|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| timcsiikee | 2010. 03. 02. 01:01:02 | #3968 |
Karakter: Myoga(szálloda )
Myoga:
Puha csókba merülve ízlelem meg cseresznye ízű ajkait, majd még beljebb kutatva érzem meg azt a lány nőiességet, amit sugároz. Minden porcikájából árad ez a kisugárzás, ez az érzés, ami magával ragadva vonzz egyre jobban hozzá. Közelebb bújik, kezei arcomra simulnak, de a hosszú pillanatok után mégis el kell váljak tőle. Arca kipirult, akár egy bontakozó virág, mely friss szirmait pompás színekben tünteti fel, s olyan puha is akár egy rózsa bimbója. Látom rajta a meglepettséget, a meghökkenést. Feszültséget kreál a csend, de inkább felszólalok, hogy eloszlassam ezt az érzést.
- Tegyük helyére a könyveket, jó? – biccent tétován válaszként, majd felállunk a földről, mintha mi sem történt volna – Ezeknek hol a helye? – megmutatja, s segítek is neki egy magasabb polcon pakolni, de hirtelen kutyusom szalad előre.
Oh… róla teljesen elfelejtkeztem hirtelen, pedig nem szokásom. Aggódva hajol le hozzá, nagyon édes látvány, de közlöm a tényt, amit én látok, hogy Shimo-chan csak sétálni szeretne.
Felajánlja, hogy elkísér minket, amit örömmel fogadok el. Ki tudna visszautasítani egy ilyen ajánlatot?
Megindulunk a park felé, mikor már bezárta az üzletet, s mellém állva haladunk tovább, Shimo-chan vezet minket.
- Egyébként… - mondja halkan, és felé fordulok - megnézted tegnap este, hogy mit írtam a könyvbe? Tudtam, hogy valamit teljesen elfelejtettem.
- Ne haragudj, kiment a fejemből. Volt még pár dolgozat, amit elfelejtettem kijavítani – szabadkozom zavart mosollyal. Remélem nem tűnök ezzel előtte nagyon bunkónak, hisz nem szándékosan tettem.
- Ugyan. Ráér. Csak eszembe jutott – nem szeretek ilyen csalódott arcot látni, pláne nem, ha valakinek a mosolya milliószor szebb.
- Holnap már végre hétvége. Te is pihenhetsz egy kicsit – jegyzi meg csak úgy a semmiből, ahogy leülünk egy padra.
- Hát nem jön rosszul, az biztos – válaszolom egy sóhajjal, majd elmosolyodom. A hétvége mindig egy felüdülés számomra a sok értetlen gyerek után.
- Um… ano… - erre felkapom fejem – Myoga-san. Nem lenne kedved holnap átjönni hozzám ebédre? Shimo-chant is hozhatod, még neki is főznék külön... Persze csak ha van kedved, és nincs más dolgod...
Összehúzva magát zavartan birizgálja ujjait édesen, arca kipirult, jól látom, hiába bújt a tincsek mögé.
Elsöpröm haját a füle mögé, hogy lássam a rózsás arcot, majd mutató ujjam simításával irányítom magam felé tekintetét, és mosolyogva nézek le rá.
- Ezer örömmel – válaszolom halkan, s bármennyire is nagy a késztetés, most nem csókolom meg, ilyen nyilvánosság előtt még nem merem, nem akarok rosszat neki sem. Pedig annyira szép.
~*~
Mikor haza érek, első dolgom, hogy előkapjam a könyvet, s olvasás közben, mosollyal ajkaimon elolvassam a sorokat.
”A világ legdrágább irodalomtanárának, költőjének, és a legodaadóbb gazdinak!
Sok szeretettel: Ami-től”
Kedves, édes és ártatlan. Melengető szavak egy suttogó szájból, szinte magam elé tudom képzelni mosolygó arcát, ahogyan ezt elmondja nekem. Szívemben melegség árad szét, ahogy hallom a szavakat képzeletemben, végül kinyitom a szemem.
Combomra csapok, és kutyusom azonnal ölembe pattan, Hátára lököm, és dögönyözni kezdem a kis édest.
- Hallod Shimo-chan? Én vagyok a legodaadóbb gazdi! – mondom neki, míg ő morogva próbálja öklömet elkapni. Felkuncogok ahogy végül feladja, majd lepattanva ölemből a konyha felé megy, és nyüszíteni kezd.
- Megyek már, megyek! – mondom halkan, és letéve a könyvet indulok meg utána, hogy a legodaadóbb gazdi enni adjon kutyusának.
~*~
Este, egy kellemes tea mellett ülök le íróasztalomhoz a szobában, s felkapcsolva a kis asztali lámpát biztosítok magamnak elég megvilágítást. Úgy érzem, ilyen kedves szavak után, illik viszonozni a kedvességét, és úgy döntök, egy apró verssel, ha meg tudnám mosolyogtatni, az nekem már maga lenne a boldogság is.
Mindig is szerettem, ha érzéseket csalok az emberekbe a szavakkal, hisz hatalmas ereje van.
Egy szó képes megnevettetni… megríkatni… feldühíteni… akár szeretetre ösztönözni is. Bármire.
A szónak hatalma van, s ezt kihasználva én most ajándékozni fogok vele.
Lehunyom szemem egy korty tea után, s elmélázva emlékeimben felidézem… a varázslatos csókot.
„Egy parázs, mi kipattant szívemen át,
Fejedre helyezett egy glóriát.
Angyali arcodra tekintettem én,
Olyan voltál mint egy égi tünemény.
Varázsképet képzett az álom,
Majd rájöttem mindez a valóságom.
Közelebb hajoltam, kívántam a percet,
Tekintetedbe merülve, elmúltak a percek.
Ajkam ajkadhoz ért, végtelennek tűnőn,
Úgy éreztem, a nyíló rózsa mardossa bűnöm.
Egy angyali csók, mire szívem vágyott,
S megszereztem egy pillanat alatt a vágyálmot.
Bársonyosan simítva érintetted arcom,
S a földöntúli érzés hagyott rajta nyomot.
Bűnöm tovaszállt pillangószárnyon,
Csókod emlékeimben él, akár egy álom.” *
Rég nem írtam ilyet, s meg is lepődök saját magamon. Már csak egy cím kell neki, de ezt is azonnal a helyzet adja. Ha egy ilyen lány képes egy verset így megihleti egy férfi szívében, csak egy múzsa lehet.
Átírom a verset egy díszesebb papírra, szépen kanyarintott dőlt betűkkel, gondosan ügyelve a az alakokra, s végül a tetejére biggyesztem a címet: A múzsa csókja.
Tökéletes.
Úgy érzem, ez megfelelő ajándék lesz számára, nem csak a könyvben hagyott üzenetért, hanem a vendégségbe hívásért is.
~*~
Szombat délelőtt van, s már látom, hogy nem járok messze lakásától, ezért lassítok, Shimo-chant is visszahúzva. Nyüszög egy párat, ahogy a pórázát rövidebbre veszem, majd csitítva hallgattatom el.
Nem illene idő előtt odaérni, ezért kényelmes tempóban haladok tovább, míg végül nem elérkezik a megfelelő idő, és ekkor sétálok a házához. Szép, rendezett, és otthonos. Tökéletesen illik hozzá, szebbet nem is tudtam volna elképzelni.
Becsengetek, kutyusom vakkant egyet, de megint csak elhallgattatom suttogva.
Mikor kinyitja az ajtót, és felragyog arca, azonnal mosoly szökik az én arcomra is, ahogy végigmérem.
Úgy látom még a főzés közepén van, talán még mindig túl korán jöttem, és már szabadkoznék is, mikor…
- Szia! gyertek beljebb – invitál be kedvesen, s szóhoz sem jutok, csak viszonzom köszönését, és beljebb lépek, ahogy kéri. A pórázt leveszem Shimo-chanról, aki azonnal randalírozni kezd, azaz elfut mellőlem. Mindig ezt teszi, ha egy kis szabad utat kap.
Ahogy meglátja, halkan felkuncog. Annyira szép…
Levetem cipőm, majd rá nézek kedvesen.
- Elolvastam – mondom mosolyogva, és az arcára pír kerül, elárulja nekem, hogy ebből a félszóból is érti, hogy mit mondtam – Köszönöm! – teszem még hozzá.
- Igazán… nincs mit – hebegi zavartan, szívem megmoccan, majd előkapom az egyszerű kis kék borítékot, amit megszeppenve figyel.
- Ezt neked hoztam – adom át kedvesen, bőröm aprót bizsereg, amikor lágyan hozzáér ujjamhoz az ajándék átvétele közben.
- Mi ez? – vizsgálja kíváncsian.
- Csak egy kis ajándék – válaszolom készségesen, de amikor éppen bontaná ki, lefogom ujjacskáit, és finoman markomba veszem, így nézek mélyen a szemébe, mosollyal arcomon – Még ne… majd ha nem leszek itt.
*A vers saját, nem ellopni, vagy annak leharapom mindkét fülét :P
|
| Blacky | 2010. 01. 25. 20:07:40 | #3397 |
Karakter: Ami (Szálloda)
Ami:
Félve nézek az egyikre, aki közelebb jön a pulthoz, rágóját undorítóan pukkasztgatva.
- Se.. segíthetek valamiben? – cincogom halkan. Csak nyugi, Ami... nem lesz itt semmi gond.
- Hja – bólint. – Végzős gimis könyveid vannak, cicám? – mit képzel ez? Ez nem egy könyvtár! Itt ritka és minőségi regények, újságok találhatók, nem holmi lomos tankönyvcsomagok! És mi az, hogy cicám??!
Viszont ezt azért ilyen formában mégsem mondhatom neki... Higgadjunk le, csak szépen, udvariasan...
- Sa.. sajnálom, de nem tartunk iskolai könyveket... – motyogom halkan. – De ha ajánlhatok pár helyet...
- Csapnivaló kóceráj! – vágja rá rögtön, majd egy hirtelen mozdulattal lesöpri a pulton heverő könyveket, s folyóiratokat, én pedig ijedtemben hátraugrok, torkomból egy halk sikkantás tör utat magának.
Összeröhögnek hátul a társai, én pedig menekülő-reflexmozdulattal lépek hátrébb, kezeim gyorsan szám elé is kapom. Itt a vég... megaláztak. Erősebbek. Fel sem vehetem velük a versenyt...
De hát... mégiscsak a boltról van szó! Ezt nem hagyhatom. Már csak emiatt sem.
- Kérem, távozzanak az üzletből, most! – csattanok fel valamivel hangosabban, de torkom rögtön össze is szorul. El sem tudom képzelni, ezért mit tesznek velem....
- Mert ha nem? Akkor mit teszel, aranyom? – háborodik fel. Hogy mit? Ez nagyon jó kérdés...
- No lám, Akuma-san... – üti meg fülem hirtelen Myoga-san hangja, mely most korántsem kedvesen, inkább határozottan cseng. Sápadtan kapom felé tekintetem, nem nagyon jutnak el tudatomig beszélgetésük hangjai, az enyhe sokk halvány fátylán csupán az szűrődik át, hogy az egyik fiú a tanítványa, a következő pillanatban már öklét látom lendülni, szemeim nagyra nyílnak a meglepetéstől, majd a rémület hevében gyorsan zárom össze őket.
Úristen... verekedés.. ebben a boltban... ami olyan kedves nekem... és.. és Myoga-san...
- Takarodj innen, és ha többet nem látlak meg a környéken, talán nem rúgatlak ki – az első épkézláb mondat, amit tisztán és világosan megértek. A kis csengettyű az ajtó felett jelzi, hogy a „veszély” elhárult.
Még mindig megrökönyödve állok a pult mögött, nem bírok megmoccanni. A gyors események teljesen letaglóztak. Egyrészről megkönnyebbültem, másrészről még reszketnek a tagjaim, és hirtelen most nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy Myoga-san... megmentett...
Tény, hogy nem ilyennek ismertem, de... örülök. Hiszen megvédett a suhancoktól, amikor én kiszolgáltatva álltam... ezt nem minden férfi tette volna meg értem.
Mire felocsúdok az eseményhorizontból, már azt látom, hogy a tanár úr a könyveket rendezgeti a padlón.
- Jaj várj! Segítek! – nyilvánulok meg végre, és odasietek hozzá, hogy rendbe rakjuk az iratkupacot.
Elmélyülten rendezgetünk, csak akkor áll le hirtelen a kezem, amikor forró tenyerét érzem hirtelen kézfejemen. Furcsa érzés száguld végig a testemen, arcomba vér szökik, ahogy felpillantok feketés szemeibe...
Tekintetem megremeg közelségétől, orromat betölti finom, nyári záporra emlékeztető, kesernyés illata. Érzem, hogy valósággal forrni kezd a bőröm arcom almáin, a távolság, ami köztem, és finom vonalú arca között van, lassan kiegyenlítődni látszik. Óvatos mozdulattal zárom össze pilláim, forró lehelete perzseli bőrömet, meleg ajkai gyengéden fonódnak a számra.
Halvány remegés söpör végig tagjaimon, altestem talán kissé jobban össze is rándul, ösztönösen bújok biztonságot nyújtó karjaiba, meleg ölelésébe...
Finom, visszafogott csók, meghitt pillanat... Kezeim maguktól indulnak meg, hogy végigsimítsák jóképű arcát, de sajnos a levegőhiány elválásra kényszerít tőle.
Jaj.. annyira... zavarba jöttem... Most.. hogyan tovább?
Lesütöm tekintetem, és a padló parkettáját kezdem nézegetni, de perifériámmal jól látom mosolygó arcát. Biztos jól mulat rajtam!
Még megszólalni sem bírok...
- Tegyük a helyére a könyveket, jó? – józanít ki felálló alakja, és egy zavart biccentés kíséretében én is felpattanok egy könyvcsomaggal a kezemben. Nyugalom... próbálj nyugalmat erőltetni magadra. Hiszen csak egy csók volt...
De hát mi az, hogy „csak”?! Még milyen csók!...
- Ezeknek hol a helye? – ébreszt fel hirtelen mély hangja. Csak most látom, hogy pont egy régi folyóirat sorozat van a kezében.
- Um.. ott, azon a polcon. – mutatok egy sorra, már amennyire tudok, a teletömött kezeimmel. Hú.. ez olyan kínos... Úgy viselkedek mintha semmi nem történt volna. De... mégis mit kéne tennem? Annyira váratlanul ért... de persze jól is esett, csak...
Régebben tettem egy fogadalmat, hogy csók csak a harmadik randevú után történhet meg. Mondjuk, ha beleszámítjuk az első találkozást, az önmagában véve már randevú, vagy nem? Áh, nem, az más volt...
Na jó, inkább nem kavarok tovább.
Odalépek az egyik könyvespolchoz, hogy a legfelső állványra felhelyezhessem a könyveket, de sajnos az én termetem nem bizonyul elégnek. Már éppen fordulnék vissza, hogy az asztalra tegyem őket, de Myoga-san mögém lép hirtelen, és kiemeli kezemből az irományokat, s könnyűszerrel a helyükre teszi őket.
- Kö.. köszönöm! – hálálom meg gyorsan, és megpördülök, hogy elcsodálkozzak. Kö.. közel van... – M-myoga-san... én... – próbálkoznék egy értelmes mondat kinyögésével, ebben a pillanatban egy vidám csaholás ment meg a mély zavartól, és mindketten a sarokból kirohanó Shimo-chanre kapjuk a tekintetünk.
- Oh, róla meg is felejtkeztünk... – váltok témát immáron könnyűszerrel, és leguggolok, hogy megsimíthassam hófehér buksiját. Fájdalmasan nyöszörög kicsit érintésemre, és szűkölni kezd. – Huh? – lepődök meg. – Mi a baj? – aggodalmaskodok. Csak nem beteg szegényke?
- Szerintem csak sétálni szeretne... – mosolyodik el Myoga, és ő is lehajol kutyusához. Áhhá... sétálni, mi? Hehe.
Rápillantok az órára. Délután három. Pont lejárt a délutáni műszakom. Ilyen véletlen nincs.
- És kik vagyunk mi, hogy megakadályozzuk ebben? – nevetek fel kicsit, majd felmagasodom. – Veletek tarthatok? Már úgyis végeztünk itt mindennel. – lépek újból a pulthoz, végig Myogára pillantva, várva a válaszát.
- Persze, miért is ne. – egyezik bele mosolyogva, amitől az én ajkaim is kigörbülnek.
***
Miután bezártam a boltot, a park felé vettük az irányt, de szegény tanár úrnak végig szorosan kellett fogni Shimo-chant, hogy ne pisilje le sorozatban a fákat. Hehe...
- Egyébként.. megnézted tegnap este, hogy mit írtam a könyvbe? – kezdeményezek beszélgetést, ahogy beérünk a városi park területére. Szép idő van, a Nap is magasan jár még, sok szülő kijött a gyerekével, de a kutyás gazdik tábora sem csekély.
- Ne haragudj, kiment a fejemből. Volt még pár dolgozat, amit elfelejtettem kijavítani. – fordul felém. Óh értem... persze, nyilvánvaló, hogy sok dolga van. Miért kellett egyáltalán megszólalnom?! Mindig csak rosszat teszek saját magamnak.
- Ugyan – legyintek mosolyogva. – Ráér. Csak eszembe jutott.
Leülünk egy közeli padra, Myoga pedig elereszti kicsit ebét, hadd rohangáljon kedvére a puha fűben. Nem messze van egy szökőkút is, és mosolyogva nézem, ahogy a kisgyerekek egymást fröcskölik a frissítő vízzel.
- Holnap már végre hétvége. Te is pihenhetsz egy kicsit. – nézek rá kedvesen.
- Hát nem jön rosszul, az biztos... – sóhajt egyet fáradtan, majd kissé hátrahajtja fejét a padon pihentetően, karjait kitárja, és ez remek alkalom arra, hogy közelebb bújhassak hozzá. Nem tudom, hogy miért, de... olyan jól esik a közelében lenni.
Valamint...
Nem akarom, hogy a könyvesbolti tartózkodásom miatt azt higgye, hogy nem kedvelem... amikor nagyon....
- Um.. ano.. – pirulok el ismét, amikor meglepett tekintetével szembesülök. Visszahúzódnék, de vállamat érintő keze nem enged. Már.. már én sem tudom, mit akarok... Pedig illene...
- Myoga-san... – futok neki még egyszer. – Nem lenne kedved holnap átjönni hozzám ebédre? Shimo-chant is hozhatod, még neki is főznék külön... – emelem öklömet a szám elé, és halkan felkuncogok, de hamar észhez térek. – Persze csak ha van kedved, és nincs más dolgod...
|
| timcsiikee | 2009. 11. 01. 11:51:53 | #2341 |
Karakter: Myoga(szálloda)
Myoga:
Szemei egy pillanatra düllednek ki, ahogy megkóstolja a levest.
- Ez nagyon finom! – kedves mosollyal ajkain jegyzi meg, és erre én is elmosolyodom.
- Igen, itt nagyon jól főznek – teszem hozzá – Ezért is az egyik kedvenc helyem.
- Azt hiszem magam is törzsvendég leszek itt… - ezt jó hallani, hogy valakinek hasonló az ízlése mint nekem, boldoggá tesz. Ahogy folyik a vacsora, látom hogy eleinte görcsös beszéde kezd lassan kioldódni, és egyre felszabadultabb aminek nagyon örülök. Nagyon kedves és helyes lány… nő. Művelt és aranyos, rég nem találkoztam ilyennel. Mint minden mókás történetbe, most is én édes kutyusom kerül a képbe, majd róla mesélek egy érdekes storyt, amikor… még csak nem olyan rég vettem őt meg, és még nem volt szobatiszta… Peresze egyik vendégem sok mindent látott akkor, és azóta is felemlegeti. De már nem is nagyon érdekel, inkább nevetek rajta én is utólag. Kedvesen végighallgat, és ő is mesél, csodásan folyik az este, kellemesen érzem magam mellette. Mikor hozzák a tonhalat, elhalkulunk egy pillanatra, s mikor a megvilágosodás tör rám, úgy jut eszembe egy dolog, hogy mit is hoztam magammal, és hogy miért.
- Jut is eszembe… - mondom halkan, majd táskámhoz hajolva előveszem a könyvet, amit tőle kaptam a másikért cserébe – Ezt elfelejtettem dedikáltatni… - mondom mosolyogva, és egy tollat is mellékelek neki mikor kezébe adom. Az ajándék könyveket olykor illik aláírni.
Ő szép ajkaira is molyos csúszik, majd úgy veszi el tőlem.
- Ezt az írónak kellene megtennie, de remélem beéred velem is… - ölébe teszi a könyvet, és édes mosollyal firkant bele valamit, összecsukja, és visszaadja nekem.
Már épp nyitnám ki, hogy kíváncsi természetem láthassa a nekem címzett kis üzenetet, de rámszól.
- Ne most! majd otthon nézze meg, vagy amikor már nem leszek a közelében… - édes pír dereng fel arcán, és nem bírok ellenállni, habár nehezemre esik, de a kedvéért megteszem. Bár látom mennyire zavarban van, hisz megint nem tegezett.
- Rendben van – egy sóhaj hagyja el ajkaim, hátha meggondolja még magát, de semmi így elteszem.
Mikor elfogyasztjuk a halat is, desszertet válaszunt, és nem mást mint a kedvenc fagyinkat.
Elhúzódik kicsit az este, s mikor megjegyzi, hogy lassan indulnia kéne, szomorúan hallom, de teljesen megértem. Felajánlom, hogy elkísérem, de sajnos messze lakik. Nagyon kár, szívesen megnéztem volna a házukat. Illedelmesen köszöni meg a vacsorát, bár ez természetes, hogy elhívtam, nagyon örültem a társaságának. Viszont, legalább abba beleegyezik, hogy az állomásig elkísérjem. Nem szeretnám, ha bármi baja történne.
~*~
Lassacskán kiérünk, majd szembe állva velem szemeit lesütve szólal meg halkan.
- Köszönöm, hogy kikísértél.
- Ugyan… Aztán vigyázz magadra hazafelé – mondom ki gondolataimat is, és előveszem tanár énem, hogy újra feloldottabbá tegyem a pillanatot.
- Majd igyekszek, sensei! – vigyor terül el szép arcán hangnememre, ami engem is széles mosolyra késztet, válaszával együtt – Akkor… holnap találkozunk… - mondja halkan, csak tétován nézek le pironkodó arcára, ahogy gondolkodik valamit. Szeretném tudni, hogy vajon min.
- Már alig várom – töröm meg újra a csendet.
- Én is… Jó éjszakát! – hirtelen lábujjhegyre emelkedik, arcomra egy halvány puszit nyom, még meglepődni sincs időm, olyan hirtelen ér a pillanat. Finom parfümös illatát érzem meg ahogy közel hajol. Pár pillanat múlva itt a vonata, ezért elköszönök tőle, még integetek párat, majd elindulok vissza, hazafelé.
~*~
Másnap az én drága kutyusommal, természetesen pórázon vezetve indulunk be a városba, évezettel , sőt látom mosolyogva liheg ahogy az aszfalton megyünk. Ritkán hozom be ide, nem véletlenül, hisz mint…
Pont most…
Megint egy fára pisil… Ejnye Shimo-chan.
Megérkezünk végre a bolthoz, kinyitva az ajtót engedem előre kutyusomat, azonnal a pult felé terelődik tekintetem.
- Á, szia! – köszön is rám azonnal amint meglát – vagyis sziasztok! – helyesbít amint lepillant ebemre.
- Szervusz Ami! – üdvözlöm, kijön a pult mögül, és leguggol a pajkos kutyushoz.
- Üdv, Shimo-chan! – köszön külön neki is, majd ökölbe szorítva szép kezét teszi orrához, és hagyja hogy megszagolja.
- Látom értesz a kutyákhoz – jegyzem meg mosolyogva, talán kissé elmélyült hangon.
- Csak egy kicsit… de nagyon szeretem az állatokat! – olyan ártatlanul édes.
- Aki szereti őket, rossz ember nem lehet… - kiszélesedik mosolyom miközben ezt mondom, felegyenesedik, és frusztráló néma csend áll be ismét, de megtöröm ezt – Akkor körül is néznénk.
- Persze, nyugodtan! – szólal meg, de mi már el is indultunk, Shimo vígan szimatol elől, majd egy kutyás magazinnál állapodik meg, vidáman csaholva nézi a képet.
Megáll az eszem…
- Jó ízlése van Shimo-channak – hallok meg egy édes nevető hangot magam mögül, és megfordulok. Nincs mit színezni… ez az én kutyám.
- Az biztos, nagy nőcsábász ám! – fokozom a vidám hangulatot még egy kis megjegyzéssel, de ekkor töri meg a kedves idillt az ajtócsengő hangja.
- Elnézést, mindjárt jövök! – szól halkan, és biccentek hogy megértem. Furcsa hangokat hallok egy kis idő után. Csörömpölést és szinte kiabálást, Shimo-chan be is húzódik egy sarokba, ahogy hosszabbra engedem pórázát. Lerögzítem a pórázt, hogy ne fusson, előre, én pedig oda sietek, meg kell néznem, hogy mi ez.
Az utolsó soron szinte már futok, és mikor kiérek látok pár fiatal srácot.
Hosszú pillanatok után ismerem csak fel az egyiket.
Ő az egyik volt diákom, csak a következő félévben lesz vele újra órám, mert tavaly megbukott nálam… szánalmas.
- No lám Akuma-san – dörmögöm halkan. Ritkán vagyok ideges, de ahogy a szétgórt könyveket látom, hirtelen mind felém fordulnak.
- S-sensei… - csak nem felismertél kishaver? Remélem érzed a súlyát annak amit tettél.
- Nem jött össze az egyetem, máris bűnözni kell? – egyet lépek felé, de nyugodt álcát öltök fel. Szeretem inkább diplomatikusan kifejezni magam.
- Nem, dehogy szó sincs erről, én még oda járok… csak… - lassan az ajtó felé közelít a haverjai csak furcsán pillantanak rá, hogy vajon miért fél egy magam fajtától.
Egyszerű… simán kirúgathatom, pedig tudom mennyire fontos neki a diploma, a családja kötelezte.
- Csak? – utálom a hazug embereket. Soha nem fordult még elő, hogy így kihoztak a sodromból. Még közelebb lépek hozzá, láthatóan nyugodt arccal, pedig legbelül dühöngök kissé. Szegény Ami a pult mögött gubbaszt, kezei szája előtt, és remegő szemekkel figyel.
- Egy ártatlan nőt így kihasználni és megijeszteni… szégyen… - mondom átlagos hangon, majd mikor a legkevésbé figyel, öklömmel lendítek egyet, egyenesen arcára, és nekivágódik az ajtónak összecsúszva, persze nem vagyok annyira erős, ébren van még… csak lesz egy kis foltja. Ami sikkant egyet, és rögtön csillapodik bennem a düh is. Nyugi Myoga, ez nem te vagy… ne húzd fel magad ennyire.
- Takarodj innen, és ha többet nem látlak meg a környéken, talán nem rúgatlak ki – mondom halkan, ruhám rendezve, majd hagyom hogy összekaparják és eltűnjenek.
Rendben. Ezzel megvagyunk.
Ami megdermedve áll még mindig a pult mögött. Remélem, hogy tőlem nem fél, de most nem merek oda menni hozzá megvárom míg lenyugszik, nem tudom mit gondolhat most rólam.
Csalódott sóhajjal nézek le a szétdobált újságokra és könyvekre.
- Ez aztán a könyv gyalázás… nem tisztelik a művészetet… - jegyzem meg halkan, majd leguggolva kezdem el összeszedni őket, de mivel nem tudom, hogy melyik hova való, ezért csak egy rendezett kupacot alakítok ki a földön.
- Jaj várj! Segítek! – kap észbe Ami is, majd velem szembe térdelve kezdi el ő is összeszedni őket. Nem fél a közelembe jönni és ennek nagyon örülök, mert azt jelenti tőlem nem ijedt meg.
Már alig van pár újság, és az utolsóra egyszerre téved kezünk, az én kezem van az övé felett.
Nagyon közel van hozzá, felnézünk egymás szemébe, sisteregni kezd a levegő. Elmerülök szép szemeiben, újra érzem bódító nőies illatát, és elkábít. Már nem is tudom mióta nézünk egymás szemébe, de olyan kár lenne veszni hagyni a pillanatot. Lassan hajolok felé, ő is érzi így pilláit lehunyva még lassabban ő is közelít és is lehunyom szemeim, majd egy finom csókkal simulok ajkaira.
|
| Blacky | 2009. 10. 25. 22:48:02 | #2246 |
Karakter: Ami (Szálloda)
Ami:
- Dehogy… - válaszolja, és megnyugszok. Már ezen is mennyire görcsöltem… Komolyan nem értem magamat. – De remélem eltalálom majd az ízlésed… - hát ebben nem kételkedek.
- Biztos vagyok benne… - mondom halkan. Sok mindenben hasonlítunk, és biztosra veszem, hogy ételt választani és jól tud… nem csak inget. Hehe...
Bár ha nem, nekem az sem baj. Mindegy mit raknak elém, csak dönteni ne kelljen… Mert azt nem tudok.
Hamarosan vissza is tér a pincér, és Myoga már rendel is. Kíváncsian figyelem.
- Kérnénk két csirkés Miso levest, majd tonhal különlegességet… desszertet pedig később… - egy pillanatra elfelejtem becsukni a szám. Megáll az eszem! Vajon honnan tudta hogy élek halok a halételekért? Ez a sors keze! Biztosra veszem!
Egy újabb pincér siet hozzánk, megérkezik a pezsgőnk. Beáll egy kis csend, és zavartan pislogok fel Myogára. Még nem nyúlt az italához. Akkor én sem… az nem lenne illő.
- Szeretem ezt a helyet. Kellemes és csendes… és este nagyon hangulatos – figyelemmel hallgatom őt, majd mikor felemeli a poharát, én is úgy teszek, lassabb mozdulatokkal…
- Örülök, hogy találkoztunk… - mosolyog rám, majd kissé felém emeli a poharát. Viszonzom a mimikát, majd halk kis koccintásunkkor megjegyzem, hogy szintúgy örülök. De még hogy… valósággal repesek, és szörnyen nehéz visszafognom magam. Ritkán van találkozóm (ahogy nagyim mondaná randevúm), és ha néha meg is esik, az valahogy nem vált ki nálam különösebb lelkesedést vagy érdeklődést. Nem úgy, mint most…
Ilyen hatással még soha senki nem volt rám… jó értelemben. Nagyon jó értelemben…
Észbe kapok, hisz mind a ketten eléggé elbambultunk. Kissé intek a kezemmel Myogának, megtörve az idillt. Megkóstoljuk a pezsgőt, és nem csalódok, hiszen nagyon jó minőségű italt hoztak ki nekünk.
A pohárról Myogára vándorol tekintetem, aki intenzíven létesíti a szemkontaktust. Mélyen elpirulok túlzott figyelmétől, majd agyalni kezdek, mivel is törhetném meg a beállt csendet. Jaj… persze, hogy ilyenkor nem jut az eszembe semmi…
- És… - úgy tűnik megint egyre gondoltunk… hehe. - ha szabad kérdeznem… mit szoktál szabadidődben csinálni? Mármint… amikor nem dolgozol a könyvesboltban… - kérdésére nagyobbra nyílnak szemeim, és poharamat letéve, tekintetem lesütve, szégyenlősen válaszolok neki.
- Többnyire olvasok, otthon vagy ahol kedvem támad… És… - megakadok. Általában, ha folytattam a válaszomat, mindig gúnyos, esetleg becsmérlő kacajt kaptam. Bár Myoga-san más… és ugyanúgy rajong az irodalomért mint én…
- És…? – biztat tovább. Na jó, beadom a derekam… lesz, ami lesz…
- Még… néha, ha… hangulatom van hozzá… írok is… - bököm ki nagy nehezen, majd összeszorítom szemeim, s várom a nevetést, vagy a jellegzetes „fuldoklást”.
Semmi.
Felsandítok fél szemmel, és Myoga-san továbbra is mosolygó arca tárul elém. Meglepődök.
- Biztos szép dolgokat írhatsz… majd ha lehetőségem lesz, megnézném őket – csupán a gondolatba belepirulok, hogy valaki elolvasná az írásaim! Hű… furcsán ért ez így hirtelen, de nagy örömmel tölt el…
- És te? – sóhajtom megkönnyebbülten, majd kérdőn nézek fekete szemeibe.
- Többnyire én is olvasok, kedvenc elfoglaltságom, de a versírás is hangulati kedvenceimbe tartozik. Meg persze kutyát is sétáltatok – ámulok és bámulok. Versek? Házi kedvenc? Milyen kifinomult lélek…
- Van egy kutyád? – kérdezek rá lelkesen. - és… versek… szeretek verseket olvasni… kíváncsi vagyok, hogy egy irodalom tanár, milyen műveket halmozhat fel… - biztosan nagyon tehetséges, és rengeteg alkotással büszkélkedhet…
Hirtelen kisebbségérzésem támad.
- Ugyan… csak néhányat írok, hogyha… rám talál… az ihlet… - ó, értem. Pont, mint én! Hát alig tudom elhinni!
Újból rám pillant, s én újfent zavarba jövök.
– Ha gondolod… a holnapi tanítás után, benézhetek Shimo-channal megint a boltodba, úgy is rég vittem hosszú sétára… És itt az ideje, hogy ő válasszon nekem könyvet. – mondja, s mosolyra derül arcom. Alig várom! Biztosan nagyon szép kutya, és ha Myoga-san a gazdája nagyon okos is lehet… és biztosan sok szeretet kap.
Halkan felkuncogok, majd ő is, és kipirult arccal nézek fel rá ismét. Annyira jól érzem magam vele… még senkivel sem beszélgettem ilyen jól…
Azt hiszem kissé ellágyulnak vonásaim, de amint meghozzák a levesünket visszatérek a valóságba.
- Köszönjük – mondom a pincérnek, majd kezembe veszem az evőpálcákat, és Myoga-sanra pillantok.
- Jó étvágyat – mondja egy halvány mosollyal.
- Neked is… - viszonzom gesztusát, majd lesütöm szemeim, és a levesre koncentrálok, hisz már megint fő a fejem, jaj… És az sem igazán oldja feszültségem, hogy menten lyukat üt belém a pillantása…
Felveszem tányérom mellől az evőpálcikát, és lassú, kimért mozdulatokkal tekerem rá a tésztát. Megízlelem, és hirtelen gondok lesznek a szemeim méreteivel.
- Ez nagyon finom! – mondom lelkesen, miután lenyeltem a falatot.
- Igen, itt nagyon jól főznek. Ezért is az egyik kedvenc helyem – bólint rá Myoga is, és elmosolyodok.
- Azt hiszem magam is törzsvendég leszek itt… – jegyzem meg, majd folytatom az étkezést.
Hamar elfogyasztjuk a miso levest, és míg a főételre várunk, izgalmas beszélgetések is kialakulnak. Már egyáltalán nem érzem azt a fajta feszélyezettséget, mint amit az elején. Azt hiszem sikeresen feloldódtam.
Myoga-san éppen egy vicces történetet mesél Shimo-chanről, és belőlem egyszeriben kitör a nevetés.
- Képzelem, hogyan reagálhatott a vendéged… - mondom, még mindig jókedvűen kuncogva.
- Hát igen, nagyot nézett… - jegyzi meg, s látom, az ő arca is kipirult kissé a kacagástól.
Nemsokára a tonhal különlegességet is tálalják nekünk, és nem csalódok, az is nagyon-nagyon ízlik nekem.
- Jut is eszembe… - mondja hirtelen Myoga-san, és táskájából előveszi azt a könyvet, amit még én adtam neki délután. Kérdő tekintettel nézek szemeibe. – Ezt elfelejtettem dedikáltatni… - ereszt meg egy széles mosolyt, és a kezembe adja ajándékát, valamint egy tollat. Á, már értem!
Elmosolyodom.
- Ezt az írónak kellene megtennie, de remélem beéred velem is... – nézek rá örömmel, majd az ölembe helyezem a könyvet, és kinyitom az első oldalon.
”A világ legdrágább irodalomtanárának, költőjének, és a legodaadóbb gazdinak!
Sok szeretettel: Ami-től” – írom rá a magam régies, dőlt betűivel, majd összecsukom, és az asztal fölött adom vissza Myoga-sannak, aki máris meg akarná nézni, de én nem engedem neki.
- Ne most! Majd otthon nézze meg, vagy amikor már nem leszek a közelében… - pirulok el, amint észreveszem, hogy eddig nem is eresztettem el a kezét… Gyorsan elkapom kacsóimat, és iszok egy kortyot az italomból.
Felpillantok, és kapok egy kedves mosolyt.
- Rendben van. – sóhajtja megadón, majd desszertnek rendelünk egy-egy kisebb kehely fagyit. És mit hoz a sors? Hát persze, hogy mindkettőnknek a vanília a kedvence! Ez már tényleg nem lehet véletlen…
Kellemesen társalogva fogyasztjuk el az édességet is, és én nagyon élvezem a társaságát. Valóságos szivacsként szívom magamba minden szavát, kedves mosolyát… Nagyon jól érzem magam… de sajnos… már elég későre jár, és megígértem mamának, hogy nem maradok sokáig. Már csakhogy beszámolhassak neki mindenről, hehe…
- Erm.. nekem lassan mennem kéne… Tudod, én a nagymamámmal lakok, és a lelkemre kötötte, hogy ne menjek túl későn haza… - mondom el egy szuszra, majd amint tudatosulnak bennem szavaim fülig pirulok. Miért kell nekem ennyit beszélnem, miért?!
- Persze, semmi baj… - nyugtat meg lágy mosolyával. Hiába, Myoga-sanból csak egy van… Int is a pincérnek, s lerendezi vele a számlát.
- Köszönöm a vacsorát, nagyon jól éreztem magam! – mosolygok rá kivirulva, miközben felállok a díszes székből, táskámat is vállamra kapva.
- Nagyon szívesen, örülök neki. – viszonozza a gesztust, majd ő is feláll, tárcáját eltéve. – Nem bánod, ha hazakísérlek? – kérdezi. – Elég sötét van már…
Végtelenül kedves, és figyelmes férfi… Ha nem lennének itt ennyien a puncsos tálba mártanám a fejem, annyira be vagyok már zsongva…
- Nagyon aranyos vagy, de messze lakok, vonattal megyek. – mondom kissé fanyar mosollyal. Meglehetősen kényelmetlen az a sok utazás…
- Akkor legalább az állomásig… - „akaratoskodik” továbbra is. Hát, ennek nem bírok ellenállni…
- Leköteleznél – mosolygok rá.
***
Csendes az este, nincsenek sokan az utcán… Persze az igazi, városi élet csak most fog kezdődni… Körülbelül tíz óra felé járhat az idő. Ha úgy vesszük, hogy fél nyolckor találkoztunk, tulajdonképpen egészen elrepült az idő…
Szótlanul lépkedünk egymás mellett Myoga-sannal, míg meg nem érkezünk az állomáshoz. Szembefordulok vele.
- Köszönöm, hogy kikísértél. – hálálkodom neki örömtelien. Tényleg, nagyon jól esett...
- Ugyan… - legyint. – Aztán vigyázz magadra hazafelé. – néz rám szigorú tanár bácsi módjára, és én elkacagom magam.
- Majd igyekszek, sensei! – vigyorgok még mindig. – Akkor.. holnap találkozunk... - motyogom halkan, majd tétován pillantok fel rá. Vajon most mit kellene tennem? Rázzunk kezet? Nem, az azért tényleg eléggé régimódi. Akkor…
- Már alig várom – mondja ő is, és újból elvörösödöm.
- Én is… Jó éjszakát! – súgom halkan, majd gondolok egyet, és egy finom puszit hintek arcára, s orromba lopakodik férfias illata… Jaj Istenem, miken jár nekem az eszem?!
Hátrébb lépek, és kedvesen mosolygok rá, ő pedig int nekem egy utolsót, és elindul az ellenkező irányba. Mellkasomra szorítom a kezemet, miközben figyelem távolodó alakját. Csitulj már, kicsi szívem, ha így folytatod, ki fogsz ugorni a helyedről...!!
Otthon fáradtan esek be az ajtón, s mivel fényjelenséget nem tapasztalok, meggyőzöm magam, hogy mamikám már biztos alszik.
Veszek egy gyors zuhanyt, és felhelyezek egy sebtapaszt feltört sarkamra, majd betipegek szobámba, s én is elteszem magam holnapra.
~*~
Másnap hálát adok az égnek, amiért délelőtti műszakban dolgozom. Igaz, hogy így már kora reggel bent kell lennem, de így délután kettőkor már mehetek is haza! Micsoda egy mázlista vagyok!
Éppen az ebédszünetem után vagyok egy kicsivel, mikor megszólal a kis csengő az ajtó felett, és boldogan kapom fel tekintetem a belépő Myoga-sanra.
- Á, szia! – emelkedek fel a pult mögül, de ekkor megpillantok egy fehér szőrű, kis spániel kutyust is mellette. – Vagyis sziasztok! – javítom ki magam mosolyogva, majd ellépek a pult takarásából, és az érkezőkhöz lépek.
- Szervusz Ami! – köszön Myoga is, de inkább arra koncentrál, hogy szorosan fogja a pórázt, hiszen elég eleven a kutyus. Megmosolygom ezt a kis jelenetet, majd leguggolok a kis ölebhez.
- Üdv, Shimo-chan! – köszönök neki is, majd orrához tartom öklömet, hogy megszagolhassa. Mosolyom kiszélesedik, ahogy nedves kis orra a bőrömhöz ér, majd megsimogatom buksiját, és ő örömtelien ugrik egyet.
- Látom értesz a kutyákhoz – hallom Myoga-san mély hangját. Végül is, az túlzás, hogy értek hozzájuk...
- Csak egy kicsit... de nagyon szeretem az állatokat! – teszem hozzá, majd felállok a padlóról.
- Aki szereti őket, rossz ember nem lehet... – mosolyog rám, és hosszan meredünk egymás szemébe, újból megcsodálom helyes arcát, finom vonásait... - Akkor körül is néznénk – mondja hirtelen, megtörve az idilli pillanatot. Észbe kapok.
- Persze, nyugodtan! – mosolyom letörölhetetlen, és vidáman nézem, ahogy hátramennek, s követem is őket. Shimo-chan tekintete egyből meg is akad egy valamin, amit a gazdája nem is rest leemelni a polcról. Odamegyek, hogy megnézzem, mit is választott a kis szőrcsomó, majd jóízűen felnevetek Myoga-san mögött, aki kezében egy kutyás magazint tart, „Kedvenceink” címmel.
- Jó ízlése van Shimo-channak – jegyzem meg, miközben kicsurranó könnyeimet törölgetem le egy ujjal. Az újság címlapján tudniillik egy szép, fehér uszkárlány virít, rózsaszín masnival a kobakján.
- Az biztos, nagy nőcsábász ám! – mondja Myoga, és ismét elnevetjük magunkat, ám meghallom a jellegzetes csilingelést a bolt elejéből. – Elnézést, mindjárt jövök! – szabadkozok, majd előre megyek, de teljesen le is sápadok. Jaj ne... már megint ez a fiúbanda... gyakran járnak ide, folyton piszkálják a vásárlókat is, meg úgy egyáltalán...
De miért mindig akkor jönnek, amikor rajtam kívül nincs bent más alkalmazott? Ezt nem akarom elhinni...
|
| timcsiikee | 2009. 09. 07. 15:52:05 | #1779 |
Karakter: Myoga(szálloda)
Myoga:
- Nincs… egyáltalán nincs… - válaszol rózsás arckifejezéssel és szívem felderül.
- Meddig dolgozol? – kérdezem.
- Hatig – mosolya ragyogó akár a Hold. Elgondolkodom.
- Rendben, akkor fél nyolckor találkozhatnánk az étterem előtt. Itt pár utcával lentebb láttam egy ígéretes kis vendéglőt. Az megfelel? – lágyan nézek kék szemeibe, látom picit gondolkodóba esik.
- Az tökéletes lesz! – biccent mosolyogva. Örülök.
- Megbeszéltük – szélesedik ki mosolyom, és egy kacsintást is megeresztek felé. Valahogy belém ívódott már ez a mozdulat – Akkor este találkozunk – jelentem ki örömmel, majd elteszem a kiválasztott könyvet. Elbúcsúzom tőle, majd haza felé veszem utam, még szerencse, hogy nem lakom olyan messze, gyalog is haza tudok sietni. Furcsa, hogy még nem vettem észre ezt a boltot, igaz… lehet nem is nagyon kerestem, csak olykor spontán léptem be egy-egy könyvesboltba, ha megláttam valamit a kirakatukban.
Zsebre tett kézzel sétálok hazafelé, és arra gondolok, hogy vajon hogy fog majd kinézni… Biztosan elbűvölő lesz, mint tegnap este. A gondolatra is elmosolyodom. De mielőtt még elábrándoznék ,Shiro-chanomra is gondolni kell… Szegény már biztos nagyon vár engem otthon…
~*~
Szürkéskék ingemben állok épp egy tükör előtt, nyakkendőmet igyekszem megfelelőre kötni, közben pedig csak egy dolgon jár az eszem. Shiro, körülbelül egy méterre tőlem csüccsent le, és folyamatosan nézi, hogy küzdök meg a kis anyaggal, amit szinte minden nap használok már, most kissé mégis nehezemre esik normálisan megkötni. Ideges lennék? nem tudom…
- Szerinted így jó lesz? – hajolok le kutyusomhoz, aki egy mosolygó vakkantással válaszol – Ezt igennek veszem – mosolygok vissza rá, majd mielőtt rákapna a lógó nyakkendőre, felegyenesedem, és karórámra nézek. Itt az ideje, hogy elinduljak, Hét óra van… egy kellemes körsétába fűzve, pont időben fogok odaérni a találkozóra.
- Vigyázz magadra – borzolom meg puha szőrét, és kissé fájó szívvel hallgathatom nyüszítését, mikor kimegyek az ajtón.
~*~
Nem sokára fél nyolc, már csak pár perc, és már itt állok a kapu előtt. Kicsit hamarabb érkeztem mint számítottam, de nem baj… Finoman kopogó léptekre leszek figyelmes, irányukba fordítom tekintetem, és azonnal látóterembe jut egy csodaszép látvány, ami mosolyt csal eddig semleges arcomra.
- Szia – üdvözlöm azonnal, amint a közelembe ér.
- Szia… régóta vársz? – kérdi kíváncsian, de enyhén megrázom a fejem.
- Dehogy is, csak most érkeztem – válaszolok készségesen – Bemegyünk? – egy biccentés a válasz, majd újabb felderülő mosollyal lépünk be a kellemes kis étterem rejtekébe.
Körbenézek, majd a gyertyahomályban megtalálom azt a kis zugot, ami szerintem tökéletes lenne a vacsorához… és persze szabad asztal.
- Nézd csak – mutatok arra felé – üljünk ahhoz az asztalhoz – javaslom, megvárom néma válaszát, majd mikor beleegyezik, oda terelem. Illedelmesen előbb őt „ ültetem le” majd én is helyet foglalok.
- Nagyon csinos vagy… - jegyzem meg, ahogy végignézek karcsú testén és a rajta pihenő rövid ruhán.
- Köszönöm, te is kitettél magadért… - viszonozza gesztusom, egy kis pírral arcán… olyan édes…
Megkapjuk az étlapokat, s böngészni kezdjük soraikat.
- Te vezetsz? - kérdez hirtelen a semmiből.
- Nem, a közelben lakom – válaszolom.
Akkor megiszunk egy pohár pezsgőt? – kecsesen fonja össze ujjat, és végig engem néz. Varászlatos személyiség…
- Persze – egyezek bele örömmel. Végre e kedves és magabiztos nő…
- Édeset vagy szárazat parancsolnak? – hajol közbe a pincér, s egyszerre hangzik fel tőlünk, hogy édeset szeretnénk. Egyértelmű… Látszik, hogy ízlésünk is több mindenben közös.
- Szóval, tanárúr… holnap nincsenek óráid? – kérdi kíváncsi szemekkel.
- Csak néhány, de azokra már felkészültem, ne aggódj – nagyon készülnöm nem is kell… megnézem mi a téma, és én lelkiismeretesen, szívem lelkem beleadva magyarázok a nebulóknak. Sajnálatos, hogy nem mindig a várt eredményt kapom vissza.
- És mondd csak, hol tanítasz? – nagyon kíváncsi a kisasszony, de nem lep meg, inkább örülök neki. „Helyettem” kezdi el a beszélgetést, furcsa érzéssel tölt el, hogy nem nekem kell kezdeményezni.
- Egy gimnáziumban – felelem egyszerűen.
- Értem… És szeretsz ott tanítani? – érdeklődik tovább.
- Nagyon – felelem hévvel. Bár a diákok nagy százaléka nem olyan amilyet elvárnék, mégis… ha eredményt látok, örömmel, boldogsággal tölt el, és ez sok mindennek felér a világon –Remélem, most azért nem éhgyomorra jöttél, Ami… - kérdem pimasz mosollyal.
- Igen… - pirul el ismét- Nem bánod, ha rád bízom a rendelést? – kérdi kedvesen.
- Dehogy… De remélem eltalálom majd az ízlésed – válaszolom, le nem lankadó mosollyal.
- Biztos vagyok benne…
Intek a pincérnek, aki hamarosan jön is, egy kis füzetkével, hogy felvegye rendelésünket.
- Kérnénk két csirkés Miso levest, majd tonhal különlegességet… - tovább fürkészem az étlapot – desszertet pedig később… - hajtom össze a könyvecskét és át is nyújtom neki.
- Köszönöm… hamarosan hozom – elviharzik, de egy másodpercre rá, felváltja valaki, és hozzák a behűtött pezsgőt két hűvös pohárral. és töltenek nekünk, a többit pedig ott hagyják az asztalon.
- Szeretem ezt a helyet – szólalok meg ismét, mikor már magunkra hagytak – kellemes és csendes… és este nagyon hangulatos – felveszem a poharam, de még nem iszom belőle, rá nézek és várom hogy ő is felvegye… Karcsú ujjait lassan a pohár nyakára fonja, minden mozdulatát árgus szemekkel kísérem végig, és felemeli…
- Örülök… hogy találkoztunk – emelem kicsi felé a poharam, arcán kedves mosoly derül fel.
- Én is örülök – válaszol halkan, majd egy óvatos és halk koccintással koronázzuk meg találkozásunkat. Szemében tükröződik a fodrozódó gyertya fénye, és számomra földöntúlivá teszi a látványt. Csodaszép ez a lány, van benne számomra valami ismerős, valami elbűvölő… de nem tudok rájönni hogy vajon mi lehet az.
már azt is csodálom, hogy elhívtam vacsorázni, és most itt ülök vele kettesben…
Kissé elbambulhattam, mert Ami mosolyogva int nekem, és rám szól, hogy nem ittam még a pezsgőből, csak tartom magam előtt a teli poharat. Nem válaszolok, csak elmosolyodom csupán, majd „kérésének” eleget téve kortyolok bele italomba. Végig őt nézem, csillogó kék szemeit, s csak később veszem észre, hogy ezzel mennyire is zavarba hoztam szegényt.
Leteszem poharam, s gyorsan kezdek el gondolkodni, hogy vajon mivel is oldhatnám a felvillant apró feszültséget.
- És… ha szabad kérdeznem… mit szoktál szabadidődben csinálni? Mármint… amikor nem dolgozol a könyvesboltban… - alkarom az asztalra helyezem, ujjaim kissé ott fűzöm össze, közben újra végig nézek rajta, nem tudok látványával betelni.
- Többnyire olvasok, otthon vagy ahol kedvem támad… - megmosolygom zavarát – És… - folytatná, de elakad, gondolkodni kezd… Talán nem szeretné elmondani?
- És…? – bátorítom tovább…
- Még… néha, ha… hangulatom van hozzá… írok is… - össze szorítja szemeit, majd felkacsint rám, de csak mosolygok tovább. Azt hitte kinevetem majd? Dehogy… az irodalom híve vagyok… egy lelkiismeretes írót vagy írópalántát soha nem nevetnék ki…
- Biztos szép dolgokat írhatsz… majd ha lehetőségem lesz, megnézném őket – majd újabbat kortyolok italomból.
- És te? – kérdez vissza kíváncsian, s sóhajtva egyet megnyugodva.
- Többnyire én is olvasok, kedvenc elfoglaltságom, de a versírás is hangulati kedvenceimbe tartozik. Meg persze kutyát is sétáltatok – jegyzem meg széles mosollyal.
- Van egy kutyád? – kérdi felcsillanó szemekkel – és… versek… szeretek verseket olvasni… kíváncsi vagyok, hogy egy irodalom tanár, milyen műveket halmozhat fel…
- Dehogy – kuncogok halkan – ugyan… csak néhányat írok, hogyha… rám talál… az ihlet… - újra szemébe nézek, és érzem, egy újabb múzsa látványa rögződik fejembe. Biztos vagyok benne, hogy ebből az estéből fog születni egy versem – Ha gondolod… a holnapi tanítás után, benézhetek Shimo-channal megint a boltodba, úgy is rég vittem hosszú sétára… És itt az ideje, hogy ő válasszon nekem könyvet.
Mondatomra édes mosoly kerül arcára, ami én kedvem is felderíti, kuncogása lágy simításként éri hallójárataim. Nem sokkal halk nevetésünk után, már hozzák is a levest, két gőzölgő tányérban elénk teszik az illatozó étket.
- Jó étvágyat… - mondom felnézve rá apró mosollyal, s megvárom míg viszonozza a gesztust, majd lassan enni kezdünk, minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérem.
|
| Blacky | 2009. 08. 20. 22:27:44 | #1573 |
Karakter: Ami (Szálloda)
Ami:
Az arcára kiülő örömteli mosolynak sikerül megnyugtatnia. Pedig nagyon megijedtem… egy ilyen udvariatlansággal eléggé elronthattam volna a benyomásomat.
- Sajnálom, hogy máris megy – közli, és sötét szemeiben tényleg felvillan a csalódottság fénye. Bár, lehet s inkább valószínűbb, hogy csupán én képzeltem oda. – De természetesen örömmel benézek a könyvesboltba, talán már holnap – válaszára hatalmasat dobban szívem a mellkasomban. Ennek nagyon örülök! De azért megpróbálom visszafogni lelkesedésem, hiszen ezt egy nőnek nem szabad csak így kimutatnia.
- Rendben – mondom kedves mosollyal, s ujjaimat kissé idegesen kezdem tördelni. Akkor… nekem tényleg menni kéne…
- Örülök, hogy megismerhettem – áll fel ő is ültéből, s arcom egy árnyalattal vörösebb lesz. Nem is tűnt fel, mennyire magas. Legalábbis én pusztán a válláig érek.
Nos, igen… a bemutatkozás. Nem hiszem el, a legrosszabb modoromat mutatom ennek a férfinak! Komolyan, mi lelt engem?
- Ja, igen – nyújtom felé a kezem, miközben idegességem próbálom visszafogni. – Saburou Ami – mutatkozom be kínos mosolyt illesztve számra. Hát, ezennel leírhatom magam a szemében. Biztosan nem fog eljönni a boltba sem, csupán udvariasságból egyezhetett bele.
- Taiki Myoga – árulja el ő is nevét, majd egy halovány puszit hint kézfejemre, amitől alig láthatóan remegnek meg ujjaim. Amint felemelkedik már vissza is rántom kissé a kezem, és újból ujjaimat tördelve próbálok úrrá lenni zavaromon. Jaj, nem bírom már ezt a feszültséget… ez a férfi… nagy hatással van rám…
- Akkor én mennék is… Viszlát… Myoga-san… - mondom akadozva, néhány szónál majdnem eldadogva magam, majd egy viszonylag gyors intéssel indulok meg a lift felé, kistáskámat szorongatva. Most már melegem is van… jót fog tenni a friss levegő… Azt hiszem gyalog megyek haza.
Otthon megvacsorázom, ahogy azt elterveztem, majd elnyúlva a kanapén ejtőzök egy kicsit. Nagymamám a fotelben gubbasztva, nagy érdeklődéssel figyeli a televízió képernyőjét.. gondolom érdekes film lehet, hiszen a reklámig nem is kérdezősködik.
- Na és milyen volt a bemutató, Ami? Sikerült szerezned egy aláírt példányt? – jesszusom, teljesen kiment a fejemből! Pedig tervbe volt… jaj. Pedig a nagyika is bele akart nézni.
- Bocsáss meg, elfelejtettem… elég rosszul lettem, siettem haza… - motyogom, majd felállok a kanapéról, s kifelé veszem az irányt, hogy végre lezuhanyozhassak.
- Nem probléma, majd ha meglátod valahol szólj. De azért jól sikerült az este? – arcpíromat leplezni próbálva fordulok felé.
- Fantasztikus volt…
***
Másnap már régen túl léve az ebédszüneten rendezgetem a könyveket, gondolataimba mélyedve. Hát igen… nem jött el. Pedig azért reménykedtem… bár a történtek után nem is csodálkozom, hogy nem kíváncsi rám. Úgy értem a boltra.. amiben dolgozok.. hehe…
A bejárati ajtó fölé helyezett kis csengő halk csilingelése húz csak vissza a valóságba. Egész nap túlfűtött izgalom töltött el, ha meghallottam, így most már viszonylag nyugodtan egyenesedek fel.
Nincs most erre idő! A vendégek számítanak rám!
Megpördülök, és szívem a torkomban dobban.
Itt van! Hát mégiscsak eljött… Annyira örülök!
- Myoga-san… - hebegem először kissé elámulva, majd izgalmamat ismét palástolni próbálva üdvözlöm viszonylag normális hangnemben. Úgy megkönnyebbültem, hogy benézett…
- Szép napot, Ami. Igazán helyes kis bolt – mosolyog, majd tart egy kis terepszemlét, mielőtt a pulthoz jönne.
- Köszönöm… - de hát mit köszöngetek? Nem akarom félrevezetni. – Bár nem az enyém…
- Attól még szép – mosolyog rám, és kicsit hevesebben kezdem kapkodni a levegőt. – Körbenézhetek?
Ez most kérdés, Myoga-san?
- Persze, nyugodtan – mondom, és ő már el is indul, felfedezni a kis üzlet rejtelmeit. Kíváncsian megyek utána, érdekel, vajon milyen témákat kedvel. Egy polcnál állunk meg, ahol általában romantikus kötetek lapulnak. Ez azért meglep.
- Látom a szerelmes regények híve – mondom inkább csak viccből.
- Igen, lényegében ezek a kedvenceim. Szívesen olvasok ilyen regényeket, kellemes perceket hoznak a szívembe egy-egy magányosabb este vagy délutánon – elképedek szavaitól. De jó, én is imádom őket!
- Komolyan? – így rajongana értük férfi létére? Furcsa, de nagy örömmel tölt el, hiszen ez azt jelenti, hogy Ő különleges, ráadásul még az irodalmi ízlésünk is hasonló. Hihi.
- Persze… Szeretek olvasni, egyik kedvenc elfoglaltságom – Myoga-san… ön minden szempontból tökéletes!
Újból megszólal a kis csengő, és én szabadkozva megyek ismét előre. Egy fiatal lányka az, aki rövid nézelődés után már ki is választ egy könyvet magának.
- Tanár úr! – kiáltja hirtelen örömmel, és meglepődve tapasztalom, hogy közben a már visszaérő Myoga-sannak szánta lelkes üdvözlését. Természetesen kíváncsiságomat nem kissé kelti fel, de nem hallgatózok, inkább csak egy kis szatyorba csúszatom a könyvet, a blokkal együtt. Mire elkészülök vele már ők is végeznek, és a lány mosolyogva távozik. Nem bírok magammal, rá kell kérdeznem nála!
- Tanár úr? – érdeklődök finoman. Akkor nem is csoda, hogy ennyire művelt!
- Igen, irodalom tanár vagyok – mondja, s talán kissé zavart is lesz? Nocsak.
- Így már értem – jegyzem meg sejtelmesen mosolyogva, majd átveszem tőle a könyvét.
- Jut is eszembe – mondja, míg én bíbelődök a regénnyel. – Hoztam egy kis meglepetést… - meglepetést? Felcsillanó szemekkel pillantok rá. Kifúrja az oldalam! – Tessék – nyújtja át a táskájából előhalászott könyvet. Hiszen ez… sikerült szereznie tegnap? De hát ez remek! Komolyan nekem akarja adni? Hitetlenkedve kérdek rá. Valóban nekem szánta? Alig hiszem el…
- Persze, de kérlek tegeződjünk – kéri kedvesen, amibe egyből bele is egyezek. Egy darabig még nézegetem a szép borítót, de rám szól, hogy nyissam ki. Eleget teszek kérésének, de amint fellapozom ismét hatalmába kerít a meglepettség. Dedikált példány? És egészen biztosan nekem hozta?!
- Jézusom, ezt meg sem tudom hálálni! Tudod mit? Én meg ezt a könyvet adom neked, ez a minimum! – mondom ellentmondást nem tűrve, majd örömtelien ölelem magamhoz újdonsült ajándékom. Ez annyira kedves tőle!
- Csak egy dolgot kérnék még… - vajon mit? Érdeklődve pillantok rá.
- Igen? – valahogy el fog a nyugtalanság. Bár ez a mosoly… Biztosan csak megint feleslegesen szorongok.
- Szeretnélek elhívni vacsorázni, persze csak ha nincs ellenedre – elkerekedett szemekkel nézek rá egy kis ideig. Istenem… micsoda mázlista vagyok! Most már aztán tényleg alig bírom visszafogni a lelkesedésemet! Menten kiugrok a bőrömből!
- Nincs… egyáltalán nincs… - mondom kipirulva, kis mosollyal a szám szélén.
- Meddig dolgozol?
- Hatig – felelem mosolyogva, valósággal repesve az örömtől. Alig hiszem el, hogy mindez velem történik…
- Rendben, akkor fél nyolc körül találkozhatnánk az étterem előtt. Itt pár utcával lentebb láttam egy ígéretes kis vendéglőt. Az megfelel? – kérdezi. Hm.. igen, már tudom is melyikre gondol! Kellemes kis hely, nem is túl flancos, pontosan megfelel az elvárásoknak.
- Az tökéletes lesz! – egyezek bele boldogan.
- Megbeszéltük – kacsint kissé rám, amibe fülig belepirulok. – Akkor este találkozunk – mondja búcsúzóul, s miután elrakja az ajándékba kapott könyvét már az ajtóhoz is lép. Vidáman intek neki egy lelkes biccentés kíséretében. Csodás! Ez a férfi kedves udvarias és művelt, teljesen rabul ejtett. Alig várom az estét!
Örömtelien végzem tovább a munkám, s valahogy az órák gyorsabban repülnek a megszokottnál…
***
Amint végzek már rohanok is haza, szerencsére pont elérem az induló vonatot is.
Otthon lezuhanyzok, majd kis morfondírozás után egy könnyű, térdig érő nyári ruhát veszek fel, hajamba pedig egy rózsa alakú csatot tűzök. Egy leheletnyi parfümöt még felviszek nyakívemre, majd megújulva lépek ki a fürdőből, s meglepetten konstatálom, hogy már hétóra van. Izgatottan kapom magamhoz táskámat, s belelépek a cipőmbe, mikor nagymamám kilép a nappaliból, s kissé leesett állal közli: ez igen.
- Túlzás? – kérdem bepánikolva.
- Dehogyis. Egy randevúhoz tökéletes, csinos vagy – jaj. Meleg lett hirtelen.
- Ugyan, ez csak egy vacsora…
- Ha egy férfival van találkozód, aki meg szeretne ismerni, az randevú kicsim – lép elém, viccesen megveregetve a vállam. – Aztán majd beszámolni mindenről – kacsint rám. Hihi, végtelenül aranyos.
- Jó-jó.. de most sietek, mert lekésem a vonatot – adok búcsúzóul arcára egy puszit, majd már ki is száguldok az ajtón. Nagyon sietek, de szerencsére még időben elérem a szerelvényt.
Körülbelül néhány perccel lehetek a megbeszélt időpont előtt, és kissé gyors tempóban közelítem meg a megjelölt épületet. Arcomból egy pillanatra kifut a vér, mikor meglátom Myogát a vendéglő kapuja előtt. Gyorsítok lépteimen, és amint megpillant engem, rögtön mosoly szökik arcára, s ezzel egyidejűleg az enyémre is.
- Szia – köszönt.
- Szia… régóta vársz? – kérdem aggodalmas pillantással. Ha megvárakoztattam én vízbe fojtom magam…
- Dehogyis, csak most érkeztem – nyugtat meg, és én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Akkor jó. – Bemegyünk? – kérdezi, és én örömtelin biccentek, követve őt az impozáns kis étterembe. A világítás kissé gyér, hiszen nem egy asztalnál gyertyák égnek, így biztosítva a romantikus félhomályt.
- Nézd csak, üljünk ahhoz az asztalhoz – mutat egy kissé beljebb Myoga, majd egy biccentéssel egyezek bele, s ő udvariasan húzza ki nekem a széket, amit én enyhe arcpírral köszönök meg. Ő is leül velem szemben, majd végigfuttatja rajtam tekintetét.
- Nagyon csinos vagy… - bókol kedvesen, mire én zavartan mosolygok fel rá, és én is végigmérem őt. Egy igényes, fehér inget visel, fekete nadrággal. Rettentően jól áll neki…
- Köszönöm, te is kitettél magadért… - pirulok el kicsit jobban, de nem nagyon van rá időm sem, hisz mellénk ér a pincér, egy-egy étlapot nyújtva nekünk.
Egy kis csend áll be, míg tanulmányozzuk a választékot, de a fiatal fiú visszatér pár perc múlva, s megtudakolja, milyen italt kérünk. Hát azt hiszem nekem azért jól esne egy kis alkohol. Már csak hogy ne legyek ennyire feszélyezett, és különben is udvariasságból. De azért…
- Te vezetsz? – fordulok Myoga felé kíváncsian.
- Nem, a közelben lakom – mondja. Oh, akkor neki még idejönnie sem volt túl nehéz. Hehe.
- Akkor megiszunk egy pohár pezsgőt? – érdeklődök finoman, ujjaim összefonva, rájuk támaszkodva állammal.
- Persze – mosolyodik el.
- Édeset vagy szárazat parancsolnak? – kérdi a pincér fiú, de mi Myogával hamar eldöntjük, hogy édeset szeretnénk. Még egy dolog, ami közös bennünk…
- Szóval, tanár úr… holnap nincsenek óráid? – hiszen akkor ne maradjunk sokáig…
- Csak néhány, de azokra már felkészültem, ne aggódj – akkor rendben. Valóban túl sokat aggódok…
- És mond csak, hol tanítasz? – kissé meglepem magam, hogy én kezdeményezem a beszélgetést, de tényleg nagyon érdekel.
- Egy gimnáziumban – válaszolja, miközben kihozzák az italunk, s átvéve a poharat iszik belőle egy kortyot.
- Értem… - felelem vidáman, hiszen nagyon szép emlékeim vannak akkorról. Életem virágkora volt. – És szeretsz ott tanítani? – kérdem mosolyogva.
- Nagyon – biccent, majd újból felveszi az étlapját. Hát, én azt hiszem ebben ráhagyatkozom. – Remélem most azért éhgyomorra jöttél, Ami… - mosolyodik el.
- Igen.. – felelem zavartan, majd félve pillantok rá. – Nem bánod, ha rád bízom a rendelést?
Szerkesztve Blacky által @ 2009. 09. 07. 15:28:17
|
| timcsiikee | 2009. 08. 18. 10:46:39 | #1546 |
Karakter: Myoga(szálloda)
A mai nap végre bemutatásra kerül egy könyv, amit már rég óta várok. Egyik kedvenc íróm új regénye lesz a téma, és már nagyon kíváncsi vagyok legalább a tartalmára. Ha szerencsém van akkor az est folyamán már szerezhetek is tőle egy példányt.
~*~
Kellemesen telik az este, jó a társaság, de sajnos nem ismerek senkit. Kellemetlen, de ez a könyv megérte hogy eljöjjek. Az író közelébe sajnos nem tudok férkőzni, de annyira nem is nagy gond, számomra bőven elég hogy élőben láthattam és megcsodálhattam. Nem tudom hogy valaha én tudnék e ilyeneket írni, igaz nem is próbáltam még. Jobban vagyok a versek híve mint a regényírásé. Nem az én műfajom. Egy pezsgővel a kezemben állok a svédasztal előtt, körbekémlelve a tömegen. Igazán mesésen van feldíszítve ennek a szállodának a teteje. Maga a szálloda sem semmi, bizonyára itt szállt meg az író míg itt van. Szép és igényes hely.
Ahogy a pódiumot nézem, egyszer csak csörömpölés csapja meg a fülem, és arra kapom tekintetem. Egy hölgy áll mellettem, összegörnyedve és az abroszt szorongatva, épp az asztalra támaszkodik. Hosszú szőke haja beteríti hátát és vállát. Úgy néz ki nincs valami jól szegénykém.
- Hé, mi a baj? Jól érzed magad? – hajolok hozzá, és próbálom felsegíteni. Felnéz rám csillogó és remegő szemekkel, kis kezét elemeli szája elől.
- Pe… persze, igazán semmiség! Csak egy kicsit megszédültem… - válaszol hebegve, de látom rajta hogy nagyon sápadt, és persze még mindig nincs jól. Ejnye. Miért kell hazudni a nőknek, hogy erősnek látszanak? Megmosolyogtat a gondolat.
- Nekem nem úgy tűnik – válaszolom őszintén – Gyere, ülj le! – mutatok egy pár szék felé mosolyogva, majd odaterelem és leültetem. A végén még összeesik itt nekem – Talán jobb lenne, ha innál valamit – jegyzem meg, majd oldalra fordulok, hogy vizet töltsek neki – Tessék – nyújtom neki a teli poharat.
Helyes lány… vagy nő… nem is tudom mit gondoljak. Fiatalosan néz ki, nagyon helyes és csinos, nagyon karcsú alkatú.
- Kö… Köszönöm – veszi el, majd aranyos kis kortyokban inni kezd. Milyen finom mozgás és vonalak, elbűvölő – Már sokkal jobb – mosolyodik el kissé, hogy jelezze igazat mond. Most már jobban elhiszem mint amikor az előbb mondta. Leülök a mellette lévő székre. Újra végigmérem alacsony és szép testét, ahogy ráfeszül a csillogó estélyi. Szőke haja kihangsúlyozza szép arcát de nem rejti el sápadtságát, szemeiben pedig megannyi csillogás. Rég óta nem találkoztam hozzá hasonló nővel.
- Mi történt, csak nem fogyókúrázik a kis hölgy? – kérdezem egy mosollyal ajkaimon. Az ilyen karcsú lányok akkor is éheztetik magukat ha már nádszál vékonyak, ezt sosem értettem, de nem is szóltam bele.
- csak nem ettem otthon – válaszol félénken. Tehát mégsem olyan mint a többi nő, ez felettébb pozitív dolog – De most már jobban vagyok, úgyhogy hazamegyek és megvacsorázok… Még egyszer köszönöm – szabadkozik mosolyogva, majd feláll mellőlem a székről. Máris megy?
Még egy pillanatra megáll gondolkodni.
- Egyébként... én itt dolgozom, a sarki könyvesboltban. Örülnék ha benézne, még kedvezményt is kapna… - elakad a szava, és az én lélegzetem is. Furcsán ért ez így hirtelen - Hogy megháláljam a segítségét! – teszi még hozzá és én is megnyugszom. Így már értem a kis hölgy mondandóját. Ajkaimra örömteli mosoly kúszik.
- Sajnálom hogy már is megy - biccentek kicsit fejemmel – De természetesen örömmel benézek a könyvesboltba, talán már holnap.
- Rendben – ujjait összefűzi maga előtt, és aranyosan elmosolyodik. Annyira hasonlít…
- Örülök hogy megismerhettem – állok fel és kezem nyújtom neki.
- Jaj igen – emeli kezét, hogy ujjait enyéim közé csúsztassa - Saburou Ami – mosolyog zavartan.
- Taiki Myoga – válaszolok, majd megemelem kis kezét, hogy egy puszit hintsek kézfejére. Édesen elpirul, majd lassan visszaveszi magához kezét.
- Akkor én mennék is… Viszlát… Myoga-san… - int majd, hátat fordít és viszonylag gyors léptekkel megy a lifthez. Hosszú pillanatokig nézek karcsú alakja után.
Kedves aranyos és kifinomult nő. Ezt csak azért is gondolom, mert egy ilyen könyvbemutatón megjelent. Nyilván szereti az ilyen és ehhez hasonló írásokat. Valamint egy könyvesboltban dolgozik.
Már most ha csak rá gondolok mosolyognom kell.
Felkapok egy pohár pezsgőt, majd újra a tömeget kezdem el vizslatni. Látom a szerző most viszonylag szabadon van, kevés ember van körülötte.
Megkockáztatom, és hozzá lépek, hogy beszélgethessek vele, ez lenne a mai est megkoronázása számomra.
- Jó estét – köszöntöm mellé lépve, bemutatkozom, majd a könyvét kezdem dicsérni, és kellemes beszélgetésbe kezdünk, persze nem sokáig, hisz fáradt és vissza akar menni a szállására, de van olyan szerencsém, hogy ajándékba kaptam tőle két dedikált példányt a most megjelent könyvből.
Igazán kedves, főleg hogy semmit nem várt érte cserébe. Örökre megőrzöm emlékét.
Ez igazán emlékezetes este volt.
~*~
- Tehát… - mondom határozottan a tanári asztalomra támaszkodva, olvasó szemüvegem mögül nézek végig a diákokon – Ha ezt mind figyelembe vesszük, könnyebben tudunk verseket elemezni – amint befejezem a mondatot, megszólal a csengő – Akkor már ennyi! A könyvben a 78. oldalon lévő verset elemezzétek egy lapra, következő órán beszedem! Nem felejtem el! – és azonnal fel is írom noteszembe.
Fáradt sóhajjal veszem le szemüvegem, és leülök a tanári székemben, amit elég ritkán használok.
Lassan kivonul a diáksereg, csak egy lányka marad bent.
- Mi a baj Miriam? – fűzöm össze ujjaim hasamon, lában átvetem a másik felett. Addig úgysem mehetek ki a teremből míg mindenki ki nem megy, mert nekem kell bezárni, és elvinni a tanáriba a kulcsokat.
Lassan az asztalomhoz lépdel.
- A-az a baj tanár úr, hogy és a következő órán nem leszek itt… családi okok miatt…
- Értem. Semmi baj – mosolygok rá – Majd ha visszajöttél, sőt inkább előtte jó lesz ha beadod nekem a tanáriba.
- Köszönöm - hajol meg tisztelettudóan, majd kisiet a teremből. Lelkes kislány, talán az egyik legjobb a csoportban, legalábbis irodalomból.
Ránézek órámra. Negyed kettő. Hál’ Istennek ez volt az utolsó órám, így mehetek.
Összepakolom holmimat, felkapom tanári táskám, bőrkabátom. A kulcsokat leadom a tanáriban és már megyek is. Mivel nincs olyan messze a szálloda és ez a könyves bolt, így sétálva jutok el, útközben veszek magamnak valamit enni, hisz még nem is ebédeltem. Körülbelül kettőre már ott is vagyok.
Kedves kis könyvesbolt, érdekes, hogy még nem vettem észre. Benyitok az ajtón, ami halk csilingeléssel jelzi beléptemet. A pultban azonnal megfordul egy csinos hölgy. Azaz ez Ami, szinte alig ismertem fel.
- Myoga-san… Üdvözlöm – köszönt boldog mosollyal, és talán egy kis megkönnyebbülés is látszik rajta.
- Szép napot Ami – nézek körbe – igazán helyes kis bolt – végül a pulthoz képek.
- Köszönöm… bár nem az enyém – jegyzi meg pironkodva.
- Attól még szép… - nézek a polcok közé – Körbenézhetek?
- Persze, nyugodtan – mutat beljebb, és már sétálok is. Sok érdekes könyv van, némelyikük ritkaság. Talán ezért is ilyen kicsi bolt? Mert ritka könyvekkel foglalkozik?
Halk léptek közelítenek felém, látom hogy ő jön és figyeli, hogy mit is nézek oly’ merengőn.
- Látom a szerelmes regények híve – jegyzi meg mosolyogva, talán nem is komolyan mondta. Őszintén szólva én sem hinném el. Ismerve nemem fajtáit.
- Igen, lényegében ezek a kedvenceim. Szívesen olvasok ilyen regényeket, kellemes perceket hoznak a szívembe egy-egy magányosabb este vagy délutánon – válaszolok kimerítően, végig a könyvet nézve, majd mondatom végén ránézek kedvesen. Kissé hitetlenkedő a pillantása.
- Komolyan? – kérdezi hebegve. Ennyire hihetetlennek tűnik, hogy egy férfi szeresse az ilyen könyveket?
- Persze… Szeretek olvasni, egyik kedvenc elfoglaltságom – újra megszólal az ajtócsengő, amire Ami is felkapja a fejét.
- Egy pillanat és jövök – mutató ujjával int, és már sétál is a pulthoz. Én még ott maradok ennek a könyvnek a társaságában, és belelapozgatok, majd megnézem a végén lévő rövid leírást.
Egész jónak tűnik, lehet hogy most meg is veszem. Összecsukva indulok a pult felé, és egy ismerős arcba ütközöm.
- Tanár úr! – szólal meg a lány mosolygó hangon – Nem is tudtam, hogy Ön is ide szokott járni – jegyzi meg, mikor kifizet egy könyvet.
- Ni csak. Miriam – mosolygok rá én is. Nem is vártam mást egy ilyen tanulótól – Nem szoktam ide járni, csak most találtam rá – kissé lehajolok hozzá, és súgom – De lehet hogy ideszokok – kacsintok rá, úgy hogy Ami ne lássa, a lány pedig szája elé téve kezét kuncogja el magát. Arcomra még szélesebb mosoly kúszik.
- Tessék – nyújtja át neki egy szatyorban a vett könyveket Ami és a lány illedelmesen elköszönve megy ki. Megint csak magunk maradunk Ami-val.
- Tanár úr? – néz rám mosolygó szemekkel szőke frufruja alól.
- Igen – mosolyogva, zavartan vakarom meg tarkóm, és leteszem a könyvet a pultra – Irodalom tanár vagyok – teszem még hozzá.
- Így már értem – mosolyog szélesen, majd kezébe veszi a kiválasztott könyvemet.
- Jut is eszembe – kapom fel táskámat, majd kipattintom a kapcsot – Hoztam egy meglepetést – teszem hozzá, és előveszem az egyik könyvet, amit tegnap kaptam –Tessék – nyújtom át.
- Ez mi? – kérdi kíváncsian nézve a könyvet, majd elkerekednek szemei – Myoga-san… Ez tényleg az enyém?
- Persze… de kérlek tegeződjünk – kérem mosolyogva.
- Re-rendben… - hebeg aranyosan.
- Nyisd ki! – szólok rá, és érdeklődve figyelem minden reakcióját. Csodás egy teremtés.
- Jézusom. Ezt meg sem tudom hálálni. Tudod mit? Én meg ezt a könyvet adom neked, ez a minimum! – öleli magához a könyvet, arca sugárzik a boldogságtól és az örömtől. Elvarázsol már csak a lénye és jelenléte is.
Teljesen felidézi bennem a kedves emlékeket és ez örömmel tölti el a szívemet.
- Csak egy dolgot kérnék még… - mondom halvány mosollyal ajkaimon. Ami azonnal felém kapja fejét meglepődve, és kíváncsian. Még a kérdést is látom a tekintetében.
- Igen? – érdeklődik félénken, de mosolyommal megnyugtatom.
- Szeretnélek elhívni vacsorázni, persze csak ha nincs ellenedre – kérdem, majd elteszem a könyvet. majd később „dedikáltatom” vele… Hehem…
Egy romantikus vacsora, akár a regényekben, minimum ezt érdemli egy ilyen hölgy.
Kíváncsian várom válaszát…
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 08. 18. 14:31:25
|
| Blacky | 2009. 08. 14. 23:39:11 | #1512 |
Karakter: Ami (Szálloda)
Ami:
Repesve az igalomtól szállok be a liftbe, majd a miután megnyomom a legfelső gombot, már indul is a szerkezet. Csupán a puszta véletlennek köszönhetem, hogy tudok erről a rendezvényről… Ha az újságos fiú nem olyan kedves, hogy ad nekem a kimaradt lapok közül, akkor sosem szerzek tudomást róla! Jaj, pedig hogy bántam volna… Hiszen ma valami bombasztikus sikerű könyvet akarnak bemutatni! Legalábbis az újságban ezt írták. Bár, én még sosem csalódtam egy bemutatón sem, ez a könyv is biztosan elsöprő siker lesz!
A felvonó halk pityegése húz vissza örvénylő gondolataimból, s amint kinyílik az ajtó, már mosolyogva vetem is ki magam az ismeretlenbe. Hú, elképesztően izgulok! Csak tudnám miért… Talán mert most egyedül jöttem, és valahogy különösképp feszélyezettnek érzem magam. Ó, de biztos elmúlik! A bemutató biztosan elvonja majd a figyelmem… A színpad elé megyek, és elgyönyörködök a dekorációban, már csak amíg az ismertető meg nem jelenik. A mikrofon próbálgatásának hangjából sejtve már meg is érkezhetett.
Jaj, annyira kíváncsi vagyok, alig bírok magammal!
***
Hát ez egyszerűen eszméletlen volt! Nagyon jól előadta az idős bácsika, legalábbis engem sikerült meggyőznie. Istenem, alig várom, hogy megvehessem, és a kezemben tarthassam! Persze a legjobb mégiscsak olvasni volna… hehe. Körbenézek. A tömeg már lassacskán szivárogni kezd, mások még csak most kezdik a nagy beszélgetést, egy-egy kisebb gyűrűbe körbeállva. Tanácstalanul nézek szét újból. Sehol egy ismerős arc… annyi merszem meg nincs, hogy csak úgy odacsapódjak valakikhez! Inkább iszom valamit, aztán… majd elválik.
Megfordulok, és irányomat az egyik asztal felé veszem, zafírkék ruhám meglibben a mozdulat hatására. Kezemben fehér kistáskám szorongatva nyúlnék az egyik pezsgőspohárért, de hirtelen szörnyű rosszullét kezd el uralkodni rajtam. Gyomromban táncra perdül a vacsorára elfogyasztott kis folyadék is, erős szédülés lesz úrrá rajtam. Rögtön a szám elé is kapom a kezem, a másikkal pedig a kicsi faasztalon támaszkodom meg, kissé meggyűrve a rajta díszelgő hófehér abroszt. Édes Istenem… pont itt és pont most kell rosszul lennem?
- Hé, mi a baj? Jól érzed magad? – hallok magam mellől egy lágy férfihangot, és elsápadva nézek oldalra. Jesszusom, pont ez hiányzott nekem! Valaki rám száll, aztán egyre többen és többen, míg a végén el fogom vonni a figyelmet! Á, ez azért badarság, túlságosan szorongó vagyok.
Szemeim több pillanatra is elkerekednek az eléjük táruló látványtól. Hú, milyen jóképű férfi!
Na persze inkább leharapom a nyelvem, minthogy ezt hangosan kimondjam. Ezt nem illik egy nőnek!
Leengedem eddig ajkaimhoz tapasztott kezemet.
- Pe.. persze, igazán semmiség! Csak egy kicsit megszédültem… - összeszorítom fogaimat, ahogy gyomrom ismét összeszűkül, és enyhe hányinger kezd gyötörni. Oh, de jó lenne ilyenkor otthon lenni… a megszokott környezetben szenvedni… Ostoba ötlet volt éhgyomorra elindulni.
- Nekem nem úgy tűnik. Gyere, ülj le! – mosolyodik el kedvesen, miközben az asztal végén heverő székhez invitál. – Talán jót tenne, ha innál valamit – mondja még mindig mosolyogva, és tölt nekem valamit, de nem koncentrálok rá túlzottan, hiszen megint rám tör az émelygés. Hű de rossz…! Amint jobban leszek már megyek is haza… enni. Nem egészséges ilyen későn, de úgy tűnik kénytelen leszek…
- Tessék – kúszik be látószögembe egy hosszúkás pohár, benne tisztán hullámzó vízzel és apró buborékokkal. Ásványvíz. Na, ez most tényleg jól fog jönni!
- Kö.. köszönöm – mondom akadozva, miközben átveszem tőle a poharat, s ahogy bőrünk egy helyen összeér, nagyon melegem lesz… Apró kortyokat iszok csak, s közben mélyeket lélegezve csillapítom hányingerem.
- Már sokkal jobb – eresztek meg egy halovány mosolyt, majd újból felpillantok a segítőkész férfira. Most hogy jobban megnézem… tényleg nagyon vonzó férfi. Arca finom vonalú, vonásai simák, és ezüstszürke haja csak fokozza az összhatást. Mélyfekete szemei kedvesen csillognak, arcom tükröződik bennük, ahogyan a lámpák fénye is.
- Mi történt, csak nem fogyókúrázik a kis hölgy? – fogyókúra? Á, nem… szerintem nincs rá szükség. Vagy igen? Uh, most elbizonytalanodtam egy picit…
- Csak nem ettem otthon… De most már jobban vagyok, úgyhogy hazamegyek és megvacsorázok… - mosolygok rá zavartan. – Még egyszer köszönöm – állok fel indulni készen, de a hirtelen mozdulattal csak elrontok mindent. Nem akarom kimutatni, inkább csak iszok még egy korty vizet, melyből egy cseppnek véletlenül sikerül kiszaladnia, s benedvesítenie a nyakam.
Na de… ez azért mégiscsak pofátlanság! Valamivel viszonoznom kéne a segítségét… mondjuk… á, már tudom is!
- Egyébként.. én itt dolgozom, a sarki könyvesboltban. Örülnék ha benézne, még kedvezményt is kapna… - hirtelen ahogy tudatosul bennem mit mondtam, gyorsan hozzáteszem: - Hogy megháláljam a segítségét! – majdnem úgy hangzott mintha nyomultam volna. Pedig nem így értettem… remélem ő sem vette annak.
|
| Saya | 2009. 06. 17. 12:53:33 | #890 |
Karakter: Tia
Még olyan korán van, de én már reggeli közben, az ágyból bonyolítom le a legsürgősebb telefonokat. Rengeteg dolgom van ma, ki sem látszom a munkából. Őrület, hogy egyik napról a másikra mekkora kereslete lett a vállalkozásomnak. Minden híresség, nagyobb cég minket kér fel, hogy megrendezzük a partijukat. Ma egy igen fontos partit kell kézben tartanom, egy nagyobb szállodának lesz a hivatalos átadása. Kicsit feszült vagyok, mert még mindig nem jött pontos visszajelzés a vendégek számáról, így meg elég nehéz biztosítani az elegendő mennyiségű ételt és italt. Letéve a telefont, azon kezdek el gondolkodni, hogy mennyire nincs időm mostanában magamra és a pihenésre. Az idejét sem tudom, hogy mikor voltam szabadságon. Ha nem a rendezvényeket szervezem, felügyelem, akkor a szüleim cégénél szorgoskodom. Mennyire jó is lenne, ha értem jönne egy intelligens, gazdag és udvarias férfi, aki elrabolna, és kirántana a szürke hétköznapokból legalább pár napra. De sajnos az én köreimben csak az elkényeztetett papa kedvence típus fordul elő, azoktól meg borsódzik a hátam. Eldőlök az ágyon, hogy legalább még 5 percet pihenhessek. Lehunyom a szemem, de ekkor megint megcsörren ez az átkozott mobil. Mind a tíz körmömet a takaróba vágom az idegességtől, majd kéretlen hangon felveszem. Újabb bonyodalmak a szervezés körül, úgy látszik, hogy oda kell mennem. Általában csak este ugrom be, hogy megnézem, valóban minden rendben megy-e, de ma ez másként lesz.
Úgy mászom ki az ágyból, mint egy lusta kiscica, mert ilyenkor még az is vagyok. Hiába a hideg tus, még így is félkómásan keresem a fogkefémet. Miközben nagyban mosom a fogam, megint megszólal a telefonom. Próbálok nyugodt maradni, és felvenni. Aztán, mikor már felöltözöm és vasalnám a hajam, megint csing csing…már a fülem is cseng ettől a sok hívástól. Talán fel kéne vennem egy külön asszisztenst a hívások fogadására. Miután lebonyolítottam az utolsó hívást is, és elkészültem, felkaptam kocsi kulcsomat, és elindultam a szálloda felé.
Megérkezésemkor már javában zajlottak az előkészületek. Végre kézhez kaptam a listát a vendégek létszámáról is. Gyors kalkuláció után kiderült, hogy a megrendelt étel mennyiséggel sem lesz gond. Ezután benéztem a táncpróbára is, mert a megnyitót táncosok fogják elkezdeni. Unottan húztam le a szemüvegem, reméltem, hogy csak nem jól láttam, amit láttam. Jól összeállított koreográfia volt, de tűz, az egy cseppet sem volt benne.
-Álljunk le, mindenki leáll! – kiáltom el magam. – Ez meg mi a jó élet volt? Komolyan azt képzelik, hogy ehhez a nevemet adom? Hát nem! Hozzanak nekem egy sortot és egy topot, amibe átöltözhetek! Most! – kissé értetlenül állnak a kérésem előtt, de kerítettek ruhát, amibe átöltözhettem az öltözőben.
Pár perc múlva már én mutattam meg a profi táncosoknak, hogy mi az a tűz és életérzés, amit elvárok tőlük. Olyan hangosan szólt a zene, hogy észre sem vettem azt a fickót, aki bejött, csak miután végeztünk a próbával. Olyan furán nézett rám, nem tetszett. Talán kicsit perverz vagy csak velem van a baj? Hmm…úgy látszik, hogy ez hamar kiderül, mert közeledni kezdett felém. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és elvettem egy üdítőt, amit inni kezdtem.
-Helló édes! – Mi van? Ez most hozzám szólt? Rápillantok, és mivel rám vigyorgott, ezért igen, hozzám. Együtt cseresznyéztünk, csak nem tudok róla, hogy letegez, ráadásul az édesének hív? Most erre mit mondjak, hogy mi van haver? Egyelőre csak nagyon értelmesen pislogok rá.
-Ha befejeztétek a táncot, akár körbe is vezethetnélek. – mosolyogja, mire karba teszem a kezeimet, és úgy hallgatom tovább, hogy egyre jobban belemászik abba a bizonyos lekvárba.
-Nagyon szép vagy, és arra gondoltam, hogy egy ilyen széplánynak tetszene… - de nem engedem, hogy ezt a mondatot is befejezze. Megfogom a kezét, és kezet rázok vele.
-Tia Nakamura, a parti szervezője, örvendek. Gondolom, hogy te Edward vagy, már hallottam híred. Úgy értem, hallom, hogy nektek kellett megszerveznem az estét, mert ugye hát mi már tegeződünk is. – mondtam sokat sejtetően, hogy igazából a kis pofijáról hallottam, meg arról, hogy habzsolja a nőket. Mégis minek nézett, egy táncosnak? Óh jaj, kosááár…szívesen kínoznám még kicsit idegesítő beszólásaimmal, de az estére még át kell öltöznöm.
-Jó lenne még beszélgetni, de én most inkább…- most meg ő vág a szavamba.
-Este még találkozunk, Tia? – kérdezi tőlem mosolyogva, mintha mi sem történt volna. Honnan ez a fene nagy önbizalom? Most járattad le magad kisapám, de még mindig megpróbálsz hízelegni? Persze nem vághatom a képébe ezeket a dolgokat, hiszen ő az egyik ügyfelünk fia. Megpróbálok mosolyogni, ha nehéz is.
-Este be kell néznem a partira, hogy minden rendben van-e, még biztosan találkozunk. – mondom neki bájvigyorral, majd gyorsan elindulok öltözni, mielőtt felképelem.
Miután a szállodában végeztem, hamar hazaérek. A fodrászom és a sminkesem korán érkezik, hogy gyönyörű legyek estére. Ilyenkor hercegnőnek érzem magam, imádom, ha egy fárasztó nap után mindenki azon fáradozik, hogy szép legyek. Persze szerénység ide vagy oda, bátran állíthatom, hogy minden cicoma nélkül talán még szebb vagyok, de meg kell adni a módját.
Mikor a hajam és a sminkem is elkészült, jöhet a ruha. Egy szűk szabású, hosszú, mély dekoltázsú hófehér ruhát veszek fel, melynek háta is kivágott, így nem csak az est sikereivel, de alakommal is büszkélkedhetek. Miközben egy sms-t olvasok, megint eszembe jut az a fiú. Vajon ezután hogy fog velem viselkedni? Amikor azt hitte, hogy egy táncos vagyok, elég egyértelmű, hogy mit akart. Biztosan a körbevezetés nála azt jelenti, hogy megállni az első szobánál és… Jaj, de miért? Miért vannak ilyen alakok? A férfiasságból már tényleg kezd kiveszni az utolsó csepp romantika is? Hát mindenesetre nagyon remélem, hogy az este házigazdához méltóan fog viselkedni, mert ellenkező esetben én is kénytelen leszek bemutatkozni másik oldalamról, és az nem lenne szép. Ez a fiú még nem tudja, hogy kivel kezdett ki. Én nem egy egyszerű kis szobalány vagyok, akikhez szokott. Hozzájuk képest én egy kis párduc vagyok. Ha kell, lenyelem keresztbe ezt a fiúcskát, csak, hogy illemet tanuljon. Talán mégis jól fogok szórakozni ma este.
A parti helyszínére limuzinnal érkezem. A sofőr udvariasan kisegít, majd kihúzva magam belibbenek a szállodába. Gyönyörű és elegáns a díszítés, pont olyan felsőosztálybeli, ahogy ezt a gazdagok elvárják. A nevem és az arcom már ismert, sokan jönnek oda gratulálni az est sikeréért. Jól esnek az elismerő szavak, tudom, hogy ez jó ajánlólevél.
Aztán valaki megfogja a kezem, és én hátrapillantok. Ismerős hang, ismerős arc…Edward…
-Jó estét szép hölgy! – köszön nekem kezet csókolva.
-Jó estét uram! – köszönök vissza neki, mert látom, igen csak megerőltette magát, hogy az én szintemhez megfelelően viselkedjen.
-Mit szólnál hozzá, ha a bárban meginnánk egy koktélt? – vigyorog rám magabiztosan, mire én megpöckölöm az orrát.
-Sajnálom, de még rengeteg emberrel kell beszélnem, nincs időm leállni kokettálni. Talán majd egy másik alkalommal. – mondom udvariasan, de valójában eszem ágában sincs újra beszélni vele. Én nem az a lány vagyok, akit az első este egy férfi az ágyába rángathat. Még mit nem! Van tartásom és önbecsülésem, amit a drága hímek gyakran nem tudnak elviselni, így a többsége hamar lemond rólam. Mit ér a cuki pofi, a kidolgozott test, ha a feje üres? Megint csalódnom kell, ez hihetetlen. Odébb sétálva büszkén fogadom a további dicsérő szavakat, de aztán megfájdul a fejem és kimegyek a teraszra. Csodálatos látkép tárul elém. A Hold ezüstös fénye, a csillagok halvány ragyogása és a város fényei…gyönyörű… Kicsit fázom, ezért összehúzom magam, de ekkor egy férfikéz kabátot terít rám. Lassan megfordulok, megint ő az. Kicsit kezd idegesíteni a nyomulása, és úgy döntök, hogy ezúttal durvábban is elküldöm, de ekkor úgy dönt, hogy lekönyököl mellém a párkányra, és ő is bámulni kezdi a fényeket. Kicsit elmosolyodom, mert örülök neki, hogy végre lenyugodott kanossága. Akár lehetne ez egy új barátság kezdete is, hisz egy körökben mozgunk, a következő héten újra nekik rendezek egy partit, ő is fiatal, de…de inkább nem. Visszaadom neki a kabátját, majd elindulok befelé, hogy élvezzem a partit…
|
| Darky | 2009. 06. 01. 15:32:12 | #20 |
Karakter: Edward - Mao
Írók:
Edward - danger
Mao - Emi
Megjegyzés: Legfrissebb bejegyzéssel kezdve!
Mao:
Oda megyek hozzá és próbálok felvenni valami fapofát, hát, ha akkor békén fog hagyni.
- Mit hozhatok önnek?- próbáltam visszafogni az undort és dühöt, amit a maga fajta ficsúrok iránt érzek, akiket legszívesebben Grönlandra küldenék megfagyni, vagy sóba fürdetném meg testüket miután egy ostorral véresre csapkodtam vagy… na jó Mao, térj észhez!
Épphogy befejezem gondolataimban számomra édes kínzását, mikor hirtelen derekamnál megfogva lendít bele ölébe.
- Mit szólnál édesem, ha fognánk egy üveg bort, s körbevezetnélek a hotelben? – vigyorog, bele a pofámba miközben itt molesztál. Az anyja úr istenit vigyorogja… na meg áj csak mindjárt letörlöm a képedről. Legalábbis törölném… ha ez a kretén nem fogná le a csuklómat. Ekkora kőbunkót!
- Ugyan már babám, nem ajánlanám, hogy megpofozz, ugyanis ha nem tudnád, én vagyok a tulaj fia, s csak egy szavamba kerül, és olyan hamar kerülsz az utcára, hogy még azt sem tudod kimondani:”Edward”.- Mi van? Ő… a főnök FIA?? Hát ez gebasz… Jobb, ha már most elkezdem leváltani az egyenruhát. Szép álomvolt ez a munka… de csak volt.
Áú…! Ez a tahó bunkó, ha nem lenne erősebb nálam… Áááá!!! Megölöm! Csak kapjam vissza a kezeimet! Hé, te meg mi a fenét akarsz? Hé… mit csinál ez? Veszed le azt a kis úri mancsodat az én arcomról! Rátapad ajkaival enyéimre mintha valami süti lennék, ami csak arra vár, hogy felfalja. De hát nem veszi észre, hogy nem vagyok süti? Még akkor se, ha ennyire jól csókol finom ajkaival, mint még senki más…
- Na... Szóval hol marad az az üveg bor? – már megint kezdi. Legalább ezt az idegesítő önelégült mosolyt törölhetném le a fejéről ennek a kis… Ááááá!!!! Felrobbanok!
- Nézd csak itt alattam… - szólok hozzá halkan és ártatlanul, mint a ma születet bárány és mikor lenéz, könyökkel egy hatalmasat odabaszok neki, csorbát téve férfiasságában. Na, most megkaptad, amit megérdemeltél szemétláda! Hehehe…
Kipattanok az öléből a kis kőbunkónak és már megyek is a következő vendéghez, hátha legalább egy kis jattot összegyűjtök, míg riasztja az apucikáját, hogy rúgjon ki, mint macskát szarni.
Vagyis csak mennék. Már megint… Mi a fenét akar ez még tőlem, szaladjon és nyomjon fel, nem kell nekem itt pofáznia is. Felfogtam, hogy ezzel ki rugadtam magam. Ahogy utánam jön, megfogja a csuklómat és ki ráncigál az étteremből. Ezt a mocskos kis hülyegyereket…
- Mit képzelsz te magadról, azt hiszed, mindent megkaphatsz, mert apuci teletömi a pénztárcádat? Jobb, ha rádöbbensz végre kispofám, hogy én vagyok azaz ember, aki nem fog hátast dobni azért mert még a bőröd alatt is pénz van. Inkább rúgjanak ki innen is. – kezdek el neki magyarázni kézzel lábbal, hát ha úgy jobban felfogja, de az értelem hiány ott csillog a szemében. Na látom hiába koptattam a számat, egy majommal többre mentem volna, mint ezzel a taggal.
- Majd ezt inkább meglátjuk – jön közelebb és felém suttogja. Egészen kiráz a hideg a hangjától, mi lelt engem, hisz ez csak egy kis ficsúr nehogy már levegyen a lábamról? Kezével hajamba túr és úgy húzza közel magához fejemet és mohón kezdi el falni ajkaim. Nyelve vadul járja be szám minden részét. Makacsul próbálom megállni hogy ne csókoljak vissza, e hát nem tehetek róla… túl jól csókol. Kár hogy ilyen bunkó, különben talán még szó ba is jöhetne azokkal az ében fekete szemeivel…
Edward:
Bang..
Hangos csattanással csapódik be a földbe a plazma, mindössze néhány lépésnyire apámtól. Mázlija van, ugyanis a szétszóródó darabok közül mindegyik elkerüli. Vagy lehet, hogy csak én vagyok tehetséges. Az évek alatt olyan szintre sikerült fejlesztenem a plazmadobási technikám, hogy szinte már tökéletesen tudok célozni.
- Edwaaaard, hogy a jóisten áldjon meg te szállodások rémálma.- Hördül fel a fater, mire vigyorogva húzom be a fejem az erkélyről, s leheveredek a kanapémra. Ez az egész az ő hibája. Kellett neki japánba rángatnia. Maradhattam volna otthon amerikában, s bulizhattam volna végig a fél kontinenst, de neeem neki richtig magával kell cipelnie, pedig tudja, hogy nem szeretem ezt az országot. Na mindegy, most az egyszer még talán túlélem. Csak ne lenen ennyire üres az a bárszekrény. Azt hiszem kénytelen leszek lemenni az étterembe, hogy szerezzek magamnak valami jó kis nyugtatópiát. Aztán pedig meglehet, hogy nyakamba veszem a város, s meg sem állok a következő piros lámpás házig, vagy talán még tovább. Majd még meglátom, attól is függ, hogy mennyi pia fog belém kerülni, s hasonló nyalánkságok. Fejemre szorítom az egyik párnát, s lassan mély álomba merülök.
Sötét van már mikor felébredek, s a nap sem süt a szemembe. Helyette ott van a hold, bár az tény, hogy az éjszakai nap nem süt olyan erővel, ráadásul még meleget sem áraszt magából, így nem csodálom, hogy az emberek fáznak éjszakánként, s a szex heves tüzébe menekülnek. Már akik. Mert ugyebár vannak olyanok, akik már jó ideje nem szexeltek. Ők azok, akik fáznak éjjelente,
Felülök fekvő helyzetemből, s nagyot nyújtózok. Apám… mikor lettem ilyen filozófus? Azt hiszem le kellene állnom a vodkával, mert a sajátos krumplimolekulái olyan dolgok képzelésére kényszeríti az agyam, amit nem is karok elhinni. Ledobom átnedvesedett ruháim, s a fürdőbe sietve beállok egy adag hideg víz alá. Brr.. vacognak a fogaim, ahogy a hideg permet végigsiklik testemen, azonban nem állítom át a hőnmérsékletet, most erre van szükségem, hogy túlfűtött testem átmelegítse. Még vagy jó tíz percig álldogálok a hidegzuhany alatt, majd kiugorva magamra kapom előre kikészített ruháim, s irány a bár.
Éhes vagyok, és szomjas. De nem csak egy adag alkoholra vágyom, hanem egy friss husira. Sajnos már a hotelben dolgozó összes szép nőt felhasználtam, s egynél többször sosem használom ugyanazt a nőt. Ez szabály nálam, melyet eddig még sosem szegtem meg, s nem is akarom most sem. Mindenesetre reménykedek benne, hogy kapok valakit, s nem kell egyedül töltenem az éjszakát. Az étterembe belépve teltház fogad, hiszen a legtöbb vendég ilyenkor vacsorázik. Utálom őket, mind puccos öltönyben, s estélyiben, ellenszenvvel néznek ahogy belépek fekete Slipknotos pólómban, s fekete nadrágomban fejemen egy sapival.
Elfoglalom kedvenc helyem, s felrakom az asztalra a talpam. Ugyan nem szeretik, de nem érdekel. Én itt mindent megtehetek. Még azt is, hogy szó szerint szemezni kezdek a felém igyekvő pincérnővel,akiről első pillantásra lerí, hogy új lány a házban, s még senki nem vezette körbe. Na majd én. Bár ahogy elnézem nem nagyon szívlel, már így látásból sem.
- Mit hozhatok önnek? – kérdi, mikor odaér mellém, s bár látszik, hogy uralkodni próbál magán, hangjából azért ki lehet érezni egy kis utálatot. Mosolyogva nyúlok fel, s derekánál megragadva húzom az ölembe.
- Mit szólnál édesem, ha fognánk egy üveg bort, s körbevezetnélek a hotelben? – vigyorgok bele az arcába, s megfogom pofonra lendülő apró kezecskéjét.
- Ugyan már babám, nem ajánlanám, hogy megpofozz, ugyanis ha nem tudnád én vagyok a tulaj fia, s csak egy szavamba kerül, és olyan hamar kerülsz az utcára, hogy még azt sem tudod kimondani :”Edward”. Elfehéredik, s halkan felsikkant, mikor belecsípek fenekébe. Ezt már szeretem. Közelebb húzom arcát, s vadul megcsókolom.
- Na.. szóval hol marad az az üveg bor? – kérdezem vigyorogva, mikor ajkaink elválnak egymástól.
Mao:
Különleges hétköznap van ma. Lehet, hogy kapok munkát. Nem is akár hol, hanem a híres Hilton szállodalánc egyikében. Nagyon úri helyre pakolhatom be a hátsómat szó se róla, csak be tudjam fogni az interjú végéig a bagólesőmet, mert ha nem, akkor nagy gázban a haza, ugrik a lakbér és kidobnak, mint macskát szarni. Normálisan elő kotrom a szekrény aljából a kis kosztümömet is, amit csak ünnepnapokon voltam hajlandó felvenni, mert ki nem állhatom az e fajta viseletet, egészen mostanáig. Nagy nehezen belepréselem magam, és bele nézek a tükörbe. Hm… mint egy gyászhuszár. Talán a fekete kosztüm még se a legjobb ötlet, de ez van, ezt kell szeretni. Lassan indulnom kell, mert különben elkések már az interjúról is.
Mikor megérkezek, belépve a szálloda halljába, azonnal leesik az állam. Itt minden káprázatos. Árad mindenről az elegancia és az igényesség, na meg persze a pénz… Látszik hogy nem a bolhapiacon vásárolnak. Hát igen… tuti, hogy soha az életben nem fogok itt megszállni, mert egész életem alatt nem tudnék annyit keresni, hogy egy éjszakát kifizessek, de hát nekem csak ez jutott. Oda megyek a recepcióshoz és közlöm vele, hogy az állásra jelentkeznék. Azonnal szól a felettesének és perceken belül meg is jelenik egy idős pingvin. Elég mogorva az ábrázata és lenéző. Gyűlölöm az ilyen alakokat! Mit képzel ez magáról ő találta fel a spanyolviaszt? És mi a fenéért bámulja a melleimet, hát már itt se úszom meg a bunkó parasztokat. Nem tudja, hogy a szemem a fejemen van, ami nem két kisebb dinnyéből áll, hanem inkább egy nagyobb tökből, mivel hatalmas tökfej vagyok, hogy ide betettem a lábamat. Istenem miért büntetsz ilyen IQ light emberekkel?
- Jó napot! Akane Mao vagyok, az álláshirdetésre jelentkeznék. – mutatkozok be és nyújtom felé a kezem mire ő még mindig csak rezzenéstelen arccal áll, mint valami cövek. Ez egyre jobb lesz, de ha nem vesz fel akkor tuti hogy megfolytom.
- Kövessen, megmutatom, hogy hol kellene dolgoznia. – olyan komolysággal és életunt hanggal beszél, mint akinek már a töke ki van az egésszel. Remek, és ha ez lesz a főnököm, akkor tuti nem leszek itt se sokáig.
Elindulunk a földszinten egy hatalmas terem felé. Szerintem ez lehet a szálloda bárja. Itt is minden olyan mesés, talán itt kéne dolgoznom, az egész jó lenne, akár egy kis jatt is üthetné a markomat akkor. A fószer viszont tovább megy. Egy még hatalmasabb teremhez érünk, ami tele van gyönyörűen megterített asztalokkal. Aszta ez aztán az étterem. Minden asztalom meseszép fehér terítő, és rajta ami csak lehet bordó. Itt akarok dolgozni!!!
- Ért a pincérkedéshez?
Huhú… ha tudná, abból volt eddig a legtöbb munkám. A tálcával mesterien bánok, mint valami vér profi, de a vendégek… na azzal már más a helyzet. Folyton megtalálom a magam kis hiper bunkó vendégem, akinél nem tudom megállni, hogy ne teremtsem le a sárga földig.
- Természetesen igen. – válaszolok a lehető legnagyobb önbizalommal, amit minden bizonnyal el is hisz.
- Rendben akkor itt fog dolgozni. Az egyenruháját megkapja, amint kitöltöttük a papírokat, és akár azonnal kezdhet.
Ez az!!!! Éjjen! Végre, van munkám!!! El se hiszem. Biztos, hogy ez most igaz vagy csak álmodom? Megcsípem magam gyorsan és áú… ez valóság. Ennyire, csak a valóság fájhat, az álmaimban ez nem fájt volna, tudom, mert többnyire ilyenkor kelnék fel.
Elmegyünk egy irodába, kitöltjük a szükséges iratokat, megkapom az egyenruhámat és már be is állhatok. Mire mindennel végeztünk, odakint egészen besötétedik és az éjszakás műszakba csúszok be. Egész éjszaka dolgozhatok, remek, pedig már hulla vagyok. Reggel óta itt dekkolok, és még elvárják, hogy azonnal dolgozzak is reggelig. Mik ezek rabszolga hajcsárok?
Elfoglalom a helyemet és várom a vendégek seregét, hiszen vacsoraidő van, ilyenkor mindenki szeret lágy zene mellet, lassan enni, majd békésen nyugovóra térni. A vonós zenekar is már a színpadon van és játsszák a macskazenéjüket. Lassacskán elkezdenek jönni egyre többen. Elkezdem a munkámat, ami meglepő módon zökkenő mentesen megy. Még egy csomó jattot is kaptam már. Egészen addig, amíg az a fura fazon be nem tért az étterembe. Magas, sportos alkatú, és fekete hajú férfi. Igazi gazdag ficsúr. Már a külseje is kötekedő, rendesen a hideg ráz tőle, ahogy azzal az önelégült pofájával leül az egyik asztalhoz. Legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben az ilyeneket, akik azt hiszik pénzért mindent lehet. Muszáj oda mennem hozzá, a többiek mind lázasan dolgoznak, remek, ha most nem rúgnak ki, akkor soha… ha lehetne, már most letörölném azt az önelégült mosolyt a képéről, amit felém mutat, miközben közeledek hozzá.
|
|
