|
Foggal-körömmel
Villámjáték volt, rettentően élveztem. Társam (ukém) Mora volt. A sztori bevezetője röviden:
George az egyetem legszexisebb fenegyereke, a vízilabda csapat sztárja kissé lassú felfogású, ha matekról van szó. Mivel a csapatban maradás feltétele a jó tanulmányi átlag, ezért kénytelen segítséget kérni valakitől. Egy csapattársa ajánlását követve felkeresi a szürke kisegér matek-zsenit és felkéri korrepetálásra. Maga sem veszi észre mikor és hogyan, de fülig beleszeret a srácba, akinek fogalma sincs arról, milyen érzelmeket keltett életre a lélegzetelállító nagymenőben, amikor pedig rájön, már késő. Az oroszlán belevájja karmait a prédájába és nem ereszti…
Hogy is szokták mondani? Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt…
Romantikus, édes kis történet leheletnyi darkos fűszerezéssel, csak a pikantéria kedvéért. Yaoi.
Szereplők:
***
Geo
Hangosan bőg a motor alattam, ahogy behajtok vele az egyetem udvarába. A főépület előtt állítom le, leveszem fejemről a sisakot és beleborzolok göndörödő sötét fürtjeimbe. Leszállok a Hondámról, és a sisakot hanyagul az ülésen hagyom, hátizsákomat kiveszem az ülés alatt rejtőző csomagtartóból, lezserül a vállamra dobom és könnyedén felszökkenek a lépcsőkön. Sok diákot látok, az ismerősüknek intek vagy biccentek, és besietek az épületbe. Fekete bőrkabátom zsebébe süllyesztem a kulcsaimat. Igencsak kilógok a farmeres-kockásinges egyetemista környezetből a bőrszerelésemben, de hát a motoron megfagynának a mogyoróim a vékony cuccokban. Ujjatlan bőrkesztyűmet sem veszem le, minek? Nem maradok sokáig, csak beugrottam becserkészni valakit. A hirdetőtáblák mellett vannak az órarendek. A neten már megnéztem a srác órarendjét, akiről egy csapattársam beszélt. Ethan Brayden. Egy évvel jár alattam, és egy szemináriumokra jár John haverommal.
„Rohadt jó agya van, haver! Állítom neked, hogy Nobel díjas lesz a kiscsávó, tehát ha neked a legjobb kell, aki felkészít a matek és fizika vizsgáidra, akkor őt ajánlom. Magának való a srác, de jó fej, nekem is segített néhány leckében. A neve? Ja igen… Ethan… Ethan Brayden.”
Első emelet, 122-es terem – bökök rá a táblán lévő órarendre. Ha minden igaz, most az egész évfolyamnak közös előadása lesz, így könnyebb megtalálnom, mintha kiscsoportos órákon keresném a sok egyetemista között.
Felsuhanok a lépcsőn, közben a csuklómra pislantok. Cartier mondja: öt perc múlva kezdődik az előadás, jobb belehúzni. Megtorpanok az előadóterem ajtajában, és körülnézek. A fokozatosan emelkedő padsorok tömve vannak, és amikor felfedezik a diákok a jelenlétemet, elhalkul a zsivaj. Valaki a nevemet mondja a többieknek, és a felismerés szikráját látom mindenki szemében. Az egyetem vízilabda csapatának nagy tehetsége, oszlopos tagja vagyok, az egyetem fenegyereke, és a csajok álma. Azonban azt senki nem tudja, mennyire sötét tudok lenni, ha matekról vagy fizikáról van szó. Na ezt most orvosoljuk.
- Üdv – gördül végig a termen mély bariton hangom. – Ethan Brayden itt van? Őt keresem.
Ethan
Kizárva az órák előtti zajongást, elmélyülten tanulmányozom a következő előadás anyagát, mivel terveim ellenére, tegnap elaludtam, mielőtt megtehettem volna. Úgy pedig sokkal biztosabbnak érzem, ha legalább tudom, miről lesz szó.
Emily és Blake a balomon ücsörögve beszélget, a következő kirándulást tervezik. Be akartak vonni, de inkább rájuk hagytam a részleteket, nekem megfelel, ha majd a végleges döntést közlik. Jobbomon a padok közti lépcsősor húzódik, és eléggé hátul is vagyunk ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak.
Mégis a csend lesz az, ami végül megzavar. Olyan hirtelen ereszkedik le a teremre, hogy még én is felkapom a fejem, és követem a többiek pillantását.
Egy felsőbb éves ácsorog az ajtóban, hamarosan az is kiderül a felhangzó névből, hogy az egyetem egyik sztárja, személyesen. Még én is tudom, ki George Norway, annak ellenére, hogy a sohánál is ritkábban forgok a köreiben.
Nem rám tartozónak ítélve a jelenlétét, fordulnék is vissza a könyvemhez, mikor ismételten csendet varázsolva a teremben, megszólal:
- Üdv. Ethan Brayden itt van? Őt keresem.
Nevem hallatán nem csak az ütő áll meg bennem, de a sarkán egyensúlyozott könyv is kihullik a kezemből, előre bucskázva az alsóbb sorba. Biztos vagyok ugyan benne, hogy évfolyamtársaim fele eddig azt se tudta, hogy létezem, a másik felének pedig igen csak kis része tudja, mi a nevem, most ezen keveseket követve, mégis mindenki rám bámul.
Hirtelen azt se tudom, hogy a lehullott könyvemért nyúljak, vagy inkább süllyedjek el zavaromban, de azt biztos, hogy mindenhol szívesebben lennék, mint a sok kíváncsi szempár kereszttüzében. Mielőtt azonban megmoccanhatnék, némi segítséggel ő is kiszúr, és hosszú léptekkel előttem teremve, fölém magasodik.
- Te vagy Ethan Brayden? – kérdezi, miközben felkapja a földről, és elém rakja elejtett könyvemet, amin jó kisiskolás módjára, ott díszeleg a nevem.
- Ümm... igen – préselem ki magamból, és még bólintok is, inkább a magam biztatására, mint hogy nyomatékosítsam a szavaim.
- Remek. Gyere velem egy kicsit, beszélnünk kell!
Elkerekedett szemekkel, értetlenül pillantok fel rá, és a teremben felerősödő zsivaj is döbbenetet sugall. Mikor azonban látja, hogy ezzel nem jut előbbre, megragadja a karom, és könnyedén talpra állít. Blake már ugrik is fel, de egy legyintéssel elintézi.
- Nyugi már, nem eszem meg! – sóhajtja. – Két percet kérek. – Tétován bólintok, mire leterel a lépcsőn, ki az előadó elé. Életemben nem voltam még ilyen zavarban, szinte leeresztek, ahogy bezárul mögöttünk az ajtó. Persze a másik zavarba ejtő jelenség még mindig előttem van, de legalább egyedül.
- Mit... mit tehetek érted? – szedem össze magam annyira, hogy sikerüljön egy értelmes mondat.
- Segítség kéne matekból meg fizikából, és téged ajánlottak – vág bele a közepébe, én pedig egészen megnyugszom. A veréstől kezdve, mindenféle szörnyű gondolat átfutott a fejemen, de ha csak korrepetálásról van szó...
- Ó, oké... mármint, szívesen segítek, ha tudok – találom meg a hangom.
- Kösz, akkor órák után összeszedlek a kettes kapunál – közli, és nekem még megdöbbenni sincs időm, búcsút intve fordul is el.
- Várj... – szólnék utána, de torokköszörülés hangzik fel mögöttem, én pedig zavartan kapom a pillantásom a professzorra. Bocsánatot kérve slisszolok vissza az előadóba, és felmenekülök a helyemre. Egyáltalán nem örülök az előadás során rám szegeződő, kíváncsi pillantásoknak. Vajon ha elmondanám, hogy egyszerű korrepetálás miatt keresett csodálatuk alanya, akkor ő maga dühös lenne? Ki tudja, mi képes rombolni egy hozzá hasonló imidzsét.
Geo:
Több fej egy bizonyos irányba fordul, és alighanem az a srác lesz az, aki leejtette a könyvét. Néhány lépés a hosszú lábaimmal, már előtte is állok, és felé nyújtom a tankönyvet.
- Te vagy Ethan Brayden?
- Ümm… igen.
Olyan semmilyen a srác. Barna haja az arcába lóg, a szemeit sem látom emiatt. Túl nagy a közönség, nem akarom hogy mások is hallják ahogy felkérem őt korrepetálásomra, mert holnap az egész egyetem erről fog pusmogni.
- Remek. Gyere velem egy kicsit, beszélnünk kell!
Meglepetten bámul fel rám, láthatóan nem érti mi a fenét akarok és miért akarom, nekem viszint nincs időm a hosszas könyörgésre, mert mindjárt jön az óraadó tanár, ezért felkanalazom a srácot a székről. Mellette két diák azonnal felpattan, ezek szerint a barátai. Rájuk villantom sárga szemeimet.
- Nyugi már, nem eszem meg! – sóhajtom. – Két percet kérek.
Leterelgetem a lépcsőn a kölyköt, mert hát aki a vállamig sem ér, az nekem kölyök. Odakint a folyosón a falhoz támasztom, mert láthatóan még mindig nem tért magához a döbbenettől. Vagy lehet hogy alapjáraton ilyen bamba? John nem mondott erről semmit.
- Mit... mit tehetek érted? – kérdezi. Kedves hangja van, nem érződik a szavai mögött hogy a búsba kívánna engem. Zavartan beleborzolok a hajamba, és a folyosófalat fixírozva mormolom a választ. Nem szeretem bevallani senkinek, hogy segítségre szorulok.
- Segítség kéne matekból meg fizikából, és téged ajánlottak.
- Ó, oké... mármint, szívesen segítek, ha tudok.
Megkönnyebbülten bólintok, és végre ismét ránézek, de csak a cipőjét bámulja. A tanár viszont közeledik a folyosón. Basszus. Pedig a számát is el akartam kérni, de majd akkor délután.
- Kösz, akkor órák után összeszedlek a kettes kapunál. Szia.
Elhúzom a csíkot.
*
A kapu mellett a motoromnak támaszkodva várom őt. Police napszemüvegem orromra biggyesztem, és sóhajtva nézek órámra. Késik. Már majdnem félhárom, és kettőkor érnek véget az órái. Hol a szöszben van? A mellettem álló csacsogó csajok hozzám beszélnek, de csak néha morranok egyet válaszul, és ez nekik bőven elég. Jó fej vagyok, ezért nem küldöm el őket a búsba.
- Na és kit vársz Geo? – kérdezi az egyik.
- Egy haveromat.
- Bemutatsz neki minket?
Valaki fut felém, és amikor közelebb ér, látom hogy Ethan az. Na végre. Karba fonom a kezeimet széles mellkasom előtt, és bevárom őt. Előre hajolva lihegi ki magát, a csajok pedig meglepetten nézik őt.
- Szia George, bocs a késésért! – zihálja. – Norming professzor megkért egy szívességre, és nem tudtalak értesíteni…
- Ő a haverod? – kérdezi az egyik csaj lebiggyedő ajkakkal, lenézően végigméri Ethant. Nyilvánvaló a megvetése.
- Koccanjatok le csajok, bántjátok a szemem– morranok.
- Tessék? – néznek rám döbbenten. Csettintek ujjatlan kesztyűs kezemmel, és magam mögé mutatok.
- Kopjatok le.
- Anyád! – mondják, és sértetten elsietnek a közelemből. Ethan felegyenesedik és a szemembe néz.
- Nagyon megbántottad őket, ez nem volt szép tőled.
- Mert nem tudsz semmit róluk. Ha tudnád amit én, egy szavad sem lenne. - Ellököm magam a motortól, és elé állok. Alaposan megnézem az arcát, a szemei egészen sötétek, mintha nem is lenne pupillája, de amikor leveszem a napszemüvegem és közelebb hajolok hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, hátrahőköl.
- Oké, szóval akkor…
- Először is cseréljünk telefonszámot. – Előrántom a mobilomat és belevésem amit diktál, közben mondom neki az enyémet. Amikor végre elteszi a zsebébe a telefonját és újra rám néz, rámosolygok. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer bárkinek is felteszem ezt a kérdést: - Mennyi egy menet nálad?
Kikerekednek a sötét szemei.
- Hogy micsoda?
- Óradíj, Ethan. Ugye nem gondoltad, hogy ingyen kérem a korrepetálást? - Zavartan pislog fel rám és ettől felnevetek. – Vagy elvállaltál volna ingyen is? Ez kedves tőled, de John a csapattársam azt mesélte, hogy jól jön neked a pénz, és különben is így fair. Szóval?
Ethan
Vetek egy kétségbeesett pillantást az órámra, és miután megállapítottam, hogy semmi kétség, alaposan elkéstem, még gyorsabb futásra ösztökélem magam. Talán el kellett volna utasítanom Norming professzor kérését, de ha nem segítek neki a keresgélésben, valószínűleg egész délután bent lett volna. Kissé szétszórt, a kezében tartott könyveket se szokta megtalálni. Így viszont George-ot váratom, ugyanis semmi elérhetőséget nem tudok, amin értesíthettem volna.
Szerencsére már látom a kettes kaput, és pár lány társaságában, őt is. Megkönnyebbülten fékezek le előttük, és térdeimre támaszkodva, visszanyerem a lélegzetem.
- Szia George, bocs a késésért! – hadarom, két lihegés közepette. – Norming professzor megkért egy szívességre, és nem tudtalak értesíteni…
- Ő a haverod? – nyomja el szabadkozásom az egyik lány hangja, és fel se kell rá néznem, hogy érezzem a megvetését. Na igen, mi sem különösebb, mint az egyetem legnépszerűbb sráca, és egy ismeretlen senki együtt, de nem merem kijavítani. Egyértelmű, hogy nem vagyunk haverok, de ha ő ezt mondja, akkor nem akarja reklámozni a korrepetálást.
- Koccanjatok le csajok, bántjátok a szemem– morran fel, és nem csak a lányok, de én is meglepetten pillantok fel rá.
- Tessék? – Nem akarnak hinni a fülüknek, de George még nyomatékosítja is a szavait, ahogy csettintve a háta mögé mutat.
- Kopjatok le.
- Anyád! – érkezik a sértett reakció, ahogy távoznak. Már teljesen lenyugodott a légzésem, így kiegyenesedve nézek a szemébe.
- Nagyon megbántottad őket, ez nem volt szép tőled – jegyzem meg, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem az én dolgom. Mégis fura ilyen társalgást hallani attól, aki olyan népszerű.
- Mert nem tudsz semmit róluk. Ha tudnád amit én, egy szavad sem lenne. – Erre nem tudok mit mondani, és amúgy is egészen más köti le a figyelmem, mikor ellökve magát a motortól, közvetlenül előttem áll meg. Hátrahőkölök, ahogy közelebb hajol, és zavaromat elrejtendő, igyekszem a tárgyra térni.
- Oké, szóval akkor…
- Először is cseréljünk telefonszámot – vág a szavamba, és már húzza is elő a sajátját, én pedig követem a példáját. Végzünk a kölcsönös számfelmondással, és utána szidhatom magam, hogy zavarba jövök a mosolyától. - Mennyi egy menet nálad?
Nem kicsit döbbenek le a kérdés hallatán. - Hogy micsoda?
- Óradíj, Ethan. Ugye nem gondoltad, hogy ingyen kérem a korrepetálást? – Zavaromban azt se tudom mit mondjak, csak pislogok fel rá, mire elneveti magát. Jól van, nem én tehetek róla, hogy teljesen félreérthetően fogalmazott! Amúgy pedig nem gondolkodtam díjon, általában szívességből segítek. – Vagy elvállaltál volna ingyen is? Ez kedves tőled, de John a csapattársam azt mesélte, hogy jól jön neked a pénz, és különben is így fair. Szóval?
Tény, hogy nem jön rosszul, de valahogy sose szerettem pénzt kérni másoktól. Azt se igen tudom, mennyit szokás, így kissé találomra nyögök be egy összeget.
- 10 dollár, másfél óráért... azt hiszem – vonom meg a vállam, mintha inkább kérdés lenne, mint válasz.
- Nem vagy valami drága – jegyzi meg, szórakozott mosollyal, én pedig igen csak megküzdök magammal, hogy ne látszódjon meg rajtam a zavar, az ismételten kétértelmű fogalmazás miatt.
- Ne-nekem így jó – jelentem ki, majd gyorsan témát váltok. – Kezdjük most? Vannak nálad könyvek?
- Vannak, szóval kezdhetjük – bök a motorja felé, és készül is felszállni. – Pattanj fel, menjünk egy kávézóba! – Nagy szemekkel mérem végig a motort, majd sebesen megingatom a fejem. Nincs az az isten, hogy én felszálljak arra!
- Inkább itt a parkban! – mutatok a hátam mögé, és mikor kétkedve pillant az udvarra, gyorsan folytatom. – Tudok eldugottabb részeket, ahova nem megy senki, nem fogják megtudni.
- Legyen – vonja meg a vállát, és a cuccait előhalászva követ, ahogy mutatom az utat. Megkönnyebbülten haladok a csendes, eldugott zug felé, ahol többnyire egyedül szoktam olvasni, vagy néha Emilyékkel társalogni.
Ahogy mindig, úgy most is üres a hely, így az egyik padra ülve, várakozóan pillantok fel rá. Nekem nincsenek meg azok a könyvek, amikből ő tanul, bár most megnézem pontosan melyek azok, és kiveszem őket legközelebbre a könyvtárból.
- Hagy nézzem meg a könyveid – nyújtom felé a kezem, mire leül mellém, és az ölembe pakolja őket. Memorizálom a címeket és írókat, majd átfutom a tartalomjegyzékeket. Most, hogy tanulásról és könyvekről van szó, elememben érzem magam.
- A vizsgákra szeretnél felkészülni, ugye? – nézel fel rá a lapokból, ő pedig bólint. – És melyik részt nem érted?
- Fogalmazzunk úgy, hogy probléma van már az alapozással is – túr a hajába bosszankodva, én pedig elmosolyodva fordulok vissza a könyvekhez.
- Ne aggódj, a fizika és a matek ezen a szinten nem sokaknak a kedvence – jegyzem meg kedvesen.
- Neked igen? – Meglepetten nézek fel rá a kérdést hallva, majd mosolyogva megingatom a fejem.
- Nem. Érdekel, mint ahogy a többi tantárgy is, de nem a kedvencem – felelem, majd témát váltok, és igyekszem kipuhatolózni, hol akadt el.
Jó egy óra után arra a következtetésre jutok, hogy jobb ötlet lenne az én tankönyvemmel kezdeni legközelebb, de mostanra ennyi elég.
- Szerintem mára végeztünk – jelentem ki, mire megkönnyebbülten dől hátra a padon. Lerakom mellé a könyveit, majd összepakolom a saját cuccom. Mivel ez most nem volt normál óra, elutasítom a fizetésre tett kísérletét. – Ha nincs edzésed, szólj, és ugyan itt találkozunk. Szia. – Búcsút intve távozom, mert még össze kell futnom a megszokott cukrászdában Blake-el és Emilyvel, hogy fixáljuk a szombati kirándulást.
Geo:
- 10 dollár, másfél óráért... azt hiszem.
- Nem vagy valami drága – válaszolom lágyan, közben zavarodott arcát nézem.
- Ne-nekem így jó. Kezdjük most? Vannak nálad könyvek?
- Vannak, szóval kezdhetjük. – A mocimra mutatok. – Pattanj fel, menjünk egy kávézóba!
- Inkább itt a parkban! - Ó, tehát fél a motoromtól? Kár. És a parkban akar leülni? Mi lesz, ha valaki meglát? Mintha a gondolataimban olvasna, hozzáfűzi: - Tudok eldugottabb részeket, ahova nem megy senki, nem fogják megtudni.
- Legyen.
Vállamra dobom a hátizsákomat és követem őt. Megkerüli az iskola főépületét, és leghátul a lezárt romos régi iskolaépület melletti kertig megy. Ide tényleg nem járhatnak sokan, mert a növények elvadultan nőnek mindenfelé, benőtték a romos falakat is, és egy pad van csak, amelynek háttámlájára felkúszott egy élénkzöld borostyánág, körülötte pedig rengeteg színes vadvirág hajladozik a szélben. Tisztára retró, de tetszik. Ethan leül és felnéz rám a nagy fekete szemeivel, amelyek olyan feltűnőek, hogy nem lep meg, amiért a haja mögé rejti őket, de most a szellő félrefújja a barna tincseket. Ledobom magam mellé.
- Hagy nézzem meg a könyveid.
- Oké. – Előhalászom a táskából a jegyzetfüzettel együtt, és az egész kis szeretetcsomagot az ölébe pottyantom.
- A vizsgákra szeretnél felkészülni, ugye?
- Aha.
- És melyik részt nem érted?
- Fogalmazzunk úgy, hogy probléma van már az alapozással is – morgom, zavartan beletúrok a hajamba.
- Ne aggódj, a fizika és a matek ezen a szinten nem sokaknak a kedvence.
- Neked igen?
Tökre kedves a mosolya. Ez tényleg egy figyelmes srác, nagyon rendes, de tényleg. Segít nekem, türelmes, mosolyog, és még vigasztalni is próbál, meg bátorít is. Jó fej.
- Nem. Érdekel, mint ahogy a többi tantárgy is, de nem a kedvencem.
Nézem, ahogy átlapozza a tankönyvet, majd a munkafüzetet és a jegyzetfüzetemet. Bele-bele kérdez, rákérdez és puhatolózik.
- És ez itt? Ezt itt elég zavarosan írtad le.
Odahajolok és megnézem, hogy mire mutat vékony ujjával. Milyen keskenyek a körmei, mint egy lánynak. Szép keze van. Vajon zongorázik is?
- Mert elvesztettem a fonalat. Ezt itt és itt még vágom, de ezt már nem.
- Rendben, értem. – Előre lapoz, egészen a félév eleji anyaghoz, és tovább kérdezget. Szerintem ő most így méri fel a tudásszintemet, tuti, habár nem értek az ilyen dolgokhoz. Mégis úgy érzem, tudja mit csinál, mert nyugodt és magabiztos. Mmm… Az előbb futva érkezett hozzám, mert késésben volt, és láttam hogy leizzadt, még sincs izzadtságszaga, hanem valamilyen egészen kellemes illata van, de nem tudom mi. Talán valamiféle dezodor, vagy sampon, nehéz megállapítani.
- Szerintem mára végeztünk! – csapja össze a tankönyv lapjait, és elhajolok tőle. Mi a francért akartam megszagolni a haját? Ennyire rég keféltem volna, hogy egy finom illattól begerjednék? Átveszem a felém nyújtott könyveket és belehajítom a táskámba.
- Köszönöm, Ethan. Mikor lesz a következő óránk? Holnap? – Felé nyújtom a tíz dolcsit, de elutasítja egy kézmozdulattal.
- Ha nincs edzésed, szólj, és ugyanitt találkozunk. Szia.
- Okés, szia!
Nézem ahogy elsiet, és nagyot sóhajtva hátradőlök a padon. Basszus. De utálom a matekot. A fizikát még elő sem vettük, pedig az lesz ám az igazi rémálom! Hogy fogok két hónap alatt felkészülni a félévzáróra? A legutóbbi vizsgaidőszakom is egy pokol volt, harmadszorra lett meg a kettes, de ahhoz, hogy a csapatban maradhassak, közepesnél rosszabb jegyem nem lehet. Tisztára, mint a gimiben, ott is vért izzadtam, de ott legalább tudtam puskázni, itt viszont lehetetlen.
Pff.
***
- Na sikerült beszélned azzal az Ethan nevű sráccal?
John besorol mellém a folyosón, kezet rázunk menet közben a menza felé.
- Ja, már el is kezdtük tegnap.
- Gyors voltál.
- Jaja, mint mindig.
- Hallom, átálltál reggeli edzésekre.
- Muszáj, mert Ethan csak délután ér rá.
- És hogy bírod a korán kelést?
- Szarul, baszki. Hulla vagyok, de ez csak átmeneti időszak, amint felzárkózom matekból és fizikából, már nem kell járnom Ethan óráira.
A menzán a szokásos tömeg fogad minket. Beállunk a sorba, megpakoljuk a tálcáinkat mindennel, ami hús és hús, fizetünk a kasszánál és elindulunk üres asztalt keresni. Két lány azonnal integetni kezd nekünk, hogy üljünk le mellé, John meg is teszi, de ekkor meglátom az ablak mellett egy kettes asztalnál Ethant. Egyedül eszik, egy tankönyvet olvas közben. Leteszem elé a tálcámat.
- Szia, leülhetek?
Félrenyel és köhögni kezd, közben hadonászik egyik kezével, hogy üljek le nyugodtan. Iszik egy korty vizet.
- Szia… - krákogja. Rávigyorgok.
- Bocs, nem akartam rád hozni a frászt.
- Semmi gond, khm… Csak nagyon elmerültem a könyvben.
- Azt látom, le is etted a pólódat.
Lenéz a mellkasára, és egy ó a francba! - nyögéssel megragadja a szalvétáját, hogy vad dörzsöléssel háromszorosára növelje a foltot. Szórakozott félmosollyal nézem, miközben a számba tolom az ebédemet. A lelkes munkától kipirul, és amikor rájön, hogy mennyire eredménytelen volt, bosszús sóhajjal fúj egyet.
- Francba – mormolja.
- Adjak kölcsön egy pólót? A táskámban van egy váltással.
- Ó nem, köszi, nekem is van. Ugyanis gyakran előfordulnak hasonló balesetek nálam – mosolyog rám aranyosan. Kuncogva szürcsölök a dobozos tejemből.
- Érdekes figura vagy te – dörmögöm lágyan.
- Ha te mondod… Habár nem én vagyok az, aki egy fél marhát megeszik ebédre – mutat a tálcámra, amiin tornyokban áll a hús. Vállat vonok.
- Sportoló vagyok és az izmok fehérjéből épülnek, ergo sokat kell belőle ennem. Ha olyan egérnek való adagot kellene ennem ebédre, amit éppen te rágcsálsz, éhen is vesznék.
- Aha! De ez legalább finom egérkaja! – mosolyog és bekap egy kanállal abból a zöld és piros valamiből.
- Szóval ráérsz ma délután? – szegezem neki a kérdést.
- De… Nem lesz edzésed?
- Átraktam az összes edzésemet a kora reggeli órákra, hogy minél több időm legyen a tanulásra.
- Ó ez jó, de… Nem fogsz így kikészülni?
Elmosolyodom.
- Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de megoldom hogy legyen időm pihenésre is. Szóval? Ma délután?
Ethan:
- Nem képmutató dolog akkor is, hogy addig észre se vesznek a nagymenők, míg nem kell nekik valami segítség tőled? – háborogja Blake, a szokásos, 6 gombócból álló fagyiadagja felett. Neki és Emilynek elmondtam, miért keresett fel George. Egyrészt, úgyse fognak pletykálni a dologrólm másrészt úgyse hagytak volna békén, míg nem mesélek. Ez pedig így jobb, mintha elszállt összeesküvéselméleteket gyártottak volna.
- Nincs ebben semmi képmutatás – vonom meg a vállam. – Ezen kívül mi dolga lenne velem? Más körökben mozgunk, más évfolyamra járunk, ugyan annyira nincs közünk egymáshoz, mint másokkal, akik a segítségem kérték.
- Jó, de... – Mielőtt folytathatná az akadékoskodást, Emily egy nagy kanál jeges édességet töm a szájába.
- Ne figyelj rá, dolgozik benne a „kinek nagyobb a farka” ösztön. – Blake-el egyszerre nyeljük félre ami a szánkban van, pedig már volt időnk hozzászokni barátnőnk szókimondóságához.
Míg ők ketten leragadnak a témán való vitatkozásnál, én elgondolkodva kanalazom tovább a fagyim. Nem ismerik George-ot, csak a pletykákat, és nem azok a fajták, akik az alapján ítélkeznek, így Blakeből valószínűleg tényleg a büszkeség beszélt. Én meg csak tanítom őt, így igazából mindegy, hogy milyen is valójában. Nincs közöm hozzá, kivel hogy beszél, és miért. A legközelebbi óránkig, úgyse fogom látni.
***
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, mikor legközelebbi találkozásunk időpontját tippeltem meg, mert az már rögtön a másnapi ebédszünetben bekövetkezett.
- Szia, leülhetek? – zökkent ki az olvasásból George hangja, én pedig ijedtemben félrenyelek, de azért igyekszem jelezni neki, hogy nyugodtan. Emily és Balke kettesben eszik kint, más meg úgyse szokott leülni mellém.
- Szia… - krákogom köszönésként, miután úgy ahogy leöblítettem a gyilkos falatot.
- Bocs, nem akartam rád hozni a frászt – vigyorogja.
- Semmi gond, khm… Csak nagyon elmerültem a könyvben.
- Azt látom, le is etted a pólódat.
- Ó a francba! – nyögöm, mikor a mellkasomra pillantva szembe találom magam egy szép zöld folttal. Felkapom a szalvétám, és igyekszem letörölni vele, de a brokkoli makacsnak bizonyul, és az elkenésén kívül, nem érek el vele semmit. Egy bosszús sóhajjal fel is adom inkább.
- Francba – ismétlem, és már sokadszorra elhatározom, hogy nem fogok olvasni evés közben. Úgyis elfelejtem a dolgot, ahogy legközelebb leülök enni.
- Adjak kölcsön egy pólót? A táskámban van egy váltással.
- Ó nem, köszi, nekem is van. Ugyanis gyakran előfordulnak hasonló balesetek nálam – mosolygok rá hálásan, bár még mindig nem értem igazán, mit keres a társaságomban, órán kívül. Pedig láthatóan jól szórakozik.
- Érdekes figura vagy te – dörmögi lágyan, pár korty, és egy kuncogás után.
- Ha te mondod… Habár nem én vagyok az, aki egy fél marhát megeszik ebédre – bökök rá az előtte tornyosuló hús kupacra, hogy leplezzem zavarom. Nem sokan mondták még nekem, hogy érdekes vagyok, így nem tudom kezelni.
- Sportoló vagyok és az izmok fehérjéből épülnek, ergo sokat kell belőle ennem. Ha olyan egérnek való adagot kellene ennem ebédre, amit éppen te rágcsálsz, éhen is vesznék – vonja meg a vállát.
- Aha! De ez legalább finom egérkaja! – mosolygok rá, és jóízűen bekapok egy falatot a brokkolis, paradicsomos salátából, amit a rántottsajtom mellé vettem. Nem vagyok vega, de annyi hústól, amit ő pakolt fel, rosszul lennék.
- Szóval ráérsz ma délután?
- De… Nem lesz edzésed? – pillantok fel rá meglepetten.
- Átraktam az összes edzésemet a kora reggeli órákra, hogy minél több időm legyen a tanulásra.
- Ó ez jó, de… Nem fogsz így kikészülni?
Elmosolyodik, és kezdem érteni, miért tartják őt a leghelyesebbnek az évfolyamomba járó lányok, akik ma végig róla beszéltek egyik szünetben.
- Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de megoldom hogy legyen időm pihenésre is. Szóval? Ma délután?
- Hát, akkor rendben, kettőtől ráérek – bólintok tétován. Még ha azt is mondja, hogy rendben lesz, kialvatlanul sokkal nehezebb tanulni is, pláne, hogy az óránk már délután lesz, az egyetemi előadások után. – Ugyan ott megfelel?
- Persze – bólint, és közben bőszen igyekszik bebizonyítani, hogy képes eltűntetni egyedül egy akkora adag húst. Egy darabig csendben eszünk, de én kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, úgyanis amióta leült hozzám, a figyelem középpontjában vagyunk.
- George... Javíts ki ha tévedek, de mindenki mink... vagyis inkább téged bámul, ugye? – töröm meg a közénk ereszkedett csendet fojtottan.
- Hát, valahogy úgy – feleli. – Zavar?
- Hogy mindenki téged bámul? – kérdezek vissza elgondolkodva, majd sietve megrázom a fejem. – Nem, dehogy, csak...
- Nem az, hanem a figyelem – nevet fel, elejét véve a szabadkozásomnak. – Szeretsz elbújni, nem?
- Elbújni? – nézek rá meglepetten.
- Elbújni – biccent, de mikor továbbra is értetlenül meredek rá, kifejti. – Eldugott helyeket ismersz, meg vagy illetődve ha figyelnek rád, és elrejted az arcod a hajad mögé.
Akaratlanul is tincseimhez nyúlok, melyek valóban mindig takarják mások elől a szemeim, de ez valahogy sose zavart.
- Nem állt szándékomban elbújni – felelem végül, egy válrándítással egybekötve. – Csak jobban élvezem a nyugodt környezetet, a barátaim társaságát, és a könyveket, mint a nagy felhajtást.
- Tehát körülöttem nagy a felhajtás? – mosolyog rám, az egyik kezére támaszkodva.
- Nem úgy értettem... Mármint van, de nem rossz értelemben gondoltam... Illik hozzád...ümm... Szóval érted – habogom zavartan, megijedve, hogy talán megbántottam valamivel.
- Értem – nevet fel, én pedig inkább a köztünk heverő könyvre szegezem a pillantásom. Újra csend ereszkedik ránk, amit ezúttal ő tör meg, maga felé fordítva a könyvet. – Ez nem a te évfolyamodnak van.
- Tudom, ez nektek van – fújom ki a bent tartott levegőt. – Ahhoz, hogy elmagyarázzam neked, tudnom kell, miről van szó.
- Megtanulsz egy egész könyvet ezért? – hökken meg.
- Az alapja ugyan az, mint a mi anyagunknak – felelem, majd az órára téved a tekintetem, és úgy pattanok fel, mint aki rugóra ült. – Délután elmagyarázom, most rohanok. Szia!
- Várj! – ragadja meg a csuklómat, mikor rohannék el a tálcával, és mosolyogva bök a könyvre meg a táskámra, amiket kapásból ott felejtettem volna.
- Köszi – pirulok el, és magamra akasztva azokat is, a tálca lerakása után, kisietek a menzáról. Még a pólómat is át kell vennem a következő óra előtt.
***
Kettő után 10 perccel, a megbeszélt helyen ücsörgök a padon, és élvezem a langyos, virágillatú szellőt. Hamarosan motoszkálást hallok meg, és George bukkan elő a bokrok közül. Úgy tűnik nagyon sietett, és ahogy bosszankodva átverekszi magát a gallyak közt, a hajába is ragad egykét levél.
- Bocs, le kellett ráznom néhány alkalmatlankodót – sóhajtja, miközben letelepszik mellém a padra. Mosolyogva ingatom meg a fejem, jelezvén, hogy semmi baj, majd némi hezitálás után, a hajához nyúlva húzom ki belőle a leveleket.
- Nem késtél le semmiről – jegyzem meg, majd előhúzok egy füzetet a táskámból, amit ma avattam fel. – Összeírtam pár képletet, amit alapjáraton meg kell értened, és tanulnod. Ezekre épül az ayag többi része.
- Ezt ebéd óta csináltad? – veszi el tőlem a füzetet, bólintok, majd intek, hogy nézze át. Ha valamelyiket nem érti, elmagyarázom, ha kell többször is, majd megmutatom példákkal. El is szalad a másfél óra, a fizikát megint nem vettük elő.
- Legközelebb fizikázni kéne. Sajnos annak nem lenne értelme, hogy háromnegyed óra ez, és megint annyi az, mert mire elmélyednél valamelyikben, lejárna az idő – gondolkodok hangosan.
- Nem akarok a terhedre lenni, de csak két hónapo van, hétvége nem férne bele? – sóhajtja. Valószínűleg annyi kedve van ezekhez a pótórákhoz, mint nyári melegben a bundakabáthoz, de fontos neki a vizsga.
- Ööö... a holnap most biztos nem jó, de a vasárnap beleférhet, ha nem túl későn érek haza holnap, és maradok a barátaimnál éjszakára – felelem, némi gondolkodás után. Szerensére már péntek van, és holnap megyünk a megbeszélt kirándulásra. – Az úgy jó?
Geo
- Hát, akkor rendben, kettőtől ráérek. Ugyanott megfelel?
- Persze.
Épp az utolsó falatokat termelem be bőszen, amikor megszólal ismét:
- George... Javíts ki ha tévedek, de mindenki mink... vagyis inkább téged bámul, ugye?
Felemelem a fejem és körbenézek. Igen, ez így van.
- Hát, valahogy úgy. Zavar?
- Hogy mindenki téged bámul? Nem dehogy, csak...
Nevetek.
- Nem az, hanem a figyelem. Szeretsz elbújni, nem?
- Elbújni?
Szürcsölök a dobozos tejemből és bólintok.
- Elbújni. Eldugott helyeket ismersz, meg vagy illetődve ha figyelnek rád, és elrejted az arcod a hajad mögé.
Hosszú vékony ujjaival megérinti a haját, sötét szemei az ablakon túlra révednek néhány másodpercig, és elfelejtek újabb kortyot szippantani a tejcsiből. Ez az arckifejezés új, még nem láttam nála. Az asztalra könyökölve bámulom őt, muszáj mosolyognom a szavain:
- Nem állt szándékomban elbújni. Csak jobban élvezem a nyugodt környezetet, a barátaim társaságát, és a könyveket, mint a nagy felhajtást.
- Tehát körülöttem nagy a felhajtás? – dörmögöm lágyan.
- Nem úgy értettem... Mármint van, de nem rossz értelemben gondoltam... Illik hozzád...ümm... Szóval érted…
Meg kell zabálni. Ez a srác aranyos! Nevetve dőlök hátra, és kezeimet a tarkómra kulcsolva hátradőlök a széken.
- Értem. - Jóllaktam, a társaságom is szórakoztató, kell ennél több? Még egy kávé esetleg. Ő mereven fixírozni kezdi az előtte heverő könyv fedőlapját, ezért én is megnézem mi a szösz az. Hm. – Ez nem a te évfolyamodnak van.
- Tudom, ez nektek van. Ahhoz, hogy elmagyarázzam neked, tudnom kell, miről van szó.
Leeresztem a karjaimat, és nem titkolom a meglepettségemet.
- Megtanulsz egy egész könyvet ezért? – Csupán hogy engem korrepetáljon bagóért, képes ennyi időt rááldozni a dologra?
- Az alapja ugyan az, mint a mi anyagunknak. Délután elmagyarázom, most rohanok. Szia!
És huss. Röptében kapom el a csuklóját.
- Várj! – Vigyorogva mutatok a táskájára, majd az asztalon felejtett könyvre, és ő zavart mosollyal kanalazza össze a dolgait. Elpirulva megköszöni és most már tényleg huss. Azonnal leül a helyére a szurkolólány csapat egyik tagja.
***
Amikor végre megérkezem késve a rejtekhelyünkre, bosszús vagyok és nyűgös. A helyet már körbenőtte a bokros gaz, így nem egyszerű mutatvány úgy átjutni a bozóton, hogy ne menjen tönkre a levi’s farmerom.
- Bocs, le kellett ráznom néhány alkalmatlankodót – fújtatom, miközben lecsapódom mellé. Basszus, alig bírtam lerázni két haveromat, nem mondhattam el nekik, hogy korrepetálásra megyek, ők pedig nem akartak lemondani az esti bulizásról, amit lepasszoltam. Már most fáradt vagyok, pedig még Ethan le sem szívta az agyam a matekkal. Utána szivaccsá válik az agyam, és használhatatlan leszek. Nincs buli péntek este. Alvás van. Pont. Megdermedek a mozdulatban, amikor felemeli a kezét és arcán kedves mosollyal kiszed a hajamból egy falevelet. Finom illata orromba kúszik, és ha nem tudnám amit tudok róla, esküszöm azt hinném, hogy flörtöl velem.
- Nem késtél le semmiről – mondja lágy hangján. – Összeírtam pár képletet, amit alapjáraton meg kell értened, és tanulnod. Ezekre épül az anyag többi része.
- Ezt ebéd óta csináltad? – Elveszem a felém nyújtott füzetet, és összeér a kezünk. Milyen puha a bőre. És amikor elmerül a magyarázásban, majd feladatokat ad nekem, amelyeket együtt oldunk meg, lassan és biztosan tudatosul bennem, hogy kezdem megkedvelni ezt a srácot. Olyan kis kedves, még a humora is aranyos, a hangja simogató, az illata pedig…
- Legközelebb fizikázni kéne. Sajnos annak nem lenne értelme, hogy háromnegyed óra ez, és megint annyi az, mert mire elmélyednél valamelyikben, lejárna az idő.
- Nem akarok a terhedre lenni, de csak két hónapom van, hétvége nem férne bele?
- Ööö... a holnap most biztos nem jó, de a vasárnap beleférhet, ha nem túl későn érek haza holnap, és maradok a barátaimnál éjszakára. Az úgy jó?
- Bulizni mész? – kacsintok rá, és ő legyint a kezével.
- Kirándulni megyünk a barátaimmal, és kissé kimerítő lesz. Nem vagyok az a bulizós fajta, tudod…
- Ó. – Annyira jó a társaságában lenni, el is felejtettem közben, hogy mennyire más világban élünk ő meg én. – Ha szeretnéd, szívesen érted megyek bármikor, csak hívj fel.
- Ez… - pislog rám – ez… nagyon rendes tőled, köszönöm…
- Semmiség. Tessék – felé nyújtom a pénzt, és amikor elveszi, megint összeér a kezünk. Jó érzés. – Köszönöm a mai órát Ethan, nagyon jó vagy ebben, de tényleg.
- Köszönöm… - Lesüti a szemeit, és ha jól látom elpirult, de a haja olyan sokat takar előlem. Zavaró.
- Merre mész? Elvigyelek?
- A motoroddal? Köszi, inkább nem… - Felnevetek, és összepakolom a cuccaimat.
- Oké, akkor én megyek.
Elköszönünk egymástól.
***
Megcsörren a mobilom, pont abban a pillanatban, amikor sült marhacombba, az ebédembe mélyesztem a fogaimat. Ránézek a kijelzőre, és lenyelem gyorsan a falatot.
- Szia Ethan! Mi a helyzet? Jó volt a kirándulás?
- Szia… Hát az a helyzet, hogy annyira nem, most értem haza, és hát sajnos nem vagyok valami használható.
Elkomorodom. Na ne. Basszus.
- Mi történt?
- Kificamodott a bokám, és nem tudom nagyon terhelni most a lábamat. Nagy gond lenne, ha megkérnélek, hogy gyere át hozzám és tartsuk itt az órát?
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt.
- Dehogy gond, lökd a címet és hogy mikorra érjek oda.
*
Leszállok a motorról, és egy takaros kis házacskára pillantok. Kis kertecske, virágok és minden. Igen, ilyennek képzeltem el az otthonát. Becsöngetek az ajtón és egy középkorú nő nyitja ki. Tutira az anyukája. Rámosolygok.
- Csókolom hölgyem. George vagyok és a bátyjához Ethanhoz jöttem. – A hízelgés a kedvenc játékom, és őt azonnal kenyérre kentem. Kacagva mutatkozik be, és az emeletre bök az ujjával, mutatja nekem az utat.
- Ethan, megjött George! – kiabál fel.
- Engedd fel, légyszi anya! – hallom, és már dübörgök is fel a lépcsőn. Nem szándékosan, csupán én ilyen nagy és súlyos egyéniség vagyok. Nyitva a szobájának ajtaja, de azért kopogtatok az ajtófélfán, és vállamat neki támasztva félrehajtom a fejemet, úgy mérem őt végig. Fehér pólóban, rövidnadrágban ül az ágyán, körülötte könyvhalmok. A jobb lába egy nagy párnán pihen, vastagon bepólyálva és jegelve.
- Szia – mosolygok rá. – Bejöhetek?
- Szia! Persze gyere, izé, máris… - zavarában lever az ágyról néhány könyvet, és mielőtt eszébe jutna utánuk borulni, mellé lépek és felveszem neki. Leguggolok mellé, onnan adogatom neki egyenként. A kis könyvmoly, még ilyenkor is falja a betűket.
- Szóval, mi történt? Megtámadott egy dühös sün? Felbosszantottál egy nyuszit? – mosolygok rá szemtelenül. Aranyos ilyen kócosan.
Ethan
- Bulizni mész? – kacsint rám, de én csak legyintek az abszurd ötletre. Rosszul is lennék egy zajos, tömött helyen.
- Kirándulni megyünk a barátaimmal, és kissé kimerítő lesz. Nem vagyok az a bulizós fajta, tudod…
- Ó. Ha szeretnéd, szívesen érted megyek bármikor, csak hívj fel.
- Ez… - pislogok rá meglepetten – ez… nagyon rendes tőled, köszönöm…
- Semmiség. Tessék – felém nyújtja a pénzt az óráért, én pedig kissé zavartan veszem el, még mindig nem vagyok oda ezért a fizetős dologért. - Köszönöm a mai órát Ethan, nagyon jó vagy ebben, de tényleg.
- Köszönöm… - Érzem, ahogy pír kúszik az arcomra, így lehajtva a fejem, eltakarom előrehulló tincseimmel. Nem tudom mit csinálhatott a két tegnapi lány, hogy olyan undokságot hoztak ki belőle, de el kell ismernem, hogy George igazából nagyon is kedves.
- Merre mész? Elvigyelek? – Tényleg az, csak...
- A motoroddal? Köszi, inkább nem… - hárítom megszeppenve, ő pedig nevetve összeszedi a cuccait.
- Oké, akkor én megyek.
Búcsút intek neki, majd én is elindulok.
***
- Ennél szerencsétlenebb is nehezen lehetsz – szólal meg a szobám ajtajából Brad, a mostohaöcsém. Zavartan nézek fel rá az ágyból, majd befáslizott és jeges pakolással ellátott lábamra.
- Tahó! – csattan fel mellette Jess, és alaposan oldalba böki a bátyját. Brad morog valamit arról, hogy nem fog kiszolgálni, majd kifordul a szobából, és hamarosan a bejárati ajtó csapódik mögötte. – Nincs szükséged valamire? – kérdezi Jess kedvesen, de én csak hálás mosollyal ingatom meg a fejem. Anya már ide pakolt egy halom könyvet, a mobilom is mellettem van, hogy hívhassam George-ot.
- Köszönöm, minden megvan – felelem. Sokkal, de sokkal jobban kijövök Jessicával, mint Braddel, pedig ellene se tettem semmit. – Csak annyit mondj meg anyának kérlek, hogy jönni fog hozzám egy srác órára valószínűleg.
- Rendben – vágja rá, majd távozik, én pedig a mobilom után nyúlok.
- Szia Ethan! Mi a helyzet? Jó volt a kirándulás? – csendül fel a hangja a vonal másik felén, némi kicsörgés után.
- Szia… Hát az a helyzet, hogy annyira nem, most értem haza, és hát sajnos nem vagyok valami használható. – Bár az is tény, hogy nem a kirándulás maga volt vacak, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy a hazaúton lezúgjak a buszról.
- Mi történt?
- Kificamodott a bokám, és nem tudom nagyon terhelni most a lábamat. Nagy gond lenne, ha megkérnélek, hogy gyere át hozzám és tartsuk itt az órát?
- Dehogy gond, lökd a címet és hogy mikorra érjek oda.
Bediktálom neki a szükséges infókat, majd a telefont félre téve, belemélyedek a mellém pakolt könyvek egyikébe.
***
Az ajtócsengő hangja zökkent ki az olvasásból, és bár szavakat nem értek, George hangja összetéveszthetetlen, ahogy anyával beszélget.
- Ethan, megjött George! – kiabál fel anya.
- Engedd fel, légyszi anya! – kiáltok vissza, és pár pillanat múlva már hallom is a közeledését, majd megtorpan a nyitott ajtóban. Kopogtat a fán, majd félrehajtott fejjel pillant végig szerencsétlenségemet igazoló, bepólyált lábamon.
- Szia – mosolyog rám. – Bejöhetek?
- Szia! Persze gyere, izé, máris… - Igyekeztem nem zavarba jönni, de nem sikerült, így kapkodásomnak hála, könyveim jó része földön landol. Nyúlnék utánuk, de megelőz, és mellém guggolva adogatja fel őket nekem.
- Szóval, mi történt? Megtámadott egy dühös sün? Felbosszantottál egy nyuszit? – mosolyog kekeckedően.
- Semmi afféle hősies dolog – ingatom meg a fejem drámai sóhajjal, majd kissé zavartabban folytatom. – Ma reggel jöttem haza Blake-től, és rosszul léptem le a buszról. Kificamodott a bokám, én pedig elterültem a járdán. Nagyon elegáns volt, képzelheted – biggyesztem le a számat, majd az arckifejezését figyelve, lemondóan intek egyet. – Ne tartsd vissza, szerintem is nevetséges.
- Ne haragudj – nevet fel, pedig látszólag igyekezett lenyelni.
- Ne aggódj, Emily velem volt, és a hasát fogta a röhögéstől. Bár aztán neki kellett haza támogatnia, szóval kvittek vagyunk – teszem hozzá jókedvűen, majd arrébb csúszok az ágyon, hogy le tudjon ülni mellém.
- Akkor majd én is teszek érted valamit, hogy kvittek legyünk a kinevetésért – mosolyodik el, de csak legyintek rá.
- Ugyan. Bár... – Átfutom tekintetemmel az ágyamon és a mellette lévő polcon felhalmozott könyveket, majd a szoba másik végében húzódó könyves szekrények sokaságára pillantok. – Ha idehozod nekem a fizika könyvet, az már nagy segítség.
- Persze – áll fel nevetve, majd a szekrények elé lép, amik roskadoznak a legkülönfélébb könyvek alatt, míg néhány polcot filmek, és a fotós cuccaim lepnek el. – Ezt mind olvastad? – füttyent elismerően.
- Igen. A fizika könyv fentről a második polcon van.
- Ühümm... – érkezik a bő válasz, miközben a filmes polcot nézegeti. – Van itt mindenféle – állapítja meg pár perc múlva.
- Nincs konkrét fajta, amit szeretek – vonom meg a vállam, ő pedig felkapva a fizika könyvet, visszaül mellém. – Hangulattól függ, hogy mi köt le éppen.
- Nálam az akciófilmek viszik a pálmát – vigyorodik el, majd kissé elkomorul, mikor gonoszul elé tolom a fizikát.
- Nézzük át minél előbb, mert ha az öcsém hazaér, bömböltetni fogja a zenét a szomszéd szobában, és nehéz lesz koncentrálni.
- És te úgy szoktál tanulni?
- Én kikapcsolok, ha könyv van a kezemben, vagy felveszem a fejhallgatót – vonom meg a vállam, majd ugyan úgy ahogy a mateknál tettem, itt is igyekszem kérdezgetéssel behatárolni, hol akadhatott el. Rosszabb a helyzet, mint a matekkal volt.
- Hé, Ethan, a szerdai mozival kapcsolat... – Jess hangja előbb ér be a szobába, mint ő maga, főleg, hogy George-ot meglátva, meg is torpan a küszöbön. Mindketten felpillantunk rá a könyvből. – Wow! – csúszik ki a száján.
- George, a húgom, Jessica. Jess, ő itt George – mutatom be őket egymásnak. Jess magához tér, és lelkesen ráz kezet George-al. A tizenöt évével már bőszen megnézi a fiúkat, de nem az a zavarbajövős fajta.
- Bocs a zavarásért, elfelejtettem az órát – szabadkozik.
- Semmi baj, úgyis letelt az idő, nem kínzom tovább – ingatom meg a fejem, George-ra mosolyogva, aki megkönnyebbült sóhajjal fújja ki a levegőt, mire halkan felnevetek.
- Amúgy csak a szerda délutáni moziról akartam beszélni – tér rá húgom jövetele okára. – Bradnek nincs kedve, szóval megint emberhiányban vagyunk, ezért... – elakad, majd némi töprengés után, George-ra pillant. – Megvan! Nincs kedved velünk jönni? Ethan kapta a jegyeket, de a barátai nem érnek rá, a bátyám pedig... nos ő szimplán undok.
- Jess! – pillantok rá rosszallóan. Tény, hogy Brad kijelentése, miszerint azért nem jön velünk moziba, mert leégetnénk, nem valami kedves, azért nem kell ugyan úgy viselkednünk. Jess csak megvonja a vállát, majd várakozóan George-ra néz.
Nem tudom én mit mondhatnék, mert kedvesnek tartom és jó fejnek, de ettől függetlenül csak tanítom, nem vagyunk barátok, nem hiszem, hogy annyira velem és a tizenöt éves húgommal akarna lógni.
Geo:
- Semmi afféle hősies dolog. Ma reggel jöttem haza Blake-től, és rosszul léptem le a buszról. Kificamodott a bokám, én pedig elterültem a járdán. Nagyon elegáns volt, képzelheted. Ne tartsd vissza, szerintem is nevetséges.
- Ne haragudj – nevetek, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon aranyos lehetett.
- Ne aggódj, Emily velem volt, és a hasát fogta a röhögéstől. Bár aztán neki kellett haza támogatnia, szóval kvittek vagyunk. – Olyan kedves a mosolya, amikor a barátairól beszél. Tényleg nagyon rendes ez a srác. Arrébb csúszik és megpaskolja az ágyát, így mellé ülök, hosszú karommal megtámaszkodom a dereka mellett.
- Akkor majd én is teszek érted valamit, hogy kvittek legyünk a kinevetésért – mosolygok.
- Ugyan. Bár... Ha idehozod nekem a fizika könyvet, az már nagy segítség.
- Persze.
Körbenézek. Olyan Ethanos a szoba. Kissé rendetlen, akár az enyém, a színei pedig fiúsak és mégis kissé gyerekesek, talán a mozdonymintás takarója miatt, nem tudom. A polcok roskadoznak a könyvek alatt.
– Ezt mind olvastad? – füttyentek. Ez igen. Tudtam én hogy moly, de nem gondoltam volna, hogy ennyire brutálan.
- Igen. A fizika könyv fentről a második polcon van.
- Ühümm... – motyogom, és a filmjeit nézem. – Van itt mindenféle.
- Nincs konkrét fajta, amit szeretek. Hangulattól függ, hogy mi köt le éppen.
Leteszem elé a könyvet, és visszaülök mellé.
- Nálam az akciófilmek viszik a pálmát. – feleli, és elém tolja a könyvet, ezzel lezárva a témát. Jaj nekem, fizika… Nyöghetnékem támad.
- Nézzük át minél előbb, mert ha az öcsém hazaér, bömböltetni fogja a zenét a szomszéd szobában, és nehéz lesz koncentrálni.
- És te úgy szoktál tanulni?
- Én kikapcsolok, ha könyv van a kezemben, vagy felveszem a fejhallgatót.
A felmérés ugyanúgy zajlik, alaposan beleás a nem létező tudásomba, én pedig leköltözöm inkább mellé a szőnyegre. Kinyújtom hosszú lábaimat, és körmölöm a feladatokat amiket diktál. Amikor magyaráz nekem, a hangja valahogy elmélyül, és egy óvatlan pillanatban a hajtincseit a fülei mögé gyűri, hogy lássa mit írtam a füzetembe. Nahát, egészen megváltozott így az arca.
- …és amikor behelyettesíted ide a képletet, és az erőegyütthatókat kiszámolod… - folytatja közelebb hajolva. Egy kis szeplő van a jobb fülcimpáján. Nagyon aranyos…
- …érted? – Egyenesen belenéz sötét szemeivel az enyémbe. Öh…
- Elmagyaráznád megint? Kissé elvesztettem a cérnát.
- Oké. Szóval… - és miközben beszél, mutogat a ceruzájával a könyvben lévő ábrán, és nagyon közel van az arca, az illata pedig… Mihez is hasonlít? Kamilla? Púder? Nem tudom, de finom.
Visszaterelem gondolataimat a tananyagra, és megoldom a feladatot, épp amikor végre megértem és sikeresen befejezem, nyílik az ajtó.
- Hé, Ethan, a szerdai mozival kapcsolat... – hallom, és felnézek. Egy kamaszlány áll az ajtóban, engem bámul feketével körbefestett szemeivel. – Wow!
- George, a húgom, Jessica. Jess, ő itt George. – Kezet fogok vele.
- Bocs a zavarásért, elfelejtettem az órát.
- Semmi baj, úgyis letelt az idő, nem kínzom tovább – mondja Ethan kedvesen, és én megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Még egy perc, és kocsonya lett volna az agyam.
- Amúgy csak a szerda délutáni moziról akartam beszélni- hadarja a kislány. – Bradnek nincs kedve, szóval megint emberhiányban vagyunk, ezért... Megvan! Nincs kedved velünk jönni? Ethan kapta a jegyeket, de a barátai nem érnek rá, a bátyám pedig... nos ő szimplán undok.
- Jess!
Megdermed a kezem a mozdulatban, miközben a füzetemet a táskámba teszem. Öh… Ez most vicc, ugye? Ethan még oké, de egy kislány?
- Kösz, de ezt most passzolom.
- Oké, akkor én megyek is, nem zavarlak titeket – mondja letörten a kislány, és kimegy. Miután becsukja az ajtót maga mögött, újra benyit. – George, hozhatok neked valamit inni? Egy kis sütit?
- Kösz, nem kérek semmit.
- Ethan? Te kérsz valamit?
- Hogy én? Öö, nem köszi…
Amikor kettesben maradunk, valahogy ránk nehezedik a csend. Előhalászom a pénzt, és az éjjeliszekrényre teszem.
- Bocsi a húgom miatt… - kezdi, de leülök mellé az ágyra és mosolyogva megrázom a fejemet.
- Veled szívesen elmennék, de egy szerelmes kiskorúval nem tudok mit kezdeni és úgy gondoltam, inkább megkíméllek a sok bajtól, ami ezzel jár.
Csodálkozva pislog fel rám.
- Ó értem… Végül is tökre igazad van…
Egyik hajtincse kiszabadult a füle mögül, de visszasimítom, és ujjbegyemmel megérintem a kis szeplőt. Nem egy bombázó a srác. Ha nem ismerném őt, észre sem venném az egyetemi folyosón vagy az utcán, de ahogy kezdem megismerni, vágyat ébreszt bennem. Szeretném megérinteni, szagolgatni, talán meg is csókolnám… És ha ezt megtenném, azonnal elveszíteném a világ legjobb korrepetáló tanárát.
- Ha sikerülnek a vizsgáim, megünnepeljük jó? Elviszlek ahová csak szeretnéd, moziba, színházba, étterembe, bárhova.
Elpirulva lesüti a szemeit, és elhúzódik a cirógató ujjaimtól.
- Erre semmi szükség, hiszen kifizeted az órákat…
- De én szeretném meghálálni a kedvességedet valamivel.
- Nekem az is elég, ha sikerülnek a vizsgáid – mosolyog fel rám, és ettől hevesebben kezd dobogni a szívem, vágyam felhorgad. Inkább felállok mellőle és felkanalazom a táskámat a földről.
- Erre majd még visszatérünk. A következő óránk mikor legyen?
- Hát… Holnap délután a szokott helyen?
Bólintok.
- Nekem jó, de ezzel a lábbal képes leszel bemászni a dzsindzsába? Megint elvágódsz, és a másik lábad is leamortizálod a végén.
Ethan
- Kösz, de ezt most passzolom – feleli George udvariasan, igazolva a gondolataim.
- Oké, akkor én megyek is, nem zavarlak titeket – mondja Jess, és egészen letörtnek látszik, ahogy távozik. Bár a következő pillanatban, vissza is dugja a fejét. – George, hozhatok neked valamit inni? Egy kis sütit?
- Kösz, nem kérek semmit.
- Ethan? Te kérsz valamit?
- Hogy én? Öö, nem köszi… - térek vissza gondolataim közül a valóságba.
Jess bólint, majd csukja maga mögött az ajtót, ránk pedig csend ereszkedik. Kicsit zavarba vagyok a húgom miatt is, nem tudom mit mondhatnék.
- Bocsi a húgom miatt… - kezdem, miután letette a pénzt az éjjeliszekrényre, majd mellém ült. Mosolyogva rázza meg a fejét.
- Veled szívesen elmennék, de egy szerelmes kiskorúval nem tudok mit kezdeni és úgy gondoltam, inkább megkíméllek a sok bajtól, ami ezzel jár.
Alaposan meglepődök, és megfordul a fejemben, hogy visszakérdezek, miért jönne el velem szívesen, de túl dedósnak érzem, így inkább a mondandója másik felére koncentrálok.
- Ó értem… Végül is tökre igazad van… - ismerem el, némi belegondolás után. Azon viszont alaposan meglepődöm, hogy ujjaival gyengéden simít vissza egy előrehullott tincset a fülem mögé, és ott felejti a kezét.
- Ha sikerülnek a vizsgáim, megünnepeljük jó? Elviszlek ahová csak szeretnéd, moziba, színházba, étterembe, bárhova.
Jelen helyzetben, nem tudom elrejteni pirulásom, így lesütöm a szemem, és hátrébb húzódok, hogy tincseim szabadon hullhassanak vissza az arcom elé.
- Erre semmi szükség, hiszen kifizeted az órákat…
- De én szeretném meghálálni a kedvességedet valamivel.
- Nekem az is elég, ha sikerülnek a vizsgáid – mosolygok fel rá őszintén.
- Erre majd még visszatérünk – feleli, miközben feltápászkodik, és összeszedi a cuccait. - A következő óránk mikor legyen?
- Hát… Holnap délután a szokott helyen?
- Nekem jó, de ezzel a lábbal képes leszel bemászni a dzsindzsába? Megint elvágódsz, és a másik lábad is leamortizálod a végén.
- A dzsindzsáb, ahogy te nevezed – nevetek fel halkan -, sokkal könnyebb bejutni, ha nem erővel próbálsz áttörni rajta. Ráadásul van egy kis ösvény, amit a barátaimmal tapostunk ki. Első alkalommal azon mentünk.
- Áh, jó tudni – húzza el a száját, valószínűleg a legutóbbi átvergődést idézve fel. – Jobban figyelek holnap.
- Akkor majd ott találkozunk – mosolyodom el, és nagyon koncentrálva, nekiállok feltápászkodni az ágyról.
- Hé, hé! Mit csinálsz? – toppan mellém, és szelíden, de határozottan visszanyom.
- Kikísérlek – felelem, a legtermészetesebb módon.
- Hát persze, hogy aztán még ezen a lépcsőn is leess... – sóhajtja. – Itt maradsz szépen, valaki csak segít megtalálnom a kijáratot, ha egyedül nem menne.
- O-oké – engedelmeskedem zavartan, és búcsút intek, ahogy távozik a szobámból.
***
Az elkövetkező időszakban, majdnem minden nap találkozunk a szokott helyen, és azt kell hogy mondjam, tud ő, ha akar. Látszik rajta, hogy tényleg fontos neki a következő vizsga eredménye, mert az edzések mellett, mindig megtanulja amit mondok neki. Nem lesz belőle matek, vagy fizika zseni, de az alapokban legalább már úgy ahogy biztos lehet a majdnem két hét után, ami eltelt az első óránk óta.
Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy az egyetemen egyre több figyelmet kap kettősünk, és már nem egy lány talált meg azzal, hogy mégis miféle kapcsolat van köztünk. Egyszerűbb lenne, ha elmondanám az igazat, de mivel George azt nem szeretné, tartom a szám. Az viszont nem fogja sokáig kielégíteni a rajongóit, hogy semmi...
Bár mióta Emily határozottan, és nem túl szépen elküldött egy csapatot a búsba, csak olyankor támadnak kérdésekkel, mikor egyedül vagyok. Ezt kiküszöbölendő, a szünetekben Emily és Blake velem marad, de rosszul érzem magam, hogy őket terhelem a saját bénaságom miatt.
- Hé, te vagy Ethan Brayden, ugye? – toppan elém egy ismeretlen lány, mikor órák után a régi épület felé indulok. Ijedtemben majdnem leejtem a kezemben szorongatott könyveket, de aztán összeszedem magam, és rápillantok.
- Ebben a pillanatban, nagyon szeretnék nem az lenni – motyogom alig hallhatóan, bár látszólag úgyse sok figyelmet fordít a mondandómra.
- Igaz az, hogy jóban vagy Geo-val?
- Én... nem tudom miről beszélsz – felelem, de rosszul füllentek, a tekintetét is kerülöm.
- Ugyan, csak egy szívességet szeretnék kérni – hajol közelebb hozzám, hosszú műszempilláit rebegtetve. – Minden délután eltűnik, lehetetlenség elkapni pár pillanatra, de te talán tudod, merre megy olyankor. A haverjainak fogalma sincs.
- Ne-nem tudom én se! – hebegem, bár igyekszem határozott maradni.
- Hazudsz! –csattan fel, félredobva a hízelgést. – Kis senki létedre, ki akard sajátítani, mi? Mond meg hol van, különben...
- Hé, hé... Mi ez a parádé?
Mindkettőnk pillantása az érkezőre siklik, és egészen megkönnyebbülök, mikor Johnt pillantom meg. Őt is korrepetáltam már, és mindig jó fej volt, most is reménykedek benne, hogy kisegít. Nem is kell csalódnom. Közelebb lépve, elhúz a lánytól, aki egyszerre tűnik bosszankodónak, és elbűvöltnek. Úgy tűnik minden vízilabdás nagy népszerűségnek örvend.
- Csak nem kikezdtél a kis könyvmollyal, Amy – szólal meg, miközben rám kacsintva, távolabb terelget. – Mi lenne, ha inkább velem törődnél, és őt útjára engednénk?
Meg se várom a lány válaszát, boldogan szaporázom meg a lépteim, és tűnök el az épület sarkánál. A régi épületig nem is lassítok, majd szinte bemenekülök a bokrok közé, hogy aztán megnyugodva lépjek ki a pad kis tisztásán.
- Azt hittem már, eltévedtél – mosolyog rám George üdvözlésként a padról, én pedig két pihegés közt viszonozom a gesztust, de így is zavarni kezdi valami. – Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.
- Nincs semmi baj, csak siettem – vágom rá a fél igazságot, majd letelepedek mellé. Nem akarom terhelni ilyenekkel, főleg, hogy már az erőltetett tanulós tempó is kimerítő lehet a sok edzés mellett. – Szóval, megcsináltad a feladatokat?
Pár pillanatig még gyanakvóan méreget, majd bólintva rakja az ölembe a füzetét, én pedig elmerülök az ellenőrzésben.
***
Bosszankodva dobom be lemerült telefonomat a táskámba, és sarkon fordulva indulok el az uszoda felé. Nem fog összejönni a ma délutáni óra George-al, de így nem tudom másként értesíteni, csak ha akkor keresem fel, amikor biztosan tudom merre van. Már csak egy hónap van a vizsgájáig, és nagyon jól haladunk, egy két óra kihagyás nem fog gondot okozni.
Megtorpanok a méretes épület előtt, majd nagy levegőt véve, belépek. Szerintem kiskorom óta nem jártam uszodában, maximum akkor, mikor megpróbálták elérni, hogy túl legyek a víziszonyomon. Nem mintha azok olyan sikeresek, agy jó élmények lettek volna. De ha szerencsém van, az öltözőben találom, és nem kell víz közelébe mennem. Ha nincs, kénytelen leszek, mert a titkos mivolta miatt, nem üzenhetem meg, hogy elmarad az óránk.
Az egyik karbantartó útmutatását követve, könnyedén megtalálom az öltözőt, az azonban üresen tátong, a vízcsobogás és egyéb hangok pedig az egyik folyosó felől jönnek. Kelletlenül bújok ki a cipőmből és zoknimból, majd mezítláb indulok el a medence felé.
Már az uszoda klóros szagától is görcsbe rándul a gyomrom, de a célomra koncentrálva, kizárom a félelmet, ahogy zavartan beslisszolok a lengőajtón.
Rögtön felerősödik a zaj, és egy pillanatra tátva marad a szám, ahogy éppen egy gyakorlómeccs közben láthatom a csapatot. Tekintve, hogy rettegek a víztől, nézni se nagyon szoktam hozzá kapcsolódó sportokat, de el kell ismernem, hogy az egyetem játékosai tényleg lenyűgözőek. Az egyik medencét teljesen elfoglalják, míg a hozzám közelebb esőben, páran erősítenek, ahogy látom. A sapkájuk és folytonos mozgásuk miatt viszont nem tudom melyik George, így úgy döntök leülök a nézőtérként funkcionáló padok sarkára, míg nem végeznek.
Meg is közelítem, de csak ekkor veszem észre, hogy ott már jó pár szemlélődő üldögél, nem egy olyan lány is, akik az elmúlt hónapban már próbáltak infót kihúzni belőlem.
Nem kis szerencsétlenségemre, kiszúrnak, és mielőtt vághatnék egy hátraarcot, előttem teremnek.
- Te meg mit keresel itt? – csattan fel megvetően az egyikük. Megszeppenve teszek egy lépést hátra, és tanácstalanul agyalok valami kifogáson.
- Csak egy ismerősömhöz jöttem – motyogom, még inkább hátrálva, ahogy közelebb nyomulnak.
- Geot akarod zaklatni, mi?
- Én? – kerekednek el a szemeim. – Nem! Én csak... – Nem mondhatom el nekik, George érdekében nem.
- Jobb lesz, ha leszállsz róla! – folytatják, én pedig a riadalom mellett, kezdek egy egészen kicsit mérges is lenni. Valahogy úgy érzem, pont az ő viselkedésük zavarja George-ot jobban, és tudom, hogy én nem teszek semmi rosszat. Mielőtt azonban ezt a szemükbe mondhatnám, rádöbbenek, hogy hátrálásom során, elértem a medence szélét.
A szívverésem is megáll, a fojtogató pánik pedig a torkomig kúszik. Ugranék arrébb, de ekkor gonosz mosollyal az egyik lány mellkason bök, én pedig egyensúlyomat vesztve, beleesek a vízbe.
Engem rettegve öntenek el az emlékek, ruháim pedig átázva húznak lefelé. Levegő után kapok, de víz tölti meg a tüdőmet, a pánik hatására azt se tudom merre a fent és a lent.
Ne... nem akarom! Valaki segítsen... Megfulladok...
Összeszorított szemekkel, küszködve hadonászok, de semmi értelme, csak süllyedek. Már adnám fel, mikor hirtelen erőteljesen megragadja valaki a karom, és a testemet átölelve, a felszínre juttat. Hörögve kapok levegő után, és vizet köhögve fel, kapálóznék tovább, de megmentőm határozottan lefog, és a partra rak. Könnyektől, és víztől homályos tekintettel kapkodok levegő után, továbbra is remegve kapaszkodva a vízből mellém mászó alakba.
- Ethan, nyugodj meg, már minden rendben! – hallom meg George lágy hangját, és bár megnyugodnom nem igen sikerül, legalább a pánik csillapodok annyira, hogy normálisan próbálhassak meg lélegezni.
Geo:
- Cső, mit csinálsz?
Felpillantok a füzetből, és a mellém ülő John-ra vigyorgok. Előtte nem kell titkolóznom, így nem csukom be a füzetet, csak folytatom tovább a tanulást.
- A leckét csinálom, amit Ethan adott.
- Na és hogy haladsz?
- Nagyon jól, csak úgy hasítok előre az anyaggal. Az elmúlt egy hónapban többet tanultam tőle, mint általános isi óta összesen.
- Wáó, ez jó hír! Na és hogyhogy ma nem együtt ebédeltek?
Belekortyolok a kávémba és vállat vonok.
- Nem jött ebédelni. Biztos könyvtárba kell mennie, vagy tanul valahol. Néha elfelejt enni.
Bekap egy nagy falat húst, és tele szájjal folytatja tovább. Ez annyira jellemző rá.
- Tegnap találkoztam vele a folyosón. Érdekel mi volt?
- Na, mi? Olvasott és nekiment valaminek közben? – vigyorgok. Ethan-al mindig történik valami, nem lepődnék meg ezen.
- Egy féltékeny csaj karmai közül menekítettem ki. Haver, a kiscsávót szétszekálják a szurkolólányok, mivel néhány órám közös vele, nem egy ilyet láttam. Nem mesélte?
Komoran összehúzom a szemöldökömet, és ezt a pillanatot választja a szurkolócsapat egyik oszlopos tagja, hogy mellénk üljön a tálcájával.
- Helló fiúk – búgja. Hosszú hullámos festett szőke haja és nagy dudái vannak, arca csillámos cuccokkal ragyogóra festve. Mint valami beszélő Barbie.
- Tűnés innen! – mordulok rá, és ő ijedten felkapja a tálcáját és elsiet.
- Anyád! – szól még vissza, de elengedem a fülem mellett.
- Na látod, ez sem volt okos dolog, Geo. Nem is értem, miért vagy népszerűbb nálam, amikor én sokkal jobb fej vagyok, és még jobban is nézek ki, mint te – vigyorog John, miközben felé dobom a műanyag kiskanalamat.
- És mi a francot kezdjek ezzel? Ethan egy kurva szót sem szólt, de most hogy mondod, mostanában mintha szótlanabb lenne.
- Csajozz egy kicsit. Tudom, hogy néha megkefélsz egy-egy szurkolócsajt, hát hajrá. Attól talán lenyugodnak és békén hagyják őt.
- De miért pont őt baszogatják? Egy csomó haverom van rajta kívül.
John közelebb hajol.
- Mert kurvasok időt töltesz vele. Bulizni már csak nagyon ritkán jársz, az iskolában meg állandóan együtt ebédeltek, és ha találkoztok a folyosón vagy bárhol, akkor csak vele beszélgetsz, senkinek esélye sincs megzavarni titeket, de ha mégis bepróbálkozik valaki, te úgy elküldöd, hogy meg sem áll Kínáig. Nem is értem. Ennyire jófej a kissrác? Én nem sokat beszélgettem még vele, de te rendesen rákattantál, haver.
- Rákattantam? Az túlzás, de nagyon szeretek vele dumálni. Na jó, majd megpróbálom valahogy lerendezni a csajokat. Kösz, hogy szóltál.
***
Reggeli edzés. Keményen megdolgoztatom az engem fogó védőt, és már a negyedik gólt dobom be. John túlkiabálja az edzőt:
- Geo nézd! – kiáltja, és felpillantok dobás közben. Még látom, hogy Ethan a lányokkal beszél a medence szélén állva, és a következő pillanatban az egyik csak lök rajta egyet, ő pedig elmerül a vízben, mint egy darab kő. Jézusom!
- Bassza meg! – nyögöm, és nagy karcsapásokkal keresztülhasítok a vízen, kikanalazom őt a medence aljából. Hiába kapálózik, a pánik teljesen kikészítette, de gyengéden lefogom a kezeit és kiemelem puszta karizommal. Gyengéden fektetem a partra, és azonnal kiugrom mellé. Csurom vizes lett, a táskája is teljesen elázott a számára oly drága könyveivel együtt. A picsába. Remegve kapaszkodik a karomba, felköhögi a vizet. Teljesen pánikban van és tudom miért. Egyszer szégyenkezve bevallotta nekem, hogy fél a nagymennyiségű víztől, valamiféle víziszonya van, erre most szegénnyel ez történt.
- Ethan, nyugodj meg, már minden rendben! – dörmögöm, és nyaka alá karolok, hogy felemeljem egy kicsit a felsőtestét, hogy könnyebben tudjon köhögni.
- Mi a faszom volt ez? – kiáltja az edző, és már mellettünk is áll. John a medence szélébe kapaszkodik mellettünk, ő válaszol helyettem.
- A csajok belökték a kölyköt a vízbe. Láttam.
Ennyi elég is volt, a mi drága imádott középkorú edzőnk azonnal rájuk zúdítja haragját, kizavarja őket, én pedig gyengéden felkarolom Ethan remegő kis testét a földről.
- Beviszem az öltözőbe.
Az edző felém fordul, szigorú szemeivel rám néz.
- Vidd. Edzés után itt maradsz, beszédem van veled! Most vidd a kölyköt és tedd tisztába!
- Okés.
John is jön velünk, hozza Ethan táskáját és segít nyitni nekem az ajtókat.
- Semmi baj Ethan, mindjárt jobban leszel – dörmögöm közben folyamatosan. Leültetem a padra, és lehúzom a cipőit, lehámozom róla a nedves ruháit. Reszket szerencsétlen, a fogai is kocognak közben, kezeivel pedig görcsösen kapaszkodik a padba. – Levesszük ezeket, megtörülközöl és kapsz száraz ruhát. Van a szekrényemben bőven, még váltás cipőt is tudok adni.
- Geo, ezzel mi legyen? – kérdezi John. – Szarrá ázott benne minden.
- Próbáld kiszedni belőle azt, ami még menthető.
Amikor már csak egy szál alsónadrágban reszket előttem Ethan, muszáj egy nagyot nyelnem. Világos, áttetsző bőr, rózsaszín kis mellbimbók és karcsú csípő, hosszú combok… Haja most nem takarja az arcát. Olyan, mint egy szárnyaszegett kis angyal. Felpattanok, a falon lévő polcokon tiszta összehajtogatott törülközők vannak, lekapok kettőt és az egyiket ráborítom, hogy a hátát és nedves haját beborítsam, a másikkal pedig erőteljesen dörzsölni kezdem a karjait, mellkasát és aztán a lábait.
- Jobb egy kicsit? – kérdezem, amikor már a háta mögött állok, és a haját dörzsölöm szárazra. Végre elengedi a padit, és remegő kezeivel megfogja a köré tekert törülközőt.
- Kö-köszönöm… Már j-jobban vagyok, cs-csak…
- Tudom, pánikba estél. Sajnálom, hogy nem vettelek észre, amikor bejöttél. Ha meglátlak, időben közbelépek, és akkor nem esel a vízbe.
- N-ne h-hibáztasd magad, te nem tehetsz s-semmiről. Én vagyok túl gyáva, nem tudom m-megvédeni magam.
Letérdelek elé, ölembe veszem egyik hideg lábát és ujjaimmal dörzsölgetem, hogy felmelegítsem. Én is vizes vagyok, de a hőháztartásom hozzászokott már az ilyen dolgokhoz, így nem fázom.
- Nem, te egyszerűen túl kedves vagy ahhoz, hogy képes legyél bántani másokat, főleg a nőket. Ezt tudja rólad mindenki, de ha mégsem, akkor elég csak rád nézni – mondom ellágyult mosollyal. Nem válaszol, csak még jobban belegubózódik a fehér törülközőkbe. Kuncogok egyet. – Most úgy nézel ki, mint egy kis törülközőkupac.
- Türcsimanó – motyogja aranyosan és halkan felnevetek.
- Türcsimanó – ismétlem gyengéden. Annyira aggódtam érte az előbb, hogy a gyomrom egy egész görcs volt, és most… Most forró érzelmek marják belülről a mellkasom. A hideg kis lábujjai a kezemben mozogni kezdenek, ahogy dörgölgetem. Elgondolkozva nézek le rájuk. Kezdetben csak szimpátiát éreztem, kedveltem a srácot, és ahogy egyre jobban megismertem, úgy nőtt bennem az igény a többre, ez vággyá alakult, és… Lassan kezd túl sokká válni. Vágyom rá, de nem csak a testét akarom, és ez az egész nekem túl bonyolult és furcsa.
Némi csend után megszólal, ezzel megszakítja furcsa gondolatmenetem:
- A cuccaimnak annyi?
Felnézek, de nem látom sehol Johnt. Nem tudom, hogy mikor lépett le, de előtte kipakolta a táskát, mert egy csomó ázott könyv és füzet hever az egyik padon.
- Talán a könyvek megszáríthatóak, nem tudom. De Ethan… Miért jöttél az uszodába?
Ethan
Hangokat hallok magam körül, de még mindig túl zavarosak a gondolataim a félelemtől, hogy fel is fogjam a szavak értelmét.
Egyedül George-ra koncentrálok, belé kapaszkodva igyekszem visszanyerni a higgadtságom, de nem akar sikerülni. Érzem, ahogy óvatosan felemel, és egy pillanatra átfut a fejemen, hogy biztos kétszer olyan nehéz lehetek vizes ruhákban, de aztán újra elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, és értelmes gondolataimmal is. Mintha vattával tömött füllel hallgatnám, ahogy beszélget.
- Semmi baj Ethan, mindjárt jobban leszel – ránt vissza a valóságba George lágy hangja, és végre tényleg kezdek jobban lenni, már nem dermeszt meg teljesen a rettegés, és utat talál hozzám a tény is, hogy piszkosul hideg van. Vacogva, bábként hagyom, hogy lehámozza rólam csurom víz ruháim, közben a padba kapaszkodva helyette. Sokat segít, hogy folyamatosan beszél hozzám, mégha a szavai értelme el is siklik a fülem mellett. – Levesszük ezeket, megtörülközöl és kapsz száraz ruhát. Van a szekrényemben bőven, még váltás cipőt is tudok adni.
- Geo, ezzel mi legyen? Szarrá ázott benne minden. – Idő kell, mire rájövök, nem rólam van szó. Pedig szarul érzem magam.
- Próbáld kiszedni belőle azt, ami még menthető. – Áh, a táskám... Nyitnám a szám, hogy cuccaim állapota felől érdeklődjek, de csak fogkoccanásra futja, így inkább remegve visszacsukom.
A következő pillanatban jóleső melegség burkol be, és mikor egy másik törülközővel George elkezd szárazra törülni, bensőmben is szétárad.
- Jobb egy kicsit? – kérdezi kedvesen, áttérve a hátamra és hajamra. Elengedem magam, és a pad helyett a körém tekert törülközőt ragadom meg. Még mindig remeg a kezem, de már csak a hidegtől.
- Kö-köszönöm… Már j-jobban vagyok, cs-csak…
- Tudom, pánikba estél. Sajnálom, hogy nem vettelek észre, amikor bejöttél. Ha meglátlak, időben közbelépek, és akkor nem esel a vízbe.
- N-ne h-hibáztasd magad, te nem tehetsz s-semmiről. Én vagyok túl gyáva, nem tudom m-megvédeni magam – hebegem szégyenkezve. Nem felel rögtön, hanem elém térdelve ölbe veszi az egyik lábam, és dörzsölgetve igyekszik felmelegíteni. Zavartan hagyom, mert nagyon jól esik, ráadásul az arcomba is kezd visszatérni a szín. Gondolom, mert a melegség igen.
- Nem, te egyszerűen túl kedves vagy ahhoz, hogy képes legyél bántani másokat, főleg a nőket. Ezt tudja rólad mindenki, de ha mégsem, akkor elég csak rád nézni – mondja mosolyogva, én pedig zavaromban még inkább befészkelem magam a törülközőbe. Halkan felkuncog. – Most úgy nézel ki, mint egy kis törülközőkupac.
- Türcsimanó – motyogom alig hallhatóan, de elér hozzá, mert felnevet.
- Türcsimanó – ismétli gyengéden, majd csen ereszkedik ránk. Nem tudom az ő fejében mi járhat. Igazából az így van, amióta ismerem.
- A cuccaimnak annyi? – töröm meg a csendet, és kicsit előbújva a törülköző alól, tekintetem egy másik padra függesztem. Ott sorakozik táskám tartalma, de nem látom jól az állapotukat.
- Talán a könyvek megszáríthatóak, nem tudom. De Ethan… Miért jöttél az uszodába?
- Miért? – ismétlem a kérdést, és kicsit elrévedek, de aztán a fejemet rázva összeszedem magam. – Csak kérni szerettem volna, hogy töröljük a ma délutánt. Végre át tudok menni apához.
- Rendben, de ezt telefonon is megbeszélhettük volna, vagy valamelyik szünetben – jegyzi meg.
- Lemerült. Mármint a telefonom. Bár azt hiszem, most ennél rosszabb állapotban van – vetek savanyú pillantást az ázott könyvek közül kilógó készülékre. – Azt meg nem tudhattam, összefutunk e ma.
- Kifizetik a kárt! – jelenti ki határozottan, de csak elmosolyodva ingatom meg a fejem.
- Csak ki kell száradnia szerintem.
- De...
- Tényleg nem kell ezzel foglalkoznod – vágok közbe, majd elpirulva kihúzom a lábam az öléből. – Köszönöm, már jól vagyok. Viszont... kölcsön kérhetem a mobilod? Valakit meg kéne kérnem, hogy hozzon nekem váltás ruhát.
- Mondtam, hogy tudok adni – feleli, és már áll is fel, hogy a cuccaihoz lépjen.
- Azt hiszem kicsit más a méretünk – nevetek fel. – Érdekesen néznék ki.
- Szerintem aranyos lenne – mutat fel egy számomra hálóingnek is megfelelő felsőt. Kétkedve húzom fel a szemöldököm, abba bele se akarok gondolni, hogy mutatnék a cipőjében. Elmosolyodva, inkább a telefonért nyújtom a kezem. Érti a dolgot, és duzzogást mímelve nyomja a markomba.
Ciki nem ciki, Emilyvel állunk egymáshoz legközelebb méretügyileg, és mivel benne van a röpi csapatban, mindig van nála hosszú és rövid melegítő együttes is, van miből kölcsön kérnem. Csak remélni merem, mikor feltárcsázom, hogy nem a lila kiszerelés van nála.
Nem kicsit döbben meg, mikor ismeretlen számról, azzal hívom, hogy legyen szíves hozzon nekem ruhát az uszodába, mert vizes lettem. Nagyon jól ismeri a víziszonyom, így valószínűleg nem tudja hova tenni a dolgot, én azonban nem részletezem.
- Inkább lány ruhát veszel fel? – kuncogja George, miután letettem a telefont.
- Azt mondta, most a fekete alsó, fehér felső van nála, és unisex – motyogom a választ zavartan, majd mindkét lábam felhúzom a padra, és átkarolom térdeimet.
- Fázol?
Megingatom a fejem, de a következő pillanatban nagyot tüsszentve, majdnem leborulok a padról. Lehuppan mellé, és segít visszanyerni az egyensúlyom, majd magához húzva dörzsölgeti a vállam. Hálásan pillantok fel rá a törülköző alól, majd némi rosszallás költözik a tekintetembe.
- Te se vagy túlöltözve! – jegyzem meg, hiszen még mindig a fürdőnadrágjában van, és velem ellentétben, nincs törülközőbe bugyolálva.
- Ne aggódj, egy vízilabdásnak ennyit illik bírnia – nevet fel, de már nincs időm mondani rá semmit, mert a kivágódik az öltöző ajtaja, és Emily masírozik be rajta.
- Emily, ez a férfi öltöző! – érkezik mögötte Blake is rohamtempóban, majd hirtelen mindketten megtorpannak, mikor észrevesznek minket.
- Van mit mesélned – állapítja meg Emily, majd felém nyújt egy táskát. – Előbb öltözz fel, mert még meg is fázol. Szóltunk apukádnak, azt mondta negyed óra múlva itt van.
- De az ó...
- Nem mintha ezekkel a cuccokkal sokra mennél az órákon – szólal meg Blake is, a padra kipakolt cuccaimat szemlélve. Inkább nem szállok velük vitába, ismerem őket annyira, hogy tudjam, reménytelen. Ráadásul tényleg szívesebben megyek most haza.
Sóhajtva tápászkodom fel a padról, majd elvéve Emilytől a táskát, megcélzom az öltözőből nyíló mosdót. Muszáj levennem az alsót is, mert csurom víz, ebből viszont nincs váltás, így elég kényelmetlenül érzem magam a melegítőben.
Mire visszaérek az öltözőbe, már csak a két fiút találom ott. Kérdő tekintetemre, Blake megforgatja a szemét, és George adja meg a választ.
- Elmondtam, hogy belelöktek, mire elrohant.
- Nem lennék a lányok helyében – teszi hozzá barátom, és igazat adok neki. Elkezdi óvatosan összeszedni a könyveim. – Apukád mindjárt itt van, kikísérlek a kapuig.
- Köszönöm – felelem halkan, majd George-ra pillantok. – Ne haragudj, hogy gondot okoztam, és zavartam az edzést.
- Nincs okod bocsánatot kérni, egyáltalán nem a te hibád volt – vágja rá, majd kelletlenül folytatja. – Én is kikísérnélek, de vissza kell mennem az edzőhöz.
- Így is sokat tettél értem – mosolygok rá, majd búcsúzás után, Blake nyomában elhagyom az öltözőt. A közel jövőben nem fogok ismét uszoda közelébe merészkedni, az biztos.
Geo:
- Miért? - néz rám értetlenül, mint aki teljesen máshol van, aztán észbe kapva megrázza a fejét. - Csak kérni szerettem volna, hogy töröljük a ma délutánt. Végre át tudok menni apához.
Igen, mesélt nekem a papájáról, külön él tőlük, és anyukája újra férjhez ment, a tesói nem vérszerintiek.
- Rendben, de ezt telefonon is megbeszélhettük volna, vagy valamelyik szünetben.
- Lemerült. Mármint a telefonom. Bár azt hiszem, most ennél rosszabb állapotban van. – Lemondóan néz a táska ázott beltartalmára. - Azt meg nem tudhattam, összefutunk e ma.
Elkomorulok. Ezt nem viszik el szárazon azok a kis ribancok. Beszélni fogok a csapatkapitányukkal és a felügyelőtanárral, plusz azt, aki konkrétan a vízbe lökte őt, elkapom majd néhány kedves szóra.
- Kifizetik a kárt!
- Csak ki kell száradnia szerintem. – Már megint mosolyog. Honnan van ennyi türelem benne? Miért ilyen angyalian édes?
- De...
- Tényleg nem kell ezzel foglalkoznod – hadarja aranyosan, és elhúzza a lábacskáját a kezemből. – Köszönöm, már jól vagyok. Viszont... kölcsönkérhetem a mobilod? Valakit meg kéne kérnem, hogy hozzon nekem váltás ruhát.
- Mondtam, hogy tudok adni.
Felállok és a szekrényemhez lépek, előhalászom a szekrényből az egyik pólómat. Felkacag, amikor meglátja. Tetszik, ahogy nevet.
- Azt hiszem kicsit más a méretünk. Érdekesen néznék ki.
- Szerintem aranyos lenne.
Kedves mosollyal nyújtja felém a kezét, ezért beletörődve odaadom neki a mobilomat. Miközben beszél rajta, nézem őt. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt és a szekrénynek támaszkodom. Felnevetek, amikor meghallom a nagy tervet.
- Inkább lány ruhát veszel fel?
- Azt mondta, most a fekete alsó, fehér felső van nála, és unisex – motyogja, összekuporodik kicsikére, lábait magához öleli.
- Fázol?
Nemet int, és tüsszent egy nagyot, ezzel a lendülettel már borulna is le a padról. Istenkém, olyan szerencsétlen, de mégis annyira édes… Leülök mellé és átölelem, majd dörzsölgetni kezdem a törülközőn keresztül, hogy felmelegítsem. Ez így nem lesz jó, a szívem túl gyorsan ver…
- Te se vagy túlöltözve!
- Ne aggódj, egy vízilabdásnak ennyit illik bírnia.
És ekkor berobban az öltözőbe a két barátja. Rendesek nagyon, már mindkettővel volt alkalmam beszélni néhány mondatot, és látni rajtuk hogy szoros a barátság.
- Emily, ez a férfiöltöző!
Megtorpannak, amikor meglátnak minket a padon. Elengedem őt.
- Van mit mesélned – mondja Emily, és egy táskát nyújt Ethannak. – Előbb öltözz fel, mert még meg is fázol. Szóltunk apukádnak, azt mondta negyed óra múlva itt van.
- De az ó...
- Nem mintha ezekkel a cuccokkal sokra mennél az órákon.
Sóhajtozva, de megadja magát a túlerőnek és észérveknek, majd a zacskó ruhával kivonul a mosdóba. Az alsónadrágja is vizes, gondolom le fogja venni, és akkor… A tréningnadrág alatt nem lesz rajta semmi… Nagyot nyelek.
- Szóval? – fordul felém Emily felhúzott szemöldökkel.
- A szurkolólányok szemétkedtek vele. Mire észrevehettem és tehettem volna ellene, belökték a vízbe.
- Ó hogy az a…! – mormolja, és kiviharzik az öltözőből. Blake mosolyogva rázza meg a fejét.
- Szurkolólány-vér fog folyni.
- Én is teszek majd egy kört náluk – bólintok komoran. - Tegnap tudtam meg, hogy ez már tart egy ideje, és Ethan egy szót sem szólt erről.
- Ne is várd el tőle, soha nem árulkodna, ő egyszerűen túl…
- Kedves.
- Igen. Remélem ilyen is marad mindig, és nem lesznek rá rossz hatással bizonyos személyek.
Lapos pillantásából mindent értek, de nem mondok erre semmit, amúgy is előkerül végre Ethan felöltözve. Kérdőn néz ránk, látván hogy Emily sehol sincs.
- Elmondtam, hogy belelöktek, mire elrohant – tájékoztatom röviden. Blake is fűz hozzá pár szót.
- Nem lennék a lányok helyében. Apukád mindjárt itt van, kikísérlek a kapuig. – Összeszedi Ethan dolgait a padról.
- Köszönöm. Ne haragudj, hogy gondot okoztam, és zavartam az edzést.
- Nincs okod bocsánatot kérni, egyáltalán nem a te hibád volt. Én is kikísérnélek, de vissza kell mennem az edzőhöz.
- Így is sokat tettél értem – mosolyog édesen. Nincs rajta semmi a nadrág alatt. Jaj mami.
Elköszönnek, én pedig a vállamra dobok egy törülközőt és az edző irodájához megyek. A falióra szerint az edzésnek vége, így csak itt lehet. Bekopogok.
***
Este felhívom Ethan-t. Első csengésre felveszi.
- Szia! Épp most akartalak felhívni!
- Szia… Tényleg? Miért? – kérdezem mosolyogva.
- Hogy elmeséljem neked is a jó hírt! Apuhoz költözöm!
- Ez tök jó, hiszen erre vágytál már régóta. Na és hogyhogy ilyen hirtelen?
- Apu kapott egy komolyabb munkát a National Geographic magazinnál, és egyenesbe jött anyagilag. Ma megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e vele élni, és én igent mondtam.
- Anyukád tudja már?
Legalább egy órán át beszélgetünk, tulajdonképpen bepótolom ezzel a napi Ethan-adagomat, amiről délután le kellett mondanom.
- Ó tényleg! Te hívtál engem, ezek szerint valamit mondani akartál, vagy a holnapot megbeszélni vagy mindkettő? – csicsergi aranyosan. Mosolyogva hátradőlök az ágyamon és kinyújtózom.
- Csak gondoltam elmesélem mi volt miután elmentél.
- Mi volt?
- Az edző szét akarta rúgni a hátsómat, de aztán elmeséltem neki, hogy te korrepetálsz. Nagyon jó fej volt, megdicsért engem, aztán hozott egy új szabályt, amivel az edzésekről kitiltotta a szurkolólányokat.
- Húha! Nagyon mérgesek lesznek, nem?
- Leszarom. Beszéltem a szurkolók vezetőjével. Ki fogják fizetni a károdat és többet a közeledbe sem mennek majd, azt garantálom.
Mélyen hallgatok arról, hogyan is értem el mindezt. A zsarolást és fenyegetést nem venné be Ethan gyomra.
- De erre igazán semmi szükség nem volt… Hiszen ez csak egy kis apróság volt, és…
- Nem, Ethan. A többiek elmondták nekem, hogy már egy ideje cseszegetnek téged, úgyhogy épp ideje volt tenni ellene. Nem kérdezem tőled, hogy miért nem szóltál nekem erről, mert ismerlek. Az én hibám, észre kellett volna vennem időben. Sajnálom.
- Jaj ugyan már… Nincs semmi baj, te nem…
- Sss. Nem kell mindenre replikáznod, tudod? – mondom neki lágyan. Annyira édes. Belekuncog a telefonba, szinte csiklandozza fülemet a hangja.
- Ezt Emily-től tanultam.
- Sejtettem.
- Most mennem kell fürdeni, szóval búcsúzom. Holnap találkozunk a szokott időben és helyen, jó?
Akaratlanul is felidézem magam előtt sápadt bőrét és keskeny csípőjét, a bőröm pedig felforrósodik, ahogy élénk fantáziám tovább kalandozik.
- Okés, jó éjt…
Ethan:
Ahhoz képest, milyen vacakul indult a napom, százszor jobban folytatódott. Miután apa elvitt magához, és felöltözhettem normálisan, elmentünk ebédelni, ahol előállt az ötlettel, hogy költözzek hozzá.
Mondanom se kell, hogy örömmel mondtam igent, hiszem régóta erre vágytam. Persze délután nem volt olyan egyszerű közölni ezt anyával is, de miután megígértem, hogy befejezem az egyetemet, és minden héten töltök náluk is időt, engedte a dolgot.
Vidáman írtam meg a dolgot Emilynek és Blakenek, a telefonjukon ugyanis nem voltak elérhetőek, biztos randin vannak, majd ösztönösen állok neki előkeresni George számát is. Abban a pillanatban, hogy nyomnám meg, megcsörren a mobil a kezemben, kis híján el is ejtem.
- Szia! Épp most akartalak felhívni! – kapom fel a telefont lelkendezve, miután megállapítottam, hogy pont ő keres.
- Szia… Tényleg? Miért?
- Hogy elmeséljem neked is a jó hírt! Apuhoz költözöm!
- Ez tök jó, hiszen erre vágytál már régóta. Na és hogyhogy ilyen hirtelen?
- Apu kapott egy komolyabb munkát a National Geographic magazinnál, és egyenesbe jött anyagilag. Ma megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e vele élni, és én igent mondtam.
- Anyukád tudja már?
Vagy egy órán keresztül beszélgetünk, elmesélem neki anya reakcióját, és azt is, hogy csak a vizsgák után állunk neki átcuccolni néhány fontosabb dolgom, de ott is megmarad a szobám. Elképesztő, mennyire jól érzem magam, mikor vele beszélek, és hogy milyen könnyedén megnyílok már neki.
- Ó tényleg! Te hívtál engem, ezek szerint valamit mondani akartál, vagy a holnapot megbeszélni vagy mindkettő? – kapok észbe, hisz eddig szinte csak én voltam a téma.
- Csak gondoltam elmesélem mi volt miután elmentél.
- Mi volt? – torpanok meg egy pillanatra a fényképeim válogatásában. Remélem nem balhézott vele senki, vagy került kellemetlen helyzetbe.
- Az edző szét akarta rúgni a hátsómat, de aztán elmeséltem neki, hogy te korrepetálsz. Nagyon jó fej volt, megdicsért engem, aztán hozott egy új szabályt, amivel az edzésekről kitiltotta a szurkolólányokat.
- Húha! Nagyon mérgesek lesznek, nem? – Megnyugodtam kissé, bár arra gondolni se akarok, mi lesz ezután a suliban.
- Leszarom. Beszéltem a szurkolók vezetőjével. Ki fogják fizetni a károdat és többet a közeledbe sem mennek majd, azt garantálom – biztosít határozottan. Fellélegezve mosolyodom el a védelmező reakció hallatán, bár tudom, hogy nem rajta múlik a lányok viselkedése.
- De erre igazán semmi szükség nem volt… Hiszen ez csak egy kis apróság volt, és…
- Nem, Ethan. A többiek elmondták nekem, hogy már egy ideje cseszegetnek téged, úgyhogy épp ideje volt tenni ellene. Nem kérdezem tőled, hogy miért nem szóltál nekem erről, mert ismerlek. Az én hibám, észre kellett volna vennem időben. Sajnálom.
- Jaj ugyan már… Nincs semmi baj, te nem… - kezdeném rögtön a vigasztalást, szabadkozást, hirtelenjében azt se tudom mit.
- Sss. Nem kell mindenre replikáznod, tudod? – fojtja belém a szavakat lágyan, mire halkan felkuncogok. Azt mondják, az ember átveszi idővel barátainak néhány szokását.
- Ezt Emily-től tanultam.
- Sejtettem.
Mondanék még valamit, de Brad jelenik meg az ajtómban, és a fürdő felé intve jelzi, hogy én következem.
- Most mennem kell fürdeni, szóval búcsúzom – kezdek búcsúzkodni kelletlenül. - Holnap találkozunk a szokott időben és helyen, jó?
- Okés, jó éjt… - Tévedek, vagy picit rekedtes lett a hangja? Remélem nem fázott meg, míg fürdőnadrágban ücsörgött mellettem.
***
- Hümm...
- Na?
- Mindjárt – intem türelemre Georgot, és picit arrébb tolom, hogy ne takarjon el minden fényt, ami a füzetre esne. Türelmetlen sóhajjal dől hátra a padon, de alig két perc múlva, büszke mosollyal tolom elé az eredményt. – Hibátlan!
- Nem mondod?! – vigyorodik el, kikapva kezemből az átnézett példákat.
- Nem azt mondom, hogy bízd el magad, mert ez csak egy általam összeállított gyakorló feladatsor, de egy 3-ast már teljes bizonyossággal ígérhetek, a jobb se kizárt – jelentem ki olyan büszkén, mintha legalábbis én töltöttem volna ki hibátlanra a feladatsort.
- Te egy mágus vagy! – mosolyog rám melegen, amitől kissé kipirulva fordítom el a fejem. – Akkor ezzel félre is rakhatom a matekot?
- Nehogy! – kapom rá a pillantásom. – Még majdnem három hét van a vizsgáig, gyakorold, különben kijössz a formából.
- Sejthettem volna – sóhajtja drámaian, de a vidám szikrák ott vannak a szemében. Nagyon örülök a sikerélményének, és remélem, hogy némi gyakorlással, a fizikát is felhozzuk a matek szintjére. – Akkor most vége az órának?
- Szerintem igen, a fizikával majd nyúzlak legközelebb – mosolygok rá, majd besüllyesztem cuccaimat a táskámba. Van ami megmaradt az elázás után egész érdekes állagúnak, és olyan is akadt, amit pótolni kellett, de igyekszem nem visszaidézni a történteket.
Az ominózus esemény óta, George rajongói tényleg tartják a távolságot. Hogy ez Emily neki ugrásuknak, vagy George vezetőjükkel folytatott beszélgetésének köszönhető-e, azt sose fogom megtudni, de jó ez így. Nem azt mondom, hogy az undok pillantásaik, vagy mások fülét el nem érő megjegyzéseik annyira boldogítanak, de nem vagyok kisiskolás, hogy ezen ne tudjam túltenni magam. Sőt, magukat alacsonyítják a szememben.
És amúgy is a szurkolólányokra jellemző ez igazán, az egyetem nagy része már kimerítette a témát. Elfogadták, hogy jóban vagyunk, és kész. Legalábbis úgy tűnik.
- Min gondolkodsz? Nem jössz? – hajol le hozzám George, aki időközben már fel is tápászkodott. Túl közel kerül így viszont az arca, nem számítok rá, és ijedtemben lefejelem, ahogy felugrok.
- Jaj, ne haragudj! Elbambultam – szabadkozok, megsimogatva a pontot a homlokán, ahol eltaláltam.
- Semmi baj – nevet fel, és a kezemet megfogva, elhúzza a fejétől. Zavartan, kérdőn pillantok fel rá, mikor kis idő elteltével se engedte még el. Úgy tűnik most ő merült el a gondolataiban, de aztán magához térve enged el. – Na jó, menjünk!
- O-oké – bólintok nagy szemekkel, majd táskámat felkapva követem, ahogy elindul. Normális az, hogy egész hevesen dobog a szívem?
- Ethan, hahó! – integet Emily lendületesen a kapuból, ahol Blake-el együtt várakoznak. Meglepetten gyorsítom meg a lépteimet feléjük, George pedig könnyedén tartja a tempót. – Elmegyünk fagyizni. Jöttök?
- Én szívesen – felelem, majd kérdőn pillantok George-ra.
- Miért ne? – mosolyodik el. – De motorral vagyok, majd ott találkozunk. A két megállóval arrébb lévőbe mentek?
Bólintunk, majd sétálva elindulunk, ő pedig a motorjához lép. Mire elérjük a cukrászdát, már ő is ott van, és a kinti részen foglalt nekünk helyet. Jókedvűen kanalazom be mellettük a fagyimat, de aztán Emily és Blake hamarosan elköszön, randiként moziba mennek.
- Hazavigyelek? – fordul felém George, miután mi is végeztünk.
- Motorral? Köszi, de ink...
- Ugyan! Ígérem, hogy lassan fogok menni, és nagyon figyelek! – győzköd mosolyogva. Tétován pillantok a kérdéses járgány felé, és alsó ajkamat beharapva tépelődök. Nem rettegek tőle, vagy hasonló, csak még sose jutott eszembe kipróbálni, és nem is terveztem. Georgeban viszont megbízok, és úgy tűnik örülne neki, habár nem értem miért.
- Rendben, most az egyszer! – préselem ki magamból, mire lelkes vigyorral nyom a kezembe egy bukósisakot, majd miután ő is felhúzott egyet, elhelyezkedik, és maga mögé bök.
- Pattanj fel, és kapaszkodj!
- Ha én ezt túlélem... – nyögöm, majd felülök mögé, és a derekát átkarolva, arcomat a hátához nyomva várom az indulást.
Geo:
zgatottan figyelem, ahogy a füzetem fölé hajol, és olvassa a megoldott feladataimat. A szokott helyünkön vagyunk, a délutáni napfény átszűrődik a padunk fölé hajló fa levelein. Finom langyos fenyőillatot fúj felénk a szél. Még utoljára kellemes idővel búcsúzik tőlünk a jó idő, aztán jön majd a hűvös esős ősz és a tél, velük együtt pedig a november közepétől karácsonyig tartó vizsgaidőszak.
- Hümm... – mondja Ethan. Háta mögött a padon támasztom a kezemet, és a hangra közelebb hajolok hozzá. Talán hibáztam?
- Na? – kérdem sürgetően.
- Mindjárt – nyugtat meg, és mellkasomra teszi vékony ujjait, hogy finoman eltoljon, mert takarom a fényt. Sóhajtva hátradőlök, és ujjaimmal dobolni kezdek a térdemen és a pad háttámláján. Gyerünk már, gyeherünk máhár…– Hibátlan!
Felcsillanok, és boldog vigyorral megkaparintom a füzetet. Mindenhol aranyos kis pipák sorakoznak szépen egymás alatt. Jesssz!
- Nem mondod?!
- Nem azt mondom, hogy bízd el magad, mert ez csak egy általam összeállított gyakorló feladatsor, de egy 3-ast már teljes bizonyossággal ígérhetek, a jobb se kizárt.
- Te egy mágus vagy! Akkor ezzel félre is rakhatom a matekot?
- Nehogy! Még majdnem három hét van a vizsgáig, gyakorold, különben kijössz a formából.
- Sejthettem volna – sóhajtom lemondóan. – Akkor most vége az órának?
Olyan édesen mosolyog, őszintén örül a sikeremnek.
- Szerintem igen, a fizikával majd nyúzlak legközelebb.
Összepakolunk, én pedig elmereng közben. Már állok és várom őt, de még mindig csak az őszülő leveleket nézi.
- Min gondolkodsz? Nem jössz? – hajolok le hozzá, hogy a szemeibe nézhessek, ő pedig rémülten felpattanna, a fejünk pedig összekoccan.
- Jaj, ne haragudj! Elbambultam!
Homlokomat dörzsöli kezecskéjével, miközben én nevetek. Annyira jellemzőek rá az ilyen megmozdulások, már meg sem lepődöm.
- Semmi baj. - Megfogom a kezét és lenézek rá. Olyan sötétek a szemei, el tudnék veszni a tekintetében, mintha egy mély kút lenne, ami vonz magához. Ujjai a kezemben keskenyek és törékenyek, a bőre puha, és a szívem gyorsabban kalapál a mellkasomban. Ha most lehajolnék hozzá és megcsókolnám, vajon mi történne? Kondenzcsíkot húzna maga után, olyan sebesen elhúzna. Elengedem a kezét, lenyelem a vágyamat. – Na jó, menjünk!
- O-oké.
A kapu előtt Ethan barátai várnak, elhívnak minket fagyizni. Nem új a dolog, voltunk már négyesben ebédelni is a menzán, így simán belemegyek, de mivel motorral vagyok, így azzal külön megyek. Sajnos Ethan nem ült még egyszer sem rajta, mert fél, hiába győzködtem már annyiszor.
Jót beszélgetünk a cukrászdában, Ethan kivirulva csacsog, büszkélkedik velem, mint jó tanítvánnyal, én pedig mosolyogva nyalom a fagyimat. Nem sokkal később Emily és Blake búcsúznak, randira mennek. Amikor kettesben maradunk Ethan és én, izgatottan ránézek.
- Hazavigyelek?
- Motorral? Köszi, de ink...
- Ugyan! Ígérem, hogy lassan fogok menni, és nagyon figyelek!
Kicsit tipródik, de bátorítóan rámosolygok.
- Rendben, most az egyszer!
Kisétálunk a motorhoz, és az ülés alá rejtett csomagtartóból előveszem a tartalék bukósisakot neki. Felveszem én is a sajátomat, felpattanok az ülésre és várakozóan ránézek a plexin keresztül.
- Pattanj fel, és kapaszkodj!
- Ha én ezt túlélem... – nyöszörgi, és óvatosan felmászik mögém, hozzám simul és derekamat szorosan átöleli, elöl a hasam előtt összekulcsolja ujjait.
A házuk előtt megállok, leveszem a sisakom és az ágyékom elé teszem az ülésre, hogy takarjon. Lángol az egész testem. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.
Lemászik a motoromról, leveszi a sisakját és visszakapom.
- Köszönöm a fuvart – mosolyog édesen kócos hajjal és kipirultan. – Tényleg nem volt ijesztő, a park melletti utat pedig még élveztem is!
- Akkor ezentúl hajlandó vagy felülni rá máskor is?
- Igen!
- Helyes. Szombaton lesz egy meccsem, megyei döntőt játszunk. Volna kedved eljönni?
- Persze!
Előhalászom a bőrkabátom belső zsebéből a tárcámat, kiveszek három jegyet és felé nyújtom.
- Ha a barátaid is ráérnek, akkor nekik is küldöm ezeket.
- De rendes vagy! Köszönöm a nevükben is, biztos eljönnek, ők is szeretik az egyetemi csapatot.
Elbúcsúzunk egymástól és hazaszáguldok kiverni. Újabban folyton ez megy, ő ragyog és édesen csillog, én pedig megveszek érte, rá gondolva maszturbálok, minden szabad percemben ő jár a fejemben.
Mikor változott át a vágyam rögeszmévé?
***
Eufórikus a hangulat, az öltözőben egymást öleljük és csapkodjuk a másik hátát boldogan a barátaimmal, csapattársaimmal.
- Este bulizunk!
- Naná!
- Geo te is jössz! Most nincs kifogás!
- Megyek!
Felöltözöm és kiszaladok a nézőtérre. Anyám mellett ül Ethan a barátaival. A nézők többsége a meccs végeztével elment, csak néhányan lézengenek még itt. Amikor odasietek hozzájuk, átölelem hátulról a rémülten felsikkantó anyámat és belepuszilok a nyakába, a többiek felnevetnek.
- Fiam, a sírba viszel!
- Én is szeretlek, anya – vigyorgok pimaszul, majd a többiek felé fordítom a fejem. – Sziasztok!
- Szia! Gratulálunk, óriási volt a meccs!
- Kösz – biccentek, Ethan mosolygó arcáról alig bírom eltépni a tekintetem.
John lép elő a hátam mögül, nem is vettem észre hogy utánam jött.
- Srácok, a csapattal elmegyünk megünnepelni a győzelmet. Ilyenkor az edző házába megyünk kerti grillezés, sörözés és éjszakába nyúló táncolás dumálás lesz. Volna kedvetek csatlakozni? – kérdezi Ethanéktól.
- Áh, én nem hiszem hogy ez nekem való lenne… - mosolyog bocsánatkérően Ethan. Tudom, én ezért nem hívtam el. Nem értem John viselkedését.
- Ugyan már! Ott lesz Geo összes barátja, te is közéjük tartozol, nem igaz?
- Hát ööö…
Én válaszolok helyette.
- Igen, közéjük tartozik. Ethan az egyik legkedvesebb barátom.
- Látod? És nem akarod vele együtt megünnepelni a győzelmet? Egy barát nem ilyen, úgyhogy gyere szépen, és hozd a barátaidat is!
Ethan segélykérőn néz rám, én pedig mosolyogva támasztom államat anyám feje tetejére. Tetszik az ötlet, hiszen még sosem buliztam vele, szeretném ezt is kipróbálni.
- Tetszik az ötlet, és végre bemutathatlak a többi barátomnak is.
Emily beleborzol Ethan hajába.
- Menjünk, mutassuk meg nekik, hogyan kell tisztességesen ünnepelni! – mosolyog rá. Ethan ajkába harapva gondolkodik. Édes.
Ethan:
A kezdeti görcs és félelem feloldódik bennem, ahogy óvatosan kinyitom az indulás óta szorosan összezárt szemeim. George ígéretéhez híven, nem hajt gyorsan, így gyönyörködhetek a parkban is, ami mellett éppen elhajtunk. Végül megérkezünk, én pedig óvatosan leszállok, és a kezébe adom a kölcsön kapott sisakot.
- Köszönöm a fuvart – mosolygok rá lelkesen. Ahhoz képest, mennyire tartottam tőle, nagyon tetszett. – Tényleg nem volt ijesztő, a park melletti utat pedig még élveztem is!
- Akkor ezentúl hajlandó vagy felülni rá máskor is?
- Igen!
- Helyes. Szombaton lesz egy meccsem, megyei döntőt játszunk. Volna kedved eljönni?
- Persze! – vágom rá lelkesen. Most érzem kiskorom óta először, hogy van kedvem belépni egy uszodába.
Kutatni kezd a kabátja belső zsebében, majd az előhalászott tárcájából, három jegyet nyújt felém. Elveszem, és a mennyiséget nézve, picit kérdőn pillantok rá.
- Ha a barátaid is ráérnek, akkor nekik is küldöm ezeket.
- De rendes vagy! Köszönöm a nevükben is, biztos eljönnek, ők is szeretik az egyetemi csapatot. – Elbúcsúzunk, majd figyelem, ahogy jóval gyorsabban hajtva, mint velem, befordul a sarkon. Boldog mosollyal csúsztatom be a jegyeket az egyik könyvembe, hogy ne gyűrődjenek, majd befele menet sms-ben elújságolom őket Emilynek és Blakenek.
***
Túlzás lenne azt állítani, hogy nem torpantam meg a küszöbön, mikor megpillantottam a méretes medencét, de végül mély levegőt véve, barátaim taszigálása nélkül léptem be. Csak úgy sikerült a dolog, hogy a lelátóról már George integetett, és mikor elé értünk, mellette álló anyukáját is bemutatta.
Utána a meccs kezdetéig Mrs. Norway-el beszélgetünk. Megköszöni, hogy tanítom a fiát, én pedig pirulva igyekszem hárítani a hálálkodást, majd mosolyogva hallgatom, ahogy arról beszél, George mennyire szerette már kiskorában is az úszást, meg a labdajátékokat. Mennyire különbözünk ebben is. Bár a labdajátékokban szimplán csak rossz vagyok.
George viszont tökéletesen teljesít, és lelkesen követhetem figyelemmel a játékot a győzelemig. Már csak egy meccs, és megnyerik a megyei bajnokságot!
A játék végén, a legtöbben elmennek, többnyire családtagok és barátok maradnak, így mi is a helyünkön ücsörögve várjuk meg Georgot, aki hamarosan meg is jelenik, kis híján a frászt hozva az anyukájára, mikor hátulról átkarolva, a nyakába puszil.
- Fiam, a sírba viszel!
- Én is szeretlek, anya – érkezik a pimasz reakció, majd felénk fordul. Ezúttal kevésbé sietősen üdvözöl minket, mint a meccs előtt. Akkor szinte csak a bemutatásra volt idő, majd rohant is. – Sziasztok!
- Szia! Gratulálunk, óriási volt a meccs!
- Kösz – biccenti, én pedig mosolyogva figyelem a győzelem óta levakarhatatlan vigyorát. Már értem miért tanul olyan keményen, hogy a csapatban maradhasson. Nem is tudom mit csinálna a vízilabda nélkül.
- Srácok, a csapattal elmegyünk megünnepelni a győzelmet – bukkan elő mögüle John, belevágva a közepébe, még mielőtt neki is gratulálhatnánk. - Ilyenkor az edző házába megyünk kerti grillezés, sörözés és éjszakába nyúló táncolás dumálás lesz. Volna kedvetek csatlakozni?
- Áh, én nem hiszem hogy ez nekem való lenne… - mosolygok rájuk bocsánatkérően, de ezúttal nem úszom meg ennyivel.
- Ugyan már! Ott lesz Geo összes barátja, te is közéjük tartozol, nem igaz?
- Hát ööö… - Annak tartom magam, de őszintén szólva, nem tudom ő mit gondol erről. A válaszától viszont nagyon boldog leszek, és kissé el is pirulok.
- Igen, közéjük tartozik. Ethan az egyik legkedvesebb barátom.
- Látod? És nem akarod vele együtt megünnepelni a győzelmet? Egy barát nem ilyen, úgyhogy gyere szépen, és hozd a barátaidat is!
Segélykérően pillantok George-ra, de ő látszólag pártolja az ötletet. Tény, hogy az ember együtt ünnepel a barátjával egy győzelmet, de nem vagyok hozzászokva a nagyszabású bulikhoz. Úgy alapjáraton a bulikhoz se.
- Tetszik az ötlet, és végre bemutathatlak a többi barátomnak is – jelenti ki George, amit már az arcáról is le tudtam olvasni.
- Menjünk, mutassuk meg nekik, hogyan kell tisztességesen ünnepelni! – borzol bele Emily a hajamba mosolyogva. Az ajkamba harapva gondolkodok el, bár már úgyis tudom az eredményt.
- Oké, benne vagyok – sóhajtom végül megadóan.
- Király! George mond nekik a címet, majd ott találkozunk – vigyorog ránk John jókedvűen, majd búcsút int. – Sziasztok!
- Nem rögtön megyünk? – pillantok kérdőn Georgera, aki időközben elengedte az anyukáját, hogy az asszony tudjon beszélni egy másik szülővel.
- Nem, előbb mindenki összekapja magát otthon, és késő délután kezdjük – feleli mosolyogva. – Örülök, hogy úgy döntöttél, eljössz.
- Hát... remélem nem leszek a terhetekre – motyogom zavartan, mire Emily szelíden fejbekólint.
- Francokat leszel! Ez ugyan olyan lesz, mint mikor hárman vagyunk, csak több emberrel! – mondja nagy komolyan, mire Blake felhorkan mellette.
- Vagyis tök más. – Ő is kap egy fejbekólintást. – Jó, oké, majdnem ugyan olyan. Na de most induljunk, különben sose érünk oda.
- Ha nem tollászkodsz órákat, még egy csomó időnk van – vonja meg a vállát Emily, majd elköszönnek Georgetól és az anyukájától, hogy aztán komolytalan civakodásukat folytatva, elinduljanak kifelé.
- Megyek velük – mosolygok fel George-ra. – Átküldöd sms-ben a címet? Majd továbbítom Emilynek.
- Át, de mi lenne, ha elmennék érted?
- Hát, ha nem kerülő, megköszönném – túrok a hajamba zavartan. – Nem olyan jó a tájékozódási képességem...
- Rendben – nevet fel. – Akkor 4-re ott vagyok érted!
Hálásan biccentek, majd én is búcsút veszek tőlük, és barátaim után sietek, akiknek még a folyosóról is hallani a hangjukat.
***
- De miért nem mindegy, miben megyek? – nyöszörgöm a telefonba, már nem először.
- Ha mindegy, akkor vedd amit mondtam! – vágja rá Emily határozottan, én pedig bizonytalanul pillantok az ágyra terített fekete ingre, és fehér nadrágra. Előbbit még tőle kaptam szülinapomra tavasszal, és jó ha egyszer volt rajtam.
- De melegem lesz – próbálkozok.
- Kigombolod a felső két gombot. Amúgy is, mert úgy a legjobb!
- Fordított színösszeállításban nem lehetne?
- Nem! – vágja rá, majd elkeseredett hangnemben folytatja. – Azt mondod ennyire nem tetszik az ing, amit tőlem kaptál? Egyszer vetted még csak fel!
- Jó, oké, oké, azt veszem. Ne haragudj! – hadarom gyorsan, bár biztosra veszem, hogy színészkedett. Halk kuncogása igazol is, de már mindegy.
- Remek – mondja elégedetten. – Akkor ott találkozunk, szia!
- Szia – motyogom, majd a telefont az ágyra dobva, elcaplatok zuhanyozni, hogy még időben elkészüljek.
Sikeresen fel is kapom zuhanyzás után a ruhákat, pont mielőtt megszólal a csengő. Lesietek, hogy még családom bármely tagja előtt kinyithassam, és felmosolygok George-ra. Lehengerlően néz ki, mint mindig, de még mielőtt ezt közölhetném vele a kölcsönös köszöntés után, ő szólal meg.
- Jól nézel ki! – jegyzi meg mosolyogva, én pedig pirulva fogom vissza a késztetést, hogy gyorsan begomboljam a felső gombokat. Emily megnyúzna.
- Kö-köszönöm. Emilytől kaptam az inget, ha nem ezt húznám fel, miután megígértette velem, végem lenne – hebegem, majd sokkal élénkebben folytatom, egy mosoly kíséretében. – Te is remekül festesz! Bár mikor nem? – nevetek fel, majd visszaszólok a házba, hogy elmentem, és csukom magam mögött az ajtót. – Mehetünk.
Bólint, majd a motorhoz sétálunk, és ismét a kezembe adja a sisakot. Már sokkal határozottabban szállok fel mögötte, de azért a biztonság kedvéért szorosan karolom át.
Többet utazunk, mint legutóbb, de nem sokkal, így hamarosan már egy szépen gondozott, méretes kertes ház előtt állunk meg. A kertből már zene és beszélgetés szűrődik ki, az orromat pedig finom illatok csapják meg.
Kicsit tétován húzódok George mögé, mikor leszállunk a motorról, de megkönnyebbülök, mikor a járdán barátaimat pillantom meg közeledni, John társaságában.
- Sziasztok – köszöntjük őket, és miután viszonozták, Emily elém toppanva mér végig, majd elégedetten elvigyorodik.
- Szerencséd, hogy ebben jöttél! – borzol bele a hajamba, némi igazítási szándékkal. – Apropó, ne adjatok neki piát! – fordul Georgehoz és Johnhoz, akik vállat vonva jelzik, hogy nem tervezték. – Akkor mehetünk! – indul meg befelé, és a kezemet megragadva húz engem is, esélyt se adva a megfutamodásra. Bár nem tenném, megígértem Georgenak, hogy itt leszek.
geo:
- Oké, benne vagyok.
John elégedetten elköszön és lelép, várja őt az új barátnője.
- Nem rögtön megyünk? – kérdezi Ethan, miközben anyu is lelép barátnőzni.
- Nem, előbb mindenki összekapja magát otthon, és késő délután kezdjük. Örülök, hogy úgy döntöttél, eljössz.
- Hát... remélem nem leszek a terhetekre… - mormolja, és Emily megkopogtatja a fejét.
- Francokat leszel! Ez ugyan olyan lesz, mint mikor hárman vagyunk, csak több emberrel!
- Vagyis tök más. – Replikázik Blake, ő is kap egy fejrekopit. – Jó, oké, majdnem ugyan olyan. Na de most induljunk, különben sose érünk oda.
A barátai egymással dumálva elindulnak kifelé, és végre kettesben maradunk Ethan és én. Olyan kedves a mosolya, biztos meg tudta főzni anyámat, aki minden barátomban talál valami neki nem tetszőt. Majd később a kocsiban úgyis elmeséli, mert ő visz haza.
- Megyek velük. Átküldöd sms-ben a címet? Majd továbbítom Emilynek.
- Át, de mi lenne, ha elmennék érted?
- Hát, ha nem kerülő, megköszönném. Nem olyan jó a tájékozódási képességem...
- Rendben. Akkor 4-re ott vagyok érted!
***
- Fiam, végre találtál egy normális barátot.
- Mi bajod a többivel? – horkanok fel, és a vezetésre koncentráló anyámra vetek egy pillantást. Ugyanúgy nézünk ki, sötétbarna göndör hajam tőle örököltem és a sárga szemem, a többit fateromtól, állítólag az eszemet is. Nos ebben lehet valami, mert a családban anya az ész, summa cum laude doktorált meg minden, apa épp hogy lediplomázott, és én is ebben a cipőben járok.
- Azok a srácok buták és megbízhatatlanok. Tíz év múlva a nevükre sem fogsz emlékezni. Azonban ez az Ethan nevű gyerek igazi jóbarát típus, akivel felnőttként akár még társulhatsz is, vagy céget alapíthatsz, ahogy én Emmával, a legjobb barátnőmmel tettem, mielőtt megismertem apádat.
- Aha.
- Ne aházz.
- Örülök, hogy szimpi neked, mert terveim szerint gyakran fogtok találkozni.
- Nem bánom, fiam. Őt bármikor meghívhatod. – Kihangsúlyozta az ő szót. Brr.
Viszonylag gyorsan hazaérünk, felsietek a szobámba, letusolok, és szélesre tárom a ruhás szekrényemet. És akkor most miben menjek? Vadiúj ruhákat választok, egy sötétzöld Calvin Klein ing és fekete Diesel farmer, plusz a legdögösebb parfümömből fújok magamra, a hajammal pepecselek vagy húsz percet, és végül elindulok Ethan-ért. Nagyon izgatott vagyok, mintha randira vinném, pedig dehogy. És mégis.
***
Amikor kinyílik a házuk bejárati ajtaja, alig ismerem fel őt. Nem több számmal nagyobb lógós cuccokban van, hanem egy fehér, alakját követő nadrágban, hozzá illő csukával, és egy hmm… jól látom, hogy egy Dolce & Gabbana inget visel? Csúcs. Tuti hogy ajándékba kapta. Nagyon jól fest. Meg is mondom neki.
- Jól nézel ki!
- Kö-köszönöm. Emilytől kaptam az inget – bingo -, ha nem ezt húznám fel, miután megígértette velem, végem lenne. Te is remekül festesz! Bár mikor nem? – nevet aranyosan. Ez egy bók volt, és nagyon jólesik. – Mehetünk.
Gyorsan odaérünk az edző házához, Emily, Blake és John meg az új csaja kint várnak minket.
Mielőtt besétálunk, Emily még felénk fordul, és szigorúan a szemembe néz.
– Apropó, ne adjatok neki piát! Akkor mehetünk!
Késő délután van, a kertben van mindenki. Szép zöld fű, bokrok és fák, mint minden kertben. Kerti bútorok, grillező, kis kemence, tűzrakó, stb. Csak a csapattagok és csajaik vannak itt, illetve még lézeng egy-egy barát és szülő is. Odamegyek köszönni az edzőbá’-hoz, majd visszafele két sört viszek, egyeiket Ethan kezébe nyomom.
- A többiek? – kérdezem meglepetten Ethant.
- Elmentek Johnnal és a barátnőjével a medencéhez.
- Jah, okés. Gyere, bemutatlak a barátaimnak.
Odaviszem egy nagyobb csoportosuláshoz, csupa magas és izmos srác, hangosan nevetnek és beszélgetnek, jó a hangulat.
- Szevasztok – vigyorgok szélesen, kezet szorítok mindenkivel, közben bemutatom Ethant.
- Na csakhogy megismerhetünk végre! Nick vagyok a csapatkapitány – mondja neki az egyik legjobb barátom, amikor vele is kezet fog. Magas, szőke és kékszemű pasas, egy évvel felettem jár. – Sokat hallottunk rólad, látatlanul is rajongótáborod alakult a csapatban.
- Tényleg? De… miért?
- Ó, hát szívesen elmesélem, gyere ülj ide mellém.
- Nem ül le – vigyorgok pimaszul. – Eljön velem tápolni valamit, majd utána elrabolhatjátok.
- Hagyd itt nyugodtan, vigyázunk rá, amíg hozol valami kaját! – kotyogja közbe Manny, egy magas és kopaszra borotvált hajú sötétbőrű srác.
Sóhajtva megadom magam, és elhúzok a grillező edzőbá’ felé. Amikor kábé húsz perc múlva két púposra megpakolt tányért és két üveg sört bénán egyensúlyozva visszatérek, még hallom ahogy nevetve ecsetelik ki mennyire pocsék matekból, és ki hányszor pótvizsgázott már.
- Tessék – nyújtom Ethannak a tányérját, ő pedig befejezi a nevetést azon az imádni valóan lágy hangján, és megköszöni. Mielőtt megkóstolhatná, három kéz csap le a tartalmára, a torkos bandának sosem elég. – Hé hé hé! Azt neki hoztam, ha zabásak vagytok, szerezzetek magatoknak!
Nem komoly a felháborodásom, csupán nevetés és széles jókedv a reakció minden felől. Még ugratnak engem néhány mondat erejéig a korrepetálás miatt, és elterelődik a téma a mai meccsre. Ez unalmas lehet Ethannak, nem is szólal meg egyszer sem, de figyel minket ahogy beszélgetünk, és kitárgyaljuk az ellenfél tagjainak erősségeit és gyengéit, a jó megmozdulásainkat és a gólokat.
Amikor besötétedik és lehűl a levegő, behúzódunk a házba. Odabent kellemes meleg és hangszórókból dübörgő zene vár minket.
- George… - lenézek a mellettem lépkedő Ethanra, és int a kezével hogy hajoljak le hozzá. A fülembe súg, és lehelete érzékien csiklandoz. – Sajnálom, nem árultam el nekik, már tudták hogy korrepetállak…
- Ja, semmi gáz, tudtam hogy tudják. Edzőbá’ köpött nekik. Nem számít, ne izgasd magad. Nézd, ott van Emily és Blake!
A táncoló párra mutatok, és magam után húzom a tömegbe.
- Várj, én nem tudok táncolni… hé… - és ennyire telik tőle, mert már nem is látom, ahogy ő sem engem. Nick lenyúlta tőlem, és már viszi is táncolni. Na kösz. Bánatomat belefojtom egy újabb üveg sörbe, és a falnak támaszkodva nézem a táncolókat. Néha elővillan Ethan kipirult és mosolygó arca, de esélyem sincs kihalászni őt a zavarosból. Franc.
Manny csapódik be mellém, elkunyizza a sörömet és jókedvűen dobol a lába a zenére.
- Jó fej a srác – kiabálja túl a zenét.
- Tudom – dörmögöm. – Csak aggódom érte.
- Miért? Nem bántja senki, csak kóstolgatják, mert mindenki fantáziáját izgatja egy olyan srác, akiért a Nagy Geo ennyire odavan.
- Honnan veszitek, hogy oda vagyok érte?
- Hidd el, szinte mindent tudunk a közös órákról és ebédekről, valaki még fagyizni is látott titeket, plusz még soha egy csajt vagy barátot sem hívtál el még ide.
- Olyanok vagytok, mint egy rakás piaci kofa. Pletykás nyanyák – vigyorgok. – Vele legyetek kíméletesek, nem olyan fajta mint mi vagyunk. Ő nagyon kedves és szelíd.
- Tudom, láttam a szemében. Na itt is hozza neked Nick bácsi.
Kipirulva és izzadtan, széles mosollyal sétál felém Ethan, nyomában a magas Nick is ott van., segít neki átjutni az embertömegen. Bontok egy újabb sört, és a szomjas kis vigyorinak adom.
- Köszi, húú szomjan halok!
Nézem ahogy iszik, és amikor végre befejezi, elveszem tőle az üveget.
- És most velem is táncolsz, nincs kecmec. A fáradtság nem kifogás, gondoltál volna rá akkor, amikor hagytad hogy elraboljanak tőlem – vigyorgok le rá, és húzom magam után a tömegbe.
Ethan:
Bent a kertben tétovaságom felváltja a kíváncsiság, és úgy pillantok körbe. Látok pár ismerős arcot, George csapatából, de a többség idegen. Ettől picit megszeppenek, pláne, mikor George elmegy üdvözölni az edzőjét, és Emilyék is lelépnek mellőlem. Hívnak engem is a medencéhez, de még élénken él bennem a legutóbbi eset, mikor a közelébe merészkedtem, így inkább elutasítom. Ráadásul Georgeot is szeretném megvárni.
- A többiek? – kérdezi meglepetten, miután visszatért, és nyomott egy sört a kezembe. Nem bírom valami jól az alkoholt, de ennyitől csak nem lesz bajom.
- Elmentek Johnnal és a barátnőjével a medencéhez.
- Jah, okés. Gyere, bemutatlak a barátaimnak.
Követem egy nagyobb csoportosuláshoz, és megszeppenve nézek végig a jól megtermett srácokon. Nincs köztük egy se, aki legalább egy fejjel ne lenne nagyobb nálam.
- Szevasztok – vigyorog rájuk George, és miközben kezet fog mindenkivel, engem is bemutat. Sorra elmondják ők is a neveiket, de az majd a jövő zenéje lesz, emlékezni fogok e mindre.
- Na csakhogy megismerhetünk végre! Nick vagyok a csapatkapitány – zárja a sort egy magas, szőke srác. Kezet fog velem, és egészen megnyugszom, mikor meglátom a barátságos mosolyt kék szemében. – Sokat hallottunk rólad, látatlanul is rajongótáborod alakult a csapatban.
- Tényleg? De… miért? – rebegem meglepetten. Már az is fura, hogy egyáltalán tudják, ki vagyok.
- Ó, hát szívesen elmesélem, gyere ülj ide mellém.
- Nem ül le – jelenti ki George vigyorogva, így valóban állva maradok. – Eljön velem tápolni valamit, majd utána elrabolhatjátok.
- Hagyd itt nyugodtan, vigyázunk rá, amíg hozol valami kaját! – feleli az egyik srác, ha jól emlékszem. Manny.
Sóhajtva megadja magát, majd el is tűnik mellőlünk. Megszeppenve pillantok a csapattársaira, akik jókedvűen ültetnek le maguk közé. Mire észbe kapok, már egész felszabadultan hallgatom őket, és egyre több a hozzászólásom is a dolgokhoz.
Szokásom tartani a hozzájuk hasonló, egészen más személyiségű emberektől, mint amilyen én vagyok, de velük megtalálom a közös hangot. Barátságosak, és mint kiderül, legtöbbjük nem egy lángész, de nem néznek le engem se, vagy tartanak strébernek. Én pedig kifejtem nekik, mennyire szerencsétlen vagyok a sportokhoz, és mennyire tisztelem őket az eredményeikért.
- Tessék – nyújt felém egy tányért George, mikor felbukkan. Abbahagyom a nevetést, majd megköszönve átveszem tőle, de még mielőtt hozzákezdhetnék, mások is lecsapnak rá. Mosolyogva hagyom, úgyis iszonyatosan sok kaja volt rajta, jut mindenkinek. – Hé hé hé! Azt neki hoztam, ha zabásak vagytok, szerezzetek magatoknak!
Csak nevetést kap válaszul, meg pimasz feleleteket, és úgyis jut nekem is bőven. Hamarosan az is kiderül, hogy tudnak a korrepetálásról, ugratják is vele George-ot. Megriadok, hogy talán én szóltam el magam, bár nem tűnik dühösnek. Sőt, hamarosan már a mai meccset vesézik ki, amihez hozzászólni ugyan nem tudok, de kíváncsian hallgatom őket.
Mikor besötétedik, és már érezni a csípősebb idő közeledtét, bevonulunk a házba, ahonnan már szűrődik ki a dübörgő zene.
- George… - szólítom meg befele menet, és mikor felém pillant, intek neki, hogy hajoljon le hozzám. A zenétől nem hallaná, ha nem a fülénél mondanám. – Sajnálom, nem árultam el nekik, már tudták hogy korrepetállak…
- Ja, semmi gáz, tudtam hogy tudják. Edzőbá’ köpött nekik. Nem számít, ne izgasd magad. Nézd, ott van Emily és Blake!
Megnyugodva pillantok a mutatott irányba, és mire felocsúdok, George már húz is melléjük a táncoló tömegbe.
- Várj, én nem tudok táncolni… hé… - Bennem reked a folytatás, mikor hirtelen eltűnik mellőlem, mikor valaki más a kezemet megragadva, elhúz tőle. Megnyugodva szusszanok egyet, mikor Nickre ismerek elrablómban.
Igyekszem vele is közölni, hogy nem vagyok valami táncoslábú, de annak ellenére, hogy látom, hallotta, elengedi a füle mellett. Válaszként csak megforgat, mint valami lányt, és kifejezetten ügyesen, mindig úgy mozdít, hogy az megfeleljen a zene ütemének. Azon kapom magam, hogy a mozgását és a ritmust követve, én is táncolok. Vagy valami olyasmi...
Egy idő után, eléggé kimelegedek, és jelzem neki, hogy most már tényleg kidőlök, ha nem szünetelhetek, így segít kijutnom a tömegből, egyenesen Georgehoz. Rámosolygok, ő pedig a kezembe nyom egy újabb sört.
- Köszi, húú szomjan halok! – Az előzőt nem egészen én ittam meg, ebből azonban most nagyokat kortyolok, nagyjából fenékig. Mikor befejezem, már érzem picit a hatását. Hogy is mondta Emily? Elveszi a gátlásaim... George meg az üveget.
- És most velem is táncolsz, nincs kecmec. A fáradtság nem kifogás, gondoltál volna rá akkor, amikor hagytad hogy elraboljanak tőlem – vigyorog rám, és kezemet megragadva, visszahúz a tömegbe.
- Nem vagyok lány – pipiskedek fel hozzá, hogy hallja amit mondok.
- Tudom – vigyorog tovább, és Nickhez hasonlóan irányítani kezd. Már kevésbé működik az egyensúlyérzékem, így egész sokszor csapódok neki, és vagyok kénytelen megkapaszkodni benne. De nem bánom, picit eltompult gondolatokkalcsimpaszkodok belé amikor lehetőségem van rá.
Nem tudom hány számmal később, de valamivel lassabbnál és csendesebbnél, mint az eddigiek, lehajol hozzám.
- Jól vagy? – érdeklődik, közvetlen közelről. Kicsit nehézkesen, ráfókuszálok, majd őszinte tanácstalansággal ingatom meg a fejem.
- Nem tudom – vallom be, ismét hozzábújva.
- Azt ne mond, hogy pár sör... – kezdi, majd sóhajtva megtart, és még egy darabig így marad velem. Végül kiterel a tömegből, és a helyet keres nekünk a kanapénál. – Rosszul vagy? – kérdi aggódva, de én csak megingatom a fejem, és mikor menne el vízért, utána kapok.
- Ne hagyj itt! – kulcsolom rá mindkét kezem a karjára, és kétségbeesetten húzom vissza magam mellé. Mikor csodálkozva, de megadóan lehuppan, elégedetten döntöm a fejem a vállának, és kényelmesen elfészkelem magam.
- Ethan?
- Hümm?
- Biztos jól vagy?
- Ühümm.
- Áh! Alkoholt adtál neki? – csendül fel előttünk Emily hangja, de fel se nézek rá, arcomat még inkább George vállához fúrva, lehunyom a szemem.
- Csak sört...
- Az is alkohol! – érkezik a frusztrált válasz.
- Nnnnh – mormolom, jelezvén, hogy valami nem tetszik. Rosszallóan felnézek Emilyre, átölelve George felkarját. – Ne bántsd! – Felhúzott szemöldökkel néz rám, majd megvonja a vállát, és hozzám se szólva, pillantását visszavezeti George-ra.
- A te hibád, maradj vele! Ne aggódj, nem lesz rosszul, egy óra és a régi, de addig ne hagyd magára, mert rátapad valaki másra. Olyan ilyenkor, mint egy szeretetéhes kismacska...
- Nnnem is! – vágom rá, visszabújva George-hoz, de csak legyint, és folytatja.
- A 18. szülinapján egy pohár pezsgő után, rátapadt a pizzafutárra. Nem is kellett volna borravaló annak a srácnak... – morogja, majd hátat fordít nekünk, és eltűnik a tömegben.
- Hát te tényleg nem bírod az alkoholt! – nevet fel George. Durcásan bújok megint a vállába, és még inkább ölelem a karját. Ez most tökéletes, jó illatú, biztonságos így, teljesen elengedem magam.
- Hé, Ethan, menjünk ki egy kicsit.
Mormolok valamit az ismerős hang hallatán, felriadva szendergésemből, de túl jól érzem magam a kényelmes nyugalomban, kizárva a dübörgő zenét. Zenét?
Kipattannak a szemeim, és mikor rájövök, hogy milyen helyzetben is vagyok, teljesen elvörösödöm zavaromban. Kis híján bemásztam már George ölébe, és hirtelenjében fogalmam sincs, mikor és hogy. Gyorsan elhúzódóm tőle, és beletelik pár percbe, mire helyre rakom a dolgokat. Jaj ne... gondolom attól a kevés sörtől, megint...
- Ne-ne haragudj! – pillantok fel szégyenkezve George-ra. – Azt hittem ennyi nem árt, de úgy tűnik igen, és ezért...
- Emily elmondta – nevet fel, majd bátorítóan rám mosolyog. – Ne aggódj, semmi olyat nem tettél, amiért szégyenkezned kéne. Még nem láttam olyat, akire nálad békésebb módon hatott volna a sok alkohol. Na de gyere, szívjunk friss levegőt!
Továbbra is teljes zavarban biccentek, és bár szavai megnyugtattak, azért továbbra is cikinek érzem a dolgot. Ennek ellenére követem, és mikor az éjszakai hűvös megcsap, mélyet szippantok a frissítő levegőből.
- Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél? – áll meg mellettem a teraszon George is.
- Dehogy! – vágom rá őszintén. – És még egyszer bocsi az előbbiért, én...
- Mondtam, hogy nem baj – fojtja belém a szavakat mosolyogva. – Tényleg nem csináltál semmit.
- Akkor jó – sóhajtok, majd ásítok is egyet. – Köszönöm, hogy meghívtál! – mosolygok fel rá. – Nagyon jól éreztem magam, a barátaid is mind nagyon kedvesek.
- Másra számítottál? – mosolyog ő is.
- Hát... picit féltem, hogy nem mindenki olyan rendes a magam fajtákkal, mint te – jegyzem meg csendesen. – De ez csúnya volt tőlem. Hisz ők a te barátaid, és téged ismerve, csak jó emberek lehetnek! – jelentem ki magabiztosan.
Geo:
- Nem vagyok lány.
- Tudom – vigyorgok le rá. A zene pörgős és jó, élvezettel vezetem le a meccs utáni feszkót. Nem is nagyon figyelek a mozdulataimra, úgy táncolok ahogy a körülöttünk lévők is, fel-le, jobbra-balra, néha mozog a kéz is. Nem számít, magunk között vagyunk, itt mindenki ismer mindenkit, nincs képmutatás vagy megjátszás.
Ethan egyre csak gyengül, szinte már csak ringatózik a zenére, időnként nekem is ütközik, és mintha sápadtabb is lenne, már amennyire ezt a félhomályban látni lehet. Füléhez hajolok.
- Jól vagy?
Felnéz rám sötét szemeivel, észre sem veszi, hogy kezeim között fogom az arcát.
- Nem tudom. – Elengedem őt, és azonnal hozzám bújik, amitől kis híján hátast dobok. Mi a…?
- Azt ne mond, hogy pár sör... – sóhajtom, amikor leesik. Ez is annyira jellemző lenne rá… - Kisegítem őt a táncolók közül, és becélzok egy üres kanapét, rányomom. - Rosszul vagy? – Ó a fenébe, nehogy szegény itt kidobja a rókát. Csak megrázza a fejecskéjét.
- Hozok vizet.
- Ne hagyj itt! – nyikkantja, a karomnál fogva lehúz maga mellé, bociszemekkel nézek le rá, ahogy kispárnának használva a vállamat behunyja a szemeit, lábait felhúzza a kanapéra, mintha csak valami párocska lennénk a tévé előtt.
- Ethan?
- Hümm?
- Biztos jól vagy?
- Ühümm.
- Áh! Alkoholt adtál neki? – hallom Emily éles hangját, és felnézek a fölénk tornyosuló csajra. Mérgesnek tűnik.
- Csak sört...
- Az is alkohol! – csattan fel, hegyes kis ujjával hadonászik előttem közben, felriasztja Ethant, és szorosabban a karomra csavarodik.
- Nnnnh… Ne bántsd!
- A te hibád, maradj vele! Ne aggódj, nem lesz rosszul, egy óra és a régi, de addig ne hagyd magára, mert rátapad valaki másra. Olyan ilyenkor, mint egy szeretetéhes kismacska...
- Nnnem is! – nyöszörgi Ethan, miközben szorosabban hozzám bújik. Felhúzott szemöldökkel nézek le rá, majd Emilyre, aki folytatja.
- Nyugi, vigyázok rá.
- A 18. szülinapján egy pohár pezsgő után, rátapadt a pizzafutárra. Nem is kellett volna borravaló annak a srácnak...
Emily elviharzik a fiújával, és lenézek a szuszogó Ethanra. Muszáj nevetnem, mert annyira édes még így is, és gyanítom minden élethelyzetben ilyen lehet. Még részegen is kedves marad,
- Hát te tényleg nem bírod az alkoholt! – kuncogom, miközben egy gyengéd mozdulattal félrecirógatom az arcába hulló hajtincseit. Elégedett kiscicaként bújik még közelebb hozzám. Kiszárad a szám, bizsereg a testem, és ha most kettesben lennénk, nagyon nem úszná meg ezt. Nem ám. De így, csak annyit teszek, hogy rákényszerítem a szemeimet a táncolókat bámulásra, kortyolgatom a söröm és ha felbukkan olykor-olykor egy haver, pár szót beszéljek vele.
- Mi baja? – kérdezi Nick, és lehajol hozzá, hogy megnézze az arcát.
- Megártott neki a sör és bealudt.
Mosolyogva megrázza a fejét.
- Kár, pedig táncolni akartam vele.
- Táncolj a csajoddal. Hol van? Egész este színét sem láttam. – Egy pom pom lánnyal jár, Mimivel. Szívdöglesztő vöröshajú démon, lángvörös körmökkel és nagy dudákkal. A legtöbb csaja ebbe a típusba tartozik, nagyszájú és pofátlan típus, az ilyeneket durván szoktam lerázni, ha rám akaszkodnak.
- Miután a pom pom lányokat kitiltotta Benett bá’ az edzésekről, azóta mérges rám – morogja, és leül mellém a sörével.
- Miért rád?
- Mert igazságosnak tartottam a döntést.
- Szakítani fogtok?
- Ja. Van egy lány, aki nagyon tetszik nekem, jóban van Ethannal is, talán te is ismered.
- Emily?
- Nem, Rose.
Homlokomat ráncolva próbálom felidézni kiket szoktam látni Ethan körül. Van ott egy kis szemüveges, rövid barnahajú lány… Aprócska és kerekded, semmi különleges nincs benne ránézésre, de olyan mosolygós és kedves, mint Ethan.
- Alacsony, szemüveges, barna?
- Igen, ő az. Most mit nézel rám ilyen furcsán? – nevet. – Neked kéne a leginkább megértened engem.
- Oké, vágom. Hogy ismerted meg?
- Hát… Emlékszel, amikor allergiás lettem a klórra ami a medencevízban van?
- Aha. – Egy héten át könnyező piros szemekkel mászkált, aztán a doki felírt neki szemcseppet és elmúlt. Nemrég volt, nem sokkal azelőtt, hogy Ethan korrepetálni kezdett, valamikor a tanév elején. – És?
- Ültem az udvaron és vártam Mimire. Odajött hozzám ez a lány, Rose. Azt hitte, hogy sírok. Adott egy zsebkendőt és vigasztalni kezdett, annyira édes és kedves volt…
Ismerem az érzést, amit most Nick arcán látok tükröződni. Megsimogatom Ethan haját, és ő válaszul nyünnyög egy kicsit, majd folytatja halk kis hortyogását.
- És aztán?
- Aztán semmi.
- Hogyhogy?
- Nem tudom, hogyan menjek oda hozzá. Ő olyan okos, kedves meg minden, de én… Tök butának érzem magam, fogalmam sincs hogyan viselkedjek vele.
Meglepetten nézek rá. Nick nagyon népszerű srác, minden nő odavan érte, csak csettintenie kell a csajoknak, ahogy én is néha csináltam. Ha belegondolok, mindig olyan lányokkal járt, akik ráakaszkodtak, és eszembe sem jutott a gondolat, hogy talán félénk és tapasztalatlan ezen a téren.
- Kezdetnek talán elhívhatnád valahova. Esetleg kérd meg Ethant, hogy mutasson be neki és meséljen róla.
- Majd meglátom.
Elballag a táncolók közé, én pedig Ethan szája sarkából letörlök egy kis nyálcseppet.
- Hé, Ethan, menjünk ki egy kicsit.
Felriad, álmosan pislogva bámul fel rám, majd körbe. Lassan visszatér az értelem a szemecskéibe, és zavartan elpirulva mászik le rólam.
- Ne-ne haragudj! – dadogja aranyosan. – Azt hittem ennyi nem árt, de úgy tűnik igen, és ezért...
- Emily elmondta. Ne aggódj, semmi olyat nem tettél, amiért szégyenkezned kéne. Még nem láttam olyat, akire nálad békésebb módon hatott volna a sok alkohol. Na de gyere, szívjunk friss levegőt!
Kisétálunk a kertbe, ahol alig lézeng néhány ember.
- Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél? – kérdezem.
- Dehogy! És még egyszer bocsi az előbbiért, én...
- Mondtam, hogy nem baj. Tényleg nem csináltál semmit.
- Akkor jó – sóhajt, és ásít egyet aranyosan, a mosolyában pedig ott a szokásos kedvesség. – Köszönöm, hogy meghívtál! Nagyon jól éreztem magam, a barátaid is mind nagyon kedvesek.
- Másra számítottál?
- Hát... picit féltem, hogy nem mindenki olyan rendes a magam fajtákkal, mint te. De ez csúnya volt tőlem. Hisz ők a te barátaid, és téged ismerve, csak jó emberek lehetnek!
- Ez kedves – mosolygok le rá, és beleborzolok a hajába. – Hazaviszlek, jó?
- Ne, még bírooo… - ásításba fullad a mondat. Vigyorogva karolom át a vállát.
- Na persze. Gyere, búcsúzzunk el a többiektől.
Elköszönünk, és a motor előtt megtorpan.
- De…
- Hm?
- De te nem vezethetsz, hiszen ittál!
- Ethan, egy fél üveg sört ittam. Nincs az a rendőr, aki ezért megbüntetne. Na pattanj fel.
***
November van. Hirtelen hűlt le a levegő, lehullottak a falevelek és állandóan esik az eső. Szeretem ezt az időszakot is, annak ellenére, hogy ilyenkor nem motorozom, hanem egy kis zöld terepjáróval járok, amit két éve kaptam karácsonyra.
Vadul rezegni kezd a telefonom a hosszú bőrkabátom zsebében. Előrántom, miközben kilépek az iskola épületéből.
- Hol vagy? – kérdezem azonnal, amikor meglátom a kijelzőn Ethan nevét.
- A Zöld Teházban a többiekkel, és várjuk a híreket. Szóval? Sikerült?
- Mindjárt odaérek és elmesélem.
Szakadó eső és cúg sem tart vissza, nem sokkal később a teázó előtt leparkolok és becsörtetek. Egy asztalnál ülő nagyobb társaságból azonnal kiemelkedik Ethan keze és hevesen integetni kezd. Fülig érő szájjal sietek oda, ledobom magamat melléjük. Ethan, Emily, Blake, Rose és Nick, Manny egy ismeretlen szőke csajjal, John pedig egy másik ismeretlen szőkével. Mostanában így lógunk együtt, és jól érezzük magunkat.
- Szóval? – nyaggat Ethan, én pedig lebiggyesztett ajkakkal, pökhendien mutatom bal kezem négy ujját. – Négyes? Ez komoly? Mindkettő? – sikkant lelkesen és a nyakamba borul. Vigyorogva jól megölelgetem, a többiek a hátamat paskolják gratulálva. Alig érzem, mert Ethan puha arca az enyémhez simul, finom illatát magamba szívom. Elenged engem, és kipirulva néz fel rám. Csupán egy pillanat az egész, egy villanás, ahogy a szemembe néz elnyíló ajkakkal, és elfordul, de ez bőven elég nekem, hogy a szívem meglóduljon. Egyszer kicsinál engem ez a srác.
Amikor egy órával később elköszönnek a többiek és mindenki elmegy, a kocsimhoz megyünk. Már szinte minden nap én fuvarozom őt haza, teljesen megszokta ahogy én is. Szokatlanul csendben van.
- Elállt az eső – mondja, és megtorpan a kocsi mellett. – George…
- Hm?
- Mi lesz most?
Kinyitom neki a kocsiajtót, de nem száll be.
- Ezt hogy érted?
Tétovázik, látom hogy szeretne valamit mondani, végül inkább beül a kocsiba. Megkerülöm a verdát, beteszem magam a volán mögé és becsukom az ajtót. Felé fordulok.
- Mi a baj?
- Semmi… Csak gondolkozom.
- Meg ne ártson – kacsintok rá és beindítom a kocsit. A lakásukig meg sem szólal, csak bámul ki a vízcseppes ablakon.
- Feljössz? – kérdezi, amikor kikapcsolja a biztonsági övét.
- Persze.
Apukája egy kis lakásban lakik, és itt Ethan szobája is kisebb a régihez képest, de ő egyáltalán nem bánja. Nagyon szeret itt lakni. A falakat teljesen ellepik a fotók, amiket ő készített a kirándulásokon, magamat is felfedezem az egyik fotón, amikor épp csokis szájjal vigyorgok rá egy fagylalt felett.
A nappaliban ülök le, és ő térül-fordul a kedvenc sajtos chipsemmel és kólával jön vissza. Közben szövegel nekem valamit az apja munkájáról, hogy valami különleges majomfajtát fotóz valahol mit tudom én merre. Megint elmenne, de megfogom a csuklóját és gyengéden magam mellé húzom a kanapéra.
- Mi a baj?
Ethan:
- Ez kedves – mosolyog le rá, és beleborzol a hajamba. – Hazaviszlek, jó?
- Ne, még bírooo… - Tiltakozásom ásításba fullad, mire vigyorogva karolja át a vállam. Hát, nem voltam túl meggyőző.
- Na persze. Gyere, búcsúzzunk el a többiektől.
Inkább nem tiltakozom, és követem őt befelé. Miután elbúcsúztunk a többiektől, kisétálunk a motorjához, ott azonban megtorpanok.
- De…
- Hm?
- De te nem vezethetsz, hiszen ittál! – jelentem ki, észbe kapva.
- Ethan, egy fél üveg sört ittam. Nincs az a rendőr, aki ezért megbüntetne. Na pattanj fel.
***
- Ne izgulj már annyira Ethan, nem te vizsgázol! – igyekszik megnyugtatni John nevetve. Ezúttal ő van soron, bár ugyan annyira hatástalan a próbálkozása, mint a többieknek volt.
- Tudom, de akkor is... – motyogom, az órára pillantva. – Most már tuti végzett, ugye? Felhívom. Ha mégse végzett, úgyse veszi fel.
- Te jó ég, milyen lehetsz, mikor te vizsgázol – horkan fel Nick, de én csak legyintve elkezdem előkotorni a telefonom, így Rose kezdi el ecsetelni, hogy míg bele nem kezdek a mondandómba, iszonyatosan szoktam izgulni.
- Megvan! – kapom elő a mobilt, és rögtön hívom is George-ot.
- Hol vagy? – érkezik a kérdés azonnal, ahogy felveszi. Bennem reked az izgatott faggatózás.
- A Zöld Teaházban a többiekkel, és várjuk a híreket. Szóval? Sikerült?
- Mindjárt odaérek és elmesélem.
Mielőtt kiszedhetnék belőle valamit, le is teszi. Morgolódva süllyesztem vissza a telefont a táskámba, a többiek pedig felnevetve rendelnek nekem egy újabb sütit.
Hamarosan George is felbukkan, én pedig lelkes integetéssel hívom fel magunkra a figyelmet. Nem mintha tömegesen nem lennénk elég feltűnőek. Vigyorogva huppan le mellénk, és én azonnal nekiállok nyaggatni.
- Szóval?
Megjátszott pökhendiséggel, de valódi büszkeséggel a szemében mutatja fel egyszerre négy ujját. Felcsillanó szemekkel, gondolkodás nélkül a nyakába vetem magam.
– Négyes? Ez komoly? Mindkettő? – Hihetetlenül büszke vagyok rá, és a többiek is sorra gratulálnak. Teljes mértékben megérdemelte a jó jegyeket, nagyon keményen tanult rá, nem csak velem, de egyedül is. Elengedem, és büszkén rámosolygok, majd igyekszem előkeríteni az asztalon uralkodó káoszból a tealapot, hogy ő is rendelhessen.
Nagyjából egy óra múlva elköszönünk a többiektől, és szokásunkhoz híven, együtt indulunk a motort leváltó kocsija felé. Jó ideje, mindig hazavisz az órák, vagy közös programok után.
- Elállt az eső – mondom, megtorpanva a kocsi mellett. Egy ideje már gondolkodok, és szeretném vele megbeszélni a dolgokat. – George…
- Hm?
- Mi lesz most?
Kinyitja az ajtót, de még nem szállok be.
- Ezt hogy érted?
Talán nem ez a legjobb időpont. Némi tétovázás után, inkább beülök a kocsiba, ő pedig a másik oldalról követi a példámat. Felém fordul, nem indítja még a motort.
- Mi a baj?
- Semmi… Csak gondolkozom.
- Meg ne ártson – kacsint rám, majd eltekeri a kulcsot, és előre fordul. Halvány mosollyal fordulok az ablak felé, de nem nagyon beszélgetünk hazáig.
- Feljössz? – kérdezem, kikapcsolva az övem.
- Persze.
Már apánál lakom, bár minden cuccomat inkább át se hoztam, kisebb a szobám, így nem férne el. A képeim közül viszont jó sokat kiraktam, és mostanában gyarapodott az a rész is, amit a barátaimról készülteknek tartok fent. Nem csak George, hanem Rose, John, Nick és Manny is látható rajtuk.
George-ot a nappaliban ültetem le, és miközben chipset meg kólát rakok elé, apa új munkájáról mesélek. Elhívták egy rezervátumba fotózni, így pár napig nem lesz itthon.
Indulnék a konyhába, már magam se tudom miért, de George elkapja a csuklómat, és szelíd határozottsággal, lehúz maga mellé a kanapéra.
- Mi a baj?
- Miből gondolod, hogy baj van? – kérdezek vissza, de inkább a kis asztalon kezdek pakolászni, minthogy rá pillantsak.
- Ethan! – fordít maga felé, gyengéd szigorral pillantva a szemembe. Felsóhajtok, és igyekszem megfogalmazni a gondolataimat.
- Nem az, hogy baj lenne – kezdem bizonytalanul. – Csak mostantól nem kell korrepetálnom téged, így... így most mi lesz?
- Hogy érted? – Őszintén tanácstalannak és meglepettnek tűnik. Pontosabban kéne fogalmaznom.
- Hát... szóval... fogunk még találkozni? – bököm ki alig hallhatóan.
- Mi? – hökken meg.
- Azt kérdeztem, fo...
- Hallottam – vág közbe. – Csak nem értem a kérdést.
Állnék neki megmagyarázni, de ahogy nyitom a számat, elé teszi az egyik ujját.
- Azért nem értem, mert azt hittem tisztáztuk már kettőnk kapcsolatát – sóhajtja, és riadtan látom, hogy csalódottnak tűnik. Nem akartam megbántani, és tudom, hogy barátok vagyunk. Én csak egy ostobaság miatt aggódtam.
- Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – magyarázom sietve. – A barátom vagy, de eddig a legtöbb időt akkor töltöttük együtt, mikor tanítottalak. És így most akkor alig fogunk találkozni? – halkulok el.
- Ez a baj? – mosolyodik el végre. Zavartan fordulok el, de azért bólintok.
- Nem akarok a terhedre lenni, meg semmi ilyesmi, de rossz lenne, ha mostantól alig találkoznánk – hadarom, mire ismét maga felé fordít.
- Ha attól megnyugszol, továbbra is a reggeli edzésekre fogok járni, és találkozhatunk délutánonként. – Elkerekednek a szemeim, és érzem, ahogy eltűnik a szorongásom. Elmosolyodva ingatom meg a fejem, és hátradőlök.
- Köszönöm, de inkább úgy csináld, ahogy neked jobb – mosolygok rá. Már annyitól is boldog vagyok, hogy megtenné. Tényleg nagyon jó barát, és igazán szívesen vagyok vele. Csak az a fura, hogy miért aggódtam azért jobban, hogy kevesebbet leszek vele, mint a többi barátomnál.
- Nekem úgy is jó – vonja meg a vállát.
- Már az is elég, hogy gondolsz rám – jelentem ki, majd észbe kapva felpattanok. – Tényleg, még oda se adtam az ajándékod!
- Ajándékom?
- Az ajándékod! – mosolygok rá, majd berohanok a szobába, és egy ajándékos tasakkal térek vissza. – Gratulálok a remek eredményhez! – nyújtom át neki. Egy filmes könyv, és a kedvenc válogatottjának következő meccsére szóló jegyek vannak benne.
- De hát nem tudhattad...
- De tudtam! Tudtam, hogy sikerülni fog – nevetek fel. – Na, nézd meg!
Geo:
- Miből gondolod, hogy baj van?
Kis kezei az asztalon matatnak. Hát mondjuk ebből. Csak akkor csinál ilyeneket, ha ideges vagy aggódik. Utoljára ilyennek akkor láttam, amikor Rose és Nick összejöttek, és a lányt bántani akarta Mimi, az exbarátnője, de szerencsére Nick elrendezte a dolgokat.
- Ethan! – dörmögöm, vállainál fogva fordítom magam felé, de nem durván. Arra sosem lennék képes, soha nem bántanám őt.
- Nem az, hogy baj lenne… Csak mostantól nem kell korrepetálnom téged, így... így most mi lesz?
- Hogy érted?
- Hát... szóval... fogunk még találkozni? – suttogja lesütött szemekkel.
- Mi?
Ez most komoly?
- Azt kérdeztem, fo...
- Hallottam. Csak nem értem a kérdést.
Most komolyan azt gondolja, hogy ennyi és kész? Fogalma sincs az érzéseimről, ez rendben van, de barátjának tekint, ergo nem gondolhatja, hogy most eltűnünk egymás életéből. Jaj Ethan, hihetetlen vagy, mindig meg tudsz valamivel lepni. Megszólalna, de mutatóujjamat a szájacskájára teszem.
- Azért nem értem, mert azt hittem tisztáztuk már kettőnk kapcsolatát – sóhajtom csalódottan.
- Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – motyogja a mutatóujjamnak, és elveszem onnan. – A barátom vagy, de eddig a legtöbb időt akkor töltöttük együtt, mikor tanítottalak. És így most akkor alig fogunk találkozni?
Muszáj vigyorognom, olyan jól esik amit mond.
- Ez a baj?
- Nem akarok a terhedre lenni, meg semmi ilyesmi, de rossz lenne, ha mostantól alig találkoznánk – motyogja ezúttal a fotel felé, nem és nem néz rám. Édes. Magam felé fordítom újra.
- Ha attól megnyugszol, továbbra is a reggeli edzésekre fogok járni, és találkozhatunk délutánonként.
Meglepődik, aztán felderül az arca.
- Köszönöm, de inkább úgy csináld, ahogy neked jobb.
- Nekem úgy is jó.
- Már az is elég, hogy gondolsz rám. Tényleg, még oda se adtam az ajándékod!
- Ajándékom?
- Az ajándékod! – mosolyog vissza már az ajtóból. Térül-fordul, egy csomaggal siet vissza. - Gratulálok a remek eredményhez!
- De hát nem tudhattad...
- De tudtam! Tudtam, hogy sikerülni fog – nevet aranyosan az én döbbent képemen. – Na, nézd meg!
- Köszönöm – mosolygok rá szívből. Őszintén örülök a könyvnek és a jegyeknek, mivel ő annyira figyelmes, hogy megjegyezte beszélgetéseink alatt mire vágyom, és pont azt kaptam tőle. – Eljössz velem a meccsre?
Mosolyogva ül mellém.
- Ha nincs jobb személy erre, akkor szívesen, persze.
- Nincs jobb, te vagy a legjobb. – Átölelem a vállát és magamhoz húzom. Engedelmesen simul hozzám, de hirtelen észbe kap és zavartan elhúzódik.
- Oké, akkor elmegyek veled – hadarja kipirultan. – Go-gondolkodtál már a karácsonyon?
Hagyom elmenekülni, és inkább iszom egy kis kólát a kiszáradt számra. Veszettül meg akartam csókolni őt alig 10 másodperccel ezelőtt.
- Az még majdnem két hónap. Nem, nem gondolkodtam rajta. Miért?
- Azért, mert… Nem vagy éhes? Készítek egy kis harapnivalót, hiszen este van, és…
Követem a konyhába, és ahogy figyelem kissé ügyetlen mozdulatait, egyre jobban kezdek aggódni. Zavarba hoztam, pedig semmi különöset nem tettem. Jól látom, hogy nekiállt almát hámozni?
- Ethan… - kezdeném, de elejti az almát és a kést.
- Aú!
- Megvágtad magad?
- Igen, olyan béna vagyok… Jaj…
Megfogom a kezét és a csap alá teszem, kinyitom rá a hideg vizet.
- Nagyon fáj?
- Csak egy kicsit… vagyis nagyon fáj, de…
Megnézem a sebet.
- Nem mély, csak egy kis vágás. Hol a sebtapasz?
- Ott, abban a fiókban – mutat ép ujjával rá, és előhalászom.
- Mutasd. – Rátekerek egyet az ujjára. – Minek kezdtél el almát hámozni ilyenkor? Jobban kéne vigyáznod magadra, Ethan – dörmögöm gyengéden közben.
- Én csak…
Kezeim közé veszem arcocskáját, és félresimítom a haját, hogy láthassam. Piros, és könnyesek a szemei.
- Te sírsz?
- Ha fáj valamim, mindig bőgni kezdek… - suttogja édesen. Nem bírom tovább, ez már sok nekem. Lehajolok hozzá, szám az övéhez ér. Olyan puha és finom meleg ajkai vannak. Szinte megőrjít, elakad a lélegzetem is, és forró borzongás fut végig a gerincemen. Ethan…
Ethan:
- Köszönöm – mosolyog rám szívből, engem pedig nagyon boldoggá tesz, hogy örül az ajándékainak. – Eljössz velem a meccsre?
Lehuppanok mellé, és bólintok.
- Ha nincs jobb személy erre, akkor szívesen, persze.
- Nincs jobb, te vagy a legjobb. – Már szavaitól is zavarba jövök, de mikor vállamat átölelve magához húz, szívverésem kihagy egy ütemet. Ösztönösen bújok hozzá, de mikor észbe kapok, és rádöbbenek saját reakcióm furcsaságára, zavartan elhúzódóm.
- Oké, akkor elmegyek veled – hadarom kipirulva. – Go-gondolkodtál már a karácsonyon? – terelem a témát sietve, és rá se merek nézni.
- Az még majdnem két hónap. Nem, nem gondolkodtam rajta. Miért? – Hülyébb dologgal elő se állhattam volna...
- Azért, mert… Nem vagy éhes? Készítek egy kis harapnivalót, hiszen este van, és… - Nem tudom mi ütött belém, de kimenekülök a konyhába. Először tésztát kotrok elő, de még mielőtt lábost találhatnék, inkább egy almát kapok fel, és nekikezdek hámozni.
- Ethan… - szólal meg George mögöttem, mire ijedtemben elvágom az ujjam, és mindent a földre ejtek.
- Aú!
- Megvágtad magad?
- Igen, olyan béna vagyok… Jaj… - Nem hiszem el, mit művelek?
Hagyom, hogy a kezemet megfogva, a csap alá dugja, és kinyissa rá a hideg vizet.
- Nagyon fáj? – kérdezi aggódva.
- Csak egy kicsit… vagyis nagyon fáj, de… - Tényleg fáj, és nem bírom túl jól a fájdalmat, plusz össze is vagyok zavarodva.
- Nem mély, csak egy kis vágás. Hol a sebtapasz?
- Ott, abban a fiókban – bökök rá másik kezemmel, ő pedig előkotorja.
- Mutasd. – Engedelmesen nyújtom felé, ő pedig óvatosan ráteker egyet a sebre. Olyan gyengéd a hangja, megint furán érzem magam. A fájdalomtól és zavarodottságtól könnyek gyűlnek a szemembe. – Minek kezdtél el almát hámozni ilyenkor? Jobban kéne vigyáznod magadra, Ethan.
- Én csak… - Nem jutok sehova, elhal a hangom, ő pedig arcomat a kezei közé fogva, félresöpri a hajam.
- Te sírsz?
- Ha fáj valamim, mindig bőgni kezdek… - motyogom, és készülök elfordítani a fejem, mikor olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok. Lehajol hozzám, ajkait az enyémekhez érintve.
Szívverésem rohamtempóra vált, én azonban mozdulatlanná dermedek, és hiába suhan át számtalan gondolat a fejemen, mind káoszba fullad. Remegő kezeimet a mellkasára fektetem, de képtelen vagyok erőt kifejtve, akár csak egy kis nyomást is gyakorolni rá. Csak pár pillanatig tart a dolog, de amint remegni kezdek, elhúzódik.
- Ethan... – szólal meg lágyan. Elkerekedett szemekkel meredek rá, de hiába vagyok tele kérdésekkel, képtelen vagyok bármit is kipréselni magamból. Nem értem... egyáltalán nem értem... Mi-miért? – Ethan, figyelj, én...
- Ne-nekem most e-elő kell hívnom pá-pár képet, a sötét szobában... Igen, a sötét szobában! – hebegem, és reszketve sarkon pördülök, hogy bemenekülhessek a mondott helyre, bár terveimmel ellentétben, zavaros gondolataimat nem tudom kint hagyni.
- Ethan! – csendül fel a hangja a mögöttem becsapódó ajtó másik oldaláról. – Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Gyere ki kérlek, és beszéljük meg. Nem az ajtóval szeretnék társalogni...
Szégyellem magam, köldökig vörös vagyok, a szívem pedig őrülten dübörög, de képtelen vagyok válaszolni. Az ajtó tövébe csúszva kapkodok levegő után.
Nem tudom mennyi idő telik el, de egyszer csak megtöri a némaságot.
- Haza megyek. Nyugodj meg, és holnap beszélünk – sóhajtja, majd meghallom távolodó lépteit, és a bejárati ajtó csukódását.
Legszívesebben felpattannék, és utána rohannék, de lábaim cserben hagytak, képtelen vagyok mozdítani őket. Nem értem mi történik, de megbántottam... Mi lesz, ha megutál? Miért csinálta? Miért csókolt meg? Mert az az volt, ugye? Mi jár a fejében? És az enyémben? Mit érez? Mit érzek én...? Hogy fogok én a szemébe nézni holnap?!
***
A sok kérdés közül, melyek tegnap bennem kavarodtak, az utolsóra találtam meg legkönnyebben a választ: Sehogy.
Szörnyen szégyellem magam, de másnap egyszerűen megfutamodom előle. Nem reagálok a hívásaira, és jelentéktelenségem kihasználva, minden szünetben felszívódom. Órák után egyből hazarohanok, viselkedésemre pedig senkinek se adok magyarázatot.
Még magamban se rendeztem a történteket, és leginkább saját érzéseim rémisztenek meg. Minden vágyam, hogy George mellett legyek, és mikor az érintésére gondolok, egész testemet forróság önti el. Ismeretlen, és rémisztő felfedezés, éppen ezért, az elkövetkező másfél hetet is a kerülésével töltöm.
Ráadásul kénytelen vagyok barátainktól is tartani a távolságot, mert hamar feltűnik nekik, hogy valami nincs rendben, és nem egyszerű meglógnom a kérdéseik elől.
Egy hét, és négy nap telt el, én pedig kimerülten, magamba mélyedve ücsörgöm rejtekhelyünkön, kissé fázósan húzva össze magamon a kabátom. George azt írta sms-ben, hogy a kapunál vár, így terveim szerint itt maradok, míg meg nem unja, és hazamegy.
Tudom, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig, de fogalmam sincs, mit tegyek. Több mint egy hete vacakul alszom, mivel állandóan rá és a történtekre gondolok. Se a tanuláshoz, se a fotózáshoz, úgy igazán semmihez sincs kedvem, és nagyon hiányzik.
- Sejtettem, hogy itt leszel – zendül fel az ismerős hang előttem. Döbbent riadalommal pillantok fel gondolataim alanyára, aki bosszúsan, de egyben megkönnyebbült tekintettel áll előttem. Úgy elméláztam, hogy a közeledését se hallottam meg.
- George... – suttogom, majd felpattanva slisszolnék el mellette, de elkapja a karom, és visszatart.
- Ezúttal nem lógsz meg! – jelenti ki határozottan, majd jóval lágyabban, árnyalatnyi szomorúsággal folytatja. – Kérlek Ethan, ne menekülj! Sajnálom, ha ennyire megrémisztett amit tettem, de nem bírtam tovább! Szükségem van rád!
- De... de én fiú vagyok, és unalmas – hebegem. – Te más vagy... bárkit megkaphatsz! – Könnyek szöknek a szemembe, és most döbbenek rá, mi rémisztett meg igazán. A tény, hogy nem vagyok méltó hozzá, elég ahhoz, hogy féljek, rám unhat.
Nem tudom mit gondoljak, nem tudom mit érezzek, és arról sincs fogalmam, mi zajlik benne, de még nem kötődtem ennyire senkihez. Nem akarom, hogy eltűnjön mellőlem!
Geo:
Tehát ilyen Ethan íze… Érzem a samponjának finom kamillás illatát, bőrének puhaságát, és szájának nedvességét. Végigsimítom ajkait a nyelvemmel, karjaimat dereka köré csavarom, de nem erősen, nehogy megrémítsem. Mamám, így gondolkozni sem bírok… Olyan finom, annyira meleg a teste, és olyan édes az illata… Megérinti kezével a mellkasomat, és amikor lélegzetvisszafojtva közelebb húzom magamhoz, reszketni kezd. Nem, nem szabad megrémítenem, muszáj elengednem… Muszáj! Erőnek erejével húzódom el tőle, hátralépek és sárga szemeimmel az arcát figyelem. Fújtatok, bizsergek és lángolok, annyira meg akarom érinteni őt, hogy begörbülnek az ujjaim, mégsem teszem, hiszen nagy szemecskékkel bámul rám, pont úgy mint egy riadt kismadár a ragadozóra. A fenébe. A fenébe. A fenébe! Geo, mondj valamit! Nyögj már ki valamit!
- Ethan... Ethan, figyelj, én...
- Ne-nekem most e-elő kell hívnom pá-pár képet, a sötét szobában... Igen, a sötét szobában! – hebegi sötétvörösre pirulva, rémülten.
- Ethan! – kiáltom utána, de már csapódik be mögötte egy ajtó, én pedig az ajtónak. Rásimulok, kezemet a hideg fafelületre szorítom az arcom mellé. Nehezen veszem még a levegőt, annyira erős hatással volt rám ez az egyetlen lopott kis csók… De így is, ez volt életem eddigi legjobb csókja, az összes többi távoli emlékké vált. Annyira jó volt, annyira vágytam rá, de nem akarok ilyen nagy árat fizetni érte… A fenébe is, nem akarom elveszíteni őt!
Rátalálok a hangomra, és néhány mélyebb légvétel után legyűröm a sóvárgásomat, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Gyengéden, kedvesen próbálom győzködni őt. – Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Gyere ki kérlek, és beszéljük meg. Nem az ajtóval szeretnék társalogni...
Hosszú-hosszú idő után sem történik semmi, és egyre inkább belecsúszom a kétségbeesésbe, ahogy a fehérre mázolt ajtót bámulom.
- Ethan… kérlek…
Semmi de semmi reakció. Meggyűlölt engem? Talán most ezzel vége mindennek? Nem, azt nem engedem meg, soha de soha! Ethan nekem a mindenem… A világom közepe… De most nem tudjuk ezt megbeszélni, mert annyira sokkolta a hirtelen rázúduló igazság.
Kezemet az ajtóra simítom ismét, és behunyt szemekkel támasztom rá a homlokomat is.
- Hazamegyek. – Töröm meg a kínzó csendet a rekedt hangommal. - Nyugodj meg, és holnap beszélünk, jó? Szia…
***
- MIT MŰVELTÉL VELE? – Felnézek a tálcámról, az ebédlőben néma csend, mindenki az előttem tornyosuló Emilyt és engem bámul. Észreveszi magát, és torkát megköszörülve hátraránt egy széket, leül velem szemben. Szigorú szemeit az enyémbe vájja, és némileg halkabban megismétli a kérdést, de a dühtől remeg a szája, és látom rajta hogy mindjárt felrobban. – Mit tettél Ethannal?
Lenézek az érintetlen ételre, amit idáig turkáltam.
- Ezt beszéljük meg odakint.
Kisétálunk a hátsó udvarra, a hideg miatt nem üzemelő szökőkút szélére ülök, és begombolom a bőrkabátom, zsebembe gyűröm a kezeimet. Emily idegesen toporog előttem, és nem csak ő, közeledik Blake, Nick és John is.
- Hallgatlak, George – csattan fel Emily, amikor már a többiek is előttem állnak.
- Hogy van Ethan? – kérdezem.
- Honnan tudhatnánk? – válaszol Emily helyett Blake. - Alig látjuk, mert szinte menekül előlünk! Szóval? Mit tettél vele?
- Megcsókoltam.
Elnémulnak és összenéznek. John szólal meg először:
- Végre színt vallottál? Azt hittük, már sosem fogsz lépni. - Rávillantom sárga szemeimet. – Ne nézz így, mind tudtuk, hogy belezúgtál. Én speciel a medencébe esése óta tudom, mert amit az öltözőben műveltél vele, olyat csak egy idióta szerelmes bugris művel. Úgy ugráltál körülötte, mint egy bagzó macska. – Vigyorog.
- Ez nem vicces – morgom. – Hiába hívogatom és üzenek neki, semmire sem reagál. Már egy hete ez megy, és én lassan begolyózok ettől. – Idegesen a hajamba túrok, Emily pedig az arcomba hajol és alaposan megnéz.
- Látom te sem viszed túlzásba az alvást. Szarul festesz.
- Kösz.
- Szóval azt mondod, megcsókoltad? – kérdezi, és mosoly bujkál az ajkain. – A frászt hoztad rá, mi? Sikítva menekült?
- Nagyjából – bólintok. – Nem volt szándékos, de annyira édes volt, nem bírtam ellenállni neki… A francba. Mi a fenét csináljak? Beszélni sem tudok vele, hiszen folyton elmenekül.
Emily bólint.
- Igen, ehhez nagyon ért. Próbáld elcsípni és beszélni vele, mert ő magától soha nem fog odamenni hozzád, képes lenne élete végéig bujkálni, mert ő ilyen kis butus.
- Legalább mondja a szemembe, hogy ne reménykedjek, mert ez így kész pokol…
- Hé! Először is – dugja Emily az arcomba a mutatóujját – nincs jogod magadat sajnálni, mert te voltál az, aki elcseszte! Másodszor: Miattad előlünk is menekül, ezért nagyon de nagyon morcos vagyok és aggódom érte! Szóval kapard össze magad és kapd el őt, beszéljétek meg és béküljetek ki!
- Kibékülni? Miről beszélsz? Szerintem meggyűlölt engem…
- Te hülye vagy?! Teljesen oda van érted, te barom!
Felkapom a fejem, és meglepetten pislogok Emilyre.
- Mi van?
- Ezt magyarázom neked, már percek óta! Beszélnetek kell, tisztázni az érzéseiteket, és akkor felfogja végre, hogy mit is akar. Momentán tuti hogy kész káosz van a kis agyában, mert még sosem volt szerelmes, plusz az sem nem lesz könnyű menet, amíg feldolgozza, hogy ráadásul egy férfibe az, és a hab a tortán, hogy nincs semmilyen önbizalma sem!
Felderül az arcom a szavai hallatán, és felcsillan némi remény. Oda van értem… Oda van értem…
- És honnan tudod, hogy oda van értem?
Sóhajtva a szürke felhőkkel borított égboltra néz.
- Ismerem kiskorunk óta, maradjunk ennyiben, jó? És most dolgozzunk ki egy stratégiát a becserkészésére. Hol az órarendje?
Összedugjuk a fejünket.
***
Végül segítség nélkül találom meg egyik délután, majdnem két héttel a csókunk óta. A régi bújóhelyünkön van, az ósdi padon üldögél a kabátjába burkolózva. November vége van már, majdnem tél, bármikor átfordulhat a sok eső hideg havazásba, ő pedig képes itt kint fagyoskodni.
- Sejtettem, hogy itt leszel.
Felemeli a fejét és meglepetten pislog rám. Ó basszus, mennyire hiányzott!
- George... – nyögi elhalón, és már el is spurizna, de elkapom a karját és erősen, de nem fájdalmasan fogva tartom.
- Ezúttal nem lógsz meg! – dörmögöm, és ahogy rémülten visszanéz rám, azonnal megsajnálom. Gyengéden húzom közelebb magamhoz. – Kérlek Ethan, ne menekülj! Sajnálom, ha ennyire megrémített amit tettem, de nem bírtam tovább! Szükségem van rád!
- De... de én fiú vagyok, és unalmas. Te más vagy... bárkit megkaphatsz!
Széttárom a kabátomat, magamhoz húzom és köré bugyolálom, hogy felmelegítsem. Vonakodva simul hozzám, arcát a mellkasomba fúrja, én pedig beleszagolhatok végre a puha hajába.
- Egek… Őrölten hiányoztál – dörmögöm a tincseinek. Valamit motyog a mellkasomba, de nem értem. – Ethan, mi zavar jobban? Az, hogy mindketten férfiak vagyunk, vagy az, hogy… Mit is mondtál? Hogy bárkit megkaphatok? Ez zavar? Nem értelek…
Felemeli a fejét, hogy rám nézhessen. Arca kipirult, szemei csillognak, egyszerűen tündéri így.
- Nem tudom… Nem értem, én…
- Segítek gondolkodni, jó? – súgom a szájába, és mielőtt nyikkanhatna, forrón megcsókolom. Olyan érzékien és mohón, ahogy csak bírom. Nagyon jól tudok csókolni, tapasztalt vagyok a témában, és ő kezdeti nyöszörgés és satuként fogó karjaimban vergődés után megadja magát. Amikor borzongva és remegve bújtatom nyelvemet az ajkai közé, teljesen elernyed, szinte én tartom az egész súlyát. Nem adom fel, egyszerűen nem bírom. Nem hagyom abba, nem, amíg ájulásig nem csókolom, és annál is tovább. Annyira vágyom rá, szinte lángolok… A sóvárgás berágta már magát a bőrömbe, s mint valami maró vegyszer, úgy égeti az egész testemet. A szám csókolja, a nyelvem ízleli őt, a fogaim karcolják érzékeny bőrét, kezeim testét szorítják, szinte kétségbeesetten kapaszkodnak belé, hogy ne tudjon elillanni megint, ne tudjon újra elszökni, ne tudjon újra elmenekülni… Ha lennének karmaim, belévájnám, mint ragadozó a zsákmányába…
Megmozdul az ő kis nyelve is, felveszi a dinamikus, erőteljes és vad csók ritmusát, nyakam köré kulcsolódnak a karjai, és ettől muszáj belenyögnöm a szájába, hogy milyen jó… Istenem, mennyire jó…! Imádom ezt az érzést, imádom őt…
Már a padon ülök, fogalmam sincs, mikor rántottam őt az ölembe, de már ott ül, lábai a derekamra kulcsolódtak, karjai a nyakam körül, és a csókunk… Véget soha ne érjen! Olyan finom… Ágyékom a szívem ütemére forrón lüktet, teljesen kemény vagyok már. Ő is érzi, mert nyöszörögve elhúzódna a csókból, de hajába markolok és nyers mozdulattal szorítom újra a száját az enyémre, másik kezemmel megragadom a derekát, erősebben préselem magamhoz, hogy ágyéka az enyémhez nyomódjon. Érezze, mennyire kívánom, érezze mennyire de mennyire vágyom rá, csakis rá, senki másra, csak rá!
Felemelem a fejemet, és vad morgással végignyalom puha nyakát.
- Ethan… Ethan… - Rekedt a hangom a vágytól, úgy fújtatok mint aki maratont fut. – Kérlek ne menekülj előlem… Ha ezt teszed, addig foglak üldözni, amíg bele nem pusztulok. Nem engedlek el soha… Soha de soha…
Ethan:
Reszketek, nem csak a hidegtől, de azon legalább megpróbál segíteni. Széttárja a kabátját, és magához húzva, engem is belebugyolál. Tétován, teljesen összezavarodva hagyom neki, de megérezve a melegséget, ösztönösen bújok hozzá.
- Egek… Őrölten hiányoztál – dörmögi, nekem pedig különös bizsergés fut végig a gerincemen hangjától. Mintha hónapok teltek volna el, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz. Szinte csak magamnak jegyzem meg, hogy ő is hiányzott. – Ethan, mi zavar jobban? Az, hogy mindketten férfiak vagyunk, vagy az, hogy… Mit is mondtál? Hogy bárkit megkaphatok? Ez zavar? Nem értelek…
Felpillantok rá, kétségbeesetten igyekszem megfogalmazni mi zajlik le bennem, de képtelen vagyok rá.
- Nem tudom… Nem értem, én…
- Segítek gondolkodni, jó? – súgja milméterekre a számtól, és még mielőtt bármit is mondhatnék, bitrokba is veszi. Riadtan próbálok elhúzódni, nyöszörgésbe fulladó kérdésekkel számon kérni, de olyan vadul és forrón csókol, hogy nem tudom mást tenni, megadom magam.
Mikor nyelvét is a számba bújtatja, térdeim megroggyannak, és teljesen elerenyedek a karjaiban. Öntudatlnul ágaskodok fel, hogy átkaroljam a nyakát, és szememet összeszorítva igyekszem felvenni a ritmusát.
Sosem éreztem még ilyet. Hevesen ver a szívem, a testem egészen felforrósodik ahhoz képest, hogy nem rég még fáztam, de valamiért így is remegek egész testemben. Hamarosan a padon kötünk ki, és azon kapom magam, hogy az ölében ülve, kézzel-lábbal kapaszkodom belé. Kábult állapotomból azonban visszaránt, mikor valami keményet érzek meg, és amint realizálom mit, rémülten hózódnék el. Ő azonban határozottan, és kissé nyersen ránt vissza magához, ágyékunkat is összepréselve. Tágra nyílnak a szemeim, és mikor ajkaimat elengedve, vad morgással nyal végig a nyakamon, komolyan megrettenek.
- Ethan… Ethan… - Rekedt a hangja, és saját zihálásomat elnyomja fújtatása. – Kérlek ne menekülj előlem… Ha ezt teszed, addig foglak üldözni, amíg bele nem pusztulok. Nem engedlek el soha… Soha de soha…
Az érintései, a hangja, a szavai... Hogy bárki is így érezzen irántam... hogy pont ő... De mit érez pontosan? Mit érzek én? Megrémiszt a viselkedése, mondandója mégis boldoggá tesz, mégha nem is tudom megérteni.
Képtelen vagyok megszólalni, rongybabaként hagyom, hogy szinte már fajdalmasan magához szorítson, és arcát a nyakamba temetve, belőlem lélegezzen. Én is levegő után kapkodok, és közben lángoló arccal markolom pulcsiját a kabátja alatt.
- Ethan... Ethan... Mond, hogy érted! Mond, hogy te is így érzel!
Remegni kezdek hangja intenzitásától, és a benne vibráló vadságtól, de minden értelmes gondolat kiszállt már a fejemből.
- Én... én... – Küszködve igyekszem valamit kipréselni magamból, és mikor nem sikerül, kétségbeesetten engedem szabadjára könnyeimet. Megrezzen, mikor pár csepp őt is eléri, és elhajolva nyakamtól, felnéz rám. Olyan, mintha hirtelen kitisztulna a tekintete, és felszisszenve lazít az ölelésén. Azt azonban nem engedi, hogy kiszálljak az öléből.
- Kérlek, ne menekülj! – suttogja, és úgy tűnik kényszeríti magát, hogy normalizálja a légzését. – Nem tudlak elengedni... Nem akarlak elengedni! – Mintha fájdalom csendülne a hangjában, és ez elég nekem ahhoz, hogy egy egész picit megnyugodjak.
- Ne-nem fogok – hagyok fel a mocorgással. Lehunyja a szemeit, és homokát az enyémnek döntve, mélyeket kezd lélegezni.
- Ethan – szólal meg halkan. – Mit érzel irántam?
- Mit...érzek? – ismétlem tanácstalanul.
- Engem nem érdekel, hogy fiú vagy, és ha meg is kaphatnék bárkit, te kellesz! – jelenti ki, mélyen a szemeimbe nézve.
- Miért? – nyögöm értetlenkedve. – Miért én? Barátok vagyunk, és...
- Ez már több, mint barátság Ethan! – csattan fel, de mikor összerezzenek, sóhajtva mérsékeli a hangját. – Érzed mennyire vágyom rád?! Az előbb pedig te is viszonoztad a csókom. Más barátoddal megtennéd ugyan ezt?
Elkerekednek a szemeim, és reflexszerűen simítom a kezem a számra. Az ötlet is nevetséges, hogy bármelyik barátommal ezt csináljam. De akkor George-al miért?
- Én... Szeretlek? – csúszik ki a számon az inkább kérdésnek hangzó vallomás, de még mielőtt reagálhatna, ismét megerednek a könnyeim. – Nem értem! Semmit se értek! Fura vagyok, és a... és a testem is az...Te pedig... és én... – Elcsuklik a hangom, és megint feltámad bennem a menekülhetnék, a magány utáni vágy, hogy mindent átgondolhassak. – Kérlek... engedj el...
Geo:
Nyakának bőréből áramló édes illatát mélyen magamba szívom.
- Ethan... Ethan... Mond, hogy érted! Mond, hogy te is így érzel!
- Én... én...
Nedvességet érzek arcomon, és döbbenten emelem fel a fejemet. Ne… Csak könnyeket ne, ez nem ér! Magamhoz térek, és lazítok a szorításán, de nem engedem el. Semmi pénzért nem tenném.
- Kérlek, ne menekülj! – suttogom kiszáradt torokkal, fáj nekem, hogy ennyire ellenkezik. Annyira fáj… – Nem tudlak elengedni... Nem akarlak elengedni!
- Ne-nem fogok – dadogja halkan, és ennyi elég is, hogy lecsillapodjam. A gondolat, hogy elveszítem őt, teljesen elvakított. Nyugalom, Geo, csillapodj le. Vegyél mély levegőt, nyugi. Beszélj vele, mert így nem jutsz előbbre.
- Ethan, mit érzel irántam?
- Mit...érzek?
Egyenesen a szemeibe nézek, hogy lássa mennyire komolyan beszélek.
- Engem nem érdekel, hogy fiú vagy, és ha meg is kaphatnék bárkit, te kellesz!
- Miért? Miért én? Barátok vagyunk, és...
- Ez már több mint barátság Ethan! – vágom rá hirtelen, de megrémül, így lehalkítom a szavaimat. – Érzed mennyire vágyom rád?! Az előbb pedig te is viszonoztad a csókom. Más barátoddal megtennéd ugyanezt?
Nagyot néz, kezét a duzzadtra csókolt szájára szorítja.
- Én... Szeretlek? – nyögi, és a szívem óriásit lódul a mellkasomban, de mielőtt bármit is mondhatnék, megint sírni kezd. – Nem értem! Semmit se értek! Fura vagyok, és a... és a testem is az...Te pedig... és én... – Behunyja szemeit. – Kérlek... engedj el...
Magamhoz ölelem újra, arcomat az övéhez szorítom.
- Nem. Emlékszel, mi történt legutóbb, amikor futni hagytalak? – dörmögöm a fülébe. – Ha most újra hagynám, képes lennél teljesen eltűnni, és abba belepusztulnék.
- Muszáj gondolkodnom… Érted? – nyöszörgi, kezei a pulóverembe kapaszkodnak, érzem mennyire remeg.
- Ethan – felemelem a fejem hogy a szemeibe nézhessek, gyengéden mosolygok rá. – Az a baj, hogy ha te gondolkozni kezdesz, az semmi jóra nem vezet. Okos vagy, imádlak, de egyszerűen mindent túlkomplikálsz. Szeretsz engem? Hát én is szeretlek téged, ilyen egyszerű az egész. Veled akarok lenni, amíg lélegezni és mozogni tudok, és ezen semmi sem változtat.
- Szeretsz…? – suttogja óriási szemecskékkel. Már nem menekül, így elengedem a derekát, és letörlöm a könnyeit ujjaimmal egy gyengéd mozdulattal. – De… de miért? Én nem vagyok sem szép, sem semmi…
- Emily mondta hogy önbizalmad nincs egy szál sem, de ez azért már túlzás, Ethan – mosolygok rá kedvesen. – Te különleges vagy, kedves és okos, jószívű. Vonzod magad köré az embereket, hát nem tűnt fel milyen sokan lógnak folyton körülötted?
- Ők főleg a te barátaid…
- Nem, ők a mi barátaink, Ethan. Szeretnek téged és mind szorítanak nekünk, hogy összejöjjünk.
- Össze…?
- Össze – bólintok.
Ekkor hófehér pelyhek kezdenek szállni körülöttünk, és egyszerre nézünk fel.
- Havazik… - motyogja édesen.
- Igen, és egyre hidegebb van. Ideje valami melegebb helyre mennünk, hogy folytassuk a beszélgetést – mondom neki, és kedvesen megcirógatom kezeimmel arcocskáját. – Hazaviszlek, jó? Kezdjük elölről az egészet, felmegyünk hozzád, és én tisztességesen szerelmet vallok neked, te pedig nem menekülsz sikítva a sötétkamrába, rendben? Egyszerűen elmondod nekem a kételyeidet, így meg tudjuk majd beszélni mi legyen kettőnkkel, jó?
Ethan:
Nem enged, csak ismét magához ölel, arcát az enyémhez szorítva. Nem zavarja, hogy még mindig hulló könnyeim őt is eláztatják, én viszont úgy érzem, ha tovább gyorsul a szívverésem, az már nagyon nem egészséges.
- Nem. Emlékszel, mi történt legutóbb, amikor futni hagytalak? – dörmögi a fülembe lágyan, de határozottan. – Ha most újra hagynám, képes lennél teljesen eltűnni, és abba belepusztulnék.
- Muszáj gondolkodnom… Érted? – nyöszörgöm, továbbra is kétségbeesetten kapaszkodva belé, de fogódzkodó ide vagy oda, tovább reszketek.
- Ethan –emeli fel a fejét, és a szemembe nézve, gyengéden elmosolyodik. – Az a baj, hogy ha te gondolkozni kezdesz, az semmi jóra nem vezet. Okos vagy, imádlak, de egyszerűen mindent túlkomplikálsz. Szeretsz engem? Hát én is szeretlek téged, ilyen egyszerű az egész. Veled akarok lenni, amíg lélegezni és mozogni tudok, és ezen semmi sem változtat.
Döbbenetemben a remegésem is abba marad.
- Szeretsz…? – suttogom tágra nyílt szemekkel, és felhagyok a menekülési szándékkal. Cserébe elengedi a derekam, és szabad kezével lágyan letörli a könnyeim. – De… de miért? Én nem vagyok sem szép, sem semmi… - bukik ki belőlem a hitetlenkedés. Hisz ő kedves, népszerű, tökéletesen néz ki, és mérföldekkel jobb még sok tekintetben, mint bárki... főleg, mint én...
- Emily mondta hogy önbizalmad nincs egy szál sem, de ez azért már túlzás, Ethan – mosolyog kedvesen. – Te különleges vagy, kedves és okos, jószívű. Vonzod magad köré az embereket, hát nem tűnt fel milyen sokan lógnak folyton körülötted?
- Ők főleg a te barátaid…
- Nem, ők a mi barátaink, Ethan. Szeretnek téged és mind szorítanak nekünk, hogy összejöjjünk.
- Össze…? – nyekkenem, mire bólint.
- Össze.
Hirtelenjében nem is tudom mit mondjak, bár tele vagyok kérdésekkel. Az ég azonban megkegyelmez, és némi figyelemterelésként apró pelyhek kezdenek szállingózni. Egyszerre nézünk fel a szürke égre, és az arcomra hulló hó próbát is tesz felforrósodott bőröm lehűtésére.
- Havazik… - motyogom.
- Igen, és egyre hidegebb van. Ideje valami melegebb helyre mennünk, hogy folytassuk a beszélgetést – mondja, kezeivel megcirógatva az arcom. Valóban kezdek jobban fázni annak ellenére, hogy ilyen közel vagyok hozzá. – Hazaviszlek, jó? Kezdjük elölről az egészet, felmegyünk hozzád, és én tisztességesen szerelmet vallok neked, te pedig nem menekülsz sikítva a sötétkamrába, rendben? Egyszerűen elmondod nekem a kételyeidet, így meg tudjuk majd beszélni mi legyen kettőnkkel, jó?
Tétován nézek a szemébe, de biccentek, és remegő lábakkal kimászom az öléből. Kis híján össze is esem kapásból, de mintha tudta volna előre, rögtön megtart, míg össze nem szedem magam. Amint nő köztünk a távolság, utat talál hozzám a csípősebb hideg.
Összehúzom magamon a kabátot, de egyik kezemet újra megfogja, és úgy kezd el sétálni a kapu felé. Úgy tűnik még mindig tart attól, hogy elmenekülök, pedig ezúttal nem tervezem. Még mindig visszhangzik a fejemben amit mondott. Szeret...?
- Ülj be, mindjárt bekapcsolom a fűtést – zökkent ki gondolataimból, mikor megérkezünk a kocsijához, és kinyitotta előttem az ajtót. Engedelmesen mászom be, és miután elindultunk, hamarosan tényleg jobb idő lesz.
Felengedek picit, de továbbra is elmerengve bámulok kifelé. Nem forszírozza a beszélgetést, türelmesen hagyja, hogy próbáljam rendbe rakni magamban a dolgokat.
Egészen addig nem szólalunk meg, míg be nem zárom magunk mögött a lakás ajtaját. Kifejezetten szerencse, hogy apa visszament megint fotózni a rezervátumba pár napig.
- Ké-kérsz teát? – töröm meg a csendet, miután levetettük a kinti öltözéket. – Kávét, vagy kakaót?
- Egy tea jól esne, köszönöm – mosolyodik el, és miután kijelentem, hogy pár perc, várakozva leül a kanapéra. Öt perc múlva két gőzölgő bögrével térek vissza, és leteszem őket a kis asztalra, majd helyet foglalnék az ülőalkalmatosság másik végében, de közvetlenül maga mellé húz le.
- Ethan...
- Jaj, nem kérdeztem meg, milyen teát kérsz! – egyenesedem ki hirtelen. – Almás-fahéjasat hoztam, de ha esetleg más szeretnél...
- Ethan, ez is menekülés! – figyelmeztet szelíden. – Tökéletes lesz az almás-fahéjas, de most tisztázzuk kettőnk ügyét. – Gyengéden maga felé fordítja a fejem, hogy mélyen a szemembe nézhessen. – Szeretlek, Ethan Brayden! A tisztázás véget, nem barátként, hanem szerelemmel! Te mit érzel?
- Sze-szeretlek! – suttogom őszintén, de ismét könnyesedő szemekkel. Nagyon boldoggá tesz amit mond, a szívem megint ki akar ugrani a helyéről, de továbbra se értem, mi vezette őt ezekhez az érzelmekhez irányomba. – De ez olyan... olyan hihetetlen, hogy te... engem...
- Bízol bennem, Ethan? – fojtja belém szipogós, zavart motyogásom. Kapásból bólintok, az igazságnak megfelelően. – Akkor nincs okod kételkedni a szavaimban, az érzéseimben se, igaz?
Elkerekednek a szemeim szavai hallatán, hisz igaza van. Ő mindig őszinte, sokszor még olyankor is, mikor megbánt ezzel másokat, olyanokat persze, akik nem jelentenek neki semmit. Ő nem az a fajta, aki a semmiből áll elő ilyen...ilyen fontos dolgokkal.
Válaszként csak megingatom a fejem, és könnyeimet törölgetve, hozzábújok. Arcomat a vállához fúrom, ő pedig egy pillanatnyi ledermedés után, szorosan átkarolva húz magához még közelebb.
- Ethan – suttogja a hajamba. – Mond újra! Mond újra, hogy szeretsz!
- Jó, de...
- Kérlek, csak mond!
- Sze-szeretlek! Szeretlek George! – jelentem ki elvörösödve, továbbra is szorosan hozzábújva. Megszorulnak körülöttem a karjai, én pedig érzem, ahogy a bensőmben majdnem két hete tartó káosz, csillapodik. Felsőjét markoló ujjaim engednek görcsösségükből, és légzésem is normalizálódik. – Szeretlek... – suttogom halkabban, ahogy rám szakad a fáradtság.
Geo:
Kibotorkál az ölelésemből, majdnem elesik de elkapom és a kocsihoz kísérem.
- Ülj be, mindjárt bekapcsolom a fűtést.
Egészen a lakásukig meg sem szólal, odafönt pedig elmenekül a konyhába teát főzni. Hagyom neki, addig leveszem a kabátomat és a cipőmet és besétálok a nappaliba.
Megérkezik ő is két bögre teával, amit óvatosan letesz az asztalra, és a fotelbe ülne, de megfogom gyengéden a csuklóját és magam mellé húzom a kanapéra.
- Ethan… - kezdeném, de felpattanna, ha nem fognám még mindig.
- Jaj, nem kérdeztem meg, milyen teát kérsz! – hadarja. – Almás-fahéjasat hoztam, de ha esetleg más szeretnél...
Türelmesen, kedvesen beszélek hozzá, mint egy riadt kisállattal.
- Ethan, ez is menekülés. Tökéletes lesz az almás-fahéjas, de most tisztázzuk kettőnk ügyét. - Megfogom kezeimmel az arcocskáját, magam felé fordítom és mélyen a sötét szemeibe nézek. -Szeretlek, Ethan Brayden! A tisztázás véget, nem barátként, hanem szerelemmel! Te mit érzel?
Visszatartom a levegőt, talán még a szívem is leáll néhány másodpercre, amíg várom a válaszát.
- Sze-szeretlek! – suttogja könny belábadt szemekkel, és ettől forró boldogság árad szét a mellkasomban. Felderül az arcom. – De ez olyan... olyan hihetetlen, hogy te... engem...
- Bízol bennem, Ethan? – Szipogva bólint. – Akkor nincs okod kételkedni a szavaimban, az érzéseimben se, igaz?
Bólogatva bújuk a karjaimba, és én boldogan húzom magamhoz.
- Ethan – kérem őt halkan. – Mond újra! Mond újra, hogy szeretsz!
- Jó, de...
- Kérlek, csak mond!
- Sze-szeretlek! Szeretlek George! Szeretlek... – suttogja újra és egyre halkabban, és én behunyt szemekkel, boldogan hallgatom őt, majd a hortyogását is.
- Jaj Ethan – sóhajtom alig hallhatóan. – Annyira jellemző rád, hogy elalszol egy ilyen komoly szitu közepén…
Szelíden ébresztgetem, betámogatom a félálomban kóválygó kis szerelmemet a szobájába, belebújtatom az ágyába, betakarom, megpuszilom őt. Már megnyugodtunk, nem fog elkerülni többé, így nyugodtan magára hagyhatom. Írok neki néhány sor üzenetet egy cetlire, és az éjjeliszekrényére teszem.
Olyan édes voltál, nem volt szívem felébreszteni téged.
Pihend ki magad. Holnap találkozunk az egyetemen.
Geo
*
Közeledik a karácsony. Mindent vastag hó takar, szűnni nem akaróan hullanak tovább a nagy hópelyhek. Hideg van. Kiszállok a kocsiból, felhajtom a vastag fekete pufajkás kabátom kapucniját, és kezeimet lehelgetve sietek be a teázóba, a törzshelyünkre. Odabent kellemes meleg fogad, leveszem a kabátomat és az integető barátaimhoz sietek. Közöttük ül az én kis kincsem, aranyosan kipirulva mosolyog fel rám. Két hete járunk, két csodás hete. A többiek mind nagyon tapintatosak, nem feszegetik a témát Ethan előtt, mert azonnal lángvörösre pirul ha ez szóba kerül véletlenül. Nyilvánosan még csókolózni sem akar, annyira szégyenlős és ezt tiszteletben tartom.
- Sziasztok! – mosolygok a társaságra, és leülök Ethan mellé az üres székre. Nem csókolom meg, csak egy hosszú pillanatra egymás szemébe nézünk, és az asztal alatt megfogja a kezemet. Finoman megszorítom az ujjait.
- Szia – mondja nekem édesen. – Már megrendeltem neked a kedvencedet, jó?
- Köszi.
- Ahem! – köhint közbe Emily. – Most hogy végre megjöttél, akkor végre megbeszélhetjük a síelést. Bólintok. Minden évben a két ünnep között az egyetem szervez sítúrát, és nemrég valaki felvetette, hogy menjünk el közösen. Nick szól közbe.
- Nos, az egyetemi szervezésűn már többször voltam, és nem valami jó. Mindig sokan vannak, bosszantóan zsúfoltak a pályák, a szálloda is fos. Mit szólnátok, ha kibérelnénk egy téli faházat a hegyekben, és kocsival mennénk? Tízen vagyunk, erre három kocsi elég, és annyi van is. Na?
Lelkes helyeslés a válasz, csak Ethan nem tűnik valami élénknek. A füléhez hajolok.
- Mi a baj?
Felnéz rám az édes szemeivel.
- Nem tudok síelni… - súgja vissza. Elvigyorodom.
- Hát én sem vagyok valami profi, de majd segítek. Hamar belejössz, és ha mégsem, akkor majd szánkóra ültetlek és húzlak magam után.
- Hét ki ketten! – csattan Emily hangja, és rajtakapottan pislogunk rá. – Épp azt fejtegetem, hogy karácsony másnapján utazhatnánk, és első este akár közösen is ünnepelhetnénk, fadíszítés meg minden.
Rose lelkesen tapsol.
- Akkor sütök süteményeket! – lelkesen csillogó szemekkel néz fel Nick arcára. Érzem, hogy nagyon jó lesz ez a kis sítúránk.
Egy órával később elköszönünk a többiektől, és odakint a kocsiban ahogy beülünk, azonnal letámadom, mohó csókom elől nincs menekvés.
- Mmm… Olyan finom vagy… - narancsos fahéjas íze van, mint a teának amit ivott odabent. – Feltudnálak falni itt és most… - dörmögöm a szájába közben, kezem a pulóvere alá csúszik. Forró és selymes a bőre, és amikor végigsimítom tenyeremmel a mellkasát, belenyöszörög a csókba. Teljesen kész vagyok, még egy nyögés, és…
- Ne, George… - sóhajtja, amikor a nyakába harapok finoman. – Meglátnak…
Felemelem a fejem, sárga szemeimmel éhesen nézek le rá, akár egy prédára. Istenien fest az anyósülésen heverve, feltűrt pulóvere alól kilátszik a csupasz hasa és köldöke, arca kipirult, szája duzzadt és sötétvörös a csóktól. Vrrr… Két hete járunk, de csóknál több még nem történt, és kezdem nagyon nehezen viselni a sóvárgást.
- Oké, oké… - dörmögöm, és mosolyogva puszilom meg az orra hegyét.
- Lekéssük ah… - pihegi szexisen – mozifilmet…
- Nem fogjuk, ne aggódj.
Ethan:
Olyan édes voltál, nem volt szívem felébreszteni téged.
Pihend ki magad. Holnap találkozunk az egyetemen.
Geo
Pirulva szorongatom az üzenetét, majd mosolyogva csúsztatom be az egyik fotóalbumba, miután nem visz rá a lélek, hogy kidobjam. Segített elhinnem, hogy mindaz ami történt, nem pusztán álom volt.
***
Rosszul leplezett türelmetlenséggel pislogok a teázó ajtajára, majd az ablakon kifelé, de a sűrű pelyhekben hulló hótól nem látok semmit.
Mikor végre az általam várt személy lép be az ajtón, rögtön kipirulok, és a többiekkel együtt, integetéssel jelzem neki az irányt. Leveti a kabátját, és hozzánk siet, rögtön elfoglalva mellettem a neki fenntartott helyet.
- Sziasztok! – mosolyog rá a többiekre is, majd mélyen a szemembe néz, én pedig boldogan fonom össze ujjainkat az asztal alatt, ő pedig válaszként megszorítja kissé őket.
- Szia – köszöntöm melegen, ha már nem tudom ugyan úgy fogadni, mint a többiek a partnereiket. Mi mégis csak fiúk vagyunk. – Már megrendeltem neked a kedvencedet, jó?
- Köszi.
- Ahem! – köhint Emily, hogy felhívja magára a figyelmet. – Most hogy végre megjöttél, akkor végre megbeszélhetjük a síelést.
George bólint, így valóban elkezdik átbeszélni a felvetett síelést.
- Nos, az egyetemi szervezésűn már többször voltam, és nem valami jó – jegyzi meg Nick. - Mindig sokan vannak, bosszantóan zsúfoltak a pályák, a szálloda is fos. Mit szólnátok, ha kibérelnénk egy téli faházat a hegyekben, és kocsival mennénk? Tízen vagyunk, erre három kocsi elég, és annyi van is. Na?
Mindenki lelkesen helyesel, én viszont bizonytalanul húzom össze magam, ami Georgenak fel is tűnik. - Mi a baj? – hajol a fülemhez.
- Nem tudok síelni… - súgom vissza, felpillantva rá, ő pedig elvigyorodik.
- Hát én sem vagyok valami profi, de majd segítek. Hamar belejössz, és ha mégsem, akkor majd szánkóra ültetlek és húzlak magam után. – Halkan felkuncogok az ötletre.
- Hét ki ketten! – csattan fel Emily, mi pedig rajtakapottan pislogunk fel rá. – Épp azt fejtegetem, hogy karácsony másnapján utazhatnánk, és első este akár közösen is ünnepelhetnénk, fadíszítés meg minden.
Ez nekem is tetszik, Rose is lelkesen tapsol.
- Akkor sütök süteményeket! – ragyog fel Nickre, aki mosolyogva nyom egy puszit a szájára. Lesütöm a tekintetem, és a szemem sarkából felpillantok Georgera, aki már lelkesen tárgyalja a részleteket. Szégyellem magam, hogy én nem tudom megadni neki amit érdemel a zavarom miatt. Muszáj lesz picit összeszednem magam!
Nagyjából egy órával később már megvannak a síelés tervei, és mi elköszönünk a többiektől. A kocsiban bepótoljuk, amit bent nem tettünk meg. Szinte elolvadok mohó csókjától.
- Mmm… Olyan finom vagy… Feltudnálak falni itt és most… - dörmögi a számba, kezével már a hasamat simogatva pulcsim alatt. Amint mellkasomat is eléri, a testemben szétáradó, forró bizsergéstől halkan felnyögök.
- Ne, George… - sóhajtom, mikor a szám felszabadul, és finoman a nyakamba harap. – Meglátnak…
Elhajol tőlem, és különleges szemeivel zavarba ejtően végigmér. Még inkább elvörösödöm, pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges.
- Oké, oké… - dörmögi, és mosolyogva ad egy puszit az orromra.
- Lekéssük ah… - kapkodok levegő után – mozifilmet…
- Nem fogjuk, ne aggódj.
- Most nem száguldozhatsz! – figyelmeztetem szigorúan, miközben visszarendezem a ruháim. – Csúszósak az utak.
- Tudom, tudom – nevet fel, majd indítja a motort, de mielőtt a gázra lépne, még felém pillant. Tekintetében izzik valami, amitől ismét forróság árad szét a testemben, és nyelnem kell egyet. - A faházban egy szobában leszünk, négy éjszakán keresztül...
- I-igen... – motyogom, és elkerekednek a szemeim, amint rájövök, hogy ez mit jelent általában két embernél, akik egy pár.
***
- Ethan, imádlak meg minden, de nem vagyok benne biztos, hogy ebben tudok segíteni – sóhajtja Emily, majd komoly arccal eltöpreng. – Viszont ez fontos, és veszélyes is lehet, szóval egy fiúval, vagy George-al kéne...
- Nem! – vágom rá tágra nyílt szemekkel. – Ilyet nem beszélhetek meg fiúkkal, és pláne nem vele!
- Jó, ebben van valami – vonja meg a vállát. – Akkor nézz utána. Elismerem, tudom az elméletét a két férfi közötti szexnek, de Ethan kérlek, nézz magadra! Ha tovább beszélek, elájulsz!
Igazat adok neki, ugyanis úgy lángol az arcom, mintha 40 fokos lázam lenne, és már rongyosra szorongattam a felsőmet az ölemben.
- O-oké, ne haragudj... – motyogom, lehajtott fejjel.
- Tényleg nagyon szereted, mi? – Rákapom a pillantásom. Az asztalra könyökölve mosolyog rám, én pedig bólintok. – Ő is szeret, szóval ne aggódj ennyire emiatt.
- Igyekszem – suttogom.
Emilyvel folytatott beszélgetésem ellenére, igencsak nyugtalanít a téma, és megpróbálok magamtól utánanézni a dolognak, mégse nagyon sikerül. Akárhányszor a kezembe veszek egy könyvet, vagy kikeresek egy oldalt a neten, annyira zavarba jövök, hogy képtelen vagyok olvasni is.
Találkozásainkkor pedig néha meg is látszik rajtam a zavartság, természetesen észreveszi, de miután nem tudja nagyon megtárgyalni velem, egy idő után nem firtatja.
Szerencsére hamarosan leköt minket a készülődés, ajándékvásárlás, és mire észbe kapunk, elérkezik az indulás is.
***
- De gyönyörű! – sóhajtom álmélkodva, mikor a kocsiból kiszállva, körbepillantok a hófödte hegyeken, itt-ott a fehérség alól előbukkanó fenyőkön, és a barátságos faházon. Elő is halászom a fényképezőgépem, és az objektívet beállítva, nekiállok fotózni, lekapva a többieket is, amint előmásznak az autókból.
- Itt ne ragadj, mert megfagysz! – karol át George, szelíden a ház felé terelgetve. Engedelmesen követem, az elkészült képeket nézegetve.
- Szeretnék majd napfelkeltét, meg naplementét is fotózni. Biztos gyönyörűek itt a hegyekben – lelkesedek, felmosolyogva rá.
- Rendben, elkísérlek majd – nevet fel, és leakasztja a vállamról a táskámat, mielőtt elesnék miatta.
Bent aztán párosával megkapjuk a szobáinkat, és egy picit elbizonytalanodva követem a miénkbe. Ráadásul franciaágyas, és bár nagyon szép, ahogy a kilátás is, eszembe juttatja amin az elmúlt hetekben töprengtem. Még mindig nem tudom, mit kéne tennem, de nem akarok neki csalódást okozni, semmilyen téren.
Geo:
- Most nem száguldozhatsz! Csúszósak az utak.
- Tudom, tudom – kuncogok, mert annyira aranyos, amikor ilyen komoly próbál lenni, miközben a haját összekócoltam, a szája duzzadt a csókjaimtól, és épp az általam összegyűrt ruháját igazgatja. Hhrr. Mi lesz itt, ha végre egyszer eljutunk oda… - A faházban egy szobában leszünk, négy éjszakán keresztül... – jegyzem meg sóváran.
- I-igen... – motyogja rémülten. Hát… nem lesz egyszerű, de hát Ethan mellett soha semmi nem egyszerű, de ezt is imádom benne.
***
Délután érkezünk.
- De gyönyörű! – sóhajtja, amikor kiszállunk a kocsimból. Mi voltunk a három kocsiból álló karaván végén, így a többiek már javában pakolnak már, mire kiszállunk. Ethan a vállára veszi a bucira tömött sporttáskáját, és a fényképezőgépével vadul kattintgatni kezd. Én is körülnézek. Hú, hát nem semmi. Egy magas domb tetején van a faház, körülötte magas fenyők, és ameddig a szem ellát dombos környezet sok-sok fenyővel. Nagyon szép. A levegő friss és hideg, talpam alatt ropog a hó, ahogy vonszolom be a csomagokat. Már harmadszor fordulok, de Ethan még mindig csak kattintgat, láthatóan teljesen elvarázsolta a látvány. Csudiaranyos ebben a krémszínű hosszú kabátban a nagy bordó sálával, ami olyan hosszú, hogy végtelen sokszor a nyaka köré tekeri, és még így is lelóg a földre. A hideg kicsípte az arcát, amitől piros az orra és a pofija, haja boldogan repked arca körül, amikor mellé lépek és átkarolom.
- Itt ne ragadj, mert megfagysz! – beterelgetem a házba, amíg ő azt csicsergi lelkesen, hogy mi mindent akar még lefotózni, napfelkelte, naplemente, az összes fenyőtű és ki tudja még mi.
- Rendben, elkísérlek majd – nevetek felszabadultan. Hihetetlenül jól érzem magam már most, fantasztikus lesz ez az öt nap.
Odabent is fényképez, de van is mit. Szép tágas nappali, fagerendás plafon, faburkolatos falak, szép nagy kandalló és puha kanapék, fotelek, hangulatos rusztikus berendezés. Egy díszesen faragott korlátú lépcső vezet az emeletre, ahol a szobáink vannak. Nem nagyok, de mindegyikhez tartozik legalább saját kis fürdőszoba és mellékhelyiség. A szobában egy nagy ágy és egy szekrény az összes bútor, de amilyen kicsi, annyira tetszik, mert a nagy ablak olyan mesés kilátásra néz, amit ritkán lát az ember.
Leteszem a táskáinkat, és leveszem a kabátomat. Ethan nagy szemecskékkel nézi az ágyat, simán leolvasható az arcáról, hogy mire gondol. Be van tojva rendesen. Átölelem hátulról, amitől összerezzen. Nyugtatóan ringatni kezdem, fülecskéjét finoman megharapdálom.
- Tetszik a szoba?
- Ihgen… Nagyon szép, a kilátás is…
- Gyere, pakoljunk ki.
Tökéletes munkamegosztás. Én kipakolom az ágyra a táskák tartalmát, ő pedig szépen berakosgatja a szekrénybe, majd a neszeszer táskáinkkal a fürdőbe megy. Addig én felhajítom az üres tatyókat a szekrény tetejére, és kész is. Egy táskához nem nyúlok, mert Ethan megtiltotta. Fú, biztos abban vannak az ajándékok, amiket közösen vettünk a karácsonyi vásárokon a többieknek. Amit tőlem kap, azt alaposan elrejtettem, majd csak vacsoránál fogom előkaparni, amikor ajándékozás lesz.
Sokat pepecsel a fürdőben, ezért rákopogok.
- Ethan, lemegyek és segítek a srácoknak behozni a fenyőt. Ha kész vagy, majd gyere le díszíteni, jó?
- Oké!
Felveszem a kabátom, és lesietek. Bevonszoljuk Mannyvel a nagy fenyőt, és belefaragjuk a kovácsoltvas talpba, és mire végzünk, a lányok már fel is tették a falakra és az ablakokra a karácsonyi füzéreket. A kandalló melletti asztalon a lejátszóból karácsonyi zene megy, Rose az étkező asztalra tette az illatozó süteményeket. Hűha. Tegnap otthon nekünk családi szentestézés volt, de negyed ennyire sem volt jó a hangulat. Előkerül valahonnan Ethan is, és aranyosan mosolyogva a kezembe nyom egy pohár forralt bort, arcomra egy puszi, aztán tovalibben a karácsonyfadíszekkel teli dobozhoz.
Emily és Ethan a díszítéssel foglalkoznak, Nick épp Rose egyik süteményét tolja az arcába, a többiek a konyhában sündörögnek. Készül a vacsora, vagyis inkább melegítik amit hoztunk, és talán a köretet most készítik hozzá, nem tudom, ezt John és Blake rendezi. A forralt bor finom fűszeres, és kellemesen felmelegíti a testemet. Leveszem a kabátomat, odamegyek a fához.
- Kell segítség? - Ethan mosolya imádnivaló.
- Adogatnád nekem a szaloncukrokat?
- Persze – mosolygok le rá.
***
A vacsora nagyon kellemesen telik, sok beszélgetés és nevetés, finom ételek és italok. A zene hangulatos, és ahogy ülepedik le a hangulat, lekapcsoljuk a lámpákat, hogy csak a kandalló fénye és a karácsonyfa színes izzói világítsanak. Az ablakon túl szakad a hó… A kellemes zene ütemére táncolunk a puha szőnyegen, nem is nevezhető táncnak, hiszen inkább összeölelkezve ringatózunk, semmi más. Emily és Blake hamar lelépnek, ahogy a többiek is, csak Manny és a barátnője Nelly maradnak, ők a kandalló előtti kanapén csókolózásba felejtkeznek, ránk ügyet sem vetnek. Ma éjjel mindenki romantikázik, és ez így van jól. Gyengéden, finoman csókolom meg Ethan puha ajkait, hátát végigsimítom a pulóvere alatt, és ő borzongva simul hozzám közelebb.
- Menjünk fel… - súgja édesen, amitől megremegek. Úristen, őrülten kívánom már… Kézen fogva megyünk fel a lépcsőn, és amikor végre becsukódik mögöttünk a szobánk ajtaja, nekiszorítom karcsú testét és mohón birtokba veszem a száját. Éhes sirályként kering a nyelvem benne, majd a nyakán, a fülén, ismét a nyakán. Kezeim a formás hátsójába markolnak, úgy préselem az ágyékát az enyémhez. Olyan édesen nyöszörög, ezt nem lehet ép ésszel elviselni!
- Ethan… Ethan… Annyira kívánlak…
- Én… Én is téged…
Megfordulok vele és gyengéd erőszakkal az ágyra nyomom. Szívem szerint már az ajtóból hajítottam volna egy tarzan kiáltással, de van önuralmam, és vele soha nem bánnék úgy. Lerántom magamról a pulóvert a pólóval együtt, és félmeztelenül, fölé mászom. Szegény teljesen kész van, hatalmas szemekkel, riadt őzikeként bámul fel rám, muszáj ezen nevetnem. Megcirógatom az arcát.
- Szeretlek, ugye tudod? – kérdezem tőle lágyan.
- Ih… igen… - pihegi, és ajkába harapva gondolkozik. Megpiszézem az orrát az enyémmel.
- Nem fogjuk csinálni, ne félj.
Elakad a lélegzete, csodálkozva pislog rám.
- Én… én… próbáltam utánanézni… nem tudom mit… szóval érted… és aztán… Próbáltam felkészülni rá lélekben, de… - már könnyesek a szemecskéi, ideje közbelépni.
- Ssss… - megpuszilom. – Engem már az is boldoggá tesz, hogy együtt tölthetek veled néhány napot. Az, hogy engedsz nekem egy kicsit többet is, csak még boldogabbá tesz, de nem várok el tőled semmi olyat, amire még nem állsz készen. Érted?
Biccent, és kezecskéivel megsimogatja az arcom.
- És akkor most…? – suttogja.
- Most pettingelni fogunk, ahogy minden pár teszi a kapcsolata hajnalán – vigyorgok le rá.
- Petting? Úgy érted, hogy…? – kérdezi lángvörös pofival. A kislámpa meleg fényénél igencsak édes látvány.
- Úgy bizony – válaszolom vágytól elmélyülő hangon, és megnyalom a szám szélét, sárga szemeimmel már falom a prédám látványát. Úgy remeg alattam, mint a kocsonya, egyszerűen őrjítő, mert tudom, hogy már nem a félelemtől teszi. Lehajolok a füléhez, és finoman megrágcsálom azt. – Megkóstollak, végignyalom és rágcsálom minden porcikád, hogy aztán végignézzem, ahogy remegve nyöszörgöd a nevemet amikor elélvezel… Gyönyörű leszel, Ethan… Gyönyörű.
Ethan:
Még mindig az ágyat bámulom, mikor a cuccokat letéve, átölel hátulról. Nem számítottam rá, így kissé összerezzenek, de hamar el is lazulok nyugtató ringatásában. Csak a szívem kezd hevesen kalapálni, amint megrágcsálja a fülem, forró leheletével az érzékeny bőrt csiklandozva.
- Tetszik a szoba?
- Ihgen… Nagyon szép, a kilátás is… - makogom, de megkímél a folytatással való küszködéstől.
- Gyere, pakoljunk ki.
Gyorsan végzünk, sokkal könnyebb úgy szekrénybe rakni a ruhákat, hogy előtte odakészíti az ágyra. A kiürült táskákat pedig a tetejére dobjuk fel, és már csak egy marad, de abban még benne hagyom az ajándékokat. Az övé egy karóra, semmi extra, de a régije már nagyon karcos, néha bosszankodik is miatta. Remélem ez is tetszeni fog neki.
A ruhák után felkapom a neszeszeres cuccokat, és bevonulok velük a fürdőbe. Igyekszem a tisztálkodó szereinket sorba kirakni a kád szélére, de mindig sikerül beleborítanom, ami már a helyén volt. Végül csak a tusfürdők kerülnek ki, a samponés társai száműzve lesznek a neszeszerekbe. Elégedetten rakom le az utolsó dolgot is, mikor a kopogásától megriadva, a felét felborítom.
- Ethan, lemegyek és segítek a srácoknak behozni a fenyőt. Ha kész vagy, majd gyere le díszíteni, jó?
- Oké! – felelem sóhajtva, és sietve korrigálom a borítást, hogy én is minél hamarabb csatlakozhassak a többiekhez.
Mire leérek, a fa már bent van, a sütik az asztalon, és a konyhából is finom illatok terjengenek, a lányok pedig már nekiálltak díszíteni. Szerzek egy bögre forróbort Georgenak, majd miután megkapta, és mellé egy puszit is az arcára, csatlakozom Emilyhez fát dekorálni.
Alaposan meggyűlik a bajunk az égősorral, párszor bele is gabalyodunk, és mikor egyszer átesik rajta bosszankodva, halkan kinevetem. Cserébe közli, hogy még egy ilyen, és megyek krumplit pucolni Johnhoz és Blakehez a konyhába, így inkább kiszabadítom.
- Kell segítség? – bukkan fel mögöttem George, nem sokkal az után, hogy az égősor már a helyén van. Akkor most...
- Adogatnád nekem a szaloncukrokat? – mosolygok fel rá, a három zacskónyi édességre bökve.
- Persze – mosolyog ő is. Szeretem az otthoni karácsonyokat is, mindkét családommal, de ez messze túltesz rajtuk!
***
Nem csak a készülődés, a vacsora is nagyon jó hangulatban telik. Az ételek nagyon finomak, mindenki társalog mindenkivel, és még egy kicsi forralt bort is kortyolok Georgeéból, de nem is akarok, meg nem is engednek sokat.
Vacsora után lekapcsoljuk a lámpákat, így csak a kandallóban lobogó tűz, és az égők fénye marad, kellemes hangulatvilágítást teremtve. A lágy karácsonyi zenére, egymást átkarolva ringatózunk, de aztán szépen lassan mindenki visszavonul a szobájába. Mannyék maradnak velünk utoljára, de mikor George megcsókol, és pulcsim alá simít, kezdek kissé zavarba jönni előttük is, pedig el vannak foglalva egymással. Ráadásul én is inkább kettesben...
- Menjünk fel… - suttogom, mire összerezzenve ragadja meg a kezem, és húz fel a lépcsőn a szobánkig. Mikor csukódik az ajtó mögöttünk, belülről nekinyom, és mohón, szenvedélyesen megcsókol. Egész testemet forróság önti el, különösen a nyakam, és fülem bizsereg, melyeket szintén kezelésbe vesz ajkaival. Közben kezeivel fenekemet markolva ránt közelebb magához. Nyöszörögve kapaszkodok belé, félek ha elengedném, a földön kötnék ki.
- Ethan… Ethan… Annyira kívánlak… - A hangja szinte vibrál, ennyi is elég lenne bizonyítéknak szavaira, de ráadásként érzem azt is, milyen kemény. És nem csak ő...
- Én… Én is téged…
Megfordul, és határozottan az ágyra nyom, majd felsőit ledobva, fölém mászik. Elkerekedett szemekkel, mérem végig, és kissé elnyílt szájjal kapkodok levegő után. Eszméletlenül jól néz ki, hiába láttam már a meccsei alatt így párszor, ennyire közelről még nem... Nem tagadhatom, hogy picit riadt vagyok, hisz nem sikerült elméleti tapasztalatot se szereznem, ugyanakkor róla van szó. Szeretem őt, így ennek természetesnek kell lennie, és...
- Szeretlek, ugye tudod? – kérdezi lágyan, az arcomat cirógatva.
- Ih… igen… - pihegem, majd alsó ajkam beharapva, igyekszem összekaparni csak egy egészen apró tudást magamban. Kapok egy eszkimópuszit, ez kizökkent a görcsös agyalásból.
- Nem fogjuk csinálni, ne félj.
Elakad a lélegzetem, és őszinte csodálkozással pislogok rá. Nem akarja? Bár érthető, hisz teljesen tapasztalatlan vagyok...
- Én… én… próbáltam utánanézni… nem tudom mit… szóval érted… és aztán… Próbáltam felkészülni rá lélekben, de… - Kezdek kétségbeesni, még könnyek is gyűlnek a szemembe. Nem akarom, hogy megutáljon!
- Ssss… - puszil meg. – Engem már az is boldoggá tesz, hogy együtt tölthetek veled néhány napot. Az, hogy engedsz nekem egy kicsit többet is, csak még boldogabbá tesz, de nem várok el tőled semmi olyat, amire még nem állsz készen. Érted?
Pillanatok alatt megnyugszom, és biccentve jelzem, hogy értem, közben arcára simítva a kezem.
- És akkor most…? – suttogom.
- Most pettingelni fogunk, ahogy minden pár teszi a kapcsolata hajnalán – vigyorog le rám.
- Petting? Úgy érted, hogy…? – kérdezek vissza, és érzem, ahogy a pír szinte lángra lobbantja az arcomat.
- Úgy bizony – válaszolja olyan mély hangon, hogy a gyomromból kiindulva, forró remegés fut végig rajtam. Nagy szemekkel, levegő után kapkodva meredek fel rá, ő pedig némi szemlélődés után, a fülemhez hajolva megrágcsálja. – Megkóstollak, végignyalom és rágcsálom minden porcikád, hogy aztán végignézzem, ahogy remegve nyöszörgöd a nevemet amikor elélvezel… Gyönyörű leszel, Ethan… Gyönyörű.
- George...! – nyögöm, fedőnek szánt hangon, de inkább lett elhaló, ahogy talpig vörösségben úszva, mindkét kezemmel eltakarom lángoló arcomat. Úgy érzem a ruháim is felgyulladnak lassan rajtam, vagy minimum gőzt fogok eregetni a füleimen. – Ne-ne mondj ilyeneket!
- Miért ne? – nevet fel, szinte már olyan dorombolással, mint valami nagymacska. – Az ilyen reakciókért, bármit! – susogja, és csuklóimat megfogva, szelíden elhúzza kezeimet az arcom elől. – Mutasd az arcod!
Kelletlenül engedek, és kába tekintettel nézek fel rá, fejem két oldalára szorított kezeimet ökölbe szorítva. Sosem éreztem még ilyen zavarban magam, de azt hiszem az este folyamán, ez a rekord még meg lesz döntve párszor.
Halk morranással veti rá magát a számra ismét, és úgy csókol, hogy kezdek félni a fulladásos haláltól. Közben csuklóimat elengedve, pulcsimat és pólómat kezdi el feltűrni, és amint enged levegő után kapkodni, le is húzza őket rólam. Zavaromban kedvem támad eltűnni a takarók alatt, de amíg azokon fekszünk, csak kapaszkodni tudok beléjük. Ráadásul az értelmes gondolatok is mind kiröppennek a fejemből, amint nyakamon lejjebb haladva, kulcscsontomat is beborítja csókokkal, majd elérve az egyik mellbimbómat, megnyalintja.
Felsikkantva kapnám oda a kezeimet, de számít rá, és nem engedi, csak áttér a másikra. Fejemet hátravetve, más lehetőségem nem lévén, inkább a számat fogom be, és ujjaimat rágcsálva igyekszem elnyomni a nyögéseimet. Sose hittem volna, hogy még egy fiúknak is lehetnek érzékeny pontjai.
- Geoh-George... – nyöszörgöm, a vállához kapva, mikor egyik kezét a nadrágomba csúsztatja, és először a fenekemen simít végig, majd elölről... – Vá-várj! Ahh, neh, ne fogd...!
- Engedd el magad Ethan – suttogja a számra lágyan, elnyelve egyre intenzívebb nyögéseimet. Közben lassan mozgatni kezdi rám kulcsolódott kezét, a másikkal pedig ügyes mozdulatokkal megszabadít a maradék ruhámtól.
Résnyire zárt szemekkel, nyögdécselve nézek fel rá, és teljesen elveszítve a józan eszem, mindkét karomat kinyújtom, és átölelve a nyakát, lehúzom magamhoz egy csókra. Rögtön enged, és mohón falva az ajkaimat, szabad kezével bebarangolja a testem, combom belsejétől kezdve, egészen nyakam vonaláig, míg a másikkal továbbra is férfiasságom kényezteti.
- George... Geh-orge... – zihálom a csókok szüneteiben, ösztönösen vezetve ujjaimat a hajába, simítva és karmolászva a hátát. A forróság egyre inkább egy helyre összpontosul, és közeledek a csúcshoz, de ez így nem... – E-Engedj.... neh... ahh... nem bírom...
- Nyugodtan élvezz el! – mormolja. – Gyerünk Ethan, a kezembe, és mond a nevem!
- Neh... nem! E-Együtt...!
Megtorpan, én pedig felnyekkenek a kielégítetlenségtől, pedig én kértem. Így viszont levegőhöz jutok, és egy egészen picit tisztulnak a gondolataim, de továbbra is homályos tekintettel pillantok fel meglepett arcára.
- Együtt? – ismétli, én pedig pihegve bólintok, és remegő kezemet bizonytalanul, de eltökélten simítom domborodó nadrágjára. – Ethan, a tűzzel játszol! – sóhajtja, de hagyja, hogy ügyetlenkedve, én bontsam ki a nadrágját.
Már szinte bordóra vált a színem, ahogy nagyot nyelve, esetlenül méretes merevedése köré fonom az ujjaim, ő pedig mély hangon felhörög, és bár eddig könyökölt, vagy tartotta magát, most a takaróba markol mellettem.
Picit felbátorodva mozdítom a kezem, és igyekszem ugyan olyan mozdulatokat használni, mint amiket ma-magamnál szoktam, és ő is csinált nekem. Mikor azonban ő is folytatja a kényeztetésem, mozdulataim jóval darabosabbakká válnak.
Nekem már nem kell sok, az előbb is közel jártam. Fogásom néha megszorul körülötte, ahogy egyre intenzívebben önt el a forróság, és fejemet oldalra fordítva fúrom bele arcomat a párnába, hogy tompítsam a hangom. Ő azonban homlokát nekem döntve jelzi, hogy forduljak vissza, és mikor megteszem, ránt egy utolsót.
Mérséklem a hangom, de így is szinte sikoltom a nevét, ahogy átlendülök a gyönyör kapuján, és az agyamat elöntő fehér ködön keresztül még érzékelem, ahogy egész testében megremegve, a kezembe élvez.
Geo:
- George...! – nyögi szemrehányóan, kezecskéi mögé rejti piros arcát. – Ne-ne mondj ilyeneket!
- Miért ne? – nevetek érzékien, lágyan suttogok neki. - Az ilyen reakciókért, bármit! Mutasd az arcod…
Elhúzom a kezeit, és amikor zavarodott és kipirult arcát látom, vágyakozón csillogó sötét szemeit, a gyomrom összeszorul, a mellkasom pedig kipréseli a tüdőmből az összes levegőt. Őrültem vágyom rá… Basszus…
Lehúzom róla a pulóverét.
Morogva vetem rá magam, édes… édes mindenhol a bőre. Felfalom itt és most, legszívesebben hatalmas falatokat tépnék ki belőle… Vrrr…
Mellbimbói kicsik és kemények, és nagyon is érzékenyek, és hiába minden sikkantgatás vagy ellenkezés, kíméletlenül folytatom a hadműveletet, amelynek végcélja az ájulásos orgazmus. Lejjebb azonban nem kalandozom csak a kezeimmel, mert így is épp csak nem szalad ki sikítva a szobából.
Kezeim mohón simítják végig a hajlatait, kerek fenekébe markolok, majd becsúsztatom kezemet a nadrágjába, és merevedése selymesen, keményen simul a tenyerembe.
- Geoh-George... Vá-várj! Ahh, neh, ne fogd...!
- Engedd el magad Ethan – zihálom a szájába, miközben teketóriázás nélkül kezdem kiverni neki. Mohón falom puha száját, és nyelvemmel olyan dolgokat művelek vele, amit legszívesebben a farkammal tennék benne. Két gyors mozdulat, és már semmi sincs rajta. Alattam pucéran fekszik az, akire hónapok óta minden éjjel álmodom, akit magam elé képzelve maszturbáltam majdnem minden este… Végre! Végre!
- George... Geh-orge... E-Engedj.... neh... ahh... nem bírom...
- Nyugodtan élvezz el! – dörmögöm. – Gyerünk Ethan, a kezembe, és mond a nevem!
- Neh... nem! E-Együtt...!
Kiesek a ritmusból, meglepetten nézek le rá. Annyira szégyenlős, az is csoda, hogy ezt megengedi, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennél merészebb. Biztos jól hallottam, és nem csak a vágyképeimet hallucináltam?
- Együtt? – kérdem, és amikor biccent, összehúzódik a herezacskóm az izgatott várakozástól, pláne amikor megérzem ágyékomon a kis mancsát. – Ethan, a tűzzel játszol! – zihálom, és kábultan figyelem, ahogy hosszú szép ujjaival kigombolja a farmerem, és becsúsztatja ujjait a farkamhoz. Amikor megérzem bőrét a bőrömön, ujjaimat az ágyneműbe vájom a kéjtől. Úristen…! Ethan keze…
Az orgazmus pillanatában könnybe lábadnak a szemei, ajkai kinyílnak, arcán csodálkozás és öröm tükröződik, számba kiabálja a nevem. Nagyon szép, és szinte azonnal követem én is egy vad hörgéssel, és hosszan rángatózva hanyatlom rá.
***
- Ébresztő, pupák – súgom a fülébe.
- Mmm… - nyújtózkodva fordul felém, hiszen egész éjjel kifliben aludtunk, miután a kis pettingünk után lezuhanyoztunk, hullafáradtan zuhantunk az ágyba. Én meztelenül, ő kék pizsamában.
- Hány óra van? – kérdezi aranyosan.
- Kellj fel óra, korog a gyomrom perc – vigyorgok le rá, kap egy jó reggelt csókot is. Amikor felemelem a fejem, már pirosan pislog fel rám. Most jön az a rész, hogy tudatosul benne, mi mindent műveltünk tegnap, rájön hogy pucéran fekszem mellette, és ő frászt fog kapni. Magamhoz szorítom, és a hátamra gurulok, betakarózom vele.
- Hé! – kacag aranyosan, megtámaszkodik kezeivel a mellkasomon és megpuszil. Így máris jobb.
- Szeretsz még? – kérdezem tőle lágyan.
- Igen, még mindig.
- Helyes, mert én is téged. És most – rápaskolok a fenekére. – Öltözz, napfelkeltét kell fotóznunk, és utána eszünk, pedig már most éhes vagyok!
Ethan:
- Ébresztő, pupák. – Lágy, becézgető suttogására ébredek, eddig sokkal inkább félálomban voltam, mint mély alvásban, de ez kellett ösztönzésnek, hogy a szemem is kinyissam.
- Mmm… - nyújtózkodom, és még mindig kissé kábán, felé fordulok. - Hány óra van? – hunyorgok fel rá.
- Kellj fel óra, korog a gyomrom perc – vigyorodik el, és puhán megcsókol. Nagyjából itt térek magamhoz teljesen, és az este történtek is az eszembe jutnak. Az emlékek hatására rohamtempóban vörösödöm el, bár legalább már van rajtam pizsama, nem úgy, mint akkor... vagy éppen rajta...
Hirtelen gördül a hátára, és magára engem ránt, kettőnkre pedig a takarót. Elfelejtem egy pillanatra a zavarom.
- Hé! – kacagok fel, és a mellkasára támaszkodva nyomok egy puszit az arcára.
- Szeretsz még? – kérdezi lágyan, de tejesen feleslegesen, hisz tudja a választ.
- Igen, még mindig – biztosítom azért mosolyogva.
- Helyes, mert én is téged. És most – rápaskol a fenekemre, mire megint zavarba jövök. – Öltözz, napfelkeltét kell fotóznunk, és utána eszünk, pedig már most éhes vagyok!
- A napfelkeltét már lekéstük, menjünk enni – jegyzem meg mosolyogva, és nekiállok lefészkelődni magam róla.
- Honnan veszed? – lepődik meg, én pedig a függöny résein beszűrődő fénycsíkokra mutatok.
- Itt nem a lámpák csinálják.
- Jogos – nevet fel, majd elenged, én pedig fel tudok kászálódni róla. Enyhén szólva megint pirulok, mikor nem csak érzem, de látom is meztelenségét, de aztán szidva magamat, inkább a szekrényhez lépek ruhákért.
- Holnap beállítom a telefonom, még nem maradtam le semmiről. George, öltözz fel, mielőtt megfá..wááá... – halk kiáltással ugrok egyet, mikor hátulról átkarol, pont ahogy levettem a felsőmet. Mellkasa meztelen hátamnak simul, én pedig vörösen fordítom hátra a fejem amennyire csak tudom, hogy felnézhessek rá.
- Adj egy csókot, és öltözök – vigyorogja, én pedig kissé esetlenül, de lehelek egy gyors csókot a szájára, majd kiszabadítom magam a karjai közül.
- Öltözz! – figyelmeztetem pihegve, majd saját ruháimmal beslisszolok a fürdőbe. Még mindig új nekem az egész helyzet, és el nem tudom képzelni, hogy valaha is kevésbé vörösödve és zavarba jőve fogadjam az érintéseit.
***
- Még hogy ebben nem olyan jó... – mormolom durcásan, Georgeot figyelve.
- Ugyan, már órák óta próbálkozik, és taknyolt párszor, mire eljutott idáig – kuncog fel mellettem Emily, a snowboardjára támaszkodva.
Igazat kell adnom neki, végül is George nagyon kitartóan állt neki megtanulni a snowboardozást, mondván, hogy eddig még csak síelt, de ez jobbnak tűnik. A társaságunk egy része síel, a másik snowboardozik, míg Nelly, Rose és én, inkább a nézelődés mellett döntöttünk egy óra főleg földön töltött idő után.
- Na de attól a szinttől még például messze van! – mutat Emily az előttünk elterülő pályára, ahol az arra kialakított ugratóról, éppen Nick repül fel, majd egy 180-fokos fordulat után, puhán földet ér, és siklik a következő felé.
- Jaj ne, lekéstem! – nyekkenek fel, majd kicsit hátrahagyva gyakorló barátomat, a pálya szélén lejjebb sétálok, hogy mikor következőnek ugrik valamelyikük, lefotózhassam. Egész nap ezt csinálom nagyjából, igyekszem minden pillanatot megörökíteni, és nagyon élvezem az egészet.
- Az agyamra mennek azok a csajok – fújtatja mellettem Nelly, aki Roseal együtt szintén lesétált velem. Követem a pillantását, és a három lányt pillantom meg, akik kiérkezésünkkor rögtön ajánlkoztak oktatónak a kezdők mellé, bár el lettek hajtva, mivel jó pár tapasztalt síelő és snowboardos is van köztünk, akik szívesen tanítottak minket. Viszont ennek ellenére mellénk csapódtak. Annyi a gond velük, hogy látszólag figyelmen kívül hagyják, párban jöttünk.
Persze ez Georgenál és nálam minden, csak nem egyértelmű, így picit nekem is összeszorul a mellkasom, mikor azt figyelem, ahogy párjainkkal igyekeznek flörtölni a felvonónál.
- Nem aggódok, mert úgyis elküldik őket, de azért tényleg idegesítőek – helyesel Rose csendesen.
- Mondjuk oda is mehetnénk, és elrugdoshatnánk őket tőlük – teszi hozzá Nelly, aki az ilyen megnyilvánulásainál Emilyre emlékeztet.
Lehorgasztom a fejem, és nem mondok semmit, ugyanis velük ellentétben, én nem tudnám ennyire nyíltan felvállalni a kapcsolatunk. A barátaink előtt más, de a sok idegen ember...
- Fel a fejjel Ethan, George mindig elküldi őket a fenébe – vigasztal Rose, én pedig meglepetten pillantok rá.
- Én nem vagyok fél...
- Dehogynem szívem, az arcodra van írva! – kuncog fel Nelly, és a fényképezőgépemre bök, amit biztos csúnya szemekkel figyeltem eddig. George van a kijelzőn, az egyik lánnyal, a felvonó előtt. Csak sorba álltak, de keserűen ismertem el magamban, hogy mennyivel természetesebben néz ki egy csinos lánnyal maga mellett, mint velem. – Töröld csak ki, és nézd, most lépett le mindhárom csaj, biztos kaptak egy hideg zuhanyt!
Felkapom a fejem, és látom, ahogy tényleg inkább tovább mennek a hegy aljára vezető pálya felé, nem túl lelkes arcot vágva, a fiúk pedig felpattannak a felvonóra. Halványan elmosolyodva törlöm ki a fényképet, és bár általában nem szeretem, mikor George nyersen viselkedik másokkal, most mégis örülök. Talán tényleg... féltékeny voltam...
***
- Úgy hallottam Nellytől, féltékeny voltál ma!
Kicsúszik a kezemből a cuccom, a fürdőszobából kijövet, amikor George ezzel fogad, felvigyorogva rám az ágyról.
- Én nem... csak... – Nem tudom mit mondhatnék, de nem akarom, hogy megutáljon emiatt, így riadtan kutatok valami mentség után. Nem hagyja azonban, hogy rá akadjak, csuklómat megragadva húz le az ágyra, majd maga alá fordít.
- Örülök – mosolyog rám lágyan, én pedig egy csapásra megnyugodva, de döbbenten pislogok fel rá.
- Örülsz?
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy szeretsz – suttogja, szinte már a számba, majd forrón megcsókol. Olvadozva karolom át a nyakát, és boldogan simulok az ölelésébe. Végül levegőhiány miatt elválunk, ő pedig feljebb emelkedve rólam, kisimít egy tincset az arcomból. – Azt viszont jegyezd meg, hogy nincs rá okod, engem te érdekelsz, és senki más! Vetted?
- Vettem – kuncogok fel halkan.
- Remek, akkor menjünk vacsorázni, hosszú napunk volt. Azt mondták a lányok, mire mindenki kiolvad a fürdéssel, készen lesznek! – Boldogan követem őt lefelé, miután leszállt rólam, és korgó hassal elindult. Hogy én tényleg, mennyire szeretem őt!
Geo:
- A napfelkeltét már lekéstük, menjünk enni.
- Honnan veszed? – Ujjacskájával az ablak felé bök, a sötétítő függönyök között átszűrődő fényre. Jah.
- Itt nem a lámpák csinálják.
- Jogos – nevetek jókedvűen, habár ezen semmi nevetnivaló nincs, de ha vele vagyok, minden sokkal viccesebb, színesebb és szebb. Elengedem, és ő lecurukkol rólam, a szekrényig meg sem áll.
- Holnap beállítom a telefonom, még nem maradtam le semmiről. George, öltözz fel, mielőtt megfá..wááá... – sikkant, amikor hátulról támadok és becserkészem kis áldozatom. Vehehe.
- Adj egy csókot, és öltözök. – Megkapom máris. Mm…
- Öltözz! – pihegi pirosan, és máris elhussan a ruháival a fürdőbe. Vigyorogva figyelem, és mivel most nem vagyok gonooosz hangulatban, így nem megyek utána, hanem inkább magamra cibálok tiszta ruhákat.
***
Első síelős napunkon rákattanok a snowboardra. Nick segít a trükköket megtanulni, utána már nyaktörő mutatványokat sorozunk egymással versenyezve. Ethan hárítja a nyaggatásomat, azt mondja inkább majd máskor akar síelni vagy bármi mást, és inkább Nelly és Rose társaságában sétálgat és fényképezget. Valahogy akárhogy produkálom magam neki, soha nem felém néz olyankor. Nem is értem, pedig szeret engem, imád engem, mégsem folyton rajtam lógnak a szemecskéi, hanem bármi máson.
A sífelvonónál sorban állunk a srácokkal, hogy egy komolyabbra, a kettes lesiklópályára mehessünk. Három csaj szövegel mögöttünk folyamatosan, talán hozzánk is beszélnek, nem érdekel. Egyszer csak az egyik szőke tyúk a karomba csimpaszkodik. Cseppet sem kedvesen nézek le rá.
- Ne csimpaszkodj rám – közlöm vele ridegen. – Vonszoljátok innen a seggeteket, senki sem kíváncsi rátok.
Amikor végre eltűnnek, Nick felnevet.
- Baszki, te aztán nem finomkodsz, de hát sosem szoktál. Kösz, épp azon gondolkoztam, hogyan rázzam le őket. Tiszta gáz, a csajom előtt mégsem bunkózhatok lányokkal…
Rávillantom a sárga szemeimet.
- Talán képes lennél Rose előtt flörtölni?
- Nem, azt soha.
- Pedig ha hagyod hogy egy ilyen kis ribanc rád másszon, az szinte ugyanaz. Te sem tűrnéd, hogy Rose engedjen egy srácot vadul nyomulni, nem?
- De.
- Na ugye.
- És Ethan? Ha tegyük fel őrá nyomulna egy csaj? Vajon ő mit tenne?
- Remélem, hogy ugyanezt, különben kénytelen lennék levakarni róla a tyúkot, és őt alaposan megbüntetni – vigyorgok. A többiek felnevetnek, John szól közbe.
- Talán még nem késő szegényt figyelmeztetni, hogy időben elmenekülhessen!
***
Készül a vacsora, finom illatok szűrődnek ki a konyhából. Besétálok oda, csuklómon a zsírúj karórámmal, amit Ethantól kaptam ma délután. Az ő nyakában pedig már ott csillog az aranylánc, egy sárga topáz medállal, ami pontosan olyan sárga, mint az én szemem, ami annyira tetszik neki. A medál hátoldalára belegravíroztattam a nevem. Hogy miért? Nem tudom, ez egyfajta pasis tulajdonbillogozás dolog lehet, megjelöltem ami az enyém. Ethan az enyém. Körbe mégsem pisilhetem, nem igaz?
Rose javában kavargatja a krumplipürét, épp tejet csurgat bele, amikor mellé lépek.
- Kell segítség? – kérdezem.
- Ó igen, köszi! Hozd ide légyszi a vajat a hűtőből!
Térülök és fordulok, és máris ott a vaj. Nelly lép be a konyhába, hogy használt poharakat tegyen a mosogatóba.
- Nagyon szép a nyaklánc, amit Ethan tőled kapott – mondja, miközben kinyitja a csapot és mosogatni kezd.
- Kösz, igyekeztem.
- Jó látni, hogy mennyire szeret téged. Ma délután is olyan aranyos volt, amikor…
- Nelly! – szól közbe Rose félénken. – Nem illik ilyeneket elmondani…!
Felcsillannak a szemeim, és előveszek egy konyharuhát, hogy törölgessem amit Nelly elmosogat.
- Mesélj csak, csupa fül vagyok.
Kuncogva kacsint rám, és amíg Rose dühödten kavarja a pürét, ő szépen mesélni kezd.
- Emlékszel a három csajra, akik rátok nyomultak?
- Hm. Igen. És?
- Végignéztük ám, és marhára pipásak voltunk!
- Ethan is látta?
- Igen, olyan éédes volt! Tisztára elszontyolodott, aztán amikor elzavartad a libákat, akkor szinte ragyogott a boldogságtól. Jaj olyan cuki ez a srác, ugye Rose?
- Igen, nagyon cuki – jött a rezignált válasz. – De te nem vagy az, mert kibeszéled őt a háta mögött.
Na ezért kedvelem jobban Rose-t, mint ezt a szőke kis pom pom lányt.
- Féltékeny volt? – kérdezem vigyorogva, és engedelmesen megkóstolom a krumplipürét, amit kiskanálon nyújt felém Rose. – Kis sót még tehetsz bele.
***
Vacsora előtt letusolunk. Ethan utánam akar menni, ám legyen. Amíg fürdik, átöltözöm kényelmes pulóverbe és nadrágba, vastag zokniba és házicipőbe. Az ágyon ülve várom hogy végezzen, vigyorom letörölhetetlen a képemről.
- Úgy hallottam Nelly-től, hogy féltékeny voltál ma! – dobom le a bombát, amikor a legfelkészületlenebb. Épp a fürdőből jön ki, és kiejti kezéből a szennyes ruháit.
- Én nem... csak... – kezdi édesen zavarodottan. Megfogom a csuklóját, és gyengéden lehúzom magam mellé, és szépen fölé mászom, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
- Örülök – búgom mosolyogva. Imádom.
- Örülsz? – pillázik aranyosan.
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy szeretsz – morgom az ajkai közé, mielőtt megcsókolom fullasztóan és vágyakozón, de mégis gyengéden. Felemelem a fejemet, hogy kapjon levegőt, és selymes haját félresimítom az arcából. – Azt viszont jegyezd meg, hogy nincs rá okod. Engem csak te érdekelsz, és senki más! Vetted?
- Vettem – kuncog aranyosan.
- Remek, akkor menjünk vacsorázni, hosszú napunk volt. Azt mondták a lányok, mire mindenki kiolvad a fürdéssel, készen lesznek!
***
- Ah, hulla vagyok… - nyögi, és az ágyra hanyatlik. Mellé zuhanok én is.
- Csatlakozom – dörmögöm. – Át kéne öltözni…
- Tudom, de annyira degeszre ettem magam, hogy alig bírok mozogni…
- Észrevettem. Ugye rémlik még, hogy a lépcsőn én toltalak fel? – vigyorgok jókedvűen, és fejem alá gyűröm az egyik karomat, a másik kispárnaként szolgál Ethan feje alatt.
- Nyühüm…
Sóhajtva behunyom a szemem, és már érzem is az ólmos fáradtság zsibbasztó nyomását a végtagjaimban, az álom alattomosan kúszik a tudatomba, de nem adom még meg magam. Feltápászkodom, és a kábán motyogó Ethanról lecibálom a cipőit, nadrágját és pulcsiját, majd magamról is lerángatom a ruháimat. Visszakászálódok mellé, betakarom magunkat, felvesszük a kifli pózt és szunya.
***
Csing-csing! Csing-csing!
Felpattannak a szemeim, és döbbenten felülök. Holvagyokhányóra? Amikor Ethan felkapcsolja a kislámpát, eszembe jut minden, és visszaejtem magam a párnára.
- Napfelkelte? – krákogom álmosan. Kapok egy puszit.
- Te aludj tovább nyugodtan – súgja. - Gyors leszek, sietek vissza…
Megdörgölöm a szemeimet, felülök és nagyot ásítok, kinyújtózkodom mint egy nagymacska.
- Áááh, elkísérlek! – ásítom, és már veszem is a zoknimat.
Gyorsan összekaparjuk magunkat, vastagon felöltözünk, és álmosan kitotyogunk a gyilkos hidegbe. Egy közeli dombra mászunk fel, szerencsére egy ócska falépcső van az oldalán, így nem probléma. Odafent pedig a horizonton már ragyog a napkorong apró kis csücske. Átölelem hátulról Ethant, amíg ő fotózgat. Néha puszit lopok tőle, de hagyom hogy gyönyörködjön a látványban. Nekem is nagyon tetszik, tényleg csodaszép.
Visszafelé úton többször is megáll fényképezni, mókust, faágakat, bogyókat, fákat, jókedvűen csacsog a táj szépségéről. Egy óvatlan pillanatban azonban orra bukik, így kihalászom őt a hóból és leporolom. Kacagva dobál meg, és mire feleszmélünk, már egymást dobáljuk nevetve.
- Ne menekülj, ezt nem úszod meg szárazon! – kiáltom utána, és persze hogy nem találom el (nem is akarom), ő viszont telibe kapja a mellkasomat, majd kacagva futásnak ered. Könnyedén utolérem, talán nem is adott bele mindent a menekülésbe. Leterítem a hóra, átgördülünk egymáson, hogy én legyek alul. Hideg a hó, vizesek a kezei, de az ajka forró és mézédes a csókja…
Zihálva, vizesen és havasan, egymásba kapaszkodva bukdácsolunk vissza a faházig. Becsukódik mögöttünk az ajtó, és bénázva próbálunk megszabadulni a havas csizmáinktól csókolózás közben. Nem könnyű feladat, főleg, ha Ethan a sálamba kapaszkodva tartja meg az egyensúlyát.
- Khm! – köhint valaki, és rajtakapottan röppenünk szét, mint a rossz gyerekek. Emily áll előttünk karba tett kezekkel, mögötte pedig a többiek az asztal körül ülnek, arcukon letörölhetetlen vigyor.
- Ti már ébren vagytok? – kérdezi Ethan cérnavékony hangon.
- Igen, mivel hogy elmúlt kilenc! – replikázik Emily, de egy csepp szigor sincs az arcán, láthatóan a kitörő nevetéssel küszködik. Felakasztom a kabátjainkat, majd elkapom Ethan derekát ás az asztalhoz vonszolom.
- Gyere, együnk mi is, éhen halok!
Ethan:
- Ah, hulla vagyok… - nyögöm jóllakottan, és az ágyra dőlök, George pedig mellém.
- Csatlakozom – dörmögi. – Át kéne öltözni…
- Tudom, de annyira degeszre ettem magam, hogy alig bírok mozogni… - Ráadásul a szemem is egyre inkább kezd leragadni, ahogy elfészkelem magam, fejemet a karjára fektetve.
- Észrevettem. Ugye rémlik még, hogy a lépcsőn én toltalak fel? – Már nincs erőm rá nézni, de hallom a hangján, hogy vigyorog.
- Nyühüm… - adok még némi életjelet, majd hagyom, hogy maga alá temessen a fáradtság.
***
Csing-csing! Csing-csing!
Elfelejtettem fokozatosan hangosodóra állítani, így kicsit szívbajhozóan szólal meg az ébresztő. George kapásból fel is ül mellettem, én pedig kinyomom a csörgést, és felkapcsolom a lámpát, mire visszadől.
- Napfelkelte? – krákogja álmosan. Nyomok az arcára egy puszit, majd nekiállok feltápászkodni.
- Te aludj tovább nyugodtan – súgom, hogy ne verjem fel teljesen. - Gyors leszek, sietek vissza…
Megdörgöli a szemeit, és miután felült, ásítás közben olyat nyújtózik, hogy még nekem is jól esik.
- Áááh, elkísérlek! – jelenti ki, és már húzza is a zokniját.
Nem tagadom, örülök neki, és a példáját követve, én is gyorsan elkezdem magamra kapkodni a meleg cuccokat.
Mire kiérünk, és felmászunk a közeli dombra, már megjelennek a nap első sugarai. Fényük visszaragyog az érintetlen hóról, kissé narancsos árnyalatot adva mindennek, de ez gyorsan eltűnik, és szikrázó fehérség marad. Boldogan fotózok, miközben George hátulról ölel, néha puszit is lopva.
Visszafelé is mindent lefotózok, ami megragadja a figyelmem, majd jól bebugyolálom a gépet, és elteszem. Pont jókor, mert a következő pillanatban megcsúszom, és belehasalok a térdig érő hóba. George rögtön kihalászik, de mielőtt teljesen leporolhatna, felnevetve dobálom meg, hogy ő se legyen szárazabb.
- Ne menekülj, ezt nem úszod meg szárazon! – kiált utánam, mikor némi dobálózás után, felhúzom a nyúlcipőt. Valószínűleg szándékosan nem talált azonban a lövése, míg az enyém a mellkasának csapódott. Az viszont túlzás. hogy nagyon sietek, gyorsan utol is ér, majd a hóba döntve gördül ő is, hogy alattam legyen. Átfagytak a kezeim, és valószínűleg a fogam is vacogna, ha nem csókolna olyan forrón.
Végül kissé megviselt állapotban, az egymásba kapaszkodástól botladozva indulunk be a házba. Akkor se engedem el, mikor csukódik mögöttünk az ajtó, ugyanis tuti fenékre esnék, ráadásul továbbra is a számat fosztogatja, így próbáljuk levetni a csizmáinkat.
- Khm! – köhint valaki, mire szétrebbenünk, nem sok híján el is esek. Emily áll előttünk, rosszalló pózban, de szemében csak mosoly bújkál. Mögötte a többiek vigyorognak az asztal körül.
- Ti már ébren vagytok? – cincogom zavartan, de vörösségemet foghatom a hidegtől való kipirulásra.
- Igen, mivel hogy elmúlt kilenc! – vágja rá Emily, és mikor az órára pillantok, meg kell állapítanom, hogy jé, tényleg. Jó sokat voltunk kint.
- Gyere, együnk mi is, éhen halok! – terel az asztalhoz George, derekamat átkarolva, miután helyre rakta a kabátjainkat.
- Mit szólnátok, ha ma kevesebbet lennénk a pályán, és elmennénk lovas-szánozni? – veti fel az ötletet Emily, nekem pedig rögtön felcsillan a szemem. Élvezem a pályánál vló sétálgatást, és a többiek figyelését is, de szeretem a lovakat, és jó lenne többet fotózni az erdőben is.
- Passzolom, nem vagyok oda a lovakért – jelenti ki Nick, de mikor Rose szomorúan lehajtja a fejét, torok köszörülve helyesbít. – Bár ha jobban belegondolok, velük nem kell érintkezni...
- Oké, akkor menjünk mind! – vágja rá Blake, majd kissé elgondolkodik. – Mégis hány szán kell tíz embernek?
- Ne olyan szánra gondolj, mint a mesékben – vonja meg a vállát Emily. – Ez egy szekér, amin ülőhelyeket alakítottak ki. Na jó, akkor ez eldőlt, megyek Ethannel elintézni, a pályán találkozunk.
- Velem? – kapom fel a fejem nevem hallatán.
- Szereted a lovakat, nem?
- De! – helyeslek vidáman, és pattanok is fel, hogy nekiálljak öltözni.
- Akkor én is megyek! – áll fel George is, de Emily leinti.
- Te maradsz, ez most édes-kettes kiruccanás lesz. Használd ki az időt a snowboardozásra!
Elbizonytalanodva állok meg a kabátom felvevésében, de Emily gyorsan felkapja a saját cuccait, és a karomat megragadva, kihúz a házból.
- Miért nem jöhetett? – fordulok barátomhoz, mikor már a kocsiban ülve haladunk a közeli falu felé, ahol a szánozás hirdetését láttuk idefelé. Emily az egyetlen lány, akinek van jogsija, és szüleitől mostanra kölcsön kapta a kocsit is.
- Mert arról akarok beszélni, lefeküdtél e már vele – vigyorog rám, én pedig elvörösödve csúszom lejjebb az ülésben. Na ezt a társalgást tényleg nem kell hallania. – Szóval?
- Ne-nem, azt nem, csak...
- Ne aggódj, részleteket nem kérek. Csak biztosra akarok menni, hogy tudod mit csinálsz.
- Emily, húsz éves vagyok... – motyogom teljesen zavarban.
- Tudom – mosolyog rám. – Csak tudod mindig azt hittem, hogy majd lesz egy olyan kaliberű barátnőd, mint Rose, és...
- Ellenzed a kapcsolatom George-al? – Elkerekedett szemekkel nézek rá, hisz eddig azt hittem ő támogat a legjobban. Blake is elfogadott minket a maga módján, de személyiségéből adódóan többet morog miatta, George miatt is, mint bárki.
- Dehogy! – csóválja meg a fejét, mire megnyugszom. – Látom mennyire szeret, és azt is, te mennyire szereted, és ez a lényeg. Csak féltelek. Két férfi kapcsolata veszélyesebb, és itt most nem csak a testiségre gondolok. Sőt, főleg a lelkire, a környezet miatt.
- Ti elfogadtatok.
- Igen, mi el... De a szüleiteknek még egyikőtök se mondta el, igaz? – Az arckifejezésem valószínűleg mindent elárul, mert folytatja. – Apukádat ismerve, ő biztos megérti majd, de anyukád kicsit... merevebb ebből a szempontból.
- Gondolkodtam már rajta, de most nem szeretnék ezzel foglalkozni még – felelem halkan.
- Oké, ne haragudj! Viszont ne aggódj, mi mind támogatunk titeket!
- Örülök, hogy ilyen barátaim vannak! – mosolygok rá őszintén, mire halkan felnevet, majd vág egy fintort.
- Blakenek ne örülj annyira, az az idióta megint nem tudta hogy mondjon nemet az unokatesói szilveszteri meghívására – sóhajtja. – Felvetette, hogy menjünk el hozzájuk így, tízen, de bah... Gondolom neked se sok kedved van.
- Tonyt szeretem – felelem kitérően. Blakenek négy unokatesója van, nagyjából a mi korosztályunk. Három fiú, és egy lány. Tony kivételével, Emily mind utálja őket, valószínűleg azért, mert amíg kisebbek voltunk, sőt, még két évvel ezelőtti találkozásunkkor is, előszeretettel szekáltak engem. A két fiú leginkább, mert a lány egyszerűen olyan, mint akiket George el szokott küldeni melegebb éghajlatra.
- Mindegy, majd felvetjük a többieknek, hátha van valakinek jobb ötlete szilveszterre!
***
A délelőtti kiruccanás után Emilyvel, visszamentünk a pályára, és némi unszolásra, megint megpróbálkoztam a síeléssel. Kifejezetten jobban ment, mint előző nap, de két óra után így is inkább a melegedőben ücsörögtem, vagy fotóztam.
Most pedig már mind a házban készülünk az 5 órakor induló szánozásra, a lehető legmelegebb ruhadarabokat szedve össze.
- Lehet három pulcsit kéne venned – jegyzi meg George elgondolkodva, mire vetek rá egy csúnya pillantást, ugyanis már a másodikat is ő vetette fel velem, a hosszú ujjú felsőre.
- Akkor nem tudnék mozogni.
- Majd viszlek – vigyorodik el, de mikor jelzésértékűen becsukom a szekrény ajtót, némi hezitálás után, témát vált. – Miről beszélgettetek Emilyvel?
Mosolyoghatnékom támad, hiszen egész nap láttam rajta a kíváncsiságot, és a szándékot, hogy ezt titkolja, és mivel egész aranyos volt közben, nem mondtam semmit. Most viszont elé lépve, nyomok egy puszit a szájára, és megkegyelmezek neki.
- Aggódott értem, és értünk is – felelem az igazsághoz híven. – Meg vetett fel programot szilveszterre, de azt majd úgyis megbeszéljük vacsinál a többiekkel is. Most menjünk lovas kocsikázni! – Azzal felkapom a fényképezőgépem, és indulok is, hogy még egy rétegnyi kinti cuccot is magamra erőltessek.
Geo:
Reggeli közben Emily felveti, hogy ma délután lovas szánozzunk. Nekem is tetszik az ötlet, szinte látom magam előtt, ahogy Ethan és én összebújva vacogunk az üléseken, miközben a szép havas tájon legeltetjük a szemünket. Emily bezengi, hogy elrabolja a kis fotósomat a dolog ügyintézésére.
- Akkor én is megyek!
- Te maradsz, ez most édes-kettes kiruccanás lesz. Használd ki az időt a snowboardozásra!
Pislogva nézem, ahogy elrabolja az én kincsemet, és hirtelen borzasztóan magányosnak érzem magam. A többiekkel indulunk a sípályára, de egész úton morcos vagyok. Vajon mit akart vele annyira megbeszélni, amit én nem hallhatok?
***
Délután a szobánkban az ágyon üldögélve nézem, ahogy Ethan felöltözik. Nem elég meleg a ruhája, rátukmálok még egy pulcsit, majd egy újabbat is javaslok.
- Lehet három pulcsit kéne venned… - merengek. Vajon miről beszéltek Emilyvel? Annyira furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy szinte viszket.
- Akkor nem tudnék mozogni – néz rám durcásan, és ez is nagyon aranyos rajta. Elképzelem őt Michelin gumiemberként és elvigyorodok.
- Majd viszlek. – A témát lezárandó becsukja a szekrényt, így végül szinte magától csúszik ki a számon a kérdés: – Miről beszélgettetek Emilyvel?
Elém lép, lehajol hozzám és megpuszilja a számat. Imádom, hogy végre ilyen spontánul jön belőle ez a gesztus. Néhány hete ez még elképzelhetetlen volt.
- Aggódott értem, és értünk is. Meg vetett fel programot szilveszterre, de azt majd úgyis megbeszéljük vacsinál a többiekkel is. Most menjünk lovas kocsikázni!
A fényképezőgépet megragadva az ajtó felé indul, de a karja után nyúlok, finoman megfogom és visszahúzom az ágyra magam mellé.
- Ülj le légyszi – kérem tőle halkan. Szót fogad, és meglepetten néz fel rám.
- De a többiek várnak…
- Pár percet kibírnak, szeretném ezt megbeszélni veled. Miért aggódnak? Esetleg te aggódsz valamiért, amiről nem tudok? Van valami gond velem, vagy velünk?
Haját a füle mögé tűri és szemeit zavartan lesüti, de megcirógatom ujjaimmal az arcát, hogy rám nézzen.
- Olyan kínos erről beszélnem, George… Csak annyit szeretnék elmondani neked erről, hogy Emily és a többiek csak féltenek minket, mert a kapcsolatunk… nem szokványos.
- A társadalmi előítéletekről beszélsz, azt teljesen megértem. Most még gyerekcipőben jár a kapcsolatunk, úgyhogy ezzel a problémával ráérünk később is foglalkozni, igazam van?
- Igen, szerintem is.
- Azt is tudom, hogy a szex miatt is aggódsz.
Elpirulva, nagy szemecskékkel pislog fel rám.
- Mi? Hogy én…? Izé, én nem…
- De igen. Ethan, tudnod kell rólam néhány dolgot…
- Mi-mi az?
Megfogom a kezeit, és mindkettőre adok egy-egy puszit.
- Volt már dolgom néhányszor fiúkkal, így nem mondhatnám azt, hogy tapasztalatlan lennék. Azok csak futó dolgok voltak, érzelemmentesek. Téged viszont szeretlek, te különleges vagy számomra, ezért nagyon odafigyelek rád és mindenben segítek majd neked, tőlem bármikor kérdezhetsz. Bízol bennem, ugye?
Ethan:
Mielőtt elérhetném az ajtót, George keze a csuklómra fonódik, és szelíden visszahúz az ágyhoz, maga mellé.
- Ülj le légyszi – kéri halkan, én pedig meglepetten, és kissé aggódva ugyan, de szót fogadok, és leülök. - De a többiek várnak…
- Pár percet kibírnak, szeretném ezt megbeszélni veled. Miért aggódnak? Esetleg te aggódsz valamiért, amiről nem tudok? Van valami gond velem, vagy velünk?
Hajamat a fülem mögé tűröm, és kissé zavartan sütöm le a szemem, de arcom cirógatásával jelzi, hogy szeretné, ha nem a fejem búbjával kéne társalognia, így felnézek rá.
- Olyan kínos erről beszélnem, George… Csak annyit szeretnék elmondani neked erről, hogy Emily és a többiek csak féltenek minket, mert a kapcsolatunk… nem szokványos. – Egész büszke vagyok magamra a megfogalmazásért, de ettől függetlenül nagyon, nagyon zavarban vagyok.
- A társadalmi előítéletekről beszélsz, azt teljesen megértem. Most még gyerekcipőben jár a kapcsolatunk, úgyhogy ezzel a problémával ráérünk később is foglalkozni, igazam van?
- Igen, szerintem is.
- Azt is tudom, hogy a szex miatt is aggódsz.
Ha az előbb nagyon, nagyon volt zavarban, hát most duplázódott az érték, ahogy elpirulva pislogok fel rá.
- Mi? Hogy én…? Izé, én nem… - hebegem. Fogalmam sincs honnan tudja.
- De igen. Ethan, tudnod kell rólam néhány dolgot…
- Mi-mi az? – riadok meg kissé. Ugye nem most közli, hogy nem szereti a kezdőket, vagy mégis inkább lányokkal lenne...? Picit megnyugszom, mikor megfogja a kezeim, és mindkettőre kapok egy-egy puszit.
- Volt már dolgom néhányszor fiúkkal, így nem mondhatnám azt, hogy tapasztalatlan lennék. Azok csak futó dolgok voltak, érzelemmentesek. Téged viszont szeretlek, te különleges vagy számomra, ezért nagyon odafigyelek rád és mindenben segítek majd neked, tőlem bármikor kérdezhetsz. Bízol bennem, ugye?
- É-én, igen, pe-persze! – vágom rá, kicsit akadozva. Még mindig emésztem a tényt, hogy a nagy szoknyavadász hírében álló George, volt már fiúkkal is. Persze az nagyon boldoggá tesz, hogy én különleges vagyok, és tényleg szeret, de nem tehetek róla, egy egész picit belém nyilall a féltékenység. Gyorsan ki is verem inkább a fejemből a dolgot, és a kettőnket érintőre koncentrálok. – Persze, hogy bízom benned, csak a-attól féltem, cikinek fogod találni, hogy te-teljesen tapasztalatlan va-vagyok.
- Viccelsz? – mosolyodik el, és két oldalról megfogja az arcom, közelebb húzva magához. – Még örülök is, hogy én vagyok az első! – Ezt már szinte a számra suttogja, majd nullára csökkentve köztünk a távolságot, forrón megcsókol. Örömmel simulok hozzá, és mikor karjait körém fonja, én is átölelem. Tudom, hogy hajlamos vagyok az aggódásra, de ő valahogy mindig meg tud nyugtatni.
- Mo-most már tényleg menjünk, mert itt hagynak! – pihegem, miután elváltunk egymástól. Vigyorogva bólint, majd lesietünk, a már valóban türelmetlenkedő barátainkhoz.
A szánt a kérésünknek megfelelően felhozták a ház elé, és valóban egy ülésekkel felszerelt szekér az, egy szürke és egy deres lóval. A bakon pedig a kedves gazda ücsörög, akivel megbeszéltük a részleteket.
Sorban felmászunk hátul, és kényelmesen elhelyezkedünk. Én természetesen George mellett, aki rögtön át is karol hátulról, így elfészkelődöm az ölelésében. Csak annyi időre dugom elő bármimet is, hogy fényképeket készítsek a többiekről, indulás után pedig a havas tájról is. Ebben az állapotában, kifejezetten szeretem a vizet. Pedig tél idején estem igazából bele, de úgy tűnik ettől független a dolog.
- Amikor visszamegyünk, egyszerűen KELL a forrócsoki! – vacogja Rose Nick ölében, és én csak egyetértően bólogatok.
- Azt Ethan nagyon jól tud csinálni – jelenti ki Blake. – Hoztunk is alapanyagot.
- Szívesen csinálok – motyogom, majd mosolyogva lefotózom, amint Emily barátja arcába nyom egy zsepit, hogy fújja ki az orrát.
- Ehhez már a forró csoki is kevés, kell bele jó sok rum! – Nick ötletét egy részről helyeslés fogadja, bár azt nem tudom, rumot hoztunk-e.
A sok didergést és vacogást leszámítva, nagyon élveztük az egészet, bár a végén csak egy órát bírtunk.
A házban aztán mindenki szaladt forró fürdőt venni, majd nekiálltam a forró csoki gyártásnak, és még rum is került elő, így aki kért, annak azt is raktam bele. Utána a bögrékkel felszerelkezve, társasoztunk egyet a nappaliban, a kandalló mellett. Le se tagadhatnám, hogy mennyire jól érzem magam velük, ahhoz képest, hogy amióta az eszemet tudtam, nem volt Emilyn és Blake-en kívül közeli barátom.
- Menjünk fel, úgyis kiestünk – szólal meg George, puszit nyomva az arcomra. A két lába közt ücsörögtem, mivel tényleg kiestünk már ebből a menetből.
- Oké – ásítom, majd elköszönve a többiektől, elindulunk felfelé. Szerintem lassan úgyis követik a példánkat a többiek is. Holnap lesz az utolsó teljes napunk, ami kár, de akkorra halasztottuk a szilveszter megbeszélését.
Geo:
- É-én, igen, pe-persze! – Hihetetlenül édes, amikor zavartan dadogni kezd. – Persze, hogy bízom benned, csak a-attól féltem, cikinek fogod találni, hogy te-teljesen tapasztalatlan va-vagyok.
- Viccelsz? Még örülök is, hogy én vagyok az első! – súgom a szájára, mielőtt megcsókolom. Megadja magát nekem, izgatóan hozzám simul és átölel. Igen… Ez olyan finom…
- Mo-most már tényleg menjünk, mert itt hagynak! – pihegi édesen, amikor véget ér a csók.
- Oké.
A szánkózás nagyon jól alakul, tényleg nem kellett volna ezt kihagyni. Ethan boldogan fényképezget, aztán hagyja hogy ölelgessem közben. Fázós kesztyűs kezecskéit a kabátzsebembe gyömöszölve melengeti már a hazafelé úton, de mindenki így van ezzel. A fiúk nem győzik a vacogó lányokat istápolni, annyira lehűlt estére a levegő.
Forró csokizásról rendelkeznek, a kivitelező Ethan lesz, mert Emily szerint mesésen csinálja. Mit nem csinál úgy?! – kérdem én, hiszen ő tökéletes.
Forró fürdő, vacsi és aztán Ethan forró csokija. Nem is kell ennél több a boldogsághoz.
A meleg kandalló elé gyűlünk a kanapékhoz, és társasjátékkal múlatjuk az időt. Nagyon jó a hangulat, még soha nem éreztem magam ennyire jól a barátaimmal.
Későre jár az idő, és én már alig bírok magammal. Ethan a lábaim között ül a kanapén, derekát ölelem és szagolgatom finom haját.
- Menjünk fel, úgyis kiestünk – dörmögöm a fülébe, és arcára adok egy kis puszit. Örülök, hogy már nem szégyenlősködik a barátaink előtt, és engedi nekem, hogy kedveskedjek és hízelegjek amikor csak jólesik.
- Oké – válaszolja szelíden, egy kis ásítással fűszerezve.
- Mi lelépünk, jó éjt mindenkinek – mondom a többieknek, miközben Ethan kezét fogva elindulok a lépcső felé. Kórusban kapjuk a választ a többiektől.
***
Január. Két hete tart a második félév. Már most látom, hogy év végén rengeteg vizsgám lesz, és tegnap délután Ethan is megmutatta az órarendjét. Franc. Örülhetünk, ha a sok tanulás mellett lesz egy kis időnk egymásra.
Kissé átalakítottam az életmódomat, heti kétszer reggeli edzésekre járok, így azt a két délutánt Ethannal tölthetem. Hahh, mintha ezer éve lett volna a sítúránk, és az azt követő szilveszteri buli.
Véget ér az előadás. Belesöpröm a jegyzetfüzetet a táskámba, és kisietek. A folyosón előveszem a mobilomat. Néhány másodperc múlva felveszi.
- Szia, merre vagy?
- Szia, lent a váróban.
- Sietek – bontom a vonalat, és leszáguldok a lépcsőn. Odalent a műbőrkanapék egyikén találom őt, épp egy tankönyvet gyömöszöl az amúgy is bucira tömött táskájába.
- Szia – mosolygok le rá, és az ő arca is felragyog.
- Szia! Szóval mi az a fontos dolog, amit muszáj megmutatnod?
- Majd meglátod, meglepetés lesz, gyere!
Először is elveszem tőle a degeszre tömött ólomnehéz táskáját, és a kocsihoz húzom. Amikor végre az úton vagyunk, egy piros lámpánál lopok egy gyors csókot, de semmi többet, mert megbeszéltük, hogy csak négy fal közt szabad bármit is tennem. Az elmúlt hetekben semmit sem lépett előre a kapcsolatunk, még ugyanott toporgunk egy helyben, ráadásul szinte csak hétköznap találkozunk, mert hétvégenként dolgozom a szüleim cégénél. Kis kulimunka, csupán futárkodom, de az így kapott fizetést a zsebpénzemhez csapva pont elég egy jó kis albérletre az egyetem közelében. A szüleim felajánlották ugyan, hogy mindent ők fizetnek, de Ethan mellett sokat komolyodtam, és inkább saját lábon szeretnék élni. Anyám nagyon büszke rám ezért.
Leparkolok a négyemeletes épület előtt, és kihúzom őt a kocsiból.
- Hova megyünk? – kérdezi újra. Az elmúlt öt percben, amióta utazunk egyfolytában faggatott, de én csak titokzatosan mosolyogtam, ahogy most is. Felmegyünk a lifttel, és szövegelő kis szájacskáját egy csókkal fogom be.
- Mindjárt.
Nyílik a lift. Húzom Ethant magam után, egészen a folyosó végén lévő ajtóig, és előveszem a kulcsot. Kinyitom neki és betuszkolom.
- Íme a lakásom. Üdvözöllek az új otthonomban.
Hatalmas szemecskékkel felém pördül.
- Te vettél egy lakást? – hápogja aranyosan.
- Hát nem egészen – vakarom meg a fejem vigyorogva. – Ez egy albérlet. Karácsony óta nem találkoztam veled egy hétvégén sem, és azért nem mondtam el neked hogy miért, mert meglepetésnek szántam. Tudod, dolgozom minden hétvégén a családunk cégének, abból futja a lakásra és a számlákra…
Könnybe lábadnak a szemei, és a nyakamba borul.
- Olyan boldog vagyok! – suttogja. Magamhoz ölelem szorosan, és hajába temetem az arcomat. – És olyan mérges! – teszi hozzá. Csodálkozva emelem fel a fejemet, hogy lenézzek rá. Tényleg mérges, mert olyankor összeszorítja a száját, és ráncolja a homlokát is.
- Miért vagy zabos? – kérdezem csodálkozva.
- Azért, mert titkolóztál! Én meg azt hittem… azt hittem… - elcsuklik a hangja, és a mellkasomra csap kicsi öklével. Meg sem érzem. Kezeim közé fogom arcocskáját, komolyan nézek le rá.
- Meglepetés akart lenni. Meglepődtél?
- Igen…
- Azt hitted, mással kavarok, igaz? Féltél, hogy megcsallak?
Apró bólintás.
- Ethan, olyan okos vagy és kedves és én annyira szeretlek, de néha komolyan kiakasztasz! Mikor tanulsz meg bízni bennem? Szeretlek te kis pupák… - dörmögöm lágyan, és mosolyogva megpuszilom. – Ezt a lakást kettőnknek szánom. Nem várom el, hogy hozzám költözz, de azt igen, hogy nekem is jusson belőled egy kicsi.
Ethan:
- Ne agyalj ennyit, mert belefájdul a fejed! – kopogtatja meg Emily az említett testrészem. Lebiggyesztett szájjal dörzsölgetem meg a fájó pontot. Tudom, hogy ezzel csak annyit mond, túlreagálom, és igaza is van, de nem tehetek róla.
Két hete elkezdődött a második félév, és George-al elég kemény órarendet kaptunk. Neki ráadásul még edzései is vannak, heti két délutánt leszámítva, a hétvégéket tölthetnénk még együtt, de azokat lemondta. Akaratlanul is eszembe jutott pár nap után, hogy mi van, ha olyankor... mással tölti az időt. Végül is, amióta já-járunk, nem történt köztünk semmi komolyabb, miattam, így nem is hibáztathatnám, ha ezért máshoz menne...
- Hagyd abba! – Kapok megint egy kokit Emilytől, de mikor szemrehányóan rápillantok, csak meglóbálja előttem a mutatóujját. – Tudom mi jár a kis buksidban, de nem!
- De hát most hétvégén is... és az én hibám, mert túl figyelmes volt, és nem erőlte...Aú! – Komolyan kezdek tartani tőle, hogy dudor nő a fejemen.
- Bízz benne! – jelenti ki, majd felpattan mellőlem a kanapéról, amin a váróban ücsörögtünk. Előbb volt vége az óráimnak, mint Georgenak, de ma végre találkozunk, és akar mutatni valamit, így várok rá. – Jó szórakozást délutánra. Szia!
Búcsút intek, majd sóhajtva nézek barátom távolodó alakja után. Előhalászom az egyik tankönyvem, és azt kezdem lapozgatni, míg meg nem csörren a telefonom.
- Szia, merre vagy?- csendül a vonal másik végén a szeretett hang, és máris jobban érzem magam.
- Szia, lent a váróban.
- Sietek – bontja is a vonalat, de pár perc múlva megjelenik előttem. Még a könyvemet is épphogy csak sikerült begyömöszölni a táskámba.
- Szia – mosolyog le rám, én pedig boldogan viszonozom.
- Szia! Szóval mi az a fontos dolog, amit muszáj megmutatnod? – vágok a közepébe kíváncsian.
- Majd meglátod, meglepetés lesz, gyere!
Fordaló kíváncsisággal hagyom, hogy leakassza rólam a táskámat, és követem a kocsihoz. Az egyik piros lámpánál kap egy csókot, de aztán inkább utunk céljáról faggatom. Még akkor se tudom, hol vagyunk, mikor leparkol egy ismeretlen épület előtt.
- Hova megyünk? – kérdezek rá sokadjára, mikor kisegít a kocsiból. Nem felel, és mikor liftezés közben újra faggatnám, galád módon egy csókkal fogja be a szám.
- Mindjárt.
Nyílik a lift, és elhúz egészen a folyosó végén lévő ajtóig, majd miután kinyitotta, beterel rajta. Tanácstalanul engedek, még sose jártam itt.
- Íme a lakásom. Üdvözöllek az új otthonomban – szólal meg mögöttem, mire döbbenten pördülök felé.
- Te vettél egy lakást?
- Hát nem egészen – vakarja meg a fejét vigyorogva, ahogy mindig szokta, ha picit zavarban van, vagy ilyesmi. – Ez egy albérlet. Karácsony óta nem találkoztam veled egy hétvégén sem, és azért nem mondtam el neked hogy miért, mert meglepetésnek szántam. Tudod, dolgozom minden hétvégén a családunk cégének, abból futja a lakásra és a számlákra…
Könnybe lábadnak a szemeim a megkönnyebbüléstől és örömtől, majd a nyakába vetem magam, arcomat nyakához fúrva. Szégyellem magam, hogy kételkedtem benne, de nagyon, nagyon örülök, hogy végül erről volt szó. Meg kicsit mérges is vagyok, amiért titkolózott.
- Olyan boldog vagyok! – suttogom, miközben szorosan magához ölel. – És olyan mérges! – teszem hozzá, mire meglepetten húzódik picit hátrébb, hogy lenézhessen rám.
- Miért vagy zabos? – kérdezi csodálkozva.
- Azért, mert titkolóztál! Én meg azt hittem… azt hittem… - elcsuklik a hangom, és inkább mellkasára csapok egyet, tudom, hogy meg se érzi. Inkább a kezei közé fogja az arcomat, és komolyan belenéz könnyes szemeimbe.
- Meglepetés akart lenni. Meglepődtél?
- Igen…
- Azt hitted, mással kavarok, igaz? Féltél, hogy megcsallak?
Tudom, hogy nem vot szép tőlem, de igen, és ezt apró bólintással jelzem is.
- Ethan, olyan okos vagy és kedves és én annyira szeretlek, de néha komolyan kiakasztasz! Mikor tanulsz meg bízni bennem? Szeretlek te kis pupák… - dörmögi lágyan, és mosolyogva megpuszil. – Ezt a lakást kettőnknek szánom. Nem várom el, hogy hozzám költözz, de azt igen, hogy nekem is jusson belőled egy kicsi.
- Én bízom benned! – vágom rá gyorsan, majd lehajtott fejjel folytatom. – Csak magamban nem... Mert te... mert te túl jó vagy nek...
Egy csókkal fojtja belém a szavakat, és közben szorosan magához ölel. Ellazulva bújok hozzá, minden aggódásomat félresöpörve.
- Olyan ötleteid vannak néha... – sóhajtja mosolyogva, mikután elváltunk. Nem kell folytatnia, pirulva fordítom oldalra a fejem, és kíváncsian tekintek körbe. Úgy tűnik már be is rendezte a lakást, és minden négyzetcentiméteréből süt, hogy ki a lakója. – Gyere!
Kezemet fogva vezet körbe, én pedig lelkesen kukkantok meg mindent, majd a tárlatvezetés után, a kanapén fészkelődve várom, hogy mellém üljön.
- Akkor... akkor néha maradhatok éjszakára? – pislogok fel rá, mikor egy-egy bögrével elém lép. Leteszi őket a kis asztalra, majd lehuppanva, magához húz.
- Bármikor! - vágja rá, csókot nyomva a számra.
Elpirulva, mosolyogva húzom fel a lábam, és bújok hozzá. El se tudom mondani, mennyire boldog vagyok mellette. Fél éve eszembe nem jutott volna, hogy ilyesféle kapcsolatba leszek valakivel, most pedig nem tudom elképzelni nélküle a mindennapjaim.
- Még mindig fogok dolgozni hétvégente, de jóval lazább időbeosztással, úgyhogy többet tudunk együtt lenni – szólal meg, némi békés csend után. – Van kedved itt maradni péntektől? Szombaton elmegyek majd napközben, de addig tudsz nyugodtan tanulni.
- Szívesen! – vágom rá csillogó szemekkel. – Ha...ha nem baj, addig majd főzök neked. Szabad?
- Ez nem kérdés! – nevet fel, arcát a hajamba temetve. – Na, most viszont gyere, hazaviszlek, mielőtt azt hiszik, elraboltak.
- Ühm... – motyogom a mellkasának, majd kelletlenül feltápászkodom, és felkortyolva a teám maradékát, követem az ajtóhoz.
- George – szólítom meg, mikor már a kocsiban ülünk.
- Hm? – fordul felém egy pillanatra, hogy jelezze figyel, majd ismét az útra szegezi a tekintetét.
- Büszke vagyok rád! – jelentem ki enyhén elpirulva, de széles mosollyal. Rám pillant, majd hirtelen fékez le, szerencsére most egész üresek az utak. Nyitnám a szám, hogy megdorgáljam, de ekkor áthajol hozzá, és tarkómnál fogva közelebb húz, hogy mohón megcsókolhasson. Meglepődök a hirtelenségtől, de eszem ágában sincs ellenkezni, számat kinyitva engedek utat a nyelvének, és visszacsókolva igyekszem tartani vele a tempót. Mögöttünk felhangzó dudálás zökkent ki minket, és én pihegve süppedek el az ülésben, míg ő gyorsan tovább indul.
- Ha tudnád milyen hatással vagy rám... egy percig se kételkednél magadban – sóhajtja. Meglepetten, kérdőn pillantok rá, de nem ad magyarázatot.
***
- Nagyon fel vagy pörögve a hétvége miatt – jegyzi meg Rose nevetve, mikor besorol mellém a bevásárlókosarával. Ő Nicknél tölti ezt a két napot, és ugyan úgy csak pár órája volt ma, mint nekem, így együtt jöttünk el vásárolni, míg George-ék nem végeznek.
- Tényleg nagyon vártam – mosolygok rá. Már ma is én főzök, egyszerű milánóit, míg holnap kicsit időigényesebb menüt szeretnék. Talán krumplipüré jó lesz, diós panírba bugyolált husival, és gyümölcsmártással...
- Örülök nektek – szólal meg lágyan. – Nick is azt mondja, hogy nagyon jó hatással vagy Georgera.
- Tényleg? - pillantok rá meglepetten.
- Persze! A lakás, a munka... Még a tanulást is komolyabban veszi.
Boldogan pirulok el, majd az ételekről kezdünk beszélgetni, és minden szükséges hozzávalót bepakolunk, még desszertet is. Végül egymás mellett sétálunk ki, és a parkolóban pedig meglepve fedezzük fel Nicket és George-ot.
Sok ember van körülöttünk, úgyhogy csak felmosolygok rá, de miután táskámat és a szatyrokat is hátra raktuk, majd elindultunk, kapok tőle egy csókot az első piros lámpánál. Nem zavar, hogy holnap el kell mennie kicsit, így is miénk az egész hétvége!
Geo:
- Én bízom benned! – lehajtja fejecskéjét. - Csak magamban nem... Mert te... mert te túl jó vagy nek...
Kis butusom, fogalma sincs mennyire fordítva van. Ő túl jó nekem, meg sem érdemlem, de igyekszem méltóvá válni hozzá. Megcsókolom a kis száját és magamhoz ölelem.
- Olyan ötleteid vannak néha... – sóhajtom, miközben lassan elengedem. – Gyere!
Körbevezetem a kis lakásomban, a mi kis fészkünkben, majd a kanapéra telepedik és hozok magunknak meleg teát, közben mesélem neki, hogy sok cuccom otthonról van, apám segített átköltözni ide. Ethan járt már nálunk, a szobámat látta, de nem nagyon volt lehetősége akkor körbenézni, mert az idő nagy részét az ágyamon a hátán töltötte. Azzal volt elfoglalva éppen, hogy élvezze amit vele teszek, és ez így van jól.
- Akkor... akkor néha maradhatok éjszakára? – pislog rám aranyosan, ahogy mellé ülök. Muszáj megcsókolnom.
- Bármikor!
Összebújunk végre, és nagyot sóhajtva ellazulok. Jó ez így… Belekortyolok a teámba.
- Még mindig fogok dolgozni hétvégente, de jóval lazább időbeosztással, úgyhogy többet tudunk együtt lenni. Van kedved itt maradni péntektől? Szombaton elmegyek majd napközben, de addig tudsz nyugodtan tanulni.
- Szívesen! Ha...ha nem baj, addig majd főzök neked. Szabad?
- Ez nem kérdés! – nevetek. - Na, most viszont gyere, hazaviszlek, mielőtt azt hiszik, elraboltak.
- Ühm...
Lent a kocsiban szólal meg, addig emészti a dolgokat.
- George.
- Hm?
- Büszke vagyok rád!
Ránézek, kipirulva mosolyog fel rám ezerwattosan, a szívem pedig meglódul, végigáramlik egész testemen a forró boldogság, az igazi öröm és a szerelem.
A fékbe taposok, megragadom a tarkójánál fogva, és magamhoz rántom egy igazi perzselő csókra.
Ethan…
Imádom őt.
Hangos dudaszó hasít bele a szívdobogással teli csendbe. Eltépem magam Ethan ajkaitól, és a gázra taposok. Fuh, még a kezem is remeg…
- Ha tudnád milyen hatással vagy rám... – sóhajtom - egy percig se kételkednél magadban.
***
- Ne, várj… ott… ott ne… nh…
Lassan végignyalom a hasát, a vízcseppek hűsek rajta. Épp a zuhany alól lépett ki, a derekán törülközővel, amikor hazaértem. A vacsi az asztalon illatozik, ő pedig valami evésről csicsergett nekem, miközben egy szál kis törülközőben szambázott előttem. Egyértelmű, hogy nem a tányérra halmozott ételt falom fel, hanem őt, ez nem is kérdés. Egyszerűen a kanapéra tepertem, miközben lecibáltam magamról a ruháimat. Kissé bonyolult művelet volt, főleg hogy közben folyamatosan őt próbáltam csókolni, ráadásul ő sem könnyítette meg a helyzetet, mert egyfolytában szövegelt, hogy kihűl a kaja, jaj vizes lesz a kanapé, a ruhám, és hasonlók.
- George… - sóhajtja megadóan, és behunyt szemekkel, borzongva szorítja kezét a kipirult arcára, abban a pillanatban, amikor egy vad mozdulattal lerántom róla a törülközőt. Most először fekszik alattam teljesen meztelenül, a látvány pedig igazán őrjítő. Feltérdelek és nagyot nyelve mérem végig.
- Nyisd szét a lábaidat, Ethan – kérem tőle lágyan doromboló hangon. – Mutasd magad.
Lassan fogad szót, de megteszi, és remegő térdei megmozdulnak. Kezeimmel segítek kissé, gyengéd erőszakkal széttárom magam előtt.
- Ez olyan… jaj… - nyöszörgi, és csak a füleit látom, de azok nagyon pirosak.
- Nem, nem az… Szeretők vagyunk, és ez a világ legtermészetesebb dolga – felelem rekedten, és megnyalom kicserepesedett számat. Egy izzadtságcsepp gördül le a homlokomról, a szívem ezerrel dübörög a füleimben. Megcsókolom egyik térdének belső oldalát, kezeim a combjaiba markolnak, és határozottan végigperzselem nyelvemmel combjának belső felszínét, egészen a hajlatig. Felnézek rá, ahogy ívbe feszül a teste, hegyesre szopogatott mellbimbói még csillognak a nyálamtól. Pénisze keményen simul a hasához, herezacskója egy kis gömbölyű labdacs, körülötte világos piheszőrrel. Az egész testének édes virágillata van, egyszerűen fantasztikus. Meleg és puha a bőre…
- Finom illatod van – dorombolom a combjába, lassan köröz nyelvem rajta, érzem ahogy remeg. Vrr… - Puha és meleg a bőröd, és édes az ízed…
- Ne… ne beszélj… ez olyan…
- Szép vagy mindenhol, Ethan. – Ujjaim kemény farkára fonom, és lassan masszírozni kezdem, ahogy szoktuk, és mivel ezt már ismeri, néhány perc múlva ellazul. – Ez az… És most nézz rám. Nézz a szemembe.
Lassan leengedi a kezeit, édesen tulipiros, de viszonozza a mosolyomat, amit felé küldök.
- Ne vedd le rólam a szemed, azt akarom, hogy nézz engem, Ethan.
- J-jó…
Végignyalom tövétől a makkig, és a számba veszem, közben végig fogva tartom a tekintetét. Hangosan nyögve, sikkantgatva élvezi amit vele teszek, olyan hevesen remeg alattam, hogy a combjait le kell fognom a kezeimmel, de nem számít.
- George… George… - sikkantja behunyt szemekkel, és hátraejti a fejét. Kiejtem a számból a farkát.
- Engem nézz! – dörrenek rá, közben saját merevedésem a kanapé durva szövetéhez feszül, és szinte fizikai kínokat állok ki. Szót fogadva emeli fel a fejét, és izzadva, vörösen, remegve, nyöszörögve figyel engem ismét azokkal a sötét szemeivel. Folytatom a szopást. Életemben először csinálom, de mivel nekem már nagyon sokszor csinálták, így pontosan tudom hogyan őrjítsem meg vele. Időnként nyelvem köröket rajzol a megkeményedő és összehúzódó herezacskójára is, olyankor hangosabban nyög és jobban rángatózik, tehát ezt is imádja. Szétfeszítem a combjait, megemelem az alsótestét és végignyalom az egész hasadékot, és ekkor nyög csak igazán hangosan! Ó basszus, ennyitől is mindjárt eldurranok… Egyenlőre ennyi elég, mert még a frászt hozom rá, így visszatérek a szopáshoz, a kezemmel fejezem be, és néhány húzás elég is neki, gejzírként tör ki belőle a gyönyör, miközben végig a szemembe néz, és a nevemet nyögi.
- Igen, élvezz nekem Ethan!
Teljesen magával ragad a látvány. Zihálva, hörögve görnyedek fölé, és két rántással eljutok én is a csúcsra, a combjaira és a hasára fröccsen a spermám, és mindez nem elég, izzadt testem is hozzácsapódik, és fújtatva, morogva nehezedem rá. Úristen… Ez kibaszott jó volt…
Forrón csókolom még mindig nyöszörgő száját, hajába fúrom arcomat, és nagyon nehezen megtámaszkodom remegő kezeimen, hogy ne nyomjam agyon őt. Fúh, remegek én is…
- Egyszer… kicsinálsz… - lihegem, miközben felemelkedem róla.
- Ezt inkább… nekem kellene mondani…
Felsegítem a kanapéról, és a fürdő felé húzom, boldog vigyorom letörölhetetlen.
- Gyere, zuhanyozzunk le. Megmosod a hátam?
Behunyt szemekkel élvezem, ahogy a meleg víz folyik rám, és Ethan szappanos kezecskéi kalandoznak rajtam. Hátamat, fenekemet és combjaimat habosítja, aztán mosolyogva fordulok szembe vele. Felém nyújtja mancsát, ezért a kezemben lévő flakonból csurgatok rá tusfürdőt, hogy folytathassa nyugodtan. Angyali türelemmel nézem ahogy csinálja, és meglepetten felhördülök, amikor mereven álló farkamra teketória nélkül rákulcsolja ujjait, alaposan behabosítja, és mielőtt még eldurrannék, elhúzom a kezeit onnan.
- Hékás - vigyorgok rá, és derekánál fogva magamhoz húzom. Zúdul ránk a meleg víz, az ő szája pedig puha és édes. Kezeim barangolnak a testén, majd megállapodnak kerek kis fenekén. Lágyan masszírozom, ágyéka emiatt ütemesen az enyémhez simul, merevedésünk egymáshoz dörgölőzik. Mivel jóval alacsonyabb nálam, ezért kénytelen vagyok terpeszben és behajlított térdekkel állni, de nem zavar. Sőt. Ráültetem őt az egyik combomra, amitől nyöszörögni kezd és csípőjét ösztönösen mozdítva dörgölőzik hozzám. Ajkai nyakamon kalandoznak, mellkasomon, és nyelve tétován köröz a bőrömön. Vizes hajába markolok, és mellbimbómhoz irányítom, ő pedig nyöszörögve engedelmeskedik. Behunyt szemekkel élvezem, ahogy kis köröcskéket rajzol köréjük, fogai is karcolnak, amitől remegve felmordulok, és erősebben markolok fenekébe.
- Igen, így szeretem… Csináld még… Harapj egy kicsit… - dörmögöm nagyon mély hangon. Elengedem a haját, és kezét a farkamra teszem. – Ezt is.
Közeledik a vége, érzem ahogy tűszúrásszerű bizsergés végigáramlik a lábaimtól felfelé az ágyékomig, és ujjaim már Ethan hasadékát cirógatják, a bejárat izmait ingerelem.
- Ott ne… - nyögi a számba egy csók közben. Azonnal elhúzom onnan az ujjaimat.
- Fordulj meg, Ethan – utasítom nyersen, rekedten a vágytól.
- George… - nyöszörgi, látom az arcán a vágy mellett a félelmet is, ezért fújtatva a homlokának támasztom az enyémet.
- Nyugi pupák… csak tedd amit mondtam…
Kezeit a csempékre támasztja, és vállai felett néz hátra rám, fenekét felém tartja. Olyan hihetetlenül szexi…
- Nagyon szexi vagy… Maradj így… - Farkamat a combjai közé csúsztatom, a herezacskó és a comb közötti hajlatba. – Szorítsd össze a combjaidat, szoríts ahogy csak tudsz…
A szappantól és a víztől könnyedén csúszkálok ki és be a hajlatban, és közben kényelmesen elérem az ő kis kemény farkát is.
- George… - nyögi ütemes mozgásunk közben, hangjában a vágy és a kérdés rezeg. – George…?
- Ez is még petting… Nézz le… látod? Nem vagyok benned, hidd el… azt éreznéd… De az még messze van… Majd egyszer elérkezik az idő arra is. Akkor majd… benne… leszek a forró kis testedben – morgom, fülét harapdálom, majd nyakába mélyesztem a fogaimat. – És imádni fogod. Imádni fogod, ahogy fenekedben leszek… és beleélvezek…
Saját szavaimtól annyira felizgulok, hogy szorosan átölelem a derekát, magamhoz húzom és gyorsítom a tempót, mintha valóban dugnám, mintha valóban keményen benne lennék… Olyan heves szenvedély izzik bennem, fogalma sincs róla… Nem tud semmit, nem sejti hogy legszívesebben cafatokra tépném… Mennyi energiámba kerül, hogy még így is vigyázom rá és gyengéd maradok… Fogalma sincs…
- Ethan… Ethan… - hörgöm, és hangos nyögéssel robbanok. Remegve, erősen szorítom őt magamhoz, annyira rázkódik az egész testem a gyönyörtől, hogy egyik kezemmel muszáj a falon megtámaszkodnom. – Ethan… Ethan… kicsim… szívem…
Puszilgatom a nyakát, behunyt szemekkel a bőrét ahol csak érem. Felém fordítja a fejét, csókja édes és lágy. Hosszú csókjaink közben felém fordul, átöleli a nyakamat.
Teljesen elszállt az agyam, vele nem is törődtem, hogy jó volt-e neki. Felemelem a fejemet, arcára simítom nagy kezeimet.
- Ne haragudj, teljesen megborultam… Nem okoztam fájdalmat?
Ethan:
Nem tudtam mibe keverem magam, mikor vacsora készítés után, úgy döntöttem lefürdök, és úgy várom George-ot. Korábban érkezett, és éppen csak kiszálltam a zuhany alól, felöltözni még nem volt időm, aztán már lehetőségem se...
- Ne, várj… ott… ott ne… nh… - nyöszörgöm, mikor nyelvével hasamon ível végig. Most éppen vacsiznunk kéne, hisz a kaja már az asztalon, most mégis a kanapét vizezzük össze, ahogy azt már megtettük a ruháival, mielőtt lecibálta volna őket magáról.
De a csókjai, az érintései...
- George… - sóhajtom megadóan, és minden mást elfeledve, borzongva szorítom kezeimet lángoló arcomra, abban a pillanatban, hogy lerántja rólam a törülközőt. Kedvem támad magam elé kapni a kezeim, de inkább az arcomat takarom velük, de így is érzem, hogy hátrébb húzódik.
- Nyisd szét a lábaidat, Ethan – kéri lágy, borzongató hangon. – Mutasd magad.
Tétovázok, a zavartól moccanni is alig tudok, de végül igyekszem teljesíteni a kérését, és lassan megmozdítom remegő térdeimet. Rásegít a mozdulatra, és szelíden szétfeszíti a lábaimat.
- Ez olyan… jaj… - nyögöm, még erősebben szorítva kezeimet az arcomra. Érzem, hogy bőröm kifejezetten éget.
- Nem, nem az… Szeretők vagyunk, és ez a világ legtermészetesebb dolga – feleli rekedten. Egyrészt szeretném látni az arckifejezését, másrészt nem akarom, hogy ő lássa az enyémet. Pláne mikor csókját érzem meg térdem belső felén, és combomon nyelvével perzsel végig. Ívbe feszülő testtel, levegő után kapkodok, ahogy egész testemen forróság ömlik végig, minden érintése nyomán.
- Finom illatod van – dorombolja a bőrömbe, nyelvével kísérve szavait. Remegek, reszketek, mindjárt felgyulladok. - Puha és meleg a bőröd, és édes az ízed…
- Ne… ne beszélj… ez olyan… - Szörnyen zavarba ejtő!
- Szép vagy mindenhol, Ethan. – Ujjait merevedésemre fonja, és nekem abban a pillanatban elakad a lélegzetem. Némi masszírozás után, ellazulok a gyönyör felé lökő érzéstől. – Ez az… És most nézz rám. Nézz a szemembe.
Mély lélegzetet véve, csigatempóban leengedem a kezeim, és tűzvörösen viszonozom a mosolyt, amit felém villant.
- Ne vedd le rólam a szemed, azt akarom, hogy nézz engem, Ethan.
- J-jó… - dadogom, de megbánom az elhamarkodott beleegyezést, mikor tágra nyílt szemekkel figyelhetem, hogy fogad a szájába. Felkiáltva, nyögdécselve kezdek olyan heves remegésbe alatta a forróságtól, hogy kénytelen lefogni a combjaimat, különben összezárnám őket.
- George… George… - sikkantom, és behunyt szemekkel ejtem hátra a fejem. Hirtelen megcsap a hűvös, ahogy kiejt a szájából.
- Engem nézz! – Ez kifejezetten dörrenés, én pedig levegő után kapkodva, köldökig pirulva emelem fel a fejem, hogy rápillantsak. Elégedetten folytatja a kényeztetésem, és olyan jól csinálja, hogy kis híján eszemet vesztve nyögök, és vergődök alatta. Még inkább szétfeszíti a lábaimat, és kissé megemelve, még a fe-fenekemnél is végignyal. Felsikítok, és kis híján elélvezve markolok a kanapé anyagába. Picit meg is riadok, de visszatér merevedésemhez, majd nyelve helyét keze veszi át, és pár húzás elég, hogy pillantásomat az övébe fúrva, és nevét nyögve élvezzek el. Ívbe feszülő testtel szánt végig rajtam az orgazmus, és szinte kétségbeesetten nyelem a levegőt.
- Igen, élvezz nekem Ethan! – A hangjától csak még intenzívebb az érzés, és ahogy fölém hajolva magán is húz párat, engem követve, hörögve borítja be combomat és hasamat élvezete bizonyítékával.
Zihálva hanyatlik rám, majd pár pillanat múlva forró csók közben támaszkodik meg remegő kezein, hogy ne préseljen ki belőlem minden levegőt. Pedig élvezem, ahogy melegen beborít, és biztonságérzettel tölt el, mikor magamon érzem a súlyát.
- Egyszer… kicsinálsz… - lihegi, miközben teljesen felemelkedik rólam.
- Ezt inkább… nekem kellene mondani… - kapkodok én is levegő után.
Felsegít a kanapéról, és boldog vigyorral húz a fürdő felé. Remegő lábakkal követem, hasonló boldogsággal kapaszkodva belé.
- Gyere, zuhanyozzunk le. Megmosod a hátam?
Gyengéden borítom be egész hátát, fenekét és combjait habbal, majd mosolyogva szembe fordul velem. Felé nyújtom a kezem, ő pedig mindent értve csurgat bele egy adag tusfürdőt. Mellkasán és hasán folytatom, majd kemény férfiasságára kulcsolom ujjaimat. Picit tapasztalatlan mozdulatokkal, de jól behabosítom, de hirtelen elhúzza a kezeimet.
- Hékás – vigyorodik el, és derekamnál fogva, magához ránt. Már a hajamból is csurog a víz, mégse zárjuk el, miközben egymáshoz simulva csókolózunk. Belenyögök a szájába, mikor érintései megállapodnak fenekemnél, és belemarkol. Érzem, hogy gyurmázásától ismét kezdek keményedni, így férfiasságunk összedörzsölődik. Mikor megroggyant lábai miatt, combjára ültet, nyöszörögve, ösztönösen mocorgok rajta, remélve, hogy ezzel neki is örömet okozok. Próbálom leutánozni amit ő szokott csinálni nekem, és nyakát, mellkasát csókolgatom, nyelvemmel tétován kőrözve bőrén. Hajamba markol, és kissé nyers mozdulattal irányít mellbimbójához. Teljesen felizgult állapotban, nyöszörögve engedelmeskedek, és mikor szopogatom, fogammal karcolgatom, erősebben markol a fenekembe.
- Igen, így szeretem… Csináld még… Harapj egy kicsit… - dörmögi olyan mély hangon, hogy beleremeg a gyomrom is. Teljesítem a kérését, ő pedig elengedi a hajam, és kezemet elkapva, férfiasságára teszi. – Ezt is.
Megint masszírozni kezdem, és George kezei válaszként még keményebben markolnak a fenekembe, ujjai pedig mélyebben cirógatnak. Megriadok, és elhúzom egy egészen picit a fejem csókjától.
- Ott ne… - nyögöm, és azonnal elhúzza onnan az ujjait.
- Fordulj meg, Ethan – utasít nyersen, rekedt hangon. Meg...fordulni?
- George… - nyöszörgöm, félelemmel vegyes vággyal pillantva fel rá, mire homlokát az enyémnek dönti. Mindig így nyugtat meg, csillapodik is a félelmem.
- Nyugi pupák… csak tedd amit mondtam…
Mély levegőt véve fordulok meg, és a csempére tenyerelve, hátrapillantok rá a vállam felett. Nyelnem kell, ahogy szemébe nézek, ami szinte sárgán izzik.
- Nagyon szexi vagy… Maradj így… - Megrezzenek, mikor merevedését két lábam közt érzem meg, és elkerekednek a szemeim. – Szorítsd össze a combjaidat, szoríts ahogy csak tudsz…
Igyekszem mindent úgy tenni, ahogy mondja, és összeszorítom a lábaimat, annak ellenére, hogy alig maradok meg rajta a remegéstől.
- George… - nyögöm, ahogy ütemes mozgásba kezd, és eléri az én férfiasságom is. – George…?
- Ez is még petting… Nézz le… látod? Nem vagyok benned, hidd el… azt éreznéd… De az még messze van… Majd egyszer elérkezik az idő arra is. Akkor majd… benne… leszek a forró kis testedben. – Nem csak dörmögő hangja, de szavai is borzasztóan zavarba ejtenek, mégis közelebb jutok a csúcshoz, és vadul felnyögök, mikor fogait a nyakamba mélyeszti. – És imádni fogod. Imádni fogod, ahogy fenekedben leszek… és beleélvezek…
Mintha saját szavaitól izgulna fel még jobban, és vadulna be kissé, derekamat megragadva húz magához, és gyorsít a tempón. Úgy érzem elemészt a forróság és szenvedély, ami belőle árad, és minél szaporább tempót diktál, annál kétségbeesettebben nyögök én is a kielégülésért.
- Ethan… Ethan… - hörgi a fülembe, mikor hangos nyögéssel elélvez, majd remegve, erősen magához szorít, én se bírom tovább. Felsikkantva remegek meg az orgazmustól, de a víz rögtön lemossa rólam mindkettőnk nedveit. Ha George nem szorítana magához, valószínűleg összeesnék, de még ő is a falnak támaszkodik. – Ethan… Ethan… kicsim… szívem…
Nyakamat, és bőröm azon részét puszilgatja, amit ér, én pedig levegő után kapkodva fordítom felé a fejem, egy hosszú lágy csókra. Egészen más a tempó, mint az előbb, és hamarosan már a nyakát ölelem. Aztán felemeli a fejem, és arcomat két kezébe fogja.
- Ne haragudj, teljesen megborultam… Nem okoztam fájdalmat?
Még mindig pihegve, mosolyogva ingatom meg a fejem, és lehunyt szemmel bújok hozzá, hóna alatt ölelve át.
- Meglepődtem, de... de élveztem – suttogom elpirulva. – És valójában figyeltél rám, mi-mikor megijedtem...
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! – fordít ismét maga felé.
- Nem úgy ijedtem meg... – hebegem, majd észbe kapva, rosszallóan nézek fel rá. – A vacsi viszont tuti kihűlt!
- Bocsi, de ez nem várhatott – nevet fel, majd gyorsan leöblít mindkettőnket, és kisegít a padlóra. – Most akkor viszont együnk!
Megtörülközünk, majd kapok tőle egy nagy köntöst, ő is felvesz egyet, és kimegyünk a konyhába. Újramelegítem a vacsit, majd letelepszünk enni, de én már öt perc múlva nagyokat ásítok, és mire végzünk, már csak a fogmosásra van erőm fekvés előtt.
- Pedig nem is én dolgoztam ma... – ásítom a hálószobában, a pizsamámat halászva elő. Mielőtt azonban felvehetném, George leránt maga mellé az ágyra, és köpenyemtől megszabadítva, mindkettőnket betakar. Elvörösödve pillantok rá, most készülünk először úgy aludni, hogy rajtam sincs semmi.
- De George...
- Ne aggódj, most tényleg csak aludni fogunk – mosolyog rám, majd lekapcsolja a kislámpát, és magához ölel. Ellazulva simulok hozzá, és fészkelem el magam kényelmesen. Remélem nem fogom elzsibbasztani a karját azzal, hogy párnának használom.
- George... – motyogom félálomban. – Szeretlek!
- Ahogy én is téged, Ethan! – feleli, megszoruló öleléssel. Boldogan hunyom le a szemem, és adom át magam a puha melegségnek.
***
- És elmész három hétre? – kérdezi George hitetlenkedve, és látszólag nem is teszi túl boldoggá az ötlet.
- Még nem tudom – felelem csendesen. – Apa felajánlotta a lehetőséget, és ha fotós szeretnék lenni, ez nagyon jó tapasztalat lenne, de lehet ez túl sok idő.
- Hát... eléggé az – mondja, lehajtott fejjel.
- De szeretnél elmenni, nem? – szólal meg Emily is.
- Egy szafari túra, állatok fotózása... elég érdekes. – Kitérő válasz, én is tudom, de nem vagyok tisztában magam se, mit is akarok. Három hét nem olyan veszett sok idő, mégis annak tűnik, ha arra gondolok, hogy például nem láthatom addig George-ot. Még kapcsolatot is nehezen tudok tartani vele Afrikából.
- Tudom, hogy hosszú időnek tűnik – sóhajtja Emily, mintha a gondolataimban olvasna -, de menj el, tudom, hogy régen nagyon szerettél volna, mikor apukád ment ilyenekre.
Ezzel nem tudok vitába szállni, mert tényleg így van. És talán pont ezért engedett el anya is, látva, hogy a jegyeimen úgyse nagyon rontana. Csak kicsit hirtelen jött a dolog, alig egy hét múlva indulnánk is, és addig még sok mindent kéne elintézni.
- Tényleg szeretnél elmenni, igaz? – pillant rám George, mikor kettesben ülünk a kocsijában, és hazafelé visz.
- Nem tudom – ingatom meg a fejem. – Három hét...Túl sok, hiányoznál – suttogom elpirulva, majd sietve folytatom. – Meg az egyetem is itt van, nem kéne lemaradnom...
- Te is hiányoznál – mondja csendesen, leparkolva a lakás előtt. – Az egyetem viszont nem jó kifogás, te már a jövő évi anyagot is tudod, a korrepetálásomnak hála.
Mosolyogva fordul felém, és magához húzva, hosszan megcsókol. Felé fordulva karolom át a nyakát, és hozzásimulva viszonozom a csókot.
- Nézd Ethan – kezdi, mikor elválunk. – Ha miattam mondanál le az útról, ne tedd. Nagyon, nagyon fogsz hiányozni, de valahogy túlélem a három hetet, és utána mindent bepótlunk. Azt viszont nem szeretném, ha kihagynád, és megbánnád.
- De én... – Nem tudom folytatni, igazából nem tudom mit mondhatnék. Szeretnék is menni, meg nem is, és tényleg ő a fő oka a hezitálásomnak. – Rendben, átgondolom – bököm ki végül, majd egy búcsú csókot nyomok a szájára, és integetve kiszállok a kocsiból.
***
Vegyes érzelmekkel dőlök hátra a repülőgép ülésében, kipillantva a kicsi ablakon. Mellettem apám, és a nálam két évvel idősebb Nathan, egy másik leendő fotós ül. Nem rég búcsúztam el a többiektől, de George már most hiányzik.
- Voltál már Afrikában? – szólal meg Nathan, mire sűrű pislogással visszatérek a valóságba, és felé fordulva megrázom a fejem.
- Még nem.
- Már rég szeretett volna elmenni – jegyzi meg apa mosolyogva, majd kissé elgondolkodik. – Bár ehhez képest, kicsit nehéz volt rávennem.
- Hát, az egyetem... – kezdem zavartan, de bevillan George arca, és elpirulok.
- Óó, csak nem barátnő inkább? – nevet fel Nathan.
- Ne-nem! – vágom rá zavartan, az igazságnak megfelelően. Tényleg nem barátnő...
- Hümm... – mosolyodik el mindentudóan. – Azért élvezd ezt a három hetet nélküle is!
Úgy érzem nincs értelme tovább vitáznom vele, de ahogy találkozik tekintetem apáéval, érzem, hogy tőle is fogok még biztos hallani pár kérdést.
Geo:
- Meglepődtem, de... de élveztem – suttogja kipirulva. – És valójában figyeltél rám, mi-mikor megijedtem...
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek!
- Nem úgy ijedtem meg... A vacsi viszont tuti kihűlt! – csóválja a fejét, és homlokát ráncolja.
- Bocsi, de ez nem várhatott – nevetek jókedvűen. Olyan könnyűnek és hihetetlenül boldognak érzem magam! – Most akkor viszont együnk!
Befalom a finom vacsorát. Bármit tenne elém, megenném. Szerencsére jó étvágyú vagyok alapjáraton is, és bármit megeszek.
- Pedig nem is én dolgoztam ma... – ásítja a hálóban. Ledobom a köntöst, lefekszem és lerántom magam mellé őt is, és levetkőztetem.
- De George...
- Ne aggódj, most tényleg csak aludni fogunk – vigyorgok rá, majd lámpa lekapcs, kiflipóz fel, és alvás.
- George... – hallom, mielőtt elaludnék. – Szeretlek!
Mosolyogva ölelem magamhoz szorosabban.
- Ahogy én is téged, Ethan!
***
- És elmész három hétre?
Összeszorul a torkom még a gondolattól is, hogy ilyen sokáig nem láthatom.
- Még nem tudom. Apa felajánlotta a lehetőséget, és ha fotós szeretnék lenni, ez nagyon jó tapasztalat lenne, de lehet ez túl sok idő.
Lehajtom a fejemet, hogy ne lássa a bennem kavargó érzelmeket. Önző vagyok, tudom… De akkor sem akarom, hogy elmenjen! Az előttem lévő asztalon illatozó teámra nézek inkább, megkavarom a kanállal.
- Hát... eléggé az.
- De szeretnél elmenni, nem? – szól közbe Emily.
- Egy szafari túra, állatok fotózása... elég érdekes.
- Tudom, hogy hosszú időnek tűnik, de menj el, tudom, hogy régen nagyon szerettél volna, mikor apukád ment ilyenekre.
Hirtelen nagyon utálni kezdem Emilyt, amiért elküldi őt, pedig neki nincs joga ehhez! A fenébe is, én vagyok a szerelme, akit itt fog hagyni, az én engedélyemet kéne kérnie, nem? Miért hagy itt engem? Miért nem bírom elviselni az érzést? Legszívesebben ráordítanék Emilyre, hogy tűnjön el, ne szóljon bele ebbe, mert semmi köze hozzá. Ostoba liba! Ethan az enyém, az én szerelmem, senkinek nincs joga azt tanácsolni, hogy menjen el és hagyjon itt engem!
Ökölbe szorulnak a kezeim az asztal alatt, de uralkodom magamon. Kimegyek a férfimosdóba, hagyom őket beszélgetni. Negyed órán át csak a falnak támaszkodva nézem magam a tükörben. A szemeim hidegen és élettelenül néznek vissza rám, arcom feszült maszk. Már a gondolat is, hogy ilyen sokáig távol lesz tőlem, olyan erős dühöt vált ki belőlem… Összeszorítom a fogaimat, és a szemeimben csillogó haragot látva a falra csapok öklömmel. A kurva életbe… A kurva. Életbe. Egy önző szemétláda vagyok, és emiatt a végén még elveszítem őt, ha nem fogom vissza magam!
Megmosom az arcomat hidegvízzel, és amikor már sikerül lenyugodom, visszamegyek a társasághoz.
Odakint a kocsiban végre kettesben maradunk.
- Tényleg szeretnél elmenni, igaz?
- Nem tudom. Három hét...Túl sok, hiányoznál – suttogja elpirulva. Nagyon édes, lehet hogy mégis marad? – Meg az egyetem is itt van, nem kéne lemaradnom...
- Te is hiányoznál. Az egyetem viszont nem jó kifogás, te már a jövő évi anyagot is tudod, a korrepetálásomnak hála.
Magamhoz húzom és megcsókolom, hosszan és gyengéden, nem akarom hogy érezze, mennyire mardos a kétségbeesés. Mégis azt mondom neki, ami a helyes, amit elvár tőlem.
- Nézd Ethan. Ha miattam mondanál le az útról, ne tedd. Nagyon, nagyon fogsz hiányozni, de valahogy túlélem a három hetet, és utána mindent bepótlunk. Azt viszont nem szeretném, ha kihagynád, és megbánnád.
- De én... Rendben, átgondolom.
***
Az ebédlőben egy üres asztalhoz ülök. A szokottnál is antiszociálisabb vagyok mostanában, és a rossz hangulatom ordít rólam, ergo nem mer senki leülni mellém. Egy hete nem láttam Ethant, nem hallottam a hangját sem, mert Afrikában hiába hívom, a szavannákon nincs térerő sem wifi.
Beledöföm a villámat a húsba. Egyáltalán hiányzom én neki? Azt már kezdettől fogva tudom, hogy ebben a kapcsolatban én vagyok az, aki jobban szeret, de remélem azért ő is szenved legalább egy kicsit.
- Üdv.
Felpillantok az elém ülő Nick-re.
- Cső – morgom.
- Ma sem jössz a teázóba?
Nemet intek a fejemmel rágás közben.
- És a holnapi mozi? – vállat vonok. – Nézd, megértem hogy hiányzik neked Ethan, de azért nem kéne…
Felállok a tálcámmal együtt, és átülök egy másik üres asztalhoz.
***
Vágom a centit. Már csak hat nap. Már csak öt, és így tovább. Mintha egy zombi lennék, gépiesen csinálom a dolgaimat, iskola, edzés, tanulás, meló… A többiek folyton a sarkamban vannak, folyton csak hívogatnak teázóba, moziba, meccsre, bárhova, de mindent elutasítok.
Már csak két nap…
Este érek haza. Amikor kilépek a liftből, a lakásajtó előtt vár rám valaki. Emily.
- Szia! – mosolyog kedvesen, tőle szokatlanul. Biccentek neki.
- Mit akarsz?
- Bemehetek? – Amikor bemegyünk, leveszi a kabátját és a kanapéra telepedik. Megkínálom egy sörrel. A karika fülbevalójával játszadozik. – Szóval… ah, ez finom, szóval arról lenne szó, hogy a többiekkel úgy döntöttünk, tartunk Ethannak egy kis üdvözlő partit, amikor hazajön.
- Jó ötlet.
- Nézd, nem értelek téged. Mióta Ethan elment, egy találkozóra sem jöttél, kerülsz minket, és ha nem jövök ide a lakásodhoz, szóba sem állnál velem. Miért nem köszöntél nekem múltkor a suliban?
- Azért jöttél, hogy cirkuszolj? – húzom el a számat megvetően. Csúnyán néz rám. Az ajtófélfának támaszkodva kortyolok az üvegbe, lezserül. – Akkor el is mehetsz.
- Nem, nem azért. De tudod, Ethan nagyon csalódott lenne, ha látná ahogy most viselkedsz…
- Mit akarsz ezzel?
- Dühös vagy rám, ezért nem jössz el soha közénk? Láttam hogyan néztél rám, amikor Ethan bejelentette a szafari túrát, és én azt tanácsoltam neki, hogy menjen el. – Nem válaszolok, ezért folytatja. – De hiszen ez természetes, nem? Úgy értem a barátai vagyunk, te pedig a szerelme. Mind szeretjük őt, és a legjobbat akarjuk neki, ez az utazás pedig egy nagy lehetőség neki. És te is azt mondtad neki, hogy menjen nyugodtan, nem? Akkor meg miért vagy ilyen? Nem válaszolsz? Akkor majd én megmondom miért: önző vagy! Azt remélted, hogy majd lemondja az utat miattad, de nem tette meg, és ezért dühös vagy. Igazam van?
- Befejezted?
- Nem, még nem fejeztem be! Mit fogsz tenni, amikor visszajön Ethan?
- Semmit. Elmegyek a kibaszott kis üdvözlőpartitokra, és veletek együtt fogok mosolyogni és örülni a boldogságának. Aztán hazahozom és végre újra együtt lehetek vele.
- Ez minden? Nem leszel vele is olyan bunkó, mint velem?
Elmosolyodom.
- Ha bunkó lennék, akkor már kint a folyosón állva bőgnél, kiscica.
- Nem vagyok kiscica. De tudod mit? Talán el kéne mondanom Ethannak, milyen ember is vagy te valójában, milyen egy önző és bunkó…
Leteszem a sörösüveget, csupán maga a mozdulat is elnémította.
- Sosem kedveltél engem, igaz? Ethan elmesélte, hogy kételyeid vannak a kapcsolatunkkal kapcsolatban. Nem érdekel te mit gondolsz, szeretem őt és ő is engem, ezen te nem változtathatsz! – dörrenek hangosan. - Ha pedig ennyire nem bírod a képemet, akkor jobb ha most elhúzol innen, és soha többé nem szólsz hozzám!
- George, ez nem te vagy! Miért fordultál ki ennyire magadból, pusztán csak azért, mert Ethan elment néhány hétre?
Elfordulok tőle, és a falba verem az öklömet.
- A rohadt életbe! – Lehajtom a fejemet, fogaimat csikorgatom dühömben. – Fogalmad sincs mit érzek, te is csak egy önző liba vagy, mint a többi…!
Hosszú csend után megérinti a vállam.
- Ennyire hiányzik? – kérdezi lágyan. Bólintok. – Nagyon mélyen szereted őt, igaz? Ne haragudj, hogy kiabáltam veled… Most már látom, hogy mi a baj. Nézd, ne zárkózz el a többiektől, jó? Mind segíteni akarunk neked, és aggódunk érted. Hé… Gyere ide… - Megfordulok, és hagyom hogy átöleljen. Bénán lógnak a karjaim. – Minden rendben lesz, hamarosan újra láthatod őt, megígérem, okés?
Lassan mozdulnak a karjaim, átölelem őt és hajába fúrom az arcomat.
- Okés…
***
Késő este érek haza. Hulla fáradt vagyok, egész nap melóztam… De legalább feldob a tudat, hogy holnap este hazajön Ethan! Veszek neki majd a kedvenc édességéből, ja igen, és takarítani is kéne, a lakás egy hatalmas kupi, a mosogatóban halomban állnak a koszos edények is…
Benyitok a lakásajtón. Ég a villany. Furcsa. Besietek a szobába, a kanapén pedig Ethan ül. Hatalmasat dobban a szívem, és boldogan elmosolyodom.
- Ethan… - olyan hevesen ver a szívem, alig bírok magammal. Feláll, de nem siet hozzám, csak áll ott komoran, karba tett kezekkel. Azonnal megérzem, hogy valami nem stimmel. – Ethan…? – suttogom összeszoruló torokkal. Kinyújtja felém a kezét, a tenyerében egy karika fülbevaló csillog.
- Kié ez a fülbevaló? Láttam a rúzsfoltos sörösüveget is… a kanapé pedig… bűzlik a parfümtől... – Remeg a hangja, és most látom csak, hogy könnyes az arca és piros az orra. Idáig sírt?
- Miről beszélsz? – nézek rá döbbenten.
- Ha-hamarabb jöttem haza, siettem ide, hogy ve-veled lehessek… - sírja – és… és ez fogad engem?! Minden nap gondoltam rád, vágytam rád, veled akartam lenni, annyira hiányoztál, te pedig felhozol ide a szerelmi fészkünkbe valakit?
- Én nem… Ez Emilyé - nyögöm, de nem enged szóhoz jutni, nem figyel rám.
- Három hét! Olyan hosszú volt nélküled, azt hittem belepusztulok, de úgy látom, téged egyáltalán nem zavart, elszórakoztattad magad!
- Tévedsz, hidd el! – kiáltom kétségbeesetten. – Had magyarázzam meg!
- Nem érdekelnek a hazugságaid! Gyűlöllek! Gyűlöllek!– kiáltja, és az ajtó felé iramodik. – Elmegyek! Soha többé nem akarlak látni, érted? Soha többé!
- Ethan! – kiabálom utána, de a lábaim olyan gyengék, hogy térdre rogyok. Úgy fáj a fejem, hogy szinte felrobban. A szavai lüktetnek fájdalmasan a halántékomban és a homlokomban…
Gyűlöllek! Gyűlöllek! Elmegyek! Soha többé nem akarlak látni, érted? Soha többé!
Ethan:
- Ethan, rosszul érzed magad? – kérdezi apa aggódva, tenyerét a homlokomra fektetve. Halvány mosollyal ingatom meg a fejem, és szelíden eltolom a kezét.
- Nincs komolyabb bajom a honvágynál – felelem. Végül is ez az igazság, csak éppen főleg egy személy hiányzik borzasztóan. Már majdnem két hete itt vagyok, és apa minden második nap betegségre gyanakodik, mikor a gondolataimba merülve bámulok ki a kocsi vagy a szállásunk ablakán. Egyedül a kirándulások fotózás részeinél tér vissza belém az élet, de még olyankor is csak azon agyalok, ez meg az a kép, vajon fog e tetszeni George-nak... Az oroszlánok, akiket minden nap látunk, rá emlékeztetnek. Ők is olyan büszkék és fenségesek, de alkalomadtán, nagyon lusták!
- Tudod, hogy már csak egy hét, mivel végül korábban kell visszamennünk. Sajnálom fiúk! – ezeket a szavakat már Nathan felé is intézi, aki a szobánk egyik sarkában, a fényképezőgépét rakja rendbe. Jól kijöttem vele, de olyan, mintha kissé szétszórt apámmal ellentétben, valójában tudná, miért húz haza ennyire a szívem.
- Nem gond, úgyis csak hálás lehetek, amiért használhatom majd a sötétszobát! – feleli jókedvűen, majd rám kacsintva hozzáteszi. – És meglephetjük az otthoniakat, ugye?
- Bi-biztos – dadogom zavartan, és inkább megint az ablak felé fordulok, figyelmen kívül hagyva halk nevetését. Viszont ami igaz, az igaz... Alig várom, hogy lássam George-ot, ha csak egy nappal korábban is, és remélem ő is örülni fog!
***
- Biztos ne anyádhoz vigyelek? – pillant rám apa kétkedve. George elé hozattam magam, de azt mondtam, a barátaimmal találkozom itt.
- Szerintem most otthon sincsenek, elég lesz, ha holnap átmegyek – felelem. – A bőröndömmel óvatosan, vannak benne törékeny ajándékok!
- Persze, persze – int búcsút mosolyogva, én pedig elhajolva a lehúzott ablaktól, szaporán indulok meg George lakása felé. Cuccok nem nagyon kellenek, tekintve, hogy már akad nála minden fontosabb dolog, váltóruhától kezdve, a fogkeféig. Így csak az ajándékát hozom, ami nem nagy szám ugyan, csak egy kézzel szépen megfaragott oroszlán, de szerintem tökéletesen illik hozzá. A képeket is majd máskor mutatom, most az a legfontosabb, hogy vele lehessek!
Előhalászom a tőle kapott kulcsot a zsebemből, és benyitok. Gyorsan felmérem, hogy jól gondoltam, még dolgozik, így tényleg meglephetem.
Úgy tűnik nem takarított egy ideje, és mivel a cipőm nem sáros, csak a kabátomat akasztom fel, és az újságpapírba csomagolt szobrocskával, beljebb sétálok. A konyhára elég egy pillantást vetnem, hogy lássam, tényleg nem volt erőssége a rendrakás, de mielőtt nekiállok pakolni, inkább leteszem a kis asztalra az ajándékot.
Miközben azonban hajolok le a nappaliban, valami megcsillan a szőnyegen. Kíváncsian veszem fel, de mikor rájövök mi az, riadtan ejtem ki a szobrot a kezemből. Tompa puffanással ér földet, én pedig a kanapéra rogyok. Kár volt...
Kellemes parfüm illat csap meg, és bár próbálok nem rögtön rosszra gondolni, mikor tekintetem a kis asztalon álló sörös üvegre siklik, nem jut más az eszembe. Összeszorul a gyomrom, és keserű könnyek kezdik marni a torkom. Nem telik bele sok időbe, és szabadon folynak végig az arcomon, hogy aztán ölemben landolva áztassák el a nadrágom.
Nem értem... Hogy tehette? Azt mondta nem kell neki más... Azt mondta én vagyok a pupák, hogy kételkedem... Azt kérte bízzak... Azt mondta szeret! Azt...
Felzokogok, és a fülbevalót megszorítva görnyedek össze, mert úgy érzem széthullok a rám törő fájdalomtól, keserű csalódottságtól. A boldogság, amit nem rég még éreztem, hogy viszont láthatom, álomnak tűnik csupán, mintha soha nem is létezett volna.
Miért kellett korábban hazajönnöm? Miért kellett ezt látnom? Miért vagyok olyan ostoba, hogy inkább kívánom, bár ne bukott volna le, csak legyen minden a régi? De az is lehet, már amúgy se akart...? Rám unt, mert senki vagyok?
Megállíthatatlanul folynak a könnyeim, és felváltva okolom magamat, és George-ot mindenért. Teljesen elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, csak arra térek magamhoz, hogy nyílik a bejárati ajtó. Belenyilall a fájdalom a mellkasomba, és valódi görcsbe rándul a gyomrom, de nekiállok feltápászkodni a kanapéról, kissé arrébb lökve a még mindig földön heverő szobrot. Két pillanat, és George mosolyogva áll előttem... hogy képes rá?
- Ethan… - Kiegyenesedem, és bár feldübörög a szívem, hogy újra láthatom, összefont kezekkel, egy helyben maradok. Túlzottan remegnek ahhoz a lábaim, hogy bízzak bennük, képesek mozogni. – Ethan…? – suttogja, megérezve, hogy valami nincs rendben. Kinyújtom felé a kezemet, tenyeremen a fülbevaló csillog, ami már a nyomát is bőrömben hagyta, úgy szorítottam.
- Kié ez a fülbevaló? Láttam a rúzsfoltos sörösüveget is… a kanapé pedig… bűzlik a parfümtől... – El-elcsuklik a hangom, és érzem, hogy ismét el fognak eredni kiapadtnak hitt könnyeim.
- Miről beszélsz? – néz rám döbbenten, de már túlzottan belelovaltam magam, hogy hinni tudjak a meglepettségének.
- Ha-hamarabb jöttem haza, siettem ide, hogy ve-veled lehessek… - sírom el magam – és… és ez fogad engem?! Minden nap gondoltam rád, vágytam rád, veled akartam lenni, annyira hiányoztál, te pedig felhozol ide a szerelmi fészkünkbe valakit?
- Én nem… Ez Emilyé – nyögi, de szinte meg se hallom. Képtelen vagyok uralkodni a fájdalmamon, az elmúlt ki tudja hány órában felhalmozódott érzelmeimet, mind rázúdítom. Becsapott! Átvert! Csak játszott...
- Három hét! Olyan hosszú volt nélküled, azt hittem belepusztulok, de úgy látom, téged egyáltalán nem zavart, elszórakoztattad magad!
- Tévedsz, hidd el! – Nem tudok... most nem... – Had magyarázzam meg!
- Nem érdekelnek a hazugságaid! Gyűlöllek! Gyűlöllek!– kiáltom keserű, haragos kétségbeesettséggel, az egyértelmű hazugságot, és az ajtó felé iramodok. – Elmegyek! Soha többé nem akarlak látni, érted? Soha többé!
- Ethan! – Nem torpanok meg, ahogy vagyok, pulcsiban rohanok ki a folyosóra, és le a lépcsőn, bár majdnem orra bukok az első fordulónál. Nem jön utánam... Miért?!
Szinte teljesen kába állapotban rohantam még két sarkot, majd leintve az első taxit, hazahozattam magam. Minden zsebemben lévő pénzt az aggódó sofőr kezébe nyomtam, de addig nem engedett ki, míg vissza nem adta a többletet. Rendes volt, bár az se érdekelt volna, ha mindet elviszi...
Remegő kezekkel húzom elő a kulcsaimat, és próbálok beletalálni a zárba, de mikor öt perc után is remegve, könnyezve állok a folyosón, inkább rátenyerelek a csengőre.
- Ethan, te vagy az? Azt hittem vittél kulcsot. Az apádnak be kellett ugrani a stúdióba, én meg használom a sötét szobát, és... – Nathan hangja elhal, mikor az ajtót kinyitva szembesül az állapotommal. – Te jó ég! Mi történt?
- Semmi... – préselem ki magamból, és besétálva mellette, kapásból a szobámat célzom meg. Ő azonban elkapja a csuklómat, és visszafordít maga felé. Az arcáról süt az aggodalom, még könnyektől homályos szemekkel is látom.
- Ethan, a barátodhoz mentél, igaz? – Ledöbbenek, és riadtan rántanám el a kezem, de erősen tartja, még ha ügyel is, hogy ne szorítsa fájdalmasan.
- Ne-nem tudom miről beszélsz!
- Ugyan... – sóhajtja. – Minden tiszteletem az apádé, de igencsak szétszórt, ha eddig nem jött rá. Ott volt azok közt, akik kikísértek? Most is hozzá mentél, igaz? Bántott?
- Ne-nem! – vágom rá. – Ő sose bántana! – Fizikailag legalábbis nem. Mindig figyelt rám, és... Felzokogva törlöm meg az arcomat szabad kezemmel, és lerogyok az előszobában elhelyezett kis sámlira. – Me-megcsalt...
- Megcsalt? – kérdez vissza, és kezemet elengedve, leguggol elém. – Biztos ez?
Már semmiben se vagyok biztos, de nem tudok másra gondolni. Meg kellett volna hallgatnom, de akkor viszont bármit mondhatott volna, még a legbénább kifogást is, és elhiszem neki...
- Ethan! – Kis híján leesem a sámliról, mikor alig három lépésre, az ajtó másik oldalán harsan az ismerős hang. – Itthon vagy, ugye?
Elkerekednek a szemeim, és riadt tanácstalansággal pillantok Nathanre, aki felvont szemöldökkel egyenesedik ki, és lép az ajtóhoz.
- Ne... – lehelem, de valószínűleg el se ér hozzá, mert kinyitja az ajtót. Egészen a falhoz lapulok, így a komód és a kabátok elrejtenek. Képtelen vagyok szembenézni vele...
- Te vagy Ethan barátja? – töri meg a pár pillanatnyi csendet Nathan.
- Te ki vagy? – felel George kérdéssel a kérdésre, és szinte ijesztő módon nyers a hangja. Nem hallottam még sose így beszélni. Ráadásul idejött kiabálni az ajtó elé... biztos látta, hogy apa kocsija nincs itt, vagy nem tudom mi üthetett belé.
- Nathan Colins... De ez most lényegtelen. Miben segíthetek?
- Hol van Ethan? Beszélnem kell vele!
- Talán inkább nyugodj meg előbb...
- Ki a faszom vagy, hogy megmond mit csináljak?! Engedj be hozzá! – Még sose hallottam George-o így kikelni magából, és attól félek eldurvul a helyzet, ha nem teszek valamit. Remegő lábakkal feltápászkodom tehát, és letörlöm könnyeimet.
- Menj el George! – hívom fel magamra a figyelmet, remegő hangon. – Nem akarok veled beszélni! – azzal megpördülve, berohanok a szobámba.
Egy pár percig még hallom a kiabálást kint, majd becsapódik az ajtó, és hamarosan Nathan sétál be hozzám. Fel se emelem a fejem a párnámról, ő pedig az ágyam szélére ülve, belesimít a hajamba.
- Ha nem lennék akkora mint ő, és fekete öves karatés, nem tudtam volna bezárni azt az ajtót – jegyzi meg halkan. – Jó féltékeny lett... Biztos vagy te abban a megcsalásban?
- Ne-nem tudom – szipogom a párnának, majd remegő hangon elmesélem neki amit láttam. Próbálom azt is felidézni, George mivel védekezett, de az nem sikerül, annyira ki voltam bukva, hogy fel se fogtam.
- Jó, hát ez így eléggé azt mutatja, de azért meg kéne hallgatnod! – tanácsolja. – Most pedig meleg vízben fürödj meg, mert aki volt olyan buta, hogy pulcsiban jöjjön haza, ne lepődjön meg, ha megfázott!
***
Nem fáztam meg, de apának erre hivatkoztam, mikor se másnap, se harmadnap nem másztam elő a szobámból ha nem volt muszáj, sőt, még az ágyamból is alig.
Most pedig már három nap telt el a hazaérkezésünk óta, de egyik barátommal se voltam hajlandó beszélni. Kerestek telefonon, sms-ben, és még a facebookról is állandóan kapom az értesítéseket, de nem reagálok semmire. Meg se nézem, ki keres, inkább a fejemre húzom a párnám. Nincs se erőm, se kedvem hozzájuk, csak néha váltok pár szót Nathannal, mikor feljön megnézni mi a helyzet.
Kesergésemből hirtelen dörömbölés zökkent ki, mely elég határozott lehet, ha idáig hallom a bejárati ajtótól. A fejemre húzom a takarót, de csak nem akar megszűnni, ezek szerint apa elment. Kénytelen vagyok kimászni a szobából, és így már a hangot is hallom.
- Ethan Brayden, tudom, hogy itt vagy! – kiabál Emily, igencsak dühösen. – Nyisd ki ezt a kurva ajtót, mert komolyan mondom, berúgom!
Tudom, hogy képes lenne megtenni, így némi hezitálás után, óvatosan kinyitom. Mikor látom, hogy egyedül tajtékzik kint, beengedem. Dühösen trappol be, majd miután becsuktam az ajtót, a vállaimat megragadva, szembe fordít magával.
- Mi a tököm van veletek? Mind a ketten bezárkóztatok, és nuku kapcsolat a külvilággal. Ha nem futok össze lent valami Nathan sráccal, azt se tudom meg, mi egyáltalán a probléma! – Szóhoz se jutok mellette, ahogy haragosan mondja a magáét. – Komolyan azt hiszed, George képes volt megcsalni?
- Én...én... – Megint könnyek gyűlnek a szemembe, mire viszonylag szelíden, megráz.
- Térj észhez! Annyira hiányoztál annak az idiótának, hogy teljesen kifordult önmagából, szóba se állt senkivel. Elmentem hozzá, hogy kicsit helyre pofozzam, és ÉN hagytam el a fülbevalót! A parfümöt meg ráadásul ti vettétek nekem karácsonyra, könyörgöm!
Elkerekednek a szemeim, és úgy tör rám a lelkifurdalás, miután összeraktam a dolgokat, mintha hasba vágtak volna. Egyrészt megkönnyebbülök, másrészt iszonyatosan elszégyellem magam, hogy még csak meg se hallgattam... Elerednek a könnyeim, mire Emily fáradt sóhajjal ölel magához, az se zavarja, hogy eláztatom a felsőjét. Türelmesen megvárja, hogy kicsit megnyugodjak, majd eltol magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Öltözz fel Ethan, és menj el hozzá! Három napja csak annyi kommunikáció telik tőle, hogy elküld minket a picsába.
Az arcomat törölgetve bólintok, majd elrohanok felöltözni, és alig tíz perc múlva, már a szüleitől kölcsön vett kocsiban ülünk, és George felé haladunk.
- Fárasztóak vagytok, ugye tudjátok... – jegyzi meg Emily, mikor kiszállok. Egészen halványan rámosolygok, majd búcsút intve, felsietek George lakásához.
Az ajtó előtt tétovázok kicsit, majd mély levegőt véve, eltekerem a kulcsot. Kellett is az a mély levegő kint, mert bent áporodott, alkoholtól nehéz légkör fogad. Csak három nap telt el, mióta itt jártam, de ötször rosszabbul néz ki minden, mint akkor. Lerakom a cuccaim az előszobában, majd kissé remegő lábakkal lépek a nappaliba.
Ismét könnyek gyűlnek a szemembe a látványtól, ahogy jó pár piás üveg között üldögél, és a kis asztalon trónoló oroszlánszobrot bámulja, amit én hoztam neki. Szinte ösztönösen markolom meg a nyakamban a tőle kapott láncot, amit képtelen voltam levenni.
- George... – szólalok meg csendesen. Pár pillanatra úgy tűnik meg se hallotta, majd felém fordul. Az arca szörnyen meggyötörtnek tűnik, és ahogy megpillant, számtalan érzelem fut át a tekintetén. – Annyira... annyira sajnálom! – folytatom suttogva, mert nem vagyok biztos benne, hogy van hangom. – Mindenkinél jobban szeretlek, és mikor azt hittem... Ne haragudj, meg kellett volna hallgatnalak, erre én meg... ezt tettem... Meg tudsz nekem bocsátani?
Már mellette állok, és a nyakláncot szorongatva nyelem a könnyeimet. Fogalmam sincs, hogy fogom elviselni, ha nemet mond, és elküld. Megérdemelném, de nem bírnám ki...
Geo:
Szédülök. A rohadt életbe, annyira fáj a fejem, hogy alig látok… Egyszerűen túl sok volt ez nekem egyszerre… A kimerültség, a lelki trauma… Ethan elvesztése…
Ethan elvesztése…
Nem, még nem… Egyszerűen nem érhet véget ilyen hülyén az egész! Nem!
A falnak támaszkodva talpra állok, és kibotorkálok utána a folyosóra. Az utcán a hideg levegő magamhoz térít, enyhül a fejfájásom, de a mellkasomat és gyomromat összefacsaró görcsös érzés nem. Ethan… Ethan… El kell mondanom neki… Tévedett… Tévedett! Nem akarom egy röhejes félreértés miatt elveszíteni őt…
Magam sem tudom, hogyan találom meg a kocsimat, nem emlékszem hogyan kotortam elő a zsebemből a slusszkulcsot, csak annyi számít, hogy minél gyorsabban odaérjek.
Az apjához ment, ez biztos…
A lakás ajtaján dörömbölök ökleimmel, mély hangom betölti az épület csendjét.
- Ethan! Itthon vagy, ugye?
Kinyílik az ajtó, egy fiatal pasi áll a küszöbön. Meglepetten nézek rá. Akkora mint én, szőke kékszemű és nagyon jóképű. Ki a faszom ez?
- Te vagy Ethan barátja?
- Te ki vagy?
- Nathan Colins... De ez most lényegtelen. Miben segíthetek?
- Hol van Ethan? Beszélnem kell vele!
- Talán inkább nyugodj meg előbb...
- Ki a faszom vagy, hogy megmond mit csináljak?! Engedj be hozzá! – Mérgesen megragadom a gallérját, de Ethan hangja megállít. Ott áll mögötte, sápadtan és könnyezve, teljesen összetörten. Jaj ne…
- Menj el George! Nem akarok veled beszélni!
Elszalad, és nem tudok utána rohanni, mert ez az idegen fickó egyszerűen visszatart.
- Engedj be! Beszélnem kell vele, nem érted? Ki a fasz vagy te? Erre ment ki az egész? Fölszedett téged, és én feleslegessé váltam, ezért a cirkusz? – kiabálom dulakodás közben.
Hiába minden, a fickó képzett harcművész, két perc alatt a folyosópadlón találom magam.
- Ha megnyugodtatok mindketten, akkor majd megbeszélitek – mondja nekem higgadtan, miközben a földről feltápászkodom. – Most menj haza, hagyd őt pihenni.
Feltérdelek és úgy bámulom a csukott ajtót. Soha nem fájt még ennyire semmi, mint az ő elutasítása. Ökleimmel a járólapot verem, amíg már jobban fájnak, mint a mellkasom… Ethan…
***
Három kibaszott nap. Csak ülök a lakásomban, ki sem teszem a lábam, csak a közeli boltig visz le a fene, amikor elfogy a pia. Sör, tömény, jöhet bármi.
Ezerszer hívtam, nem vette fel, csak kinyomta vagy hagyta hosszan kicsengeni a telefont.
Miután három nappal ezelőtt szakított velem a srác, akit az életemnél is jobban szeretek, fogalmam sincs mi mást tehetnék azon kívül, hogy merevre piálom magam, ülök a kanapém előtt a szőnyegen, és az előttem lévő asztalon bámulom a fából faragott oroszlánt, amit a földön találtam.
Gyűlöl engem, mert azt hiszi megcsaltam. Soha nem lennék képes rá, alapból sem az a típus vagyok…
Keserű fájdalom mardos, és harag. Haragszom rá, és nagyon fáj amit velem tett… Kibaszott életbe… Ha annyira sem szeret engem, hogy meghallgassa az igazságot, akkor fulladjon meg!
Beletúrok a hajamba, megdörzsölöm borostás arcom.
Igen, fulladjon meg! Ha térden állva, könyörögve kúszik vissza hozzám, akkor sem fogom neki megbocsátani ezt! Soha! Soha!
Amikor már nagyon szarul vagyok, telehányom a vécét, letusolok, és tiszta alsónadrágban visszatelepszem az asztalhoz. Folytatom a piálást a következő ájulásig és így tovább.
- Geo! Nick vagyok! Engedj be!
- Menj el!
- Mi van veled? Napok óta nem tudunk elérni téged és Ethant sem. Jól vagy?
- Menj el!
Ájulás, ébredés, hányás, zuhany.
- George! Én vagyok az! – hallom Emily hangját.
- És én! – ez talán Blake. Felhangosítom a tévét, épp egy focimeccs megy.
- Engedj be minket, George!
- Menjetek a picsába! – kiáltom, és a mobiltelefonomat az ajtóhoz vágom. Darabokra törik, de már ezt is leszarom. Mindent leszarok.
- Csak segíteni akarunk… George, mi történt?! Ethant sem tudjuk utolérni…
Maximum hangerőre veszem a tévét, üvegből kortyolom a vodkát. Ethan nevének említésére fájdalmasan összefacsarodik a gyomrom, muszáj valamivel oldanom.
***
- George…
Felnézek a szoborról, és az előszobaajtóban álló alakra fókuszálom tekintetem. Szívem hatalmasat dobban, zsibbadt öröm áramlik szét bennem. Ethan…! Ethan…! Csak bénán ülök és nézem őt, el sem hiszem hogy itt van. Talán hallucinálok, vagy álmodom az egészet? Ez biztosan egy rémálom… Semmi más nem lehet.
- Annyira... annyira sajnálom! – közelebb lép hozzám, nagyon valódinak tűnik. - Mindenkinél jobban szeretlek, és mikor azt hittem... Ne haragudj, meg kellett volna hallgassalak, erre én meg... ezt tettem... Meg tudsz nekem bocsátani?
Tehát rájött az igazságra.
Az üveg alján lötyög egy kevés sör még, azt felhajtom, és megtörlöm a számat. A borostám dörzsöli csupasz karomat, egy boxeralsóban vagyok csupán, de nem fázom, csak zsibbadt sajgó fájdalom az egész testem és lelkem. Tekintetem a szoborra szegezem, csak ülök tovább bénultan.
- Emily elmondta? – kérdezem rekedten.
- Igen…
- És hiszel neki?
- Az övé volt a fülbevaló és a parfüm is, és mondta, hogy járt nálad… George… Annyira sajnálom!
Feltápászkodom a földről, felegyenesedve bőven fölé magasodom. Elhajítom az üres üveget, darabokra törik a falon, és ő összerándul.
- Tehát őt meghallgattad? Neki elhitted amit mondott? Neki igen?
- George, kérlek…
- Engem pedig, akit állítólag szeretsz, egy szavamat sem hallottad meg, még csak nem is akartál velem beszélni sem! Mondtam neked, hogy kié az a kibaszott fülbevaló, de nem érdekelt téged, csak rohantál haza ahhoz a szőke Nathan fickóhoz, mi? – Megragadom a karjait, és a kanapéra taszítom. – Mióta tart köztetek? Jót röhögtetek a hátam mögött, amikor elmentem?
- Ne… ne mondj ilyet, ő nem…
Ránehezedem, kezeit leszorítom a feje mellett, közelről nézek sötét szemeibe. Annyira mardos a keserű fájdalom, úgy érzem mintha ezer késsel hasogatnák belülről a mellkasom.
- Ő nem? Mit nem? Hallgatlak, látod? Figyelek rád, én megteszem azt, amit te nem tettél! Folytasd!
Látom rajta, hogy megrémült tőlem, remeg alattam vékony kis teste, szemei könnyesek. Annyira szeretem őt! Istenem, annyira! És annyira haragszom most rá, hogy az elmondhatatlan!
- Ő apám kollégája és barátja, és csak… csak a sötétkamránkat használta… Alig ismerem! Én csak téged szeretlek, senki mást! Csak téged! Bocsáss meg nekem, ne haragudj amiért ilyen buta vagyok, kérlek… George – suttogja könnyezve, ajkai remegnek, egyszerűen gyönyörű… Annyira szép…
Egyik kezem felemelem, és megsimogatom az arcát. Elhomályosul a tekintetem, úgy érzem elemészt belülről a harag és a szerelem fájdalma. Egyetlen forró könnycsepp csordul ki a szememből. Nem sírtam kissrác korom óta, most sem teszem. Férfi vagyok. Nagy és erős, büszke és veszélyes… Rekedt a hangom.
- Én is szeretlek… Tudod? Nagyon szeretlek. Tudod?
- Tudom… - sírja.
- Nem, nem tudod! – dörrenek rá, vicsorogva nézem őt. – Fogalmad sincs! Nem ismered azt az érzést, amikor ránézel a másikra, és legszívesebben kétségbeesetten kapaszkodnál belé, hogy csak téged lásson, csak rád mosolyogjon, csak hozzád beszéljen, hogy ne hagyjon el egy pillanatra sem! Nem tudod milyen érzés az, amikor egész éjszakákon át csak a másikról álmodozol, vele álmodsz, minden percben csak vele akarsz lenni… Fogalmad sincs, milyen érzés az, amikor legszívesebben darabokra tépnéd, hogy még jobban és jobban érezhesd az illatát, a bőrét, az ízét… De nem teheted, mert akkor megrémítenéd…
Hajába túrom ujjaimat, megmarkolom selymes haját.
- Amikor fájnak az ujjaid, mert annyira meg akarod érinteni, de ő nem engedi… Beszélsz hozzá, de ő nem figyel rád, és a torkod összeszorul…
Elengedem őt, mellkasára fektetem a fejemet, és behunyom a szemem.
- George…
- Érted már? Megértesz már engem, eljutnak hozzád a szavaim? Hallottad… egyáltalán amit… mondtam? – mormolom kábán.
Hajamat és arcomat simogatja kis kezeivel. Olyan jó érzés… Érzem ahogy lecsillapodik bennem az elsöprő erejű harag, és tompa lüktetéssé szelídül a fájdalom.
- Hát így szeretsz engem? Nem tudtam… Fogalmam sem volt… George… –Gyengéden átöleli a fejemet és nyakamat, és behunyt szemekkel szívom magamba finom illatát. Beleborzongok a vágyba, és kezeim erősen markolják a kanapét. – Nagyon szeretlek… Nagyon, nagyon…
Olyan jólesnek a szavai, olyan de olyan jól…
Felemelem a fejemet, orromat az övéhez érintem. Nem mosolygok le rá olyan boldogan és szerelmesen, mint egykor. Most nem.
- Szeretnék hinni neked, Ethan. Nagyon szeretnék, de amióta együtt járunk, csak nekem kellett újra és újra bizonyítanom, hogy szeretlek. Ez nem mehet így tovább.
- Hogyan? – kérdezi a könnyeit kipislogva a szemeiből. – Nem értem…
Lemászom róla, és a kanapé végére ülök, karjaimat széttárva támasztom a háttámlára és a karfára. Nézem őt, ahogy felül. Nem érti, látom az arcán a csodálkozást.
- Látom, most sem értesz meg engem, talán soha nem fogsz – Mondom hosszas csend után. - Nem tudok…. veled úgy élni, hogy tudom, minden percben szenvedni fogok attól, hogy nem szeretsz úgy, ahogy én téged, Ethan. Már így is közel járok ahhoz, hogy becsavarodjak, érted? – hajamba túrok, és behunyom a szemem. Amikor ismét kinyitom és ránézek, hűvös a tekintetem, szám gúnyos mosolyra görbül, felveszem a maszkomat, elrejtem a fájdalmat mögé. – Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek neked ezt mondani, de most megteszem…
- George…
- Bizonyítsd be nekem, hogy mennyire szeretsz, Ethan! Ha nem vagy rá képes, akkor… - akaratlanul is megbicsaklik a hangom, a fenébe… Nem bírok ránézni, behunyom a szemem. – Akkor… menj el.
Ethan:
Elhúzódik a csend, és azzal együtt a gyötrődésem is, hogy nem küld-e el. Ahogy elnézem őt, az állapotát, tényleg megérdemelném, hogy kirúgjon, mert én tettem ezt vele. A sok piás üveg, a borosta... És nem néz rám. Kiissza az utolsó kortyot is a kezében tartott üvegből, és mered tovább az oroszlánra.
- Emily elmondta? – töri meg a némaságot, és bár erre vártam, összerezzenek rekedt hangja hallatán. Most nem lágy, nem kedves... és csak magamat hibáztathatom!
- Igen…
- És hiszel neki?
- Az övé volt a fülbevaló és a parfüm is, és mondta, hogy járt nálad… George… Annyira sajnálom! – Kétségbeesetten moccanok, hogy mellé térdeljek, de megelőz, és feltápászkodik a földről. Könnyedén magasodik fölém, de hiába reménykedek, nem zár a karjaiba. Sőt... a tekintete izzik a dühtől, és a kezeiben tartott üveget is a falhoz vágja. Riadtan rándulok össze, és érzem, ahogy ismét könnyek szöknek a szemembe.
- Tehát őt meghallgattad? Neki elhitted amit mondott? Neki igen?
- George, kérlek… - Elveszetten, erőtlenül próbálom csitítani, mert hiába jogos amit mond, komolyan kezdek megijedni a stílusától.
- Engem pedig, akit állítólag szeretsz, egy szavamat sem hallottad meg, még csak nem is akartál velem beszélni sem! Mondtam neked, hogy kié az a kibaszott fülbevaló, de nem érdekelt téged, csak rohantál haza ahhoz a szőke Nathan fickóhoz, mi? – Megragadja a karjaimat, és mielőtt bármit mondhatnék, durván a kanapéra taszít. – Mióta tart köztetek? Jót röhögtetek a hátam mögött, amikor elmentem?
- Ne… ne mondj ilyet, ő nem… - Elcsuklik a hangom, ahogy rám nehezedik, és kezeimet leszorítva a fejem mellé, az arcomhoz hajolva néz a szemeimbe.
- Ő nem? Mit nem? Hallgatlak, látod? Figyelek rád, én megteszem azt, amit te nem tettél! Folytasd!
Most már tényleg félek, és egész testemben remegve, könnyezve nézek fel rá. Látom a fájdalmat a szemében, és a pusztító haragot is. Mit tettem...?
- Ő apám kollégája és barátja, és csak… csak a sötétkamránkat használta… Alig ismerem! Én csak téged szeretlek, senki mást! Csak téged! Bocsáss meg nekem, ne haragudj amiért ilyen buta vagyok, kérlek… George – suttogom kétségbeesetten, könnyezve.
Felemeli az egyik kezét, és fél pillanatra azt hiszem, hogy megüt, de végül az arcomat simogatja meg. Tekintete homályos, és még intenzívebben mar belém az önvád, mikor látom azt az egyetlen könnycseppet, amit megenged magának.
- Én is szeretlek… Tudod? Nagyon szeretlek. Tudod? – Rekedt a hangja, de heves és izzó.
- Tudom… - zokogom halkan. És én is... én is úgy szeretem őt...
- Nem, nem tudod! – dörren, még mielőtt többet mondhatnék, és szinte már vicsorogva fürkészi a vonásaim. – Fogalmad sincs! Nem ismered azt az érzést, amikor ránézel a másikra, és legszívesebben kétségbeesetten kapaszkodnál belé, hogy csak téged lásson, csak rád mosolyogjon, csak hozzád beszéljen, hogy ne hagyjon el egy pillanatra sem! Nem tudod milyen érzés az, amikor egész éjszakákon át csak a másikról álmodozol, vele álmodsz, minden percben csak vele akarsz lenni… Fogalmad sincs, milyen érzés az, amikor legszívesebben darabokra tépnéd, hogy még jobban és jobban érezhesd az illatát, a bőrét, az ízét… De nem teheted, mert akkor megrémítenéd…
Elkerekedett szemekkel, remegve hallgatom, és némán szisszenek, mikor hajamba túr ujjaival, majd rámarkol a tincsekre.
- Amikor fájnak az ujjaid, mert annyira meg akarod érinteni, de ő nem engedi… Beszélsz hozzá, de ő nem figyel rád, és a torkod összeszorul… - Elhal a hangja, és elenged, fejét pedig a mellkasomra fekteti. Nehezen lélegzem, de nem rám nehezedő súlyától, hanem a bennem dúló kétségbeesett érzelmektől, és az övéitől egyaránt.
- George…
- Érted már? Megértesz már engem, eljutnak hozzád a szavaim? Hallottad… egyáltalán amit… mondtam? – mormolja, mintha csak utolsó erejéből tenné.
Felemelem a kezeim, és nem törődve remegésükkel, haját és arcát kezdem el simogatni, remélve, hogy ezzel nem csak magamat, de őt is megnyugtathatom.
- Hát így szeretsz engem? Nem tudtam… Fogalmam sem volt… George… –Nem hittem volna, hogy valaha is így fognak szeretni, hogy pont ő fog... Átölelem, ahol hozzáférek, és hajába temetem az arcom. – Nagyon szeretlek… Nagyon, nagyon…
Elhúzódik, felemeli a fejét, és orrát az enyémhez érinti. Ez olyan, mint régen... mikor egyszerűen lepupákozott, és ezzel elintéztük a félreértéseket. De tudom, hogy most ez nem így lesz. Látom a szemében, és összeszorul a torkom.
- Szeretnék hinni neked, Ethan. Nagyon szeretnék, de amióta együtt járunk, csak nekem kellett újra és újra bizonyítanom, hogy szeretlek. Ez nem mehet így tovább.
- Hogyan? – Megdermedek, és sűrű pislogással igyekszem megszabadulni a tekintetem elhomályosító könnyektől. – Nem értem…
Lemászik rólam, és a kanapé végébe ülve helyezkedik el, pillantását rám függesztve. Úgy érzem nincs erő a tagjaimban, mégis feltápászkodom. Hiányzik a közelsége... és ezt most nem konkrétan fizikailag értem. Úgy érzem szinte szakadék nőtt közénk, és én tériszonyosként remegek egy felé kifeszített kötélen... Nincs bátorságom ugrani semerre, ledermeszt a félelem, nem tudok moccanni... És nem értem!
- Látom, most sem értesz meg engem, talán soha nem fogsz – szólal meg hosszas csend után. - Nem tudok…. veled úgy élni, hogy tudom, minden percben szenvedni fogok attól, hogy nem szeretsz úgy, ahogy én téged, Ethan. Már így is közel járok ahhoz, hogy becsavarodjak, érted? – hajába túr, és behunyja a szemét. Én viszont tágra nyitom sajátjaim, próbálom feldolgozni a szavait, de ha azt jelentik amit gondolok... Ne... nem akarom, hogy véget érjen... Hogy így legyen vége... Képtelen vagyok kipréselni magamból bármit is, így ismét rajta a sor, hogy megtörje a csendet. Előtte azonban kinyitja a szemeit, és felém fordul. Bennem reked a levegő hűvös, szinte már kifejezéstelen tekintete láttán, és az ajkán megjelenő gúnyos mosolytól. – Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek neked ezt mondani, de most megteszem...
- George… - Ne! Ez nem ő!
- Bizonyítsd be nekem, hogy mennyire szeretsz, Ethan! Ha nem vagy rá képes, akkor… - megbicsaklik a hangja, és lehunyja a szemét, de befejezi: – Akkor… menj el.
Lesokkolódva meredek rá, egy pillanatra még a könnyeim is elapadnak, hogy aztán újult erővel induljanak meg, mikor utolsó szavait ismételgetem magamban. Nem akarom... Nem akarok elmenni! Bármit... bármit megteszek, hogy higgyen nekem, hogy megbocsájtson, de mivel lehet ezt bizonyítani?
- Bi-bizonyítsam? – ismétlem könnyes arcomat törölgetve, és igyekszem elkapni a tekintetét. – Hogy... hogyan tudom?
Végre rám néz megint, de a tekintete még mindig ugyan olyan, mint az előbb. Szörnyen érzem magam. Azért mert így néz... azért mert én tettem ezt vele...
- Most az egyszer próbálj meg megérteni, Ethan – szólal meg szárazon, mire szipogva hajtom le a fejem. – Férfiból vagy te is!
Kétségbeesetten markolom mindkét kezemmel a nadrágomat, és a megfelelő válasz után kutatok. Akárhányszor járom körbe azonban a kérdést, mindig ugyan ott kötök ki. Csak arra tudok gondolni, amit még mindig nem tettünk meg, pedig már hónapok óta járunk, és miattam vártunk...
- Fe-feküdjünk le? – lehelem, és közben felemelem a fejem, hogy ránézhessek. Megvillan a tekintete, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt vehetem helyeslésnek. Mégse mozdul, én pedig nagyon szerencsétlenül érzem magam, és végül tanácstalanul, remegő kezekkel húzom le magamról a pulcsim.
- Ne rohanj Ethan! – állít meg a hangja, mikor szipogva a sliccemet húzom le. – Még nem vagyok olyan hangulatban...
Rögtön megértem az utalást, nem csak szavai segítenek, de a várakozó póz is, amiben ül. Nagyot nyelve, remegő tagokkal mászom közelebb hozzá, és bal lábamat átvetve mindkét lábán, a combjaira ülök. Ilyet már csináltam, nem sokkal azelőtt is, hogy elmentem, a zuhany alatt.
Nem állítom, hogy ennyi elég ahhoz, hogy ne bénázzak, de tényleg nagyon igyekszem. Nyakát, mellkasát csókolgatom, mellbimbóit óvatosan meg is harapdálom, közben kezeimmel oldalát, vállait cirógatom. Eleinte nem sokat segít, hagyja, hogy görcsösen próbálkozzak, miközben kőszoborként ücsörög, de aztán kissé felenged.
Halkan morogva, határozottan irányít, és lassan nadrágon keresztül is megérzem, hogy sikerült hangulatba hoznom. Megnyugvásom azonban korai, mert azt veszem észre, hogy hajamba túrva, egyre lejjebb irányít.
Hamarosan kénytelen vagyok lecsúszni a földre, két lába közé, hogy combjain támaszkodva, elérjem a hasa alját. Itt ösztönösen megtorpannék, de ő másképp gondolja, jelzés értékkel lenyom. Ha fejemet nem is, de pillantásomat fel tudom rá emelni, az arcán azonban nyoma sincs enyhülésnek.
Könnyes szemmel, reszkető kezekkel nyúlok a boxeréhez, majd kiszabadítom belőle. Minden zavaros érzelmem ellenére, köldökig vörösödöm, majd lehunyt szemmel emlékeztetem magam arra, hogy ezt ő is megtette értem, ez a normális egy kapcsolatban.
Tapasztalatlanul, az ő mozdulatait felidézve nyalok végig rajta, és kissé megriadva rezzenek össze a szokatlan élményre. Folytatom, először csak nyalogatva őt, de mikor a tetejénél járok, egyszerűen lejjebb nyomja a fejem, hajamban pihenő kezével. Kapásból olyan mélyre csúszik, hogy felhörögve, kétségbeesetten marok a combjaiba, és emelkednék fel, de nem enged teljesen, a számban tartja magát.
- Ethan... gyerünk... – fújtatja, én pedig szuszogva, csorgó könnyekkel veszem át a ritmust, amit ő indított. Túl nagy, úgy érzem öklendezni fogok, ráadásul félek, hogy megharapom, de rettegve a megfutamodásom következményeitől, nem állok le. Úgy szo-szopom, ahogy ő diktálja, és legalább abban biztos lehetek, hogy élvezi, mert ujjai erősen markolják a hajam, teste pedig megremeg néha, egy időben felmorranásaival.
Hirtelen elrántja a fejemet, és ugyan azzal a lendülettel felhúz az ölébe. Nem törődve azzal, mit csináltam eddig, durván a számra mar, és olyan szenvedélyesen csókol, mint eddig soha. Még az ajkaimra is rámar, alig van esélyem visszacsókolni, inkább csak nyöszörögni tudok.
Nem érdeklik az ingemen a gombok, szétrántja a ruhát, hogy csak úgy pattognak el, majd mire észbe kapok, már a kanapén fordít be maga alá, és az alsóimtól szabadít meg. Nem tudok vele lépést tartani, mindig könnyezve hagyom, hogy tegyen amit akar. Félek a benne munkálkodó agressziótól, de leginkább az bánt, hogy ott van ugyan a szemében a nyers vágy, de azon kívül semmi más.
Nem így képzeltem el az első igaz együttlétünket, de hiába sajog, és törik szép lassan a szívem, a testem reagál az érintéseire, már én is merev vagyok.
- Nyisd szét a lábaid! – zihálja, fölöttem térdelve.
Lehunyom a szemeim, és engedelmesen tárom szét őket, kezeimet pedig ökölbe szorítom, hogy elrejtsem remegésük. Kezei a combjaim belső oldalát markolják, egyre feljebb haladva, majd egyik kezét kissé alám tolja, és a fenekembe markol. Összerezzenek, de visszanyelem ijedt nyekkenésem, nem adom jelét tiltakozásnak.
- Nézz rám, Ethan! – hördül, fölém hajolva, kezeivel továbbra is lent tevékenykedve. Kényszeredetten kinyitom a szemeim, ráadásul a következő pillanatban nagyra is nyílnak ijedtemben, mikor szóbeli figyelmeztetés nélkül, belém vezeti egy ujját.
Riadtan nyögök fel, görcsösen rándulva meg egész testemben a fájdalomtól. Teljes súlyával rám szakad, hogy mit is csinálunk most... és nem az zavar. Nem a mit, hanem a hogyan... A nyers vadság zavar, ahogy érint. A tekintete, amiben a hűvösség mellett csak vágy van, és az, amiért bármimet odaadnám neki, nincs... Nincs szerelem!
- Ne... ne... – nyöszörgöm, mire ingerülten szisszen, de megáll. Mikor pedig megállíthatatlanul elerednek a könnyeim, megrándul az arca, kihúzza az ujját. Zokogva fordulok az oldalamra, és húzom össze magamat. – George... George... Így ne... így ne... Mindennél jo-jobban szeretlek, bármimet neked a-adom, mindenem a ti-tiéd, de ne... ne nézz így rám! Ne dühből é-érints... kérlek...
Nem akarom, hogy a legelső alkalmunk ilyen legyen! Én tényleg bizonyítani akarok, de pont azért, mert szeretem, nem akarom, hogy így csináljuk. Ha csak egy kicsit melegebben tekint rám, nem érdekel mit tesz velem...
Geo:
- Bi-bizonyítsam? Hogy... hogyan tudom?
Ránézek. Hideg harag mar a húsomba. Gyerünk, használd a fejed! Borulj térdre előttem, kúszva könyörögj nekem, ordítsd világgá, hogy halálosan szeretsz, vájd belém a körmeidet és sikíts a szerelem gyötrelmétől… Tégy bármit, csak csináld!
Szenvedj, ahogy én!
- Most az egyszer próbálj meg megérteni, Ethan. Férfiból vagy te is!
- Fe-feküdjünk le?
Összerándul a gyomrom az izgalomtól, a testem hevesen reagál erre, de a lelkem ordít bennem. Nem! Nem ezt akarom, nem így akarom! Dehogynem! Pont így jó, szenvedjen… Szenvedjen!
Tétován mozdulnak kezei, lehúzza magáról a pulóverét, az ingét már nem engedem kigombolni.
- Ne rohanj Ethan! Még nem vagyok olyan hangulatban... – mondom neki kíméletlenül, mély hangom ridegen csattan. Nagyon kegyetlenül tudok viselkedni, de ő ezt az oldalamat még nem tapasztalta meg a saját bőrén.
Nézem ahogy félénken közelebb csúszik hozzám, és az ölembe ül. Nem segítek neki egy mozdulattal sem, nem látszik rajtam semmi, nem is érzek hideg haragon és vágyon kívül semmi mást. Bűnhődnie kell, meg kell tapasztalnia neki is, milyen érzés is ez.
Nem csókol meg, nyakamat puszilgatja, kezei bőrömön csúsznak, majd mellbimbóimat harapdálja és nyalogatja, ahogy tanítottam neki. Felgyorsul a pulzusom, bőröm forrón lúdbőrözik a vágytól, és behunyom néhány pillanatra a szemeimet, de azonnal felpattannak a szemhéjaim, hogy figyeljem őt. Ellazulok, a haragom csendesül némelyest, így hajába fúrom ujjaimat és lejjebb tolom a fejét.
Vajon meddig megy el? Mikor jön rá végre, hogy mi a helyes?
Ó istenem… Képes engem leszopni… Ezt soha… soha nem gondoltam volna… hogy valaha is eljutunk majd idáig…
Ethan ajkai összeszorulnak a péniszem körül, és kis híján beleélvezek a szájába, de fogaimat összeszorítva kíméletlenül rányomom még jobban a fejét. Erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne mondjak semmit, mert amit mondanék, az mély sebeket ejtene rajta, tudom jól. Így hallgatok, beszélnek helyettem a tetteim és a tekintetem, amelynek súlyát nem bírja elviselni. Fuldokolva próbál elhúzódni, de hajánál fogva visszatartom.
- Ethan... gyerünk... – zihálok, remegek és izzadok, rángatózik az egész testem, a szívem a fülemben dörömböl, és ágyékom tövéből elindul az ismerős bizsergés, ezért lerántom a hajánál fogva őt a farkamról, és hóna alá nyúlva könnyedén az ölembe emelem. Szája enyhén sós ízű, nyelve félénken válaszol nekem, és egy szóval sem ellenkezik a durva és mohó csók ellen. Fogaimmal tépem, nyelvemmel szinte megerőszakolom, mégsem tesz ellene semmit, mindent megenged, mindent hagy nekem, és én kegyetlenül kihasználom ezt. Megérdemlem, megérdemlem! Ő is megérdemli, mindennél jobban…!
Saját zihálásom az egyetlen hang, amit hallok…
Reccsen az inge, ahogy vadul letépem róla, a gombok keményen koppannak körülöttünk a padlón. A kanapéra dobom őt, lecibálom a nadrágjával együtt mindenét, amíg végül teljesen meztelenül fekszik a hátán. Végigsimítom mellkasától a hasáig, majd a csípőjén megáll a kezem. Ő is felizgult, mindazok ellenére, hogy félelem és könny csillog szemeiben.
- Nyisd szét a lábaid! – fújtatom fölé hajolva, és ő engedelmeskedik. Kemény fenekébe markolok, ő pedig remegve és összeszorított szemekkel tűri.
Még egy kicsit, még egy kis büntetést kap, nem többet… Nem fogom bántani, még akkor sem, ha megérdemelné, de nem érdemli meg… Mert ő a legdrágább kincsem, a mindenem…
- Nézz rám, Ethan! – hörgöm, és amikor végre tekintetünk összekapcsolódik, mutatóujjamat belévezetem. Rémült nyögéssel összerándul. Milyen forró és szűk… mennyire forró…
- Ne... ne... – hallom halk kis nyöszörgését, és megdermedek. Egy pillanattal később magamtól is befejeztem volna a leckéztetését. Az arcát figyelem, a bennem acsargó szörnyeteg elégedettséget érez, mert végre szenvedni látja őt, de a szívem kezd darabokra hullani. Elengedem, és feltérdelek. – George... George... Így ne... így ne... Mindennél jo-jobban szeretlek, bármimet neked a-adom, mindenem a ti-tiéd, de ne... ne nézz így rám! Ne dühből é-érints... kérlek...
- Te komolyan elhitted, hogy megtenném ezt veled? – suttogom keserű mosollyal. – Nem bántanálak akkor sem, ha az életem múlna rajta. Mennyire nem ismersz engem…
Lemászom róla, és az ablakhoz megyek, a falnak támaszkodva bámulok ki a sötétbe. A farkam keményen mered az alsónadrágomban, de nem foglalkozom vele, csak hallgatom ahogy sírdogál.
- George… Higgy nekem, sze-szeretlek! Nagyon szeretlek!
- És azt gondoltad, hogy ha majd szétteszed nekem a lábaidat, akkor az elég is, igaz? És azt gondoltad, vagyok olyan szemétláda, hogy ki is használom a lehetőséget… - keserű a hangom, lehajtom a fejemet és behunyom a szemem.
- Mit tegyek? Bármit megteszek érted… Kérlek, George, mondd el, mire vágysz!
Hátam mögött áll, hozzám simul és átölel, én pedig ráteszem kezemet a mellkasomba kapaszkodó ujjaira. Körmei a bőrömbe vájnak, karjai erősen szorítanak, érzem a kétségbeesését. Még mindig itt van, még mindig nem adta fel, szinte rémülten kapaszkodik belém. Jó érzés…
- Félsz, Ethan?
Könnyes arcának hűvösét a hátamon érzem.
- Nagyon félek…
- Mitől félsz? Tőlem?
Megrázza a fejét, érzem.
- Nem… Attól félek, hogy el-elveszítelek téged… - hüppögi. – Elveszítem a szerelmedet…
Zaklatottan veszem a levegőt, szabálytalanul, lábaim elgyengülnek.
- Milyen érzés? – kérdezem halkan.
- Pokoli… Úgy érzem bele-belehalok… Ordítani és sírni szeretnék… Hogyan vagy képes ezt az érzést elviselni?
Megfordulok, és gyengéden a kezeim közé veszem az arcát, hüvelykujjaimmal letörlöm a könnyeit. Lepkeszárny érintéséhez hasonló puha puszit kap reszkető szájára, és orromat az övéhez érintem, lágyan megpiszézem, ahogyan régen. Szomorúan, szerelmesen mosolygok le rá.
- Most már elhiszem, hogy te is úgy szeretsz, ahogyan én téged. Soha többé ne merészelj kételkedni a szerelmemben, megértetted? Soha többé – suttogom a szájára. Karjai a nyakam köré fonódnak, szája az enyémre simul, csókja mámoros és könny ízű, de csodálatos…
- Szeretlek, George! – nyöszörgi, amikor végigcsókolom az állkapcsa lágy ívét a nyakáig. Fogaimat a bőrébe mélyesztem lágy dorombolással, majd felemelem a fejemet és viszonzom édes mosolyát.
- Én is szeretlek, pupák.
Ethan:
- Te komolyan elhitted, hogy megtenném ezt veled? – suttogja, és mikor lemerevedve felé kapom könnyes pillantásom, egy keserű mosollyal találom szembe magam. – Nem bántanálak akkor sem, ha az életem múlna rajta. Mennyire nem ismersz engem…
Annyi fájdalom vegyül a hangjába, hogy összeszorul a torkom. Megint elrontottam... És most miattam vége, az én hibám... Görcsösen rándul meg a kezem, hogy utána kapjak, mikor lemászik rólam, de képtelen vagyok igazán mozdulni, ő pedig vissza se nézve, az ablakhoz sétál.
- George… Higgy nekem, sze-szeretlek! Nagyon szeretlek! – sírom kétségbeesetten, és remegő tagokkal csak sikerül feltápászkodnom. Nem fordul felém, nem néz rám... Ne! Miért nem néz rám? Mi-miért...?
- És azt gondoltad, hogy ha majd szétteszed nekem a lábaidat, akkor az elég is, igaz? És azt gondoltad, vagyok olyan szemétláda, hogy ki is használom a lehetőséget… - Keserű, szomorú... úgy érzem közel áll a lemondáshoz, ahogy lehajtja a fejét.
- Mit tegyek? Bármit megteszek érted… Kérlek, George, mondd el, mire vágysz! – Olyan szinten meg vagyok rémülve, mint még soha életemben. Gyomromba maró, fizikai fájdalomként élem meg az egészet, miközben mögé botorkálok, és kétségbeesetten ölelem át. Szorítom, kapaszkodok belé, ujjaim bőrébe marnak mellkasán, úgy érzem menten elájulok, és csak akkor tudok magamhoz térni, mikor kezét az enyémre fekteti.
- Félsz, Ethan?
- Nagyon félek… - Sőt... rettegek!
- Mitől félsz? Tőlem?
Tőle? Nem rég azt hittem, tőle félek... De már tudom, hogy nem így volt. Attól féltem, amivé tettem... attól, hogy az ostobaságom miatt vége mindennek. Ettől rettegek most is...
- Nem… Attól félek, hogy el-elveszítelek téged… Elveszítem a szerelmedet… - Levegő után kapkodva, hüppögve préselem ki magamból, és ő se lélegzik szabályosabban.
- Milyen érzés?
- Pokoli… Úgy érzem bele-belehalok… Ordítani és sírni szeretnék… Hogyan vagy képes ezt az érzést elviselni? – Hogy tehettem vele mindezt...? Olyan, de olyan ostoba, és szerencsétlen vagyok, meg se érdemlem az érzéseit, őt magát... De már képtelen lennék létezni nélküle!
Hirtelen megfordul, és nem kis döbbenetemre, arcomat kezei közé véve, letörli még mindig patakzó könnyeim. Meglepettségemben el is apadnak, mikor apró, lágy puszit nyom a számra, és összeérinti orrainkat. Mosolyog. Szomorúan, de érzelmekkel telten, nem úgy mint nem rég!
- Most már elhiszem, hogy te is úgy szeretsz, ahogyan én téged. Soha többé ne merészelj kételkedni a szerelmemben, megértetted? Soha többé – suttogja a számra. Reszketve, félve, boldogan fonom karjaimat a nyaka köré, és miközben lehunyt szemhéjam alól ismét előbukik pár könnycsepp, ajkaimat az övére simítva csókolom.
- Szeretlek, George! – nyöszörgöm, mikor csókjai állkapcsomra siklanak. Lágy dorombolásszerű morgással harap meg kissé, majd fejét felemelve viszonozza mosolyomat.
- Én is szeretlek, pupák.
A megkönnyebbülés és öröm hevesen szánt végig rajtam, és könnyeim újra sűrűn potyogni kezdenek. Megroggyanó lábakkal kapaszkodom belé, és fúrom arcomat a mellkasához. Nem mond semmit, csak megtart, magához szorít, és arcát hajamba temeti.
- Meg fogsz fázni, Ethan – szólal meg lágyan, miután percekig állt velem mozdulatlanul, és megvárta, hogy halk zokogásom csillapodjon. Most döbbenek csak rá, hogy valójában még mindig meztelen vagyok, míg őt legalább egy boxer öltözteti. Az elmúlt percekben viszont lecsillapodtunk mindketten testileg is, esetemben a fáradtság is borzasztó mód rám tört. Végül is, három napja alig aludtam.
- Gyere. – Megpróbál elhúzódni, hogy a hálószobába húzzon, de nem vagyok hajlandó elengedni, így halvány mosollyal ölbe kap végül.
Letesz az ágyra, és mivel még mindig kapaszkodom belé, rögtön mellém is fekszik, hogy visszabújhassak hozzá. Ha nem érzem a melegségét, félek, hogy rádöbbenek, csak álom az egész, és még mindig otthon fekszem egyedül.
- Sa-sajnálom... Úgy sajnálom! – suttogom újra és újra, reszketegen ölelve. – Mindent! A kezdetét... a félreértésem... Nem akartalak megbántani! Azt hittem jól cselekszem, hogy arra vágysz...
- Vágyom rá Ethan – szólal meg csendesen. – De sose venném el tőled kényszerrel, amit akarok. Nem tudnálak bántani!
- Sajnálom! – ismétlem megint, még közelebb kucorodva hozzá, mintha csak belé akarnék épülni. Talán tényleg... Azt akarom, hogy egyek legyünk, hogy soha többé ne engedjen el, és én se tudjam őt. Hozzá akarok tartozni véglegesen, örökké!
- Tudom – feleli lágyan, belecsókolva a hajamba. – De most már nyugodj meg, és pihenj!
- George... – motyogom fáradtan. Muszáj kimondanom, muszáj őszintének lennem az érzéseimről, mert ez nem ismétlődhet meg! – Tudod... én is vágyom rád. Nem rég... akkor is vágytam, csak megijedtem attól, ahogy rám néztél. Me-mert amíg Afrikában voltam, számtalanszor el-elképzeltem az e-együttlétünk, és nem olyan volt...
Érzem, hogy megdermed, majd halkan felnevetve húzódik hátrébb, hogy lenézhessen az arcomra.
- Te fantáziáltál rólam... rólunk?
Elvörösödve bólintok, mire hirtelen forrón megcsókol, majd magához szorít ismét. Mélyeket lélegzik, és mikor sikerül felnéznem rá, látom, hogy mosolyog.
- George...
- Hm?
- Szeretném megtenni! – jelentem ki határozottan. Kiszélesedik a mosolya, és mélyen a szemembe néz. Látom benne a vágyat, de a kimerültséget is, ami bennem is megvan. – Mármint... nem ebben a pillanatban, de... amint le...
- Hiányoztál, Ethan! Szörnyen hiányoztál! – suttogja, belém fojtva a habogásom. Lenyugodva temetem vissza arcomat mellkasába.
- Te is nekem...
***
Korábban ébredek mint ő, de meg kell állapítanom, hogy már így is bőven délután van. Jó darabig figyelem, ahogy alszik, és alig tudom elhinni, hogy az elmúlt napok megtörténtek. Tompa sajgás emlékeztet ugyan mindenre, de beragyogja a szívemet az öröm, hogy ismét mellette lehetek. Végül azért inkább kimászom mellőle, és a nappaliban megkeresem a boxerem.
Az alsó mellé az ingemet is felveszem, bár összegombolni nem tudom. Hogy ne fázzak, mozgás gyanánt nekiállok kicsit rendet rakni, kezdve az összetört üveggel, majd a többit is egy zsákba gyűjtöm. Felületes rendrakás, de ennyi elég reggeli... azaz inkább uzsonna készítés előtt.
- Ethan! – zendül a szobában, mire ijedtemben majdnem elejtem a tojást, amit feltörni készültem. Meglepetten fordulok a szoba felé, ahonnan pár pillanat múlva George bukkan elő. Sebesen méri fel a környezetét, de aztán egészen megnyugszik, mikor megpillant a konyhába. – Azt hittem álmodtam, hogy itt vagy... – sóhajtja, a hajába túrva.
Ismerős érzés, miután elnyomott az álom, párszor riadtam fel, hogy ellenőrizzem, tényleg mellettem van e. Elmosolyodva, együtt érezve lépek tehát elé, és csókot nyomok a szájára.
- Itt vagyok! – jelentem ki, mire végre elmosolyodik, és viszonozza a csókom.
Békésen uzsonnázunk meg, de aztán hamarosan szinte ránk törik az ajtót a többiek. Mint kiderül, George mobilja széttört, én meg ugye otthon hagytam, és már komolyan nem tudták mit gondoljanak, miután semmi életjelet nem adtunk úgy se, hogy Emily tudott arról, hogy hol vagyok.
Az biztos, hogy alaposan megszidtak mindkettőnket a viselkedésünkért, leginkább Emily és Nick volt kibukva, de végül távoztak, mondván, hogy még ne örüljünk, majd folytatják később. Most viszont menjünk vissza aludni, mert még mindig pocsékul nézünk ki.
Én viszont már nem érzem olyan kimerültnek magam, és szeretném mással elütni az estét, ha George is úgy gondolja...
- Ethan... nem kell ezt tenned – szólal meg halkan, mikor zuhanyzás után, a köntösben ülök be az ölébe. Rajta csak egy törülköző van, és libabőrös a karja, így kicsit dörzsölgetni kezdem, miközben köldökig vörösödve, puszit nyomok a szájára.
- Ne-nem kényszerből teszem... – motyogom, hozzá bújva. – Szeretlek! Szeretlek, és vá-vágyom rád... De ha te nem akarod... ha nem most, mert fáradt vagy, vagy valami...
Arcomat megfogva emeli fel kissé a fejemet, hogy forró csókkal foghassa be a számat. Lehunyt szemmel engedem be nyelvét a számba és sajátomat az övéhez simítva, igyekszem úgy visszacsókolni, hogy abból leszűrhesse az érzelmeim is.
Geo:
Szorítom őt magamhoz, épp oly erővel, ahogyan ő engem. Meztelenül, remegve simul hozzám, és ahol bőre az enyémhez ér, meleg bizsergést küld belém. Hajába temetem az arcomat, mélyen magamba szívom finom samponillatát, ajkaim fülének puha bőrét súrolják. Alábbhagy a sírása végre.
- Meg fogsz fázni, Ethan – súgom. – Gyere…
Elengedném, hogy a hálószobába húzzam magammal, de makacsul kapaszkodik belém. Olyan édes, nehezemre esik őt ilyen állapotban látni, de tudom, hogy idővel minden visszatér a régi kerékvágásba. Ez a beszélgetés szükséges volt, és most, hogy tisztáztuk az érzéseinket egymás iránt, képesek leszünk magasabb szintre lépni minden téren. Gyengéden ölbe veszem, besétálok vele a hálószobánkba és leteszem őt az ágyunkra. Mellé fekszem, betakarom magunkat a puha meleg paplannak, és szorosan összebújunk, megalkotjuk a saját kicsi világunkat, amiben csak mi ketten létezünk, számunkra ezt jelenti az összebújás.
Suttogása az egyetlen hang a szobában.
- Sa-sajnálom... Úgy sajnálom! Mindent! A kezdetét... a félreértésem... Nem akartalak megbántani! Azt hittem jól cselekszem, hogy arra vágysz...
- Vágyom rá Ethan. De sose venném el tőled kényszerrel, amit akarok. Nem tudnálak bántani.
- Sajnálom!
Megpuszilom a feje búbját.
- Tudom. De most már nyugodj meg, és pihenj!
- George... Tudod... én is vágyom rád. Nem rég... akkor is vágytam, csak megijedtem attól, ahogy rám néztél. Me-mert amíg Afrikában voltam, számtalanszor el-elképzeltem az e-együttlétünk, és nem olyan volt...
Halkan felnevetek, és meglepetten nézek piros kis arcára.
- Te fantáziáltál rólam... rólunk? – Biccentését látva mohón megcsókolom őt, a forró öröm szétáramlik bennem, mint az alkohol a vérben, hogy végül megszédítsen.
- George...
- Hm?
- Szeretném megtenni! Mármint... nem ebben a pillanatban, de... amint le...
- Hiányoztál, Ethan! Szörnyen hiányoztál!
- Te is nekem...
Ő már mély álomba zuhant, és nekem sem kell több, hogy kövessem. Alig aludtam valamit, és ahogy a szeme alatti sötét karikákat látom, ő sem. Ki kel pihennünk magunkat.
***
Hideg van. Fázom. Lassan és ólomnehezen emelkednek fel a szemhéjaim, az ablakon kopognak az esőcseppek.
- Ethan! – kiáltom rekedten, amikor kitisztul a tudatom, és szinte kizuhanok az ágyból. Ugye nem álmodtam? Vagy igen? Ha tényleg itt volt, akkor elment? Elhagyott engem? Egy ostoba álom volt az egész? – Kirontok a hálószobából, és a konyhapult előtt álló meglepetten pislogó szerelmemet meglátva hatalmas sóhaj szakad fel belőlem. Fáradtan túrok a hajamba. - Azt hittem álmodtam, hogy itt vagy...
Mosolyogva lép elém, megpuszilja a számat. Ha ez tényleg egy álom, soha többé nem akarok felébredni.
- Itt vagyok!
- Naná – mosolygok vissza rá, elmarom a derekát és magamhoz húzom egy finom csókra. Mmm, édes gyümölcsös tea-ízűek az ajkai.
Finom estebédet készít, addig én lezuhanyozom és megborotválkozom. Amikor javában falatozunk, ő engem etet én meg őt, valaki ráfekszik a csengőre és dörömbölni kezd a bejárati ajtón.
Amikor kinyitom, beesnek az ajtón a barátaink. Aggódtak értünk, és amikor mosolyogva átölelem előttük Ethant, és ő pirulva felnéz rám, megnyugodnak és lehordanak minket a sárga földig. Miután minden mérgüket kiadták, de mi semmit sem fogtunk fel belőle, mert egymás ölelgetésével és cirógatásával voltunk elfoglalva közben, észreveszik magukat és távoznak. Visszatérünk a vacsorához. Kellemes lágy zene csorog a lemezjátszóból, a kedvencünk, sokat táncoltunk rá összebújva kettesben.
Ethan elmegy zuhanyozni, addig én elmosogatok, majd a kanapéra vágódom és behunyt szemekkel hallgatom az ablakon túl tomboló vihart, az esőcseppek kopogását az üvegen, a távoli villámlások moraját, és a lejátszóból lágyan hullámzó kellemes zenét. Előbb érzem meg az illatát, mint őt, és mosolyogva nyitom ki a szemem, amikor az ölembe ül. Az én egyik köntösöm van rajta, ami a fölet söpri, ha ő viseli. Tudom miért volt olyan sokáig a fürdőben, az előkészületek miatt, amit egyszer elmagyaráztam neki. Akkor nagyon piros volt, és én is zavarban voltam, de megígértem neki, hogy majd én megtanítom mindenre, hát akkor erőt vettem magamon, és elsuttogtam neki mire való a beöntés, és hogy mivel és hogyan kell csinálni, és vettem is neki egyet. A fürdőszobában a legalsó fiók legmélyébe rejtette el akkor, és ezt látva tudtam, hogy nem lesz könnyű eljutnunk majd a szeretkezésig. Most azonban az ölemben ül, és kipirulva, alsóajkát rágcsálva néz a szemembe. Felkészült rá testben, de vajon lélekben is?
- Ethan... nem kell ezt tenned – suttogom, kezemet édes arcára simítom, de ő válaszul megpuszilja a számat.
- Ne-nem kényszerből teszem... Szeretlek! Szeretlek, és vá-vágyom rád... De ha te nem akarod... ha nem most, mert fáradt vagy, vagy valami...
Számat az övéhez simítom, nyelvemmel finoman megnyalom alsóajkát, mielőtt a fogaim közé veszem és lágyan megszívom. Érzem kezeit a nyakam köré fonódni, miközben nyelvemmel beljebb csúszom, megcirógatom fogait, majd félénk nyelvére rátalálok és elkezdődik az igazi szerelmes csók, a nyelvek tánca… Őrület, mennyire élvezem, szívem hevesen ver mellkasomban, talán még ő is érzi és hallja, sebesen pumpálja a vért az ereimbe és alsótestembe. Már teljesen merev vagyok, és ahogy ő megmozdítja a csípőjét, ágyéka az enyémhez nyomódik. Belenyöszörög a számba. Imádom ezt a hangot… Egy pillanatra sem szakítom el a számat tőle, úgy állok fel a kanapéról, és sétálok be vele a hálószobába. Együtt huppanunk az ágyon, a párnákat és takarót lesodrom a földre egy türelmetlen és vad mozdulattal, hogy aztán zihálva eltépjem a számat tőle. Feltérdelek, kioldom köntösének övét, és kicsomagolom őt, mint egy ajándékot. Nagyot nyelve mérem őt végig, perzseli tekintetem az egész testét, amelyet foltokban beborít a pír. Kezeit arca elé teszi zavarában, és pihegve nyöszörög.
- Nagyon szép vagy – morajlik fel mellkasomból. – Álmaimban ezerszer szeretkeztem már veled, a létező összes módon, de a valóság sokkal de sokkal mesésebb lesz…
- George…
- Nézz rám, Ethan. Nézz a szerelmedre… Lásd, mennyire kíván téged!
Ujjai közül kikukucskál rám, és amikor tekintetünk találkozik, elmosolyodom. Lassú mozdulattal lehúzom a derekamra tekert törülközőt, hogy az éjjeliszekrényen pislákoló kislámpa narancssárga fényében teljes valómban megcsodálhasson engem. Leplezetlen csodálattal mér végig, a mellkasom izmaitól a hasamig, onnan az ágaskodó szerszámomra tér ki tekintete, majd a combjaimra, és vissza az ágyékomra. Végigsimítom a mellkasomat és hasamat, szétkenem a verejtékcseppeket.
- Tetszik amit látsz? – dörmögöm vadító mosollyal.
- Ih… igen… nhh…
- Gyere, érints meg…
Lassan, felemelkednek remegő kezei, értem nyúlnak és én fölé hajolok, hogy elérhessen. Megtámaszkodom a kezeimmel mellette, amikor pedig megérzem kezének édes érintését a mellkasomon, felsóhajtok és beleborzongok. Szájába marnak fogaim, nyöszörgése bódító méregként hat rám, úgy érzem felgyulladok a vágytól. Hagyom, hogy ismerkedjen a testemmel, kezei felfedezzék a hasamon feszülő kockás izomzatot, fenekem kemény félholdjait, és amikor körmeivel végigszánt hátamon, vadul belemorgok a szájába. Ő ettől megremeg és édes nyöszörgéssel emeli meg a csípőjét, hogy hozzám dörgölje kemény péniszét. Ránehezedek, hogy megadjam neki ezt az örömet, térdeimmel szétfeszítem a combjait. Nyakát kóstolgatom, mellkasát, hasát, és felsikkant, amikor szétrántom a lábait, és végignyalom combjának belső felszínét. Felemelem a fejemet és ránézek. Nem először csináljuk már ezt, mégis úgy remeg és nyöszörög, mintha. És ez annyira de annyira szexi! Nyelvemmel végignyalom fel és le, néhány perc szopás elég neki, hogy öntudatlanul vergődni kezdjen, és ezt a pillanatot kivárva feltérdelek.
- Fordulj meg, szerelmem – kérem tőle mély hangomon, csupa szerelem és forróság árad szavaimból, és ő remegve, nyöszörögve engedelmeskedik. Sötét szemei engem bámulnak, ahogy fölé magasodom és gyengéden mosolygok le rá. Amikor végre a hasán fekszik, egy vadmacska kecses ruganyosságával simulok hozzá, mintha csak fekvőtámaszt végeznék, és súlyom egy részével ránehezedem. Érezzen engem, de ne fulladjon meg a súlyom alatt. Oldalra fordítja a fejét, felkínálja éhes számnak az ajkait, és nem vagyok rest elfogadni az ajándékát. Csípőm lassú lágy ritmusban dörgölőzik fenekéhez, érzi nagy és elnehezült hímtagom súlyát, az előváladékom síkossá teszi számomra a bőrét. Felnyögök, amikor finoman megemeli a fenekét és hozzám dörgölőzik.
- Hhrrr… Csináld még… - morgom. És megteszi. Behunyt szemekkel emelem fel a fejemet, hogy mellkasom mélyéről feltörhessen a kéj. Vállába mélyesztem a fogaimat, és morgásom végigbizsergeti a gerincét, érzem ahogy hullámzik testén a vad remegés. Nyelvemmel lusta köröket rajzolok fognyomaimra, amelyet prédám sápadt bőrén hagytam, és lassan végignyalom a gerincét. Halk sikkantásokkal élvezi, amikor időnként a fogaimmal is karcolom, és végül a fenekének kemény kis félholdjain is otthagyom a fogmintám.
- Ha ilyen édes hangokat adsz ki, felfallak… - durva és nyers a hangom a vágytól. Felemeli a fejét, hátranéz a válla felett, és mosolyomat látva kuncogva temeti arcát az ágyneműbe. Édes. Amikor azonban szétfeszítem a fenekének partjait, és nyelvemmel felkutatom a legrejtettebb zugait is, már nem nevet, hanem kéjesen nyöszörög és sikkantgat. Imádom ezt a hangot, ezt az ízt, Ethan édes fahéjas vaníliás ízét. Olyan, mint egy finom krémes puding, lassan és élvezettel kell enni, pedig szíved szerint hatalmas kanállal falnád fel az egészet, hogy aztán fájjon a hasad és szenvedj.
Az éjjeliszekrény felé nyúlok hosszú karommal, és a fiókból előveszem a síkosító tubusát. Felpattintom a fedelét, és lassan rácsurgatom. Megrándul és felszisszen a hideg érzéstől, de amikor ujjaim cirógatni kezdik, már nem foglalkozik ezzel.
- Mindent megteszek, hogy te is élvezd, szerelmem… de az első alkalom általában mindenkinek fáj. Biztos, hogy akarod?
- Igen…
- Ethan, ez az utolsó lehetőséged a visszavonulásra, mert ha most továbbmegyünk, akkor már nem fogok leállni… - zihálom, és megnyugtatóan cirógatom ujjaimmal a bejáratának körkörös izomzatát. Csak finoman, türelmesen. Várom a válaszát. Felemeli a fejét, ismét rám néz.
- Szeretkezni akarok veled, George – válaszolja édesen lihegve. Elvigyorodok. – Miért mosolyogsz?
- A boldogságtól, cicám. És mert most először nem dadogtál szex közben.
Sötétpiros arccal temeti arcát az ágyba.
- Olyan go-gonosz vagy! – nyifogja aranyosan. Fölé hajolok, számmal megcirógatom a fülét, és ő máris nyújtja nekem az ajkait. Belemosolyog a csókba ő is.
- Lazíts, próbálj lassan és mélyen lélegezni – suttogom, ő pedig engedelmesen biccent, és lefekteti a fejét, behunyja szemeit. Visszamászom fölé. Vállának sápadt bőrét csókolgatom, és lassan csúsztatom belé az ujjamat. Lágy, lassú mozgással kényeztetem.
A kedvenc zenénket játssza a lejátszó. Behunyt szemekkel hallgatjuk, zihálásunkat az ablakot verő esőcseppek és a vihar morajlása aláfesti. Lassan, nagyon lassan folytatom, jön a következő ujj, mélyebbre megyek, és ő hangosan felnyög.
- George!
- Mi a baj? – suttogom, leheletemmel a vállát perzselve.
- Mindjárt… én… hnnn… elélvezek…
Csípője ösztönösen mozdul, úgy dörgölőzik a matrachoz, miközben ujjaim benne dolgoznak. Ránehezedek a súlyom egy részével, hogy ne tudjon mozogni.
- Nyugalom, még nem állsz készen.
Ellenkezve nyöszörög alattam, kezei a lepedőt markolják, nyögései hangosak és kéjesek.
- Ez nagyon… ah… ahh… nagyon… jó… George… George… - zihálja, veszettül fészkelődik alattam, és amikor harmadik ujjam is becsúszik nagyon lassan, elnyújtva hosszan nyöszörög. – El fogok… el… fogok…
Kihúzom belőle az ujjaimat, és ő felnyüszít.
- Fordulj meg! – utasítom mély morgással. Már nekem sem kell sok, a hangja és a könyörgései, a remegése, a tömény szexillat ami körülvesz minket, teljesen megőrjít. Segítek neki, mert annyira kábult, hogy talán már azt sem tudja hol van. Széttárom a lábait, mereven ágaskodó hímvesszőjét megcirógatom ujjaimmal, körülfogom, majd kemény kis herezacskóját is cirógatom kicsit.
- George… Geroge… kérlek… kérlek George…
Elégedett vadmacska mosollyal csurgatom a flakonból a színtelen síkosítót a tenyerembe, és teljes hosszában alaposan bekenem a farkamat. Mindjárt eldurranok, mert ez már embertelen. Konkrétan fáj már a vágytól.
Lehajolok hozzá, egyik karommal feje mellé könyökölök, szájába marok szenvedélyesen, másik kezemmel pedig a bejáratához igazítom magam. Lassan, nagyon lassan csúszok belé, forró és szűk, remeg alattam és nyöszörög, kezei vállamba kapaszkodnak, körmei bőrömet szántják. Borzongva, mély hangon morogva lassú és óvatos csípőlökésekkel centiről centire haladok előre. Remegő combjait a csípőmre húzom, és amikor teljesen benne vagyok már, egymás szájába ziháljuk és nyögjük, hogy ez mennyire jó, milyen csodálatos és mennyire szeretjük egymást… A szerelem érthetetlen nyelvén. Megtorpanok, kínomban a fogaimat csikorgatva várok, hogy a farkamat szorító görcs enyhüljön, és amikor úgy érzem, hogy végre eléggé ellazult, lassan kihúzódom belőle, félúton pedig visszalököm magam. Ez az első igazi mozdulat, a valódi dugás. Végre…
- Ahhhhhh nneeeehhh – magas hangon nyöszörög, megfeszül alattam, és… - George! – sikítja, körmei véres csíkokat szántanak a vállaimra. Hosszan nyöszörögve, vadul remegve és rángatózva élvez el, spermája a hasára fröccsen, és ahogy összefonódik a testünk, szétkenődik rajtam is. Izzadva, mosolyogva és lihegve könyökölök a feje mellett, közelről nézem a gyönyörtől eltorzult arcvonásait. Imádom a látványt, egyszerűen meseszép. Hosszú percekig tart, amíg verdeső szemhéjai lustán felemelkednek, sötét szemei felnézzenek az enyémekbe. Hihetetlen, hogy az első lökéstől elélvezett, ezek szerint nagyon felizgattam és jól csináltam mindent, amire nagyon büszke vagyok most.
- Üdv újra itt – mosolygok le rá, ő zihálva, izzadtan és bágyadtan mosolyog fel rám, keze megcirógatja az arcomat. – Folytathatjuk?
- Igen… hhh…
- Ne félj, gyors leszek… Mert már teljesen kész vagyok tőled… Kicsinálsz egyszer ezekkel a nyögésekkel, kicsim… Annyira kívánlak már… - nyögöm, nyakába temetem az arcomat, ölelő karjaiba temetkezve behunyt szemekkel lassan merülök el benne újra és újra, és néhány percen belül már én is robbanok…
- Ethan!
Szétáramlik bennem a gyönyör, amelyet még soha nem éreztem ennyire erőteljesen.
Ez hát az, amit csak a szerelem nyújthat…
Hosszan fürdöm a kéj forró habjaiban, remegek és zihálok, harapom a levegőt. Úristen… Ez csodálatos volt… Csodálatos…
Felemelem a fejemet, és mosolyogva megcsókolom őt.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek…
VÉGE
Epilógus
Epilógus
Round 1
- Afrika? – préseli ki magából, és elég egyértelmű, hogy nem éppen pozitív érzelmeket vált ki belőle, már csak a megemlítése se. Fél év telt el azóta, hogy elutaztam oda, de az utána lezajló eseményeket egyikünk se felejtette el.
- Igen, de nem azt akarom kérdezni, hogy elmenjek-e! – vágom rá gyorsan, még mielőtt elsötétedne George aranyló pillantása, majd kissé elpirulva folytatom. – Én csak szeretném, ha...ha együtt mennénk...
Hosszú hónapok óta járunk már, ha zavaromban nem felejteném el, milyen dátum van ma, azt is meg tudnám mondani, hány napja, de még mindig köldökig tudok vörösödni a jelenlétében.
- Miért nem ezzel kezdted? – vigyorodik el, majd arcomat kezei közé fogva, forró csókot nyom a számra. – A világ végére is szívesen elmegyek veled!
Hát így kötöttünk ki Afrikában, apával és Nathannel együtt. Sokkal jobban is érzem magam, nem húz vissza folyamatosan hozzá a szívem, hiszen itt van mellettem. Legszívesebben még közelebb csúsznék hozzá a hátsó ülésen, de apa még mindig nem tud kettőnkről, és bár elmerül a fotózásban, nem kockáztatok. Inkább én is fényképezéssel kötöm le a figyelmem, bár George és Nathan közé szorulva, kissé bajos a dolog. Habár, engem aztán nem zavar, ha szerelmem is szerepel minden képen.
- Min nevetsz? – kapja fel hirtelen gondolataim alanya a fejét, mikor halk kuncogásba kezdek egy kattintás után. Jókedvűen mutatom meg a legutóbbi képet, amin megfeledkezve magáról, éppen ásít egy nagyot, és a háttérben, a kocsi ablakán túl, egy méretes hím oroszlán ugyan így tesz.
- Ezt berakom háttérképnek! – mosolygok rá vidáman. Tettetett sértődöttséggel húzza el a száját, de meleg pillantása elárulja, hogyan is érez valójában. Hajolna is, hogy csókot nyomjon a számra, de időben visszafogja magát, és az ablak felé fordulva, észrevétlenül felsimít a combomon. Halkan felnyekkenek, mire Nathan hangos köhécselésbe kezd a másik oldalamon. Apa aggódva fordul hátra hozzá az anyósülésről, megtudakolni, hogy minden rendben van-e.
- Geo...hm... ne csináldh! – nyöszörgöm, egyre kábábban, ahogy fölém hajolva, kényes területeken barangol érintéseivel. Egymás mellett van az ágyunk, de fürdés után azonnal ledöntött a sajátomra. A gond csak az, hogy közös térben vagyunk apáékkal, csak függöny választ el minket tőlük. Sőt...
- Köhömm... – hangzik fel, szinte közvetlenül fölöttünk a krákogás. – Nem szívesen zavarlak meg titeket srácok, de hiába tartja távol a bogarakat a szúnyogháló, attól az még eléggé ÁTTETSZŐ!
Kábán pislogok Nathanre, George pedig rosszkedvű morranással húzódik el tőlem, de rögtön magamhoz térek, mikor Nathan mögött, apa kerekre tágult pillantásával találkozom. Hirtelenjében egy szót se tudok kinyögni, és látszólag ő is hasonló gondokkal küzd.
- Ümm...ööö... gratulálok? – hebegi végül, kissé tanácstalanul, de már ennyitől is megkönnyebbülök, hisz azt jelenti, kapásból elfogadott minket, ha még fel nem is dolgozta a történteket.
- Na jó, mi most megyünk fürdeni! – jelenti ki Nathan ellentmondást nem tűrően, és kiterelgeti a szobából apát. – Jó hosszúúú lesz a fürdés!
- Hát ez... – motyogom, de a következő pillanatban, George ismét fölöttem van.
- Érdekes volt – jegyzi meg mosolyogva, majd forrón, kábítóan megcsókol. – Használjuk ki az időt! – suttogja a fülembe, én pedig a nyakát átkarolva simulok hozzá, részben azért, hogy elrejtsem lángoló arcomat. – Ráadásul, ha apád már úgyis tud rólunk, mi lenne, ha hozzám jönnél haza, mikor visszautazunk?
Elkerekedett szemekkel tolom el kissé hogy láthassam az arcát. Egyértelműen sugárzik róla, hogy komolyan gondolta... Ez most költözést jelent? Úgy tűnik...
- Re...rendben! – suttogom, az öröm könnyeivel szememben, és szorosan hozzábújva húzom le magamhoz egy általam kezdeményezett csókra. Soha nem tudnám rendesen kifejezni, mennyire szeretem!
Round 2
Érzem, ahogy a pánik görcsbe rántja a gyomrom, pedig a víz még a térdemig se ér. Előttem viszont végtelen kékség terül el, nem véletlen tehát, hogy legszívesebben vágnék egy hátraarcot, és vissza se nézve kimenekülnék belőle. Már készülök is megtenni, mikor valaki átkarol hátulról, és meleg bőrével az én félelemtől kihűlt testemhez simul.
Rögtön alábbhagy verdeső szívverésem, és sokkal nyugodtabban fordítom fejem George felé, akit már az illatáról is könnyedén felismerek.
- Nem kötelező megtenned, Ethan! – mosolyog le rám szelíden, de én fejingatással jelzem, hogy ezt akarom csinálni. Három napja vagyunk a többiekkel a tengerparton, és eddig csak figyeltem, ahogy úsznak és a vízben szórakoznak. George többnyire kint maradt velem, és bár egy szóval se panaszkodott, biztos vagyok benne, hogy szívesen ment volna szórakozni a barátainkkal. Miattam fogta vissza magát, mert én még mindig gyáva vagyok, ha vízzel kerülök szembe.
- Ho-hozzá fogok szokni! – jelentem ki, a tőlem telhető leghatározottabban. Még szorosabban ölel magához, és előre hajolva, csókot nyom a számra. Talpig vörösödöm zavaromban, és kissé elhúzódva tőle, félve pislogok körbe a strandon. – George, az emberek...
- Ne érdekeljenek, itt úgyse ismer minket senki, a barátainkat leszámítva, ők meg tudnak rólunk – vigyorogja gondtalanul, majd megfogja a kezemet, és lassan elindul befelé.
Megroggyannak a térdeim, és mindkét kezemmel belekapaszkodom a karjába, mikor köldökömig ér már a víz.
- Ne félj Ethan, itt vagyok! – torpan meg, és felém fordulva húz magához. Mélyeket lélegezve hajtom fejemet a mellkasára, és ismét megnyugszom a közelségétől. Kiverem a fejemből a vízhez kapcsolódó rossz emlékeket, és csak azokra figyelek, amik kellemesek. George meccsei, az úszás iránti szeretete, a többiek jókedve, mikor szórakoznak benne, a közös kádazások vele... Utóbbitól jól el is pirulok, de legalább elmúlt a görcsös félelem, és hagyom, hogy lassan beljebb húzzon.
Mikor már alig ér le a lábam, nem törődve az emberek véleményével, teljesen rácsimpaszkodom, hisz neki még bőven kint van a feje.
- Na, milyen a víz? – kérdezi, majd halkan felkuncog, valószínűleg feltűnt neki, hogy szorosan le vannak hunyva a szemeim. – Ethan, nézd! – simít gyengéden az arcomra, mire félve, résnyire nyitom a szemeim. A látványtól viszont egészen megfeledkezek az óvatosságról, és kerekre tárva őket, lenyűgözve figyelem az előttünk elterülő vizet.
Egészen más, mint a partról. Félelmetes, de gyönyörű, és benne lenni olyan, mintha a részét képeznénk. Ösztönösen fotósként mérem fel a kékséget, melyen szikrákat vet a késő délutáni napfény.
- Lélegzetelállító! – suttogom, és csillogó szemekkel fordulok Georgehoz, majd kissé komolyabban folytatom. – De akkor se engedj el!
Felnevet, és megszorítja körülöttem a karjait. – Nem foglak. Soha nem engedlek el, Ethan!
Vége
Köszönöm a csodás játékot! x3
|
