Vizsgáim végetértek, így a maradék hangulatát összeszedtem, és lám. :)
- Várj, majd én.
Halk hangom sikeresen átjutott a nagy zsúr csatazajain keresztül is. Bruce kezei közül kivettem a kis láncot, aminek a végére próbálta erősíteni az arról letépett kis rajzfilmfigurás fityegőt. Az ismerőseink közül sokan állították, hogy amikor így egymás mellett állunk, akkor látszik csak, hogy mennyire összeillünk. Mint egy kirakós két darabja.
Mások meg csak azt látták, amit látni akartak. Hiszen bennünk szinte semmi közös nem volt. Bruce nevét a csapattársai ügyesen kiforgatták, és a Brute, mint a Brútusz is megállta volna a helyét. Nem mintha elárulta volna a körülötte álló embereket. Sőt. Ugyanakkor a Brutális Brutállat is valahol ráillett.
Ahogy karcsú ujjaimmal pár ügyes mozdulattal visszarögzítettem a kulcstartódíszt a láncra, szemem sarkából felpillantottam rá. Persze, az én szemszögemből ő sokkal nagyobbnak és brutálisabbnak tűnt. Ami nem nehéz. Bármelyik siheder, akinek pelyhedzik az álla, legyen akármilyen modern kocka gyerek, akkor is lefőzne bármiben. Amíg én csonti voltam, és szinte csíkszerű, kétdimenziós élmény, addig ő egy hegyomlás. Ezerszer akkorának tűnik néha, mint amekkora én vagyok. Vagy leszek életem során.
Mégis a teljes rajongás az, ami összeköt minket. Én vagyok az ő biztos kikötője, ami minden őrület kellős közepén várja őt haza, és bármilyen körülmények között képes minden ráncot elsimítani a homlokán. Ő pedig az én oltalmam. Az, aki miatt a nehezebb napokon is felkelek az ágyból, és este le is fekszek mellé. A félelem, mint opció, legalábbis közöttünk sosem merült fel. Kölyökkorunk óta szinte összenőttünk. És nem igaz, hogy csak mert én vagyok az esendőbb, rá vagyok szorulva.
Bruce focizik. Nem azt az európai, nyugis fajtát, amiben az embernek mondjuk a lába roncsolódik, és legfeljebb lebénul. Hanem azt az amerikai fajtát. Ahol szinte kész páncélban ugranak össze a hozzá hasonló izomtornyok, és stratégiát használva erővel feszülnek össze, hogy honfoglalósdit játsszanak. Amit én sosem tudtam, és soha nem is leszek képes végignézni. Számos csattanásra mindig majd megáll a szívem, érte fájva, hogy jól van-e. Márpedig az orvos szerint súlyos problémái vannak. A fejét ért agyrázkódások miatt személyisége, ami eddig egy ártatlan báránykával vette fel a versenyt, lassan változni kezdett. Keveseknek tűnt fel. Eleinte.
És itt vagyok én. Barátok között is alig ötven kilóval. Velem született szívrendellenességgel. Mindenfajta izgalom, amitől a szívverésem felgyorsul, szívrohamot idézhet elő. Mellettem bármilyen középkori hisztérikus ripacs hercegnőjelölt egy orosz Brünhilda matadorral ér fel. Soha egyetlen meccsét nem láttam Brucenak. Nem mintha szólna róla, hogy az mikor van. Egyszer szólt, utána két hétig a kórház meg a stadionok között ingázott. Csak az az idegesség, ami rámtör, amikor belegondolok, hogy épp most zúzzák péppé, vagy legalábbis darabolják őt fel nekem...
- Hé...
Mély baritonja még azelőtt elsimítja berzenkedő gondolataimat, mielőtt még én teljesen belegondolhatnék. Felpillantok, és a pillantásától oldalra billentem fejem, elmosolyodva. Igen. Kiegészítjük egymást. És elég, ha ezt csak mi tudjuk, ha meg tudjuk ezt osztani egymással. Fél kézzel ölel magához. Mellkasára von, és ebben a medveszerű ölelésben minden zajt kiszűr, minden más megszűnik. Mélyet szippantok az illatából. Mintha az erdőben lennék. Egyszer Bruce kivitt engem a hátán a hegyre. Az ottani friss és tiszta levegőtől pedig nevetni kezdtem, hogy hát neki is mindig ilyen illata van. Megnyugtató. Mint a karácsonyi fenyő illata. Édeskésen férfias, amitől dédelgetettnek érzem magam. És nem kevésbé férfiasnak.
Felemelve a fejemet egyenesen a szemeivel találom magam szembe. Beszippantanak az íriszei, megborzongatnak. És már nincs külvilág. Ezekben a pillanatokban lehet akármi is odakint. Mert csak mi számítunk. Ajkai pillekönnyen simítanak enyéimre, és el is húzódik. Épp csak felsejlik bennem a bánat amiatt, hogy állapotom elég kevés erotikus intimitást, és azt is elég speciális körülmények között, enged meg, ő már el is űzi azt. Kezei, melyekkel biztosan csontokat és karriereket tör össze a pályán, olyan gyöngéden simítanak rajtam végig, hogy a szívem bele tudna szakadni.
És ahhoz, hogy ezt megosszuk, hogy ez a miénk legyen, nincs szükségünk szavakra. Lábujjhegyre pipiskedve nyakába akasztom kezeimet, és húznom sem kell, ő hajol is az én csókom elé. Aztán elhúzódik, kezét a hátamon hagyva azért, és biccentve elveszi tőlem a kulcstartót. Megpaskolom a karját, majd nézem, ahogy kimegy a kertbe. Ahhoz, hogy az izgalom, ami ér, ne legyen túl sok, ahhoz folyamatos ingerekre van szükségem. Van egy orvos, afféle terapeuta, aki mindig ott van, és ezekről gondoskodik. Azon emberek, akikkel bizonyos időközönként találkozni szoktam, minden héten ellátogatnak ide. Családostul. Hogy ne csillapodjak le, hanem növeljük a tűréshatáromat. Ilyenkor lehet a háttérben bekapcsolva foci is. A gyerekek elhozzák a játékaikat, és bemutatják. Nekem játszani nem szabadna rajta, így az a pár kör, amit én is lejátszok, nagy sipítozást vált ki. Mert a kicsik szemében notórius szabályszegőé avanzsálok. Ugyanakkor szuper arccá is, aki nem foglalja le a konzolokat órákra, így érdemes neki mutogatni mindenfélét, és dicsekedni is.
Mire ideáig eljutok, Bruce is elvegyül a többiekkel. Néha a társaság cserélődik, és ha fociszakértők is vannak, ő velük beszélget. Én meg hagyom. Velem ilyesmiről nem nagyon tud. Illetve nem szeret. Pedig szeretem a sportot. Ismerem szinte mindnek a szabályait. Kicsit sok a szabadidőm...
~*~
- Megjöttem. - szól az ajtóból egy hang.
- Szia!
Kiáltok ki a konyhából. Minden nap új recept. Időmből kitelik. Igazi állásom sincsen. Legalábbis a regényírás nem számít annak, mert határidők sincsenek. Az egyetlen író a bolygón, aki csak akkor keres kiadót, ha kész a könyv. Van, amikor fél év alatt. Máskor meg három év. És bármelyik kiadó tárt karokkal vár. Így hát a sok szabadidőmből futja mindenfélére.
Lecsapom a forró tepsit az alátétre, megtörlöm a kezemet, és fordulok, hogy elé menjek, de ő hátulról átölelve megelőz. Fejem a kemény, izmos vállára döntöm, és szusszanva lélegzem be illatát. Kezeimmel végigsimítok rajta, rutinszerű ellenőrzés. Legalább most nincs gipszben ott, ahol egyelőre látom. De tudom, hogy nem fog tetszeni az, amit látok, így csak halkan szisszenek fel, ahogy megfordulok. Vállán valami merevítő, arca csupa hepe meg hupa.
- Látnád a másikat! - mosolyog rám, és a gyomorgörcsöm felenged.
- Tehát mennyire győztetek?
- Két pont különbség. - most már vigyorog. - Nehéz volt, de meglett a kupa.
- Akkor ma ünneplünk! - kiáltok fel, és a hűtőhöz perdülök.
A naptár se dívik nálunk túlzottan. Ősrégi telefonom van, amin még játék lehet. A nagy ünnepekről tudom betájolni, hogy milyen időszak lehet dátumszerűen... Ennélfogva ugye újságot se nagyon olvasok. Túl nagy óvintézkedések, de Bruce feltételei szentek és sérthetetlenek. Túlságosan védelmező, én meg hagyom neki. Nekem ő a mindenem.
De még arról sem tudni, hogy kupát nyertek... Bár ő úgyis tudja, mire gondolok. Megfordulva bekapcsolom az egyik kedvenc zenekarunk új albumát.
- Holnap elmehetnénk vásárolni. Vagy csak úgy, csatangolni. - pillantok rá a vállam felett, míg ő a terítésből kizökkentve pislog rám.
- Csatangolni... - ismétli utánam, mintha nem értené.
- Már rég nem mentem ki. - teszem hozzá oldalra billentett fejjel. Tudom, hogy mikor mivel tudom megfőzni.
- Hát jó... De...
- Ha bármi van, akkor hazacipelsz. - darálom gépiesen. Jobban leköt, hogy mit csináljunk majd.
~*~
- Minden rendben?
Egy hang a sötétben. Hihetetlen. Csak pár pillanata ébredtem, és ő már teljesen képben van. Néha elgondolkozok, hogy mennyire jó, hogy életünk ennyire egymás körül forog.
- Persze. Azt hiszem... valami furát álmodtam.
Széles mellkashoz vonnak közel, illata megnyugtat. Odavackolom magam, kicsi plüssnek érezve magamat.
- Festenem kell...
A karok finoman ellazulnak. Egy puha csók után a vászon előtt állok, pár szobával arrébb. Az egész helység tele van rajzokkal, festményekkel, szobrokkal, origamival... és mind a legkisebb odafigyelés nélkül készült el. Mert amíg kezeim megszokott, megnyugtató mozdulatokkal foglalják le magukat, én is lassan megnyugszom. És megmosolyogtat a gondolat, hogy egy emelettel lejjebb a tévét bekapcsolják. Gyerekzáras... én csak felvett és ellenőrzötten nyugtató filmeket nézhetek... de nem bánom. Mert amikor itt végzek, akkor van, aki odaát vár.
~*~
A mellkasomon valami nehéz ül. Egy üllő, vagy egy olyan mesebeli zongora. A légzésem felületes, szapora, a fülem zúg. Elönt a forróság, de közben mintha valami jeges kéz markolászna. A szemeim előtt fehér pöttyök rohangálnak a fekete semmiben. Ez nem lesz így jó. Jobb kezem bizonytalanul billeg előttem, de hasztalan kalimpálok. Csak a semmi van előttem. A nagy büdös semmi. Szívemet minden más mellett az aggodalom is tépi. Furán érzem magam. Mintha egy vákuumos dobozba zártak volna.
Szorosan átkarolom magam, leguggolva a fejem a térdeim közé szorítom. Mély légvételek, és lassan sikerül lecsillapodnom. Felnézve még látom, hogy a világ időközben egy körhintába pattant, és nem szólt nekem. Kisebb embertömeg duzzadt fel itt. Lassan felállok, és kissé botladozva a nagy emberdzsungelbe fúrom magam.
- Bruce...
Hangom alig van. Szinte csak lehelem. Félek, ha sokat nyitogatom a számat, akkor kijön rajta valami szilárdabb a szavaknál. Végre látom őt. Nem nehéz, mindenki eltörpül mellette. A fülzúgáson áthatol a fütyülés, a puffanás, nyögés, reccsenés. Vad remegés fut rajtam át. A rettegés fémes ízt hagy a számban. Végre a szabadon hagyott részre érek. Egy nagy tenyér akkor legyint a földre egy alakot. A kar felé nyúlok, de nem érem el.
- Bruce...
Csend... Vagy bedugult a fülem? De nem. Finom simítás, bár a hatalmas kéz még remeg. Átölel, s mellkasa még hullámzik, ahogy fújtat. Érzem a visszafojtott agressziót az aggodalmán túl. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam, arca nem csak ijesztő. Az emberek lassan, nem kis zajjal kísérve távoznak. Oszlik a tömeg körülöttünk, én pedig nagyon lassan csillapodok le.
- Minden rendben?
Düh süt a hangjából, csikorgatja a fogait, és érzem, hogy tekintete valaki mást néz. Nem is. Inkább fixíroz. Trancsíroz... Végigfut rajtam a remegéshullám, és az ő kissé merev karjai szorítanak meg finoman.
- Menjünk haza... - súgom neki nyüszítve, halkan, elgyötörten.
- Nem akartál...? - érzem, hogy már csak a gyerekes dac beszél belőle, a „csakazértis”.
- Nem.
Hangom eltökélt, bár egy újszülött csecsemőben több határozottság van, mint bennem. Nehezen mozdul meg. Talán már csak az mozdítja, hogy akkor itthagynám, és ilyen állapotban ülnék a volán mögé. Elszorul a torkom. Mi lesz így velem? Mi lesz így Velünk?
~*~
A nevem Brendan. Velem született szívbetegséggel küzdök. Szigorú szabályok kötik meg az életemet. De a szabályok nem vonatkoznak az életre, mert az Élet nem él ilyen emberi keretek között. Állok a konyha közepén a telefonnal a kezemben, és szörnyű bajsejtelem fog el. Bruce egy csapattársa hívott, hogy ma este valami buliba mennek. Hogy Bruce későn ér haza, de ha nem megy, akkor majd holnap reggel hazahozza.
És ettől a falra mászok. Mindig valami hasonló marhaságot próbálnak meg beadni nekem. Ha tudnám legalább, hogy hol van, akkor odamennék. Úgy tűnik, nem egyeztet előre, hogy mit mondjanak. Legalább valami hihetőbb lenne! De az, hogy bulizik! Ugyan, mikor ment utoljára bulizni? Talán nem is tudja, hogy a mi házi grillpartijainkon kívül van másféle szórakozás. Sose csajozott, nem szaladgált más férfiak után. És inni is csak mértékkel szokott. Egyszer majdnem legurultam a lépcsőn, ahogy vállon akart veregetni részegen. Azóta alig mer italhoz nyúlni. Főleg, ha tudja, a közelében leszek.
De ez.. Ez marhaság.
Nem. Inkább...
Ijesztő. |
