Ahri nehézkesen bízott a szélszagú nõben, de kényszerítette magát, hogy mégis hajoljon rá teljes tudatával - az erõs aurájú északi harcosnõ ugyanis szemmel láthatóan nagy hittel van felé. Persze nem volt kedvére, hogy reggelit és pihenõt rendeltek el házigazdái, míg õk feltehetõen jó alaposan átrágják magukat a témán, azonban alig az elsõ magányos óra végén kopogás zavarta meg.

„Lebeszéltem Jannát a tárgyalásokról. Valószínûleg csak rosszabb helyzetbe kerülne tõle Quinn, ti pedig további nehézségek árán tudnátok visszakapni.” Sejuani reszelõs hangja halk volt, de a vastayának meg sem kottyant érteni az északi akcentustól nyers szavakat.

„Akkor… tényleg kapok segítséget?” Kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a freljordi uralkodónõt, aki viszont szemmel láthatólag nem tervezett a küszöbnél tovább menni. Mellkasa elõtt összefont karokkal, merev tartással és szigorú pillantásokkal fejezte be közlendõjét, mielõtt újfent magára hagyta volna a rókadémont.

„Valójában neked is elég nagy részed lesz. Velem jössz. Délidõ tájt indulunk, addig pihend ki magad.” majd, mielõtt még eltûnt volna a folyosókanyarban, hozzátette, hogy „Majd érted jövök, itt várj meg.” Ahha. tehát ez egy amolyan titkos akció…?

Bugyuta vigyorral az arcán csukta be az ajtót Ahri; végre tudta, hogy nem kell tétlenkednie többé.

            Janna, jellemével ellentétben alig szólalt meg, sokkal optimálisabbnak ítélte csendben maradni és figyelni. Figyelni az õ úrasszonya meg a rókadémon közt akaratlanul is fonódó nyers szövedéket, a történetmesélés szenvedélyét, a hallgatás tiszteletét. Egy kicsit talán féltékenység is pendült benne, hisz’ belõle hiányzott a vastaya létet meghatározó érzéki intelligencia, az a durva elemi természet, ami a másik két nõt jellemezte, és ami, abban a helyzetben – azon az átvirrasztott éjszakán szikrákat pattintott a levegõben. Nem. Neki harcolnia kellett, és jól volt ez így, mert végül vele vonult el Sej a dolgok megvitatására, benne volt a bizalma, ajkain a csókja.

A mágus eleinte azon az állásponton volt, hogy hirtelen cselekvések helyett puhatolózni kéne, kérdezõsködni, véletlen látogatást vagy ne adj’ Isten portyát tenni, ám mi sem természetesebb, higgadt ellenkezéssel találta magát szembe. Janna intelligens nõ volt, hát hamar belátta, hogy az õ módszere ebben a helyzetben elhúzná a megoldást, holott valójában az nagyon is sietõs volna. Egy Quinn féle túsznak nincs soká kilátása a túlélésre.

Végsõ kompromisszumként abban maradtak, hogy uzsonna mellett újra összeülnek, hármasban, addig pedig pihenés volt kiadva mindenkinek. Janna így tehát a könyvtárszobába vonult, hogy a levéltárat tanulmányozza, Ahri a hálószobájukban maradt, hogy kicsit kifújhassa magát, Sej pedig ki tudja, merre kóborolt… bizonyosan lement a barakkokhoz edzeni vagy mustrára.

            Sejuani úgy döntött, egy kis kaland nem árthat senkinek… hát ezért osontak Ahrival a déli harangszó után két perccel kiskapukon és kertek alatt, alig egy napi élelemmel és a legkedvesebb fegyvereivel. Janna mágiája hasznos lehetett volna - így morfondírozott magában Sej, késõbb, este, mikor tépte a tavasz hideg szele - a városi mágus azonban még az ideiglenes jurta falvakban is gyakran kellemetlenül érezte magát, még, ha nem is panaszkodott. Azért látszik az ilyen az emberen.

Tehát ketten indultak, veszélyesen közel a Noxus-Demancia frontvonal közepén fekvõ senki földjéhez, ahol még ritkítatlan volt a fenyves, de szemmel tartható volt a küldöncök által kijárt ösvényhálózat.

Alig váltottak pár szót, és Sej hálás volt ezért. Mondhatni nem volt a szavak mestere, és így is volt épp elég dolog, ami miatt aggódni kellett.

Az idõ tökéletes volt a gyors haladáshoz; fátyolfelhõs ég, hogy ne csillanjanak meg a fegyverek, gyenge szél a fák közt is, hogy ne legyen könnyen követhetõ szagösvényük – (ráadásul a hátuk mögül), sarjadzó aljnövényzet, hogy minimális legyen a nyomuk.

            Ahri vonakodva követte a Sejtõl érkezõ javaslatot az éj leszállta után egy kicsivel, miszerint magasabb körökben - lomb közelben kéne tölteni az éjszakát. Persze nem csak a kényelemtõl való megfosztottság volt ellenére, de a tûz melegének lehetõsége és a föld közelségéé. Vastaya lét ide vagy oda, a túl nagy magasságokra sosem fûlött a foga.

„Jól van” mondta végül suttogva „de elõbb…” és a Freljordtól távolabbi irányba mutatott. Magasan járt a Hold, útjuk jelentõsen bevitte õket a harcoktól szenvedõ területekre, a hosszútávra való tekintettel tartandó kényszerpihenõre készültek éppen. Nem szabadott volna lovasnak arra járnia. És mégis ott volt. Jó tempóban haladt ahhoz képest, hogy rövid szárra volt fogva a jószág - erre engedtek következtetni a sebesen közeledõ hangok.

„Egyetlen lovas, kis teher” morogta megállapításait Sej, és az egyik ösvény menti fa mögül sújtásra emelte félhosszú nyelû baltáját, de a hideg acél nem mart végül forró lóhúsba azon az éjszakán.

Ahri orrát már bõ ötven méterrõl megütötte a ló izzadtságának bûze, további három galoppnyi ütem múlva pedig a lovas sós illata, és az ismerõsen bizsergetõ, fahéjas aroma. Egyetlen szempillantás alatt felejtett el minden elõvigyázatosságot, persze tökéletes bizonyosságban; a meglepett alak az ágaskodó ló nyergében Fiora volt.