|
Egy szobában duzzogok és emésztem magam; hiába. Újra és újra létrejön ezernyi atom a testemben. Mert van kiért dobogjon a szívem. Az a lüktető, kitartó, ostoba és végképp szerelmes, langyos hús és vérdarab. A sunyi, naiv. Kis szentem...
Elég ironikus, ha belegondolok.
Enyém a világ, uralok minden érzelmet, hatalmamban áll az összes indulat, élet és halál - csak egy döntés nekem. Erre itt van egy angyal, aki óvatos szerelemmel dorombol.
Tüzet és jeget érzek. Csak játszok velük, fekete íriszem mögül lesve rájuk.
Ahogy az egyik győzedelmeskedni látszik, érzem; elhatalmasodik rajtam ereje.
Ilyenkor meglibbennek pilláim és nyugtalankodik a szélsőséges szenvedély. Fájdalom hasít a szívembe és játékszereim közé belopja magát újra az egyensúly, no meg az a furcsa lelkesedés.
Megjelenik a lelkemben is. Többé már nem hajlandó hiánycikk lenni az akarat, az elhatározás. A vágy.
Oh, Istenem, ha léteznél odafenn, a mennyekben, titokban. Talán még imádkoznék is, de így nem. Nekem csak egy van, akiért hajlandó vagyok tenni. Nem, nem önnön magam lapulok ezen álarc mögött.
Megállnak az elemek, merev mozdulatlanságban vesztegelnek, mert nincs rájuk fordított figyelmem, csak épp annyi, hogy létükkel is szelídítsék a világot. Megint egy emlék. Újra élek.
Érzem a nap melegét a bőrömön. A türelmetlenséget és az izgatottságot, ahogy dübörög a vérem, miként meglátom Őt a Nap sugarainál is fényesebben ragyogni. Közeledve végigmérem, ahogy kibontakozik a tétován áramló közegből, és zavart mosolyával tekint rám. Hmm. Mennyiszer láttam én már sokkal magabiztosabban, de ugyan ezt a kis gesztust.
Egyre szebb nekem, hiába az elfogult gondolatok már a fél világom legelején.
Csak halkan suttogta egy másik alkalommal, és felbolydult bennem minden, és hullámzott, és zúgott, és tombolt. Mérhetetlen elégedettség, boldogság, s izgalom.
Pirkad. Megint. Fájdalmat érzek. Imádom ezt a napszakot, olyan gyönyörű a táj és friss a levegő, ha az arcomat simítja. Csak elfordulok az ablak felől, hogy magában maradjon, és szívem felének szuszogó ajkait tétován nézem. Megrezzen a kép és lassan szertefoszlik, mint a megzavart víz tükre, ha épp a felette ellibbenő pillangót igyekszik hűen játszani.
Az gyötör, hogy mindezt látom - érzem, de nem élem át.
A négy fal ridegen ver vissza minden rezdülést, és érzem magam is a kesernyés pillantást.
Eltüntetem a jeget, kezemben csak a láng marad, az a vidáman táncot lejtő, kecses, akaratos; Ahogy már sokadszorra csókol, és fejtjük le egymásról a ruhát.
Egy madár röppen az ablaknak, és megszédülve csicsereg hideg képének. Én is sistergek a lánggal.
Azt akarom, hogy újra megérintsen, ahogy csak tud, az ujjával és szájjal.
Hogy a szenvedély égesse a testem, és marcangoljon száz ököl, mert hiába a némaság, ha a parazsat a puszta gondolat kelti föl.
Hallgatom, ahogy a jég recseg szoborrá fagyott tüzén a mának. Hideg, de édes, ahogy a tárt karok ölelést várnak. Hogy bizalommal és szeretettel dőlök neki a hátnak.
Búgom, és vallatlak, teszem minden szavammal, és imádom, hogy hazudni sosem kell majd az érintést: örülök a fáj-nak, mert az jelenti; vagy, nem csak egy álom.
|
