Ha egy tojásból két virág születik
(a történet lektorálatlan, esetleges elgépelésekről plusz véleményt nem kérek)
Kategória: Anime, Ouran Koukou Host Club
Szereplők: Hitachiin Kaoru
Korhatár: 18
Műfaj: Sötét, Dráma, Shounen-ai, Romantikus
Figyelmeztetések: Twincest
Befejezett: igen (Oneshot)
Szavak száma: 5712
Rövid leírás: A történet kedvenceimről a Hitachiin ikrekről szól. Az egészet végig Kaoru szemszögéből formálom meg, az ő érzéseit, nézőpontjait, és hogy „szerintem” mit tenne vagy mit fog tenni. Mivel szeretek animehűen írni, valószínűleg lesznek benne olyan jelenetek, amik az animében és a mangában is szerepelnek (persze kicsit megmásítva:P).
Igazából nem lett olyan, amilyenre igazán terveztem, de ennek ellenére remélem tetszeni fog ez a kis történetem/irományom.^^
Sokakat talán megbotránkoztat, hogy egy fiú ikerpár szerelméről szól ez a történetem (is), így főképp azoknak ajánlom, akik szeretik annyira őket (az ikreket) mint én, és tudják, hogy mind ez csak fantázia :)
Az ősz végi lágy szellőben állva hagyjuk, hogy arcunkat cirógassa a fuvallat, s közben az iskola udvari hirdetőtábláját vizslatjuk megalázva.
Igen… A tervünk összeomlott, és mi is az áldozataivá váltunk alig pár perc alatt. Végül is a végeredmény nem maradt el, hisz az osztályelnököt sikerült „összehozni” az alelnökkel, elég volt egy pici titkot elárulni.
A Halloween est, ha nem is sikerült a legjobban, mégis élveztem majdnem minden percét.
Csak az fájt, amikor elszakadtam Hikarutól egy ádáz ijesztés után. Amikor bátyám ezt követően ránk talált, mérhetetlen boldogság áradt szét a szívemben. Hiába tudom, hogy ezek már csak pillanatnyi örömök, mégis sokat jelentenek nekem. Talán pont ezért… mert tudom, hogy hamarosan vége szakad mindennek.
- Gyertek, menjünk! – teszem a kis páros hátára a kezem, majd ellököm őket előre, de a helyett, hogy követném kettősüket, megállok.
Igen… észrevétlenül haladnak tovább, „illedelmes” bájcsevejt folytatva.
Mit is várok én? Hogy Hikaru talán visszafordul, és mindent fellökve siet vissza hozzám? Éjjel megtette, de akkor csak a félelem és a féltés hajtotta, tudom jól. Most viszont nincs ami hajtsa.
Hikaru észre sem fogja venni, s fokozatosan egyre el fog távolodni tőlem, ahogy most is teszi lépésekben, míg ki nem lép a világunkból.
Ezt a világot mi ketten építettük fel a semmiből. Egymás köré, magunkat bezárva, hogy illetéktelen ostobák ne zargassák szomorú magányunkat, ahogy csak mi tudjuk, hogy melyikünk kicsoda. E köré a szürke világ köré egy tövisekkel, gyomokkal szőtt díszes fémkerítést állítottunk fel, s egyetlen kapujára egy erős lakatot tettünk.
Hogy miért a kapu?
A reményt szimbolizálja. A reményt arra, hogy lesz valaha valaki, aki bejuthat rajta.
Ez megtörtént már akkor, amikor Haruhi a klub teljes körű tagja lett. s véglegesen sarkig tárta kapunkat, amióta meg tud különböztetni minket.
Ezzel… beengedett mindenkit, akik rég óta a kerítés körül sorakoznak. Csak azóta mernek belépni, mióta a kapu nyitva áll, s addig csak külső szemlélőként figyelték meg különc magányunkat.
De idő kérdése… és Hikaru teljesen ki fog jutni a kapun, lépésről lépésre… És ha ez bekövetkezik. Én vajon mit fogok tenni?
Egyet biztosan nem… nem sírhatok.
~*~
A nyár ismételten véget ért, s egy újabb év telt el barátokkal körülvéve. De ami most sokkal jobban körülvesz, az édes bátyám óvó karjai. Ölelésből fonott testmeleg kalácsot alkot karunk és lábunk, hogy egymásba gabalyodva alusszuk az igazak álmát… ahogy mondani szokás.
Arcomat langymeleg napsugár cirógatja végig, ormótlanul kitessékelve az álmot szemeimből.
Egyszerre kedves, mégis kegyetlen a fény. Kiszakít a csodálatos álomvilágból, hogy ezzel a cukormázas világgal kecsegtessen, de a színes máz alatt nincs más, mint szürkeség.
Felnyitom pilláimat, s Hikaru kisimult, alvó arcára vetem ködös tekintetem. Olyan nyugodt, és annyira más ebben a pillanatban. Mindig így alszunk… egymást ölelve és karolva, amióta csak élünk. Van hogy egymás kezét fogva alszunk el, s így ébredünk. Soha nem csodálkoztunk rajta, természetes volt számunkra ez a tudat alatti gesztus. Annyira szeretem, s olyan fontos nekem, egyszerűen egyelőre képtelen vagyok elválni tőle, és még a gondolata is elborzaszt.
De hozzá kell szoknom a gondolathoz.
Kínzó lassúsággal bontom le magamról karjait úgy, hogy ne ébresszem fel. Had aludjon még, tudom hogy egyik kedvenc tevékenysége. Mindent tudok róla, olyat is amit más nem, de egyelőre ez így van rendjén, hisz a tudás kölcsönös, akkor is, ha Hikaru ezt nem veszi észre.
Kicsúszom az ágy szélére, majd egy köntöst felkapva magamra vonulok el a fürdőszoba tompa magányába. Tükrök és márvány az, ami körülvesz, minden tiszta és csillogó, mesébe illő kép.
Biztos vagyok benne, hogy ez lenne Haruhi első gondolata, ha látná, de nekem ez a megszokott reggeljeim közé tartozik, hogy ilyen szobát látok.
Ha kicsinyes lennék, utálnám, s gyűlölném Haruhit azért amit tesz, de én értelmesebb vagyok annál, hisz nem tehet semmiről. Ő csak él, és azt teszi, amit a jelleme, a belső hangja sugall… ha van olyan neki. Ő csak egy egyszerű lány, aki tudatlanul lépett be egy nap a klubunk ajtaján, s azóta ő is fiúnak tettetve magát, nem törődve a téveszmékkel élvezi társaságunkat.
Ha nem ő, egyszer más jött volna el, hogy úgymond elszakítsa tőlem, de történhetett volna fordítva is. A sors kiszámíthatatlan, mégis betájolható, ha tisztán lát valaki. Belépek a zuhanyzóba, és megindítom a meleg vizet, hogy megtisztítsa testemen, cseppjei végigfussanak bőrömön.
Alkaromat nekitámasztom a hideg csempének, s fejem kissé előre döntöm, lehunyom pilláimat.
Oly régóta folyik már ez… új emberek, barátaink lettek, olyan személyek akiket fontosnak tartunk, még akkor is ha szeretjük bosszantani őket.
Nálunk ez a szeretet jele, mindig is szerettünk incselkedni, vagy kigúnyolni másokat. Az, hogy bevonjuk őket a játékba, belső régi énünk kitüntetésként rója fel azoknak akik belemennek a szórakozásba. A világ teljesen más, mióta kitártuk a kapukat, s végül rájöttem…
Ha engedjük, hogy megismerjenek minket… meg tudnak különböztetni.
Tamaki… Kyoya… Honey-sempai…
Mind-mind sorra tudják már, kire mutatva milyen nevet kell mondani, s ez olyan helyzetekben nyilvánult meg, hogy észre sem vettük. Mindig is arra vágytunk, hogy meg tudjanak minket különböztetni, de közben egyek is maradjunk. Igazi ellentmondás vagyunk, ahogy anno Urunk is megmondta. Természetessé vált már ez a közeg, már nem is érdekel minket ez a játék, minden olyan csendesnek, nyugodtnak és idillinek tűnik. Vajon én vagyok az egyetlen, aki a vihar előtti csendet látja mindenben?
Ujjaim közé fogom erősen a sampon tubusát, s egy adagot a tenyerembe nyomva kenem szét hajamon, hogy beledörgölve habot képezzen, megtisztítva vele tincseimet.
Olyan sok élményünk volt a Host Klubban, megszámlálni is lehetetlenség így fejben. Az igazi élmény Haruhi megérkezettével kezdődött, s onnantól vált igazán érdekessé. Egy játékszerként tekintettünk rá, akinek segítségével egyre könnyebben és könnyebben tudtuk Tamakit bosszantani csekélységekkel. A bosszantásunk a lételemünk, ahogy a játékosság, a pajkosság. Igazi ördög stílust alakítottunk ki, s élvezzük a szabad játékteret.
De ez változott egy időre, amikor Renge érkezett közénk, s szerepcserével próbálkozott, mindenkit belevéve a forgatásba, természetesen Kyoya jellemét meghagyva. Furcsa érzés volt hogy én játszottam el a seme szerepét, hisz a kis előadásainkban általában mindig én voltam az uke, Hikaru pedig a dominánsabb fél.
Kosztümös vendégfogadások, saját bálok, élményteázások, megannyi kultúra megjelent már klubunkban.
Na és a tavalyi karuizawai frissítő verseny, és a nyaralás.
Habár sikerült Hikarut megtanítanom valamire, nem is gondoltam saját magamra. Kyoya első gondolata logikus volt. Hisz ha nem ismerném igazán Hikarut, azt is gondolhattam volna, hogy ebből a randi csaliból akár szerelem is alakulhat. De ismerem a bátyámat, így tudom, hogy ő még túl idióta volt ahhoz, hogy ilyet felfogjon. Még most is az…
Látom rajta a bizonytalanságot, hogy nem tudja mi azaz érzés ami belülről mardossa. Én már helyette is tudom jól, régóta. Szereti Haruhit, már inkább lányként, mint barátként, de ezt az egója sem akarja elismerni igazán. Majd én segítek neki túljutni ezen is, ahogy oly’ sok mindenen már.
Leöblítem habos testemet, s magam köré törülközőt csavarva lépek ki a fürdőszobából. Hikaru már az ágyban ül, hatalmasat ásítva vakargatja tarkóját, s csak elmosolyodom látványára.
- Miért nem keltettél fel? – morogja kicsit még az álmosságtól rekedten, mire fejemre teszem a második törülközőt, hogy ne csöpögjön szét a hajam.
- Mert jól aludtál – felelem egyszerűen, és oldalra fordulva leteszem magam az ágyra.
Szinte azonnal, automatikusan mögém csúszik, s kezeit a fejemre téve kezdi el dörgölni erősen a hajamat – Hé! – kiáltok fel fojtott hangon, de nem moccanok, inkább csak tűröm, hogy helyettem dörzsölje ki a hajam… mint mindig…
- Megyek én is – támasztja fejemre tenyerét, és így mászik ki az ágyból – bármikor jöhetnek – mondja még utoljára, szinte csak magának mormolva, s eltűnik az ajtó mögött. Hosszú pillanatokig nézem még, majd lesütöm tekintetem csalódottan a padlóra.
Még mindig vihar előtti csendet érzek, de azt kívánom bárcsak felesleges aggódás lenne az egész. Olyan jó lenne.
~*~
- Sziasztok! – mondjuk kórusban ikremmel, elegánsan intve egyet a közeledő páros felé. Haruhi az, és az egyik barátnője, aki nyárra érkezett hozzájuk. Hikaru szemében azonnal megcsillan a pimasz fény, s ha belül csak egy lágy mosolyt eresztenék meg, követem példáját, s ahogyan ő is, én is újabb játék alanyt vélünk felfedezni. Friss husi, aki még nem ismer minket eléggé.
Leülnek velünk szembe egy asztalhoz, míg mi a terasz párkányén foglalunk helyet, s vígan nevetünk fel Hikaruval, amikor Mei-chan ijedten vizslatja az itallapot. Őt nagyon egyszerű lesz átverni, talán hamar meg is unjuk, de amíg nem, addig jó szórakozó forrás lesz.
- Helló, hölgyek – toppan be édesanyánk, s ebben a pillanatban az újonc lány épphogy nem esik hátra a székkel, mikor meglátja őt.
Mint kiderül, az egyik legnagyobb rajongója, s ő is divattervező szeretne lenni, a nyomdokaiba lépve. Unalmas, érdektelen, mégis nagyravágyó álom egy ilyen egyszerű lánytól. Talán ha szerencséje van, akkor még sikeres is lehet.
Anyám letesz egy tálcát az asztalra, Mei-chan mosolyogva harap bele, s újra csak elkerekednek szemei, mikor észleli, hogy nem valódi sütemény… gumiból van.
Immáron hárman nevetünk fel szerencsétlenségén, ebből jó időre jóllakva a tréfákból.
Visszaülünk helyünkre, miközben a lányok teáznak.
- Melykőtök is Hikaru? Hadd nézzem! – gondolkozik el anyám, pontosan Hikaru felé állva.
- Én vagyok Hikaru – szólal meg bátyám kissé bosszúsan, én pedig csak észrevétlenül felállok helyemről, és a meglepett Haruhi felé igyekszem.
- Menjünk be egy kicsit Haruhi jó? – kacsintok rá cinkosan, és el is kezdem befelé terelni, majd amikor már átlépjük a küszöböt, akkor fordulok felé ismét.
- Tudod… anyánk sosem tudta eltalálni, hogy melyikünk kicsoda, de mikor kicsik voltunk, mindig igazat adtunk neki. Apánk kérésére… - mesélem mosolyogva, mire csak meglepetten figyel. Persze hiába igaz a történet, mindez csak leterelés, hogy bent a szolgálók karmai közé dobva rágassák őt el az öltözőbe. Azért én csak nem öltöztethetem át.
- Milyen szép! Akár egy baba! – ujjong anyám, ahogy Mei-chan is, és mi csak széles mosollyal figyeljük a női ruhába öltöztetett Haruhit – Mei-chan, csinálj róla fényképeket.
- Igen is sensei! – kurjant vissza a lány, és eleget tesz a kérésnek.
Anyám mondja, hogy mozogjon akár a modellek, s az elején ha kicsit sikerül is, a vége teljes káosz, de hát mi Hikaruval nem is vártunk mást tőle, jól ismerjük már, hogy milyen.
Félszegen Hikarurra pillantok, úgy, hogy ne vegye észre, az ő arcán is egy kis pírt látok, ahogy végignéz az újdonsült kis modellen. Sejtettem, hogy ilyesmi reakciót fog kiváltani belőle a jelenet, mégis fáj… valahol. Vajon mit kéne éreznem?
Betoppannak a többiek is, szinte egyszerre.
- Haru-chan kawaii! – visít fel Honey-sempai, hóna alatt a nyuszival, s kezében egy hatalmas doboz, amiről mind tudjuk, hogy sütemény van benne. Tamaki csak elpirul, és tátott szájjal néz. Tudom, hogy ő is mennyire oda van Haruhiért, és hiába csak a lányának hívja, ő is lányként szereti mint sem gyerekként, de nekem Hikaru az első, bármi is legyen.
- Á, szóval ez Yuzuha-san új kollekcióinak egyike – mondja okosan Kyoya, szemüvegét megigazítva. Persze sejtettem én is, hogy felkészülten érkezik, ahogy mindig, és nem tudom emellett mégsem elképzelni, hogy vajon hogyan tud ennyi mindent megjegyezni? Kivételes ez a Kyoya sempai.
Urunk azonnal ránk is rontana, felénk közelít durcás fejjel, de mi már tudjuk, hogy hogyan zökkentsük ki.
- Végeztél már a munkával Misuzu-sannál, Tamaki-sempai? – kérdezzük kórusban, és azonnal leblokkol, magyarázkodni kezd.
- I-igen, tegnap végeztem… igen… - válla fölött átpillantok, majd amint látom, hogy Haruhi szökni próbál, könyökkel oldalba bököm Hikarut.
- Ott fut Haru-chan! – kiáltja Honey-sempai.
- Kapjuk el! – mondjuk ismét ikremmel utána iramodva, és mindenki követ minket.
~*~
A nagy hajsza végeredményeképpen én találom meg a szökevényt, s amikor visszavezetem már csak bátyám és Tamaki hiányoznak. Szétváltunk a házban, hogy gyorsabban megtaláljuk, természetesen pont nekem lett olyan szerencsém, hogy felfedezzem búvóhelyét.
- Merre van Hikaru, és a többiek? – kérdezem zsebre vágott kezekkel, és innentől útjára hagyom Haruhit, úgysem menekülhet.
- Yuzuha-san elment dolgozni, Hikaru és Mei-chan pedig kikísérték őt – feleli Kyoya fagyos hangján – Ami Tamakit illeti – tolja fel ismét szemüvegét az orrán – még mindig Haruhit keresi… - feláll helyéről, s csak bágyadtan nézek utána, az asztal felé állva – Megyek megkeresem őt, addig csak teázzatok – és már el is tűnik az ajtó mögött. Tekintetem leveztem az asztalra, és meglátom a tálcán pihenő egyetlen megmaradt süteményt.
- Csak nem Misuzu-chi féle süti?
- De – válaszol egyszerűen nekem Mori-sempai, így mosolyogva felkapom a tálcát.
- Ezt megmentem, Hikarunak – sóhajtom halkan, miközben magamhoz veszem a kis tálat.
- De te is szereted Kaoru nem? – fordul felém Haruhi. Értetlenül néz fel rám, mint általában amikor igyekszik felfogni maga körül az eseményeket.
- Persze, szeretem. De Hikaru, jobban szereti – magyarázom el kedvesen, de minden hiába, akkor is nagy szemekkel néz fel rám. Hatalmas barna őzike szemei vannak, s hogy tudom, hogy lány, nem csak a ruhájának köszönhetően, azt mondom magamban, igazán bájos, és megértem, hogy sokaknak miért tetszik… engem mégsem fog meg eléggé.
- Kedves vagy Kaoru, igazán… - kezdi halkan, s csak lágyan nézek le rá – , hogy inkább odaadod neki, de… nem hiszem, hogy Ő ettől boldog lesz – egy pillanatra meglepődöm, majd zavart nevetéssel leplezem magam, és beleborzolok hajába.
- Mi… miket beszélsz? – nem értem hirtelen magamat sem. Miért ne örülne neki? Hisz kedvenc sütije. Én is szeretem, de akkor is az Ő kedvenc sütije.
Haruhi leül krémes sütit enni, én továbbra is a terasz ajtajánál maradok, s pont ez után nem sokkal lép be Hikaru és Mei-chan.
Végre!
- Haruhi! Ne sütizz Yuzuha-san új ruhakollekciójában! – förmed rá azonnal, miközben bátyám lassan mellém lépked.
- De… nem találtam rajta a gombot – szabadkozik villával ajkai között, de nem tudom sokáig az ő veszekedésüket figyelni, sokkal inkább Hikaru fura tekintete ragad meg. Olyan… elgondolkodottnak néz ki.
- Kaoru, te is azt gondolod Haruhiról? – néz a semmibe.
- Hogy? Mi? – kérdem értetlenül, hisz ha halványan is, de hallottam a kérdést, viszont nem igazán értem.
- Semmi – hunyja le hosszan pilláit, csak elrévülten figyelem, miközben lassan felém fordul – Ez csak nem Misuzu-chi féle süti? – csillan fel a szeme, én pedig azonnal elmosolyodva tartom felé a tálkát.
- De igen, ez az utolsó. Tessék – lassan ráemeli kezét, csak összeszűkült szemekkel figyelem mosolyogva.
- Te már ettél? – kíváncsiskodik újra halkan.
- Igen, már megettem a részem – válaszolok kedvesen, és csak azt várom, hogy megegye. Már épp a szájához emeli, amikor hirtelen mégis az enyémbe nyomja.
- Idióta – töri le a felét, majd bekapja – Azt hitted, ilyen könnyen tudsz nekem kedvesen hazudni? – csak nagy szemekkel nézek rá, miközben ajkaim között lóg a fél süti, szívem hevesen ver. Hogy vette észre? Nem értem – Ha még egyszer hazudni fogsz nekem, azt nem fogom megbocsájtani – ekkor megáll bennem az ütő egy pillanatra, s erősen vissza kell fognom magam.
Nem sírhatok… megígértem.
Most miért is tenném? Hisz csak egy kedves gesztust leplezett le, jelentéktelen kis apróság. De ebből már tudom, hogy ügyesebbnek kell lennem majd a későbbiekben. Nem árulhatom el magam, még egy levegővétellel sem.
- Hé? Hogyhogy mindenki itt van? – ront be urunk, maga mögött vontatva Kyoya-sempait, aki nyilván eddig vezette Tamakit.
- Merre voltál Uram? Még mindig Haruhit kerested? – lép ikrem Tamaki elé az ajtóhoz, s én csak egy mélyet sóhajtva figyelem, az újabb veszekedés áradatot.
- Kao-chan! Kao-chan! – a szólító felé fordulok lassan – te szerelmes vagy Hika-chanba? – néz rám hatalmas szemekkel, nyusziját ölelgetve.
- Honey-sempai… - pislogok nagyokat meglepetten. Hihetetlen, hogy ennyire látszik rajtam, bár mindig is tudtam, hogy neki jó szemei vannak. Miért hazudnék neki? Nincs értelme – Igen – sóhajtom oldalra nézve – Nem rég jöttem rá, de azt hittem sikerül elrejtenem. Habár nagyon szeretem a host clubot, a barátainkat – nézek a kis csapatra – Hikaru nagyon fontos nekem. De… Az önbizalmam teljesen meghalt – kissé összeszűkült szemekkel figyelek előre, s felcsengnek bennem a szavak.
„Nem hiszem, hogy Ő ettől boldog lesz.”
„Ha még egyszer hazudni fogsz nekem, azt nem fogom megbocsájtani”
Mintha tudnák mire gondolok, vagy mit akarok tenni, és vissza akarnának fogni. De ők hétköznapi dolgokra gondolnak, nem is tudják, mire képesek ezekkel az egyszerű szavakkal.
- Azon töprengek, vajon mit kéne tennem? – sóhajtom csak magamnak, Talán most őt is meglepte, hogy így azonnal kibontakoztam – De megkérhetlek, hogy erről ne beszélj senkinek? – fordulok felé kedvesen mosolyogva, mire csak bólint. Tudom, hogy segíteni szeretne, ismerem már őt is, de ebben nem tud. Ezt magamnak kell tudni, és idővel elintézni.
~*~
- Üdvözlünk! – kántáljuk egyszerre amint kinyílik a klub ajtaja, s vendégeink megérkeznek. Számomra furcsa öltözetben állunk, jobban mondva török ruházatban, egzotikus gyümölcsökkel körülvéve, s a kultúrához illő berendezésekkel. A megszokott rend szerint mindenki lassan elfoglalja a helyét, hogy saját stílusának megfelelően fogadhassa a vendégeket. Mi is így teszünk, s egy kicsi asztalhoz, törökülésben helyet foglalva ülünk körbe. Mellettem Hikaru, velünk szemben a vendégek.
Kissé elgondolkodva nézek magam elé.
Kezdődhet egy újabb év a közös élmények gyártásában. Ez mind szép, és nagyon jó lenne, de sajnos nem elég. Ez csak egyszerű szórakozás a barátainkkal, időtöltés, és örülök, hogy Hikaruval lehetek még ekkor is. De egy idő után ez már nem lesz elég.
- … és látjátok, Kaorun is milyen furcsán áll a turbán… - hallom fél füllel bátyám szavait, s azonnal kapcsolva jövök rá, hogy elérkezett az én jelenetem. Mindig megbeszéljük előre a stratégiákat, persze ezt szinte senki nem tudja.
- Azt mondod… furcsa vagyok? – teszem öklömet a szám elé, az asztalra révedve, majd csillogó szemeim könnyfátyolossá válnak, és megismétlem a kérdést.
- Kaoru… - a forgatókönyvhöz hűen fordul felém, majd átölel – dehogy vagy furcsa, aranyos vagy, tényleg – szabadkozik ártatlan hangon.
- Hikaru! – mondom boldogan, s egy egyszerű öleléssel bezsebelhetjük a sikongatásokat.
Viszont a rajongóink sikolya mellé egy másik is társul, a távolból, s ezt csörömpölés, kerámia törése fűszerezi még meg.
Hirtelen mindenki oda kapja a tekintetét, majd hajunk is égnek áll, ahogy meglátjuk a termen keresztülcaplató kis jószágot, egy mosómedvét. Minden lány felsikít, mi csak ijedt arccal, könnyező szemekkel nevetünk fel, és figyeljük, ahogy a kis állat kivetődik az ablakon, hallani, hogy egy bokorba érkezik.
Az ablakhoz sietünk, még látjuk ahogy felnéz, és Mori-sempait meglátva felcsillannak szemei, de végül mégis elfut.
Ez igazán furcsa volt.
- Azt hiszem hívom a befogókat – morogja halkan Kyoya előkapva mobilját, de Tamaki felpattan az ablaktól, s határozottan kifeszítve karját, ingatja meg mutatóujját mindenki előtt.
- Nem! – rikkantja, és mi csak kíváncsian figyeljük – Nekünk kell elfogni, és visszavinni a természetes élőhelyére! Gyerünk, keresésre fel! Oszoljunk szét.
Ikremmel azonnal felcsillan szemünk, s a nehéz anyagot lekapva fejünkről szaladunk a tudatlan Haruhi felé, s két oldalról hóna alá karolva kapjuk fel.
- Rendben! Akkor mi mentünk – kiáltjuk még hátra, majd kisietünk az épületből.
~*~
Megkezdjük a keresést, de sokadik utánanézés után sem találunk semmit.
- Fiúk, maradjatok csendben – suttogja Haruhi, majd leguggol az egyik bokor tövébe, s követjük példáját, vele szembe guggolva.
- Nem értem, miért kell nekünk keresni – morogja bosszúsan Hikaru szem forgatva, én csak lábaim átkarolva figyelem.
- Szerintem… - szólal meg halkan Haruhi, s mindketten felé fordítjuk tekintetünket – Tamaki-sempai helyesen mondta… - egy pillanatra meghökkenek a mélázó mosolyon amit a lány arca sugároz, majd ikrem felé fordítom tekintetem – Ő tényleg sok mindennel törődik… - hallom még az utolsó gondolatot, de Hikaru dühös arca jobban lefoglal… azt hiszem érzékeny pontra tapintott…
Bőrömet lágyan kezdi mardosni a lehűlt levegő. Beborul az ég, de villámok nem követik az eseményt, így nem kell féltenem Haruhit sem.
- Na jó, elegem van! – pattan fel Hikaru és a labirintus szerű bokorkertbe robog észvesztve.
- Hikaru, várj! – kiáltok utána, és magam mögött hagyva mindent futok utána, de csak sokára érem utól – Várj már meg, gyors vagy!
Hirtelen megtorpan, és azonnal megállok mögötte.
- Miért kell folyton róla beszélnie? – mondja nekem háttal állva, majd lassan fordul felém, csalódottság csillan a szemeiben, még némi dühvel – A Tono így, a Tono úgy… miért? – tenyerei közé fogja fejét, és végül teljesen felém fordul, elered az eső, s én csak ledermedten állok vele szemben.
- Hikaru – mondom halkan, ahogy egy esőcsepp végiggördül az arcomon – Te szereted Haruhit… hisz lány, és ez nem baj… csak féltékeny vagy Tono-ra – mondom halkan, s erősen vissza kell fognom magam. Hiába rejtené el az eső a könnyeket, megígértem magamnak…
- Kaoru… - szólít meglepett arccal, kerek szemekkel, de nem tud többet mondani, ahogyan én sem. Elgondolkodva fancsalodik el, s elkapja rólam tekintetét – Hívom a sofőrt – morogja halkan, s elő is kapja mobilját.
Végig az úton nem szóltunk egymáshoz… egész úton az autóban csak vizesen ültünk egymás mellett, és csak néztünk ki az ablakon.
Ahogy beérünk a házunkba, anyánk és a szolgálók azonnal aggódó tekintettel néznek ránk.
- Hát veletek meg mi történt? – rikkantja anyánk, de csak szótlanul felmegyünk a lépcsőn.
- Csak eláztunk – adjuk a természetes magyarázatot egyszerre, s tovább haladunk.
Hikaru elsőként ront be a szoba ajtaján, azonnal lekapja ingét, minden egyes mozzanatából látom… árulkodik nekem minden izma... Mérges.
- Hikaru – nyúlok utána az ajtóban állva, de meg sem állva megy tovább.
- Lefekszem… kifárasztott az esőben a mosómedve vadászat – morogja halkan, s lassan visszaemelem kezem.
- Rendben… értem… - válaszolom, majd én a fürdőbe sietek. Vizes vagyok még, és a ruha is rám ragadt, muszáj vagyok letisztítani… és azt hiszem… beszélnem kel valakivel.
~*~
- Honey-sempai – ülök szembe vele, könnyező szemekkel, s csak figyelem, ahogy a következő adag sütit a szájához emeli.
- Szóval beszéltél vele? Hamm…
- Akkora egy idióta vagyok – török ki kiáltó sírásban, mire azonnal mellém siet.
- nyugalom Kao-chan! Látod? Itt van Usa-chan! – a kezembe nyomja, és elhallgatok, majd azt szorongatva kezdek mesémbe.
- Ma… amikor láttam Hikaru arcát, nem tudtam visszafogni magam. Elmondtam neki, hogy Tamaki-sempaiban a riválist látja, és hogy féltékeny, mert szereti Haruhit – szinte hadarom a szavakat, majd újabb ál könnyekkel borítva arcomat idegesen kezdem nyúzni a kezemben lévő plüsst – Akkora egy hülye vagyok, elrontok mindent!
- Nee! A nyuszim! – sikítja majd kikapja a kezemből, és megnyugodva nagyot sóhajt – Kao-chan… folyton azt mondod, hogy Hikaru ez, Hikaru az… de téged is sok minden kínoz, ez nem számít?
- Én? Miattam ne aggódj – válaszolom halkan.
- Tudom, hogy törődsz Hika-channal, de… szerintem egy olyan személy, aki nem törődik magával, senkit nem tud megvédeni… - összeszorul a szívem is a szóra.
- Hoyei-sempai… - sütöm le tekintetem elgondolkodva.
Talán… igaza van. Hikaru érdekeit sokkal előbbre tartom az enyémnél, de nekem ez természetes, nem érzem azt, hogy ez baj lenne. Talán annak kéne éreznem?
- Becsületesnek kell lenned magaddal. Te is tudod, hogy Hika-chan nem lesz boldog, ha így viselkedsz magaddal. Most ne gondolj se Hika-chanra, se Tama-chanra… Te mit akarsz tenni? Te mit szeretnél?
- Hogy én? – gondolkodom el lassan, s meglepett tekintetem lággyá válik. Mélyen a szívembe nézek, de nem látok mást… csak bátyám mosolygó arcát. Ez az amit látni akarok, semmi más. Felhúzom térdeimet, átkarolom lábaimat, majd oldalra támasztom fejem – Én csak… - nyelnem kell egyet. Bármennyire is helytelen, mégis igaz – Én csak Hikarut akarom boldognak látni – lehunyom szemem.
- Kao-chan… - sóhajt egyet csalódottan, de felemelem a fejem.
- Honey-sempai… nekem mindenem Hikaru körül forog. Születésünk óta mindig őt tartottam az elsőnek, bármiben. Bármennyire hasonlítunk, ő más mint én. Ő még túl idióta ahhoz, hogy bármit tegyen – mosolyodom el fanyarul – Nélkülem nem boldogul, ezért foglalkozom vele, és csak az minden vágyam, hogy boldognak lássam. Ha nem velem, akkor mással, de csak ezt az egyet szeretném… és ha elértem ezt a célt, csak akkor tudok magammal törődni igazán.
Nem jut szóhoz, ahogy ezek után én sem. Tudom, hogy érdekesen hangzik, de ez az igazság. Szeretem Hikarut, és nincs semmi ami fontosabb lenne számomra a világon mint ő.
- Ez tényleg kedves tőled – veregeti meg felkarom finoman, miközben mosolyog – De mit fogsz most tenni? – kérdezi újra, de teljesen más hangsúlyban. Igen, ez jó kérdés… de azt hiszem, már tudom rá a választ.
- Hazudni fogok… - válaszolom egyszerűen, de csak értetlenül néz rám.
~*~
- Tadaima! – köszönök hangosan, és benyitok a szobánk ajtaján. Habár este van, mégis túl sötét a szoba. Azt látom, hogy bevan húzva az összes sötétítő, a lámpák mind leoltva, s Hikaru az ágy közepén ül, nekem háttal.
- Okaeri – morogja halkan a választ, s egy lépéssel beljebb kerülök.
- Miért van itt ilyen sötét? – nyúlnék a kapcsoló felé, de hangja megállít.
- Gondolkodtam… - válaszol egyszerűen, s megáll a kezem a mozdulatban, s ahelyett, hogy világosságot csalnék a falak közé, bezárom az ajtót, így teljes sötétségbe borítva az egész szobát.
- És mire jutottál? – kérdezem lágyan, és közelebb lépek az ágyhoz, hagyom, hogy a szemem lassan hozzászokjon a sötétséghez.
- Kaoru… Te is kedveled Haruhit? – kisebbre kuporodik teste a kérdés feltételekor. Veszek egy mély levegőt, majd leveszem a sálamat, és közvetlen az ágyhoz lépek.
- Igen… - sóhajtom a választ, majd egy kis hatásszünet után folytatom a mondatot – de tudom, hogy te jobban szereted nálam… nem fogok az utadban állni, sőt támogatlak – fejezem be, s végre tisztán látom körvonalát a sötétségben.
- Kaoru! Ne viselkedj így! – fordul meg azonnal kiabálva, kezeivel az ágyon megtámaszkodva, én pedig feltérdelek a martacra – Azt hiszed boldog leszek attól, ha te… - azonnal elhallgat, hisz belé fojtom a szót, beszédes ajkaira egy egyszerű kis csókot hintek, ujjaimat tarkójánál hajába fúrva.
Torkomban egy gombóc keletkezik amikor elhajolok tőle, de nagyot nyelve erőt veszek magamon, s ezentúl fékezve minden kitörésemet ülök le vele szemben az ágyba. Legalább már elhallgatott.
- Ezt a viszonzatlan szerelmemért… - mondom vigyorogva, de ő csak ledöbbenten érinti ujjait ajkához.
- Te meg miről beszélsz? Honnan tudod, hogy vajon Haruhi…?
- Beszéltem vele – szakítom félbe, egy újabb kis hazugsággal. Ha most is Haruhira gondol… már tudom, hogy könnyen át tudom verni egyszerű füllentéssel… menni fog.
- Be… bevallottad neki? Ilyen könnyen? – meghökkenve tátog kikerekedett szemekkel, kissé elsápadva. Ha tényleg úgy éreznék, ahogy mondom… valóban így történt volna. Más vagyok mint Hikaru, szembe tudok nézni az érzelmeimmel.
- Igen – válaszolom egyszerűen – de visszautasított – mesélem mosolyogva, nem is figyelve reakcióit. A sötétben úgysem látok túl sok mindent – De hidd el… én nem fogom megsértve érezni magam, ha vele látlak.
- Kaoru… - lágyan ejti nevem, s szívem nagyot dobban ebben a pillanatban. Négykézláb közelít felém az ágyon, majd átölel, fejét a vállamra hajtja.
- A legjobbat akarom neked Hikaru, és tudom, mennyire szereted őt, segíteni fogok neked.
- Kaoru… - már nyöszörgi nevem erőtlenül, ujjai ruhámba markolnak, kissé remegni kezd teste… nem értem. Aggódom érte.
- Gyere – viszonzom ölelését, majd oldalra döntve magunkat csapódunk a párnák közé – Késő van, aludjunk.
- Na de… még ruhában vagy.
- Nem érdekel – sóhajtom mosolyogva – de ha szeretnéd, adok pár romantikus tanácsot átöltözés közben – mosolyom vigyorrá alakul.
- Fogd be! Ne piszkálódj velem! – dörren rám suttogva, s csak halkan elkuncogom magam reakcióján.
Szorosan ölelem magamhoz, lehunyom szemem, és magamba szívom illatát.
Szívem kalapál, és csak remélni tudom, hogy nem érzi a vastagabb ruházatom alatt. Könnyfátyol borítja szemem, ha kinyitom, ezért inkább csak szorosan lecsukom, hogy ne szökjenek ki. Megígértem, hogy nem fogok sírni. Széles mosoly terül arcomra, mély pírral párosulva, ahogy saját magamra gondolok. Elloptam a bátyám első csókját, a sajátomét is feláldozva.
~*~
Mikor vége az utolsó órának is, zsibongva, kisebb zajjal vonulnak el a többiek, de mi csak lassan pakoljuk össze a holmijainkat. Tamaki és Kyoya egymás után úgy tűnket el mint szürke szamár a ködben, és nélkülük a klubot nem tarthatjuk nyitva, előttünk áll az egész délután… azaz… Hikaru és Haruhi előtt.
- Vajon merre lehet Tamaki-sempai, és Kyoya-sempai? – kérdi szinte csak a semmibe Haruhi. Mi sem tudjuk a választ, így nem is próbálunk meg feleli, csak nyitva hagyjuk a kérdést. Ha hazajönnek, biztosan meg fogjuk tudni.
Hikaru csak rémülten réved előre, fanyar mosollyal nézek rá, majd egy kedvesebbet erőltetek magamra, és könyökömmel oldalba bököm ikremet.
- Hikaru – suttogom erőteljesen, mire végre nagy nehezen erőt vesz magán, és Haruhihoz lép.
- Haruhi… ha ráérsz… e-eljönnél velem valahová? – fenekemet a padnak támasztom, s elkényelmesedve teszem karba kezeimet, egyik lábamat keresztbe teszem a másik előtt.
- Um… persze, a Host Klub úgyis zárva, de…
- Én megyek – szólök közbe azonnal, mielőtt engem is megemlítene. Tudom, hogy mindig azaz első gondolata, hogy én és Hikaru mindent együtt csinálunk, s hogy tartsak-e velük, de most nem hagyhatom ezt meg – jó szórakozást – hónom alá csapom a könyveket, majd kezeimet zsebre vágom, és rájuk sem nézve megyek ki a teremből, nyitva hagyva magam mögött az ajtót.
Valahol legbelül mardos a bűntudat, hogy hazudnom kellett azért a testvéremnek, hogy neki jobb legyen… de egy nemes cél érdekében történt, akkor mégis miért fáj ennyire? Talán önző volnék?
Nem… akkor minden áron azt akartam volna, hogy Hikaru csak velem törődjön. Csak a szívem önző, hisz magáénak akarja mégis az eszemre, a lelkiismeretemre hagyatkozva segítettem neki, hogy feleszméljen, hogy beismerje azt, ami őt régóta gyötri.
Én már rég beismertem, csak soha nem hangoztattam.
Hikaru és én… születésünk óta csak egymásnak voltunk. Sokáig nem engedtünk be senkit a világunkba, csak egymásra számítottunk. De aztán egy nap belépett ő… Egy lány, aki kiteljesítette, sőt teljesen kitágította a világunkat, hogy többen férjenek köreinkbe. Habár hálás vagyok neki, egyben szomorú is. Amit a legjobban szeretek csak úgy lehet boldog, ha elengedem magam mellől. De ha ez az ára a boldogságának, örömmel áldozom fel egy időre az érzéseimet.
Az igazság az… hogy Hikaru a legfontosabb számomra a világon.
Szívem összeszorul, ahogy én a folyosó egyik végén állok, s hangjaikat hallom a másik végen. Mellkasomhoz kapok, majd nagy nehezen veszek egy mély levegőt. Összemarkolom magamon a ruhát, majd folyamatosan nyeldekelve fogom vissza kitörő könnyeimet.
Futni kezdek…
Észvesztve loholok azért, hogy ne lássanak meg, túl nagy lenne a késztetés.
Évekig csak az egymásba vetett hitünk éltetett minket, de ez rég megváltozott, mióta barátaink vannak, és egy közösség részei vagyunk… Azt akarom, hogy Hikaru szabad legyen. Hogy kiszabaduljon abból a világból ahova születtünk, amit felépítettünk.
Szeretem Hikarut. Szeretném boldognak látni. Szeretném látni az őszinte mosolyát. Ez hajtott mindezidáig, de most valahogy mégis minden összeomlani látszik.
Gyorsan haza kell érnem.
~*~
Oldalt fekszem a sötét szobában, s összegörnyedve egy párnát erősen ölelve tekintek ki a fejemből üveges szemekkel.
Vajon megérte? Vajon tényleg megéri mindezt? Miért ingott meg az utolsó utáni pillanatban a magabiztosságom? Azt hittem így lesz minden jó, és én is elégedett leszek, de nem… Nem érzek mást csak hatalmas űrt, egy végtelen ürességet a szívemben, ami abból keletkezett, hogy hagytam kilépni bátyámat a világunkból.
Már csak én vagyok benne… én és a tövises kerítés, a zöldellő levelek, és a szürke égbolt. Ennyiből áll az egész.
Ha lehunyom szemem, őt látom magam előtt, ahogy kezét felém nyújtja, de még jobban fáj amikor felnyitom pilláimat, és csak a sötét függönyt látom lustán libbenni az esti széltől.
Halk nyikordulással nyílik az ajtó, felcsillan szemem, majd szívem eszeveszett kalapálásba kezd. Erősebben szorítom magamhoz a párnát, s hallgatom lépteit, nem kapcsolja fel a villanyt.
- Alszol, Kaoru? – kérdezi suttogva, s lassan megrázom fejem.
- Nem – válaszolok még halkabban, de nem fordulok felé. Nem akarom most látni.
- Értem – hangja bágyadt, túl nyugodtnak érzem.
Összeszorítom szemem, amikor megérzem, hogy leül az ágyra, s becsúszik a takaró alá, minden egyes mozzanat érzékeimet karcolja.
- Én viszont alszom. Oyasumi.
- Oyasumi – válaszolok halkan, miközben elernyed testem. Nem ér hozzám… nem fekszik közel. Hideg körülöttem, az ágy, és hiába vagyok betakarva, fázom. Elhagyatott érzéssel kell szembenéznem mostantól, minden nap ez lesz, ha nem változtatok.
De túl fáradt vagyok ahhoz, hogy most ezen gondolkodjam. Túl sok volt ez a mai napra, jobb lesz ha én is alszom egyet. Tiszta fejjel könnyebb lesz gondolkodnom.
~*~
Mikor kinyitom szemem, éles világosság csap le rám, orvul elvakítva, de hunyorogva, s ásítozások közepette sikerül hozzászoknom a fényárhoz, végül felülve az ágyban körbenézhetek.
Egyedül vagyok. Soha nem ébredtem még így egyedül, vajon merre lehet.
- Hikaru! – mondom halkan, s kis vízcsobogás csapja meg a fülem. Felkelek az ágyból, álmosan cammogva jutok el , végül megállok a fürdő ajtajában, teljesen ledöbbenve.
- Hikaru?
- Á, Kaoru… Jó reggelt! - köszönt mosolyogva, fejénél matatva, ahol haja… teljesen fekete. Meglátja meghökkent arcomat, és elvigyorodva borzol bele tincseibe – jól áll ez a szín ugye? – kérdi vidáman, de csak megrázom fejem, hogy észhez térjek.
- Na de Hikaru… miért?
- Tudod… Kaoru… mi mindig is késztettük az embereket arra, hogy különböztessenek meg minket, és megharagudtunk, ha nem találták el. Pedig csak egyszerűen a megjelenésünkön kellett volna változtatni. Így sokkal gyorsabb, mert azt hittük, hogy az emberek az idióták, de valójában csak mi nem tettünk egy kis erőfeszítést, hogy megkönnyítsük a dolgukat.
Nem… egyszerűen nem értem mire akar kilyukadni, hiszen ezt… ezt már rég tisztáztuk, még az egyforma hajviseletünk ellenére is meg tudnak már minket különböztetni, akkor miért van erre szükség?
- Akár külön szobába tehetnének minket, akár külön lehetnénk a Host Klubban. Nem változtatna a tényen, hogy ikrek vagyunk! Szerintem téged félreismernek Kaoru!
Folyamatos lesokkolt állapotban figyelem minden mozzanatát, nem tudok szóhoz jutni, és azt sem tudom, hogy mire gondoljak. Azt sem értem most, hogy ő mire gondol, pedig szeretném megérteni.
- Éjjel gondolkodtam… Amióta csak élünk, egymásnak voltunk, csak egymásra számíthattunk, de ha ez így is marad, az megölné az érzéseinket – szívem kettészakad szavai hallatán, s ez még egy visszautasítástól is fájdalmasabb számomra főleg, hogy tőle hallom mindezt.
- De… - folytatja tovább, én pedig moccanni sem merek – Ez nem jelenti azt, hogy el kell válnunk egymástól – felém lép, és alig fél méterre áll meg tőlem.
- Tegnap beszélgettem Haruhival, és rá kellett jönnöm arra, hogy ha szeretem is, valahogy nem ugyan az, ahogy elképzeltem. Valami hiányzik, és ő segített abban, hogy ezt megtaláljam.
Ha ajkaim tudnának mozogni ebben a pillanatban, most megkérdezném azt ami igazán érdekel, de képtelen vagyok még a szabályos légvételre is.
Megfogja kezeimet, és közelebbről néz a szemembe.
- Kaoru, mi ikrek vagyunk. Tudod mekkora ajándék ez az életben? A normális emberekből, csak egy van, csak egy-egy arc létezik, viszont mi ugyan azt az arcot viseljük, belül mégis mások vagyunk.
Egy ajándék vagy nekem Kaoru – kezeit felvezeti, és arcomat közrefogja velük, egyre közelebb hajol hozzám – Egy ajándék, Kaoru, ami mindennél fontosabb számomra a világon, amiért bármit feladnék, amióta csak élek.
Nem bírom tovább, s lesütött pilláim alól csillogó könnyen potyognak a hideg csempére, megállíthatatlan zuhatagot képezve. Az eddigi erős gát lebomlott, és a felgyülemlett keserűség a könnyfolyam által távozik belőlem.
Szívem megtelik szeretettel, és ha ez álom, azt kívánom bár csak ne érne véget.
- Azt hitted beveszem a kis hazugságokat, hogy Haruhit szereted? Nekem nem tudsz hazudni.
- Hikaru – szipogom erősen, majd kapaszkodót keresve markolok ruhájába, összegörnyedek, de hagyom, hogy még mindig arcomra font ujjaival tartson meg. Homlokát az enyémnek támasztja, de még ekkor sem tudom abbahagyni a sírást.
- Szeretlek Kaoru, és ezen semmi nem változtat. Ha jellemben különbözőek vagyunk, és az arcunk mégis egyforma, az sem akadályozhat meg – egy olyan meglepett puha csókot ad, mint amilyet én pár nappal ezelőtt, s amint elhajol tőlem, és azonnal szorosan ölelem magamhoz.
- Hikaru – nyekergem még mindig könnyáztatta arccal, el nem eresztve, míg ölelésem viszonzásra nem talál.
Egy rendkívül erős kötelék tart minket össze, ami ezzel, most csak még erősebbé vált. A jellemünk már elkezdett kibontakozni, de még nem vált teljessé és igazán egyedivé, de tudom, hogy egymást segítve ezt is kialakítjuk.
A szívemben keletkezett űr olyan gyorsan töltődik meg, ahogyan keletkezett, s hűlt helyén nincs már más, csak a tojásból kikelt két, különböző színű, egyforma virág.
|
