engedi, hogy haza vigyem.
Igazából nem értem magamat. Bár mindig is kedveltem Martint, de ennyire csak rá fókuszálni mostanában kezdtem el. Csak tudnám, hogy miért… Na, jó, azt tudom, hogy miért, hiszen helyes, édes, okos, gyönyörű, és még napestig sorolhatnám a jelzőket rá, hogy elmondjam, milyen tökéletes is ő, de akkor is! Miért pont ő?! Minimum tíz évvel fiatalabb nálam, ha nem többel, ráadásul amíg ő fiatal, most kellene élnie az életét, addig én már régen abban a korban vagyok, hogy megállapodása vágyom. Öreg vagyok én hozzá…
Talán jól is fog jönni nekünk az irodai távolságtartás. Lehet, hogy így végre rá tudom venni magam, hogy a bárban is kevesebbet flörtöljek vele, és engedjem, hogy a korban hozzá sokkal közelebb állókkal flörtölgessen. Igen, meg kell elégednem azzal, hogy legalább szinte egész nap láthatom, de meg kell tartanom vele szemben a távolságot. Nincs más megoldás.
---*---*---*---
Reggel pontban nyolckor meg is érkezik az irodába Martin. Jelenleg nincs más elfoglaltságom, a papírok aláírkálásán kívül, persze, így kiszólok a titkárnőmnek, hogy nyugodtan beengedheti. Már jó előre fölkészítettem magam, hogy ugyanúgy fogok viselkedni vele, akár a többi beosztottammal, így mikor meghallom, hogy nyitódik az ajtó, és fölpislantva a papírokból, meglátom öltönyös alakját, csak egy nagyon kicsit ugrik meg a szívverésem. Nyugi, Lukas, csak úgy, ahogyan begyakoroltad a tükör előtt!
- Üdvözlöm, Mr. Touggist – köszöntöm egy árva mosoly nélkül. Ha elmosolyodnék, abból csak flörtölés lenne. Most nem szabad flörtölni. Ez egy rendes munkahely, ahol nem tolerálják a főnök-beosztott viszonyt, sem pedig azt, hogy a dolgozóik a szabad idejükben egy bárban, mégpedig egy meleg bárban dolgoznak táncosként, vagy éppen pultosként. Szabad ország, szabad ország, de attól még a tolerancia eléggé hiányos dolog itt is, nem csak máshol.
- Jó napot, Mr. Merten. Remélem, nem késtem el – harapja be a száját Martin, és nem tudom eldönteni, hogy ez most direkt volt, vagy teljesen öntudatlan dolog volt-e. Bár akár így, akár úgy, de egy pillanatra elterelik figyelmemet azok az ördögien édes ajkak, és csak a szomszéd asszony méretes úszógumijaira gondolva tudom visszataszigálni figyelmemet az itt és mostba.
- Nem, pont időben érkezett. A mai nap folyamán mellettem fog asszisztálni, oda megy, ahová én megyek, azt csinálja, amit én csinálok, és csöndben, figyelmesen hallgat és tanul. Megértette? – kérdezem szigorúan. Nem engedek meg magamnak még egy elcsábulást, így tekintetem nem kalandozik az arcán, egyenesen a szemeibe nézek. Nem látok bennük félelmet, egyedül csak egy aprócska izgulást, meg még valami mást, de azt nem tudom beazonosítani, jelenleg nem is akarom.
- Igen, értettem – mondja ő is komolyan, mire biccentek egyet. Helyes. Fölállok a székből, hogy körbevezessem Martint az épületben, hogy ki tudjon majd egyedül is igazodni, ne csak itt, az irodámban legyen járatos, ám drága designtervező munkatársam, egyetlen olyan barátom, aki majdnem mindent tud rólam, olyan hirtelen ront be, hogy Martinnak is meg nekem is már csak arra van időnk, hogy elugorjunk a csapódó ajtó elől.
- JÖRG! – kiáltom mérgesen. A svéd származású barátocskámban legalább annyi tisztesség van, hogy bűnbánóan pislogjon rám, de azonnal kezdi is a mondandóját, mindenféle köszönés nélkül. Néha teljesen ki tud akasztani a folytonos pattogásával, egyszerűen képtelen nyugton maradni. Mondjuk, jó designtervezőként milyen más lehetne, ha nem szeles, és rettentő színes egyéniség? Mert igen, ő az. Ő az egyetlen, akiről mindenki tudja, hogy a saját nemét preferálja, de ő az egyetlen, akitől ezt el is nézik, hiszen ő amolyan művészlélek. A művészlelkeknek meg mindent elnéznek az emberek.
- Bocsika, de baj van! A modell, akit felkértünk a cégünk reklámarcának, lebetegedett, és most nem tud jönni. Valamilyen bacija van, ami miatt folyik mindene, és képtelen állni is, szóval jelenleg kiesett, még gyógyszerrel sem tud bejönni. A menedzsere meg el akarja halasztani a fotózást, de mind tudjunk, hogy azzal lekésnénk a határidőt – hadarja eszméletlenül gyorsan, egyre erősödő akcentusával nehezítve mondandójának megértését. Még szerencse, hogy már jó ideje ismerem, és tudom, mikor mit mond, ugyanis az olasz, keverve egy kis svéd akcentussal, rettenetesen érthetetlen tud lenni. A német viszont már kevésbé, szóval én már inkább átváltok Svájc másik anyanyelvére, hogy kicsit érthetőbb legyen a beszédünk.
- Igen, igen, a képek még ma kellenek… - motyogom elgondolkozva. Mivel holnap péntek, utána meg hétvége, még holnap le kell adni az anyagot, mivel a hétvégén már nem foglalkoznak vele. – Nem tudsz gyorsan keresni valakit a helyére? – kérdezem, bár tudom, hogy esélytelen. Annyi nyavalya van a modellekkel, hogy ha ma találunk is egyet, legkorábban hétfőn tudnánk megcsinálni az üzletet, az meg már rég késő. A franc essen bele a menedzserekbe!
- Nem, ki fogunk futni az időből, hiszen túl sok a papír munka egy hivatásos modellnél – mondja azt, amit már tudok. Megcsóválom a fejemet, és az irodában körbenézve próbálok valami válasz után kutatni. És…
Megvan!
- És… egy nem hivatásosnál nincs sok munka, igaz? – kérdezem érdeklődve, és pillantásomat Martin érdeklődő szemeibe fúrom. Talán mégis csak tudok magamnak még bőven a szülinapom előtt Martin posztert szerezni?
- Tessék?! Már miért fogadnánk föl egy nem hivatalos modellt? – kérdezi Jörg megrökönyödve. Tekintetem felé fordítom, és úgy magyarázom meg az ötletemet, bár az ötletemnek nem azt a részét, ami nálam sokkal nagyobbat nyom a latba, hanem azt, amelyikkel ő is meggyőzhető.
- Azért, mert nincs több időnk. Én pedig tudok egy tökéletes jelöltet a cégünk reklámarcának. Fiatal, gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy fotogén, ráadásul… a mi cégünknek dolgozik, így tényleg tökéletes reklámarc volna – sorolom föl a jó tulajdonságait annak a bizonyos emberkének, és még véletlenül sem pillantok oda, ahol Martin ácsorog. Nem, nem, nem akarom látni az arcát, hogy mikor esik le neki, hogy rá gondoltam.
- Hát, ha tényleg van ilyen dolgozónk, akkor minimum leborulok mindkettőtök előtt! Viszont kétlem, ugyanis az összes dolgozó ugyanolyan szürke, besavanyodott ember, kivéve téged. Várj! Ugye nem magadat akarod reklámarcnak?! – von kérdőre Jörg, teljesen feleslegesen. Én volnék az utolsó ember, aki vállalkozna arra, hogy lefotózzák, és reklámarcot csináljanak belőle. Borzasztóan nézek ki fotókon, tapasztalat… belőlem még photoshoppal sem lehet normális élőlényt varázsolni.
- Nem, dehogyis! Borzasztóan nézek ki fényképeken. Nem, más valakire gondoltam, viszont neki kell paróka és kontaktlencse a fényképezésre – teszem hozzá, mikor eszembe jut, hogy nem feltétlenül volna jó, ha a bárban bárki is fölismerné őt a plakátokról, prospektusokról. Ilyen hírverést nem szeretnék neki.
- Na, mi van, a tökéletes foto modelled mégsem olyan tökéletes? – gúnyolódik Jörg, de biztos vagyok benne, hogy amint észreveszi Martint, egyből ő is el fog ájulni tőle. Hogy honnan tudom, hogy nem vette még észre, hogy van rajtunk kívül valaki más is az irodámban? Onnan, hogy mikor nem csak ketten vagyunk, kicsit visszavesz magából, és bár akkor is tegeződik, de olyankor viszont kicsit konvencionálisabb a viselkedése.
- Nem azzal van a baj. Egyszerűen csak tudom, hogy nem szívesen venné, ha úgy nézne ki a plakátokon, ahogyan igazából kinéz, ugyanis nem mindenki szereti, ha az emberek egyből ráismernek – magyarázom, mire egyetértően bólogat.
- Hm, ez igaz. Na, jó, ki volna az a dolgozó?
- Ő. – Csak erre vártam, így a kérdése után egyből rá is mutatok Martinra, aki csak megszeppenve körülnéz, hátha a mögötte levő pókra mutatok a falon, ám mikor látja, hogy tényleg rámutatok, őrá gondoltam, teljesen elsápad. – Mr. Touggist, volna olyan kedves, hogy segít cégünknek ebben a nehéz helyzetben? Elvállalná a fotózást? – kérdezem reménykedve, nem csekély hátsó szándékkal. Olyan jó lenne egy plakát a hálószobámba…
- Ejha… én még miért nem láttam ezt a fiút? Ő tényleg itt dolgozik? – kérdezi Jörg ámulva, de nem válaszolok, úgy teszek, mintha meg sem hallanám, helyette mélyen Martin szemeibe nézek. Remélem, elvállalja! A cégünknek is jó volna, ha ő lenne a reklámarc, hiszen fiatal, szép, és lelkes újonc is, tele élettel, na meg nekem is jó volna, bár akkor még több rajongójára lehetnék féltékeny. De mindegy, a lényeg, hogy fontos volna, ha elvállalná. Remélem, igent mond.
Martin:
Viszonylag kipihenten, arcomon lelkes mosollyal nyomom meg a lift megfelelő gombját. Az előbb kértem útba igazítást, így megtudtam melyik emeleten kell keresnem Lukas irodáját. Fura, hogy ennyi energiám van, bár azt hiszem betudhatom az adrenalinnak. Már órák óta fönt vagyok, annyit készülődtem otthon, mint még soha, mert valami mindig akadt, ami nem tetszett. Egy ferde nyakkendő, egy gyűrődés az igen, vagy a ronda nyakkendő. Arra jutottam, hogy záros határidőn belül újakat kell vásárolnom. Majd ráveszek valakit, hogy kísérjen el. Bár nem sok olyan ismerősöm van, aki ért az ilyesmihez. A legtöbben nem adnak túl sokat az ilyen apróságokra. Pedig néha egy összeillő ing és nyakkendő csodákra képes. Egyszer majd ők is megértik, és akkor bánni fogják amiért ilyen későn világosodtak meg, és korábban kinevettek engem.
Annyira furcsa, hogy itt fogok dolgozni. Ez egy hatalmas épület, ráadásul szinte minden ember túl komor. Olyan... olyan karót nyeltek. Mintha mindenkinek az lenne a munkája, hogy morcosan tekintsen valaki másra. Teljesen más, mint a bár, vagy az egyetem. Olyan, mintha egészen egy másik világba csöppentem volna. Egy rideg, számokkal, üzletekkel teli világba. Még jó, hogy egészen könnyedén feltalálom magam. Szinte célomnak érzem, hogy felrázzam ezeket az alakokat. Tuti biztos, hogy én nem leszek ilyen kis öltönyös mitugrász. Inkább a gyors halál mint ez. Nem is értem, Lukas hogy tud lelkes, élettel teli, helyes, kreatív maradni egy ilyen helyen. A fene, már megint Lukas. Mindig ide lyukadok ki mostanában. Olyan, mintha minden gondolatmenet hozzá vezetne, mintha ő lenne a világmindenség sötét fekete lyuka, ami mindent elnyel, és beszippant. Egyszerűen a puszta gondolata is felpezsdíti a vérem, és csak dob rajta, hogy innentől szinte a nap huszonnégy órájában látni fogom. Csak ez a hivataloskodás... szinte biztos vagyok benne, hogy hamarabb ki fogok borulni, mint hogy ő újra ledobja a nadrágját a bár színpadán. Az pedig igencsak rövid idő, ha az elmúlt hetek átlagait nézzük. Mintha estéről estére kevesebb ruhában indulna neki a táncnak. Oké, ez persze egyáltalán nem baj, mert így jobban élvezhető a fergeteges csípőmozgása, amit bármilyen indiai leányzó megirigyelne. Tényleg, vajon vannak ázsiai rokonai? Még sosem kérdeztem tőle, a vonásaiban van valami, ami rájuk emlékeztet. Lehet, hogy valami ázsiai kém aki beépül svájc gazdasági életébe? Áhh, nem érdekel, amíg ilyen állati jól néz ki.
A liftből kilépve egy tágas előtérben találom magam, de annyira tágas, hogy komolyan elbizonytalanodom, mi merre van. Végül azonban egy titkárnő kedve mosolya vezet rá a jó útra. Egész bájosak az itteni útbaigazító táblák. Kár hogy nem az eseteim. Bezzeg ha himbálózna valami a lábuk közt... hmm...
- Jó reggelt, Martin Touggist vagyok, és Mr. Mertenhez jöttem - egy ártatlan, félős kis vigyor, mintha tényleg maga lennék a szerencsétlenkedés. Ez valamiért mindig meghatja őket.
- Mr. Touggist, azonnal bejelentem - csinos vörös hajú hölgy, hatalmas zöld szemekkel. Még nem is tűnik annyira ostobának, mint a legtöbb titkárnő. Bár Lukas mellé nem is igen tudok elképzelni egyetlen szőke, idióta, teszetosza, nagymellű nőt sem. Nem, ezek nem az esetei. Tuti repül aki túl életképtelen. Long island koktélt nem isznak kis fatökű emberkék. - Már mehet is.
- Köszönöm - ismét kap egy mosolyt, és már sietek is be Lukas irodájába. Behajtom magam után az ajtót, majd csak figyelem ahogy az asztalnál ül, és papírokat írogat alá. De rossz őt így látni. Szürke kis aktakukacnak tűnik a hatalmas papírhalmok mögött, pedig ő messze nem az. Viszont vérprofi, ugyanis az arca rezzenéstelen, mikor egy pillanatra felém fordítja a fejét. A mosoly árnyékát sem lehet észrevenni rajta. Bár csak nekem is ilyen jól menne a dolog.
- Üdvözlöm, Mr. Touggist - szinte kiráz a hideg. Mennyire borzalmas ezt hallani a szájából. Mintha káromkodna. Hol marad a kellemesen búgott Martin? Azt hiszem nehezebb lesz, mint hittem. De nyugodj meg Martin, csak tégy úgy, ahogy azt egy másik főnökkel is tennéd. Légy jó beosztott, és ne jó kolléga. Annak majd később jön el az ideje, akkor pedig mindent bepótolhatsz, amit csak akarsz. Lehet, hogy most kivételesen táncolok is vele az egyik szünetemben. Úgyis olyan rég volt rá példa.
- Jó napot, Mr. Merten. Remélem, nem késtem el - aggódva harapom be szám szélét, ami szinte már kényszercselekvés. Ha félek valamitől, mindig ezt csinálom. Az egyetemen, vizsgaidőszakban állandóan sebes volt, csoda, hogy nem haraptam méretes lyukakat bele. Örülök, hogy nem vagyok vámpír, vagy bármi hasonlóan éles fogú élőlény, mert akkor nagy-nagy gondok lennének.
- Nem, pont időben érkezett. A mai nap folyamán mellettem fog asszisztálni, oda megy, ahová én megyek, azt csinálja, amit én csinálok, és csöndben, figyelmesen hallgat és tanul. Megértette? - ohhh, de szigorú. Sötét szemei úgy villognak a szemüveg lencséi mögött, mintha minimum villámokat akarna belém vágni, de jó mélyen, nehogy fölálljak még a földről. Kissé drasztikusnak érzem, de hát ő a profi, biztosan tudja mit csinál. Bár... ha volt már ilyen fura helyzetben, akkor esküszöm tartozok neki egy liter vodkával.
- Igen, értettem - biccentek rezzenéstelen arccal, és még az ajakrágcsálásról is lebeszélem magam. Épp mellém lép, hogy elkezdődjön az idegenvezetés, mikor kicsapódik az ajtó. Most vagy nagyon huzatos a hely, vagy nagyon őrült emberek dolgoznak itt. Épp csak sikerül félreugranom, így nem végzem lapított palacsintaként az ajtó és a fal között. Ez a munkahely jóval stresszesebb, mint vártam. Az első napnak nem megnyugtatónak és kedvcsinálónak kéne lennie?
- JÖRG! - Lukas dühösen kiált föl, ami meglepően furcsa. Még sosem láttam őt dühösnek. Ki lehet ez az alak, hogy ilyen könnyedén kihozza belőle ezt az oldalát? Vagy ezen a munkahelyén mindig így viselkedik? Mindegy, hisz a lényeg, hogy neki még ez is jól áll, olyan, mint egy híres hadvezér valami csatában. Hmmm... az öltönynél már csak az egyenruha állna neki jobban. Mondjuk a haditengerészeté. Az ottani tisztek ruhája egyszerűen zseniális. Ha esetleg betérnek a bárba egy-egy kimenőjük alkalmával, velük mindig táncolok. Imádom. Amolyan egyenruha-fétis ez.
Kíváncsian veszem szemügyre az érkezőt, és arra kell jutnom, hogy ő nagyon nem illik a cégről alkotott képembe. Sokkal inkább tudnám elképzelni egy műteremben, amint egy pucér modellt festeget. Szőke haja stílusosan van belőve, és észre lehet venni benne pár halványlila csíkot is. Fülbevaló, élénk színű ing, nyakkendő sehol. Ez az alak meg hogy került ide? Kétség sem fér hozzá, hogy ő is a férfiakhoz vonzódik, elég csak ránézni, és figyelni a mozdulatait. Tuti koktélos pasi. Tipikus koktélos.
- Bocsika, de baj van! A modell, akit felkértünk a cégünk reklámarcának, lebetegedett, és most nem tud jönni. Valamilyen bacija van, ami miatt folyik mindene, és képtelen állni is, szóval jelenleg kiesett, még gyógyszerrel sem tud bejönni. A menedzsere meg el akarja halasztani a fotózást, de mind tudjunk, hogy azzal lekésnénk a határidőt - szinte falhoz vág a hadarás, és az, hogy alig értem mit makog. Jó a nyelvérzékem, de ez szörnyen furcsa. Olasz, és... és valami skandináv nyelv lehet. Ez megmagyarázná a szőke hajat és a világos bőrt, de azt nem, hogy mit keres itt. Eltart egy ideig, míg átgondolom szavait, és értelmezem a kusza mondatokat. Olyan lassan áll össze a kép, mintha egy átmulatott éjszaka után próbálnám sorba rendezni az eseményeket, amik között hatalmas űr tátong. Modell... reklámarc... fotózás... áááhhhááááá, ez már megmagyarázza, miért ilyen furcsa figura. Még a cégeknek is kell egy kis reklám, azzal pedig igazán jól, csak a művészlelkek tudnak foglalkozni. Így már mindent értek. Illetve azt még nem annyira, hogy miért beszél ilyen közvetlenül Lukassal? Elvileg neki is a főnöke, nem? Vagy... vagy lehet hogy a barátja? Na neeeeem, Lukas mellé nem egy ilyen srác való. Nagyon ajánlom nekik, hogy ne járjanak, mert akkor kénytelen lennék tenni ellene. Nem illenek össze, elég csak rájuk nézni. Na meg megnézni azt, hogy mit isznak. Ezt meg kell kérdeznem még ettől a pasastól.
Mire kibogozom az első kis monológot, szinte lemaradok az egész beszélgetésről. Későn kapcsolódok vissza, és már nem iy nagyon tudom követni mi történik. Basszus, pedig Lukas azzal kezdte, hogy maradjak mögötte, és figyeljem amit mond, amit csinál. Remek, már az első feladatomat nem tudtam rendesen véghez vinni. Pedig ez egy igen nagy krízishelyzetnek tűnik, és a főnököm éppen most oldja meg. Legalábbis remélem, hogy megoldja. Nem akarok csalódni az én erős, szexi főnökömben.
- Hm, ez igaz. Na, jó, ki volna az a dolgozó? - igyekszem figyelmemet visszakormányozni a beszélgetéshez. Szóval dolgozót találtak a modell helyére? Pedig nekem nem úgy tűnt, hogy túl sok fotogén, helyes férfi rohangált volna odakint. Öreg, lepukkant, morcos üzletemberekből viszont annál több van. De ha ilyen reklámarcot akarnak, akkor nem is értem, minek hívtak alapból modellt. Csak a pénzt vesztegették volna, pedig egy dolgozó tényleg jobb ötlet, persze csak ha elég elhivatott, és elég csinos. Most már engem is érdekel, ki lehet az.
- Ő - hogyan? Döbbenten fordulok hátra, de mögöttem csak a kellemes színű fal van. Az ő színe kellemes, az enyém viszont azt hiszem, kevésbé. Érzem ahogy arcomból kifut minden vér, már a földre zuhanás veszélye kerülget. Úgy bámulnak rám mindketten, mintha valami nagy csoda lennék. A fura férfi láthatólag csak most vett észre, de... de jobb volt, amíg nem látott. Én mint modell? Ez mekkora ostobaság! Látott már engem fotókon Lukas? Olyan fejem van, mint egy kisiskolásnak, szinte csak a reggeli nyomai hiányoznak az arcomról. Ez borzasztó, rémes, egyszerűen ostoba terv! Inkább keresek magam helyett valaki mást. Addig rohangálok az utcán, míg nem találok valakit, aki elég szép, és még el is vállalja. Ez... ez... rémes! – Mr. Touggist, volna olyan kedves, hogy segít cégünknek ebben a nehéz helyzetben? Elvállalná a fotózást? - úgy bámul rám, mint egy elveszett kiskutya, az út szélén gubbasztva. Istenem, Lukas ne nézz ilyen kérlelően azokkal a hatalmas sötét szemekkel! Hallom ahogy a fura fazon tesz valami megjegyzést, de nem hallom mi az. Lukas tekintete, és szívem dübörgése mindent elnyom. Basszus, most mit tegyek? Ő a főnököm, ha ezt visszautasítom, akkor lehet, hogy örökre elásom magam. Ráadásul a kollégám és barátom is. A barátoknak pedig szívesen segít az ember. De én nem akarom ezt a fotózást! Vakuk, sminkesek, fodrászok, ilyen öltöztető, olyan fotós... ez maga a halál. Legszívesebben sírva menekülnék ki az épületből, de még a városból is. Nem vagyok szégyenlős, de... de... akarj a halál. Ráadásul mindenhol az én arcom tűnne föl, akkor azok, akik a bárba járnak, rájönnének, hogy ki vagyok. Kicsit sem vágyom rá, hogy az a rakás részeg megtaláljon.
- Én... Azt hiszem... azt hiszem nem én vagyok a legalkalmasabb személy erre a feladatra. A fotókon sose nézek ki túl előnyösen - megpróbálok finoman hárítani, de a furcsa fazon odalép hozzám, és államnál fogva kezdi forgatni fejemet.
- Pedig tökéletes pofid van. Erre teremtettek, te fogod megmenteni a céget! - még tapsol is egyet lelkesedésében, miután elengedte arcom. - Azt hiszem a fekete haj és a zöld szem tökéletesen fog állni. Nos? Készen állsz rá, hogy a vakuk új utat világítsanak meg előtted? - tanácstalanul pillantok rá, majd a háta mögött álló Lukasra vándorol tekintetem. Őt ez boldoggá tenné, nekem pedig az a feladatom, hogy elégedett legyen. Még ha semmi kedvem nincs is hozzá.
- Legyen - kelletlenül bólintok. - De semmi smink! Ha valaki pamacsokkal meg rúzsokkal közelít felém, akkor nagyon rosszul fog járni! - fenyegetően villantom tekintetemet Jörgre, de ő csak vigyorog, mint egy kisgyerek, aki éppen most kapta meg élete legszebb játékát.
- Ugyan már, imádni fogod az egészet! Menjünk is! - lelkesedése határtalan. Vetek még egy kétségbeesett pillantást Lukasra, és hagyom, hogy kivonszoljanak az irodájából, be az egyik liftbe. Felfogni sincs időm mi történik, mert a fura figura csak beszél és beszél és beszél, le sem lehet lőni. Olyan, mint valami örökmozgó.
- Mondja csak Mr. ... - elharapom a mondatot, és mély gondolkodóba esek. Nem is tudom a vezetéknevét. Csak lemaradtam róla, vagy... nem, egész végig tegeződtek Lukassal. Nesze neked munkahelyi távolság tartás.
- Jörg - villant felém egy mosolyt. Fura, de egész jóképű férfi, ráadásul intelligensnek tűnik, annak ellenére, hogy művészlélek. - Az én feladatom valami elfogadható csomagolást adni ennek a szürke egerekkel, morcos kis manókkal teli cégnek.
- Martin - ha már én tegeződhetek, akkor ő is. Úgyis jobban szeretem az ilyesmit. - A mai az első napom a cégnél, és nem igen gondoltam, hogy itt fogok kikötni - zavartan túrok hajamba, és félrebillentem fejem. No igen, fene sem gondolta, hogy ez ilyen furcsa lesz. Minek jártam én egyetemre? Ezt diploma nélkül is meg tudtam volna csinálni.
- Így már értem! Azt hittem Lukas dugdosott előlem, mint valami kincset, azért nem vettelek eddig észre!
- Kincset? - fintorogva lépek ki Jörg nyomában a liftből, és vágunk neki a folyosóknak.
- Elképesztően nézel ki kölyök! Minimum egy modell ügynökségnél lenne a helyed, de ha engem kérdezel, akkor rögtön háromnál. Megvesznének érted. Legszívesebben hagynám is a parókát, mert így vagy tökéletes.
- Nem. Ahhoz ragaszkodom, mert... mert nem igazán szeretem a feltűnősködést - kissé idegesen hárítom a dolgot, és mikor belépünk a rögtönzött műterembe, a para faktorom rögtön a többszörösére ugrik. Jézusom, én... több itt a reflektor, mint amennyi a bárban van. Mintha minimum egy trilógia filmet akarnának leforgatni egy délután leforgása alatt.
Csak bámulok, szinte tátott szájjal, de Jörg nem hagyja. Ismét megragadja karom, és már húz is maga után.
- Srácok, itt a mi megmentőnk. Martin fog beugrani, a drága, kényes, beteg modellke helyett. Lányok, készítsétek a fekete parókákat, és keressetek elő egy pár zöld kontaktlencsét is - úgy osztogatja a parancsokat, mint valami kis diktátor. Azt hiszem ez az ő birodalma, tekintve, hogy mindenki azonnal ugrik is minden szavára. - Te pedig maradj itt, lazulj el, és készítünk pár fotót így, hogy lássuk, melyik a legjobb profilod - köpni-nyelni nincs időm, már jön is a fordulj ide, csináld ezt, nézz oda, emeld fel a fejed, mosolyogj, nézz így, nézz úgy. Először ezt sem tudom mit tegyek, de aztán szépen lassan belejövök. Végülis, ez is olyan, mint az italok készítése. Koncentráció, mosoly, ami lenyűgözi a vendéget, és csábos tekintet, ami a jobbaknak kijár. De az biztos, hogy nem élnék ebből. Egy, szörnyen uncsi, kettő, megfájdul a nyakam a sok ide-oda nézéstől.
- Ok, meg is vagyunk, most jöhetnek az éles képek, de előbb, vetkőzz - olyan természetességgel adja ki az utasítást, mintha orvosnál lennénk kettesben, nem pedig egy emberekkel teli műteremben.
- Tessék? - zavartan nézelődök a rengeteg emberre, akik mind a munkájukkal vannak éppen elfoglalva. Jörg csak szem forgatva fordul vissza hozzám egy pillanatra.
- Ugye nem gondoltad, hogy ez a ruha lesz rajtad a fotón? Cecil majd elvisz, és kerestek egy rád illő ruhát, ami menni fog az új külsődhöz. De most gyerünk-gyerünk, nincs idő lazsálni! - végszóra egy világoskék hajú, fiatal lány terem mellettem. Alig lehet húsz éves, arcán széles mosoly terül el, és ahogy felemeli kezét, meglátom az alkarján futó tetkót. Na, máris szimpatikusabb.
- Gondolom te vagy Cecil - jegyzem meg mire bólint, és int, hogy kövessem.
- Tényleg siess, mert Jörg nagyon morci tud lenni, ha az időről van szó. A mi világunkban sokkal pörgősebb az élet, mint nálatok a tárgyalások és aktaolvasgatások közben.
- Igen, ez feltűnt. Nem is értem, hogy bírjátok - értetlenkedve csóválom fejem, miközben elkezdem kigombolni ingemet, majd a széken pihenő zakómra fektetem. Nem vagyok szégyenlős, így ezzel nincs nagy gondom, meg persze van egy olyan sejtésem, hogy Cecil több pucér férfit látott már, mint én valaha fogok. Ez pedig nagy szó, ha a munkahelyemet vesszük figyelembe.
- Rengeteg kávé és imádat a munkánk iránt. Ejjjha, szép darab - elismerő tekintet és mosoly. Kérdeznem sem kell, tudom, hogy a lapockámon pihenő hollóra gondol. Akinek szintén van tetkója, az már szinte testvérré válik.
- Köszi. Szóval akkor mi is fog rám kerülni?
Nem kevés idő múlva, döbbenten bámulom magam egy tükörben. Mintha... mintha nem is én lennék. Hajam kicsit hosszabb lett, fekete, és annyira profin van beállítva, hogy megmozdulni is félek. A szemeim pedig... méregzöldek. Nem is vagyok benne biztos, hogy lehet ennyire zöld szeme egy embernek. Az viszont szinte biztos, hogy sosem fogok kontaktlencsét hordani. Kellemetlen, kényelmetlen, és berakni is fizikai szenvedést okoz. Legalább húsz perc ment el rá, hogy rávegyenek a berakására. Sok mindent jól tűrök, még akkor sem morogtam, mikor a hollóm készült, de ez a lencse nem éppen emberbarát dolog. Nem is értem Lukas hogy képes ezt viselni. Oké, lehet hogy meg lehet szokni, de addig borzasztó. Vagy csak én vagyok túl érzékeny ilyen tekintetben. A ruha viszont nem ennyire rossz. Az ing és az öltöny szörnyen kényelmes, szerintem jobban illik rám, mint az az öltöny, amit konkrétan magamnak csináltattam. Ráadásul az inget sem kellett teljesen begombolni, és a nyakkendőm is lóghat kicsit. Így még akár a bárban is hajlandó lennék felszolgálni az egyik este. Eléggé rejtélyes ruha, az pedig felizgatja a pasikat, néha még jobban, mintha mindent eléjük társz.
- Elégedett vagy, Martin? - Jörg mellém állva igazít még meg egy tincset, majd végigmér. - Tényleg erre születtél. Csak ne hagy a csábos mosolyodat a zsebedben pihenni - kacsintva lép el mellőlem, még csak meg sem várva a válaszom. Itt aztán tényleg rohannak az emberek. Vetek még egy utolsó pillantást a tükörbe, de ott is ragadok, amint meglátom a mögöttem álló tükörképét. Lukas az, de most nem mér végig olyan ragadozó szemmel, ahogy szokta, hanem komoly arccal figyel engem. Remélem neki is tetszik, mert biztos, hogy nem fogok egy másik kontaktlencsét betenni a szemembe.
- Nos, Mr. Merten, nem bánta még meg, hogy engem ajánlott? - csak a tükörképének merek az arcába nézni, félek, hogy különben flört lenne belőle. Túl jól néz ki ez a szemüveg rajta. Csak olyan jó lenne tudni, mi a véleménye rólam, vagyis erről az összeállításról.
- Egyenlőre nem, de maradok a fotózás végéig, és felügyelem a munkáját. Semmi lazítás, Mr. Touggist, ez is a munkájának a része - blablabla, csak szöveg az egész. Ha marad a fotózás végéig, akkor legalább szórakozhatok kicsit. Jörg mondta, hogy nézzek csábosan, nekem pedig nem kell elismételni. Így pedig, hogy Lukas is itt van, még izgibb lesz. Ő is kapni fog pár pillantást, emiatt nem kell aggódnia. Egy kis játék belefér, nem olyan vészes ez. Megígértem, hogy semmi flört, de ezt most végül is utasításba kaptam. És ha nem teljesítem az utasítást, akkor milyen beosztott vagyok?
- Örömmel hallom. Remélem nem okozok csalódást önnek. Csak figyeljen jól, Mr. Merten - nevét direkt más hangsúllyal ejtem ki, mire megrebbennek szempillái. Mégsem olyan kőszikla ő, mint ahogy elsőre tűnik. Felé fordulok, biccentek egyet, majd már sietek is a kamerák kereszttüzébe. Talán mégis sikerül előnyt kovácsolnom ebből a röhejes helyzetből. Remélem figyelsz majd Lukas, mert neked szól a dolog. Ha én szenvedek, akkor te is érezd kényelmetlenül magad. Show time!
Lukas:
- Én… Azt hiszem… azt hiszem, nem én vagyok a legalkalmasabb személy erre a feladatra. A fotókon sose nézek ki túl előnyösen – hárít nagyon finoman. Tudom, hogy az, hogy nem utasított kereken vissza, csak azért van, mert ez az első munka napja, de remélhetőleg éppen emiatt fog majd beleegyezni a dologba. Nekem MUSZÁJ egy életnagyságú Martin poszter a hálómba! Ha már az eredetit nem kaphatom meg, ugyebár…
Jörg nem fogja vissza magát, elsuhan mellettem, és egyből Martint kezdi el vizslatni. Megfogja állát, és ide-oda forgatja a fiú tökéletes pofiját, én meg alig bírom visszafogni magam, hogy a legjobb barátom seggét ne rúgjam szét. Nyugi, Lukas, nem teheted. Munkahelyen vagy, és amúgy is… semmi jogod ahhoz, hogy féltékeny legyél, még ha az lassan kezdi is elveszejteni a józan eszedet.
- Pedig tökéletes pofid van. Erre teremtettek, te fogod megmenteni a céget! – lelkesedik be teljesen Jörg. Tudtam én, hogy neki tetszeni fog ez az ötlet, hiszen Martin szemmel láthatóan, még smink nélkül is tökéletes. Gyönyörű. Az enyém. - Azt hiszem a fekete haj és a zöld szem tökéletesen fog állni. Nos? Készen állsz rá, hogy a vakuk új utat világítsanak meg előtted? – … Nem, nem az enyém, bár egyre jobban vágyom arra, hogy ez igaz legyen. De soha nem lesz, főleg, ha másra is ugyanígy pislog, mint énrám. Ilyen tanácstalan, nagy, kerek, ártatlan szemekkel. Egyből le fognak rá csapni, és még csak egy alternatíva se lenne az öregedő főnöke, még akkor sem, ha szeret vele flörtölni az irodán kívül. Hajj, nehéz az élet…
- Legyen – bólint nem túl lelkesen, de legalább beleegyezett. Hála az égnek! - De semmi smink! Ha valaki pamacsokkal meg rúzsokkal közelít felém, akkor nagyon rosszul fog járni! – fenyegetőzik. Ajkamon alig bírom elnyomni a megjelenő mosolyt durcás ábrázatát látva, de nem akarom, hogy azt higgye, hogy kinevetem. Távol álljon tőlem, egyszerűen csak eszméletlenül édes, és előre érzem, hogy az itt létével egyes dolgok eléggé meg fognak változni. Hogy a változás jó-e, vagy rossz-e, azt még nem tudom, de ha ő okozza majd… az egyértelműen nem lehet rossz.
- Ugyan már, imádni fogod az egészet! Menjünk is! – pörög be még jobban Jörg, és már itt sincsenek. Martin még egy utolsó, kétségbeesett pillantással visszanéz az ajtóból, de én csak egy szórakozott mosollyal hagyom, hogy elhúzzanak az irodámból. Azt hiszem, remek választás volt Martin. Mind az, hogy fölvettem, mind az, hogy őt ajánlottam az arcunknak. Tökéletesek lesznek a képek.
Nem sokkal utánuk én is alászállok Jörg birodalmába. Az alagsorban tényleg egy egész birodalma van, amit úgy vezet, ahogy senki más nem tudná. A legjobb ötlet volt, hogy őt tettem meg ennek az élére, hiszen soha ilyen jó designunk nem volt még, mielőtt ő idekerült volna. Biztos vagyok benne, hogy Martinnal is jó munkát fog végezni, de amíg le nem érek, és meg nem pillantom drága újoncunkat, addig nem is tudtam, hogy mennyire jót.
Gyönyörű. Ez az egyetlen szó ismétlődik bennem egyfolytában, válogatott jelzők kíséretében, amikor mögé érek, és a tükörből szemügyre tudom venni. Rettenetesen jól áll neki a fekete haj, de persze az eredetinél nem jobban. Méregzöld szemei miatt úgy néz ki, mintha egy természetfeletti lény jelent volna meg előttem, akinek nincs más dolga, csak bűnre csábítani minden egyes férfit és nőt. Bűnös gondolatokat ébresztő ruhája, bár úgy tűnik, egy konszolidált öltöny, ám mégis, mintha éppen most lépett volna ki egy pornó újságból. Maga a megtestesült csábítás, az érzéki varázslat. Legszívesebben le sem venném soha róla a pillantásom, és örökre magamhoz láncolnám, nem engedném, hogy akár egyetlen férfi is ránézzen. Erre pont az ellenkezőjét csinálom, utasítom rá, hogy így, ilyen csábítóan szerepeljen a cégünk reklámarcaként. Hát én nem vagyok normális! Tiszta mazochista lettem!
- Nos, Mr. Merten, nem bánta még meg, hogy engem ajánlott? – kérdi kacéran. Most erre mit mondjak? „De, megbántam, most azonnal öltözzél vissza, és nyomás a hálószobámba, ahonnan soha az életben ki nem foglak engedni?!” Na, ha ezt mondanám, hívná is egyből a rendőrséget zaklatásért. Nem, nem fogom mondani, főleg, hogy egy részem teljesen elégedett ezzel a döntésemmel. Kár, hogy csak ez a kis részem a józan eszem, a többi meg töménytelen féltékenység… Francba.
- Egyelőre nem, de maradok a fotózás végéig, és felügyelem a munkáját. Semmi lazítás, Mr. Touggist, ez is a munkájának a része. – Istenem, de egy nagy hazug vagyok! Felügyelem a munkát, mi? Inkább nem vagyok képes betelni a látványával, basszus. A végére, ha nem találok magamnak azonnal valakit, azon fogom kapni magam, hogy átmentem őrült zaklatóba, vagy perverz kukkolóba.
- Örömmel hallom. Remélem, nem okozok csalódást önnek. Csak figyeljen jól, Mr. Merten. – Kínoz engem. Tudja, hogy milyen hatással van rám, és direkt kínoz engem. Ezért még kapni fog, most viszont kíváncsian várom, milyen műsorral készül számomra. Mert ugye készül valamivel, ez nem kérdés. Aki képes a munkahelyünkön ilyen hangsúllyal kimondani a nevemet, megkockáztatva ezzel azt, hogy nem bírok uralkodni magamon, az készül valamire ellenem. Ennél már csak az nagyobb baj, hogy izgatottsággal vegyes kíváncsisággal várom, mit talált ki, mivel akar elhaláloztatni.
Ami azután jön, hogy elhelyezkedik a háttér mögött… na, arra nem voltam felkészülve. Hiába látom nap, mint nap a bárban, hiába flörtölünk már évek óta, még mindig képes egyetlen pillantásával elvarázsolni, és elérni azt, hogy a testem lángban égjen miatta. Nem feltűnően kacérkodik, de ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy mikor flörtöl. Kis ártatlan mosoly itt, kis csábító pillantás ott, egy kis ing kigombolás amott, és voliá, kész is a Lukas megőrjítési project. Tud valamit a srác, de még mennyire, hogy tud…
- Most nézz Lukas felé, és viselkedj úgy, mintha randira akarnád hívni. Ne legyél kihívó, de látszódjon, mit akarsz, így az emberek, akik a hirdetményeket megnézik, sokkal szívesebben fognak minket választani – érkezik az utasítás Jörgtől, én pedig magamba fojtok egy kétségbeesett nyögést. Ha annyitól kezdenek kilenni az idegeim, hogy csak nézem, ahogyan a kamerának pózol, mit fogok érezni akkor, mikor direkt nekem szólóan csinálja ugyanezt?!
Apró, gonosz kis mosoly suhan át Martin arcán, ami szinte azonnal el is tűnik, de én igenis, láttam, hogy ott volt. Felém fordul, és lágyan elmosolyodik. Szívem vad dübörgésbe kezd, érzem, hogy homlokom gyöngyözik az erőlködéstől, hogy fönt tudjam tartani a megközelíthetetlen, kőprofi felettes látszatát, akit egy kicsit sem érdekel, hogy milyen szemekkel bámul rá az alkalmazottja. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy lássák rajtam, mennyire tetszik nekem Martin. Ha elkezdenének pletykálni rólunk, azt átvitt értelemben nem biztos, hogy túlélném, hát még Martin nem, hiszen ő még csak új. Még a végén protekcióval vádolnák, vagy valami… nem, nem tehetem meg, hogy lássák rajtam vonzalmamat.
Egy mély levegőt veszek, és mikor kifújom, úgy távozik belőlem a feszültség is. Jól van. Hűvös vagyok, és megközelíthetetlen. Testemet nagyjából sikerül uralmam alá vonni további mély légzések segítségével, és immár képes vagyok úgy figyelni Martint, mintha tényleg azért jönnék ide, hogy felügyeljem a munkálatokat, nem pedig, mert titokban arra várok, hogy lehessen egy életnagyságú Martin-poszterem.
- Rendben, ennyi kép elég lesz! Menj, öltözz át – harsan fel hirtelen Jörg utasítása, élesebben, mint ahogyan eddig osztogatta az utasításokat, ezért is figyelek föl rá. Odasétálok hozzá, amit nem biztos, hogy észrevesz, hiszen úgy el van foglalva a kamerájával, mintha nem is látna mást rajta kívül a világon, de mikor megszólal, rájövök, hogy tévedtem. Csak a tekintetemet kerüli. - Te rejtegetted volna őt előlem, ha nem kell ez a fotózás, igaz? – Lehetséges. Nem tudom. Nem biztos, nem gondolkoztam rajta.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdezem Jörgöt nevetve, hátha így föloldódik a hangulat, de csak azt érem el vele, hogy szomorú szemeivel rám nézzen. Nem értem, miért szomorú, talán azért, mert nem akartam bemutatni neki Martint? Valószínű… biztosan őt is elvarázsolta a srác, amit valahogy meg tudok érteni.
- Csak de! És akkor mi van?! – kérdezi ellenségesen, maga előtt összefonva karját. Pillantása rólam a hátam mögé siklik, mire én is megfordulok, és látom, hogy egy zavart Martin toporog mögöttem. Most nem érek rá Jörg furcsaságaival törődni, nekem most még bőven sok munkám van, amivel még a munkaidő lejárta előtt szeretnék végezni. Nem volna túl jó túlórázni, mert akkor nem tudnék elmenni a bárba, ami viszont nem választható opció.
- Van ez így… De mi most megyünk, vár az IGAZI munkánk – mondom, és hátat fordítok neki. Sajnálom, hogy most így válunk el, de tényleg rengeteg a munkám. Majd holnap megbeszéljük. Vagy valamikor máskor.
Nem köszönök el, ő sem teszi, csak egy morranást hallok, mikor Martin hátára teszem a kezem, hogy szelíd erőszakkal megfordítsam, és a lift felé kormányozzam. Néma csöndben megyünk oda, és csak mikor már bezáródott mögöttünk a lift ajtaja, akkor szólalok meg.
- Tökéletes voltál, mindenkit lenyűgöztél. Csak így tovább, Martin! – dicsérem meg. Kerek szemei híven tükrözik, hogy milyen kérdés kering a fejében, mire bólintok.
- Lukas? – kérdezi meg ténylegesen. Tudtam, hogy azon gondolkozik, hogy most hogyhogy szabad a tegeződés, és az egymás keresztnevén való szólítás, így meg is válaszolom ki nem mondott kérdését.
- Itt a liftben nincsenek mikrofonok, de amint kilépünk, már a falnak is füle lesz, szóval csak itt tegeződhetünk – mondom neki. Elmosolyodik, és csillogó szemekkel kérdezi meg tőlem, hogy tetszett-e nekem. Ez még kérdés?! Legszívesebben senki másnak nem engedném, hogy lássa őt, olyan gyönyörű. Most, természetesen a leggyönyörűbb, de fekete hajjal, zöld szemmel is maga volt a megtestesült tökély, maga a csoda.
- De még mennyire! Jól áll neked, ha fotóznak. Biztos, hogy nem szeretnél modell lenni ehelyett a munka helyett? – kérdezem félig viccesen, félig komolyan, de szerencsére olyan választ kapok, amilyet vártam. Hála az égnek, hogy nem lesz belőle modell! Már csak az kéne a kínzó féltékenységemnek, hogy nem csak a bár vendégei, hanem a föld összes emberi lénye rajongjon érte. Pff… Nem, azt nem hinném, hogy kibírnám.
- Biztos. Nem szeretem, ha fényképeznek, most is csak azért vállaltam el, mert nem akartam, hogy miattam legyen valami baja a cégnek – válaszolja őszintén. Helyes!
- Köszönöm, hogy elvállaltad – hajtom meg picit a fejem köszönetképp. Kicsit oldalra dönti a fejét, és leheletnyit mintha el is pirulna, de aztán mintha mi sem történt volna, úgy mosolyog.
- Szívesen! – vigyorogja, majd egy huncut csillanás villan fel szemében, ami sosem jelent számomra semmi jót. Tudom, már volt pár évem kitapasztalni a szemének csillogásait… – De ezért ma este csak velem szabad táncolnod a színpadon kívül! – vigyorogja, majd mintha mi sem történt volna, kisétál az épp nyitódó liftajtón keresztül, maga mögött hagyva engem. Ha nem lenne túl nagy a büszkeségem, most tátott szájjal bámulnék utána, így viszont csak erőteljes pislogással nézek rá, hogyan vonul be az irodámba, itt hagyva engem a beosztottjaim tekintetének kereszttűzében. Na, jó, ezért még kapni fog!
Engem viszont ez a fiú engem ki fog készíteni, előre látom. Soha az életben, amíg egy aprócska közünk is lesz egymáshoz, nem fogja hagyni, hogy megfeledkezzek arról, hogy miért is ő a tökéletes férfi, és a tökéletes partner számomra, ebben biztos vagyok. Egyre jobban bele vagyok esve, és még csak tenni sem tudok ellene semmit, ez a legrosszabb! Meg persze az, hogy ő egy ici-picit sem érez így irántam.
Ezt a szívást…!
Martin:
- Most nézz Lukas felé, és viselkedj úgy, mintha randira akarnád hívni. Ne legyél kihívó, de látszódjon, mit akarsz, így az emberek, akik a hirdetményeket megnézik, sokkal szívesebben fognak minket választani - hopp, mintha eddig nem ezt csináltam volna. Most viszont utasításra tegyem? Mintha a kecskének felkérésre lenne szüksége ahhoz, megegye a káposztát. Lássuk meddig bírják a kötélidegei, Mr. Merten.
Mindent bevetve ostromlom az álarcát, de csak apró, alig látható rezdülések árulják el, tudja, hogy komolyan gondolom a dolgokat. Mármint nem úgy komolyan, hanem csak amolyan mi kapcsolatunk komolyan. Lukas nagyon profi, nem csoda, hogy olyan könnyedén eltitkolja a magánéletét a munkatársai elől. Olyan kőkemény álarca van, amit még egy légkalapáccsal is fárasztó lenne szétverni. Én azért mégis megpróbálom.
Már éppen belehúznék, mikor felharsan Jörg hangja. Kissé csalódottan fogadom, hogy vége, de szófogadóan indulok el visszaváltozni Martinná. Na nem mintha élveztem volna ezt a borzalmat, csak jó érzés volt, hogy húzhatom kicsit Lukas agyát. Igazán mulatságos belegondolni, hogy mennyire kellett erőlködnie, én pedig semmit sem tettem. Kicsit kiegyenlítetlen volt a harc, de belefér. Néha ilyen is lehet.
Miközben megszabadítanak a parókától és a ruháktól, bólogatva, szerénykedve hallgatom a bókokat és gratulációkat. Azért ez már enyhe túlzás, ennyire jó nem voltam. Nem vagyok én valami fizetett, profi modell, csak egy újonc, akit ide rángattak egy fölső emeletről. A kettő közel sem egy kategória.
Nagy nehezen sikerül elszakadnom tőlük, és kis keresés után meg is pillantom Lukast, amint Jörggel beszélget. Méghozzá egy nem túl vidám Jörggel. Mi lehet a gond? Nem voltam elég jó? Dehát én már az elején szóltam, hogy nem megy nekem az ilyesmi. Remélem nem miattam veszekednek. Sajnos azonban nem hallom, mert amint a közelbe érek, Lukas felém fordul, és egy csípős búcsú mondatot vág még oda a fotósnak.
- Van ez így… De mi most megyünk, vár az IGAZI munkánk - értetlenül pislogok, de egyikük sem magyarázza meg a helyzetet, Lukas is egyszerűen a vállamra teszi a kezét, és a lift felé irányít. Páran még utánam kiáltanak, nekik visszaintek, de Jörg egy szó sem szól. Mégis mi volt ez az egész?
Még akkor is ezen rágódok, mikor becsukódik a lift ajtaja, és mi elindulunk a sokadik emelet felé, Lukas irodájába. Viszont csak addig rágódok ezen, míg ő maga ki nem zökkent gondolataimból.
- Tökéletes voltál, mindenkit lenyűgöztél. Csak így tovább, Martin! - jól hallottam? Mármint nem azt, hogy tökéletes voltam, mert azt tuti csak azért mondta, hogy ne bántódjak meg, hanem... Martin? Itt tegeződhetünk? Mi van ha lebukunk? Nem nagyon értem még az itteni szabályokat.
- Lukas? - kérdem tétován, mire széles mosoly jelenik meg ajkain. Naaa, nem ér a kicsit bántani. Kinevetni a bénaságát pedig végképp nem.
- Itt a liftben nincsenek mikrofonok, de amint kilépünk, már a falnak is füle lesz, szóval csak itt tegeződhetünk - óóóó, így már mindent értek. Akkor egész nap lifteznünk kéne, és boldog lenne a munkánk. Elmosolyodok, és kíváncsian kezdem faggatni a fotózásról. Mindenre kíváncsi vagyok, és elvárom, hogy igazat mondjon. Ha nem, akkor úgy intézem el, mint a túlságosan nyomuló pasikat a bárban. Gyorsan és fájdalmasan.
- De még mennyire! Jól áll neked, ha fotóznak. Biztos, hogy nem szeretnél modell lenni ehelyett a munka helyett? - borzongva csóválom meg fejemet. Inkább a halál, mint ez a sok cicoma és készülődés. Kihullana minden hajam a sok hülyeségtől, és akkor aztán jöhetne tényleg a paróka.
- Biztos. Nem szeretem, ha fényképeznek, most is csak azért vállaltam el, mert nem akartam, hogy miattam legyen valami baja a cégnek - elég ciki lett volna, ha már az első napomon tökreteszem, így muszáj volt bevállalnom. De soha, soha többet ilyet.
- Köszönöm, hogy elvállaltad - hopp, a nagy Lukas hálás nekem. De édes, mikor így hálálkodik, sajnos azonban nekem ennyi nem elég. Túlságosan magas a labda ahhoz, hogy ne üssem le. Az adósom, és ezt nekem ki is kell használnom. Méghozzá nem is akárhogyan.
- Szívesen! De ezért ma este csak velem szabad táncolnod a színpadon kívül! - közlöm vigyorogva, egy picit kacsintok, és már ki is libbenek a liftből, magára hagyva a döbbent Lukast. Igen jó estém lesz ma. Nagyon, nagyon jó.
oOoOo
Valamiért ma sokkal többet készültem otthon, mint általában, ezért majdnem sikerül elkésnem. Még épp időben vetődöm be a pult mögé az első roham előtt, így legalább drága kollégáimat nem hagyom cserben.
- Martin, mi a fene történt? Úgy kicsípted magad, mintha az elnököt várnánk egy italra és egy kis táncra - Peter mindent tudó kis mosollyal áll mellém, de kezei közben már készítik is a kikért italokat. Nem értem mire gondol... jó oké, lehet hogy jó hosszan áztattam magam egy kellemes fürdősóval ellátott vízben, és vagy háromszor hajat mostam, hogy biztos finom illata legyen, de ettől függetlenül semmi különleges nincs rajtam. Max, hogy most egy fekete selyemmasni van a nyakamra kötve a nyakkendő helyett, és a hosszú bőr nadrágot is egy rövid, szintén bőr shortra cseréltem. De ennyi. Ennyi mégis, kb háromszor annyit készültem, mint szoktam. Hogy miért? Passzolom, lehet hogy van valami a levegőben, vagy... vagy Lukas miatt.
Azonnal a színpadra pillantok, ahogy meghallom fellépőzenéinek egyikét. Ma is nyálcsorgatóan szexi, így nem csodálom, hogy pár fiatal srác szinte már felmászik mellé, annyira próbál közelebb kerülni. Fanatikus idióták, akik úgysem mennek semmire ezzel az imádattal. Egy jó test és helyes arc leveszi őket a lábukról, és rögtön ágyba bújnának vele. Pedig Lukas ennél jóval több. Értelmes, okos, és a munkájában is hihetetlenül tehetséges. Nagyot nőtt a szememben, mióta megtudtam milyen felelős állása van. Ráadásul az a szemüveg... ó atyám, jó hogy fellépésekkor nincs rajta, mert akkor még egyszer ennyien tolonganának ott, és tuti, hogy fel is ugranának mellé. Jó, oké, erre ott vannak a biztonságiak, de szerintem még ők is megriadnának egy csoport fanatikus uke sráctól. Az a vicces, hogy Lukast még az abszolút domináns pasik is megkörnyékezik néha egy tánc erejéig. Az ilyeneknek mi jár a fejében? Egy ilyen pasit maguk akkor sem tudnánk maguk alá kényszeríteni, ha ők lennének az utolsó pasik a földön. Kb annyi esélyük van, mint nekem rávenni ugyanerre.
- Nem történt semmi, csak ma táncolni készülök. Pár számot kibírtok nélkülem? - széles mosollyal kérdem, mert úgyis tudom mi a válasz. Nem egyszer fordul elő, hogy ők lépnek le akár egy órára is, én meg úgyis csak ritkán teszem.
- Én egy pillanatot sem bírok ki nélküled, tündérkém - halk, doromboló hang, amire muszáj felnevetnem.
- Nagyon kedves vagy Jim, de már megbeszéltük párszor, hogy ez a pult örökre el fog minket választani - jókedvűen rakom elé az italát, és már folytatom is tovább a munkát. Ha már le akarok lépni, akkor addig rendesen kiveszem a részem. Flörtölés, mosolygás, kacsintás, keverés... mi másból állhatna egy tökéletes pultos estéje? Mikor először jöttem erre a helyre, és elvállaltam a munkát, nem hittem volna, hogy ennyire fogom élvezni. Azt hittem ha megvan a diplomám és találok rendes állást, könnyedén elmegyek innen, de mostanra ez teljesen elképzelhetetlenné vált. Mintha egy macskát próbálnál rávenni, hogy ne nyávogjon többet. Az én életem így tökéletes és egész, bár egyre furcsább. Nagyon-nagyon furcsa lesz, főleg a mai tánc. Még sosem táncoltam Lukassal. Oké, már próbált elcsábítani a táncparkettre, de mindig hárítottam a túl sok munka miatt. Most viszont én magam ajánlottam föl... tényleg érdekes, már csak azt kéne kitalálnom, hogy miért tettem. Mennyire ciki, ha a saját tetteimnek nem találok értelmet? Nagyon? Oké, akkor köszönöm, vágjatok arcon, de ezt most értelem nélkül is bevállalom. Lukas túl sexy, és éreznem kell hogy mozog, ha már látni annyiszor láttam. Ez pusztán kíváncsiság, semmi más. Legalábbis azt hiszem. Jó, legyen kíváncsiság, megegyeztünk.
Még egy darabig szorgosan adogatom az italokat, egészen addig, míg vége nincs Lukas fellépésének. Tekintetemmel követem ahogy elhagyja a színpadot, majd gyorsan elkészítem az utolsó rendelést. Egy kis időm még úgyis van, míg átöltözik, így a többieknek intve lelépek a személyzeti mosdóba, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Még jó, hogy van külön mosdónk, itt legalább nem élvezkednek minden második fülkében. Egyszer tettem be a lábam a vendégekébe de soha többet. Nem is értem hogy van valakinek gusztusa pont itt csinálni. Félreértés ne essék, semmi bajom a nyilvános helyekkel, hisz ott sokkal nagyobb az izgalom, az izgalom pedig csak még jobbá teszi a dolgokat, de... de úgy hogy melletted éppen ugyanazt csinálják, és nem tudod eldönteni, hogy a pasid miattad gerjedt be, vagy a szomszéd miatt... na azt már nem. Az ilyesmi nem az én világom.
Gyors ellenőrzés a tükörben, összekócolom hajam, megmosom kezeimet és az arcomat, és már késznek is nyilvánítom magam. Egy elragadó mosoly, és már tökéletes a külsőm egy laza kis táncos estére. Szeretek táncolni, de ritkán vetemedem rá, mert a hely tele van barmokkal akik már a tánctér falának csapva képesek lennének megerőszakolni, és ha a biztonságiak megpróbálnák leállítani, csak őket is belevonná az orgiába. Szép is ez a munkahely.
Szerencsére nem kell sokáig fürkésznem a tömeget Lukas után. Nehéz eltéveszteni, hisz magas, jóképű, és vagy hat fiatal srác lötyög a közelében lesben állva. Néhányan közülük nagyon ismerősek, meg mernék esküdni, hogy törzsvendégek, és hogy minden este megpróbálnak rámászni Lukasra. Igen, az a srác mindig epres mojitot kér, tipikus "kelletem magam, de úgyis az ágyadban kötök ki, mert magányos vagyok" pia. Már meg sem lepődök. Egészséges kapcsolatban élő pasik nem járnak ilyen helyekre, vagy ha igen, akkor tuti csak azt akarják kipróbálni, hogy milyen hármasban, és erre keresnek egy megfelelő személyt.
Mikor az egyik szöszi srác túlságosan nyomulni kezd, megunom a nézelődést. Nem is tudom miért, de egy kicsit pipa lettem rá. Oké, Lukas szabad ember de ezt az estét nekem ígérte. És ha valaki megígér nekem valamit, azt be is hajtom. Velem nem lehet szórakozni... főleg akkor nem, ha ilyen fontos dologról van szó. Ma már úgyis felhúztam a fotózáson, muszáj szépen zárnom az estét. A mai flörtpárbajt mindenképpen nekem kell megnyernem. Egy kis bosszú azért, amiért papírmodellt csinált belőlem.
Sunyi kis mosollyal ölelem át hátulról mellkasát és lábujj hegyre tornázom magam, hogy elérjem fülét, ami meglehetősen nehéz feladatnak bizonyul. Most komolyan, mindig ennyivel magasabb volt nálam? Mintha valami nyomorult hegyre próbálnék felkapaszkodni.
- Nem úgy volt, hogy ma csak velem táncolsz? - suttogni ilyen hangos zene mellett gyakorlatilag halott ötlet lenne, de igyekszem olyan halk lenni, hogy éppen csak meghallja szavaimat. Érzem ahogy gyenge remegés fut végig rajta, majd mély levegőt véve fordul végre felém. Elengedem, de helyette ő kulcsolja át derekam. Nem fázok, vagy ilyesmi, de tenyere olyan kellemesen meleg, hogy nem is értem eddig hogy voltam el nélküle. Elégedetten ereszkedem vissza, így neki kell lehajolnia hozzám. Na végre, hogy rám figyel. Az ígéret az ígéret, szóval ha van kedve, ha nincs ma este az enyém. Az enyém, és most nem hagyom nyerni. Mindig én adom föl hamarabb, mindig én nevetem el magam először de ma rajta a sor. A nevető Lukas amúgy is kellemes látvány.
- Nem táncoltam velük, ők ugráltak körbe, mint valami bagzó macskák - széles mosollyal búgja fülembe mire muszáj halkan felnevetnem. Szép hasonlat. Bár ezek a srácok inkább kiscicák, mint felnőtt macskák. Vetek is feléjük egy szúrós pillantás, és úgy tűnik veszik a lapot, kelletlenül ugyan, de magunkra hagynak minket, és nekilátnak egy másik szabad balek befűzésének. Sajnálom őket, hogy nincs jobb dolguk.
- Azt mondod, hogy kicsit sem élvezted? - kétkedve fordítom figyelmem ismét Lukas felé, de közben csípőm már lassan mozdul a zene ritmusára. Végülis, ne csak álldogáljunk, ha már egy táncparketten vagyunk.
- Minek kellenének nekem ők, ha a legjobbal tölthetem az estét? - micsoda bók. Elvigyorodva simulok közelebb hozzá, kezeimet ismét mellkasára csúsztatom, amit csak egy vékony ing takar el előlem. Igazából nem zavar, mert annyiszor láttam már, hogy nem okoz gondot elképzelni. Ahogy minden mozdulatra megfeszülnek az izmok... ahhh, Lukas nagyon sokat dolgozhatott rajta. Kár, hogy a szemüveg hiányzik.
- Kár, hogy nekem csak a második legjobb jutott - látom ahogy elmélyülnek a ráncok a homlokán, szemöldökét összeráncolja, és úgy néz le rám. Kérdeznie sem kell, tudom, hogy mire kíváncsi. Egye-fene, ne kelljen erre sokáig várnia. - Az első természetesen szintén te vagy, de a szexi szemüveg hiányzik... így most nem lehetsz annyira menő - megnyugodva simul ki újra arca, de nem válaszol, csak megfordít, hogy háttal legyek neki, és így folytassuk a táncot. Igaza van, elég a dumából, jöjjön a buli.
Fülemben dübörög a zene, olyan, a világ lassan leszűkül a ritmusra, Lukasra, és a forróságra, ami elzár minden mástól. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jó lehet egy tánc, de ez most mindent túlszárnyal. Lukas annyira jó, hogy már magamat is szinte profinak érzem. Hagyom hogy irányítsa csípőm, kezeimmel fölnyúlva húzom le magamhoz fejét, hogy öszsesimíthassam arcunkat. Apró kis borostája karcolja bőrömet, de most valamiért még ez is feltüzel. szinte perzsel minden érintése. Ahogy végigsimít mellkasomon, ahogy arcomon érzem zihálását... furcsa. Mintha már nem egyszerű flörtölés lenne... mintha ez már... ez már... Kigyullad a kis piros vészfény, de nem foglalkozok vele. Nyerni akarok, és nyerni is fogok. Rajta a sor, hogy föladja, és ezért ha kell, sokáig elmegyek. Annyira azért nem sokáig, vagyis... fogalmam sincs. Túl jó.
Egy pillanatra elhúzódom tőle, de csak azért, hogy megforduljak, és a következőben már újra simulhassak hozzá. Kezei lecsúsznak fenekemre, arcát hajamba fúrja, és mélyet szippant belőle. Már a zenét se hallom. Semmi mást, csak a saját szívverésem és Lukas zihálását. Mint valami sajátos, egészen különleges dal. Szétgombolom ingét, csak hogy még közelebb kerülhessek hozzá, hogy még jobban hallhassam. Az illata, az érintése elkábít... túlságosan is... nem lenne szabad.
Még pont időben kapcsolok, mielőtt olyat tennék, amit nagyon, de nagyon megbánnék később. Kirántom kezemet nadrágjából, és zihálva lépek el tőle. Legalább annyira döbbent mit én, és ha az én szemeim is ilyen sötéten kavarognak, akkor kimondhatjuk, hogy ez egy igencsak érdekesen alakuló flörtpárbaj lett.
- O-oké, azt hiszem nyertél... ismét - zavartan nevetve, levegő után kapkodva emelem föl kezeimet, és még egy lépést hátrálok, hogy ne érezzem tovább illatát, és a belőle áradó melegséget. Csak kerüljünk ki a Lukas hatótávolságból, és minden rendben lesz. - Még mindig neked megy jobban a flörtölés. Nem is rabollak el tovább a rajongóidtól, további jó szórakozást - hadarom gyorsan, és már hátat is fordítva loholok el az öltöző felé, rendbe szedni magam. Martin, te nem vagy komplett. Ez a flört mindent vitt, de nem vagy komplett. Fejbe kéne vágnom magam, jó alaposan. Hiszen már a nadrágjában nyúlkáltam! Leharapom a kezem a helyéről. Én marha. Én hatalmas marha.
Lukas:
Martin meglepő mondata után alig tudok koncentrálni munkámra, így inkább titkárnőmnek adom le, aki megmutogatja, melyik munkatársunk mit dolgozik, hogy tudja, melyik ügyben kit kell keresni. Alig várom már az estét, mióta kimondta mondatát, teljes izgatottságban ücsörgök székemen. Sajnos túl sok munkám halmozódott föl azalatt a kis idő alatt, amíg én Martint bámultam és nyáladzottam rá, így mikor vége a munkaidőmnek, már csak arra van energiám, hogy egy gyors, jéghideg vizű zuhannyal fölfrissítsem magam, s fölöltözve indulok is.
Ma este úgy megtáncoltatom, hogy soha többet rajtam kívül senkivel sem akar majd se flörtölni, de még csak táncolni sem!
De ha nem sikerül… ha nem sikerül ezt elérnem, lemondok a napi flört-adagomról, hisz az azt jelenti, sosem leszek több számára, mint egy vén fószer, akivel szórakozhat, csodáltathatja magát, de közben semmit nem érez iránta. Azt pedig nem bírnám elviselni, tökéletesen elég volna az a kínzás, hogy naponta kétszer, mind a két munkahelyemen látnom kell, találkoznom, s beszélnem kell vele.
Ezt nem bírnám ki. Éppen ezért, reméljük a legjobbakat!
A bárban szokás szerint tetőre hág a hangulat, ahogy felcsendülnek szokásos zenéim egyikének kezdő dallamaim. Még föl sem lépek a színpadra, de már hallom az izgatott zsibongást, ami táncaimat szokta végig kísérni. Néha a passzívok olyanok tudnak lenni, akár a hormontúltengéses, rajongó tini lányok. Néha már elgondolkozom azon is, hogy normális viselkedés-e ez az elvileg érett, nagykorú férfiaktól, és én vagyok túlságosan konzervatív, vagy a nézőim, rajongóim túlságosan elragadtatják magukat. Hát igen… tudom, hogy jól nézek ki!
Kár, hogy ezt az egyetlen olyan fiú, akinél ki is használnám, észre sem veszi, csak szórakozásnak vagyok jó neki… De majd ma!
Táncom közben még a majdnem rám mászó férfiak sem zavarnak meg, hiszen mikor táncolok, szinte egy másik világban érzem magam. Ráadásul tudom, hogy Martin néz, ami csak még inkább arra késztet, hogy jobb, és jobb legyek. Világom beszűkül csak a zenére, a mozgásra, és Martin figyelő szemeire, és szinte fájdalommal élem meg, mikor zeném lehalkul, majd megáll. Vége a műsornak.
Lesétálok a színpadról, rajongóimat szinte már észre sem veszem, és az öltözőmbe sétálok, hogy kicsit letörölgessem magamról az izzadtságot, és a kis bőr pántocskákat egy kicsivel többet takaró ruhára, egy ingre és egy nadrágra cseréljem. Bár, ahogy láttam, nem nagyon kellene hosszú gatyát fölvennem, Martinon sincs több ruha, csak egy apró bőr short, és egy masnicska a nyakán. Vajon a cicusnak van gazdája?
Ahogy kimegyek a tánctérre, egyből körül is vesz nem kevés olyan passzív, aki szinte könyörög azért, hogy gerincre vágjam, de arra bizony várhatnak. Én már kinőttem ebből a fajta szórakozásból, nem az én világom ezek az egyéjszakás kalandok. Ráadásul teljesen elázott srácokkal még kevésbé csinálnám, olyanokkal, akikről csak úgy süt, hogy azért akarnak szexelni, hogy végre valami történjen unalmas, beszürkült, borzalmas életükben. Nem tudják, hogy a változást nem a szex hozza meg, hanem saját maguk.
Martint sehol sem látom, pedig már kifejlődött a Martin-radarom is, amivel még akkor is meg tudom találni, ha éppen öt méterrel a hátam mögött van, akkor is. Most viszont nem érzékelem semerről sem, szóval valószínűleg a mosdóban, vagy az öltözőben van, és…
Áhh, igen, itt is van!
Karjai körém záródnak, ajkai fülemhez nyomódnak, és csak azért nem szakad be a dobhártyám, mert vigyáz, hogy ne legyen túl hangos, ahogyan próbálja átkiabálni a hangos zenét.
- Nem úgy volt, hogy ma csak velem táncolsz? – von kérdőre. Teste szorosan hozzám préselődik, csoda, hogy egyből fölizgulok?! Senki más nem képes rám ilyen hatással lenni, még akkor sem, ha a farkamat tapogatnák, erre Martinnak elég csak a közelemben lennie, és máris fölpezsdül a vérem, s alsóbb régiókba költözködik.
Megfordulok, hogy szemben lehessünk egymással, és neki mondhassam mondanivalómat, ne pedig az előttem leskelődő többi férfinak nevezett kéjelgő kis izéknak. Elenged, de most én ölelem magamhoz, derekánál fogva, s én hajolok le hozzá. Kecses kis teste az enyémhez tapad, legszívesebben soha többet el nem engedném.
- Nem táncoltam velük, ők ugráltak körbe, mint valami bagzó macskák – búgom mosolyogva a fülébe. Nekem csak ő kell, csak vele akarok lenni, mást szinte meg sem látok. Túlságosan pojácán vagyok szerelmes, de nem tehetek róla. Martin ezt hozza ki belőlem, és tudom, nem csak belőlem. Néha úgy gondolom, örülnöm kell, hogy mással csak flörtölget, míg velem komolyabban szórakozik, néha viszont ki tudnék tőle akadni. Bárcsak ő is ugyanúgy érezne irántam, mint ahogy én iránta!
- Azt mondod, hogy kicsit sem élvezted? – kérdi nem kicsit kételkedve, miután szúrós pillantásaival elüldözi rajongóimat. Szívem hevesen meglódul – lehet, hogy féltékeny?
- Minek kellenének nekem ők, ha a legjobbal tölthetem az estét? – A legeslegjobbal, s még annál is jobbal. Nincsenek szavak Martin csodálatosságára, sem az én lúzerségemre. Annyitól, hogy elkezd táncolni, csípőjét, s testét csavargatja, ringatja, már a padlóra tudnék csöpögni, én, a hidegvérű Lukas, akit rettentő nehéz elcsábítani. Hát, Martinnak sikerült, és még csak nem is tud róla.
- Kár, hogy nekem csak a második legjobb jutott. – Hogy?! Második hely Martinnak? Mégis kit gondol még magánál is jobbnak, kit verjek össze?! - Az első természetesen szintén te vagy, de a szexi szemüveg hiányzik... így most nem lehetsz annyira menő. – Ohh… Hogy én?
Szoktam bókokat kapni, le is tudom reagálni őket, s most mégsem tudok mit kezdeni ezzel. Vajon komolyan gondolja? Tényleg tetszem neki, és menőnek talál a szemüvegemben, vagy csak a szokásos kis flörtölgetési technikájának egyikét mutatja be? Nem tudom, így nem is tudom rendesen lereagálni, így inkább csak megfordítom, és hagyom, hogy a zene ritmusa vegye át az uralmat a testem fölött. Testünk között még egy papír lap sem férne el, olyan szorosan össze vagyunk tapadva, Kezeim csípőjét markolásszák, meztelen derekát cirógatják, míg az övéi nyakam körül, hogy fejünk egy vonalban lehessen.
Légzésem elnehezül, szinte teljes kábulatban hagyom, hogy testrészeim külön életet élve cirógassák, kényeztessék Martin tökéletesen karcsú, édes testét. Altestem bizsereg, szívem kiugrik a helyéről, fejemben rózsaszín, s vörös köd honol. Már nem tudom, hol vagyunk, hogy is kezdődött ez az egész, csak az számít, hogy végre karjaim közt tarthatom.
Megfordul, s most még közvetlenebb köztünk a kapcsolat. Kezeim fenekét simogatják, markolásszák, és nem tudok ellenállni, illatos hajába fúrom arcomat. Szerelmes vagyok. Annyira baromira, fájdalmasan, lúzerül szerelmes vagyok. Már nem vagyok ura tetteimnek, és érzem, hogy ő sem, különben nem gombolná ki ingemet, és nem simulna meztelen mellkasomhoz fedetlen felső testével. Kíváncsi kezei már egyre lejjebb, és lejjebb kalandoznak, majd…
Zihálva ellép tőlem.
- O-oké, azt hiszem nyertél… ismét. – Hogy?
Elhátrál, zavartan mosolyog. Hogy?
- Még mindig neked megy jobban a flörtölés. Nem is rabollak el tovább a rajongóidtól, további jó szórakozást. – Hallom hadarását, de nem értem. Értem, de nem értem.
Összeszorított fogakkal nézem hűlt helyét, az iménti rózsaszín köd helyét valami egészen más zsibbadtság, leforrázottság veszi át. Ő… ez neki csak szórakozás volt? Én tényleg csak ennyit jelentenék neki?! Egy szórakozást, egy flörtölést, egy párbajt, amiben megnézheti, milyen jól megy neki a flörtölés?
Akkor… akkor azért menekült el, mert nem gondolta volna, hogy ilyen messzire megyek el, és megijedt, mert nem bírta volna tovább tenni ezt. Velem nem. Egy ilyen öreg, vén fószerrel, aki ráadásul még a főnöke is, nem bírta volna ezt gyomorral. Én hülye! És én még azt hittem, hogy végre nem tudott ellenállni nekem, azért csinálta ezt, erre… megijesztettem. Az a zavartság… nem tudta, hogy viselkedjen velem szemben, nem tudta, hogy hogy fogadom az elutasítást, ezért elrohant. Hát ennyire fél tőlem?! Ennyire elrontottam volna kettőnk között a dolgot?!
Bassza meg!
Kezemet a mellettem levő falba vágom, megfájdul, de nem érdekel. Ahogy a körém gyűlő emberek, biztonsági őrök sem, csak kitörök egyre fullasztóbb körükből, és a friss levegőre viharzok, de vigyázva, hogy ne arra a részre, amerre Martin szokott menni, ha friss levegőre vágyik. Rettegek a közelébe menni. Nem akarom látni szemeiben az undort, és a félelmet, hogy én, idősebbként, elvileg felelősségteljesebbként, ráadásul feljebbvalójaként képes voltam letámadni.
Bassza meg!
Ki tudja, hogy most hogy fog hozzám viszonyulni a munkahelyünkön?! Képtelen lennék elviselni azt, hogy azt hiszi rólam, hogy azért, mert nálunk dolgozhat, letámadom. Nem vagyok olyan, mint azok a főnökök, akik a több pénzért lefekszenek az alkalmazottaikkal! Nem akarom, hogy ezt higgye rólam Martin, vagy ami még rosszabb, azt, hogy félnie kell tőlem, és vigyáznia kell mellettem a hátsójára! Nem akarom, hogy féljen tőlem, és hogy kerüljön.
Bassza meg!
Akkor már inkább én fogom kerülni őt.
---*---*---*---
Másnap reggel képtelen vagyok rávenni magam, hogy bemenjek dolgozni, de főnökként nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kihagyjak egy napot a szerelmi szűreim miatt. Nem vagyok kisiskolás szerelmes idióta, már felnőtt férfi vagyok, aki hűvösen, és átgondoltan meg tudja oldani a felmerült problémáit. Igaz, még nem igazán lett átgondolva, mit is kellene tennem, de a kerülés az egy igazán jó probléma megoldásnak tűnik.
Kocsimmal beparkolok a garázsba, és beszállok a liftbe, mely a tízedik emeletre szállít. A földszintnél megáll, de nem nézek föl, ki lép be mellém, amíg meg nem érzem Martin különleges, egyedi illatát, és a Martin-radarom nem jelezne eszeveszetten. Ó, hogy bassza meg a jó kurva élet! Pont az, akit el akarok kerülni, hát ez hihetetlen…
- Jó reggelt! – köszöntöm hűvösen, úgy, akár a többi munkatársammal is tenném, és nem mutatom, hogy tegnap este bármi is történt volna, vagy akár azt, hogy mennyire föl vagyok dúlva. Nem akarok ránézni sem, nem akarom, hogy lássam a félelmet a szemében.
- Szia! Lukas, a tegnap estével kapcsolatban… - Kezdődik. Most jön majd az, hogy nem akarja, hogy bármikor máskor flörtöljünk egymással, mert nem akar közöttünk semmilyen közeli kapcsolatot, és látja, hogy én képtelen lennék betartani a szabályokat, így inkább ha lehet, hagyjam békén.
- Martin, kérlek, semmi szükség arra, hogy magyarázkodj! Teljesen egyetértek veled! – mondom, és próbálok bíztatóan rámosolyogni, hátha az nem ijeszti meg őt túlságosan. Szemébe nem nézek, remélem, nem tűnik föl neki, hogy mennyire megkönnyebbülök, mikor a második emeleten beszáll két munkatársunk, és nem folytathatjuk ezt az igencsak kellemetlen beszélgetést. Örülök, hogy pillanatnyilag halaszthatjuk, de mondjuk… halaszthatnánk úgy… a végtelenségig?
A beosztottjaim köszönnek, visszaköszönünk, majd néma csendben haladunk fölfelé. Mikor fölérünk, mind a négyen bevonulunk az irodámba, és ezután már tényleg csak a munkával foglalkozunk egész nap. A liftet kerülöm, főleg olyankor, mikor tudom, hogy Martinnal csak kettesben lennénk bent, viszont nem kerülöm olyan szinten, hogy nem szólok hozzá. Nem, egyszerűen csak még hűvösebben beszélek vele, mint bármelyik másik munkatárssal, de persze, ha elakad, akkor segítek neki. Próbálom a figyelmem elterelni a munkával a tegnap este történtekről, de basszus, ha egyszer ilyen közel van hozzám, akkor nagyon nehéz nem karcsú testére, finom illatára, és fájdalmas visszautasítására gondolnom. Rajta viszont nem látok semmi olyat, ami mutatná, hogy félne tőlem, vagy hogy zavarnák a tegnap történtek, de nem reménykedek. Ez valószínűleg csak amiatt van, mert akarja ezt a munkahelyet, és nem akarja, hogy bárki is rájöjjön, hogy kettőnk között több van/volt, mint egyszerű főnök-beosztott viszony.
Szerencsére egész nap sikeresen kerültem Martinnal levő kettesben levést, de mivel nem igazán tudom, a bárban hogy kerülhetném el, ha mégis csak meg akarna valamit beszélni, inkább mielőtt hazamennék, fölhívom a főnököt, hogy ma estére pihenőt vennék ki. Könnyedén elenged, én pedig szomorúan gondolok arra, hogy valószínűleg ma este már Martin mással fog ugyanúgy flörtölni, ahogy egész eddig velem tette. Hát… még fiatal. Most kell szórakoznia, nem igaz…?
Kár, hogy baromira fáj.
---*---*---*---
Már napok óta, sőt, lassan már másfél hete kerülöm Martint. Nem olyan feltűnően, mert ha kell, beszélek én vele, de nem maradok kettesben vele, és nem is folytatom a flörtölgetéseit sem. A bárba már bementem azóta jó párszor, de azon kívül, hogy a pulthoz odamentem néha, hogy igyak kis alkoholt, nem tettem mást. Sőt, mikor a pultnál voltam, akkor is néha mástól kértem inni, nem pedig Martintól, hisz az régen abból mindig flörtölés lett, most meg hiába próbálkozik, én lerázom. Remélem, nem sértődött meg rám, de egyszerűen nem merek vele flörtölgetni, mert ki tudja, mennyire fogom ismét elveszteni a fejemet. Lehet, hogy nem fél tőlem, de nem hinném, hogy örülne annak, ha ismét letámadnám.
Ma este nem megyek a pulthoz, miután vége van a műsoromnak. Mostanában azon gondolkoztam, hogy ki kéne innen lépnem. Túlságosan öreg vagyok már én ehhez, és talán jobb lenne, ha csak az egyik munkahelyemen találkoznék csak Martinnal, nem mind a kettő helyen.
A főnökkel már beszéltem erről, és azt mondta, elfogadja, bárhogy is döntök, de inkább maradjak, és nem a bevétel miatt. Túlságosan szereti ő is a táncaimat.
Tudom, hogy most épp a pult mögött van Martin, mert majd csak tíz perc múlva lesz szünete, így feltűnés nélkül eltűnök a bárból. Halk pittyegés, kinyílt a kocsim.
- Lukas várj! – Pillanatnyi lefagyás: mégis mit keres itt Martin?! Kinyitom a kocsim ajtaját, de nem akarok bunkó lenni, így hátra pillantok, hogy mit szeretne. - Miért kerülsz engem?! – Nem kertel, egyből letámad kérdésével. Nm tudom, mit válaszoljak, azt azért mégsem mondhatom, hogy azért, mert nem akarom, hogy ismét elcsábítson, és önmagamról megfeledkezve letámadjam. Így hát maradok a jól bevált tagadásnál.
- Nem kerüllek. Miből gondolod, hogy kerülnélek? – kérdezek vissza válasz helyett. Martin csak megforgatja a szemét, látszik rajta, hogy nem igazán örül a terelésemnek. Francba.
- Kérlek, ne gyere nekem ezzel! Nem beszélsz velem, csak ha nagyon muszáj, ráadásul azóta az alkalom óta még csak nem is flörtölsz velem! – akad ki. Beletúr a hajába, és megrázza a fejét. – Miért?! – von kérdőre. Sajnálom, hogy ilyen lett a kapcsolatunk, de tudom jól, hogy ő nem szerelmes belém.
- Bocsáss meg, sok a dolgom, nem érek rá szórakozni. Mint tudod, most a vállalatnál is sok a munka, nincs időm holmi játszadozásra, szóval vedd úgy, hogy te nyertél, te bírtad tovább a kis flörtölgetéseinket, és légy szíves, hagyj engem békén! – Hangom hűvös, olyan, akár a munkahelyemen szokott lenni. Nem akarok ellágyulni, mert abból nem jönne ki semmi jó.
- De…! De hát! – Látom rajta, hogy nem találja a szavakat, és addig jó nekem, szóval folytatom.
- Nyugodj meg, biztosan találsz majd mást, akivel ugyanígy játszadozhatsz, én már kiöregedtem ebből. Már azon is gondolkoztam, hogy kilépek a bárból… - Nem tudom, miért mondom el neki, hiszen erről a döntésemről tényleg csak a főnök tud, még Jörg sem, de valahogyan csak kicsusszant a számon. Talán jobb is, hogy elmondom neki, így talán föladja ezeket a flörtölgetési próbálkozásokat is, és az irodában már nem lesz semmi gond, nem fogja senki sem megtudni, hogy mind a ketten dolgozunk máshol is, ráadásul ismerjük is egymást.
- De én nem akarok mással így szórakozni, mint veled! Nem is tudnék! És mi az, hogy kilépsz, meg hogy öreg vagy?! Dehogy vagy öreg, még mindig nagyon jól nézel ki, a bárban imádnak téged, és ez az életed, vagy nem?! – Már kiabál, tényleg nem érti a dolgokat. Nem baj. Hagyjuk.
- Hagyjuk… nem hinném, hogy megértenéd. Ha most megbocsájtasz… - Beszállok a kocsiba, és becsapom magam mögött az ajtót.
- Várj! Lukas, kérlek, várj, magyarázd meg nekem! Lukas! LUKAS! - Még hallom a hangját, még a motor búgása sem tudja elnyomni. Bekopog, bedörömböl az ajtón, de nem fordulok felé. Nem bírnék ránézni.
Úgy szeretlek, Martin!
Martin:
Nemértemnemértemnemértemnemérteeeeeem!
Tanácstalanul fúrom arcomat a párnámba, de most még ez a jól bevélt módszer sem hozza meg a várva várt világosságot. Bárhogy próbálkozom, nem értem a mai estét. Miután kiszellőztettem a fejem, vissza akartam menni, hogy beszéljek Lukassal, de már sehol sem találtam. Mintha elnyelte volna a föld. Kérdeztem a többieket is, de ők sem látták. Viszont amit mondtak az... az...
- Srácok, azt hiszem nagy baromságot csináltam. Lukas és én...
- Végre? Nem hisze el, hogy erre ennyit kellett várni.
- Hogy... mi?
- Martin, mindenki látta rajtatok, egyedül az volt a kérdés, hogy ti mikor veszitek észre.
- Mégis mi a fészkes fenéről beszélsz Peter?
- Szóval mégsem... mindegy, akkor hagyjuk, aludj rá egyet Martin.
Mi az, amit csak mi ketten nem vettünk észre? Ezért haragudott meg Lukas? Ő végre rájött, és ez elriasztotta? De mi a fene lehet az? Nekem miért nem mondja el senki? Diplomás vagyok, elvileg értelmes, logikus és előrelátó fiú, de akkor miért nem értem? Komolyan ez az egész kezd olyan lenni, mint valami borzalmas brazil szappanopera. Mintha éppen most derült volna ki, hogy akibe szerelmes vagyok, az valójában a testvé... Hogy mi vagyok?!
Döbbenten ülök föl, ujjaim görcsösen markolnak a párnába, ahogy szépen lassan előúsznak a kirakós darabjai. Ezt kellett volna észrevennem? Peter komolyan azt hiszi, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba? És Lukas? Ő mit hisz? Uramisten, remélem nem azt gondolja, hogy én belezúgtam és most egy tapadós kis pióca módjára rá akarok tapadni, pont mint a többi idióta passzív! Lehet hogy ezért lépett le olyan gyorsan? Ezt mindenképpen tisztáznom kell vele, mert én egyáltalán nem sze... szóval én nem szer...
- Martin, te nem vagy normális - suttogom magamnak a sötét szobába, lehunyom szemeimet egy pillanatra és igyekszem koncentrálni. Csak mond ki, nem olyan nehéz az. Mély levegő, és hajrá. - Én nem szere... én nem... a fenébe, nem olyan nehéz ez! - dühösen pattanok föl, és elkezdek körbe-körbe mászkálni. Még szerencse, hogy szeretem a rendet, így nem esek hasra semmiben, mert az is biztos, hogy nem sokat látok a szobából. Miért nem tudom kimondani, még gondolatban sem? Pedig én tényleg nem hiszem hogy... szóval én nem... Hiszen ő Lukas! Lukas akivel csak barátok vagyunk már évek óta, akivel mindig flörtölök, aki igazán nagy kihívást jelent. Senkivel nem tudok olyan jól szórakozni, mint vele, sőt... az utóbbi időben nem is flörtöltem mással, mert... mert ő túl jó. Ha ő ott van, akkor nem kell más, mert okos, helyes, megértő, és igaz barát. Lukas nagyon jó fej, és én tényleg szeretem, de...
Kikerekedett szemekkel állok le, és tenyerembe temetem arcomat. A fenébe. A fészkes fenébe.
oOoOo
Kialvatlanul, de igen elszántan lépek be a vég épületébe. Ma beszélek Lukassal. Elmondom neki, hogy nem kell aggódnia, nem fogok rámászni, minden mehet majd a régiben. Újra jó barátok lehetünk, és nem kell attól félnie, hogy tönkreteszem a róla kialkotott képet a rajongói közt. Eszem ágában sincs elüldözni körüle a pasikat, semmi ilyesmi. Én féken tudom tartani az érzéseimet, főleg úgy, hogy még nem is nagyon vagyok tisztában velük. Olyat könnyű uralni, amiről nem is tudod, hogy létezik. Legalábbis könnyű azt hinni róla, hogy tudom uralni. Na mindegy, az egyedüli lényeg, hogy beszélnem kell vele, mert nem akarom elveszteni. Annál ő fontosabb a számomra. Ő nem csupán egy pasas a bárból, ő Lukas. Az egyetlen.
Mikor belépek a liftbe, szerencsére ott találom, így legalább nem fog egész nap ezen túrázni az agyam. Bőven elég volt, hogy este nem tudtam aludni, emiatt az egész miatt. Viszont... viszont az kicsit sem tetszik, hogy ilyen hideg, kifejezéstelen az arca. Hiszen a liftben vagyunk, nem? Pont ő mondta, hogy itt senki nem hallhat meg minket. Akkor miért játsza még mindig a jégkirályfit? Mintha nem is saját maga lenne. Még a köszönése is. Kedvem támad öngyilkosságot elkövetni tőle, annyi benne a lelkesedés.
- Szia! Lukas, a tegnap estével kapcsolatban… - minél gyorsabban belekezdek a jól kitalált szövegembe, annál jobb. Legalább nem kell attól félnem, hogy megfutamodom. Sajnos az ilyenek nem tartoznak a kedvenc beszélgetéseim közé, és nem is mennek olyan jól, mint egy flört, ami már csípőből jön. Viszont nem hagyja, hogy beszéljek. Félbeszakít, de hangja továbbra sem mutat egy csepp érzelmet sem. Olyat legalábbis biztos nem, ami megnyugvásra adna okot.
- Martin, kérlek, semmi szükség arra, hogy magyarázkodj! Teljesen egyetértek veled! - szóval ő is úgy gondolja, hogy minden rendben, és folytassuk úgy, mintha semmi sem történt volna? Kétlem, hogy ennyire a vesémbe lát, de még mielőtt rákérdezhetnék, beszállnak mellénk a liftbe, és újra magunkra kell öltenünk az álarcot. De legalább úgy tűnik nem haragszik. Majd a nap folyamán megbeszélem vele részletesebben, vagy hogy biztosan ne legyen félreértés. Hisz Lukas fontos nekem, és a barátságunk neki is számít. Legalábbis azt hiszem.
oOoOo
Úgy tűnik rosszul gondoltam mindent. Lukas már lassan másfél hete nem beszélt velem, csak akkor, ha muszáj volt. Úgy intézte, hogy sose legyünk kettesben, és a bárban sem jött oda hozzám. Mintha nem is ismernénk egymást. Nem... ez annál is rosszabb. Mintha gyűlölne. De mégis mit tettem, amiért ennyire utálhat? Hisz tudja milyen az, mikor flörtölök, látta már többször is, és a tánccal csak kicsit lőttem túl a határon. Neki ennyire megrázó volt? Most undorodik tőlem, mert azt hiszi én is egy olyan idióta vagyok, mint akik nap mint nap rá akarnak mozdulni? De ha így gondolja, akkor miért nem beszéli meg velem? Miért jó az, hogy átnéz rajtam? Nem értem ezt az egészet.
- Martin, állj! - kezem megáll a mozdulatban, és bambán pislogok a mellettem álló Peterre. Most meg mi a gond? - Hidd el nekem, egy Long Island koktélba nem akarsz eperszirupot tenni. Úgyhogy tedd le szépen azt az üveget, és hagyd hogy megcsináljam helyetted - zavartan pillantok a kezemben tartott üvegre, és sajnos be kell látnom, hogy igaza van. Szétszórt vagyok, de ennek megvan az oka. Amióta ez a hülye helyzet van, még a szokottnál is kevesebbet alszom. Állandóan azon túrázik az agyam, hogy mit ronthattam el, ráadásul étvágyam sincs. Kinek van kedve enni, mikor átnéznek rajta? Így talán érthető, hogy miért nem tudok odafigyelni semmire. Itt a bárban pedig még rosszabb, mert állandóan azt figyelem, hogy hol van Lukas. Ha ő van a színpadon, nem vagyok hajlandó rendelést teljesíteni, ha pedig lejön a tánctérre, állandóan azt figyelem, hogy milyen fiatal srácok lengik körbe. Az az igazság, hogy féltékeny vagyok rájuk. Legalábbis azt hiszem. Vagy valami nagyon hasonló. Lukas talán már több min egy barát, de ezt nem szabad megtudnia, mert akkor még inkább gyűlölne. Nem tudom mit tehetnék. Nem bírom elviselni azt a ridegséget, ahogy a cégnél viselkedik velem. Mintha tényleg csak egy alkalmazott lennék. Eleinte nem volt gond, mert este legalább normálisan fordult felém, beszélhettünk, de... de így egyszerűen túl sok. Betelt a pohár. Már megírtam a felmondó levelemet is, és munka után Lukas asztalára tettem. Ha reggel bemegy, ez lesz az első, amit meglát, így legalább nem kell amiatt aggódnia, hogy lebukunk. Talán ha csak a klubban találkozunk, helyreállnak a dolgok. Nem tudom mennyire használható ez az ötlet, de jobb nem jutott az eszembe. Ha valakinek igen, az kérem szóljon, és dobjon meg vele igen célirányosan. Viszont az egész nem fog érni semmit, ha nem beszélek vele. Viszont ahhoz hogy beszéljek vele, előbb el kéne kapnom. Ami lehetetlen, hisz most is... Tétován pillantok körbe, és látom, ahogy a kijárat felé halad a tömegben. Most kell elkapnom. Most, vagy csak még nehezebb lesz.
- Peter, itt kell hogy hagyjalak titeket. Bocsi srácok - kiáltom a többieknek, és már rohanok is a kijárat felé. Relatíve rohanok, mert igen nehéz haladni, de végül csak elérem az ajtót. Mire a parkolóba érek, Lukas már a kocsija mellett áll. Pont amellett a kocsi mellett, amivel annyiszor hazavitt már. Mi változott meg? Miért romlott el ennyire a barátságunk? Most nem menekülhet kérdéseim elől.
- Lukas várj! - szerencsére nem engedi el a füle mellett a kiáltásom, és miközben kinyitja az ajtót, felém pillant. Semmi mosoly, semmi érzelem, csak az álarc. Nem szeretem ezt a Lukast. - Miért kerülsz engem?! - felesleges lenne körbejárni a dolgot, úgyis tudja, hogy emiatt jöttem. Tudja, és az én türelmem is fogytán van. Utálom, ha valamit nem magyaráznak el. Utálom ha olyan dolog miatt utálnak, amiről nem is tudok. Úgyhogy most vagy normális magyarázatokat ad nekem, vagy tarkón vágom egy péklapáttal.
- Nem kerüllek. Miből gondolod, hogy kerülnélek? - na persze, én meg a pápa vagyok álruhában egy kis hétvégi kiruccanáson. Miért akar ennyire menekülni? És miért néz ennyire ostobának? Nem vagyok szőke, se belül, se kívül.
- Kérlek, ne gyere nekem ezzel! Nem beszélsz velem, csak ha nagyon muszáj, ráadásul azóta az alkalom óta még csak nem is flörtölsz velem! - rázúdítom dühömet, és még csak vissza sem fogom magam. Se flört, se semmi. Még az is jobb lenne, ha lenyomna a földre, és páros lábbal ugrálna a gyomromon. Akkor legalább figyelne rám egy kicsit. Ha nem teszi meg, esküszöm én fogok rajta pattogni, mint egy gumilabda. Na jó... nyugalom Martin. Mély levegő, minden rendben lesz. Idegesen túrok hajamba, és értetlenül megrázom fejem. - Miért?! - válaszokat akarok. Én nem bírom a tengődést, a bizonytalanságot, ezt az egész helyzetet. Ki fogok borulni.
- Bocsáss meg, sok a dolgom, nem érek rá szórakozni. Mint tudod, most a vállalatnál is sok a munka, nincs időm holmi játszadozásra, szóval vedd úgy, hogy te nyertél, te bírtad tovább a kis flörtölgetéseinket, és légy szíves, hagyj engem békén! - hideg zuhanyként érnek szavai, egészen csontomig hatol a kegyetlen hideg ami hangjából árad. Sok munka? Nyertem? Ez már rég nem a versenyről szól! Még mindig nem értem mi a baja. Nem az a gond amit tettem, hanem mi? Miért nem beszél érthetően? Oké, én akartam nyerni, de ez már nem járték. Ha ő így viselkedik, akkor az már messze túlment a határokon. Én nem akartan határokat átlépni. Én azt akartam, hogy ő is élvezze. De nem értem mi a gond. Lukas, miért nem tudod értelmesen elmagyarázni?!
- De…! De hát! - próbálnék valami értelmeset kinyögni, de semmi. Olyannyira nem értem, hogy már reagálni sem tudok.
- Nyugodj meg, biztosan találsz majd mást, akivel ugyanígy játszadozhatsz, én már kiöregedtem ebből. Már azon is gondolkoztam, hogy kilépek a bárból… - másokkal? Kiöregedett?! A fejére ejtették? Halálos beteg? Miért beszél úgy, mint egy hatvan éves aggastyán? Mi a fene ütött belé? Mégis hogy gondolja, hogy itt hagyja a bárt? Ócska duma, hisz nem öreg, tudja magáról hogy helyes, egyszerűen nem akar látni. De miért kell ilyen ócska kifogások mögé bújnia?
- De én nem akarok mással így szórakozni, mint veled! Nem is tudnék! És mi az, hogy kilépsz, meg hogy öreg vagy?! Dehogy vagy öreg, még mindig nagyon jól nézel ki, a bárban imádnak téged, és ez az életed, vagy nem?! - a tehetetlenség okozta düh már kiabálásra sarkall, és csak kicsi választ el attól, hogy ne bőgjem el magam. Nem, nem vagyok szomorú, egyszerűen csak dühös. Dühös mert nem értem, és nem tudok mit tenni. Dühös vagyok rá, és dühös vagyok magamra. Magamra, meg a hülye érzéseimre. Nem szabadott volna, hogy több legyen mint egy barát, erre tessék. Csak egy kósza gondolat volt, amit mostanra már nem tudok kiverni a fejemből, de nézzétek meg, mi lett a következménye. Ki akar lépni. Nem léphet ki. Ő ide tartozik. A klub csak vele teljes, és ő is csak itt tudja igazán önmagát adni. Nem lehet ilyen ostoba, hogy itt hagyja ahelyett, hogy beszélne velem. Ostoba, ostoba, ostoba Lukas!
- Hagyjuk… nem hinném, hogy megértenéd. Ha most megbocsájtasz… - beül a kocsiba, és becsapja az orrom előtt az ajtót. Nem, nem bocsájtok meg. Hogyan tudnám megérteni, ha még csak lehetőséget se ad rá?! Olyan nagy feladat lenne elmondani, hogy mi a baja velem? Olyan nagy kérés egy kis figyelmet kérni tőle? Kezdem azt hinni, hogy tévedtem, és Lukast csak saját maga érdekli. Vagyok olyan okos mint ő, és segíteni akarok. Segíteni akarok, de úgy nem tudok, ha egy ekkora hólyag! És még csak felém sem pillant. Nem, nem hagyhatom ennyiben a dolgot.
- Várj! Lukas, kérlek, várj, magyarázd meg nekem! Lukas! LUKAS! - ökleimmel az ajtót püfölöm, próbálom rávenni, hogy felém pislantson, de semmi. Felbőg a motor, és lassan a kocsi is elindul. Fázok, egy kósza könnycsepp marja az arcomat, és a végső kétségbeesés szorítja torkomat olyan apróvá, hogy már levegőt sem kapok. Nem, ezt most nem fogja ilyen könnyen megúszni. Nem, amíg meg nem magyarázza az ostobaságokat, amiket összehord.
Jobb ötletem nem lévén lábaimat szedve érem utol a kocsit, és lépek be elé Kissé drasztikus megoldás, de mással úgy tűnik már nem tudok hatni rá. Szerencsére még mindig szinte csak gurult, hisz zsúfolt a parkoló, és gondolom egy kocsit sem akart elkaszálni, így csak finoman lök meg a kocsi orra, pont annyira, hogy a hátra esve huppanjak hátsómra. Semmim nem fáj, egyáltalán nem volt nagy az ütés, kb csak annyira, mint mikor egy idióta részeg taszajt egyet rajtam, mégis hallom ahogy leáll a motor, és kattan a kocsi zárja.
- Martin! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz, megőrültél?! - Lukas térdel mellém, arca igencsak zaklatott, ami most kifejezetten örömmel tölt el. Bármi jobb a hideg közönynél.
- Nem, nem őrültem meg, de ez volt az egyetlen esélye, hogy beszédre bírjalak, te fafejű, makacs idióta - mormogom halkan, lábamat dörzsölve ott, ahol a kocsival találkozott. Persze figyelmen kívül hagyja szavaim, csak aggódva pásztáz végig, gondolom komolyabb sérüléseket szerezve.
- Neked elment az eszed. Minden rendben? Nem sérültél meg?
- Ne tereld a témát. Legalább annyira őrült vagy te is, mint én. Hajlandó vagy végre meghallgatni? - még mindig nem hajlandó a szemembe nézni, csak leveszi vékony kabátját és a vállaimra teríti. Hálásan bújok bele, hisz már későre jár, és a svájci esték nem tartoznak a legmelegebbek közé, főleg ezen a területen, én pedig most sem fáradtam a felső felvételével. A nyakkendő pedig nem kimondottan melegít.
- Minek? Nincs szükségem a magyarázkodásodra - nemes egyszerűséggel tarkón vágom, mire végre hajlandó az arcomra nézni.
- Mi ez a borzasztó önsajnálat, amibe merültél? Ez nem az a Lukas, akit én megismertem, és akivel olyan szívesen beszélgettem. Kapd össze magad, és hallgass meg végre. Kérlek - megpróbálok szemébe nézni, de mielőtt megtehetném föláll mellőlem. - Lukas, ha most itt mersz hagyni, akkor én... akkor én...
- Mit csinálsz? Még jobban megalázol és a lelkembe gázolsz? - tátott szájjal bámulom a hátát, hisz csak azt hajlandó felém fordítani. Lelkébe? Én? Gázoltam? Én... egyáltalán nem akartam. Mi... hogyan? Nem értem.
- Lukas, én... nem értem. Mit tettem? Ez... nem értelek - fejemet rázva kuksolok a földön továbbra is, mert tuti nem tudnék fölállni. Legalább így nem zuhan akkorát az állam, és van esély rá, hogy egyben marad
- Tényleg nem jöttél rá? Akkor még inkább értelmetlen beszélni róla - na most telt be a pohár. Elegem van, hogy nekem senki nem mond el semmit. Elegem van abból, hogy én vagyok a hibás egy olyan dologért, amiről fogalmam sincs. Lukas pedig nem segítene. Nem segítene, csak sajnáltatja magát, mint egy nagy gyerek. Utálom.
- Hogy jöhetnék rá, ha nem mondod el?! Minek tűnök, egy nyomorult gondolatolvasónak? Hogy várod el, hogy olyanért vállaljam a felelősséget, amiről nem is tudom, hogy létezik?! Elegem van ebből, és elegem van belőled is! Miért nem tudod elmondani végre? - dühösen kiabálva pattanok föl a földről, és hozzávágom a kabátját. - Tudod mit? Akkor tartsd meg magadnak és fulladj bele. Nem is érdekelsz, menj és sajnáltasd magad a rajongóid körében. Föladom - könnyeimet törölgetve kerülöm ki, és rohanok vissza, az öltözőnkig meg sem állva. Remek, igen sok értelme volt a mai beszélgetésnek is. Miért ilyen? Én... én tényleg szerettem volna kibékülni vele, én tényleg... tényleg szeretem. De olyan fafejű, makacs idióta. Nem tudok vele mit kezdeni. Azt hiszem jól tettem, hogy beadtam a lemondásom.
oOoOo
Hátamon feküdve, lehúzott redőnyök mellett nyújtózom hálószobán szőnyegén. Elgondolkodva gyűrögetem kezemben a papírlapot, amire Lukas a telefonszámát írta már réges-régen. Mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna, mikor még nyugodtan, boldogan flörtölt velem. Most meg. Most meg semmi. Már délután van, rég el kellett olvasnia a felmondásom, de nem hívott. Nem reagált rá semmit. Végül is én mondtam neki, hogy ezt tegye. Én mondtam, hogy látni sem akarom, pedig nem így van. Mindennél jobban szeretném, ha újra rendben lennék, ha itt lenne mellettem, ha hozzáérhetnék, vagy akár csak hozzá szólhatnék. Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg beleestem, de egyre biztosabb vagyok benne. Már csak azt nem tudom, hogy hogyan lehetne rendbe hozni. Valószínűleg sehogy, hiszen mindketten ostobák voltunk. El kéne neki mondanom? Határozottan nem. Nem akarta hallani, akkor minek erőlködjek. A fenéért ilyen nehéz az élet?! Utálom.
Mégsem tudok ellenállni, és írok egy sms-t. Értelmét nem látom, de legalább kicsit megnyugtat. Talán utána tudok majd aludni egy keveset. Talán.
Már nem vagy a főnököm, így hajlandó vagy beszélni? Nem akartam, hogy így legyen, találkoznunk kéne. Kérlek válaszolj. Martin.
Lukas:
Kocsim lassan elindul, ahogy sebességbe teszem, de nem megyek túl gyorsan, hiszen elég tömött parkolónk van. Akarom mondani… a bárnak van tömött parkolója. Azt hiszem, éppen eleget dolgoztam már itt, tudom, mikor kell abbahagyni, mikor kell teret engedni valaki másnak, valaki fiatalabbnak. Mind a színpadi fellépéseknél, mind pedig Martin életében. Próbáltam, esküszöm, minden erőmmel azon voltam, hogy tudomására hozzam, hogy szerelmes vagyok belé, ezért flörtölök vele minden egyes éjszaka, nem pedig a szórakozás, játszadozás kedvéért, de úgy tűnik, nem is akarta észrevenni.
Ha akarta volna, könnyedén rájöhetett volna érzelmeimre, de nem tette, én pedig nem vagyok hülye, tudom, hogy ez mit jelent. Ő sosem gondolt rám lehetséges partnerként, hát miért szenvednék tovább, miért asszisztálnék ahhoz, hogy találjon valaki nálam fiatalabbat, szebbet és tehetségesebbet, akit nem csak szórakozásra használna?
Mélyen gondolataimba merülök, talán azért nem látom meg egyből a kocsim elé vetülő, sötét alakot. Ó, hogy az a…! Tompa puffanás, basszus, remélem, semmi baja nem történt…
… Martinnak! Úr Isten, csak ő ugorhatott elém, az az idióta! Komolyan képes volt… képes volt elém ugrani, csak hogy megakadályozzon az elhajtásban?! Az a nem normális, nem komplett, totális idióta! Ha bármi baja esett… ha bármi baja esett miattam, én képtelen lennék elviselni. A jó ég áldja meg ezt az idiótát! Még jó, hogy nem mentem olyan gyorsan, talán nem esett semmi baja. Hogy lehet ennyire felelőtlen?! Erre még az sem mentség, hogy fiatal és meggondolatlan, mert ez már szinte öngyilkosság!
Szinte föltépem az ajtót, úgy rohanok ki, hogy megnézzem, mijét ütötte be. - Martin! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz, megőrültél?! – Zaklatottan kezdem el megvizsgálni minden egyes testrészét, hogy lássam, semmi nem történt, elég lassan vezettem ahhoz, hogy még csak egy karcolása se essen. Basszus, basszus, basszus!
- Nem, nem őrültem meg, de ez volt az egyetlen esélye, hogy beszédre bírjalak, te fafejű, makacs idióta. – Válaszára kicsit nyugodtabb vagyok, hisz ha mérgelődni, morgolódni van ereje, akkor csak nem történt olyan nagy baj, de mikor fájós arccal megdörzsöli a lábát, nem tudok teljesen megnyugodni. Oké, nem látok vért, se karcolást, de a törések, repedések is alattomos jószágok, nem akarom, hogy bármi baja is legyen.
- Neked elment az eszed. Minden rendben? Nem sérültél meg? – Csak nem vagyok képes leállni aggódásommal, de hogy is tehetném?! Épp az imént ugrott az autóm elé életem szerelme, ez a tökkelütött idióta! Szívem még mindig lehetetlenül heves iramban vágtat, úgy érzem, mindjárt szívrohamot kapok. Basszus, ilyet tenni az én koromban… képes, és infarktust okoz nekem.
- Ne tereld a témát. Legalább annyira őrült vagy te is, mint én. Hajlandó vagy végre meghallgatni? – Nem nézek a szemébe, nem tudok a szemébe nézni. Dühös vagyok, megbántott, és még mindig csalódott. Na meg, a sokkról ne is beszéljünk, amit drága Martin okozott nekem ezen cselekedetével.
Látom, mennyire remeg, hiszen nincs más rajta, csak a szokásos bőr nadrágja egy nyakkendővel, így levetem magamról a kabátomat, és ráterítem. Ha már közelebb nem kerülhetek hozzá, legalább ennyit hadd tegyek meg érte.
- Minek? – kérdezek vissza. Minek hallgassam meg, úgyis tudom, mit akar majd mondani. Nem akar velem többet találkozni, nem akar velem együtt dolgozni, és pláne nem akar velem járni. Szóval nincs szükségem arra, hogy ezeket elmondja, sem arra, hogy megmagyarázza, miért is érzi így ezeket. - Nincs szükségem a magyarázkodásodra. – Válasznak egy tarkón vágást kapok, ő pedig erre kerek szemeket, és kábult pislogást. Ő… most… fejbe vert?
- Mi ez a borzasztó önsajnálat, amibe merültél? Ez nem az a Lukas, akit én megismertem, és akivel olyan szívesen beszélgettem. Kapd össze magad, és hallgass meg végre. Kérlek – teszi hozzá, de most valahogy nincsen kedvem hozzá. Igen, tényleg önsajnálatba merültem, és igen, baromira irritálom magamat is, hiszen sohasem voltam ennyire nyápic nyálgép, és most mégis. Ez is Martin hibája! Fölállok, el akarok menni. Ha puffogni tud Martin, akkor nagy baja nem lehet. - Lukas, ha most itt mersz hagyni, akkor én… akkor én… - Akkor te? Már nincs mit tenned, amit nem tettél meg. Megversz? Ugyan, nem hinném. Kerülsz? Úgyis azt tennéd, és mással szórakoznál. A lelkembe gázolsz? Kösz, már megtetted.
- Mit csinálsz? Még jobban megalázol, és a lelkembe gázolsz? – Nem direkt csusszannak ki számon ezek a szavak, de már nem tudom magamban tartani őket. Még jó, hogy csak a hátamat mutatom neki, különben biztosan látná rajtam, mennyire rosszul érzem magam. Tényleg soha, de soha nem voltam még ilyen állapotban. Igaz, szerelmes sem voltam még, hát még szerelmi bánatos… de soha nem gondoltam volna, hogy én is olyan leszek, mint a többi kis pityogó, depresszív barom, ha egyszer szerelmi bánatom lesz.
- Lukas, én… nem értem. Mit tettem? Ez… nem értelek. – Hát tényleg nem érti. Tényleg nem vette észre, hogy már mióta csorgatom utána a nyálam, de nem csak rajongóként, hanem azért, mert szerelmes vagyok belé. Talán jobb is így… Talán akkor nem kell még jobban megaláznom magam előtte.
- Tényleg nem jöttél rá? Akkor még inkább értelmetlen beszélni róla. – Hangom komor, hideg. Nem akarok beszélni róla.
- Hogy jöhetnék rá, ha nem mondod el?! Minek tűnök, egy nyomorult gondolatolvasónak? Hogy várod el, hogy olyanért vállaljam a felelősséget, amiről nem is tudom, hogy létezik?! Elegem van ebből, és elegem van belőled is! Miért nem tudod elmondani végre? Tudod mit? Akkor tartsd meg magadnak és fulladj bele. Nem is érdekelsz, menj és sajnáltasd magad a rajongóid körében. Föladom – kiáltja, és hozzám vágva kabátomat, elrohan.
Sajnáltassam magam a rajongóim körében? Komolyan ezt gondolja rólam? Hogy olyan fontosan számomra a rajongóim, és kihasználom, hogy imádnak, és csak önmagamat akarom sajnáltatni? Értem. Ez esetben… megtartom magamnak szerelmemet, és bele fulladok, mást úgysem tudnék kezdeni ezzel a borzalommal.
---*---*---*---
Másnap reggel el sem hiszem, mi történt velem. Sőt, inkább hajnalban, mert ahogy kisilabizálom a plafonon levő pirosan világító számokat, még csak olyan öt óra környékén van. Rettenetesen fázom, folyik rólam a víz, remegek, és ráadásul még a torkom is fáj, de annyira, hogy nyelni sem bírok.
Bassza meg, megbetegedtem!
Legutóbb kiskoromban, talán általános iskolás koromban volt, hogy lelki bajaim miatt megbetegedtem, de azóta egyszer sem, hiába éltem már át nem egy nehéz dolgot. Akkor meg most miért?! Ennyire nem lehetek nyápic kis szerelmi bánatos! A végén még emos leszek, a megbetegedés után az a következő lépés.
Próbálok tudomást sem venni nyilvánvaló lázamról, égő szemeimről és torkomat kaparó égő érzésről, és már kezdek föltápászkodni, de mikor kidugom a takaró alól az ujjhegyeimet, úgy érzem, egész testemet apró, tűzforró tűk szurkálják, és ujjbegyeim meg mindjárt megfagynak, és leesnek. Na, jó, azt hiszem, ma nem lesz munka…
Még egyszer nekifutok annak, hogy kikeljek az ágyból, de most azért, hogy keressek valami lázcsillapítót, de föl kell adnom, nem bírok megmozdulni. Tehetetlen dühömben Martint kezdem el szidni, hogy ez is az ő hibája, de tudom, hogy igazságtalan vagyok vele szemben. Ezt a betegséget, és ezt a borzasztó helyzetet csak magamnak, és az én hormonjaimnak köszönhetem. Ha nem szerettem volna bele, most a munkahelyen utazgathanánk a liftben, miközben folytatnánk a tegnap este félbehagyott flörtölésünket.
Basszus.
Bár, ha úgy vesszük, akkor még nem, mert ilyenkor senki, még én sem teszem be a munkahelyemre a lábam, de na!
Mivel kimászni nem tudok, a gondolkozás meg nem megy ma nekem, ezért inkább kényelmesen, már amennyire remegő testem engedi, elhelyezkedek, és elalszom.
Délután ébredek fel, telefonom hangos pittyegésére. Jelenleg épp ugyanolyan szarul vagyok, mint hajnalban, de legalább már kezemet ki tudom dugni a takaró alól, hogy kezembe vegyem mobilomat. Látom, nem egyszer keresett Jörg, és ohh… itt egy SMS Martintól.
Izgatottan nyitom meg a levelet, de szemeim annyira szúrnak a láztól, hogy szinte nem is tudom elolvasni az üzenetét, bár mikor végre sikerült kibogarásznom, úgy érzem, valamit félreolvastam. Hogy én már nem vagyok a főnöke?!
Ezt meg mégis hogy a fenébe érti?! A bárban nem vagyok a főnöke, az irodában meg… ott még csak most vettük föl! Két hét a felmondási határidő, addig nem léphet ki! Ez a szerződésben is benne volt, de akkor mégis hogy a fenében érti ezt?!
A nagy izgalomban rám tör a köhögő roham, szinte fuldoklok, nem kapok levegőt, egyre csak köhögök, és köhögök. Mobilom lecsúszik takarómról a földre, és nyúlnék utána, de köhögésem csak nem csillapodik. Már-már csillagok táncolnak a szemem előtt a fájdalomtól, úgy érzem, már véresre köhögtem a torkom, de tudom, nem így van. Csak baromira, baromira, baromira fáj.
Mikor egy kicsit csillapodik köhögésem, és végre mondhatni, tudok nyelni is, lehajolok mobilomért, de nem érem el a földet. Erőm teljesen elhagy, úgy érzem, kifulladt a motor. Nem lesz ez így jó, kéne innom, lehetőleg teát, meg kis levest kéne ennem, de nincs semmi erőm kimozdulni az ágyból, és már mobilom sincs, hogy fölhívjak valakit, mondjuk Martint, hogy megtudjam, mégis mit értett a levele alatt, vagy akár Jörgöt, neki legalább kulcsa is van a lakásomhoz.
Kipurcanok. Úgy érzem, mindjárt kipurcanok. Mozdulni sincs energiám, még gondolkozni sincs, egyszerűen csak magam elé képzelem Martin édes arcát, és elképzelem, amint ő ápol, és vigyáz rám, miközben beteg vagyok.
Nem lehetek ekkora idióta! Igaza volt, mikor azt mondta, hogy csak az önsajnáltatás megy nekem, de tenni nem teszek érte. Ez nem én vagyok! Nem hagyhatom csak úgy eltűnni Martint az életemből! Nem. Amint lesz erőm fölszedni a földről azt a nyavalyás telefont, fölhívom. Fölhívom, és elmondom neki, mennyire szeretem. Vagy, ha azt nem is, de azt legalábbis biztosan, hogy nem akarom elveszíteni, azt akarom, hogy a barátom legyen továbbra is, vagy így, vagy úgy.
Ezt fogom tenni!
De most alszom egy kicsit előtte…
---*---*---*---
Teljesen elvesztettem időérzékemet, és ha nem látnám, hogy az óra 18 órát mutat, akkor nem is tudnám, mennyi az idő. Már csak azt lenne jó tudni, hogy melyik nap, de ezt könnyedén meg tudom oldani azzal, hogy lehajolok, és olyan gyorsasággal, és erővel, amivel egy reumás csiga bír, fölveszem a mobilomat. 23-a van, tehát másnap. Akkor azért érzem magam kicsit jobban, mint amilyen tegnap voltam, mert a láz nagy részét átaludtam. Remek.
Próbaképp kinyitom számat, hogy jön-e belőle hang, de mivel csak valami repedtfazék, elhangolt nagybőgő hangot ad ki, úgy döntök, telefonálás előtt inkább megiszom egy teát. Nagy nehezen, teljesen erőtlenül tudok csak kibotorkálni a szobából, át a konyhába, ott meg elég nehéz nyitva tartani a szememet, amíg föl nem forr a víz, de miután három deci forró citromos teát magamba tuszkoltam, úgy érzem, máris szebb a világ.
Na, jó, a világ talán nem, de hogy a hangom mindenképpen, az biztos.
Visszabotorkálok a szobámba, lehanyatlok az ágyra, és már-már úgy döntök, telefonálás előtt inkább alszom egyet, mikor eszembe jut, hogy tegnap küldött SMS-t. Milyen pancsernek gondolhat, hogy kérésére sem telefonáltam neki?! Nem, nem várakoztathatom, ha még akarok tőle valamit is.
Tárcsázom azt a számot, amiről az SMS érkezett, kicsöng egyszer, kétszer, háromszor, majd megszakad a vonal. Letette. Ismét megpróbálkozom, már az elsőnél kinyomja. Megint próbálkozás, megint kinyomja. Ezt a játékot addig játsszuk, amíg meg nem unja, ugyanis én ráérek bármeddig. Felőlem ki némára is állíthatja, akkor is tovább fogom hívogatni, amíg föl nem veszi, és…
Áhh! Fölvette!
- Nem érdekelsz! Hagyjál engem békén, és ne hívogass, ha tegnap nem voltál rá képes! – üvölti a fülembe, félig megsüketítve, majd megszólalni sem hagy, egyből lecsapja a telefont. Csak egy kicsit türelmetlenke, és ideges a drága…
Sebaj, nem adom föl. Lehet, hogy a betegségem, lehet, hogy azért, mert tudom, mi a betegségem oka, vagy egyszerűen csak azért, mert tudom, Martin nélkül nem lehetnék boldog, erőt ad nekem, erőt ahhoz, hogy ne adjam föl akkor sem, ha ismét csak elutasítást kaptam. Nem hívom föl, tudom, már úgysem venné, így inkább én is SMS-t írok, ahogyan ő tette. Hátha így elolvassa.
Kérlek, Martin, vedd fel! Tudod jól, hogy meg kell beszélnünk ezt a dolgot. Bocsánat, hogy tegnap nem hívtalak, de kérlek, hadd beszéljünk! Nem akarok rosszban lenni veled. Kedvellek. - Lukas
Martin:
Nem válaszol. Nem hív, nem üzen, nem csinál semmit. Én idióta pedig egész nap azt várom, hogy végre írjon. Végülis én küldtem el. Én voltam, aki azt mondta neki, hogy nem akarom látni. De nem gondoltam komolyan, nekem ő fontos. Reméltem, hogy nem haragszik annyira. Reméltem, hogy nem gyűlölt meg. Úgy tűnik hiába volt, mert tényleg csak magával foglalkozik. Nem érdeklem többé, és az sem érdekli, ha soha többet nem találkozunk. Ő nem jön többet a bárba, én nem dolgozom a cégnél. Innentől minden ami közös volt bennünk, véget ért. Csak úgy, egyszerűen, egy szó nélkül. Lehetne ennél borzalmasabb? Nem. Vagyis de, akkor ha mondjuk összejövünk, és utána meghal. Vagy most hal meg. Vagy tényleg, komolyan elveszítem. Így legalább él, és boldog lehet. Talál majd magának egy srácot, aki nem játszik vele, és aki... Dehát én sem játszottam vele! Mármint ketten játszottunk, de én nem szédítettem őt. Mármint igen, de azt hittem, hogy ő is szeretné. Miért nem tudott előbb szólni róla, hogy őt bántja ez az egész? Miért nem tudja megbeszélni velem a dolgokat? Mennyivel egyszerűbb lenne, mint kerülgetni egymást. Ráadásul ha nem beszélünk, annak ez lesz a vége. Pont ezért szakítottam Stuarttal is. A kommunikáció hiányzott a kapcsolatunkból. De vele legalább volt kapcsolatom. Lukas viszont... Lukas idióta. Nincs is szükségem egy ilyen idióta, önképzavaros, fafejű marhára. Nincs rá szükségem, mert nélküle is boldog tudok lenni. Nincs rá szükségem, mert... a fenébe, igenis szükségem van rá. Nagyon, nagyon szükségem van rá. Mindennél jobban. A mosolyára, a bókjaira, a beszélgetésekre. A francba Lukas, miért hagytad, hogy mindent tönkretegyek?!
Nem is megyek be a bárba, csak betelefonálok, hogy megbizonyosodjak, Lukas is kihagyja a ma estét, majd egy hatalmas bögre kakaó társaságában elepedek le a kanapéra, magam köré tekerek egy takarót, és berakom kedvenc akciófilmemet. Robbanások, öldöklés, és nulla szerelem. Ez kell most nekem. Legalább nem gondolok arra a személyre, akire nem szabad, és nem rágom azon magam, hogy mit kéne tennem. Egyszerű kikapcsolódás, amit már régen megérdemeltem. Holnap majd nekiállok új munkát keresni. Csak nem lehet olyan nehéz, és ha minden kötél szakad, akkor nem is feltétlenül szükséges. A bárban bőven keresek annyit, hogy eltartsam magam, és mivel nem készülök nyaralót venni a Bahamákon, nem is feltétlen muszáj ennél többet keresnem.
A főhős éppen egy vonatot robbant föl, mikor megcsörren a telefonom. Micsoda időzítés, talán a szomszéd érdeklődik, hogy gázrobbanás történt e konyhámban, vagy baltával készülök e kiverni a falat. Mikor azonban a mobil kijelzőjére pislogok, Lukas nevével találom szembe magam. Először nem is tudom mit tegyek, ujjam már mozdulna, hogy fogadjam, de józan eszem ellenzi. Tegnap mikor kértem, nem hívott. Akkor most miért kéne ugranom az első szavára? Nekem miért kell rá figyelnem, ha ő nem foglalkozik velem? Rájött, hogy nélkülem sivár az élete, mert nincs kit hülyítenie? Nincs túl sok szórakozása, mert nem tud kit bosszantani az "akkor sem árulom el ha könyörögsz érte" játékával? Fulladjon meg, nem érdekel. Kinyomom a hívást, és igyekszem zsibongó gondolataimat a filmre fordítani, de újra hív. Kinyomom, de nem adja föl. Újra és újra próbálkozik, én pedig csak kinyomom. Egyszer meg kell hogy unja. Biztos meg fogja unni. Biztos... hogy nem. Mikor már milliomodszorra csörget, felveszem, és anélkül, hogy hagynám szóhoz jutni, lekiabálom a fejét. Megérdemli, mert egy idióta.
- Nem érdekelsz! Hagyjál engem békén, és ne hívogass, ha tegnap nem voltál rá képes! - és már le is csapom. A telefont a kanapé másik végébe dobom, és a takarót a fejemre húzva próbálom kizárni a külvilágot. Kicsit gyerekes megoldás, de most Lukas is egy hatalmas gyerekként viselkedik, nem tudom mit vár tőlem. Ez az egész olyan, mit egy borzalmas kabaré, aminek nincs vége. Csak körbe, körbe megy az egész történet, olyan, mint egy tragikomikum. Utálom, hogy így kell élnem az életem. Már bánom, hogy így kiabáltam vele, de nagyon mérges vagyok rá. Eddig nem is érdekeltem, most meg hirtelen azonnal engem akar? Mégis miért hívott? Hogy megköszönje, a felmondásomat? Köszönöm, az elégedett hangjára egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Viszont... viszont az, hogy beszéljen hozzám, meg nagyon hiányzik. Utálom, hogy nem tudom teljes szívemből utálni. Pedig úgy mennyivel egyszerűbb lenne minden. A fenébe az egésszel.
Halk pittyegés jelzi, hogy sms-em jött. Egy kis ideig még várok, végül a kíváncsiság győz, így felkászálódva keresem meg. Lukas. Meg sem lepődök, hisz aki ennyiszer hívott, az nem akarja föladni. Ha most ennyire ragaszkodik ehhez az egészhez, akkor eddig miért nem tette?
Kérlek, Martin, vedd fel! Tudod jól, hogy meg kell beszélnünk ezt a dolgot. Bocsánat, hogy tegnap nem hívtalak, de kérlek, hadd beszéljünk! Nem akarok rosszban lenni veled. Kedvellek. - Lukas
Értetlenül pislogok az üzenetre. Igazából egyetlen egy szó az, ami megragadta a figyelmemet. Kedvellek. Kedvel?! ÚGY? Nem, ez biztos nem igaz, mert ő... mert mi... nem, nem kedvelhet olyan nincs. Biztos... biztos félreírta, vagy... vagy ugyanúgy érez, mint én? Ez volt az, amit észre kellett volna vennem? Ez volt az, amire Peter is célozgatott? Lukas... szóval ő... uram atyám!
Szinte kiesik kezemből a telefon, olyan gyorsan próbálok rányomni a hívás feliratra. Remegve emelem fülemhez a telefont, de mielőtt kicsönghetne el is rántom onnan, és gyorsan kinyomom. Mit mondjak? Mit mondhatok mindezek után? Bocsi, hogy énis tapló voltam, de most már jöjjünk végre össze? Ez kicsit idiótán hangzik. Talán... áhh, fogalmam sincs. Ha Lukassal beszélek, az mindig csak úgy jön, biztos most is így lesz. De mi van, ha mégsem? Mit teszek, ha felveszem a telefont, és csak kukán ülök a vonalnak ezen a végén? Haragszom rá, de beszélni akarok vele. Anyám, oké Martin, kapd össze magad, és próbálkozz. Hajrá, hajrá!
Ismét hívom, és most nem nyomom le a mobilt, csak várok. Várok, és várok, mire jó pár csöngés után végre fölveszi.
- Lukas? Martin vagyok. Olvastam az sms-ed, és... szóval... csak gondoltam felhívlak - igen, ez igazán értelmes volt, gratulálok Martin. Gondolatban jól hátbaveregetem magam, közben leállítom a filmet, mert hát valljuk be, a robbanások nem a legkedvesebb háttérzajok közé tartoznak.
- Martin, annyira örülök én... - olyan hangja van, mint egy rabszolgának, akinek szétroncsolták a gégéjét, és épp hogy tud még beszélni. Ez nem természetes azthiszem, ráadásul erő se sok van benne. Mintha csak egy Lukas árnyékkal beszélnék. Aggodalom szorítja össze a torkom, és nagyot fújva túrok hajamba. Nem jó, ez nagyon nem jó.
- Beteg vagy - vágok közbe határozottan, mielőtt még folytathatná. Az ilyesmi nem játék.
- Most nem ez a lényeg. Muszáj elmondanom valamit. Martin, én...
- Azonnal bebújsz az ágyadba, és megmondod a címedet, mert nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotban egyedül legyél. Még a végén nem lesz erőd oldalra fordulni, és háton fekve fogsz belefulladni a saját nyáladba. Bármit akarsz mondani, az ráér. Halljuk a címet - ellentmondást nem tűrő hangon utasítom, miközben fölpattanok, kinyomom a tv-t, és nekiállok keresni valami elfogadható ruhát.
- Nem várhat. Én...
- A címet!
- De vihar van, és...
- Kinyögöd végre azt a nyomorult címet, vagy a rendőrségnél kell lenyomoztatnom téged? Vannak ismerőseim, akik boldogan megtennék nekem, szóval jól gondold meg mit válaszolsz! - fenyegetem meg, miközben kihangosítva az ágyra rakom a telefont, és nekiállok átöltözni. Hogy lehet valaki ennyire makacs és fafejű? Neki most ellátásra van szüksége, nem pedig beszélgetésre. Ha eddig nem volt olyan sürgős elmondania, akkor egy pár órát még tud várni. Végül csak föladja, és lediktálja a címet. Elégedetten búcsúzom el tőle, az ágyba parancsolom, és már tenném le, mikor utoljára beleszól.
- Vigyázz magadra - már nem reagálok csak kinyomom, és nagyot nyelek. Lukasnak szüksége van rám. Egyedül van, beteg, gyenge, és nem tud magáról megfelelően gondoskodni. Muszáj magam túltennem a dühömön, és... és a félelmemen is. Oké, bevallom, rettegek a viharoktól. A szél, a villámok, az a nyomorult égzengés, gyűlölöm, rettegek, félek. Ezért néztem robbantós filmet, ezért van elsötétítve minden ablak, és ezért iszom literszámra a kakaót. Nem csak Lukas miatt kellett megnyugtatnom az idegeim. Most viszont kénytelen leszek megnyugodni. Menni fog, nem lesz baj, minden a legnagyobb rendben lesz. Lukas nem lakik messze, ilyen rövid úton nem lesz gond. Gyalog alig fél óra, az pedig... az pedig pont elég idő arra, hogy egy fa rám dőljön, vagy egy villám belém csapjon. Na mindegy. Nyugalom, nem lesz itt gond.
Magamra kapok egy csomó ruhát, és egy esőkabátot, mert az esernyőnek ilyen szélben nem sok haszna van, lerohanok a lépcsőházban, de a ház ajtajában megint megtorpanok. Alig látni valamit a sűrű esőtől, ráadásul már sötét is van. Sokkal jössz még nekem ezért Lukas, nagyon sokkal.
oOoOo
Mire megérkezek a házhoz, már totálisan bőrig áztam, méghozzá szó szerint, mert ezen az esőn semmi sem fog ki. Ráadásul percenként szívrohamot kaptam, és többször el is estem. A kátyúkat nehéz észrevenni, ha áll bennük a víz. Az egyik alkalommal ráadásul azt hiszem a bokámat is megrántottam mert iszonyatosan fáj. Tényleg utálom a vihart.
A kapukódot Lukas már lediktálta, így azon könnyedén bejutok, és mivel egy apró, négy lakásos kis ház, még lépcsőznöm sem kell sokat. Ez is untig elég ahhoz, hogy a végére már fogaimat összeszorítva sántikáljak az ajtóhoz. Huhhh, végre itt vagyok. Minden rendben lesz, nyugodt arc föl, és csengő. Nem kell sokat várni, és nyílik is az ajtó, mögötte pedig egy igencsak nyúzott, és igencsak ijesztő Lukas tűnik föl. Sápadt, egyedül a láz ad egy kis színt az arcának, szemei homályosak, és sokkal gyorsabban veszi a levegőt, mint az normális lenne.
- Vissza az ágyba, majd megtalállak. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - utasítom azonnal, miközben beinvitálom magam a lakásba. Látom ahogy halványan elmosolyodik, és az ajtóba kapaszkodva lép félre, hogy kényelmesen bemehessek.
- Örülök, hogy épségben ideértél - krákogja halkan, majd köhög is egy sort, amivel kiérdemli szúrós pillantásomat.
- Te még mindig itt vagy? Komolyan seggbe kell rúgnom téged, hogy visszatalálj a szobádba? - mosolyogva megcsóválja fejét, és lassan, kissé bizonytalanul indul el a lakás belseje felé. Rendben, ezzel megvolnánk. Most pedig jöhet a nehezebb rész.
Óvatosan ülök le az előszoba szőnyegére, és nyelvemre harapva szabadítom meg magam cipőimtől. Kis híján felkiáltok, mikor sérült lábamról operálom le a lábbelit, de égül csak megállom. Végül is, nem vészes, csak kétszer akkora, mint kéne. Ha rendbe raktam Lukast, majd elmegyek dokihoz, addig minden marad így. Még ledobálom magamról vizes ruháimat, kivéve a nadrágot, és az egész vizes kupacot felkarolva sántikálok beljebb a lakásban. A ruhákat lerakosgatom a fürdőben, de mikor megfordulok, riadt kiáltás szalad föl torkomból. Jó, oké, csak elsőre ijedtem meg kicsit, nade ki ne kapna frászt, ha egy kutya terem egyszercsak mögötte? Egy cuki, szép, és igen barátságosnak tűnő kutya. Elmosolyodva nyújtom felé a kezem, és reménykedek benne, hogy nem fog megharapni.
- Szia nagyfiú, Martin vagyok. Ugye nem fogsz megenni? Okosabb vagy te annál, ugye drágaság? - megszimatolja kezem, még meg is nyalja, majd vakkantva iramodik ki a fürdőből. Édes jószág, ha minden igaz egy ír szetter, de ebben nem vagyok olyan profi. Mindig akartam egy kisállatot, de féltem, hogy nem lenne rá időm Meg kell kérdeznem Lukast, hogy ő hogyan szakít időt erre a szépségre, főleg most, hogy... jajjj, vajon volt ereje rá, hogy megetesse szegényt?
Aggódva eredek a kutya nyomába, és szerencsére nem olyan nagy a lakás, hogy ne találjam meg a konyhát. Ő persze ott ül a tálja mellett, és amint megpillant, ismét vakkant egyet, heves farkcsóválás közepette.
- Szegénykém, biztos éhes vagy, várj egy kicsit - tétován pillantok körbe, végül vállat vonva állok neki a kutyakaja keresésének. Még jó, hogy Lukas szereti a rendet.
Mikor végre már ropogtat a kutyus, és kezemben egy nagy bögre forró tea gőzölög, ráveszem magam, hogy belépjek az oroszlán barlangjába. Lukas hálószobája. Eddig nem nagyon néztem körbe, hisz nem akarok a magánéletébe túrni, és abban sem vagyok biztos, hogy oda be akarok menni. Lehet rosszul tettem, hogy idejöttem? Ugyanmár Martin, kb annyira veszélyes, mint egy egyhetes csecsemő. Azért jöttél ide, hogy őt ápold, nem hogy az ajtaja előtt toporogj. Kapd össze magad, és hajrá.
Csak a formalitás kedvéért kopogok be az ajtón, nem várok választ, már nyitom is. Itt kifejezetten áporodott a levegő, és nagyon meleg is van, de legalább nem fázok fölső nélkül. Legalább valami haszna is van annak, hogy Lukas beteg.
- Ébren vagy? - kérdem halkan, mire egy jóféle krákogás a válasz. Gondolom ez akart az igen lenni, mert utána fel is kapcsolódik az éjjeliszekrényen álló lámpa. Izzófényben Lukas még sajnálatra méltóbbnak látszik, így bicegésemet leplezve sétálok mellé, és mivel nincs más hely, az ágya szélére ülök. - Hoztam egy kis forró teát, idd meg, amíg meleg - hálás mosollyal veszi át a bögrét, és kortyol belőle egyet. Fura őt ilyennek látni, mert általában erős, élettel teli, és végtelenül szexi. Nos, ilyen állapotban kifejezetten nem az.
Jó ideig egyikünk sem szólal meg, gondolom ő is próbálja kitalálni, hogy hol kezdhetné el a dolgot, de nem jut vele sokra. Annyira lehetetlen ez az egész helyzet.
- Köszönöm, hogy átjöttél - zavart mosollyal túrok hajamba, és megrántom a vállamat.
- Mégsem hagyhattam, hogy magányosan halj meg. Így legalább végignézhetem a szenvedésed - végre ő is elmosolyodik, és ez kicsit egészségesebb külsőt ad neki.
- Most már meghallgatsz? - kérdi halkan, miközben a bögréjét az éjjeliszekrényre teszi. Egy ideig bámulom a takarót, igyekszem nem a szemébe nézni, majd végül tétován bólintok.
- Két perced van, ajánlom, hogy jól használd ki, különben kénytelen leszek tarkón vágni téged... ismét.
Lukas:
Évezredeknek tűnik az az idő, amit a mobilom rettegéssel vegyes izgatott bámulásával töltöm. Nem tudom, válaszol-e majd nekem, de szinte már imádkozom, hogy hívjon vissza. Nem is tudom, mit tennék, ha nem hívna vissza, természetesen azon kívül, hogy én hívnám föl őt. Alig bírok mit kezdeni magammal, milyen „szerencse”, hogy a köhögés lefoglal, amíg meg nem csörren a telefon. Már nyúlok is utána azonnal, de elhallgat. A hívó fél: Martin. De akkor miért tette le egyből? Ennyire nem akar velem beszélni, hogy így jelezze, ne zaklassam?
Szerencsére nem jut sok időm arra, hogy elsüllyedjek az önsajnáltatás és aggodalmas kérdések ingoványában, ugyanis ismét megcsörren a telefon, de most nem is hagyok időt Martinnak arra, hogy letegye, ha mondjuk beijedne, és szinte egyből fölveszem. Nem tudom, mit mondjak neki, de az biztos, hogy beszélnünk kell. Igaza van, nem lehetek ennyire gyáva, ha egyszer szeretem, akkor csak tennem kell valamit érte, hogy észrevegye az a butuska feje is, ha a flörtöléseinkből nem jött le neki! Persze, hogy mit fogok vele csinálni, ha nem jövök be neki, azt nem tudom, de okos vagyok én, majd csak kitalálok valamit vén fejemmel. Vén, eldugult, lassú gondolkodásra képes fejemmel, ami majd’ szétesik.
- Lukas? Martin vagyok. Olvastam az sms-ed, és… szóval… csak gondoltam felhívlak. - Édes, remegő hangocskája lenyugtatja szó szerint, és átvitt értelemben is lázas idegeimet. Ha nem lennék ilyen rosszul, és nem lenne fontosabb mondanivalóm is annál, fölkuncognék, olyan édes köszöntése, de úgy gondolom, jobb előbb túl lenni a vallomáson.
- Martin, annyira örülök én… - kezdeném mondanivalómat, de meg sem várja, hogy recés torkomon kierőszakoljam biztosan nagyon gyönyörűnek hangzó szerelmi vallomásomat, közbevág.
- Beteg vagy. – Igen. De ez most igazán nem lényeg. Kivéve, ha nem a testi, hanem a lelki betegségemről beszél, mert akkor lehet, inkább nincs is mit mondanom, de nem gond. Biztosan a hangom miatt mondja csak ezt, nem a zaklatásom miatt. Legalábbis remélem.
- Most nem ez a lényeg. Muszáj elmondanom valamit. Martin, én… - Ismét félbeszakít, nem hagyja végig mondani. Talán nem is akarja hallani…
- Azonnal bebújsz az ágyadba, és megmondod a címedet, mert nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotban egyedül legyél. Még a végén nem lesz erőd oldalra fordulni, és háton fekve fogsz belefulladni a saját nyáladba. Bármit akarsz mondani, az ráér. Halljuk a címet! – Ohh… Édes. Szóval félt engem. Ennek ellenére ez nem várhat, így tovább erőlködöm, de minden egyes alkalommal közbe vág. Tényleg nem akar engem meghallgatni. - Kinyögöd végre azt a nyomorult címet, vagy a rendőrségnél kell lenyomoztatnom téged? Vannak ismerőseim, akik boldogan megtennék nekem, szóval jól gondold meg, mit válaszolsz! – Fenyegetése szívemet heves dobogásra készteti, azt hiszem, most még jobban beleszerettem. Nem tudom, hogy lehet még jobban beleszeretni valakibe, akibe már amúgy is szerelmes az ember, de úgy tűnik, nekem sikerült. Végül csak elárulom a címem, de nem tudom elnyomni azt a kis rossz érzést, ami mellkasom tájékán bizsereg.
- Vigyázz magadra – mondom, de választ nem kapok. Basszus, remélem, semmi baja nem lesz. Kint zuhog az eső, a szél rettenetesen fúj, és még dörgés-villámlás is van, csoda, hogy baromira féltem?! Amúgy is féltem, ha egyedül mászkál, nem véletlenül ajánlom fel mindig, hogy haza viszem, de ilyen időben a kutyát sem küldik ki, nem hogy a szerelmüket!
Ó, basszus! Mortymer!
---*---*---*---
Szunyókálásomból, apró kis bóbiskolásomból a csengő éles visítása riaszt föl. Na, jó, direkt nem visító csengőt szereltettem be, szóval igazából kellemes csengése van, de jelenleg hallásomnak már ez is borzalmas zajnak hat. Mivel nem az ágyban, hanem a konyhaasztal mellett szunyókáltam el, még mielőtt sikerült volna teát készítenem magamnak, így a csengő hangja után nem sokkal már az ajtó előtt toporgok. Jéghideg fuvallat jön be a lakásba Martinnal együtt, de amúgy is forró testemet Martin látványa csak még jobban fölhevíti. Ő még elázva, csurom vizesen is gyönyörű és tökéletes.
- Vissza az ágyba, majd megtalállak. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – Parancsoló hangjára, morcos kinézetére nem tehetek róla, muszáj mosolyognom. Rettentően édes, és sosem tudom majd megköszönni neki, hogy ilyen időben átjött hozzám. Ismerem már annyira, hogy hiába nem vallotta még be nekem, de retteg a viharoktól. Mikor viharos időben viszem haza, mindig csak nehezen veszi rá magát arra, hogy kiszálljon a kocsimból, és nem az én lenyűgöző társaságom miatt. Ezt már egy jó ideje észrevettem, de ahogy eddig, most sem hozom fel. Mindenki megérdemli, hogy nyugodtan féljen bármitől, és mondja el azt annak, akinek akarja.
- Örülök, hogy épségben ideértél – mondom csak, ahelyett, hogy áradoznék kedvességéről, de ez leginkább csak azért sikerült így, mert az immár percenként rám törő köhögés roham amúgy is megakadályozott volna benne, hogy kimondjam.
- Te még mindig itt vagy? Komolyan seggbe kell rúgnom téged, hogy visszatalálj a szobádba? – Nem éppen a legkedvesebb mondatok, amiket hallottam tőle eddig, mégis, ezek valahogy sokkal jobban esnek bármelyik flörtölésünknél elejtett bóknál, hiszen ezt komolyan is gondolja, és azért mondja, mert aggódik értem, és nem csak azért, mert szórakozni akar. Mosolyogva szót fogadok, és visszacsoszogok a szobámba. Bebújok a jó meleg takaró alá, mégis úgy érzem, majd megfagyok. Azt hiszem, megint megy fel a lázam, a francba!
Tudatom pereméről valami motoszkálást hallok meg kívülről, de nem nagyon tudom beazonosítani, mit csinálhat. Körülpillantok szobámban, bár a sötét miatt nem igazán látom környezetemet, emlékeimet előszedve azonosítom, mennyire van rendetlenség. Mivel szerencsére eléggé rendmániás vagyok, az ágyammal szemben levő falon kívül nincs semmi szégyellnivalóm. Na, jó, a kissé áporodott, fülledt levegő, ami nekem tökéletesen megfelel, neki már lehet, kevésbé, de az a betegségem miatt van. A falammal ellentétben, amin nem egy fénykép virít drága Martinomról. A francba, remélem, nem fog nagyon megijedni tőlük.
Halk kopogás, majd a szobámba beömlő fény jelzi, hogy Martin végre rátalált a szobámra. Nem nagyon látom őt, elvakít a fény, és mivel szóval nem igazán tudom jelezni kérdésére, hogy ébren vagyok, mert pillanatnyilag a hangom épp szabadságot vett ki, így fölkapcsolom az ágyam melletti lámpát.
- Hoztam egy kis forró teát, idd meg, amíg meleg – mosolyogva, és rettentő hálásan veszem át tőle a forró italt, amibe jólesőn belekortyolok. Érzem a meleg tea jótékony hatásait, ahogyan föloldja a torkomon akadt váladékot, és mindenféle hülyeséget, és legalább kis időt ad a teaivás, hogy átgondoljam, mit is akarok neki mondani. Kár, hogy nem igazán jut eszembe semmiféle mentő ötlet.
- Köszönöm, hogy átjöttél – kezdem inkább a biztonságos témánál. Édesen zavartan hajába túr, és megrántja a vállát, pedig aztán tudom, hogy ennyire nem könnyű dolog számára kimozdulni a viharban.
- Mégsem hagyhattam, hogy magányosan halj meg. Így legalább végignézhetem a szenvedésed. – De édes! Mégsem tudok megsértődni, főleg, hogy tudom, csak viccel. Még ha mérges is rám, tudom, hogy nem akarja, hogy meghalljak, vagy, hogy szenvedjek. Annyira nem gonosz Martin. Sőt!
- Most már meghallgatsz? – kérdezem aggódva, és leteszem az ágyam mellé a teásbögrét, mert érzem, már rettenetesen gyenge a kezem, nem bírnám tovább tartani. Egyrészt a lázam miatt, de másrészt, leginkább a mondandóm okozta izgulás miatt.
- Két perced van, ajánlom, hogy jól használd ki, különben kénytelen leszek tarkón vágni téged… ismét. – Az emlékre elmosolyodok, még ha nem is volt túlságosan vicces a szituáció. Viszont két percem van, nem érek rá mosolyogni. De valahogy hirtelen a bátorságom is elment, hogy bevalljam szerelmemet, így inkább mással kezdem, valami kevésbé félelmetessel.
- Hogy értetted, hogy már nem vagyok a főnököd? – kérdezem. Remélem, nem úgy, ahogy értettem, hanem csak egy elírás volt, vagy valami, de vállvonása nem igazán ezt mutatja. Egy pillanatra elnéz oldalra, beharapja a száját, de mikor válaszol, visszanéz rám, és szemembe tekint.
- Fölmondtam. – jelenti ki. Ahogy sejtettem… még jó, hogy ilyet nem tehet, és ha az én asztalomra tette a felmondását, vagy engem írt rá címezettként, más nem olvashatja el, és nem kezdődik el a kéthét felmondási idő számolása. - De tényleg ezzel akarod húzni a már csak másfél percedet? – kérdezi felvont szemöldökkel. Ohh, már csak másfél percem maradt, mielőtt tarkón vágna? A francba! Különben is! Beteg embert nem verünk… sem öreg embert, sem pedig a felettesünket. Szóval nem üthet meg. Ugye?
Áh, úgyis megtenné.
- Nem. – Adok neki igazat, de hozzá teszem: - De ezt utána meg kell beszélnünk, ugyanis nem mondhatsz föl. Nem engedem, és a szerződés sem teszi lehetővé – jelentem ki, csak a miheztartás végett. Csak hogy tudja, nem engedem el magamtól olyan könnyen, a két hét alatt rá fogom venni, hogy maradni akarjon. Akár barátomként, akár szerelmemként, de nem akarok elválni tőle, így valószínűleg én meg a bárban nem fogok fölmondani. De az biztos, hogy kérni fogom a főnököt, hogy csináljon valamit a rajongókkal, mert nagyon idegesítenek. Valószínűleg bármit meg fog tenni, csak biztosítsam arról, hogy maradok… Kár, hogy addig még túl kell esnem egy igen kényelmetlen beszélgetésen, így hogy kis erőt töltsek magamba, ismét kortyolok egyet a vészesen fogyatkozó teámból. Ő valahogy kicsit finomabb tehát készített nekem, mint én magamnak. Bár lehet, hogy csak a tudat, hogy ő készítette, tette sokkal finomabbá, de az már részletkérdés.
- Hogy? – kérdez vissza meglepetten, de á-á, ő mondta, hogy már csak talán egy percem van hátra a tarkón vágásig, nem fogom most a szerződésben taglaltakat elmagyarázni. Az úgyis több időt venne igénybe, mint amennyim most van, meg amennyit bírok egyfolytában beszélni. Örülök, hogy ennyit tudok beszélni anélkül, hogy elmenne a hangom, nem hogy még jogi dolgokról is…!
- Előbb a másik téma! – figyelmeztetem. Megadóan bólint, és várakozóan rám néz. Hát… nem könnyíti meg a dolgomat, az egyszer biztos…
- Mondd – ad rá engedélyt, de most mintha egy kicsit ő is ideges volna. - Úgy gondolom, már rájöttem, de… szeretném a te szádból hallani. – Ohh, értem. Tehát most, ezalatt az egy, vagy két nap alatt végül sikerült rájönnie? Szép… Viszont nem akarok szarkasztikus lenni, ha már esélyt kaptam arra, hogy elmondhassam neki, mit érzek, így elnyomom azt a kis hangocskát, ami néha a Harry Potterben levő Piton hangjára hasonlít, és nagy levegőt veszek. Jól van, ügyes vagy, Lukas, menni fog! Csak mondd ki!
- Szeretlek. – Nem is volt olyan nehéz, könnyedén ki tudtam mondani, ráadásul most meg úgy érzem, mintha megkönnyebbültem volna. Ez ilyen könnyű dolog lett volna?! Talán már előbb ki kellett volna mondanom, kevesebb problémát okozott volna, és nekem is könnyebb lett volna minden. De már nem változtathatok a múlton, szóval a jelenre koncentrálok, és arra, hogy tovább magyarázzam a dolgokat. - Már a flörtölgetéseink elejétől fogva szeretlek.
- De hát… az már négy éve volt! – fakad ki teljesen nyilvánvalóan meglepetten. Pontosan… négy éve töretlenül és feltétel nélkül szeretlek. Csoda, hogy így kiakadtam tegnapelőtt?
- Tudom. Eleinte csak nagyon kedveltelek, és élveztem a flörtöt, de aztán hamar megszerettelek, és a flörtölgetéseink számomra már nem csak szórakozási lehetőség volt. Már rég nem csak játszadoztam, minden szavamat, és tetteimet teljesen komolyan gondoltam. Én csak… - zavartan abbahagyom a magyarázkodást, és mindkét kezemmel a hajamba túrok. Kicsit előre hajolok, kerülve Martin pillantását, ez már nem is olyan könnyű, mint az, mikor kimondtam, hogy szeretem. Ez már sokkal… személyesebb. Intimebb. Nem is értem mért, hiszen az, hogy az ember kimondja szerelmét az adott ember iránt, éppen eléggé személyes. Úgy tűnik, kicsit furán vagyok összerakva… Hogy picit húzzam az időt, ismét teámba kortyolok, de már csak egy fél korty volt a bögrében, így csalódottan leeresztem, és a fülét piszkálgatva folyatom mondanivalóm. Essünk túl rajta! - azt hittem, észrevetted, csak nem akartál vele foglalkozni. Ezért is lettem olyan mérges, mikor a tánc közben eltűntél, azt mondtad, hogy megnyertem a szórakozásunkat, és hogy nyugodtan táncoljak csak a „rajongóimmal”. Tudod, milyen rosszul esett?! – vonom kérdőre, de választ nem várok, hogy is várhatnék, mégis kapok.
- Én… én ebbe bele sem gondoltam – hajtja le a fejét szomorúan. Tudom, kicsim, tudom. Most már észrevettem, hogy egyáltalán nem is akartad észrevenni. De ezért nem foglak kérdőre vonni, hiszen szíved döntése volt, hogy nem vetted figyelembe az én érzéseimet. Most már csak abban reménykedek, hogy ettől még lehetek a barátja. - De én csak megijedtem… és tényleg nem hittem volna, hogy te… hogy te… sze-sze… - Nem tudja kimondani. Talán még nem hiszi el, vagy egyszerűen csak fél kimondani, nem tudom, de azért kisegítem. Végül is, az én érzésemről van szó, amit négy év óta titkolok, amíg lehet, minél többször ki akarom mondani. Hátha véletlenül rá is hatással lenne, bár nem hiszem.
- Hogy én szerelmes vagyok beléd. Rájöttem. Mit gondolsz, mi a fenéért lettem beteg?! – Ismét csak egy olyan költői kérdés, amit nem akartam kimondani, hát még reagálást sem kapni, mégis kapok. Ráadásul nem is akármilyet, hanem kerek, szomorú és hitetlenkedő szemeket. Jól van na! Harminc én után csak megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szerelmi bánatomban torokgyulladást okozok magamnak, nem?! De. Örülök, hogy megbeszéltük.
- Te ezért lettél beteg? – kérdez rá. Hm… azt hiszem, letelt a két perc, és mégsem kaptam tarkón vágást, talán megúszhatom. Azért a biztonság kedvéért rákérdezek, kell-e még félnem.
- Engedélyezed, hogy többet kapjak, mint két perc? – kérdem. Halvány mosoly fut át az arcán, olyan gyorsan, hogy talán csak képzelődtem a láztól. Ohh… remélem, ez tényleg megtörténik, nem csak a láztól hallucinálok! De nem, biztos, hogy nem hiszen értem Martin illatát, illatokat meg még sohasem hallucináltam, még akkor sem, mikor egyetlen egy alkalommal kipróbáltam a füves cigit. Na, az az egy alkalom is bőven sok volt belőle! De eltértem a tárgytól…
- Mivel meg kell magyaráznod, muszáj lesz… - vonja meg ismét a vállát, és a bögrémre pillant. - de egy pillanat, előtte hozok be neked még egy kis teát, gondolom, magadtól nem sokat készítettél, szóval innod kell még – néz rám szigorúan, és bár nem szívesen, de úgy érzem, muszáj erre a nézésére bevallanom, mennyi teát ittam ezalatt a két nap alatt összesen.
- Hát… egy bögrével? – Próbálok ártatlanul pislogni, de mivel tudom, hogy szörnyű a kinézetem, így valószínűleg ez sem valami hatásos. Sőt, biztos, hogy nem, de legalább elég nevetséges ahhoz, hogy szigorú arcvonásai ellágyuljanak, és elmosolyogja magát. Olyan jól áll neki a mosoly! Amúgy is szép, de attól rettentően gyönyörűvé válik. Olyan kis… ártatlanná, hiába minden, csak nem ártatlan.
- Gondoltam – sóhajtja tettetett keservesen, és föláll. - Mindjárt jövök… - közli, és hátat fordít nekem, de valahogy olyan rosszul, hogy még én is hallom a kattanást. Ugye… ugye nem a lába volt?!
Rémülten pattanok föl, hogy segítsek, ám túl későn, mivel Martin ijedten fölkiáltva zuhan a földre. Sajgó testemet mozgásra ösztökélem, legszívesebben kiszaladnék telefonomért, hogy hívjam a mentőket, de Martin kezemre kulcsolódott keze megakadályoz benne, így inkább aggódóan segítek neki fölülni. Elhalmozom kérdéseimmel, hogy minden rendben van-e, hívjam-e a mentőt, vagy csak ássam el magam, de egyikre sem válaszol, csak meglepetten mered egy pontra a hátam mögé, és kerek szemekkel kérdezi:
- Azok meg micsodák? – Hoppá. A képeim.
Martin:
- Hogy értetted, hogy már nem vagyok a főnököd? - ha a betegség miatt nem volt bent az irodában, akkor nem tudhat róla. Nem olvasta a felmondásomat, de gondolom kitalálta. Nem olyan nehéz félreérteni ezt a mondatot. Félrefordítom fejem, és zavartan ajkamba harapok. Akkor jó ötletnek tűnt, sőt még most is részben annak látszik, bár talán egy aprócskát, igen elhanyagolható részben megbántam. Hiányozni fog, mert remek munkahely, ahol sokat tanulhattam volna, az egyetemi évek alatt mindig egy ilyen munkahelyről álmodtam, de nem így. Jobban tettem, hogy eljöttem, és erre büszkének kell lennem. Bármit is mond, kitartok az elhatározásom mellett. Elszántan fordítom vissza fejemet, és hosszú idő után újra a szemébe nézek.
- Fölmondtam - tömör, lényegre törő válasz, de most többre nincs is szükség úgy vélem. Örülök, hogy nem vágott rögtön a közepébe, mert akkor lehet, hogy sírva rohantam volna ki innen a rémülettől. Így legalább volt egy kis időm felkészülni rá lélekben. Apropó idő... - De tényleg ezzel akarod húzni a már csak másfél percedet? - én tényleg tarkón fogom vágni, ha ilyen tempóban haladunk tovább. Egyszer már megtettem, nem okoz nehézséget újra megcsinálni. Sőt, ha kell, még el is tángálom, tanultam küzdősportokat, meg tudnám tenni. Bár így, hogy beteg, nem lenne túl nagy kihívás, se nem túl sportszerű dolog. Nade... mikor érdekelt engem a sportszerűség?
- Nem. De ezt utána meg kell beszélnünk, ugyanis nem mondhatsz föl. Nem engedem, és a szerződés sem teszi lehetővé - hogy micsoda? Miért ne mondhatnék föl, ha már nem akarok ott dolgozni? Utálom a jogot, az a két félév, amit végig kellett szenvednem belőle, maga volt a pokol. Ostoba és haszontalan dolog, kizárólag az ügyvédeknek kéne tanulniuk. Mást ne kínozzanak ilyenekkel.
- Hogy? - értetlenül kérdezek vissza, de apró fejrázással jelzi, hogy erre most nem fog válaszolni. Igaza van, nem azért jöttem, hogy a felmondásomról beszélgessünk, ezt ráér majd később is elmagyarázni nekem, feltéve ha később még hajlandó leszek szóba állni vele. Ez nagyon attól függ, hogy mit fog mondani.
- Előbb a másik téma! - beletörődve bólintok, és kissé idegesen szorongatom saját kezemet. Nem is tudom mit várok. Ha azt mondja, amit gondolok, hogy mondani fog, akkor sem tudom, hogy mit válaszolnék rá. Azt hiszem, hogy ő is nagyon fontos a számomra, de képes lennék ezt elmondani neki? Nem, hiszen még magamnak sem vallottam be igazán.
- Mondd - egyezek bele végül, mert úgysem tehetek mást. Mégsem mondhatom azt, hogy bocsi inkább nem hallgatom meg, és hazamegyek. Az egy ici-picit fura lenne. - Úgy gondolom, már rájöttem, de… szeretném a te szádból hallani- csak akkor hiszem el, hogy igaz, ha ő mondja ki. Csak akkor kezdek el gondolkodni rajta, hogy mégis miért történt ez velünk, ha már végre hajlandó elmondani. Napok óta húzza ezt az egészet, pedig ha legelőször elmondta volna, hogy...
- Szeretlek - szívem hatalmasat dobban, és bennem reked a levegő. Szeret. Tényleg szeret. Lukas... ő engem... atya ég. Hihetetlen boldogság árad szét bennem, de keveredik mellé egy jó adag kétségbeesés is. Szeret, de mi van, ha én ezt nem tudom viszonozni? Hisz ő olyan okos, gazdag, helyes, szinte már mindent elért az életben, én pedig... én pedig csak itt szerencsétlenkedek. Egy béna kis zöldfülű vagyok, akinek még annyit kell tanulnia. Mi van, ha Lukas túl jó hozzám?! - Már a flörtölgetéseink elejétől fogva szeretlek - hogy... micsoda? Én azt hittem ő is csak pár napja döbbent rá! Azt hittem ő is csak mostanában kezdett el másként gondolni rám! Az lejétől kedve? Az nem lehet, az rengeteg idő, az... az...
- De hát… az már négy éve volt! - értetlenül kiáltok föl, miután gyorsan utánaszámoltam fejbe. Négy éve. Négy éve titkolja ezt előlem? Ezért flörtölgetett annyit velem? Ezért vitt haza annyiszor? Miért nem mondta el hamarabb? Miért tartotta magában ennyi időn keresztül? Ebbe bele lehet őrülni, ettől akár még egy zakkant tömeggyilkossá is válhatott volna! Lukas nem normális. El kellett volna mondania! Ha elmondja, akkor én... akkor én halálra rémültem volna. Régebben szinte biztos, hogy nem tudtam volna viszonozni. Kedveltem Lukast, de nem úgy. Istenem, miken mehetett keresztül. Szegény, szegény Lukas. Ne haragudj kérlek, én nem tudtam, nem akartam.
- Tudom. Eleinte csak nagyon kedveltelek, és élveztem a flörtöt, de aztán hamar megszerettelek, és a flörtölgetéseink számomra már nem csak szórakozási lehetőség volt. Már rég nem csak játszadoztam, minden szavamat, és tetteimet teljesen komolyan gondoltam. Én csak… - elkezdi a magyarázatot, de látom rajta, hogy ideges. A hangja remeg, és most nem a megfázás miatt. Feszült, és legalább annyira nem tudja, mit tehetne, mint én. Lassan értelmet nyer minden. Ahogy az elmúlt években viselkedett, ahogy rám nézett, minden amiről azt hittem, hogy játék volt, figyelemfelhívás akart lenni. Azt akarta, hogy észrevegyem, hogy én is megkedveljem. - azt hittem, észrevetted, csak nem akartál vele foglalkozni. Ezért is lettem olyan mérges, mikor a tánc közben eltűntél, azt mondtad, hogy megnyertem a szórakozásunkat, és hogy nyugodtan táncoljak csak a „rajongóimmal”. Tudod, milyen rosszul esett?! - Dehogy, ha tudom, akkor mindenképpen reagálok rá! Ha elmondja, akkor lett volna esélye, hogy találunk megoldást. Akkor nem bántottam volna meg akaratomon kívül. Nem tudtam, hogy milyen nehéz volt neki, most mégis bűntudatom van. Bűntudatom amiatt, ami nem is tudtam, hogy rossz volt. Komolyan mindjárt elsírom magam, pedig nem vagyok olyan fajta.
- Én… én ebbe bele sem gondoltam - lehajtott fejjel próbálom elrejteni szomorú tekintetemet. Annyira sajnálom ezt az egészet. Ha tudom, nem mondok ilyeneket. Ezért kellett volna már hamarabb szólnia. Annyira bánom ezt az egészet. - De én csak megijedtem… és tényleg nem hittem volna, hogy te… hogy te… sze-sze... - nagyot nyelve rázom meg fejem. Nem megy ez nekem. Annyira hihetetlen még ez az egész. Hihetetlen, furcsa, és szoktam. Még azt is jobban viseltem volna, ha bejelentik, hogy én vagyok az angol királyi trón örököse. Bármit jobban elviseltem volna, mint ezt. Rossz látni, hogy így megbántottam Lukast. Lukast, aki az egyik legfontosabb ember az életemben. És csak egyre fontosabb lesz.
- Hogy én szerelmes vagyok beléd. Rájöttem. Mit gondolsz, mi a fenéért lettem beteg?! - én... már megint semmit nem értek! Amiatt lett beteg, hogy szerelmes belém? Ez... valamit földönkívüli, hogy így reagál dolgokra? Ráadásul ezek szerint az is az én hibám, hogy itt fekszik lázasan, kimerülten, és erőtlenül? Remek, csak még nagyobbra nőtt a bűntudatom. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett, a tiporjuk le Martint napon. Igen sikeres volt, a résztvevők az ajándékot a kijáratnál vehetik át.
- Te ezért lettél beteg? - oké, hallottam, hogy ezt mondta az előbb, de nem igen hittem el. Muszáj hallanom a megerősítést, a magyarázatot, mindent. Én annyira nem értem ezt.
- Engedélyezed, hogy többet kapjak, mint két perc? - halványan elmosolyodom, de csak egy pillanatra. Ha már humorizál, nem lehet olyan rossz a helyzet. Nem utálhat engem annyira Oké,nem utál, hisz most mondta, hogy sze... szóval az, de igazából megérdemelném, hogy gyűlöljön.
- Mivel meg kell magyaráznod, muszáj lesz… - vállat vonva próbálom elnyomni mosolyom, hogy legalább a komolyság látszata megmaradjon. Nehogy azt higgye, nem fontos nekem a téma. - de egy pillanat, előtte hozok be neked még egy kis teát, gondolom, magadtól nem sokat készítettél, szóval innod kell még - elveszem bögréjét, közben szigorúan tanulmányozom arcát. Tipikus agglegény pasas, aki nem sokat tud egy betegséggel kezdeni, és ha hajlamos elhanyagolni magát. Hogy honnan tudom? Énis az vagyok. Nade, ő azért mégis más, mert gondolom nem kellett olyan hamar megtanulnia gondoskodni magáról mint nekem. Remélem senkinek sem kell majd átélnie azt. Inkább legyen mellette valaki, aki törődik vele, mint hogy magányosan kelljen tengetnie a napjait.
- Hát… egy bögrével? - próbálok csúnyán nézni rá, de annyira szánnivaló, hogy muszáj elmosolyodnom. Nem tudok rá hosszú ideig haragudni, főleg akkor nem, ha ilyen beteg. Inkább csak megforgatom szemeimet, és megcsóválom fejemet. Ha nem jövök ide, tényleg meghalt volna. Vagy kiszárad, vagy az éhező kutyája falja őt föl. Apropó éhezés, vajon evett mostanában valamit? Valószínűleg nem. Majd körbenézek, hátha tudok neki készíteni valami ehetőt.
- Gondoltam - kicsit rájátszva ugyan, de sóhajtok egy hatalmasat, miközben fölállok ágya széléről. - Mindjárt jövök… - nyugtatom meg, majd hatalmas lendülettel fordulok az ajtó felé. Akkorával,hogy azt a nyomorult, sérült bokám nem bírja. A fenébe, a fenébe, a fenébe! El is felejtettem, hogy nem működik rendesen. Csak egy hangos kattanás, iszonyatos fájdalom, és már a földön is vagyok. Egy rémült kiáltásra telik csupán, és már koppanok is a szőnyegen. Szerencsére nem túl nagyot, és mire eltűnnek a szemem elől a fájdalom okozta kis csillagok, már Lukas is mellettem térdel. Oké, most vagy visszaugrott a helyére az, aminek kellett, vagy még nagyobb a gond, mint eddig. És a fájdalomból ítélve, inkább megszívtam, mint meggyógyultam. Lukas mersze rémülten hadar mellettem mentőkről meg mindenféle hülyeségről, de semmi szükség ilyesmire. Majd reggel bemegyek ha ő jobban lesz. Addig ez várhat, úgysem készülök a maraton lefutására.
Karjába kapaszkodva győzöm meg róla, hogy jobb helyen van itt, és végre ülő helyzetbe tornázom magam a segítségével. Épp parancsolnám vissza az ágyába, mikor tekintetem megakad valami igencsak riasztó dolgon. Ehhez képest a feldagadt bokám egy szép tündérmese. Döbbenten és teljesen ledermedve meredek a szemközti falra. A falra, ami tele van fotókkal. Fotókkal rólam.
- Azok meg micsodák? - kiszáradt torokkal kérdem, de előre félek a választól. Én a bárban, én a cégnél, én a fotózáson, én mindenhol. Karácsony, húsvét, minden ostoba ünnep, amit a klubban megünnepeltünk. És nem csoport képek, hanem csak rólam készült fotók. Ez... ez... ijesztő.
- Martin, figyelj, azok csak fotók. Én...
- Lukas, ez nagyon nem normális! - idegesen szakítom félbe, és azonnal el is engedem karját. - Mi-miért csináltad ezt? Miért kellett minden fotót összegyűjtened rólam? Ez beteges és rémisztő! - nagyot nyelve pillantok újra a fotókra, majd gyorsan el is kapom róluk a tekintetemet. - Nekem... nekem most egy kis időre van szükségem - motyogva kászálódok föl hangos szisszenések, és fájdalmas fintorok társaságában, majd fél lábon ugrálva igyekszem minél gyorsabban elhagyni a szobát. Lukas nem próbál megállítani, amiért igen hálás vagyok, mert nem tudom mit mondanék. Legszívesebben sikoltozva hagynám el a házat, mert lehet, hogy egy őrült, fanatikus gyilkossal van dolgom. De Lukas sosem bántana. Biztos csak azért tette, mert nagyon szeret, de... de ez akkor is riasztó. Ennyire belém lenne esve? Komolyan ilyen dolgokhoz kellett folyamodnia? Komolyan ennyire, elvakultan rajong értem? Ez olyan... olyan érthetetlen.
Lerogyok a kanapéra, és arcomat a tenyerembe temetem. Próbálok lenyugodni, mélyeket lélegezni, és összeszedni a gondolataim. Nem tudom meddig ülök így, mikor valami nedveset érzek karomon. Fölemelem fejem, és egy hatalmas, csillogó barna szempárral találom magam szembe. Lukas kutyusa ül előttem, lustán csóválja a farkát, közben, le sem veszi rólam a tekintetét. Végigsimítom fejét, és a kis lámpa fényében szemügyre veszem a bilétára írt nevet. Mortymer.
- Nem értem a gazdádat Mortymer. Kedves ember, de... de nem értem - fejét térdemre fekteti, és továbbra is értelmes tekintettel figyel engem, mintha csak jelezni akarná, hogy ő meghallgat. Remek, egy kutyával beszélem meg a gondjaim. Azt hiszem kezdek megőrülni. - Ő nagyon... kedvel engem. Annyira, hogy félek, nem tudnám viszonozni. Ő is fontos számomra, de mi van, ha nem tudom azt nyújtani neki, amit szeretne? Olyan rég óta vár már rám, hogy lehet túl sokat képzel bele a dologba. Ez a rengeteg idő már lehet, hogy egy csomó tévképzetet szült. Mi van, ha igent mondok, de nem lesz olyan, mint elképzelte? Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok felelni annak a Martinnak, amit ő elképzelt. Nem akarom, hogy csalódjon. Ő annál fontosabb nekem - szomorúan simogatom fejét, várom a választ, de lassan leesik, hogy egy kutyáról beszélünk Lehet akármilyen értelmes, ő nem fog nekem válaszolni. - Szerinted mit kéne tennem? Nincs valami ötleted? - egy ideig még bámul rám, majd föláll, átsétál Lukas hálószobájának ajtaja elé, és ott ül le újra. Szomorkás kis mosolyra húzódik szám, de még nem követem. - Nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó megoldás - mintha csak biztosítani akarna igazáról, lefekszik, és nem mozdul el onnan. Megcsóválom fejem, és megpróbálok fölállni. Kint vagyok egy ideje, lehet, hogy Lukas már elaludt, de azért benézek. Teát nem tudok vinni, mert bokám még mindig használhatatlan, fél lábon ugrálva pedig nem lehet bögrét szállítani. Illetve lehet, ha az a bögre már üres. Akkor nem eshet baja.
Visszaugrálok az ajtóhoz, vetek egy hálás pillantást Mortymerre, majd óvatosan benyitok. Lukas az ágyban fekszik, jól bebugyolálta magát a takarójába, és az egyenletes szuszogásból ítélve már alszik. Sok időt lehettem kint ezek szerint, de talán jobb is így. Visszaugrálok ágyához, és minél finomabban próbálok mellé ülni, de nem sikerül. Azt hiszem nem aludhatott túl mélyen, mert azonnal fölriad, és kábán fölpislog rám. Újra fölszökhetett a láza, mert arca szinte lángol, hozzá sem kell érnem, hogy ezt megállapítsam.
- Martin? Azt hittem... elmentél - értetlenül pislog rám, mire muszáj elmosolyodnom egy kicsit. Közel voltam hozzá, felesleges tagadni, de majd elmesélem neki, hogy ki tudja tüntetni a kutyáját.
- Tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen - végre ő is elmosolyodik kicsit, mintha minden rendben lenne. Talán lassan rendben is lesz. Bár ha rólunk van szó, akkor erősen kétlem, hogy valaha megtörténne ilyen.
- Martin, a képek, kérlek... - ujjamat fölemelve hallgattatom el, és picit megrázom fejem.
- Ne most. Ki akarok próbálni valamit - suttogom halkan, majd nagyot nyelve hajolok le hozzá, hogy megcsókolhassam. Ajkai forróak, szinte égetnek, ráadásul ki vannak száradva a kevés folyadék, és a láz miatt, mégis... mégis olyan melegséggel tölt el, hogy végre megtehetem. Magamnak sem vallottam be, de már olyan rég óta vágytam rá. A flörtölések alatt, mikor hazavitt... mindig reméltem, hogy egyszer csókkal fog búcsúztatni, hogy csak akkor enged ki az autóból, ha engedem neki. Tény, hogy nem így képzeltem el az első csókunkat, de most nem bánom. Jobb lehetne, de boldogabb kevésbé.
Pár pillanat múlva megérzem ujjait, ahogy végigsimítanak arcomon, és nyelvét, ahogy feléledve veszi át az irányítást. Forrón, birtoklóan esik neki ajkaimnak, mégis gyengéd. Nem okoz fájdalmat, nem kényszerít, mégsem tudom meggyőzni magam, hogy el kéne húzódnom. Lehunyt szemekkel, boldogan engedem át magam a forróságnak, egészen addig, míg el nem rántja a fejét, hogy köhögve, levegő után kapkodva forduljon oldalra. Kipirult arccal, aggódva figyelem, de semmit nem tehetek, így csak megvárom, míg végre újra levegőhöz jut, és rám emeli sötét szemeit.
- Hogy sikerült a próba? - kérdi krákogva, mire mosoly kúszik ajkaimra, és óvatosan végigsimítok forró arcán. Magas láza van, keresnem kell egy lázcsillapítót, mielőtt felgyullad itt nekem.
- Átmentél. De csak akkor, ha eltünteted azt a riasztó fotógyűjteményt, különben soha többet nem látsz, ezt megígérhetem - ő is elmosolyodik, már neki sokkal nehezebben megy. Nincs jól szegénykém. - Keresek lázcsillapítót, addig próbálj ébren maradni, rendben? - lehunyt szemmel bólint, én pedig ismét előadom ugrálós számomat, ám mielőtt még kimennék a szobából, utánam szól.
- Martin! - hátra fordulok, de feleslegesen, hisz szemeit nem nyitotta ki, szerintem nem is nagyon tudja, hogy mit mond. Nem tudom mennyire fog emlékezni a most történtekből. - Szeretlek - zavartan elmosolyodok, hajamba túrok, de nem válaszolok semmit, inkább kimegyek, és nekiállok felkutatni a lázcsillapítót.
- Gyerünk Lukas, nyeld le szépen a kedvemért, különben a puszta kezemmel fogom ledugni a torkodon. Látod, még teát is hoztam hozzá! Légy jó fiú, és nyeld le - nagy nehezen kezébe veszi a gyógyszert, de a bögrét már nem kockáztatja meg, így én itatok vele pár kortyot, majd már vissza is fekszik a párnára. Elégedetten rakom le a szekrényre a bögrét, és nyakid betakarom a félálomban lévő Lukast. Olyan esetlen most, mint egy kisgyerek. Jött itt nekem azzal, hogy túl öreg ő már a klubba táncosnak, pedig inkább annyi gond van vele, mint egy kisiskolással. Ha jobban lesz, ezt el is mondom neki. Remélem ha kialussza magát, akkor minden rendben jön. És amíg alszik, addig legalább én is tudok gondolkodni. Nem fogom itt hagyni, mert félek, hogy este valamit csinálna magával, amilyen kis estlen és béna jelenleg, ráadásul haza sem mehetek, mert a lábam nem bírná, és a nappaliban sem fogok aludni, mert Lukas lakásában túlságosan hallani a vihart. Ő nincs felkészülve olyanok fogadására, mint én. Így marad a virrasztás.
- Martin? - kicsit összerezzenek hangjára, mert azt hittem, hogy már rég visszaaludt. Felkelteni sem volt egyszerű, nem hittem volna, hogy önszántából ébren marad.
- Igen? - tényleg aggódom érte. Oké, nem vagyok egy nagy orvos, biztos teljesen megszokott ez egy megfázásnál, de... de még nem is volt igazán megfázott ismerősöm! Én nem szoktam lebetegedni, és az eddigi barátaim sem kaptak el ilyen nyavajákat míg jártunk. Nem sok tapasztalatom van, de ha holnap nem lesz jobban, akkor tuti hívok mentőt, vagy valamit.
- Hazamész? - apró mosoly. Olyan édes, hogy még most is csak ezen aggódik. Ösztönösen nyúlok egyik takarón pihenő keze felé, és óvatosan megfogom. Meglepő, hogy mennyivel nagyobb az enyémnél, pedig nem vagyok olyan apró. Bár lehet, hogy csak azért lep meg, mert jelenleg nem tűik túl nagynak és erősnek.
- Nem, itt maradok veled. Aludj nyugodtan, nem megyek sehová - mintha vonásai kisimulnának, bár lehet, hogy csak odaképzelem. Mindegy, a lényeg az hogy végre talán visszaaludt. Csak én ne aludjak el, mert az ülve alvás igen káros az ember gerincére. Sérül boka mellé nem kell nekem sérült gerinc is! Remélem Lukas értékeled, amit megteszek érted. Ha már te ennyit szenvedtél miattam, akkor illik kárpótolnom egy keveset.
Lukas:
- Martin, figyelj, azok csak fotók. Én… - kezdek bele magyarázkodásomba, de nem hallgat végig, egyből közbe vág. Megértem, végül is, én is kiakadnék, ha valaki szobájában képeket találnék önmagamról, de ez… ez teljesen normális! A szerelmemről képek a hálószobámban… nem teljesen normális?
- Lukas, ez nagyon nem normális! – kiált föl idegesen, és úgy engedi el a kezemet, mintha megégettem volna. Fáj, rettenetesen fáj, hogy ennyire megijedt a képektől, hiszen én sohasem bántanám, de valamilyen szinten megértem. Eléggé sokkoló lehetett megtudni, hogy négy év óta szerelmes vagyok belé, ráadásul még nem egy képem is van róla a falamon. De… nem akarom, hogy féljen tőlem. - Mi-miért csináltad ezt? Miért kellett minden fotót összegyűjtened rólam? Ez beteges és rémisztő! Nekem… nekem most egy kis időre van szükségem – motyogja zavartan, és föltápászkodik a földről. Fájdalmasan sziszegve ugrál ki fél lábon, és már kelnék föl, hogy segítsek neki, de tudom, úgysem fogadná el. Fél tőlem. Undorító vagyok a szemében. Nem csoda, hogy fájdalma ellenére szinte kirohan a szobából, összetörve magamra hagyva. Nem kellett volna fölhívnom. Nem kellett volna keresnem. Undorodik tőlem.
Próbálok fölkelni, csalódottságomban, tehetetlen dühömben letépni a falamat díszítő fotókat, de már az első lépés után összeesek, olyan gyenge vagyok, így inkább visszamászom az ágyba. Most már… most már úgyis mindegy. Attól még, hogy nem hallottam, valószínűleg, miután kiért a szobámból, sikítozva rohant ki a lakásból, és jelenleg épp a rendőröket hívja. Nem akarom, hogy emiatt kerüljön, vagy totális őrültnek, zakkant zaklatónak higgyen! Én sohasem bántanám, és én már csak a barátságával is tökéletesen megelégednék, érte még a képeimet is kidobnám, elégetném.
Félek. Sőt, rettegek, hogy mennyire elrontottam most mindent ezzel a gyűjteménnyel. Ennyire őrült dolog lenne?! Ennyire gusztustalan, és elítélendő, hogy ennyire kiakadt? Én nem érzem annak. De… úgy tűnik, mégis csak az. Martin… most már biztos, hogy soha többet nem fogunk találkozni, két hét felmondási idő ide, vagy oda. Fél tőlem.
Sírnék, ha nem érezném teljesen megalázónak, és lenne hozzá erőm. De úgy érzem, jelenleg semmi erőm, ha rajtam múlna, éhen, és szomjan halnék. Csak három nap… három nap, és megdöglök úgy, hogy Martin utál, Jörg mérges rám, és senki más olyan ember nincs rajtuk kívül, akinek egy kicsit is számítanék. Már csak három nap…
Nyugtalan álomba merülök, melyben Martin rettegő szemei kergetnek, falamat díszítő fotói pedig vígan nevetnek rajtam és nyomoromon. Próbálok hadakozni ellenük, de semmi esélyem, mert jönnek az óriások, és…
- Martin? – pillantok föl kábán a fölém hajoló fiúra. A körülöttem repkedő rettegő szemek eltűntek, de a fotók még mindig csak nevetnek és nevetnek rajtam. - Azt hittem… elmentél. – Hangom gyenge, erőtlen, talán ki sem mondtam igazából. A valóság összemosódik a képzelettel, Martin mosolygós szájából apró vámpírfogak villannak elő.
- Tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen. – A fogaival ez talán fenyegetésnek számít, de boldog vagyok, hogyha mást nem, legalább a véremet akarja tőlem. Elmosolyodok, és próbálom összeszedni gondolataimat. Mi is volt a gond…? Ja, igen!
- Martin, a képek, kérlek… - … kérlek, ne haragudj rám miattuk! Mondatom ismét nem mondhatom ki, kecses ujját ajkaimra helyezi, és lágyan megrázza a fejét.
- Ne most. Ki akarok próbálni valamit. – Halkan suttog, szinte nem is hallom, mit mond, de mikor közelebb hajol hozzám, megértem. Ki akarja szívni a véremet. Örömmel engedem neki, ám mikor nyakam helyett számat veszi célba, megdöbbenek, de hamar túljutok rajta. Mivel tudom, hogy ez egy álom, egy csodálatos, elképesztő, gyönyörű álom, így mindegy, mit teszek Martinnal, hát hamar átveszem csókunk felett az irányítást. Szinte a fellegek közt járok, sokszor álmodtam már róla, de ilyen valósághű egyik álmom sem volt. Csókolom, simogatom, ahol érem, halk sóhajok szakadnak föl belőlem. Szeretem.
Csodálatos álmomnak éles, fuldokló köhögésem vet véget, ám mikor végre ismét kapok levegőt, úgy vagyok vele, biztos megfulladtam, és a mennybe kerültem. Igaz, nem érdemelném meg, de csak ott lehetek, hiszen Martin elviharzott a lakásomból, ahhoz meg, hogy álmodjak, túl szép Martin aggódó tekintete.
- Hogy sikerült a próba? – kérdem szépséges jelenésemtől, aki halványan elmosolyodik, és mint egy óvó anyuka, végigcirógatja arcomat jéghideg, kellemesen hűtő kezével. Úgy érzem magam, mint aki visszament a gyerekkorába. Anya… de rég is beszéltem vele. Lehet, most, hogy Martin már biztos, hogy nem fog érdeklődni utánam, ki kéne próbálnom, milyen lenne nem melegnek, hanem anyuci tökéletes fiacskájának lenni. Az biztos, hogy még egy olyan fiút, mint Martin, nem fogok találni, soha senki nem fogja tudni úgy fölkelteni a figyelmem, ahogy ő teszi. Éppen ezért talán nem is lenne olyan nehéz lemondani arról, hogy meleg legyek, maximum elmegyek papnak, és cölibátust fogadok. Így talán anyáék is visszafogadnának…
De azért ezt az álmot még végig álmodom. Ilyen valósághű, ilyen édes álmom még sosem volt vele, ha más nem lehet közöttünk, legalább ez a csodálatos álom hadd maradjon meg emlékeimben!
- Átmentél. De csak akkor, ha eltünteted azt a riasztó fotógyűjteményt, különben soha többet nem látsz, ezt megígérhetem. – Hát persze, hogy eltűntetem. Nézd, Martin! Már nincsenek is ott a falamon… elégettem őket, vagy összetéptem, már nem tudom, nem emlékszem. De már nincsenek ott, az biztos! - Keresek lázcsillapítót, addig próbálj ébren maradni, rendben?
- Martin! – szólok utána, még mielőtt teljesen eltűnne az álmomból. Tudom, hogy el akar menni, egyre halványabban érzem, hogy itt van, ezért muszáj kimondanom. Tudnia kell! – Szeretlek.
Se kép, se hang, egyedül Martin édes illata. Ez az, ami megmarad velem lázas magányomban, ez az, ami erőt ad, hogy ne zuhanjak a fekete mélységbe, mely körülvesz, s betakar engem, mint egy nagy, óvó, ám mégis fenyegető takaró. Halk zajok, mintha beszélnék, de elnyom a feketeség, csak az illat, ami itt tart, életben tart.
Szeretlek, Martin. Örökké szeretni foglak!
---*---*---*---
Madárcsiripelés, finom illatok, meleg, otthonos érzés.
Szép álom volna, ha tényleg így ébrednék, ugyanis mikor fölébredek, az egész szépséges érzésnek vége szakad, rám tör a valóság puszta szörnyűsége. Utálom a valóságot, utálom a betegséget, és utálom a szerelmi szenvedéseket, szerelmi bánatokat. Szerencse, hogy még sosem volt ilyenem, nem tudom, hogy bírtam volna elviselni, ha nem ez lenne az első. Bár… talán akkor nem szeretek bele Martinba, mert tudtam volna, hogy nálam fiatalabbal, cukibbal, édesebbel, és nem utolsó sorban, szebbel nem szabad kezdeni. Késő bánat, ab gondolat. De azért igazán vége lehetne már ennek az egész hajcihőnek… Hülye szívem, hülye lelkem, igyekezzetek rendbe jönni, mert nem lesz jó vége ennek az egésznek!
Emlékszem ugyan a tegnapi képzelgéseimre, de mivel tudom, hogy csak a láz miatt álmodtam ilyen valósághű dolgokat, nem is próbálkozom Martin hívásával, úgysem jött vissza. Ha visszajött volna, most épp az ágyamban feküdne, mert magam mellett tartottam volna, s el nem eresztettem volna, vagy minimum az ágyam mellett ücsörögne, és ápolgatna, figyelembe véve a hallucinációmat, de mivel nincs itt, de még az illatát sem érzem… mondjuk úgy, az az icike-picike kis részem, ami még reménykedett, éppen teljesen összetört.
Mert igen, sajnos tényleg igaza volt annak a barom, szemét állatnak, aki először fogalmazta meg, hogy bizony a remény hal meg legutoljára. Esetemben is így volt, nagyot is koppantam. De nem gond, amint fölépülök, büszkeségemet félretéve fölkeresem szüleimet, hátha megbocsájtanak eltévelyedett, meleg fiúknak. Így, szerelmi bánattal befejezve párkapcsolat utáni vágyam talán könnyebb is lesz, ha nem pályát váltani, mivel egy melegből nem lesz hirtelen hetero, de legalább könnyebb lesz lemondani arról, hogy bárkivel is kapcsolatot létesítsek. Az egyéjszakás kalandokból meg már amúgy is kinőttem…
Lázam úgy érzem, lement, már van erőm nem csak megmozdulni, de mocorogni is, ám mikor föl akarok ülni, ismét rám tör a köhögő roham, így fuldokolva hanyatlok vissza párnáim közé. Még szerencse, hogy nagy párnákkal alszom, így nem hanyatt fekve fulladozom. Nem kapok levegőt, annyira erőltetem száraz, fájó tüdőmet, szemeim előtt már fekete csillagok kergetőznek fényes pontocskákkal, mikor furcsa zajt hallok meg a tudatom peremén.
- Ó, basszus, tudtam, hogy előbb kellett volna átjönnöm! – Jörg. Az én megmentőm. Próbálok köszönni neki, próbálok ismét levegőt venni, de köhögésem csak még erősebbé, még borzalmasabbá válik, olyan erőssé, hogy már szó szerint levegőt sem kapok. Mintha valami forró folyadék is jönne ki köhögésemmel, de ebben már nem vagyok teljesen biztos, lehet, csak beképzelem.
- Me… nt… őőő – köhögöm ki magamból utolsó utáni erőcskémmel, mielőtt elveszteném tudatomat. Lecsukódó szemeim még egy pillanatra szembe találják magukat Martin aggódó, rettegő, mégis csodálatos barna tekintetével, de már nincs erőm elgondolkozni sem, hogy hogy kerülhetett ide hirtelen, ha eddig sehol nem volt, magába ránt a sötétség.
Ismét.
---*---*---*---
- Hogy hagyhattad magára ilyen állapotban?!
- Nem tehetek róla, nem volt a konyhában semmi. Nem evett már két nap óta!
- Rendelhettél volna! Hogy merészelted ilyen betegen magára hagyni, és nem behozni a kórházba?!
Ismerős hangok üvöltöznek egymással, megzavarva nem túl édes, annál jólesőbb pihenésemet. Magam mellől egy halk, hüppögő hangot is meghallok, aminek forrását nem tudom behatárolni. Talán sírás lehet, de nem tudom, ki sírna mellettem, azt meg főleg nem tudom, hogy kik kiabálhatnak mellettem.. Látni nem látok semmit, csak egy párás fehér plafont. Gondolom nem a plafon párás, mivel az nem igazán lehetséges dolog, hanem a szemem, de akkor is azt látom. Próbálom fölemelni a fejem, hogy a kiabálókra nézhessek, vagy legalább jelezhessem, ébren vagyok, kérem szépen, és nem szeretem a hangoskodást, de mikor egy apró mozdulatot teszek a fejemmel, iszonyatos fájdalom hasít belém. Nem is mondhatom, hogy a tüdőmbe, vagy akár a fejembe, mert mintha az a két pont csak a kiindulási helyek lennének, és az összes porcikám fájdalma onnan sugározna ki. Egy apró nyögéssel adom a világ tudtára, hogy rettenetesen, rohadtul fáj mindenem, hátha csinál is valaki valamit ezzel. Mellettem egy csipogó hang is gyorsabban kezd el csipogni, amire minden jelenlevő fölfigyelhet, mert elcsöndesednek. Végre!
Hirtelen egy ismeretlen férfi arca úszik be a képbe, amiből nem sokat látok, lévén, hogy ő is párás, nem csak a plafon. Nem, még mindig az én szemem a homályos, de ez már részletkérdés.
- Jól van, Uram? – kérdezi, mire legszívesebben rávágnám,, hogy „persze, szinte már hegyet másznék, olyan jól érzem magam. Maga szerint is olyan jól nézek ki?!”, de csak egy keserves nyögésre futja. Nem tudom, minek vette, de kislisszol a képből, majd egy fecskendővel tér vissza. – Ezt most magába szúrom, hogy ne legyenek fájdalmai – mondja, valószínűleg megnyugtatónak szánt hangon, aztán már nem hallok és nem érzékelek semmit, csak visszasüppedek az ismerős sötétbe.
Elegem van már belőle!
Martin:
Megpróbálok annyira sietni, amennyire csak tudok, de sérült lában igencsak a nullára korlátozza a dolgot. Alig bírok ráállni, olyan, mintha valami nyomorék lennék. Bár nem, a nyomorékoknak legalább van mankójuk, de sajnos azt nem találtam Lukas lakásában. Ahogy semmi mást sem. A hűtő teljesen üres volt, és még egy zacskós levest sem tudtam előkaparni sehonnan. Mintha sosem evett volna itthon. Legalábbis az elmúlt napokban biztosan nem. Nem szívesen hagytam magára ilyen állapotban, de muszáj volt. Ha nem veszek valamit, amiből ételt tudok készíteni neki, akkor éhen hal a szemem láttára. Szüksége van vitaminokra, igen, ez volt a legjobb dolog, amit tehettem. Amint visszaértem megnézem felébredt-e már, bár erre nem sok esélyt látok. A láza ugyan lement, de még mindig elég rémes az állapota. A köhögéstől nem is tudott igazán aludni, állandóan felriadt és engem szólogatott. Olyan szánni való látvány volt, de nem tudtam mit tenni.Ültem mellette, fogtam a kezét, és simogattam az arcát. De ha most sincs jobban, kihívom a mentőket, muszáj egy orvosnak is látnia. Bár elsőre egyszerű megfázásnak tűnt... nem is tudom.
Kisebb szenvedések árán, de a megpakolt szatyrokkal sikerül följutnom lakásához, bár levegőt azt nem igen kapok. Ha már úgyis kihívom rá a mentőket, lehet megkérem, hogy engem is nézzenek meg. A bokám szép színes és be is van dagadva... nem kicsit. A cipőmet nem is tudtam felvenni rá, így egy csomó zoknit vadásztam Lukas szekrényéből, hogy ne fagyjon meg. Óóó igen, mert azt kihagytam, hogy odakint még mindig zuhog az eső. A vihar enyhült, így nem volt olyan ijesztő, mint tegnap este, de még mindig nem szívesen járkálok ki. Ráadásul esernyő nélkül... megint ronggyá áztam. Azt hiszem ez lesz a védjegyem.
Már nyitnám ki az ajtót, mikor feltűnik, hogy valami nagyon nem stimmel. Én biztos, hogy bezártam, és elvittem Lukas kulcsát, de ez az ajtó most határozottan nincs bezárva. Valami történt. Úr isten, ha Lukasnak esett baja, akkor én... akkor én... Amennyire lábam engedi berohanok az ajtón, a szatyrokat lerakom a földre, és már bicegek is Lukas hálószobája felé. De lehet nem kellett volna. Az ajtóban ledermedek, és rémülten figyelem ahogy eszméletét vesztve hanyatlik vissza a párnákra. Az ott... az komolyan... nenenene, kérlek ne! Nem lehet vér! Ez...
- Lukas - suttogom halkan, és ha valaki nem tart meg, akkor valószínűleg a földön kötök ki. Oké, így is, de legalább finoman leültetnek, nem pedig esek. Az igazat megvallva nem is érdekel, hogy ki az, csak Lukast figyelem, ahogy fekszik mozdulatlanul. Még nem halt meg, még biztos nem, mert vesz levegőt. Zihálva, furcsa, idegesítő hang kíséretében, de lélegzik.
Nem nagyon figyelek, de olyan, mintha a mellettem álló alak beszélne valamit. Beszél egy darabig, majd mellém térdel, és maga felé fordítja az arcomat, elszakítva így tekintetemet Lukastól.
- Mit keresel itt? - ez... Jörg? Lassan sikerül beazonosítanom, és az arcára fókuszálnom. Igen, Ez Jörg. Hogy kerül ő ide? Lukas őt hívta helyettem? De miért? Mondtam neki, hogy nem megyek haza, mondtam, hogy itt maradok, akkor miért hívta Jörgöt? Beteg, nem tehet arról, amit tett. Biztos azt sem tudja igazán, hogy hol van, nem azt, hogy kinek telefonál. De... de Jörg kérdezett valamit, azt hiszem.
- Én... Lukas hívott ide. Tegnap este. Vele voltam, de aztán itt kellett hagynom, mert...
- Itt hagytad?! - dühösen áll föl mellőlem, és inkább Lukas ágyához siet. Én is ezt tenném ha lenne elég erő a lábaimban, de nincs. Most még megmozdítani sem tudom őket, csak kuporgok tovább a földön. - Nézd meg milyen állapotban van! Ha miattad esik baja... ha bármi történik vele, esküszöm megkeserítem az életed - dühösen, nem... gyűlölettel pillant rám, ebben teljesen biztos vagyok. Jörg gyűlöl engem, mert... mert szereti Lukast. Már akkor feltűnt, amikor a cégnél először találkoztam vele. Ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá... pont azt csinálta, mint Lukas velem. Lukas nem vette észre, de a barátja belé szeretett. Szegény Jörg.
Egyikünk sem szólal meg, csak Lukas lassuló zihálása töri meg a nehéz csendet. Nem tudom, hogy vagy rossz jel e, de nem is nekem kell eldöntenem. Nem kell sokat várni, és meghallom a közelgő szirénát. Szóval Jörg a mentőket hívta. Mennyivel okosabb mint én. Talán Lukas sokkal jobban megérdemelne egy olyan embert, min ő. Ő vigyáz rá, segít rajta, nem pedig csak ront a helyzeten.
Olyan, mintha kívülről figyelném az egészet. A mentősök azonnal Lukashoz rohannak, majd kapkodva egy hordágyra teszik. Nem tűnnek nyugottnak Sietnek, mintha súlyos lenne. Valószínűleg az is. Súlyos lett a betegsége, miattam. Miattam lett beteg, miattam fordult komolyra, miattam fog meghalni.
Az egyik mentős észreveszi, hogy a földön kuporgok és odajön hozzám. Kérdez valamit, talán azt, hogy jól vagyok-e, de csak megrázom fejem. Már homályosan látok az előtörni készülő könnyektől, fáj a lábam, de még annál is jobban fáj, amit Lukassal tettem. Rutinszerűen végigvizsgál, és mikor meglátja a lábamat, hónom alá nyúlva segít lábra állni, és magával visz. Legalább Lukassal lehetek. Ha már eddig nem voltam mellette...
oOoOo
A kórházban ellátják a lábamat, magyaráznak valami elmozdulásról, szakadásról, meg még valamiről, de nem nagyon érdekel. Lukashoz akarok menni, és amint megkapom a gipszem, és egy csinos mankót, már neki is látok megkeresni. Szerencsére a recepciós nővért könnyű meggyőznöm róla, hogy mondja meg a szobaszámát, mert még fáradtan, kisírt szemekkel, és begipszelt lábbal is elég aranyos vagyok az emberek elbűvöléséhez.
Rettegve lépek be a kórterembe, de csak egy rövid pillantást vethetek a sápadt, gépekre kötött Lukasra, mert azonnal Jörg áll az utamba. Arca dühös, szemei villámokat szórnak, és ha nem lenne ennyire nyíltan művészlélekmeleg, akkor még ijesztő is lenne. Így viszont inkább csak röhejes. És miért áll az utamba? Lukashoz akarok menni, és ezt ő nem fogja megakadályozni. Nem hiheti azt, hogy átengedem neki Lukast, pont most, hogy végre biztos vagyok a dolgomban. Oké nem biztos, de biztos közeli. A puszta gondolat, hogy elveszthetem, szinte lesokkolt, ami nem lehet véletlen. Lukas mindennél fontosabb nekem, hisz még a cégnél lévő állásomról is lemondtam, csak hogy neki jobb legyen. Azt hiszem ezt mindent elmond. Szóval nem egy ilyen divatdíva fog engem eltántorítani ettől.
- Semmi keresnivalód itt Martin, azonnal tűnj el! - sziszegi halkan, mint egy alattomos kis kígyó. Szép, színes, csicsás, de ha felbosszantod igencsak mérgező. Engem viszont nem tud megriasztani. Találkoztam már nála vérmesebb emberekkel is, és őket is kiválóan seggberúgtam. Jörg hozzájuk képest csak egy beképzeld páva, aki támadásra nem képes, csak a szája nagy.
- Neked pedig semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok, érted? - fintorogva kerülöm meg, és legszívesebben mankómmal jól sípcsonton vágnám, de nem teszem meg. Egyenlőre nem.
Lukas borzalmasan fest. Csövek, gépek, pittyegés, minden ami egy borzasztó kórházi sorozatban megvan. De ez sajnos a valóság. Annyira elborzaszt az egész, hogy csak később veszem észre az ágy mellett üldögélő, kisírt szemű idősebb nőt. Eltart egy ideig, míg beazonosítom, hogy Lukas anyukája lehet. Valószínűleg őt is idehívták, és jött is, mert szereti a fiát. Lukas egyszer mesélte, hogy otthon nem nagyon örültek annak,hogy meleg, egyenesen ki is tagadták, és azóta nem volt otthon. De hát ha valakinek haldoklik a fia, akkor természetes, hogy minden ellentétet félretesz és idejön. De... de azért ugye nem haldoklik?
- Hogy hagyhattad magára ilyen állapotban?! - már megint Jörg. Nem tud megmaradni a hátsóján? Komolyan azt akarja, hogy szétrúgjam?
- Nem tehetek róla, nem volt a konyhában semmi. Nem evett már két napja! - ne vonjon felelősségre, mert így is bűntudatom van. Nem kell hozzá az ő karattyolása, hogy még mélyebbe süllyedjek, meg lesz az enélkül is. Nagyon rosszkor kötött belém, mert így a bennem gyűlő feszültség egy jó adag dühvé alakul, amit rajta töltök ki. Megszívtad Jörg.
- Rendelhettél volna! Hogy merészelted ilyen betegen magára hagyni, és nem behozni a kórházba?! - rendelhettem volna? Na igen, mert azokban az ételekben valószínűleg annyi vitamin van. Utálom ha kioktatnak, utálom ha ilyen helyzetben oktatnak ki!
- Én legalább mellette voltam, nem pedig a cégnél játszottam babaöltöztetőst! Te nevezed magad a barátjának? Két napig nem megy be dolgozni, de te még csak felé sem nézel! - tudom hogy nem lenne szabad, de már kiabálunk egymással. Látom rajta, hogy ő is egyre idegesebb, arca már vörösödik a vékony sminkréteg alatt, amit magára rakott.
- Na mert te annyira jó barátja vagy! Mit gondolsz ki miatt lett beteg? Mert biztosítlak róla, ez teljes mértékben a te hibád! - tudom, hogy igaza van, mégis pofonként érnek szavai. Dühösen veszek levegőt egy frappáns visszavágáshoz de egy erősödő pittyegés megakadályoz benne. Mind a ketten az ágy felé kapjuk fejünket, ahol Lukas mintha mocorogna. De csak mintha, mert alig észrevehető, és az sem biztos, hogy csinálja. Egy ápoló siet be a szobába, először a műszerekre pillant, majd Lukas fölé hajol.
- Jól van, Uram? - hangja olyan gyengéd, mintha egy haldoklóhoz beszélne. Remélem nem így van. Remélem az összes beteggel így kommunikálnak. Lukas nem tud válaszolni, csak valami rekedt nyöszörgés hagyja el torkát. Az ápoló megcsóválja fejét, elsiet, és egy fecskendővel tér vissza. Némán, félve nézzük amit csinál, és ha nem utálnám annyira Jörgöt, most a karjába kapaszkodva várnám, hogy mi történik. - Ezt most magába szúrom, hogy ne legyenek fájdalmai - csak egy szuri, és a pittyegés ismét a régi. A férfi még igazít pár dolgot, majd szigorú arccal felénk fordul. - Maguk ketten! Ez egy kórház, nem pedig egy kocsma, ahol üvöltözni lehet. Felzaklatják a beteget, pedig nyugalomra van szüksége A konfliktusaikat odakint rendezzék le egymással. Nyerünk, kifelé! - egyikünk sem mer vitatkozni vele, csak lehajtott fejjel baktatunk ki a folyosóra, ő pedig kiképzőtisztként követ minket. Vet még ránk egy csúnya pillantást, majd megy a többi beteghez. Legalább itt tényleg törődnek Lukas egészségével.
- Ez is a te hibád! - hát én falnak megyek. Vagy az ő fejét fogom falba verni. Alacsonyabb vagyok nála egy kicsi, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudom helybenhagyni. Nála nagyobb falatokat is legyűrtem már a torkomon.
- Leszállnál végre rólam?! - felé fordulva, dühösen fújtatva túrok szabad kezemmel a hajamba, másikkal görcsösen markolom a mankót. Nyugalom Martin, ez egy kórház, és ő csak aggódik. Mind a ketten aggódunk, és ezért vagyunk feszültek. De ő túúúúl tenyérbemászó és nem akar leállni!
- Nem, mert mindenről te tehetsz! Fogalmam sincs mit eszik rajtad Lukas, mert csak egy szerencsétlen, taknyos kölyök vagy, semmi más - na jó, nagyon feszegeti azt a bizonyos húrt. Ha elpattan, akkor igencsak arcon fogja csapni, szóval a helyében vigyáznék. Vagy nem hiszi, hogy megtenném, vagy nem fél tőle eléggé Azt hiszem Jörg nem ismer igazán engem. Meg tudom védeni magam, és ha így folytatja, akkor meg is fogom.
- Nem fogok vitatkozni veled. Kölyök vagyok, de engem választott. Éveid voltak rá, hogy bevalld neki, mit érzel, de nem tetted. Akkor most ki is a szerencsétlen kettőnk közül? - gúnyos mosollyal vágok vissza, és úgy tűnik eddig bírta, mert dühösen kapna hajam felé, gondolom hogy jól megráncigálja, de elrántom fejem, és lendületből lekeverek neki egy hatalmas pofont. Tenyerem csattan arcán, szemei elkerekednek, és úgy tűnik kivételesen még szóhoz jutni sem tud. Nem hittem volna, hogy ezt el tudom érni nála, de úgy tűnik, drasztikus módszerekkel ugyan, de sikerült. Éljen.
- Gyűlöllek - préseli ki magából, majd hátat fordít, és elviharzik. Szomorúan nézek utána, és megcsóválom a fejem. A szerelem furcsa dolgokra képes. Nem hittem volna, de tényleg őrültet csinál az emberekből. Sajnálom Jörgöt, de nem tudok neki segíteni. Ezt saját magával kell elintéznie. Remélem sikerül feldolgoznia.
oOoOo
Lukas még két napig nem kel föl. Az orvosok ütik ki állandóan, azt mondják így gyorsabban gyógyul. Biztos igazuk van, hisz mikor picit magához tér, azonnal fuldokolni kezd a köhögéstől. Így sokkal jobban néz ki, és még az oxigén maszk is jól áll neki. Bár mi nem?
Az anyukáját alig lehet elzavarni az ágya mellől. Sokat beszélgettem vele, kedves nő, bár tényleg kicsit homofób. Először nem is akart szóba állni velem, oda sem bírt nézni, mikor megfogtam Lukas kezét, de lassan megszokta. Elég volt egy kiborulás, és máris barátként tekintett rám. Elmondta mennyire sajnálja, hogy mennyire hiányzik neki Lukas, és mennyire félt attól, hogy elveszíti. Ezzel nincs egyedül. Megvigasztaltam és hazaküldtem pihenni. Azóta felváltva vagyunk mellette, bár én nem nagyon mentem még haza. Sajnos nagy távokat nem tudok megtenni, és mivel a busz közelebb áll meg Lukas házához, oda mentem eddig. Valakinek úgyis meg kellett etetnie Mortymert, mert nagyon depressziós lett szegény. Tudja, hogy valami nincs rendben, és akárhányszor megérkezem, mindig csalódottan huppan vissza a földre. Oké, nem vagyok egy Lukas, ezt elismerem, de azért örülhetne nekem kicsit jobban is.
Hoztam be Lukasnak ruhát, hogy ha fölébred és végre hazamehet, akkor legyen mit fölvennie, meg minden hasonló szükséges dolgot összeszedtem. Még egy fotót is, arról a borzalmas falról. Egy fotót, amin ketten vagyunk, a klub húsvéti megmozdulásakor. Én igen bájos fehér nyuszifülekkel, Lukas anélkül. Szerencsére csak az arcunk látszik, így a jelmez többi rész lemaradt a képről. Az úgysem lett volna publikus. Vettem egy szép keretet neki, és most a szekrényen pihen, hogy ha felébred és nem vagyok itt, legalább ne higgye, hogy álmodott. Mert az biztos, hogy ha felületesen alszik, és álmodik is valamit, akkor abban szereplek. Legalábbis a nevemhez egészen hasonló mormolást hallani a szájából. Aranyos. Most már biztos, hogy mellette maradok, ha végre az orvosok hagyják fölébredni és haza jönnni. Már úgyis eldőlt, hogy csak a bárban találkozhatunk. Jörg bosszúja utolért, egy igen alattomos lépés képében. Véletlenül kicsúszott a száján, hogy meleg vagyok, és egy klubban dolgozok esténként. A főnökök nem írták, hogy ezért, de szinte biztos vagyok benne, azonnali hatállyal felmondtak nekem. Nem akarták,hogy rontsam a cég hírnevét gondolom. Sajnálom a dolgot, de Jörgöt még jobban, hogy ilyen kicsinyes dolgok teszik boldoggá. Elkeseredett lehet szegény.
Nagyot nyújtózva igyekszem kényelmesebb pozíciót találni, de egy hatalmas gipsszel nem tudom, hogy ilyen létezik-e. Még egy jó ideig rajta kell hogy maradjon az orvosok szerint, és addig a klubban sem tudok dolgozni. Nincs jobb dolgom, mint Lukas mellett ülni, és vá...
- A picsába... - halk szitkozódás, recés, kissé kába hang, nem a legszebb, én mégis boldogan fordulok az ágyban fekvő beteg felé. Sűrűn pislogva igyekszik kitisztítani látását, és még felülni is megpróbálna, de szelíd erőszakkal visszanyomom.
- Ne fészkelődj, mert még jobban fog fájni - mosolyogva figyelem ahogy felém fordul, és szép lassan előbukkan a felismerés az arcán. Igazán vicces, mikor ilyen lassan esik le neki valami. Szinte látom, hogy a fogaskerekek kattognak, és próbálja értelmezni a helyzetet.
- Martin? - kérdi tétován, gondolom nem tudja eldönteni, hogy még mindig álmodik-e. Ennyi alvás után nem is csodálom.
- Az egyetlen és utánozhatatlan. Legalább a memóriáddal nincs gond - lehunyja szemeit, és visszaejti fejét a párnákra. Nem sok ereje van, az biztos.
- Mi a fene fáj ennyire? - tipikus Lukas. Boldog mosollyal nyúlok keze után, finoman megszorítva érem el, hogy ismét rám figyeljen.
- Majdnem itt hagytál. De csak hogy tudd, ha megtetted volna, utánad megyek, és szétrúgom a vén seggedet a túloldalon - végre ő is elmosolyodik, majd kezét szorongató kezemre kúszik pillantása. Nem kell kérdeznie, tudom mi jár abban a lomha fejében. - Igen, hivatalosan is a pasim vagy, így kizárólagos jogot birtoklok a segged felett. Jogosan rúghatnám szét - próbálok komolynak tűnni, de mosolyomat sehogy sem tudom elrejteni. Nem baj, ha ez segít neki, akkor annyit mosolygok rá, amennyit csak akarja.
- Nem is értesz a joghoz - muszáj felnevetem. Minden aggodalom, minden félelem lehullik rólam, és végre felszabadultan, boldogan ülhetek mellette. Jól van, nem halt meg, és nemsoká felépül.
- A lényeget ragadtad meg - kérdezni akar valamit, de nyílik a szoba ajtaja, és mind a ketten odanézünk. Lukas anyukája érkezett meg, bár láthatólag a drága beteg ezt nem akarja felfogni. Vagy csak nem tudja. Elengedem kezét, nyomok egy apró puszit az arcára, majd mankómba kapaszkodva fölállok. Ismét felé kapja a tekintetét, döbbenten pislog csinos kis kiegészítőmre, de megrázom fejemet. - Majd később elmondom, most azt hiszem mással van megbeszélni valód - biztatóan rámosolygok, az anyukájának is küldök egy ugyan ilyet, és kiugrálok a kórteremből. Remélem nem fogják megölni egymást, és végre rendeződnek a dolgaik.
Lukas:
Időről időre felriadok hol rémálmomból, hol csodálatosan szép, valósághű képzelgéseimből, hogy aztán valami még borzalmasabb, vagy esetleg még szebb vegye kezdetét. Minden félelmem olyan eleven, és valós borzalmakban jelenik meg, hogy szinte úgy érzem, mindez megtörtént. Anyám, szeretett anyám a legszörnyűségesebb dolgokat vágja a fejemhez, amiket még kitagadásom közben sem tett, Martin pedig nem hogy a rendőröket hívta az egyre őrültebbé váló zaklatásom miatt, hanem a pszichiátriát. Ott aztán volt minden; a skalpoló orvosoktól elkezdve, a villamosszékbe ültető nővéreken át egészen a Martin, és Jörg képét magukra öltő lakótársaimig mindenféle szörnyűséget fölvonultatott az a lázálom.
De voltak ám szép, sőt, csodálatos álmaim is. Olyan álmok, amikről még kevésbé hittem el, hogy igazak, mint a rémálmokról. Hallottam anyámat sírni, könyörögni, hogy ne hagyjam el. Hogy visszafogad, csak éljem túl, akár apát is rábeszéli, hogy hivatalos úton is fogadjanak vissza, csak ne hagyjam el. Láttam Martint, ahogy mellettem ücsörög, kisebb dolgokat hoz mellém, és vigyáz rám, szeret engem. Az ilyen alkalmakkor legszívesebben mindig sírnék, hisz tudom, egyik sem történhet meg, de könnyeim kivétel nélkül köhögésbe, majd újabb szörnyű rémálomba, levegő utáni kapkodásba fulladnak.
Minden alkalommal, mikor kicsit is éberebb vagyok, egy kicsit kevésbé érzem az agyamat elborító ködöt, a szörnyű lázat, azt gondolom, most talán véget érnek megpróbáltatásaim, de aztán újra, és újra tévedek. Össze nem tudom számolni, hányszor álmodok Martinnal, hogy hányszor, hányféleképpen aláz meg, utasít el. Retteg tőlem minden egyes alkalommal, de minden rémálomnak más a befejezése. Össze nem tudom számolni, hány alkalommal rohantak, és vettek körül kiéhezett, bosszúszomjas, Jörg-alakú ápolók és nővérek, hogy aztán újabb adag borzalmakat belém fecskendezve mély, feketeségbe, rémálomba, vagy esetleg szépséges képzelgésekbe taszítsanak.
Aztán egyszer csak vége ezeknek a megpróbáltatásoknak.
Amikor mondhatni, magamhoz érek, és úgy érzem, egy kicsit kitisztult fejem, ráadásul még köhögő rohamom sem lesz, mozdulatlanul várom, mikor rohannak meg újra a rémképek, mikor ránt magába a sűrű, nyálkás feketeség. De semmi nem történik.
- A picsába… - nyögöm ki magamból, próbálgatva hangszálaimat, remélve, most tényleg megszólalok, és nem pedig csak álmodom. De nem, érzem hangszálaim rezgését, a levegő élességét, ahogy beáramlik tüdőmbe, de hihetetlen módon nem kárhoztat újabb köhögésre, és hallom hangomat is. Hallom, nem csak beképzelem, hiszen minden egyes alkalommal képzelgéseimkor normális hangom volt, olyan, amilyen mindig is szokott lenni. Most nem. Most karcos, szinte rá sem ismerek a saját hangomra.
Végre vége.
Sűrűn pislogok, hogy kitisztítsam látásomat, és észreveszem, hogy ugyanaz a kilátás tárul fejem fölé, amit egy egészen tiszta pillanatomban kaptam el, csak éppen akkor párás volt az egész szoba, nem láttam rendesen, nem hallottam rendesen. És, valószínűleg félig képzelegtem is, hiszen…
Ohh… Talán most is képzelődnék? Ismét bekerülnék az egyik csodálatos álmomba, melyben Martin itt van, vigyáz reám, és ápol engem?
- Ne fészkelődj, mert még jobban fog fájni – mosolyogja édesen, ahogy szelíd erőszakkal visszanyom ágyamra, a párnák közé. Nem értem, most mi van, hiszen ez a képzelet a többinél sokkal valóságosabb, és bár azok szebbek voltak, sohasem így játszódtak le, sohasem éreztem magamat közben betegnek, viszont azt sem vagyok képes elhinni, hogy ez volna a valóság. Márpedig hiába hasonlítom össze a hallucinációimat a mostani történésekkel, semmi hasonlóságot nem bírok fölfedezni az eddigi sémák, eddigi képzelődési szabályok között, így… így muszáj elhinnem, hogy ez most itt a valóság.
A gyönyörű, elképzelhetetlen valóság, ahol Martin itt van velem, és nem rémült szemekkel hátrál tőlem, hanem édesen mosolyog rám, szemében az aggodalom szikrái játszanak. Hát… tényleg… tényleg itt van?
- Martin? – kérdezek rá tétován, nem mervén elhinni, hogy ez tényleg igaz, ez itt tényleg az igazi Martin.
- Az egyetlen és utánozhatatlan. Legalább a memóriáddal nincs gond. – Igen, ez ő. Semmiképpen nem lehet más, nem lehet utánzat, senki más nem tudna két mondatával eltörölni minden aggályomat, egyik képzelet sem tudja úgy visszahozni Martint, amilyen: cuki és rettenetesen pimasz. Imádom.
- Mi a fene fáj ennyire? – hanyatlom hátra lehunyt szemekkel. Persze, mikor Martin kezét megérzem kezeimen, egyből fölugranak ólomsúlyú szemhéjaim, de aztán megnyugodva ismét lecsukom őket. Itt van mellettem. Fogja a kezemet, beszél hozzám, s nem menekül el sikítva. Annyira szeretlek…
- Majdnem itt hagytál. De csak hogy tudd, ha megtetted volna, utánad megyek, és szétrúgom a vén seggedet a túloldalon. – Senki más nem tudja ilyen gonosz, mégis rettenetesen megnyugtató és martinos mondatba csomagolni minden aggódását, minden szeretetét, mint ő maga. Hát persze… tudom, hogy szétrúgná azt az öreg fenekemet, ha tarkón vágni nem volt rest, hát seggbe rúgni sem lenne. Ezt tudom. Azt viszont, hogy miért szorongatja még mindig a kezemet, mintha az élete múlik rajta, vagy hogy miért van itt egyáltalán, azt nem tudom. Kérdezni viszont nincs túl sok erőm, így inkább kérdően összekulcsolt kezünkre pillantok, amit persze meg is ért, mert mindjárt érkezik is a magyarázat: - Igen, hivatalosan is a pasim vagy, így kizárólagos jogot birtoklok a segged felett. Jogosan rúghatnám szét. – A… pasija?
- Nem is értesz a joghoz – jegyzek meg inkább egy másik fontos szavát, mint hogy letámadjam kérdésemmel, hogy hogy jött az, hogy a pasija vagyok. Na, nem mintha zavarna, csak… a minap, nem tudom, mennyi ideje nem igazán úgy tűnt, mint aki nagyon közösködni akarna velem… de nem panaszkodok, inkább nem kérdezősködök. Majd, ha jobban leszek, remélem, elmondja, miért döntött így, addig meg élvezem mosolyát, mely olyan, mintha a kórteremben kisütött volna a Nap, beragyogja az egész szobát.
- A lényeget ragadtad meg. – Nyitnám számat, de kinyílik az ajtó, és…
Ezt nem hiszem el! Anya? De hát… de… ő… hogy kerül ide? Próbálnám gondolataimat rendszerezni, de az egyetlen biztos pontom, Martin elengedi kezemet, megpuszilja arcomat, és kibiceg a szobámból. Természetesen csak az után, hogy döbbenten fedezem föl lábát díszítő gipsz kötést, és mankóit. Ez… de hát…? - Majd később elmondom, most azt hiszem mással van megbeszélni valód – előz meg kérdésem feltevésében, és mindkettőnkre rámosolyogva kiugrál a szobából. Anya?
- A… anya? – Rekedt hangom még az én fülemet is sérti, megköszörülöm a torkomat. Nem tudom, mit mondhatnék. Oly régóta nem találkoztunk, oly régóta nem beszéltünk. Mit mondhatnék? Tudom, én akartam lemondani arról, hogy egy meleg kapcsolatban találom meg életem értelmét, és így visszamegyek szüleimhez, hogy nem vagyok meleg, fogadjanak vissza, de… az csak amiatt volt, mert azt hittem, Martin nem akar engem. Mit mondjak én anyának?
- Ó, fiam! – Zokogása megrémiszt, ölelésre tárt karjai megdöbbentenek. Nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy ez ismét valami álom, valamiféle képzelgés, melyből ha fölébredek, csak még nagyobb fájdalmat okoz, mint egy rémálom, így mielőtt hozzám érne, összerezzenek, és az ágy végébe húzódok. Nem lehet valóság. Martin… anya… ez… ez csak egy álom. Még ha a sémák nincsenek is meg benne, ez… túl hihetetlen, túl álomszerű, túl tökéletes.
Anya megtorpan, nem közeledik. Arca csalódottá válik, iménti boldogságát fölváltja a szomorúság, a csalódottság. Talán… talán mégis csak ez a valóság?
- Ez… ez a valóság? – Halk, reménykedő kérdésemre fölkapja a fejét, zavarodottan rám néz. Magyarázatra vár, tétován a helyén toporogva, tudom, nem mer mozdulni addig, amíg ide nem engedem. Nem bízom benne, hogy ez tényleg igaz lehet, valószínűleg csak egy ostoba trükk apám tarsolyából, amellyel ismét meg akar alázni, de anyám… anyám mindig is a gyengepontom volt. Ahogy valószínűleg minden egyes férfi életében ilyen helyet foglal el az anyja. – Én… sokat… - próbálom keresgetni a szavakat, de mielőtt megfoghatnám őket, csintalanul kisiklanak ujjaim közül, nem engedve, hogy rendesen megfogalmazzam mondanivalómat. Még nem vagyok túl jól. – álmodtam. Nem túl jókat, és nem túl jól végződőket. Ez… biztos, hogy nem egy ugyanolyan álom? – kérdezem.
- Jaj, kicsikém! – zokogása egyszerre mutatja, hogy ez nem valóság, és mégis. Mégis úgy érzem, hogy ez most tényleg igazi, most tényleg nem sérülhetek meg. Óvatosan, jól meggondolva cselekedetemet, kitakarom felső testemet, és kinyújtom karjaimat. De rég öleltem anyámat… - Hadd öleljelek meg! – már rég ölel kérése előtt is, de nem bánom. Érzem friss, sosem változó anyai illatát, óvó szeretetét, gondoskodását. Ez tényleg a valóság.
Felnőtt fejjel is meg tud hatni, hogy anya végre visszafogad, mint fiát, így nem tudom visszatartani néhány csepp könnycseppemet, de mivel anyán kívül senki nincs a teremben, az ő arca pedig könnyekben ázik, így nem szégyellem érzéseimet. Milyen rég is volt, hogy utoljára megölelt…
- Hogy vagy, kisfiam? Mi van veled? Mit csinálsz mostanában? Hogy megy a sorod? Minden rendben? – halmoz el aggódó kérdéseivel. Egy kis részem lázong, hogy ha eddig nem akart tudni rólam, hogyha eddig felőle éhen is veszhettem volna, most mire fel ez a nagy aggodalmaskodás, de egy sokkal nagyobb örül ennek a fordulatnak, így nem is figyelek arra a kis hangocskára. Inkább anyára figyelek.
- Azon kívül, hogy majdnem fulladásos halált haltam? – teszem fel költői kérdésemet, mire fejen csap. HÉÉÉ! Mostanában mindenkinek ez a szórakozása, hogy verjen és inzultáljon?! Mintha egy neveletlen kisgyerek lennék, nem pedig egy felelősségteljes felnőtt! Hát kikérem magamnak!
- Ilyenekkel még csak ne is viccelődj! – morran rám anya mérgesen, de hamar megenyhül, látván, hogy nem csak neki volt rossz ez a nem tudom mennyi idő, amit lázálmok közt henteregve töltöttem.
- Jól vagyok, anya – mondom lágy hangon. Tényleg jól vagyok, ahhoz képest, hogy mennyi minden történt velem mostanában. Úgy összességében minden rendben, főleg most, hogy már Martin is tudja, hogy szerelmes vagyok belé, és talán ő is kedvel egy icike-picikét, ha úgy utalt magára, mint barátomra.
- Örülök – mondja mosolyogva. Látom rajta, hogy tényleg örül, hogy jól vagyok, majd valami kis árnyék suhan át az arcán. – A… barátod… - kezdi tétován. Egész testem megfeszül, de még nem húzódok el tőle. Mégis, fölkészülök, hogyha bármi rosszat mond Martinra, én egyből eltávolodok tőle, nem érdekel, ha mondjuk miatta le is esem. Martinra nem szólhat egy rossz szót sem! – Igazán aranyos – fejezi be a mondatát, és eltart egy pillanatig, mire leesik, hogy nem inzultálta Martint, hanem épp ellenkezőleg, dicsérte. Hihetetlen öröm fog el, hisz tudom, ahhoz hogy, anya ilyet kimondjon, tényleg így is kell gondolnia, különben homofóbként még miattam, sőt, pontosan miattam nem mondana.
- Szerintem is – mosolyodok el boldogan, és édes mosolyára, pimasz viselkedésére, karcsú testére gondolok. Martin úgy tökéletes, ahogy van. Így imádom, így szeretem, soha senkiért le nem cserélném.
- Szereted őt – állapítja meg anya, pár percig némán tanulmányozva arcomat. Bólintok, persze, hogy szeretem. Ezek után nem tudjuk, mit mondhatnánk egymásnak, ennyi idő fájdalmát nem lehet ezalatt a kis idő alatt elfelejteni. Szerencsére hamarosan jön is a nővérke, aki kizavarja anyát, mondván, hogy most, hogy már tudják, hogy jól vagyok, rájuk is vonatkoznak a kórházi szabályok, a látogatási idő meg lejárt már, szóval indulás haza.
- Elnézést, egy percre bejöhetne még a…
- A barátja? – kérdezi, látva, hogy nem is tudom, hogy utaljak Martinra. Miután bólintok, szigorúan mustrál, de aztán belenyugvóan sóhajt egyet nagy, kérlelő szemeimre. – Rendben, de csak egy perc!
Anyától elbúcsúzunk, és megígéri, hogy holnap is meglátogat, majd kimegy a szobából. Martin egyből biceg is be, a nővérke meg kijelenti még, hogy egy perc, egy másodperccel sem több, majd kimegy.
- Akkor… mi most…
- Igen, mi most járunk! – jelenti ki határozottan Martin. Ohh… akkor rendben van. Nem tudom, mit mondhatnék, ezért kérem, jöjjön közelebb hozzám. Látván sántítását, már tudom is, mit akarok megtudakolni tőle.
- Mi történt a lábaddal? – kérdezem. Mintha emlékeznék, hogy mikor meglátta a képeimet, előtte összeesett, és nagyot reccsent valami, de remélem, nem az volt a baj okozója. Nem akarom, hogy miattam legyen bármi baja is Martinnak.
- A doki valami szakadásról, vagy törésről, esetleg ficamról dumált, már nem emlékszem pontosan – mondja vállat vonva. Szúrósan nézek rá, ezt nem csinálhatja. Nem veheti semmibe az egészségét, ha valami történik vele, figyelnie kell rá, mit mond neki az orvos, hogy semmiféle következménye ne legyen a dolognak. De amúgy nem csak ezt kérdeztem. Ezt tudja is, mivel félrenéz, majd nagyot sóhajt. – Mikor mentem át hozzád, akkor beleléptem egy kátyúba – húzza el a száját. Szóval az én hibám. Gondoltam.
Lehajtom a fejemet, de dühös hangjára egyből föl is kapom. – Ez nem a te hibád!
- Honnan tudtad, hogy ezt gondolom? – válaszul csak megforgatja a szemét, és fölhúzza a szemöldökét.
- Na, vajon, zsenikém? Ismerlek, mint a rossz pénzt! – morogja, bár ez nem egészen így van. De mondjuk igen, a másik reagálását a dolgokra már eléggé jól ismerjük, de ez nem csoda. Négy évet a másik figyelésével, reakcióinak tesztelésével töltöttünk el, nem csoda, hogy így ismer.
- Letelt az egy perc! – A nővér hangja megriaszt, sajnálom, hogy máris mennie kell Martinnak. De örülök, hogy legalább ennyit kaptunk, nem bírtam volna abban a tudatban aludni, hogy mi van, ha csak egy rossz vicc volt Martin részéről az, hogy járunk. Most viszont bízok benne, szóval talán nyugodt álmom lesz.
- Holnap reggel egyből bejövök – ígéri Martin, és egy lágy csókot nyom ajkamra. Mélyíteném el, de a nővér morcos torokköszörülésére inkább csak lágyan megcirógatom haját, arcát, és útjára engedem. Holnap úgyis találkozunk.
---*---*---*---
Másnap reggel izgatottan várom, hogy betoppanjon Martin, életem szerelme. Ehh… ez most rettentő nyálas volt, tudom. Sajnálom, ez a visszautasítás nem volt túlságosan jó a férfiúi viselkedésem alakulására, szörnyű, hogy ennyire elpuhultam. De úgy tűnik, a szerelem öl, pusztít, és romba dönt. Na, meg ki is virágoztat, ugyanis szinte orvosi csodának könyvelték el, hogy míg tegnap alig bírtam magamtól levegőt venni, ma már hajnalban a nővérkékkel csevegtem, mert nem volt jobb dolgom, illetve míg tegnap az összes eredményem a lehető legszarabb volt, ma már minden majdnem tökéletes. Hát igen… ez a szerelem.
Alig bírom kivárni, hogy nyolc óra legyen, és jöhessenek a látogatók, de mikor megérkezik az első látogatóm, kissé csalódott leszek. Nem tehetek róla, Martin megígérte, hogy egyből bejön, most mégsem ő áll az ajtómban. De legalább, mikor túljutok afölötti csalódottságomon, hogy nem adhatok neki jó reggelt csókot, megörülök annak is, aki itt áll előttem. Jörg. Ő viszont valamiért mégsem boldog.
- Szia – köszöntöm. Kerüli tekintetemet, valamiért rossz érzéssel tölt el. Valami történt.
- Szia. – Hangja halk, erőtlen. – Sajnálom – mondja, amit nm tudok mire vélni. Mit? Hiszen megmentett! Akkor mit kellene sajnálnia? Ráadásul valószínűleg ő értesítette anyát is betegségemről, mert nincs a neve a legelőször értesítendő emberek listáján, szóval nem a korház volt, hanem ő. Akkor meg?
- Mit? – kérdezem értetlenkedve.
- Sajnálom – ismétli meg, még több megbánással a hangjában. Még mindig nem tudom, miről beszél, de egyre inkább aggódok, hogy mi lelte. Soha nem viselkedett még így, megrémít. – Miattam… az én hibám! – Egy szót sem értek, mi lenne az ő hibája?
- Jörg, gyere! Ülj le kérlek, nyugodj meg, aztán mondd el szépen, mi történt – utasítom kedvesen. Tudom, hogy nagyon finoman kell bánni vele, hiszen szeret parancsolgatni, de attól még belül igen törékeny. Szeretem őt, ő a legjobb barátom, ő segítette átvészelni az éveimet.
- Ne legyél velem ilyen kedves! Utálj meg, mert így csak még rosszabb! – kiáltja zaklatottan, de egyet lép felém. Várom, hogy többet is lépjen, és leüljön, de megtorpan. – Miattam rúgták ki Martint a munkahelyünkről – hadarja mondanivalóját. Hogy… mi?
- Mi történt?! – kérdezek vissza értetlenül.
- Féltékeny lettem rá, és legszívesebben visszacsinálnám, mert nem akarom, hogy megutálj, de elárultam a nagyfőnököknek, hogy egy meleg bárban dolgozik – mondja hirtelen érzelemmentes hangon, ám arcán látom a fájdalmat, és a könnyeket. Hogy… mit tett?
- Hogy mit tettél? Te…? Te… - megrázom a fejemet, az nem lehet. Féltékeny lett? De hát mire?! Már évekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy bár kipróbáltuk együtt, nem illünk össze. Akkor meg mire lett féltékeny? Ráadásul annyira, hogy kirúgatta Martint?!
- Én… évek óta szerelmes vagyok beléd! Azért lettem féltékeny! Soha senkire nem néztél úgy mint rá, mindig is azt hittem, hogy nem tudsz szerelmes lenni! Erre… erre jött az a kis senki, és teljesen tönkretett téged, miatta jutottál kórházba is! – kiáltja. Arca eltorzul, összezavarodtam.
- De… mi… mi megbeszéltük, hogy nem illünk össze! – habogom zavartan. Agyam kétségbeesetten próbálkozik megbirkózni a rámért feladattal, de úgy tűnik, még hatnak a fájdalomcsillapítók, altatók hatásai, mert nem igazán sikerül értelmes dolgot kihoznom belőle.
- De csak azért, mert nem akartam, hogy úgy legyél velem, hogy nem vagy belém szerelmes – suttogja. Hirtelen minden értelmet nyer, a tettei, a mondati, a fényképezésen való féltékenykedése… Mindig azt hittem, Martin tetszett meg neki. Erre… igazából belém volt szerelmes?! Hogy a fenében nem vettem észre?! Egy féreg vagyok… ezek után nincs jogom kiakadni Martinra, hogy nem vette észre szerelmemet. Én is ugyanolyan vak voltam, mint ő. Erre nincs bocsánat.
De arra, hogy kirúgatta Martint? Arra lehet bocsánat? Nem tudom. Még nem tudom.
- Én… sajnálom – mondom. Megrázza a fejét, nem kér a sajnálkozásomból.
- Most elmegyek. Majd… majd talán találkozunk valamikor – jelenti ki határozottan, és mielőtt bármit is szólnék, kilép az ajtómon.
Úgy érzem, vele együtt az életemből is.
---*---*---*---
Martin még mindig sokkos állapotban talál rám. Próbáltam megbirkózni ezekkel a dolgokkal, de csak még jobban megfájdult a fejem. Azt viszont tudom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy akarok egy olyan helyen maradni, ahol bármikor kirúghatnának csak azért, mert meleg vagyok, és egy meleg bárban dolgozom mellékállásban. Tudom, hogy ez eddig is így volt, de most sokkal kézzelfoghatóbbá, fenyegetőbbé vált.
Talán föl kellene mondanom… talán… talán alapíthatnék saját irodát. Martinnal. Hmm… Jól hangzik.
- Szép jó reggelt! – mosolyog rám Martin az ajtóból. – Jól elgondolkoztál, már egy ideje itt állok, és te még csak észre sem vettél – fonja össze maga előtt a karjait, kis műdurcit bevágva. Annyira szeretem… Nem tudom, hogy képes velem járni, annyi gondot okoztam neki: miattam rúgták ki, miattam sérült meg, miattam kellett kimennie egy borzalmas viharba… miattam kellett részt vennie egy olyan fotózáson, amit a háta közepére sem kívánt – tényleg, erről jut eszembe! Azokat a képeket el kell tüntetni, nem engedem, hogy fölhasználják majd. Ha Martin már nem dolgozhat ott, hát nem fog besegíteni a reklámokban, ezt garantálom!
- Bocsánat, én csak… nemrég volt egy látogatóm, és kicsit összezavarodtam – mondom. Szerelmem idesétál, leül mellém, és megcsókol. Úgy érzem, a világ összes gondja eltávozott belőlem, úgy érzem, minden rendben lesz. A világ szép, az emberek kedvesek, Martin pedig egy angyal.
- Ki volt az? – kérdezi kíváncsian.
- Jörg. – Válaszom hallatán arca elborul, láthatóan feszültebb lesz. Nos, akkor tetézzük tovább! – Elmondta, hogy kirúgtak, és azt is, hogy miért.
- Ez… - kezdené, de föltartott kezemmel megállítom, most én szeretném elmondani, mit gondolok.
- Fölmondok. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy hülye vagyok, ha kilépek a bárból, hisz az az életem. Tényleg az az életem. Azt meg nem várnám meg, hogy engem is kirúgjanak, ha magamtól lépek ki, az üzletfeleimet, sőt, lehetséges, hogy néhány kollégámat is magammal tudnám vinni, és saját céget alapítanék. Lenne kedved segíteni benne? – kérdezem. Szívverésem gyorsasága megháromszorozódik, rettentően ideges vagyok, ahogyan válaszára várok.
Ami nem érkezik, csak nem érkezik, Martin mintha lefagyott volna. Elkerekedett szemekkel ül, mozdulatlanul, akár egy jégszobor. Ennyire megdöbbentettem volna, lenne egy olyan képességem, hogy lefagyasztom az embereket, csak eddig nem tudtam róla, vagy esetleg annyira képtelen ötletnek ítéli, hogy szóra sem érdemesnek tartja?
Martin:
- Uram, a beteg szeretné, ha még bemenne - hát persze, hogy szeretné. Ha nem akart volna látni ezek után, akkor rá török és lenyomom a csinos kis oxigénmaszkot a torkán. Vagy felhelyezek neki egy extra méretű katétert, hogy úgy igazából fájjon.
Föltápászkodok a székről, rámosolygok Lukas kilépő anyukájára, majd befoglalom a szobát. Nem tűnik idegesnek, inkább döbbentnek, mintha még mindig nem hinné el, hogy ez történt vele. Hát, lehet hogy ennyi információ ilyen rövid idő alatt tényleg egy picit megrázó volt, de már felnőtt ember, fel kell tudnia dolgozni az ilyesmit. Persze a nővérke még pampog valamit arról, hogy lejár a látogatási idő, és ideje mennünk, ezért csak egy percet kapok, de utána már ki is megy, és ez a lényeg. Szeretnék innentől minél több időt kettesben tölteni Lukassal. Jó, oké, az elmúlt napokban nagyon sok időt töltöttem vele, de nem volt magánál, az úgy nem érvényes. Nekem az ébren lévő, fitt, egészséges Lukasra van szükségem, aki képes visszavágni, és elhitetni velem, hogy megérdemlem az olyan pasikat, mint ő. Pasikat? Tévedtem, belőle csak egy van, ő az egyetlen és utánozhatatlan.
- Akkor... mi most... - jajj de szerencsétlen, komolyan még mindig nem hiszi el? Pucéran kell előtte ugrálnom, egy hatalmas "Lukas tulajdona" feliratú szívecskét tetováltatva a mellkasomra? Akkor talán elhinné végre, hogy így van? Imponáló lenne a számára, de tuti, hogy nem tenném meg. Nem mintha nem lenne fontos nekem, de elég egy tetkó. Még egyszer nem akarnám azt a fájdalmat, ráadásul a mellbimbóimnál? Inkább metéljenek körbe és adjanak el zsidóként.
- Igen, mi most járunk! - jelentem ki magabiztosan, jól artikulálva, hogy még véletlenül se érthesse félre, közben leülök az ágya szélére, és mankómat a vendégeknek szánt székre támasztom.
- Mi történt a lábaddal? - sejtettem, hogy ezt a kérdést nem fogom megúszni. Pedig egyáltalán nem olyan lényeges. Megmarad, és ez a lényeg. Ha leharapta volna egy aligátor, és azt próbálnám elrejteni... na az sunyulás! Valamit muszáj lesz viszont kitalálnom, mert ha elmondom az igazat tuti magát fogja hibáztatni, pedig egyáltalán nem így van. Az egészet csak a saját szerencsétlenkedésemnek köszönhetem. Ki olyan hülye, hogy kitöri a lábát egy pocsolyában? Csakis Martin. A tapsot köszönöm, a virágokat az öltözőmbe kérem.
- A doki valami szakadásról, vagy törésről, esetleg ficamról dumált, már nem emlékszem pontosan - és ez így igaz. Annyira unalmas volt, és annyira aggódtam Lukas miatt, hogy nem igen volt időm arra figyelni mit karattyol. Fáj, gipsz, pihenés, többet ne forduljon elő. Ennyi elég is, többet nem kellett beszélgetnünk. Csak arra vártam, hogy itt ülhessek mellette, amíg ő fel nem gyógyul, addig minden más mellékes. És amúgy sem érdekelt soha, ha valami bajom lett. Erős fiú vagyok, nem valami porcelánbaba. Túlélem, és ha nem, akkor legalább hősi halált halok. Megvonom vállam, de úgy tűnik ez Lukast nem igen hatja meg, és hiába minden mosoly, hiába minden báj, olyan szigorúan néz rá, szinte nem is pislog, hogy végül megadom magam, és sóhajtva, kelletlenül válaszolok rendesen a kérdésre. – Mikor mentem át hozzád, akkor beleléptem egy kátyúba - szemeiben bűntudat villan, és már le is hajtja a fejét. Hát én komolyan megnyúzom ezt a pasit. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy megint magát fogja okolni minden apróságért. Komolyan, ha nem húzz föl azt a bizonyos nadrágot, és továbbra is női bugyiban fog rohangálni, akkor úgy de úgy tarkón vágom egy péklapáttal, hogy utána arra sem fog emlékezni, hogy melyik a táncrúd és melyik a villanypózna. - Ez nem a te hibád! - dühösen mordulok rá, mire azonnal vissza is kapja rám a tekintetét. Máris jobb. Ha a szemembe néz, akkor nagyobb eséllyel tudok rá hatni, és nagyobb esélyem van arra, hogy kiverjem a butaságokat a fejéből.
- Honnan tudtad, hogy ezt gondolom? - honnan tudom, hogy a citrom sárga, nem pedig lila? Ilyen nyilvánvaló kérdéseket miért tesz föl? Lehet tényleg sérült az agya. Nem jutott elég oxigénhez, vagy én nem tudom. Attól, hogy nem vallottam neki szerelmet, és nem vettem észre, hogy mellém van esve röpke négy éve, még tudok róla dolgokat. Ismerem, hisz az egyik legjobb barátom, és nagyon sokat beszéltem vele. Már egy apró mozdulatából tudom mit fog tenni, vagy mit fog mondani. Olyan, mintha csak egy nagy Lukas kézikönyvből olvasnám.
- Na, vajon, zsenikém? Ismerlek, mint a rossz pénzt! - már nyúlnék, hogy homlokon pöcköljem, csak úgy a barátság jeleként de az idegesítő nővérke beleszól. Komolyan, holnap hozok neki egy csokit, hogy tovább maradhassak. Vagy beteg leszek, és akkor nem kell hazamennem. Kérhetném mondjuk a Lukas melletti szobát.. vagy egyből hozhatnák ide az ágyamat. Mennyivel jobb lenne már, nem? - Holnap reggel egyből bejövök - végül csak a hazamenés mellett döntök, egy meleg mosoly, egy gyors, finom csók, ami csak a minden lében kanál nővérke miatt nem válik igazi csatává, majd már mennem is kell. Komolyan kidobott ahelyett hogy nézte volna a műsort? Furcsa egy nővér az fix. Pedig mások mit nem adnának egy ilyen előadásért. Lehet hogy a klubban is kéne valami ilyesmi? Egy fullasztó, erotikus műsor igencsak feldobná az amúgy sem elhanyagolható forgalmat. Mondjuk addig, amíg Lukas meg én szabadságon vagyunk. Majd felhívom a főnököt, és elmesélem neki az ötletet, hátha vevő lesz rá. Ha Lukas tudná, hogy egyetlen csókja mi mindent vált ki belőlem...
oOoOo
Másnap reggel nem tudok olyan korán érkezni mint ígértem sajnos. Otthon aludtam, de még beugrottam Lukashoz megetetni Mortymert, mert nem akarom, hogy szegény éhen haljon. Már egy séta is jót tenne neki, talán akkor nem lenne ilyen depressziós, de ilyen lábbal nem lenne a legjobb ötlet kihoznom őt. Még a végén beszalad egy kocsi elé, vagy valami. Akkor mit mondanék Lukasnak? Szia drágám, hogy aludtál? Képzeld én ma reggel megöltem a kutyádat, hát nem csodálatos? Azt hiszem addig tartott volna a kapcsolatunk. Így is örülhetek, ha nem szúr le azért, mert másoltattam magamnak egy kulcsot. Nem akartam mindig az övét használni, mert féltem hogy elhagyom, de másikat pedig nem találtam a lakásban. Nade, ha Jörgnek lehet kulcsa, akkor én egyenesen egy saját lakosztályt érdemelnék abban a lakásban. Majd valahogy ezt is beadagolom neki. Mármint nem a lakosztályt, hanem csak a kulcsot.
Mikor belépek a szobába, rögtön meg is állok az ajtóban. Lukas elgondolkodva mered maga elé, és annyira belemerül gondolataiba, hogy észre sem vesz. Vagy ez, vagy én fejlesztettem ki olyan képességeket az éjszaka, amilyenek a macskanőnek vannak. Sajnos azt hiszem ez nem túl reális, szóval marad a gondolkodás.
Egy ideig csak gyönyörködöm benne, mert valljuk be, igen nehéz elhinni, hogy egy ilyen helyes pasi tényleg a barátom. Ráadásul most szemüvegben van, mert itt nem nagyon tudja berakni a kontaktlencséjét. Esküszöm, ha kijut innen, megsemmisítem az összes olyan vackát, hogy csak ezt a szemüveget hordhassa. Semmi mást csak ezt. Úúúúú Lukas pucéran egy szál szemüvegben? Ezt mindenképpen látni akarom. Minél hamarabb. Most.
- Szép jó reggelt! - köszönök rá jó hangosan, hogy kiugrasszam a merengésből. Végre felém fordul, mire mosolyogva biccentem oldalra a fejemet. Vajon mi járhatott megint abban a hatalmas fejében? - Jól elgondolkoztál, már egy ideje itt állok, és te még csak észre sem vettél - sértetten fonom össze karjaimat magam előtt, közben az ajtófélfának támaszkodok, hogy ne boruljak föl. Oké, tudja, hogy csak viccelek, de azért tényleg nem esett a legjobban. Mégis csak Martin vagyok, élete szere... szóval az.
- Bocsánat, én csak… nemrég volt egy látogatóm, és kicsit összezavarodtam - ki a fene tudja a sziklaszilárd Lukast összezavarni? Jelen pillanatban? Bárki. Ágya szélére telepedve nyomok egy csókot arcára, de közben feltűnik mennyire gondterhelt a tekintete. Ha valaki megbántotta vagy felzaklatta, akkor ma tuti lecsuknak erőszakos cselekedett miatt. Vagy tuti elmászok valahová hullát ásni.
- Ki volt az? - ártatlanul pislogva igyekszem kideríteni jövendő áldozatom nevét, és lélekben már készülök is, hogy felvéssem halállistám legelejére azt a nevet, hogy...
- Jörg - elkomorulva fordítom el fejem, hogy Lukas ne lássa a benne csillanó dühöt és szomorúságot. Eddig azt hittem meg tudok bocsátani a pasasnak, de ha tovább zaklatja Lukast, akkor igencsak nem leszünk jóban. Lukas az enyém, és ha nem képes ezt elfogadni, akkor dugja a fejét a homokba. Ha ostobaságokkal próbálja megtömni Lukas fejét, én megkeresem és egyesével rágom le az ujjait. Biztos eldicsekedett vele, hogy kirúgatott engem. Lukas tuti azt hiszi, hogy ez is az ő hibája ezt pedig nagyon gyorsan ki kell vernem a fejéből.
- Ez... - kezdeném el a magyarázatot, de pont úgy állít meg, ahogy én szoktam őt. Hé, ez az én védjegyem! Ez plágium, vagy mi a fene. Feljelentelek, az ágyamhoz bilincseltetlek, és azt kell nézned, ahogy magamat kényeztetem, míg te hozzám sem érhetsz. Na? Na? Nesze neked jog. A Martin féle büntetés végrehajtás sokkal királyabb, mint bármi.
- Fölmondok. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy hülye vagyok, ha kilépek a bárból, hisz az az életem. Tényleg az az életem. Azt meg nem várnám meg, hogy engem is kirúgjanak, ha magamtól lépek ki, az üzletfeleimet, sőt, lehetséges, hogy néhány kollégámat is magammal tudnám vinni, és saját céget alapítanék. Lenne kedved segíteni benne? - csak bámulok rá, és szóhoz sem tudok jutni. Ez... biztos, hogy túl sok gyógyszert kapott reggel. Ilyen nincs. Ilyen nem lehet. Ezt nem gondolhatja komolyan. Egész életében ezért dolgozott, már szinte a csúcson van, egy csomó beosztottja van, magas a fizetése, és azt csinálja, amit szeret. Mindenki erről álmodik, erre ő könnyedén eldobja magától. Nem léphet ki, ez hülyeség. Biztos Jörg nagyszerű tervének része. Ha megtalálom, kettészedem a pasast.
- Lukas, ez... biztos vagy benne? - bizonytalanul pislogva túrok hajamba, csak hogy kezdjek végre valamit a kezeimmel. Nem akarom megsérteni vagy elvenni a kedvé, mert még visszabetegszik nekem, de nem vagyok benne biztos, hogy eléggé átgondolta ezt a dolgot. - Nagyon sok minden kell egy cég alapításához. Helyet kell találnunk, alkalmazottakat, és nem utolsó sorban ez rengeteg pénz. Ha pedig nem sikerül, akkor mihez kezdesz... kezdünk? - nem tudom megállni, muszáj akadékoskodnom. Ez tényleg túl sok munka, ráadásul a gondolat, hogy társtulajdonos legyek, vagy mi... bizar. Még csak mos végeztem az egyetemen, lehet hogy nincs is tehetségem ehhez az egészhez, lehet hogy én fogom tönkretenni Lukas álmainak cégét. Egyáltalán ez volt az álma? Vagy most csak miattam akarja ezt az egészet?
- Teljesen biztos. Már mindenre gondoltam, és az elmúlt évek alatt összespóroltam annyi pénzt, hogy elindulhassunk. Nem bukhatunk bele, mert a kollégák, akik nagy valószínűséggel átjönnek velem, tapasztaltak és értik a dolgukat. Nem kell annyit aggódnod Martin - megfogja kezemet, így megakadályozva, hogy tovább tördeljem az ujjaim. Igazából nem csak ez a problémám, hanem olyan hirtelen jött. Az, hogy közös cégünk lesz, már majdnem olyan, mintha gyerekünk lenne, házunk, és családunk. Gyakorlatilag ha igent mondok, akkor örökre elkötelezem magam Lukas mellett. Ha egyszer szakítanánk, utána már nem dolgozhatnánk együtt, mert látni sem bírnánk a másikat. Nem akarom, hogy egy ilyen döntés tönkretegye az életét. Oké, én mellette szeretnék maradni, mert fontos nekem, de nem vagyok benne biztos, hogy ő nem fog rám unni. Még mindig kicsit aggódok, hogy az általa elképzelt Martin sokkal jobb mint én. Úgy félek. - Mi az igazi gond? - összerezzenek hangjára, és döbbenten pislogva nézek gyönyörű szemeibe.
- Honnan tudod, hogy gond van? - megnyalom kiszáradt ajkaimat, és kíváncsian felvonom szemöldököm. Lukas igencsak hatalmas meglepetéseke tud okozni.
- Nem csak te ismertél ki engem az elmúlt években. Halljuk Martin - megszorítja kezem, de csak nagyot nyelek, és elfordulok tőle. Hogy is lehetne ezt megfogalmazni úgy, hogy ne bántsam meg? Hajrá Martin, most villogtasd tehetséged.
- Én csak... én csak félek. Tudom, hogy miattam csinálod, de nem szeretném, ha egyszer csak megbánnád. Ez komoly dolog, és nincs visszaút. Életre szóló döntés, akár mondjuk egy házasság. Lehet, hogy át kéne gondolnod. Én szeretném, nagyszerű lenne veled dolgozni, de... de félek - igazán magyarázatot nem tudtam neki adni, csak hebegek, de többre nem telik. Nem tudom igazán elmondani, hogy mit érzek, csak remélem ismer már annyira, hogy így is megértsen. Ha nem, akkor meg... akkor majd lerajzolom neki, vagy nem tudom.
- Martin Touggist... - hangja igencsak komoly, és ha a teljes nevemen szólít, ott komolyan nincs valami rendben. Fölkapom fejem, és értetlenül nézek rá, de nem látok mosolyt, semmit ami arra utalna, hogy viccelődik. - ... lennél a... - úr isten ki ne mond! Ki ne mond, mert szívrohamot kapok, és örök időkre bezárnak a diliházba örjöngésért. Én erre még nem vagyok felkészülve, még csak pár napja döntöttem el, hogy tényleg szer... az. Nekem ez túl gyors, én még nem értem meg ilyesmire! - ...a cégem társtulajdonosa? - hatalmas sóhaj szakad föl belőlem, mikor meghallom a mondat végét, és még föl is nevetek. Azonnal elmosolyodik ez a kis sunyi, gonosz pasas. Halálosan rám ijesztett. Már komolyan azt hittem, hogy... áhh, még ő sem ennyire elvetemült.
- Dilis vagy - nevetve csóválom meg fejem, közben erősen gondolkodva próbálom eldönteni mi is a megfelelő válasz. - Dilis, de egye fene, leszek a társtulajdonosod.
- Örömmel hallom - suttogja boldogan, és már ránt is le magához. Épp idejében támaszkodok meg kezeimmel, így nem zuhanok rá, az nem tenne kifejezetten jót a betegségének. Bár... azt hiszem, hogy most ez érdekli a legkevésbé. Finoman csókolja ajkaimat, sokkal kellemesebb, mint első csókunk volt, mert most érzem Lukas sajátos, finom ízét. Nem édes, hanem inkább olyan... finom. Erre nincs jobb szó. Őrületesen finom.
Most nem szakad el tőlem, nem tör rá köhögőroham, semmi ilyesmi, helyette egyre jobban elmélyíti, egyre vadabbá válik az egész. Mintha egy őrületes küzdelmet vívnánk egymással. Egy küzdelmet, amit ő nyer meg. Nem enged elhúzódni, fél kézzel is könnyedén magánál tartja fejemet, közben a másikkal már hátamat simogatja. A pólóm alatt. Hogy került oda? Utálom, hogy ennyire elvesztem az eszem, ha a közelébe kerülök. Túl szexi, túl finom, és túl Lukas. Imádom.
- Lukas... egy kórházban vagyunk. Ez egy kórterem. Bárki ránk nyithat - zihálom mikor végre enged levegőhöz jutni. Lángol az arcom, az ő szemeiben pedig olyan mély érzelmek csillognak, hogy már ettől zavarba tudnék jönni, ha nem ott dolgoznék, ahol.
- Leszarom. Túl rég óta vártam erre. Úgyis azt mondtad, ki akarod próbálni egy nyilvános helyen - sokat sejtető mosoly kúszik arcára, de még mielőtt válaszolhatnék, újra ajkaimnak esik. Vad, mégsem durva. Birtokló, de nem bánt. Minden mozdulatát élvezem. Ahogy nyelve a számban köröz, ahogy ujjai gerincemen siklanak végig... egyszerűen...
- Nade uraim, ez már több a soknál! - dühös kiáltás rebbent szét minket. Illetve csak én rántom el fejem, és ülök föl, Lukast nem nagyon zavarja. Ha rajta múlik közönség előtt is folytatjuk, ha hajlandó lennék rá, akkor nem érdekelné. Tudom, ismerem.
- Én... elnézést... - nagyon nyelve köszörülöm meg torkomat, hogy valami értelmes csengést adjak hangomnak, közben próbálom kiszedni Lukas kezét a pólóm alól. Igen viccesen nézhetek ki, de azt hiszem ennél jobban már nem tud rám haragudni a doki.
- Mégis mit gondolnak? Ez egy kórház! A betegnek nyugalomra van szüksége, nem pedig arra, hogy... - felizgassák? Ejnye doki. Mosoly jelenik meg arcomon, és oldalra pillantva látom ahogy Lukas is igen jót mulat a zavarba jött orvoson. Nem is tudja mit mondjon, csak köhécsel párat, majd kitárja az ajtót. - A fiatal úr, most távozik.
- De hát... - felháborodottan próbálnék ellenkezni, de dühös pillantása megállít benne. Még képes lenne rám hívni a biztonságiakat, ha nem megyek el. Lassan úgyis megérkezik Lukas anyukája, ő majd figyel rá. Pedig én is vele akartam ma maradni végig. Ez is azért van, mert nem bír a hormonjaival! Borzasztó. - Megyek már megyek - morgom rosszkedvűen, rámosolygok Lukasra, és kibicegek a kórteremből. Út közben még vetek egy gyilkos pillantást a dokira, csak hogy tudja, ezért még keserves bosszút fogok állni.
oOoOo
Az ágyamon fekve, egy könyvet olvasva próbálom lekötni magam, de nem igen megy. Unatkozom! Se iskola, se cég, se klub, se Lukas. Komolyan, az egyedül álló munkanélküliek mit csinálnjak egész nap? Ha ez így megy tovább, bedilizek. Valamit muszáj csinálnom.
Jobb híján a konyhában kötök ki, hogy készítsek valami finom süteményt Lukasnak. Sajnos gipszes lábbal nem megy túl gyorsan, ráadásul csak a nagy bárszékemen ülve csinálhatom a dolgokat, de minél tovább tar, annál kevésbé fogok unatkozni.
Épp nyakig tésztás vagyok, mikor telefonom halk rezgéssel jelzi, üzenetem érkezett. Azonnal eldobok mindent, lenyalogatom ujjaimat, és kihalászom zsebemből a készüléket. Lukas. Na végre.
Sajnálom a reggel történteket. Az orvos azt mondta, holnap délelőtt már hazamehetek. Akkor kárpótollak majd, ígérem. Lukas
Mosolyogva csóválom meg fejem, és gyorsan pötyögöm is a választ.
Ajánlom is, hogy kárpótolj, mert halálra unom magam. A kórház előtt foglak várni, mert még a végén mindkettőnket kidobnak. Ne szedj föl egyetlen cuki ápolót se, mert megbánod! M.
Végre hazajöhet. Azt hiszem akkor muszáj belehúznom, és csinálnom egy üdv újra az élők között tortát Lukasnak. Megérdemli, bár azok után, amit tett. Nem is tudom.
Még mielőtt újra nekiállnék, jön még egy üzenet. Rápillantok, majd boldog mosollyal süllyesztem vissza zsebembe az apró készüléket. Innentől tuti csak ezt a két szót fogom ismételgetni a fejemben. Olyan édes, olyan aranyos, csak lenne kicsit férfiasabb. Na majd ha elmúlik a gyógyszerek hatása, akkor nem ilyet fog írni. Addig pedig ezzel kell beérnem.
Szeretlek Lököttke.
Lukas:
- Lukas, ez… biztos vagy benne? – von kérdőre. Zavartan hajába túr, mindig ezt teszi, ha valami nem úgy megy, ahogyan ő azt elgondolta, hanem valami váratlan dolog történik, amivel nem tud mit kezdeni. Pontosan úgy, mint én. - Nagyon sok minden kell egy cég alapításához. Helyet kell találnunk, alkalmazottakat, és nem utolsó sorban ez rengeteg pénz. Ha pedig nem sikerül, akkor mihez kezdesz… kezdünk? – Akadékoskodása nem lohasztja le kedvemet, tudom, hogy ez egy nagyon jó ölet, még ha ilyen hirtelen is jutott eszembe. A fontos dolgokat, még ha nehezek is, muszáj meglépnie az embereknek, hogy érvényesülni tudjanak a világban, ez pedig igaz, egy hatalmas lépés, de valamilyen szinten már évek óta erre készülök. Nem akartam életem végéig azokkal a szenilis idiótákkal dolgozni, de az is igaz, hogy csak pár év múlva terveztem ezt a kilépést. De talán ez a lehetőség így még jobb is lesz.
- Teljesen biztos. Már mindenre gondoltam, és az elmúlt évek alatt összespóroltam annyi pénzt, hogy elindulhassunk. Nem bukhatunk bele, mert a kollégák, akik nagy valószínűséggel átjönnek velem, tapasztaltak és értik a dolgukat. Nem kell annyit aggódnod Martin – nyugtatom meg, megmutatva, hogy hiába a kurta-furcsa ötlet bejelentés, én már mindenre gondoltam azért. Megfogom kezét, egyrészt, hogy megakadályozzam az ujjai tördelésében, másrészt pedig remélem, így őszintébb lesz hozzám. - Mi az igazi gond? – Döbbent tekintete mutatja, mennyire nem hitte volna, hogy nem csak ő az, aki tud belőlem olvasni, hanem én is tudok belőle. Kérdése is pontosan ezt mutatja, ejnye, Martin!
- Nem csak te ismertél ki engem az elmúlt években. Halljuk Martin – kérlelem. Elfordítja tekintetét, de nem kérem, hogy forduljon felém, ha így könnyebb neki kimondani igazi problémáját. Igazából van egy elég jó eséllyel induló sejtésem, hiszen eléggé ismerem már Martint, de szeretném, ha megtanulná, hogy ő maga mondja ki problémáit, ne pedig nekem kelljen harapófogóval kihúznom belőle. Segíteni szeretnék az aggodalmait eloszlatni, de azt csak akkor tudom teljesen megtenni, ha elmondja, mi bántja.
- Én csak… én csak félek. Tudom, hogy miattam csinálod, de nem szeretném, ha egyszer csak megbánnád. Ez komoly dolog, és nincs visszaút. Életre szóló döntés, akár mondjuk egy házasság. Lehet, hogy át kéne gondolnod. Én szeretném, nagyszerű lenne veled dolgozni, de… de félek. – Értem. Gondoltam, hogy ez lesz a baj… Martin rettentően okos, és imádnivaló, de néha igazán butus tud lenni. Mindent túlságosan túlbonyolít, túlgondol. Egyrészt, ez nem egy esküvő, amit nem lehet visszacsinálni, bár ha úgy vesszük, esküvő után is van válás… ez munka. Nem lesz gond, nem véletlenül vettük föl őt, Martin igazán talpraesett, és jól megy neki a szakmája, és egyre jobb lesz benne. Nem tud nekem csalódást okozni, amit meg kell értetnem vele.
- Martin Touggist… - hangomra egyből fölkapja a fejét, és legszívesebben elmosolyodnék kissé ijedt tekintetét látva, de tartom magam. - … lennél a… - … férjem? Nem, ez még korai, de nem is szándékoztam kimondani. Fiatal még a házassághoz, a kapcsolatunk meg még inkább. Most különben is munkáról van szó, így folytatom: - …a cégem társtulajdonosa? – Hatalmas sóhaja még egy hegyet is összedöntött volna, milyen szerencse, hogy a kórház fala nem omlott össze. Végre elneveti magát, és én is elmosolyodok. Hogy nekem hogy hiányoztak ezek az édes kis viccelődések…! Fogalmam sincs, mennyi ideje nem szórakoztunk így egymással, nagyon hiányzott már.
- Dilis vagy – jelenti ki nevetve, de látom rajta, hogy azért elgondolkozott, mit is feleljen nekem. Remélem, csakis igent! - Dilis, de egye fene, leszek a társtulajdonosod. – Helyes. Jól döntöttél, Martin, ezt be is bizonyítom majd neked!
- Örömmel hallom – suttogom boldogságtól szinte szárnyalva, és egy szempillantás alatt magamra rántom. Legszívesebben magam alá gyűrném, de jelenleg még a legkisebb mozdulat is heves utálatot vált ki testrészeimből magam iránt, így inkább csak ajkaira marok. Finoman falom, vadul csókolgatom édes ajkait. Imádom az ízét, imádom az egész lényét. Martin a legszebb, legcsodálatosabb, legédesebb, legtökéletesebb lény az egész világon. Igaz, kissé idegesítő néha, de én így szeretem. Nagyon, de nagyon szeretem!
Csak és kizárólag a magaménak akarom tudni, nem érdekel, hogy hol vagyunk, sem az, hogy bármikor ránk nyithat bárki, sőt, akár anyám is, hiszen mára is ígérte magát. Egyedül Martin érdekel, az, hogy végre a karjaim közt tarthatom őt, és nem kell attól félnem, hogy csak kis szórakozásnak tekinti tettemet, vagy akár attól, hogy ismét elutasít.
- Lukas… egy kórházban vagyunk. Ez egy kórterem. Bárki ránk nyithat – zihálja kissé félénken. Mi meg egy meleg bárban dolgozunk, nem mindegy, mit teszünk? Különben is, egyáltalán nem érdekel jelenleg, hogy bárki ránk nyithat, és emlékeim szerint Martin sem az a szende szűz típus, egyik flörtölésünkkor bizony mondta ám, hogy kipróbálná egyszer nyilvánosan is!
- Leszarom. Túl rég óta vártam erre. Úgyis azt mondtad, ki akarod próbálni egy nyilvános helyen. – Mivel túl sokat gondolkozik, ismét letámadom finom ajkait, hogy csakis rám tudjon koncentrálni, semmi és senki másra. Ujjaimmal hátát cirógatom, nyelvemmel szájának belsejét fedezem föl. Soha nem fogom tudni megunni!
- Na, de uraim, ez már több a soknál! – kiáltja dühösen az orvosom. Ohh, úgy tűnik, itt a vizit ideje? Nem gond, én a többi orvos, és rezidens, sőt, nővérkék előtt is szívesen folytatnám, ha Martin nem lenne ilyen szégyellős, engem nem tud meghatni a közönség. Nem véletlenül táncolok már nem egy éve meleg bárban, és nem véletlenül én vagyon a legkeresettebb! Igaz, hogy mostanában kissé visszavettem magamból, túlságosan Martinra és a viszonzatlan szerelmemre koncentráltam, és kissé eltunyultam, de itt az ideje ismét elővenni azt a nagy arcomat, amiért oly sokan rajonganak értem!
- Én… elnézést… - motyogja Martin. Az a Martin, aki a bárban egy szál falatnyi bőrben szokott flangálni, most idegesen rángatja ki kíváncsiskodó kezeimet pólója alól. Ohh, pedig én legszívesebben még jobban fölfedezném csodálatos kis testét, de úgy tűnik, jelenleg nem igazán értékelné az ingyen pornó adását. Sebaj, lesz ez még így sem!
- Mégis mit gondolnak? Ez egy kórház! A betegnek nyugalomra van szüksége, nem pedig arra, hogy… - Hö-hö. Doki, csak nem zavarba jöttünk? Akarom mondani, jött, ugyanis én nem vagyok zavarban, az biztos. - A fiatalúr, most távozik – jelenti ki, kinyitva az ajtót. Ne már! Martin semmi rosszat nem tett, csak figyel a napi mozgásomra. De az még nem baj!
- De hát… – kezdene kicsim ellenkezni, de a doki szúrós szemeire elhúzza száját, és nagyot sóhajt. Pff, nem kap köszönő levelet a doki, ha meggyógyít! - Megyek már, megyek – adja meg magát Martin, és egy mosoly után kibiceg a szobából. Hé, és az elköszönő csókom hol marad?! Grr, gonosz orvos!
- Pedig mellette akkor is hamarabb gyógyulok… - morgom, még mielőtt a doki kimenne, de hiába tudom, hogy hallja, amit mondtam, úgy tesz, mint aki nem figyel, és kisétál a szobámból, teljesen magamra hagyva engem. Naaa, ez így nem lesz jó! Gyűlölöm a kórházakat, és bár eddig elég rosszul voltam ahhoz, hogy ne panaszkodjak, minél jobban leszek, annál kevésbé fogom bírni. Szóval ne gonoszkodjon, doki, mert megbánja!
---*---*---*---
Az esti vizitkor a dokim, és még jó pár másik orvos, rezidens és nővérke jön meglátogatni. Vicces, ahogyan a doki először óvatosan bekukucskál, hátha Martin megszegte utasítását, és visszasettenkedett, ám mikor látja, hogy nincs bent rajtam kívül más, nem kicsit észrevehető, hogy megnyugszik. Úgy látom, hiába orvos, hiába az elfogadás, a gyomra nem igazán veszi be két pasi látványát. De ez nem is baj, végül is, még mindig jobb, ha csak nem akarja látni, mintha teljesen meg is tagadná, hogy mondjuk gyógyítson engem. Mint anyáék, amikor megtagadták, hogy a fiúk vagyok.
A tüske sokáig bennem lesz még, hiába, hogy tegnap is, ma is el tudtunk anyával beszélgetni, szerintem mindig bennünk marad a múlt egy fullánkja. Benne az, hogy megtaláltam életem szerelmét, aki egy férfi, ráadásul egy fiatal férfi, bennem meg az, hogy ezt, még ha próbálja is elfogadni, igazából utálja, gyűlöli. Ráadásul az benne a szomorú, hogy ismerem anyát, még ha rég is találkoztunk, de tudom, más különben nagyon kedvelné Martint, ha nem meleg lenne, és nem az én partnerem lenne. Remélem, azért el tudja majd valamikor fogadni, még akkor is, ha apa biztosan, ezer százalékig nem fogja tudni. Ahhoz ő túl maradi, túl előítéletes, túlságosan rasszista. Kettejük közül anya az elfogadóbb, az ésszerűbb, valószínűleg azért, mert azért Japánban eléggé elterjedtek ezek a Boys Love-nak hívott filmek, sorozatok, és animék.
Hogy honnan tudom? Régebben mindig azokat néztem, mikor rájöttem, meleg vagyok.
Közben észreveszem magam, hogy néma csend, mindenki várakozóan rám bámul. Ohh, valaki kérdezett tőlem valamit?
- Elnézést? – kérdezek vissza, mire nem egy rosszalló fejcsóválást, de mosolygó arcot is kapok, attól függően, ki milyen korú, mennyire gyöpösödött már bele a munkájába. Pedig itt, Svájcban igazán jó, sőt, kitűnő a helyzetük, de azért elhiszem, hogy nem sokkal kevesebb, mint ötven év orvosi pályafutás alatt eléggé bele lehet unni a dolgokba. Ezért jó a változatosság!
- Azt kérdeztem, hogy ha haza engedjük holnap, van-e, aki egy hétig tudna magára vigyázni, amíg teljesen föl nem épül? – kérdezi meg orvosom, de ahogy elvigyorodok, ő elvörösödik. Bizony, tudja már a választ, hogy van valaki, aki vigyáz majd rám. Remélem, bele is egyezik, de ha nem, akkor majd lelki terrort vetek be. Na, jó, nem, akkor nem ér semmit az ápolása, ha nem szívből teszi, de aki viharban átmegy egy emberhez, miközben retteg a vihartól, az csak segít neki életben maradni a kórházi hazajövetel után is, nem? De. Remélem. Biztosan.
- Természetesen van – vigyorgok még mindig. Főleg, hogy ezek után a dokim szinte szó szerint kimenekül a szobámból, mintha még az emlékét is el akarná kerülni annak a látványnak, amiben része volt reggel. Nem is baj, így legalább nyugodtan írhatok Martinnak üzenetet, hogy holnap reggel, vizit után már mehetek is haza, és hogy ígérem, kárpótolni fogom, amint hazaérünk. De még hogy!
Hamarosan érkezik is a válasz, amin elmosolyodok. Édes, imádnivaló kicsikém. Teljesen elnyálasítasz, de nem tehetek róla. Túlságosan szeretlek… Válaszként meg is írom neki, de azt persze nem, hogy nem fogok kikezdeni más, helyes rezidensekkel. Persze, nem kezdenék ki senkivel, de ismerem, úgysem bírja ki ő sem, hogy ne flörtölgessen könnyedén más emberekkel, akkor én miért ne tehetném? Tudom, hogy szeret, még ha nem is mondta ki, tettei világosan bizonyítják, ráadásul járunk is, szóval ismét visszatérhet az eddigi önbizalom túltengésben szenvedő Lukas. De jó is lesz nem nyálas, lelkibeteg, szenvedő, szerelmi bánatos Lukasnak lenni…
---*---*---*---
Másnap reggel tényleg ott várt a kórház előtt Martin. Mivel nem tud vezetni, én pedig egy ideig nem vezethetek a belém tömött, és még szedett gyógyszerek mellékhatásai miatt, ezért én úgy gondoltam, taxival megyünk, hogy Martin is pihentesse saját lábát. Ám semmiféle taxi nem várt, ami miatt arra a következtetésre jutottam, hogy az az édes kis idiótán nem tartotta be az orvos utasításait – nem pihentette a lábát. Nem kis leszúrást kapott érte, amiért be is vágta a durcát, de nem érdekel. Az egészsége a legfontosabb! Hát hogy fog órákon keresztül a bárpultnál állni, és elkészíteni a rendeléseket, meg hogy fog velem táncolni, ha nem gyógyul meg a lába?!
Szóval köteleztem, hogy taxival menjünk, hiszen mind a kettőnkre ráfér még a pihenés. Hozzám mentünk, mert bár meg akarta mutatni az otthonát, de mivel mondtam neki, hogy neki is muszáj lesz lefeküdnie, rájött, hogy bizony az én ágyam akkor is nagyobb, mint az övé, szóval az én akaratom érvényesült. Meg az övé is, ugyanis a falamról az összes kép eltűnt.
- Ha itt vagyok én neked, minek az az ijesztő fal? – kérdezte. Képes vagyok kompromisszumot kötni, és igaza is van. Ha ő itt van, minek gyenge utánzatok?!
Mikor megérkeztünk, elmesélte, hogy igazából akart nekem üdvözlő bulit rendezni, de minek után tudja, hogy az anyám még nem igazán fogadta el, hogy egy percnél többet együtt lásson minket, Jörgre okkal haragszik, még ha én hiányolom is, más barátom, rokonom, ismerősöm meg nem igazán van, akivel tartom a kapcsolatot, így inkább egy csodálatos üdvözlő bulit tartottunk – kettesben. Tökéletes volt, nem túl romantikus, szóval semmi gyertya, rózsa, vagy akármi, de a közös fürdőzés a nem kicsi kádamban fantasztikus volt. Megismerkedtünk egymás testével, egy úgy döntöttünk, hiába kívánjuk már egymást négy év óta folyamatosan, a kapcsolatunk hiába szilárdult meg, mikor társtulajdonosokká váltunk, még nem érkezett el az idő, hogy le is feküdjünk. Kívánom, rettenetesen kívánom, de egy kis időt még kibírok, annál édesebb lesz majd, mikor megtörténik majd.
Már sokkal jobban vagyok, szóval nem kell egész nap az ágyban feküdnöm, így volt lehetőségem arra, hogy körbe telefonáljak a megbízhatóbb munkatársaim között, hogy ki lépne ki, és vágna bele velem egy új cég alapításába. Pár nappal ezelőtt volt ez, tegnap föl is mondtam, és a többiek is követtek engem. Egyetlen egy ember nem tette meg, de ő föl sem vette a telefont. Jörg. Hiányzik, évek óta mellettem volt, ő a legjobb barátom, szinte testvérem. Sajnálom, hogy ez történt közöttünk, de… remélem, egyszer megbocsájt nekem, hogy nem őt választottam, Martinnal, hogy „elvett” tőle, és persze magának is. Leginkább magának.
Leteszem a telefont, az ingatlanossal beszéltem, azt mondta, holnapra összeszed pár irodaházat, ahol esetleg beizzíthatnánk cégünket. Martin nincs itthon, hazament, hogy megöntözze a kaktuszait. Vicces, illenek hozzá azok a növények, de remélem, hamarosan ők is költöznek át hozzám, a tulajdonosukkal együtt. Vagy együtt elköltözünk egy nagyobb lakásba, de ez még a jövő zenéje. Tudom, hogy néha ki van már tőlem akadva, hogy mennyire előre tervezek, de én négy teljes év előnyben vagyok vele szemben, tervezés és álmodozás tekintetében! Nem tehetek róla, csak úgy kicsusszannak a számon ezek az ötletek, szerencsére az összebútorozás még nem csúszott ki. Tudom, hogy érzi, de biztos vagyok benne, addig nem akar tudomást venni róla, amíg ki nem mondom. De jobb is. Így jobban megismerjük egymást.
Mintha nem ismernénk már így is egymást úgy, mint a rossz pénzt…
- Megjöttem! – kiáltja Martin. Ajtó csapódás, kulcs csörgés, Mortymer izgatott vakkantása. Ez a kutya imádja Martint. Nem csodálom, én is, és úgy tűnik, esetünkben igencsak érvényes a „madarat tolláról, embert barátjáról” mondás. Mortymer úgy imádja most már Martint, mint én. Néha féltékeny is vagyok rá, de nem baj, kell neki kis kényeztetés, főleg, hogy amikor kórházban voltam, nem tudtam rá vigyázni.
- Szia – sétálok oda hozzá, és egy forró csókkal köszöntöm. Néha még most sem tudom elhinni, hogy tényleg igaz, hogy ő a barátom, és viszont szeret engem, de elég csak megérintenem, megcsókolnom, megcirógatnom, és látom rajta a hatásomat, ami mindennél nagyobb elégedettséggel tölt el. Legalább nem csak én vagyok ennyire a hatása alatt…
Emlékszem, milyen édes volt, mikor a kiengedésem után szépen eldadogta, hogy ő bizony lemásolta a kulcsot, de mikor ezt kinyögte, és látta rajtam, hogy nem vagyok mérges, egyből előjött az önbizalma, és valami lakosztályról, meg hogy Jörgnek ne legyen már kulcsa hozzám-ról beszélt. Sajnos, nem értettem túl jól, főleg, miután ajkaim rákerültek az övéire, akkor már nem is vagyok benne biztos, hogy értelmes dolgokat nyöszörgött.
Imádom.
Martin:
Sosem hittem volna, hogy valaha eljön ez a pillanat, de azt hiszem most kimondhatom, az életem egyenesbe jött. A munkám, a barátaim, és most Lukas személyében a családom, egyaránt rendben van. Olyan tökéletes minden, hogy néha el sem hiszem, csak körbenézek és csóválom a fejem. Lukast már több mint egy hete hazaengedték, az én lábamról pedig eltűnt a hatalmas gipsz, már csak egy ronda merevítőt kell hordanom, és minimálisan szabad terhelnem. A doki azt mondta, nem volt olyan nagy a gond, mint elsőre látszott, ezért szabadultam meg olyan gyorsan a gipsztől. Oké, én elhiszem neki, a részletek pedig nem igazán érdekelnek. Most van ennél sokkal fontosabb dolgom is. Lukas.
A klubba még nem mentünk vissza dolgozni, de egyikünk sem bánja. Ez a kis kényszerszabadság már mindkettőnknek kijárt, és így, hogy együtt tölthetjük, még csodálatosabb. Persze sehová sem utazunk el, semmi ilyesmi, Lukas annak is örülhet, hogy kiengedem az ágyból és mászkálhat egy kicsit. Hiába panaszkodik, a doki azt mondta, még hosszú pihenésre van szüksége. Szóval ő pihen, én meg kiszolgálom, és egyáltalán nem bánom. Szeretek főzni, sütni, takarítani, bármit csinálni, ha azért teszem, hogy egy fontos emberről gondoskodjak. Lukas pedig a legfontosabb. Szeretek vele lenni, szinte alig megyek haza, csak ha a kaktuszaimról van szó, esetleg ruhákra van szükségem. Eleinte nem akartam maradni, a hálószobájába pedig még kevésbé voltam hajlandó betenni a lábam, de amint eltűnt az az ijesztő fotó gyűjtemény, megnyugodtam. Csak egy-két közös kép maradhatott, amiket engedélyeztem, és azok is szépen bekeretezve, nem pedig csupaszon felszúrva a falra, mintha valami sorozatgyilkos szentélye lenne.
Lukasnak határozottan jót tesz a gyógyulás, és az, hogy mellette vagyok. Oké, ez most lehet kicsit egoistán hangzott, de tényleg jobban fest azóta. A szerelmi bánat nagyon nem áll jól neki, viszont lassan kezd visszatérni a talpraesett, flörtölős, szexi Lukas, akit úgy imádok. Nincs csöpögős, nyálas turbékolás, amitől kiborulnék, csak minden más. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Kemény, szenvedélyes és határozott. Az én Lukasom. Mindent imádok benne. Jó oké, azért annyira nem mindent. Sajnos meglátszik, hogy ő menyire rég óta álmodik kapcsolatunkról. Néha olyan, mintha nem is egy szinten lennénk. Még nem is tudtam kimondani, hogy szer... szóval azt, de ő már szinte gyerekekről álmodozik. Na jó, azokról pont nem, mert gyerekeink tuti nem lesznek, az nem a mi műfajunk, de akad más is. Amikor hazamegyek, mindig ÚGY néz rám. Ne mondja ki, mert nem akar kiborítani, de biztos vagyok benne, hogy az összeköltözésen gondolkodik. Ha rákérdezne, nem vagyok benne biztos, hogy igent mondanék. Most még nem. Szükségem van a saját kis zugomra, ahová elvonulhatok a sok furcsa, hirtelen eseménytől, ami az életembe történt. Ezt ő is tudja, ezért nem említi. Hálás vagyok érte, de az is biztos, hogy nem fogja tudni visszatartani sokáig. Valahogy fel kéne készülnöm erre is. Csak hogyan? Lukas néha túl sok fejfájást okoz nekem, és annyira makacs fafej, hogy nem egyszer össze is vesztünk. Illetve csak vitatkoztunk. Az összeveszés, ha kiabálunk egymással, de utána máris a kanapéra dőlve csókolózunk egymás karjaiban? Valószínűleg nem.
- Megjöttem! - kiáltom be a lakásba, és széles mosollyal vakarom meg a vidáman csaholó Mortymer fülét. Ez a kutya egyszerűen zseniális, és sosem felejtem el neki, amit értünk tett. Lukasnak még nem meséltem el, hisz hülyének nézne, hogy egy kutyával társalgok, és rá hallgatok, így ez csak a kettőnk titka. Mióta hazajött a gazdája, sokkal élénkebb, és már nekem is tud örülni. Mindig szerettem volna egy saját állatot, és így legalább félig olyan, mintha lenne. Oké, nem én vagyok az első számú gazdája, de tagadhatatlan, hogy ő is odavan értem. Mint mindenki más.
- Szia - második számú rajongóm is ideér végre, és megkapom az üdvözlő csókomat. Nála még ezek az apró csókok is olyan erővel hatnak, hogy azt nem is gondoltam volna. Beletúrok hajába, finoman ráharapok ajkára, majd elhúzom fejem. El sem hiszem, hogy Lukas tényleg a pasim. Azt hiszem számtalan ellenséget szereztem ezzel, de bevállalom. Egye-fene, érte megéri.
- Mi jót csináltál? - kérdem jókedvűen, közben a konyhába megyek, hogy kipakoljam a szatyrot amit hoztam, és nekiálljak a vacsorának. Persze Mortymer és Lukas azonnal követnek, mint két hűséges árnyék. Amíg nem akadályoznak a főzésben, addig maradhatnak. Utána kirakom innen mindkettőt.
- Beszéltem az ingatlanossal. Holnap megmutat nekünk pár helyet, ahol kialakíthatjuk a cég központját. Remélem nem terveztél semmit - amióta hagyom mászkálni, le sem áll a cég gondolatával. Telefonál, gépel, nyomtat, jogi miafenéket böngészik... én pedig csak nézek rá, és pislogok. Minden tiszteletem az övé, én biztos nem bírnám ilyen jól. Eleinte megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni, de mindig mosolyogva hárított. Azt hiszem hátráltattam volna. Így inkább maradtam a főzésnél.
- Igazából randim van az egyik helyes dokival, akit a kórházban szedtem föl, de lehet, hogy a kedvedért lemondom - vállat vonva szedegetem elő a tálakat és a hozzávalókat a vacsorához, mikor megragad hátulról, fölültet a pultra, és máris ajkamra tapadva túr hajamba. Ejjj, de kis féltékenykedő valaki. Pedig tudja, hogy sosem hagynám el egy dokiért, csak az indok kellett neki, hogy rám mászhasson. Ugyan, drága Lukasom, ehhez neked sosem kell indok.
Belemosolygok a csókba, és készségesen karolom át lábaimmal, hogy igazán hozzá tudjak simulni. A béna ingek mindig elrejtik, hogy mennyire izmos, és mennyire hihetetlenül jól néz ki. A legtöbb harminc fölötti ilyenkor már elhagyja magát, pocakot növeszt, szottyadt vénember lesz, de Lukas... ő még mindig egy félisten. Ráadásul itthon csak nadrágban mászkál, és a hülye kontaktlencséjét sem teszi be. Olyan helyes, hogy azt már be kéne tiltani. Senki nem láthatja így, csak én. Csakis én.
- Ugye tudod, hogy sosem tenném meg? - levegő után kapkodva, kifulladva vigyorgok rá, mikor végre elszakad tőlem. Idő közben az én ingem is elkerült valahová, de mivel elég meleg van a lakásban, ráadásul Lukas finom meleg teste is itt van, nem fázok.
- Tudom. De azért tisztáztam a dolgokat - óóóó, ez a magabiztos vigyor. Imádom. Tudja magáról, hogy mennyire oda vagyok érte, és ki is használja. Férfiak... Várjunk... én is férfi vagyok, akkor... ja nem, minden rendben. Én is pont ugyanezt csinálom.
- Akkor, most hogy tisztáztuk, el is engedhetsz, hogy elkészítsem a vacsorát - suttogom halkan, apró puszikat hintve mellkasára. A nyaka még érzékenyebb, de nem akarom beindítani, mert akkor sosem jutunk el az evésig.
- Mivel lepsz ma meg? - lassan cirógatja hátamat, és nem úgy tűnik, mintha nagyon el akarna engedni. Olyan kis ragaszkodó. Ha este fölkelek, és ki kell mennem mosdóba, gyakorlatilag egy külön háborút kell lefolytatnom ölelő karjaival, mert még álmában is olyan, akár egy polip.
- Rakott kelbimbó - fájdalmasan felnyög, mintha arcon ütöttem volna, és mikor felpillantok, akkor látom, hogy tényleg olyan képet is vág hozzá. Édes, tudtam, hogy ne lesz oda érte. Szereti a zöldségeket, de ez nem éppen a kedvence. Egyszer már vitatkoztunk róla, akkor ő nyert, de most nincs mese, ezt fogja megenni. - Tudom, hogy utálod, de a dokid azt mondta, muszáj mindenféle vitamint bevinned a szervezetedbe, úgyhogy vagy megeszed ezt, vagy puszta kézzel gyömöszölöm le a torkodon - megcsóválja fejét, és fülemhez hajolva kezd nadrágom szélénél matatni az ujjaival.
- Mi lenne, ha inkább mást csinálnál főzés helyett? - szinte kiszárad torkom, olyan erotikus a hangja, de erős maradok. Én már hozzászoktam Lukas flörtöléséhez, ennyivel nem fog levenni a lábamról. De nem ám!
- Csoda - suttogom vissza, majd ellököm magamtól, leugrok a pultról, és nekiállok a vacsorának. Hallom ahogy nagyot sóhajt mögöttem, és beletörődve áll félre az útból. Tudja, hogy velem értelmetlen vitázni. Nála jobban senki sem ismer engem. Drága Lukas.
oOoOo
Másnap rengeteg séta, és rengeteg közbe iktatott pihenés után megtaláljuk a helyet. Beleszerettem, imádom, már látom, hogyan fog kinézni az egész, ahogy a nevünk szerepel majd mindenütt. Imádom. Lukas ugyanígy volt vele, így még aznap meg is vásároltunk. Még arra is sikerült rávennem, hogy ennek örömére rendezzünk egy kis bulit a jövendő kollégáknak. Mindenki hozhatja a feleségét, és csak olyan nyugodtan iszogatós, beszélgetős fogadásszerű dolog lenne az egész. Lukasnak tetszett az ötlet, azonnal körbe is telefonált, lefixálta az időpontot, rendelt ételt, de engem akkor sem tudott átverni.
Lukas szomorú, még ha próbálja is elrejteni. Látom rajta, és azt is tudom, hogy mi az oka. Nem beszél róla nem említi, de nem is kell. Jörg miatt ilyen. Látom amikor a közös fotójukra pillant, amit hosszú gondolkodás után végül nem száműztem, látom mikor az e-mailjait nézi, hogy jelezték vissza a részvételüket. Jörg kizárta őt az életéből, és ez fáj neki. Nem vagyok féltékeny, tudom, hogy Lukas mindennél jobban szeret engem, de Jörg mégiscsak a legjobb barátja nem is tudom mi óta. Mindent tudtak egymásról, az apró szerelmi problémákat kivéve, most meg hirtelen vége mindennek. Még mindig dühös vagyok Jörgre, nem a szívem csücske, de ezt nem Lukason kéne levernie. Neki szüksége van rá, még ha ezt fáj is bevallanom. Ha pedig azt akarom, hogy Lukas újra teljesen boldog legyen, akkor túl kell esnem egy igen kellemetlen beszélgetésen is. Hogy én mit meg nem teszek érte.
Pár perccel munkaidő vége után érek a cég épülete elé. Biztos vagyok benne, hogy Jörg még csak most fog eljönni, mert mindig ez a szokása. Művészlélekhez képest igencsak pontos, úgyhogy ha jól sejtem, pár perc és elindul haza. Éééés igen. Nem túl nehéz kiszúrni, mert még akkor is kilógna a tömegből, ha nem akarna. De így, hogy akar is... nem egyszerű eset, ebben biztos vagyok.
- Jörg várj! - kiáltok utána, mire felém fordul, megforgatja szemeit, és gyorsabban kezdi szedni a lábait. Na persze, könnyű a sántát lehagyni. - Jörg, Lukasról van szó! Kérlek hallgass meg! - úgy tűnik ez beválik, mert lelassít, végül meg is áll, de nem fordul felém. Saját lassú kis tempómban végre odaérek mellé, és a falnak támaszkodva tehermentesítem sajgó lábamat. Na az üldözéshez határozottan nem vagyok elég jól.
- Mit akarsz? - nem túl kedves a hangja, de nem is ellenséges. Inkább olyan semleges, mintha nem is akarna rólam tudomást venni. Nem vártam, hogy átöleljen és a hogylétem felől érdeklődjön, de azért rám nézhetne mondjuk.
- Beszélni. Jörg, engem utálhatsz amennyire csak akarsz, de Lukassal ne tedd ezt. Ő nem tett semmi rosszat. Nem tudta, hogyan érzel, és rettentően dühös magára, amiért nem vette észre. Nem bánthatod csak ezért. Jörg... szörnyen hiányzol neki - egyedül utolsó mondatomra kapja föl fejét, és most látom csak mennyire rossz állapotban van. Szemei karikásak, mintha napokkal ezelőtt aludt volna utoljára, és a lelkes, játékos csillogás is hiányzik belőlük, ami első találkozásunkkor megfogott. Nem pattog, nem pörög, nem ontja magából vadul hadarva a hülyeséget, csak mered rám döbbenten. Na jó... egyre kiborítóbb, hogy a szerelem ilyet tud művelni az emberrel. Azt hiszem sosem kéne szerelmesnek lennem.
- Hiányzok? - kérdi, mire biccentek egyet, és elmosolyodom. Talán nem ugrik a torkomnak.
- Engem választott ugyan, de te is fontos vagy neki. A legjobb barátja, akire elvileg bármikor számíthat, akihez menekülhet, ha esetleg elüldözöm otthonról. Neked kéne ott állnod mellette, ha valami történik velem, de nem vagy ott. Évek óta ismered, mindent tudsz róla, tanácsokat kért tőled, de ezt nem tudja most megtenni. Te tudod a legjobban, mennyire rossz volt a kapcsolata a családjával. Akkor te voltál az egyetlen, aki mellette volt. Komolyan képes lennél magára hagyni ezek után? - látom rajta, hogy elgondolkodik, és próbálja megemészteni a szavaimat. A rábeszélőkém igen jó, és tudok hatni is az emberekre. Remélem ezt a képességemet nem vesztem el most sem, hogy párkapcsolatban élek. Vagy mi. - Velem nem is kell beszélned, ha még jóban lennünk sem muszáj, de Lukassal békülj ki. Kérlek. Ez neki nagyon fontos - csak mered rám, hosszú percekig csak egymás szemébe bámulunk, mire nagysokára bólint, és még el is mosolyodik, Kezd hasonlítani az igazi Jörgre. - Nagyszerű! Holnap rendezünk egy kis bulit az új cég munkatársainak, és szeretném, ha eljönnél. Lukasnak nem szólok, majd te leszel a meglepetésvendég. Ott leszel? - lelkesen hadarva kotyogom ki ötletem, mire bólint egyet, végig néz rajtam, és olyat mond, amitől ha tudnék, most tuti lemennék hídba.
- Gyere, hazaviszlek. Lukas megölne ha miattam lenne rosszabb a lábad - ki hitte volna. Jörg talán nem annyira hatalmas szörnyeteg, mint hittem. Nem szörnyeteg, csak reménytelenül szerelmes. A kettő majdnem ugyanaz.
oOoOo
- Nos, mit gondolsz, így néz ki egy társtulajdonos? - vigyorogva pördülök körbe Lukas előtt, mikor bólint, akkor pedig elégedetten nyújtózom föl hozzá egy csókra. Neki sokkal jobban áll az öltöny, mint nekem. Főleg akkor, ha összegyűri a matató kezeivel! - Na gyere, mert elkésünk!
Egy közeli étteremben tartjuk a vacsorát, svédasztal meg minden, hogy ne legyen annyira kötött a dolog. Akkor esznek, mikor akarnak, és beszélgetésre is marad idő. Igazából Lukas a lehető legjobb embereket rántotta magával ebbe az új cégbe. Kedvesek,és értenek a szakmájukhoz. Azt hiszem nem fog olyan hamar összeomlani ez az egész, mint hittem. Adok neki pár évet.
Azt persze egyenlőre nem verjük nagy dobra, hogy a két tulajdonos szorosabb kapcsolatot ápol egymással, mint gondolnák. Rólam tudják az igazságot, hisz Jörg tett róla, hogy a cég minden emberéhez eljusson az infó, de Lukast nem akarom lebuktatni. Nem állok túl közel hozzá, nem fogom meg a kezét, semmi olyasmi, amiből leendő munkatársaink rájöhetnének a dologra.
- Bocsánat Mr. Slerty, akadt egy kis dolgom - szakítom félbe az egyik idősebb urat, aki nagyban előadást tart nekem arról, milyen is volt, amikor ő kezdett el a szakmában dolgozni. Ideje a meglepetésnek, így megkeresem Lukast, és valami ostoba ürüggyel kicsalom az étterem elé. Tudja, hogy készülök valamire, szerintem egész este látta rajtam, de nem kérdezett rá. Tudta, hogy úgysem mondtam volna el neki.
- Lukas, szeretném neked bemutatni egyik leendő munkatársunkat, akit a többiekkel ellenében én szereztem. Csak hogy lásd, nem csupán neked van tehetséged ehhez - értetlenül pislog rám, már kezdené a kérdezősködést, mikor megpillantja Jörgöt. Fogalmam sincs mit csinált magával egy nap alatt, de a karikáknak nyoma sincs, a bőre sem olyan fakó már, és szemei újra élettel teli módon csillognak. Valamit nagyon tud, ha egyszer szükségem lesz egy teljes átalakulásra, biztos, hogy őt fogom felkeresni. - Pár perc múlva gyertek be, nehogy azt higgyék megöltelek - megszorítom kezét, és visszasietek az étterembe, nehogy a vendégeink unatkozzanak.
Szinte percenként az ajtó felé pislogok, és mikor végre meglátom őket, nyugodt mosoly terül el arcomon. Mindketten boldognak tűnnek, és mikor Lukas bejelenti, hogy Jörg is velünk fog dolgozni, kitör a tapsvihar. Azt hiszem sosem leszünk olyan elképesztően jóban egymással, de nem is kell. Ő Lukas legjobb barátja, nem pedig az enyém. Amíg Lukas boldog attól, hogy Jörg mellette van, addig én is boldog leszek. Ez így van rendjén.
Jörg érkezése rettentő sokat dobott a vacsora hangulatán. Sokkal több nevetés hangzik föl itt-ott, és az emberek is sokkal oldottabban beszélgetnek. A játékos művészlélek viselkedése valahogy mindenkire átragad. Azt hiszem remek csapat állt össze.
Épp a mosdóban lévő tükörben igyekszek megigazítani egy kósza tincset, mikor Lukas jelenik meg mögöttem, és hátulról szorosan átkarol. A tükörben látom ahogy boldog mosollyal temeti arcát a hajamba, mint egy hatalmas, bújós macska. Mióta együtt vagyunk, határozottan most a legboldogabb. Egy boldog vén medve.
- Köszönöm - suttogja egy apró puszit nyomva a fejem búbjára. Megrántom vállam, és lehunyt szemekkel dőlök mellkasának.
- Ezen nincs mit megköszönni. Jörg fontos neked, és ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyél, akkor ígérem, nem fogom megölni - nevetve ad még egy puszit, és ha az még lehetséges, még szorosabban ölel át. Már megint polipot játszik. - Lukas? Én... szeretlek... - jó, oké, nem egy étterem mosdója erre a legromantikusabb hely, de így alakult. Most éreztem úgy, hogy végre ki tudom mondani. A részletekre ne adjunk, fő, hogy végre kinyögtem. Más nem számít. Így is baromi nehéz volt, mert bár eddig is tudtam, az hogy kimondtam, sokkal valóságosabbá tette. Mostmár nem hagyhatom el akármikor. De nem is tenném, mert szeretem. Nagyon szeretem.
- Én is szeretlek - suttogja füleimbe, és ahogy kinyitom szemeimet, látom arcán a boldogságot, a szeretetet, mindent, mit én jelentek neki. Olyan fontos nekem. Sosem hagynám el, még akkor sem ha ő akarná. Most már sosem fogsz tőlem megszabadulni, Lukas Merten. Soha.
Lukas:
- Mi jót csináltál? – Kicsim jókedve beragyogja az egész lakást, mióta félig-meddig hozzám költözött, a szinte üres lakást élettel tölti meg. Mortymer is, én is sokkal boldogabbak vagyunk miatta, az egész lakás megváltozott a jelenlététől, bár látható változás csak az ágyammal szembeni falon történt. Még csak a ruhái sincsenek itt, pár váltáson kívül, csak a fogkeféje, és a pizsomája, és mégis ekkora hatással van a környezetére Martin. Nem véletlenül szeretem én ennyire!
- Beszéltem az ingatlanossal. Holnap megmutat nekünk pár helyet, ahol kialakíthatjuk a cég központját. Remélem nem terveztél semmit – mosolygom, és kíváncsian a szatyorba pillantok, hogy hátha ki tudom következtetni a hozzávalók alapján, mit is fog főzni. Lett egy új kis konyhatündérkém, néha még félek is, hogy mennyire meg fogok hízni miatta, ha ilyen fantasztikusan finom ételekkel töm. De valahogyan egyáltalán nem tud zavarni, maximum még több időt fogok a rúdon tölteni. Hmmm… tudom is, mit kellene tennem valamelyik nap! De ezt majd később…
- Igazából randim van az egyik helyes dokival, akit a kórházban szedtem föl, de lehet, hogy a kedvedért lemondom. – Édes. Drága. Tündérbogyóka. Tudom, hogy csak húzza az agyamat, igazából nem tenne ilyet, de kell egy kis figyelmeztetés, hogyha esetleg, talán mégis, hogy ő az enyém, senki mással nem randizhat, maximum csak flörtölgethet, így egyből letámadom. Földobom a pultra, nem számít, hogy ott vannak a kaja hozzávalók, most ő lesz az ebédem! De még milyen finom, ínycsiklandozó ebéd…!
Nem ellenkezik, nem is akarna, ő is ugyanúgy vágyik rám, ahogyan én rá, talán még jobban is. Bár nem. Négy év lemaradást kívánás terén még ő sem tud behozni, pedig igencsak próbálkozom a csábítgatásával. Lábait körém fonja, csak hogy még jobban egymáshoz tapadjunk. Meztelen felső testemet zavarja az ingje, hát le is hámozom róla, úgysem kell most az neki.
- Ugye tudod, hogy sosem tenném meg? – Tudom. Persze, hogy tudom, de nem árt néha figyelmeztetni, és kimutatni, ki is itt a főnök, kinek a tulajdona Martin. Na, jó, nem a tulajdonom, de az enyém. Végre az enyém! Még mindig el sem hiszem…
- Tudom. De azért tisztáztam a dolgokat – jelentem ki magabiztosan vigyorogva. Tudom jól, mennyire imád engem amúgy is, hát még mikor megmutatom a nem kicsit magabiztos oldalamat. Olyankor egyből elolvad, de ez fordítva is ugyanígy van, teljesen le tud hengerelni az édesen cuki magabiztosságával. Meg a szemtelenségével, édességével, szépségével, okosságával, és még napestig sorolhatnám, mijeivel.
- Akkor, most hogy tisztáztuk, el is engedhetsz, hogy elkészítsem a vacsorát – suttogja kuncogva, miközben mellkasomat puszilgatja. Aha, persze. Majd elengedem, mikor így felhúzott, mi? Nem-nem, ez nem választható opció, én tökéletesen jóllakott lennék tőle is.
- Mivel lepsz ma meg? – kérdezem, mint aki hajlandó arra, hogy talán elengedi áldozatát, ha az valami finomat készít neki.
- Rakott kelbimbó. – Kizárt dolog! Így már tutira biztos, hogy nem foglak elengedni, ne is álmodozz róla, drága! - Tudom, hogy utálod, de a dokid azt mondta, muszáj mindenféle vitamint bevinned a szervezetedbe, úgyhogy vagy megeszed ezt, vagy puszta kézzel gyömöszölöm le a torkodon. – Nem-nem. A kelbimbóban nincsen vitamin. Az csak… az csak egy rakás borzalom! Fúj!
Hogy eltereljem a figyelmét, már nadrágjánál matatok, és megkérdezem, mi volna, ha mást csinálnánk inkább ahelyett, hogy főzőcskézne. Én tudok egy igazán jó programot, mrr, de még milyen jót!
Csoda - suttogja vissza, érzékien bele a fülembe, és ellök magától, hogy helyet csinálva magának, leugorhasson a pultról. Hééé! Ez csalás! Ne már… Olyan gonosz néha, de persze így szeretem, de képes itt hagyni engem egy nyomorult rakott kelbimbó miatt?! Pfff… szép, mondhatom… Ezért sztrájkolni fogok, és nem eszem meg!
Csak kár, hogy még képes lenne, és belém tömné… A francba!
---*---*---*---
Rengeteg dolgot kell még elintézni a ma esti ünnep előtt, és már csak két óra van hátra. Mivel sikerült megkötnünk álmaink üzletét, és sikerült megvennünk azt az ingatlant, amibe mind a ketten első látásra teljesen beleszerettünk, Martin ötlete volt, hogy szervezzünk egy bulit, ahová minden új-régi munkatársunkat meghívjunk, a feleségeikkel, barátnőikkel együtt, megünnepelvén leendő nyitásunkat. Szerencsére mindannyian visszajelöltek, kivéve… hát, kivéve Jörgöt. Őt is próbáltam átcsábítani, de sem a telefonjaimra, sem az SMS-eimre, sem pedig az e-mailjeimre nem válaszol, így valószínű, tényleg soha az életben nem akar többet látni engem.
Rosszul esik, nagyon rosszul, de próbálom ezt nem mutatni Martin előtt, hiszen neki nem a szíve csücske Jörg. Nem csodálom, hisz kirúgatta, szeméten viselkedett vele, de… nekem akkor is a legjobb barátom marad, ha soha többet nem beszélünk, akkor is.
A szervezés lefoglal, így a lehetséges összes másodperc helyett csak percenként tudok Jörgre gondolni, de ahogy egyre közeledik a party kezdete, úgy válok egyre izgatottabbá. Basszus! Ha nem jön be ez az egész… ha a semmiért mondtak fel miattam nem kevesen… ha csődöt mondok, és nem csak én fogok bukni, hanem rajtam kívül több tízen, a feleségeikkel, gyerekeikkel együtt…
Basszus, én ezt nem gondoltam át.
Próbálom nem kimutatni hirtelen jött aggodalmamat, de nagyon nehéz Martin előtt titkolózni. Nem akarom elkeseríteni, vagy azt kimondatni vele, hogy „én megmondtam”, meg ilyeneket, szóval nem szólok egy szót se, de… jaj. Ha csődbe megy a cég… ha befuccsol az üzlet… én esküszöm, hogy fölelevenítem az ősi, jó japán szokást, és szeppukut követek el.
- Nos, mit gondolsz, így néz ki egy társtulajdonos? - jelenik meg hirtelen Martin, és édesen körbefordul előttem, megmutatva öltönybe bújtatott karcsú alakját. Hát igen… még mindig lehetetlenül gyönyörű öltönyben! Azt hiszem, amint meg lesz az első alkalmunk, nem lesz olyan nap, hogy a munkahelyen ne másznék majd rá, ha akkor is így fogja illegetni magát előttem… Komolyan mondom, szexibb, mint abban a falatnyi kis bőrnaciban, amit a bárban szokott hordani, pedig az nagy szó! – Na, gyere, mert elkésünk! – mondja, és egy forró csók után maga mögött húz.
A fogadásra egy közeli éttermet béreltünk ki, és direkt svédasztalosra terveztük, hogy kötetlen legyen, na meg hogy ne emlékeztessen minket a volt munkahelyünk unalmas, kötött, és feszélyező üzleti vacsoráira, ebédjeire. Sokan vannak, a lehető legjobbak, így biztosan nem bukhatunk el, de az aggodalmam most sem múlik, sőt, inkább csak erősödik. Hisz itt ez a sok ember, aki láthatóan bízik bennem, bízik bennünk, hogy meg tudjuk csinálni, valóra tudjuk váltani a saját álmainkat, és nem fogunk befuccsolni. Ijesztő érzés.
A vacsora igazán jó hangulatban telik, mindenkivel beszélgetek pár sort, de fél szememmel mindig Martint tartom figyelemmel, hátha rá tudok jönni, mit titkol annyira előlem. Tudom, hogy nem mond el valamit, ismerem, de azt is tudom, ha magától nem mondta el, akkor akkor sem fogja elmondani, ha tépőfogóval próbálnám kitépni belőle.
- Lukas – sétál ide hozzám, majd rángat ki az épületből életem értelme. Na, most talán megtudom, mit titkolt! -, szeretném neked bemutatni egyik leendő munkatársunkat, akit a többiekkel ellenében én szereztem. Csak hogy lásd, nem csupán neked van tehetséged ehhez. – Ohh… egy új munkatárs? De hát… ki? Hová?
Kezdeném kérdezősködésemet, de ahogy megpillantom, a szavam is eláll. Jörg? Ő… most… komolyan itt van? Komolyan a munkatársunk lesz? Ez…
- Pár perc múlva gyertek be, nehogy azt higgyék megöltelek – hagy magunkra minket Martin. Soha, de soha, de soha nem leszek képes ezt meghálálni neki. Nem találom a szavakat, teljesen elérzékenyültem, pedig most már nem is vagyok szerelmi bánatos, meg nem is kell szednem a gyógyszereket. Torkomat valami kaparja, muszáj megköszörülnöm.
- Jó, hogy látlak – mosolyodik el Jörg. Tiszta, ápolt, szokásosan vagány külseje mögött látom az eltitkolt könnyeket, az átalvatlan éjszakákat. Ismerem, akár a tenyeremet, sőt, jobban is. Én látom, amit más nem, és ő is látja rajtam, amit más nem. – Nyugalom. Mindenki segíteni fog neked, itt van melletted Martin, és most már én is. Persze… csak ha még szeretnéd… - Mondtam. Ő egyből tudja, mi bánt engem, de így van ez jól. Nem hiába a legjobb barátom.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, hogy megnyugtatsz, köszönöm, hogy vagy nekem. – Hangom elfullad, nem sírok. Ha akkor nem sírtam, mikor kitagadtak, ha akkor nem sírtam, mikor Martin elutasított, most sem fogok bőgni, mikor visszakaptam Jörgöt. Férfi vagyok, vagy mi!
- Gyere, menjünk be! – Nem kell nekünk sok beszéd, fél szavakból is megértjük egymást. Túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy ne ismerjük még egymás gondolatait is, ezért nem is kell másról beszélnünk. Meg különben is… az érzelmek részletes kitaglalása a lányok feladata, nem a miénk, férfiaké!
Bemegyünk, bejelentem, hogy Jörg is velünk fog dolgozni, mire kitör az ováció. Jörgöt mindenki szereti, őt nem lehet utálni. Na, jó, ha valakit kirúgat, és úgy viselkedik vele, mint egy megsértett, hisztis díva, akkor természetesen el lehet nézni, hogy mégiscsak van egy kivétel, de… Martin még így is a legszebb ajándékot adta nekem, természetesen csakis maga után. Sosem fogom tudni neki eléggé meghálálni.
Mikor elmegy a mosdóba, itt a tökéletes alkalom, hogy elmondjam neki, köszönöm. Épp a haját igazgatja, ahogyan betérek a mosdóba, és egyből átkarolom. Szorosan ölelem, nem engedem el. Annyira, de annyira szeretem őt! Boldogan mosolyogva figyelem magunkat a tükörből, és elmondhatom magamról: maradéktalanul boldog vagyok, és bár kicsit bennem van a félsz, ha Jörg azt mondta, hogy menni fog, hát menni fog ez az egész őrült ötlet. Martinnal, és Jörggel, a számomra két legfontosabb emberrel az oldalamon, természetesen nem lehet semmiféle gond.
- Köszönöm – suttogom fülébe, és egy puszit nyomok a hajára. Lehunyja szemeit, és teljes bizalommal dől neki mellkasomnak, mert tudja, soha nem bántanám, soha nem tennék vele semmi rosszat. Talán végre tényleg elhiszi, hogy hiába gyűjtöttem róla képeket, nem vagyok ám egy őrült rajongó, sem baltás gyilkos.
- Ezen nincs mit megköszönni. Jörg fontos neked, és ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyél, akkor ígérem, nem fogom megölni – muszáj fölnevetnem, puszit adnom neki. Imádom! - Lukas? Én… szeretlek… - Szívem megdobban, ahogy kimondja. Végre… végre kimondta!
- Én is szeretlek – suttogom fülébe. Túlcsordulnak bennem az érzések, hihetetlen, hogy jelenleg minden ilyen rohadtul tökéletes. A cégünk csak arra vár, hogy megnyithassuk kapuit, az emberek bíznak bennünk, Jörg ismét a barátom, és Martin is kimondta, hogy szeret. El sem hiszem, hogy tényleg minden ennyire, de ennyire csodálatos!
Úgy érzem, muszáj szétkürtölnöm az egész világba, hogy boldog vagyok, és legfőképpen kivel vagyok boldog, így még mielőtt alaposabban átgondolnám, szokás szerint fejjel rohanok a falnak, aztán meglátom, betört-e a fejem, vagy csak erősebb lett-e a koponyám. Az értetlenkedő Martint magam után ráncigálva kisietek a leendő kollégáink elé, és megköszörülöm a torkomat, hogy mindenki rám figyeljen.
- Nos, mint tudjátok, Martint azért rúgták ki, mert egy meleg bárban dolgozik mellékállásban, és úgy gondolták, ez rontaná a cég hírnevét. Amit nem tudtok, hogy én is pontosan ugyanott dolgozom mellékállásban, és Martin a szerelmem. Ha… ha ez valakit zavar, akkor kérlek Titeket, most szóljatok, és menjetek el, ha nem tudtok ezzel együtt dolgozni – mondom ki egy levegővétellel a dolgot. Közvetlen hangvételt ütök meg, ez most nem egy kötött üzleti vacsora. Most vagy mindenki megutál, Martinnal az élen, hogy hogy voltam képes ezt elmondani, vagy értékelni fogják az egyenességemet. Remélem, az utóbbi lesz…
- Nem mondod, nagy okos! – szólal meg hátulról Thomas, az egyik legrégebb óta ismert kollégám. Igazából ő segített bejutni a volt munkahelyünkre, bár soha nem voltunk kifejezett barátok. – Tudjuk mi azt jól, bár az, hogy te is egy meleg bárban dolgozol, engem személy szerint meglepett, de az, hogy jársz a kiscsibével, az nem meglepő egyikünk számára sem.
- Kiscsibe?! – kiált föl mellettem Martin, de én sokkal meglepettebb vagyok annál, hogy ezen az elnevezésen akadjak fönt. Meg különben is, nekem tetszik… Olyan kis aranyoska, mint Martin, de ahogy elnézem oldalra pislantva felháborodott, felpuffasztott arcát, nem nagyon fogom használni. Ki tudom én mással is akasztani, nem kell nekem ahhoz ilyen elnevezéseket használnom…
- Tessék? – kérdezek vissza meglepetten. Engem inkább a kiscsibe utáni rész kötött le. Tudták, hogy mi ketten járunk? A kollégák fölkuncognak, és az egyetlen kolléganőnk, akit eléggé talpraesettnek találtunk ahhoz, hogy elcsábítsuk, szólal most föl. Talán őt kiáltották ki szó szólójuknak, vagy nem tudom…
- Ugyan, Lukas. Nem véletlenül minket választottál, nem vagyunk mi hülyék, hogy ne jöjjünk rá, mi is van a háttérben, miért is akartál ilyen gyorsan kilépni. Eléggé feltűnő volt, hogy egyszerre tűntetek el, és hogy nem sokkal miután kirúgták Martint, te is fölmondtál, és előjöttél ezzel az ötlettel. De ezt megbeszéltük a többiekkel, és úgy gondoljuk, hogy eléggé nagyok vagyunk már mindannyian, el tudjuk fogadni, hogy a két főnökünk együtt járnak, főleg, ha nem nagyon hirdetik – mondja tárgyilagosan. Ezért kedvelem Taniát, mindig egyenes, mindig kimondja, amit gondol, de nem sértően. Mint most is, nagyjából utasított minket, hogy amíg moderáljuk magunkat, addig nem lesz semmi gond. Jól van, tudjuk mi zárt irodák mögött is csinálni…
Elvigyorodok, egyrészt a fogadtatás miatt, másrészt a gondolataim miatt, de az utóbbit persze nem kell másnak tudnia. Na, most már tényleg minden rohadtul tökéletes!
Ennél már csak egy esküvő lehetne tökéletesebb, de messze van még az… De persze, mint tudjuk, ami késik, nem múlik, egyszer, a közel jövőben, úgyis rá fogom majd venni Martint, de csak szép sorjában! Először az első alkalmunk, majd az összeköltözés, végül az esküvő. Gyerek nem kell, egyikünk sem kifejezetten az a gyerek-szerető típus, meg aztán időnk sem lenne rá. Hisz itt van nekünk most már ez a cég, az elfogadó kollégákból álló nagy család, és persze Mortymer is, ha nagyon gyereket akarnánk…
Sosem gondoltam volna, de… végre tényleg tökéletes az életem!
La fine
Még egyszer, köszönöm ezt a csodálatos játékot!
Folyt. köv. Jörgéknél :P
|
