|
A Nap gyorsan emelkedik felettünk, túl közel az egyenlítőhöz. A zavarás a rendszerekben egyre erősödik, ahogy a város szélső területén észak felé haladunk; egyre csak kisebb távolság választ el minket az állomástól és a központtól.
Beáldoztam a felszerelésem, így az Őrnagynak megcsonkított testét sokkal kényelmesebb cipelni, hogy valahogy bele tudtuk tuszkolni hárman a hátizsákomba. Meglepően nagy befogadó kapacitással bír, ezen a pontos fel kell ismernem.
A hadtest közepén haladunk. Bár ez kettőnkre vonhatja a figyelmet, mégis a legbiztonságosabb helye az előrenyomulás formájának és eltereli a figyelmet a robbanótöltetekről. Ami azt illeti, ennek a nyamvadt ezredesnek kapóra jön, hogy ilyen erős harcra késztet az érzelmi kötődés. Nem sokat mutattam neki, de még így is sejti a dolgot, nyilván. Okosan kell játszani, ennyi az egész.
A jobb oldalon valami történik; vörös füst száll fel és tudjuk, hogy észrevettek, hogy riadóztatnak és már mindenki tisztában van a dologgal; nehezen ússzuk majd meg élve. Összeszorítom az ujjaim a fegyver markolatán.
- Helikopter leszálló északkeletre, két kórházépület között! – Jó másfél órás erőltetett és éber menet után én már inkább örülök annak, hogy valami lesz. Persze nyilván nem akarok meghalni, de emberként igen nehezen bírnám a bizonytalanság és folyamatos megterhelés dolgát.
Egyetlen lövés, és a mellettünk lévőnek leröpül a sisakja, vér fröccsen a jobb karomra. Bassza meg, minket céloztak.
Várjunk. Az elhibázott lövésből, és, hogy tanulmányozni szedték szét a testet… elmaradott technikával dolgozhatnak, így lehet esélyünk. Vagy csak ezt akarják elhitetni. Nem tudom eldönteni.
- Hé, Abby, akarsz fogadni? – Fut mellém DiPon és kucorodik velem egy fal romjaiba, háttal a jobboldali épület romjainak.
- Persze! – vágom rá. Meg fogjuk úszni élve. Ha ő fogad, akkor jó előérzete van, márpedig az ritkán van.
- A két csokidba, hogy az ezredes elszúrja és kilövik.
- Merész vagy.
- Mondanék többet is, de nem tudsz mit ajánlani. – Kis pimasz.
- Ha egyszer civilizációt értünk, tudod, vendégem lehetsz bármire. – kacsintok, és ez látszólag meghozza a kedvét.
- Egy jó martini már veszettül hiányzik. De ne az a gépeknek való olcsó szar legyen…
- Állom! – vágom rá vidáman.
- De te mit mondasz? – néz rám, aztán felméri fel a terepet soha nem nyugvó pillantással.
- Hogy legalább három barmot a halálba küld. A keleti épületben biztosan van valaki, de egyedül, csak ara várnak, hogy kitörjünk vagy küldjünk felderítőket.
- Biztosan be van aknázva a leszálló környéke, de meg kell találnunk az alá vezető utat. Ott lesz valahol a rakéta is. Vagy műhold, vagy bármi is az. - Az előttünk elterülő útra néz.
Kezet nyújtok és elfogadja, aztán a másik kezemmel elvágom.
- Kitartás! – suttogja, aztán meghallom, hogy őt szólítja a rangidős majom. Egyre kevésbé él bennem bizalom és tisztelet ez iránt a sarlatán iránt. Egy rajban mozogni ostobaság, nem őrizni a hátunkat pedig, csak még nagyobb.
- A keleti épületet felderítő csoporttal kéne mennie. Rám néz, keserű arckifejezéssel megrázza a fejét, de felmutatom neki a füstgránátot, mire felcsillan a szeme.
Abban a pillanatban, amikor elindul a négyfős kis osztag, kilövöm a gránátot és sűrű, sötét füst önti el az egész bolyt. Ééééééééééspersze tellllljesen véletlenül pár sorozat fut ki a nyugati homlokzatra, de ebben már Aszanó is segítségemre van. Helyes. Szeretem a csapatmunkát.
Nincs sok időnk gondolkodni, egy vállról indítható kis rakéta csapódik be oda, ahol nincs a felfedezésre indított csoport; már rég beértek a beton kórházkomplexumba.
Két perc telik el, síri csend, aztán egy lövés, kettő, és az orvlövész ernyedt teste zuhan ki az ablakon.
Nem kellett volna… Belém hasít a felismerés, aztán már érzem a remegést és a porfelhőt, a statikus zajt, ami csak egy dolgot jelenthet: rájuk robbantják az egész kócerájt.
A szívem kihagy egy dobbanást, aztán kettőt. Aszanóra nézek, ő pedig teljesen összetörten rám. Mellé lépek, karon ragadom és magammal rántom, a roncsok felé. A romok még omladoznak, nem találta meg minden a helyét, bár nem volt magas, csak négyemeletes. Nincsenek lövések, túl nagy a porfelhő és a törmelékzápor még nem teljesen hagyott alá.
- OTT VAN ALAKI! – Magamból kikelve, hihetetlen erővel kiáltok és futok a meggörbült vasgerendákkal telitűzdelt halmok egyikéhez. Alig észrevehetően mozog valami. Megragadom, egy két. Fel próbálom rántani, de semmi… elönt a félelem és a pánik. Ásni kezdek, ez DiPon kesztyűje… És karja, sőt, ha minden igaz, egyben itt lesz ő is.
Kisebesedik a kezem, mire Aszanó ideér, besegít, néha hátralesek. Megvan a feje, Istenem, egyben!
- Soká tartott! – köhögi szemrehányó boldogsággal, aztán ő is csatlakozik és ássa ő is magát. Lassan oszlik a minket takaró felhő, sietnünk kell. Már csak a bal lába van combközépig eltemetve, mikor egy töltény elsüvít mellettem. Na! Még az kéne a törött kéz mellé…
Egy hármas sorozatot megeresztek a nyugati felé, de teljesen céltalan, csak időt remélek… időt, amiből túl kevés van.
Hasra vetjük magunkat, egy határozott rántással kiszabadítjuk DiPont, aztán onnéttól pörögnek fel az események…
Lövések és találatok, leomló vakolat, kiáltó sebesültek és végső leheletet nyögő halottak, túl sok villanás és sötétség váltakozik, egyre jobban fáj a kezem az erőltetéstől, egyre inkább fáradok a folyamatos akciótól, de muszáj tovább menni.
Már valami alagsorban vagyunk, a statikusok szerint nem veszélyes, előre!
Akna robban, mégis az volt, basszameg. Mindegy most már, megyünk tovább. Hátra maradok. Jön két ember, az pont két lövés. Fájdalmasan terülnek el, az egyik először csak térdre zuhan, és azt hiszem, túlélte, de nem, végül orra bukik ő is.
Beérem a többieket és hirtelen elviselhetetlenül nagy zaj csap meg: biztosan megszüntették a műholdas kommunikációt zavaró jeleket és most minden egyszerre akar zajlani… Nem bírom, túl hangos és éles, úgy érzem, szétrobban a fejem.
Összeszorított szemekkel és fogakkal esek térdre a több, mint tíz másodperces terrorban. Rajtam kívül csak két srác reagál így, bár ők valamivel jobban bírják. Aszanó ugrik oda felsegíteni.
- Gvendolin hadnagy, azt hiszem, megbeszéltük; ha nem bírja, itt kell hagynia azt a testet, ha van benne valaki, ha nincsen! – Lenyelem a hirtelen jött haragom és kihúzom magam.
- Nem uram! Jól vagyok, uram!
- Helyes! – azzal elfordul.
DiPon a kulacsát nyújtja, iszom belőle és visszaadom. Veszettül kiszív ez az egész.
- Emberek, pihenőt rendelek el! A tűzszerészek öt perc múlva indulnak hatástalanítani, egy kísérővel, körülbelül két óra műveletidővel számolunk. A többiek egy órás váltásban, két csoportban őrködnek hármas csoportokban. – Felsóhajtok megkönnyebbülésemben.
- Gvendolin, maguk kezdik! – Nnna ennyit a pihiről… Legnagyobb szerencsénkre nem történik semmi, úgy húszméternyire hagyjuk csak el a rögtönzött pihenőt, bőven elég belátni ezt a területet. Nekidőlök a falnak és megigazítom a jobb kezemen a kötést.
- Hogy bírod?
- Remekül – villantok egy elég béna vigyort, aztán elkomorodom. – Remélem, hogy van tervük a kimenekülésre, különben itt pusztulok.
- Igaz is, legalább nem kell megosztanom veled a martinit.
- Amit meg sem nyertél. – vágok vissza, de csak mosolygunk az egészen. Minél többen éljük túl, annál jobb.
|
