- Na látod, hogy tudsz értelmes indokot is - kacsint rám, mire hatalmas szemekkel pislogok vissza rá.
- Akkor csatlakozol?
- Nem, jobbat mondok. Tudod, nem vagyok az elvek embere, jobban mondva, nem ítélkezem elvek felett, így nem lehetnénk elvtársak, ahogy nem lehetünk bajtársak sem, mert a bajtársak közös elveik miatt segítik egymást a már kialakult bajban. Így azt mondom, legyünk barátok, mert a barátoknak nem kötelezõ mindenben egyetérteniük, sõt, szinte feladatuk, hogy a másikat megpróbálják jobb belátásra téríteni, ha szerintük oltári nagy hülyeségre készül a másik, viszont ha a másik bajban van, akkor gondolkodás nélkül sietnek a segítségére, még akkor is, ha ezzel kicsit a saját elveiknek is ellent kell mondaniuk. Na, mit szólsz? - Hirtelen azt sem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy ne. Nem barátot kerestem, hanem valakit, aki mellettem áll a harcban. De azt hiszem, ezt a férfit nem tudom ilyen könnyedén meggyõzni… - Ne vágj már ilyen képet, nem mehetek hozzád feleségül, és el sem vehetlek két órás ismeretség után, nem igaz? - kérdezi vidáman, a vállamba bokszolva.
- De, igaz - mosolygok rá. Nem õszinte teljesen, de ha tovább idegeskedek, a végén rám un és itt hagy, amit nem akarok.
Lekapja magáról az egyik rongyot és egy egész érdekes felsõrészt készít nekem belõle, de örülök neki, hiszen így nem vagyok csupasz felül. Zavart kissé, de nem volt idõm ruhát is keresni mielõtt elszöktem.
- Na, így gondolom máris sokkal kellemesebb - jegyzi meg csípõre tett kézzel. - Ööö... hogyan szólíthatlak? Engem Dovsannak hívnak, de nem ragaszkodom hozzá, ha nem tetszik, sok becenevem volt már emiatt.
- Nathanael vagyok - mondom neki, viszonozva a kézfogást és a bemutatkozást.
- Örvendek, Nath. így foglak hívni, mert a Nathanael fárasztóan hosszú. Így legalább pontosan tudhatod, hogy én hívtalak, hacsak nincs olyan pechem, hogy más is így hív.
- Rendben. Mit szándékozol csinálni, mi miatt akartál ide jönni?
- Ha nem lettél volna ilyen az elsõ pillanattól fogva, és nem lennék róla meggyõzõdve, hogy a hétköznapokban is ilyen típus lehetsz, most komolyan elgondolkodnék rajta, hogy nyomulsz-e rám. Bár nem lennél ellenemre - jegyzi meg, én meg ledöbbenek, erre kinevet. Furcsa figura, az teljesen biztos. - Haláli egy fazon vagy! Azt hiszem, elsõ körben hazakísérlek, aztán szerintem szétnézek, még nem jártam errefelé egyszer sem, pedig biztos egy halom halál érdekes dolog bújik meg a falak között. Na meg azt hiszem, valahol szerzek valamit olcsón enni, mert kilyukad a gyomrom… Lépés, indulj!

* * *

A városban vagyunk már. Persze mindenki engem néz meg, mert elég lengén vagyok öltözve, és ez tõlem egyáltalán nem megszokott. Egészen békésen haladunk, meséltet a városról, egészen addig, amíg az utca túloldalán levõ sikátorban észre nem veszem, hogy egy mocsok katona egy hölgyet zaklat. Idegesen indulok el a helyszín felé, nem is foglalkozva vele, hogy követ-e vagy nem.
- Ereszd el!... - mondanám, de hirtelen mögém ér kedves útitársam, elkap, befogja a számat majd fordít rajunk és õ kerül szembe a mocsokkal. Próbálja meggyõzni, de a férfi elõrántja a kardját én meg már ugranék is segíteni, de nem engedi.
Elég furcsa beszélgetés veszi kezdetét, amit csak a felénél értek meg igazán.
Most… komolyan flörtölni próbál ezzel a dagadt, undorító izével? Fujj…. és még õ mondta, hogy nem lennék ellenére. Ez aztán a válogatás nélküli udvarolgatás.
- Te nem vagy normális! - jegyzem meg, mikor végre visszér mellém.
- Nem tagadom, de cserébe mindig mindent tökéletesen komolyan gondolok.
- He?! Úgy érted tényleg?... Azzal az undorító és ráadásul gerinctelen... váá!
- Miért ne? Szex lett volna, semmi több. Õ is vágyott valakire, nekem sem lett volna ellenemre, nem házastársamul kértem.
- De hát mi van a minimális testi vonzalommal?!
- Miért, tök édes volt - pillant rám, én meg majdnem elesek így menet közben.
- Õ?!
- Tudod, én mit láttam, míg te egy durva alakot, aki meg akart erõszakolni egy nõt, ráadásul azt az egyenruhát hordta, amit annyira gyûlölsz? Egy magányos, és sok tüskével rendelkezõ elveszett lelket. Csak rá kell nézni, tuti, hogy gyerekkora óta nem valami szépség, és ezért iszonyatosan sokat csesztethették. Nem gondolod, hogy az ilyen ember minden alkalmat megragad arra, hogy hatalmat nyerjen, és jól megmutassa mindenkinek, aki lenézte és megalázta nap, mint nap? De látod, ha valaki elõítéletek nélkül közelít hozzá, akkor megszeppen, és olyan édesen zavarba jön, hogy nem tudod nem megzabálni. Mellesleg, ha cselt akarsz szõni meg lázadozni, azt ésszel kell csinálni, koncepcióval és tervekkel, és nem csak magára a lázadásra nézve, de az utána következõ rendcsinálásra is gondolva. Sok helyen megfordultam, és sok mindent láttam már, és hidd el nekem, a legtöbbször a legszebb eszmék is meghalnak ott, ahol csak káosz marad a nyomukban, és mindenki visszasírja a kisebb rosszat. Ne legyél ilyen levert, te vagy az, akinek elköteleztem magam, így míg itt tartózkodom, te vagy számomra a legfontosabb.

Nagy szemekkel pislogok vissza rá.
- Te teljesen õrült vagy - ingatom meg a fejem, de közben mosolygok. Rég találkoztam ennyire furcsa fickóval, de kifejezetten tetszik, hogy most az utamba sodorta az élet. Illetve engem az övébe.
- Kinek mit jelent az õrület - rántja meg a vállát. - Mellesleg merre is laksz egészen pontosan?
Igaza van. Mindenkinek mást jelent, van, akinek én vagyok õrült, van, akinek a birtokok urai - kinek milyen az értékrendje.
Visszalépve a fõutcára felfelé mutatok, és a domboldalban már látni is lehet a családom házát.
Elismerõen füttyent egyet.
- Neked sem lenne sok okod panaszra - vigyorog rám.
- Az, hogy gazdag vagyok, semmit nem jelent. A családom a halálig hûséges a királyhoz, akármennyire is vagyok az egész ellen. Ha választani kell, inkább látnának engem bitófán, mint a drága urukat letaszítva. Sõt, titok a tervem mindenki elõtt - pillantok rá jelentõségteljesen.
- Tõlem aztán senki nem tud meg semmit - rántja meg a vállát. - A barátom vagy, nem érdekem bemártani téged sehol vagy bajt keverni neked - mosolyog rám. Felsóhajtok megkönnyebbülten, és elindulunk vissza, a házunk felé. Muszáj átöltöznöm és ennem valamit, mert kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy így bámul mindenki.

* * *

- Fiatalúr, mégis mi történt? - ugrik elém a komornyik, amint belépünk a házba.
- Hosszú és bonyolult. A többiek? - kérdezem.
- Scott úrfi a kertben, a szüleik pedig még mindig a királlyal kirándulnak, pont mint amikor elment itthonról, pár napja. - Gyanakvóan mér végig engem, majd Dovsant is. - A barátja? - kérdezi, a tõle megszokott finom modorral, de azért érezni benne az élt is.
- Dovsan vagyok, örvendek - hajol meg kísérõm. - Így van, Nath barátja vagyok.
- Még sosem láttam erre - jegyzi meg Simon.
- Eddig csak leveleztünk - mondom én, és ellépek Simon mellett, ezzel tekintve befejezettnek a beszélgetést. - Szólj kérlek a konyhán, hogy ennék valamit, és szükségem lenne egy fürdõre is, na meg tiszta ruhákra.
- Máris. - Simon meghajol és elmegy.
Tudom, szolgált tartani pont nekem képmutatás lenne, de nem én fogadtam fel és nem én fizetem. Próbáltam nem segítséget kérni és mindent egyedül csinálni, de a szüleim Simont büntették meg, mert biztos nem jár eléggé a kedvemben, így nem erõltettem, és inkább kérek tõle segítséget, csak ne kapjon ki miattam. Ha én veszem át a birtokot, úgyis elengedem mindegyik szolgát.
Dovsan nem szól semmit, nézelõdik, és csendben követ. Nem tudom, hogy most neki is ezek járnak-e a fejében, vagy csak tényleg… nézelõdik, de valamiért zavar, hogy mit gondol rólam.
Megfordulok, hogy elmondjak neki mindent, még ki is nyitom a számat, de mielõtt szólhatnék egy kis test csapódik a hátamnak. Meg sem kell fordulnom, az illatából és az elõre libbenõ, tejfölszõke hajából tudom, hogy Scott az.
Mosolyogva kapom el és fordítom meg. Bár huszonkét éves, meglepõen könnyû kis teste van.
- Hol voltál? - néz fel rám.
- Dolgom akadt - füllentem.
- És miért vagy ilyen lengén öltözve? Meg fogsz fázni… - húzza rajtam össze az anyagdarabokat. - Menj a szobába, biztos van már fent ruha és fürdõvíz. - Most Dovsan felé fordul, és illedelmesen köszönti. Bemutatkozik neki, elmondja, hogy õ a másodszülött, de ha a barátom, akkor szeretettel fogja látni mindenki. Dovsan kicsit beszélget még vele, de mivel Scott rám parancsol, így nem teketóriázok, elindulok felfelé, abban a hitben, hogy nem követ. Akkor döbbenek csak meg, mikor a szobám ajtajában állva meglátom magam mögött Dovsant.
- Mit szeretnél? - kérdezem, próbálva leplezni, hogy mennyire zavarban vagyok. A lépcsõn felfelé beláthatott az anyag alá is, és láthatta a… jesszus! - Meztelen leszek a ruháim átvételekor és a fürdõkor, talán segítenél? - kérdezem, zavaromat incselkedéssel próbálva leplezni.

Az idõ remek, a nap süt, az ég gyönyörû kék - jobbára azt is bámulom, mint a zöldet a lábam elõtt, mert most a fellegekben jobb járni, meg egyébként is, olyan mókás az a bárányfelhõ a kis vigyori gombafejével -, mondhatni minden amellett szólt, hogy nekiinduljak, és mint a mellékelt ábra is mutatja, nem volt maradásom; hiszen épp valami erdõbõl értem ki egy tágasabb rétre. Nagyot szívok a friss levegõbõl. Õsz. Csodálatos! Mindent betölt a megfáradt változás ígérete, s bár még minden éretten, kissé megfonnyadva és viseltesen emlékszik vissza az arany nyárra, már itt járkál a fagy a napsütötte emlékek között, s az elmúlás bája csipkedi barnára, sárgára és vörösre a leveleket. A természet megüli saját maga torát, hogy tavasszal frissen és vidáman, ugyanakként, mégis újjá válva viruljon ki ismét.

Szép. De reggel valahogy izgalmasabbnak tûnt, mint most, így délutánba fordulva. Az unalom pedig kezd túlnõni rajtam, ami sosem jó. Jó lenne már valami településre érni, ott mindig akad valami igazán eszement dolog, amivel elszórakozhatok.

- Ahh, nagy ég - emelem a megszólított felé a kezem, teljes odaadással bámulva a kékséget. -, kérlek, vezesd utam valami újabb, izgalmas, nekem való szórakozás felé!

Mondjuk kezdhetné azzal, hogy idevarázsolja. Az tök tuti lenne, mert nincs már türelmem ismét kivárni, hogy megérkezzek valahova. Épp elég volt elindulni, nem? Egy ideig nézem csendben, várakozón az eget, de nem történik semmi, csak a karom kezd zsibbadni.

Ehh, áruló! Vonom össze szigorúan a tekintetem, az égnek címezve a leszúrást, majd elmosolyodva, magamban egy nótára gyújtva, és fittyet hányva az égre, indulnék tovább, de valami igen nagy erõvel nyomul nekem. Igazából érzékeltem azonnal, ahogy visszapillantottam magam elé megindulva, csak olyan váratlanul és olyan sebességgel érkezett, hogy már nem bírtam rá reagálni, és egy az egyben végignézem premier plánban, ahogy a kis valami, ami puha, nem kimondottan súlyos, de ilyen sebességnél fájdalmas jelenség megérkezik a gyomromba, tesztelve, ettem-e ma, és ki tudom-e magamból adni valami csinos kis róka formájában. Szerencséje van, nem ettem, így nincs gond a ravasz rozsdással sem. Az érkezõ azonosítatlan rohanó tárgy elhasal, én meg vágok egy seggest.

Nem mondom, eltart pár másodpercig, hogy pislogjak kettõt, és felocsúdjak, de még így is én pattanok fel elõször, hogy segédkezet nyújthassak az önkéntes faltörõ helyett emberfeldöntõ kosnak. Az ifjú titán - meg kell hagyni, igazán perverz gondolatokat ébresztõen nyílt, kék szemei vannak, mintha csak sikoltanának, hogy "naiv vagyok, ronts meg! Most!" - megilletõdötten néz fel rám egy szál kis semmijében, bár nem kerüli el a figyelmem, hogy annak ellenére, hogy alulöltözött, a ruhája anyaga finom és minõségi, biztos nem két fillérbe kerültek, így a fiúcska sem lehet valami ágrólszakadt szerencsétlenség. Ez, és az a plusz infó, hogy üldözik - ezt a lármából, majd a felbukkanó õrökbõl kikövetkezethettem - igen érdekes képpé érnek egybe a fejemben. Egy fél pillanatra, míg a fegyveresek eldöntik, hogy én is hunyó vagyok, még egy konccal több, felpillantok az égre mindent értõ mosollyal, majd a fiúra pillantva teszem fel hetyke kérdésem.

- Ejnye, kik vagytok?

A válasszal senki nem törõdik, én pedig széles vigyorral húzom elõ legjobb barátom, a balomon megülõ kardom. Újdonsült ismerõsöm meg a tõrömtõl szabadít meg fürgén. Bízom benne, használni is tudja, mert bizony el leszek foglalva, mert egybõl vagy hárman ugranak nekem. Nem mintha nem lettem volna már nagyobb kakiban, mint amennyire itt bûzlenek a dolgok képletesen és gyakorlatilag is.

Problémát azonban még akkorát sem okoznak, mint tehették volna, pár mozdulat, és máris mozgásképtelenné válva fetrengenek az ideiglenes gyengélkedõként szolgáló anyaföldön. A fiú felé pillantva azonban szemtanúja lehetek annak, hogy kevésbé egészséges viszonyba kerül az utolsóként maradt támadó fegyverével. Gyors, határozott mozdulattal likvidálom a támadót, bár arra ügyeltem, hogy ne kapjon végzetes sebet, de beájuljon a fájdalomtól.

A fiatal fiú, ahogy felszabadul a keze, máris a száját kezdi használni: - Ki vagy te?

- Egy vándor - felelem derûsen az igazat. Ahh, fiatalok, semmi köszönöm vagy ugyan kapd be, rögtön kérdéseket szegezünk a másiknak. Hol van már az udvariasság?

- És... mit keresel erre? - folytatja bizonytalanul. Kedvem lenne felnevetni, mert a válaszom erre szinte egyértelmûen egyszerû és még annál is kézenfekvõbb, hiszen mit is csinálhatna egy vándor úgy általában: - Vándorolok.

Viszont a sérülés, amit a vállán bekapott, egész komolynak tûnik, nem árt körbetekerni. Elõhalászok a zsebembõl egy maradék anyagdarabot - milyen jó, ha az ember varrogat néha, és nem dobálja el az ilyesmit! - de a keresztkérdésekkel még láthatóan nem végeztünk, pedig kezdenek fárasztani.

- Mondd, te kinek az oldalán állsz? - egy pillanatra a szemébe nézek, majd vissza a sebére és a rongyra, amivel kötözöm épp.

- A sajátomén - épp elég melós az is, nem kell még más oldalát is nézegetni, meg hát, látni mellettem bárkit is, aki mellett, így az oldalán, tudnék állni? Na ugye, hogy nem. Ilyen egyszerû.

- Nem lehetsz ennyire önzõ - fintorog, majd rögtön jön is az alternatívával. - Állj mellém!

Nagyon erõs késztetést kell elnyomnom, hogy ne forduljak meg, és araszoljak mellé, gúnyt ûzve belõle teljesen, így csak inkább élccel hárítom el a felajánlást felvont szemöldökkel, ártatlan pislantással.

- A ruhakeresésben vagy a tisztálkodásban? - mindkettõ ráférne.

Fintora mélyül, és sértetten sziszegi a választ: - Fogságból menekültem, elnézésedet kérem, hogy így nézek ki - ugyan, az enyémet nem kell, engem tökre nem zavar. A témát azonban visszaterelgeti az elõzõ mederve feltörõ heves ifjúsága: - De akkor is szükségünk van minden remek kardforgatóra az ellen a zsarnok ellen, aki az ország urának nevezi magát! Nem lenne kedvedre való, ha azt tehetnéd, amit akarsz, és nem lenne egy úr, aki mindent megmond, és zsarnoki kézzel szorongatja a nép nyakát?

- Én most is azt teszem, amit akarok - rántom meg a vállam. Arcára meglepettség ül, talán még fenn is akad a gondolaton. Olyan kis édes, már megint nevethetnékem van. - Mondj valami okosabbat! - heccelem, még akár érdekes is lehet a kis találkozásunk. Bár szerintem a srác kimondottan felelõtlen, úgy beszél elõttem, mintha máris kebelbarátok lennénk, akiben bízhat, miközben könnyedén lehetnék akár azzal a vérmes és zsarnok, velejéig romlott úrral is...

* * *

Na hát, ha okokat akartam, hát kapok eleget. Alig sikerült félbeszakítanom annyira, hogy megegyezzünk abban, hogy erre jövünk tovább, mert õ itt lakik, nekem meg jó ez az irány is, mert teljesen mindegy, merre megyek, erre legalább biztos van település. Mire azonban annak kapujáig érünk, már szinte fáj a fejem a sok sületlenségétõl és csak ingatom a fejem. Nem valami jó emberismerõ, egy csomó olyan érvet sorakoztat elõ, amely talán nemes, vagy éppenséggel kifizetõdõ, de rövid beszélgetésünkbõl, ha kicsit figyelmesebb, már leszûrhette volna, hogy ezek engem nem érdekelnek, legyenek akármilyen szépek vagy kecsegtetõek.

- Ez még mindig nem jó - már iszonyat dühös, remeg és olyan szinten összeszorította az ajkait, hogy mostanra már kék. Szerintem most fog körülbelül faképnél hagyni.

- Akkor csatlakozz hozzánk csak úgy, mert te akarod! - csattan fel, és még mindig nem adta fel, félelmetes. - Nem tudok okosabb indokot! Jó móka lesz, gyere velünk.

Felprüszkölök a nevetéstõl, elérve, hogy pillantásával próbáljon meg felnyársalni, majd megsimogatom a feje búbját, mint valami aranyos kis állatnak.

- Na látod, hogy tudsz értelmes indokot is - kacsintok rá. Eddig duzzogó és lassan ellenséges magatartása azonnal elillan, és tekintete felragyog.

- Akkor csatlakozol?

Felsóhajtva vágom csípõre a kezem. - Nem - már háborodna fel, hogy szórakozzak a rossebbel meg a nádinénivel, de megelõzöm. -, jobbat mondok - ennyi, két szóval elintézem ismét, hogy benne rekedjen a feltörekvõ durca, és figyeljen rám. - Tudod, nem vagyok az elvek embere, jobban mondva, nem ítélkezem elvek felett, így nem lehetnénk elvtársak, ahogy nem lehetünk bajtársak sem, mert a bajtársak közös elveik miatt segítik egymást a már kialakult bajban. Így azt mondom, legyünk barátok - nyújtom felé a jobbom. -, mert a barátoknak nem kötelezõ mindenben egyetérteniük, sõt, szinte feladatuk, hogy a másikat megpróbálják jobb belátásra téríteni, ha szerintük oltári nagy hülyeségre készül a másik, viszont ha a másik bajban van, akkor gondolkodás nélkül sietnek a segítségére, még akkor is, ha ezzel kicsit a saját elveiknek is ellent kell mondaniuk. Na, mit szólsz? - szerintem az ajánlatom korrekt, hiszen még csak most érkeztem, nem vagyok zsoldos, nem is leszek, így nem is várható el tõlem, hogy csak úgy odaverõdjek valakikhez valakinek a szép szeme miatt.

Nem elégedett, s kissé elszontyolodom én is.

- Ne vágj már ilyen képet, nem mehetek hozzád feleségül, és el sem vehetlek két órás ismeretség után, nem igaz? - bokszolok gyengéden és játékosan a vállába.

- De, igaz - mosolyodik el végre, igaz harmatgyengén, de a mosoly az mosoly akkor is.

- Gyere - kapom le derekamról a "díszelemet", ami voltaképp a fölsõm folytatása, ha engem kérdez bárki, s dereka köré tekerve "öltöztetem" fel valamennyire, az övem is rácsatolva. Nekem ugyanis a nadrágom valójában gumis, az öve pedig tényleg csak ezt tartja rajtam. Mivel kisebb, mint én, így rajta nagyjából körbeér, s az övrõl lelógó fehér szalagoknak hála, az elsõ "kivágás" sem olyan vészes. Kissé ugyan merész a kompozíció, de legalább nem kell félmeztelen flangálnia.

- Na, így gondolom máris sokkal kellemesebb - vágom csípõre a kezem, és csodálom meg "remekmûvem". - Ööö... - vezetem be elmésen egyszerûen kérdésem ismét kinyújtva a kezem. - hogyan szólíthatlak? Engem Dovsannak hívnak, de nem ragaszkodom hozzá, ha nem tetszik, sok becenevem volt már emiatt.

- Nathanael vagyok - fogadja el végre a kézfogást.

- Örvendek, Nath. így foglak hívni, mert a Nathanael fárasztóan hosszú. Így legalább pontosan tudhatod, hogy én hívtalak, hacsak nincs olyan pechem, hogy más is így hív.

- Rendben - bólint halál komolyan, megint elõcsalva a nevetési ingert, s már meg sem lepõdöm, hogy ismét kérdésbe kezd. - Mit szándékozol csinálni, mi miatt akartál ide jönni?

- Ha nem lettél volna ilyen az elsõ pillanattól fogva, és nem lennék róla meggyõzõdve, hogy a hétköznapokban is ilyen típus lehetsz, most komolyan elgondolkodnék rajta, hogy nyomulsz-e rám - állapítom meg hangosan, kissé rájátszva túrva bele oldalt rövid tincseimbe, majd végignyalok az alsó ajkamon végigmérve szándékos alapossággal. - Bár nem lennél ellenemre - kacsintok, majd feltör belõlem a nevetés, s elvesztem minden komolyságom, ahogy megpillantom az arckifejezést, amely kiült a pofázmányára. Hát ez minden pénzt megér, komolyan! - Haláli egy fazon vagy! - nyögöm két kuncogássá visszafojtott röhögés közepette, s belekarolva mutatok elõre, a magasba, s vázolom a terveim. - Azt hiszem, elsõ körben hazakísérlek, aztán szerintem szétnézek, még nem jártam errefelé egyszer sem, pedig biztos egy halom halál érdekes dolog bújik meg a falak között. Na meg azt hiszem, valahol szerzek valamit olcsón enni, mert kilyukad a gyomrom - ha arra várt, hogy a póz után valami iszonytatóan monumentális és komoly dolog következik, hát csalódnia kellett.

- Lépés, indulj! - adom még ki a "parancsot", s jókedvûen masírozom be vele együtt, mivel belekarolva húzom magammal, a városba.

* * *

Egy ideje megyünk, és jókat derülök az õt övezõ pillantásokon. Mert jelenleg, ha hízelgõ, ha nem, én egyáltalán nem vagyok feltûnõ jelenség, legalább is mellette semmiképp. Mint valami "háremhölgy". Ajj, kedvem lenne nagyot húzni a formás popójára!

Ehelyett épp azzal zaklatom, hogy részletesen meséljen nekem a város ismertebb és legfõképp inkább késdobálóként ismert helyeirõl,a mit még véletlenül sem ajánlanak sosem egy turistának, viszont annál izgalmasabb egy olyan helyre bemenni, mert onnan aztán az ember egybõl megismeri egy hely krémjét, s lehet következtetni a társadalom betegségeire, amellyel ezen a vidéken küzdenek. Persze hülyék és részegek mindenhol vannak, de akkor is, van köztük különbség, és szeretném bõvíteni a tárházam. Persze ezt sem feltétlen tudja mire vélni, és folyamatosan próbál valami mást ajánlani, de mindig ugyanott kötünk ki, mikor lemerevedik mozdulataiban, majd a következõ pillanatban felfújja az arcát, mint amikor valaki igazán dühös és durcásan szorítja össze az ajkait, az a tipikus "Na majd én megmutatom neked, mit képzelsz te faragatlan disznó!" kifejezés terül szét egész lényén, majd nagy léptekkel hagy faképnél.

Kíváncsian fordulok hátra, hogy felmérjem a helyzetet, ami ennyire kihozta a sorából - bár ahogy észrevettem, nem feltétlen nehéz - s kissé lemondóan sóhajtok fel, ahogy megindulok a nyomában, hiszen most már barátok vagyunk, nem hagyhatom, hogy hülyeséget csináljon, pedig nagyon úgy tûnik, hogy az fog kisülni belõle, ha nem avatkozom közbe.

Az utca túloldalánál ugyanis egy sikátor kezdõdik, s innen még pont be lehet látni. A sikátorban egy nõ és egy katonának látszó férfi "birkózik" egymással. Azt mondanám, hogy a pasi szeretne egy keresetlen éjszakát, a nõ meg annyira nem vágyik rá.

- Ereszd el!... - kezdene bele forrófejû Nath barátom, mondandóját talán valami káromkodással is nyomatékosította volna, netalán egy öklössel, de ekkor utolérve tapasztom be a száját a másik karommal átölelve, majd az átellenzõ karját megragadva forgatva el magam elöl, hogy én kerüljek a fókuszpontba.

- A barátom arra próbált célozni az elõbb, hogy a módszer, amit a hölgy megnyerésére alkalmazol, barátom, nem feltétlenül a legcélravezetõbb - mosolygok teljesen természetesen, mintha ez lenne a világon a leghétköznapibb dolog, hogy egy erõszakoskodót csak úgy leszólít egy hozzám hasonló fickó.

A férfi azonnal elõrántja a kardját, és a nyakamnak szegezi, mire a lány felsikolt, Nath pedig ugrana, hogy segítsen, de felemelem a kezem, s jelzésem megállítja, közben beszélni kezdek a katonához, aki nem egy szép darab, sõt, kifejezetten dagadt és még csak az arca sem valami rendkívüli, az a bajusz meg, mondjuk ki, gáz. A szenvedélyessége viszont, na az azért érdekes. Fõleg fekete szemében gyúló, ûzött vadéhoz hasonlatos õrület.

- Ugyan, nem kell mindjárt ölre menni - húzom végig az ujjam érzékien a pengén, minden egészséges szexuális élettel - vagy legalább annak vágyával - rendelkezõ embernek azonnal valami perverz jutna eszébe mozdulatomra, s azt hiszem, ezzel az "ellenfelem", sincs másképp, mert nagyot nyel megdöbbenve, fõleg, hogy az illúziót alátámasztom szavaimmal. -, bár igazán imponál a nyers vadságod. Ilyen vagy az ágyban is?

Úgy kapja el a nyakamtól és a kezem ügyébõl a kardját, mintha legalább is õt molesztáltam volna, na de nem én lennék, ha ez nem bátorítana fel annyira, hogy közel lépjek, és a vállán vessem keresztül a kezem, átkarolva. - Ne aggódj, nem nyomulok olyasvalakire, aki egyértelmû jelét mutatja annak, hogy nem vevõ a társaságomra, de vizsgáljuk csak ki az ügyedet. Az ízlésed kifejezetten jó, a hölgyemény - nézek végig rajta. - csinos, formás hátsója van és a mellei is épp ideális méretûek, ráadásul ízlésesen öltözött fel, s az arca is igen tetszetõs - szerencsétlen lány teljesen lemerevedve áll, és elvörösödik szerintem a lábujja hegyéig. - Viszont így csak megrémiszted, nem pedig megdöntöd, mint szeretnéd - fordulok ismét szembe a katonával, közben a kezemmel észrevétlen intve a lánynak, hogy tipli. - Õt már elcseszted, ezt be kell látnod, hiszen nem jó úgy a szex, ha a figyelmed kilencvenkilenc százalékát arra kell pazarolnod, hogy a partnered ne szökjön el, illetve ne kapálózzon a kelleténél jobban, nem igaz? - hatalmas pislogás a válasz, jó, remek, fölényben vagyok. - A helyedben nagyobb hangsúlyt helyeznék a bókolásra, a kedveskedésre, a becserkészésre. Kezdhetnéd például azzal, hogy nézegeted. ha viszonozza a pillantásod, már nyert ügyed van. Persze ehhez nem árt azért elõzõ nap fürdeni legalább, mert az elsõ benyomás iszonyatosan fontos. Nézd - kapok elõ a zsebembõl egy üvegcsét. - Mithyrax városában kaptam ezt a fiolát egy igen jó barátomtól, azt mondta, ha ezzel befújom magam, még az angyalok is leszédülnek a nyomomban a mennybõl, annyira beindítja a hormonokat, de ha nem mosok fogat, akkor egy szó, és cseszhetem. Hidd el, érti a dolgát, minden ujjára vagy húsz nõ akadt, pedig már igencsak túl volt a hetvenen - regélem. - S lásd, mennyire jót akarok neked, ezt neked adom - nyomom a kezébe. - De aztán ne felejtsd el, fürdés, kiöltözés, fogmosás, borotválkozás, széles, kedves mosoly, kedves szavak, mert különben ez sem hat, és ami még fontosabb, figyelj a jelekre. Ez a legfontosabb, próbáld meg megismerni, akivel kikezdesz, apró jelekbõl lehet következtetni arra, milyen típus. Ha a körme alatt apró kosz van, fel ne ródd neki, de dicsérd meg, milyen dolgos teremtés, ha a haja valami bonyolult frizurába van felkényszerítve, mindenképp dicsérd meg, mert nagy gondot fordított rá, hogy azzal varázsolja el környezetét, és a többi. Mindig arra koncentrálj az elsõ szavadnál, ami különleges rajta, amivel magára akarta felhívni a környezete figyelmét, aztán bókolj neki, barátkozz, ne vedd mellre, ha le akar rázni, tégy úgy, mintha te sem akartál volna egyébként semmit, csak nem bírtál elmenni mellette anélkül, hogy meg ne jegyezted volna bókod, légy természetes és mindig tûnj õszintének - sorolom, s édes, ahogy kipirulva közelségemtõl, bólogatni kezd, figyelve rám. Aranyos, kifejezetten édes.

- Ahh! - sóhajtok fel. - Biztos, hogy nincs kedved ma hozzám? - simítok végig az arcán. - Hagynám magam - kacsintok, mire még inkább zavarba esik.

- Sajnálom, de én csak a nõket... - megveregetem a vállát, mire még inkább összeugranak az izmai.

- Kár, ha egyszer meggondolod magad, és kipróbálnád egy másik férfival, gondolj rám, egy ideig még a városban leszek. A nevem Dovsan, és nála vagy a környékén tuti megtalálsz - mutatok hátra megdöbbent vendéglátómra. Majd egy könnyed puszit lehelek ajkaira, s megfordulva nyalábolom fel barátom, kihasználva a döbbenetet az eltûnésre.

- Te nem vagy normális! - sziszegi fojtottan Nath, én meg csak legyintek.

- Nem tagadom, de cserébe mindig mindent tökéletesen komolyan gondolok.

- He?! - állít meg, mikor már két utcával arrébb vagyunk. - Úgy érted tényleg?... Azzal az undorító és ráadásul gerinctelen... váá! - azt hiszem, belegondolt.

Elmosolyodom, egyfajta, megértem az álláspontod, de nem értek veled egyet, és kicsit sajnállak a véleményedért jellegû mosollyal. - Miért ne? Szex lett volna, semmi több. Õ is vágyott valakire, nekem sem lett volna ellenemre, nem házastársamul kértem.

- De hát mi van a minimális testi vonzalommal?!

- Miért, tök édes volt - nézek Nathra, aki nem akar hinni a fülének.

- Õ?!

Az orrára pöckölök gyengéden: - Tudod, én mit láttam, míg te egy durva alakot, aki meg akart erõszakolni egy nõt, ráadásul azt az egyenruhát hordta, amit annyira gyûlölsz? Egy magányos, és sok tüskével rendelkezõ elveszett lelket. Csak rá kell nézni, tuti, hogy gyerekkora óta nem valami szépség, és ezért iszonyatosan sokat csesztethették. Nem gondolod, hogy az ilyen ember minden alkalmat megragad arra, hogy hatalmat nyerjen, és jól megmutassa mindenkinek, aki lenézte és megalázta nap mint nap? De látod, ha valaki elõítéletek nélkül közelít hozzá, akkor megszeppen, és olyan édesen zavarba jön, hogy nem tudod nem megzabálni. Mellesleg, ha cselt akarsz szõni meg lázadozni, azt ésszel kell csinálni, koncepcióval és tervekkel, és nem csak magára a lázadásra nézve, de az utána következõ rendcsinálásra is gondolva. Sok helyen megfordultam, és sok mindent láttam már, és hidd el nekem, a legtöbbször a legszebb eszmék is meghalnak ott, ahol csak káosz marad a nyomukban, és mindenki visszasírja a kisebb rosszat.

Úgy érzékelem, mintha kissé elszontyolodna, amit a lelkemre veszek, nehogy már itt nekem borús esõs idõt játsszon! Magamhoz húzom váratlanul, szorosan megölelve, és egy puszit nyomva a feje búbjára. - Ne legyél ilyen levert, te vagy az, akinek elköteleztem magam, így míg itt tartózkodom, te vagy számomra a legfontosabb.

A börtön dohos, mocskos szagától már tömény hányinger kerülget. Napok óta itt vagyok, pedig csak az én hibám volt. Nem lett volna szabad nyíltan megtámadnom azt a nemest... de nem tehetek róla, ahogy láttam, hogy a kardját annak a szerencsétlen lánynak a testébe mártja, közben hangosan röhög, szinte gurgulázik a hangja... nem tudtam visszafogni magam. És ha nem sebzem meg, gyanítom, nem is kell idejönnöm. De ami a nagyobb baj, hogy már megint olyan furcsa tekintettel méregetnek az õreim.
- Szerintem nem lenne belõle baj - hallok meg egy gusztustalan hangot.
- De nem érhetünk hozzá, az Úr megtiltotta.
- Miért kellene bárkinek is megtudnia? - nevet fel. - Nem hagyunk maradandó nyomokat, csak elszórakozunk vele egy kicsit...
- De a múltkorinál sem tudtad visszafogni magad! Hogy magyarázzuk ki, ha ennek is felszakítod a seggét, miközben a magadévá teszed? Ez nemes, nem fogják megint elhinni, hogy magát erõszakolta meg!
Kikerekednek a szemeim, és a fejemben csak egy kérdés kering. Micsoda?! A magáévá? Mármint... úgy? Engem?! De én férfi vagyok és egyébként is... jó, nyilván lenne hova dugni, de...
Istenem, ebbe belegondolni sem akarok!
De ez egy remek alkalom lenne a szökésre. Ha kinyitják a rácsot, csak ki kell jutnom, õket bezárni, és egyébként is felfedeztem már, hogy a kis lyukon, amin kidobják az ételmaradékot, egy nagyobb testû kutya gyakran bejut. Ha összehúzom magam én is vagyok akkora, ezek szerint négykézláb mászva kijuthatok, és mivel ez a börtön a határon van, így csak be kellene rohannom az erdõbe. Ha ott kijutok az országútra, már könnyebb dolgom lesz!
De akkor most azt hiszem el kell csábítanom õket... vagy mi.
- Uraim! - suttogom olyan hangon, amiért kedvem lenne keresztüldöfni magam egy lándzsával. - Csak nem rólam van szó?  Mert én is unatkozom ám itt - biggyesztem le ajkaimat és elkezdem kigombolni az ingemet lassú, izgató mozdulatokkal, ahogy láttam azt a lányoktól.
- Nem lenne szabad bedõlnünk neki - nyel egy hatalmasat az okosabbik.
- Engem nem érdekel! - morog a másik és már nyitja is a rácsot, idióta módjára, kívülrõl hagyva benne a kulcsot. Vigyorogva lépek közelebb, és amikor már mindketten bent vannak, azonnal ágyékon rúgom az egyiket. Undorodva kapom el a lábam, ahogy megérzem merevedését, de erre nem lesz gondja egy darabig, abban biztos vagyok!
Miközben döbbenettõl telve lefagynak pár pillanatra, nekem az elég: kiugrok a nyitott rácson, kívülrõl zárom az ajtót és eldobom a kulcsot. Õk persze azonnal üvölteni kezdenek utánam, de nem foglalkozom sem velük, sem azzal a mocsokkal, ami a testemre ragad, miközben kimászok a lyukon. Rothadóm, kukacos hús, a kutyák és más állatok mocska, undorító! Kedvem lenne megállni és elhányni magam, de erre nincs idõm.

Percekkel késõbb már az erdõben rohanok, nyomomban hallom az emberek üvöltését és kutyák csaholását. Nem nehéz követni ezt a szagot, ami követ, így a folyó felé veszem az irányt. Itt épp annyira sekély, hogy át tudok gázolni rajta!
Ahogy odaérek, ledobom a parton a ruhákat, csak az alsómat hagyva magamon és az alsó inget, ami épp annyira hosszú, hogy eltakar valamennyit, de arra nem sok mocsok tapadt. A vízbe gázolva igyekszem lemosni magamról mindent, így csurom vizesen, fázva és remegve az õszi idõben rohanok tovább, de nem halkul semmit a hang! Még mindig érezni a szagom, vagy talán látnak is?!

Ahogy kiérek az országútra, hátrapillantok, hogy lássam, mennyien követnek, de hasra is esek, ahogy beleütközök valamibe...
Valakibe.
Felnézek. Egy férfi, láthatóan idõsebb nálam. A haja sötét, elõl rövid, de egy hosszú tincs a vállán pihen most is. A ruhája szokványos vándorruha... ki lehet ez?
- Nézzétek, az is vele van! - üvölti az egyik ember. - Végezzük ki õket itt együtt!
- Ejnye, kik vagytok? - kérdezi a férfi rám pillantva.
Válaszolni már nincs idõm, körülvesznek minket Öten vannak, plusz két kutya, és gondolkodás nélkül indítanak ellenünk támadást. Tekintetemmel kiszúrok egy kis tûrt a férfi övében, így oda ugrok, és azzal kezdek hárítani, míg õ egy szép kardot használ. Elegánsan harcol, de nem sok idõm van megfigyelni, hiszen a bûz miatt, és mert rám uszítják õket, mindkét kutya nekem támad.
Nehezen, de sikerül ugyan mindkettõt megölnöm, de az egyik embert nem veszem észre, és a kardjának pengéje a vállamba fúródik, mire felszisszenek. A férfi odalép, és egy mozdulattal végzi ki a támadómat.
Ennyi idõ alatt legyõzött volna mindenkit...?
- Ki vagy te? - kérdezem.
- Egy vándor - feleli egyszerûen.
- És... mit keresel erre? - faggatom tovább.
- Vándorlok - adja meg az egyértelmû választ. Nos, vagy engem néz hülyének, vagy õ maga az... de akkor is lenyûgözõ az ereje és a felkelésben remek hasznát vennénk!
- Mond, te kinek az oldalán állsz? - nézek rá, ahogy hozzám lép és egy darab rongyot teker a vállam köré.
- A sajátomén - adja a meglepõ választ.
- Nem lehetsz ennyire önzõ - húzom el a számat. - Állj mellém!  
- A ruhakeresésben vagy a tisztálkodásban? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Fogságból menekültem, elnézésedet kérem, hogy így nézek ki sziszegem. - De akkor is szükségünk van minden remek kardforgatóra az ellen a zsarnok ellen, aki az ország urának nevezi magát! Nem lenne kedvedre való, aha azt tehetnéd, amit akarsz és nem lenne egy úr, aki mindent megmond és zsarnoki kézzel szorongatja a nép nyakát?
- Én most is azt teszem, amit akarok - rántja meg a vállát. - Mondj valami okosabbat!

Gyõzködni kezdem. A nép, a gyerekek, a nõk, már pénzt is ajánlok, de semmi sem kell neki, és lassan annyira fáj a vállam, hogy gondolkodni is nehéz, de közben legalább elindulunk. A közeli városban lakom én is, õ is épp oda tart, így ebbe beleegyezik, hogy addig menjünk, közben van még egy kis idõm.
De már a város kapui elõtt állunk, miközben õ még mindig csak a fejét ingatja.
- Ez még mindig nem jó - jegyzi meg. Remegve, lassan kékülõ ajkakkal morranok fel.
- Akkor csatlakozz hozzánk csak úgy, mert te akarod! - csattanok fel. - Nem tudok okosabb indokot! Jó móka lesz, gyere velünk - nézek rá.