|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nanami Hyuugachi | 2011. 12. 04. 16:14:52 | #17998 |
Karakter: Sophie Kira Sebastian
Megjegyzés: csucsomnak
- Szóval Sophie… Megengeded, hogy Sophienak szólítsalak? – nem
felelek, csupán bólintok kérdésére. – Filmet forgattok valahol? – nem értem
kérdését, ezért furcsán nézek rá. – Tudod a ruhád miatt gondolom, annyira…. – nem
fejezi be, hanem egy kicsit gondolkodik. Megint végig mér, tetőtől talpig, csak
utána szólal meg. – szokatlan.
- Szokatlan? – kérdezem alig hallhatóan, majd végig nézek
magamon.
Ruhám egy melltartóból, egy bugyiból, egy szoknyából, ami
fel van vágva teljesen a derekamig, és egy díszes övből áll, ami segítségével
fogatom fel derekamra.
- Bocsi, nem úgy értettem. Csak nem sok embert látni ilyen
ruhában. S ez a fejdísz is olyan szokatlan, s gyönyörű. – oda kapom a kezemet.
Tud a fejdíszemről és az erőmről? Az kell neki? – Szóval akkor filmet forgattok?
- Filmet? Az micsoda? – kérdezem teljesen értetlenül, mire ő
pont így néz rám.
- Nem tudod mi az a film? Tudod, amit a TV-ben mutatnak.
- TV-ben? – még mindig értetlenül nézek rá, mert nem értem
mire akar kilyukadni.
- Hol laksz? Itt a közelben? – kérdezi nagyon is kedves
hangon. Félelmem kezd eltűnni, de most se felelek, csupán bólintok. – Nem vagy
valami beszédes típus ugye? – mosolyodik el. – Megmutatnád, hol laksz? – erre gyorsan
nemet intek fejemmel. – Ne félj tőlem, nem akarlak bántani. – közelebb csúszik
és megérinti a kezemet, amire összerándulok. – Nem foglak bántani. – ismét
hozzámér, mire ismét megrezdülök, de most nem annyira, mint először. – Ki vagy
te gyönyörűség? – erre a mondatár picit elpirulok.
- Te jó ég, a bátyám!!! Meg fog ölni, ha meglát a közelembe.
- Kicsoda? Miket beszélsz?
- Ha meglát minket együtt, megöl téged. – erre a mondatomra
egy ordítás rázza meg a földet és az eget. – Megtudta! Most mennem kell! Ha
meglát, hogy ember vagy, megöl.
- Miket beszélsz? Hogy érted, ha meg tudja, hogy ember
vagyok? – nem felelek erre a kérdésére, csak kirohanok az ajtón.
Minden szem rám szegeződik, de nem törődöm vele. Körül
nézek, mikor utánam rohan a fiú is. Megfogja a kezemet és maga felé fordít.
Csak egymás szemébe nézünk. Nem tudom mért, de érintésére, kirázott a hideg és
egyszerre perzselte fel forró tűz a bőrömet. Lassan közelít szám felé. Már csak
pár milliméter választ el tőle, mikor megszólal bátyám eget rengető hangja.
- Mit csinálsz a húgommal, te fattyú?
- Aaron, kérlek, állj le. Nem csinált semmit. Sőt…
- Hallgass! Veled majd otthon számolok! Megszegted a
szavadat! Azt mondtad edzeni voltál és, hogy edzeni mész! Becsaptál! De ami a
legfontosabb, hogy hozzád ért egy ember! Most pedig bűnhődnie kell, mert most
vége az életének!
Ahogy kimondja, előttünk terem és lecsapna, de elkapom
kezét. Meglepődik, ahogy mindenki a közelben, viszont visszaütök, ami nem
talál, de hátra esik, le a földre.
- Ő nem bántott! Sokkal inkább megmentett! Az emberek nem
olyanok, mint hittük. Kedvesek és megértőek. Nem bántanak ok nélkül, mint egyes
félvérek. Ők csak saját magukat és a szeretteiket védik. Úgyhogy, ha őt bántod,
engem is bántanod kell. Emlékszel, hogy szól a törvényünk? Ki első csókod
kapja…
-… lélekben egyek lesztek. Ha első éjszakád neki adod…
-… testben is övé leszel. Pontosan.
- Csak azt ne mond, hogy ez a fattyú és te… ?
- Még nem! Viszont lélekben már egyek vagyunk!
- Mikortól? – kérdezi egyre idegesebben.
- Mostantól!
Jelentem ki egyszerűen és a férfi felé fordulva, egy
egyszerű mozdulattal, magamhoz rántom. Szánk majdhogynem összeér, viszont egy
erős rántást érzek, majd egy pofon csattan az arcomon, amitől felreped a szám
sarka és a földre kerülök.
- Most megöllek!
- Nem bánthatod!
Kiáltom és kezeimet széttárva, szemem egésze fénybe borul és
a fejdíszemen a kő is izzani kezd. Egy lökés hullámot bocsájtok ki magamból,
mely messze repíti bátyámat, de ahogy ez megtörténik, összeesem és kép
szakadás.
Amikor magamhoz térek, a férfi mellett találom magam az
ágyban. Bal keze a derekamon pihen, míg jobb keze a fejem alatt van.
Akaratlanul is közelebb fészkelem magam hozzá. Mindkét kezemet mellkasára
simítom és szája szélére egy puszit nyomok, amire kinyitja a szemét. Kisimít
arcomból egy kósza tincset és elmosolyodik. Én is elmosolyodom, de az idilli
hangulatnak, kis zöld sárkányom vet véget. Vállamon megtelepedve, annyira
megijeszti a férfit, hogy ő leesik az ágyról. Én nevetni kezdek, mire kis
sárkányom lereppen a karomról és a férfi mellkasára telepszik le. Párszor körbe
forog, majd elfekszik rajta, egy kis gömböcöt formázva. Szárnyaival elfedi
arcát a külvilágtól. Látom, nagy szemeit, így érte nyúlva leveszem mellkasáról
és az ágyra rakom, ahol tovább alszik. Én óvatosan kimászom az ágyból, de
valami oknál fogva, a férfire esem. Két kezem a mellkasán pihen. Egy határozott
mozdulattal átfordít, így ő kerül felülre. Bal kezével végig simít arcomon,
fejem alá nyúlva, kicsit megemeli azt, hogy jobban számhoz férhessen. Hüvelyk
ujjával végig simít alsó ajkamon, majd letér államra és végül megcsókol. Finom
és lágy, nem követelőző. Lassan nyitja szét ajkaimat és hívja szenvedélyes
táncra nyelvemet. Ahogy hozzám ér, mintha jeges vízben lennék, de érintésére
áramütés halad végig testemen. Ahol hozzám ér lángolni kezd a bőröm.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 10. 31. 13:26:58 | #17496 |
Karakter: Sophie Kira Sebastian
Megjegyzés: színészemnek
Élvezem, hogy hangtalanul suhanok a fákon. Hogy megehetem
azt, amit a többi ember soha. Repülni. Szinte repülök. Igaz életemben még nem
láttam embert, így nem is tudom elképzelni milyenek lehetnek, hogy nézhetnek
ki, hogy viselkedhetnek.
Ilyen gondolatokkal szelem át az erdőt, mikor zajra leszek
figyelmes. Lassabb tempóra váltok és lejjebb is ereszkedem. Meglátok egy csomó
embert, ahogy csinálnak valamit. Nem tudom pontosan mit, mert még soha nem
láttam ilyet. Közelebb merészkedem és meglátok egy nagyon jóképű, vonzó férfit,
amint épp félmeztelenül rohan végig az erdő egy részén. Haja szőke, melynek
tincse rakoncátlanul a szemébe hullanak, mely zöld színben tekint körbe. Olyan
gyönyörű zöld szemei vannak, mint még senkinek, akivel találkoztam eddig. Messziről
is látszik milyen magas és izmos. Sokat harcolhat, mert bátyámhoz tudnám
hasonlítani testét, aki szintén sokat harcol. Közelebb merészkedem, de nem túl
közel. Hosszú órákon át figyelem őt és elbűvölve nézem minden mozdulatát. Természetesen
estére visszamegyek a Tanácshoz. Próbálok halkan belopózni a szobámba, hogy
bátyám, Aaron, ne vegyen észre, de sikertelen volt a próbálkozásom.
- Hol jártál húgom? – kérdezi, mély hangján, mely
kegyetlenül hasít bele a levegőbe.
- Csak edzeni voltam kint, az erdőben. – mondom és
beleharapok szám szélébe, hogy ne mondjak semmit sem az emberekről. – Holnap is
kimehetek?
- Igen, de vigyázz magadra. – jön oda és ad egy puszit a
homlokomra.
Bemegyek a szobámba és lefekszem aludni. Mivel én anyámra
ütöttem, tudok aludni. Igaz az éjszaka keveset alszom, mert csak az a férfi jár
az eszembe, akit szinte egész nap néztem. Annyira jó képű. Még itt a Félvérek
Tanácsába sincs ilyen helyes férfi. A szemei annyira szépek, annyira igézőek.
Másnap reggel, mikor kinyitom szemem, rögtön megyek fürdeni,
majd felöltözök. Utána indulok is ki az erdőbe, hogy ismét lássam azt a férfit.
Megint, szinte repülök. Repülök a felé a férfi felé, aki annyira jó képű. Megállok
ott, ahol tegnap láttam őket. Ma is ott vannak az emberek. Még nem látom azt a
férfit, akiről egész éjszaka álmodtam. Nem sok idő kell és megpillantom azt a
férfit. Éppen a sátorból jön ki. Közelebb merészkedem. Az agyamban villog az a
bizonyos piros lámpa, hogy nem szabad közelebb menni, de nem hallgatok rá és
szinte teljesen közel megyek. Nem figyelek oda és a lábam megcsúszik az egyik
faágon és nagy robajjal esem a földre. A fejemet beverem egy kőbe, ezért film
szakadás van. Semmire nem emlékszem.
Mikor felébredek, egy ágyban vagyok. Az a bizonyos szőke
hajú férfi néz rám kíváncsian. Végig mér szemével. Egész testemet végig nézi,
gondos figyelmet szentelve melleimre.
- Ki vagy te idegen szépség? – kérdezi, de nem válaszolok. –
Érted, amit mondok? – erre a mondatára sem válaszolok. – Szóval nem érted. –
ahogy kimondja, bejön egy nő.
- Meg tudtak ki ő?
- Szerintem nem érti mit mondok neki.
- Majd mindjárt megtudjuk. – mondja és elindul felém.
Megragadja a hajamat és a földre ránt.
- Beszélj! Ki vagy te? – kérdezi kegyetlenül.
- Sophie… a nevem Sophie… kérlek, ne bánts! – kérlelem
sírva.
- Engedd el! – utasítja a férfi.
Elenged, én pedig a férfi lába mögé kúszva ölelem át
hátulról a lábát. A könnyeim megállíthatatlanul folynak. Hangot nem adok ki,
viszont peregnek arcomon a szomorú könnyek. A nő kimegy, majd a férfi letérdel
és ölébe véve, visszatesz az ágyra. Minden mozdulata gyengéd. Lerak és betakar.
- Kérsz valamit enni vagy inni? – kérdezi, mire halványan
bólintok.
Kedves velem, pedig nem ismer. Ennyi erővel meg is ölhetett
volna. Nem tudom, mit higgyek az emberekről. Ez a férfi kedves és gyengéd
velem, de az a nő erőszakos és kegyetlen volt velem. Nem tudom milyenek
valójában az emberek. Mikor visszaér, egy nagy tálca van a kezében. Lerakja az
asztalkára és ő a fotelba ül. Rám néz, majd int fejével, hogy menjek oda. Lassan
felállok, és félénk léptekkel közeledek felé. Mikor odaérek, közel hozzá, a
másik fotelre mutat, hogy én is üljek le. Félénken leülök és várok, hogy
jelezzen, hogy ehetek. Elém rak egy nagy tányér ételt. Lassan, kicsi
falatonként kezdek el enni belőle. Ő csak szótlanul néz engem.
|
| Andro | 2011. 07. 06. 18:52:11 | #14842 |
Karakter: Kana
Megjegyzés: (Fényőrnek) VÉGE!
Közös megegyezés alapján vége. :(
|
| Andro | 2011. 05. 26. 13:10:17 | #13853 |
Karakter: Kana
Megjegyzés: (fényőrömnek)
Sokáig nem szólunk egymáshoz. Simogat, én pedig halkan dorombolok az ölében. Régen volt már ilyen jó napom, ilyen remek gazdim, aki simogatna és vakargatná a fülem tövét. Jó itt Jethroval, vele akarok maradni.
- Kana - szólít meg hirtelen halkan.
- Igen? - kérdem apró nyávogás közben.
- A mókusok... akiket említettél. Nem tudom, kinéztél-e már.
- Nem, még nem - mondom, és izgatottan fészkelődni kezdek.
- A házam egy erdő közepén van - mondja, mire leszállok az öléből. Izgatott vagyok. Erdő, fák, mókuskák, madarak és még sok-sok kisállat, akikkel játszhatok.
- Kinézhetek?
- Persze, hiszen azért mondtam. Ki is mehetünk, ha szeretnéd, nappal játékosabbak a mókusok, mint éjszaka.
- De te nem fogod látni őket, meg engem, ahogy játszom velük - mondom szomorúan. Mi értelme futkározni, ha a gazdi nem látja. Hallom, hogy feláll és mellém lép.
- Ne szomorodj el, kicsi neko - a kezét érzem a buksimon, amint összeborzolja a hajam. - Én boldog vagyok így.
- De azt mondtad, hogy nem látsz nappal... akkor mikor láttad utoljára a napfényt?
- Amikor megszülettem, ezer éve, még sütött a nap - jegyzi meg mosolyogva. Olyan szép ilyenkor. Hozzásimulok, és azt hiszem, ez tetszik neki. Ő nem olyan, mint az előző gazdim volt, aki bántott és megpróbált megerőszakolni. Ő jó. - Az Úr elvette a szemem világát, hogy nappal gyűjthessem az erőmet éjszakára, amikor a sötét teremtményei is életre kelnek.
- De ez igazságtalan, nem? Nem rossz neked ez?
- Sokkal rosszabb a magány, kicsi Kana - a hangja szomorú, és én is kezdek szomorú lenni. Sajnálom őt, mert nem láthatja a világ csodáit, szépségeit nappal. - Eddig teljesen egyedül voltam, csak a seregem tagjai álltak mellettem, akik nappal ugyanúgy vakok, mint én, ezért mindannyian a saját kis zugukban húzzák meg magukat, így én magányos vagyok nappal. De már itt vagy - mosolyodik el. Közben az ablakhoz érünk. - Milyen idő van kint?
- Nagyon kellemesen süt a nap.
- Akkor menjünk ki. Én leülök egy fa alá, te pedig vígan kergethetsz mókust, mászhatsz fára vagy akármit, amíg bajod nem lesz - mondja, mire bólintok. Aztán rájövök, hogy nem lát, de azt hiszem, érzi, mit csinálok.
Ki is megyünk, és Jethro egy fa alá ül. Én meg játszadozom. Mókusokat kergetek, egereket, és a fára mászva még a madarakat is meghajkurászom. Nagyon gyorsan szedik a lábukat, a madarak meg felröppennek, amikor meglátnak. Azt hiszem, félnek tőlem, de most nem akarom őket elkapni. Akkor nem lenne játszótársam. Boldogan nyávogok, majd lelapulok, és felugrom. Pockot is találok, feldobom és elkapom, játszok vele egy kicsit, aztán elengedem. Órákkal később aztán kimerülten rogyok le gazdám mellé, fejemet az ölébe hajtva.
- Elfáradtam - mondom boldogan.
- Akkor gyere, együnk valamit, nekem utána el kell mennem.
A lakásba érve tejet forralok magunknak, és a süteményből is vágok, amit találok. Mire megvacsorázunk, már leszáll az este és látom, hogy Jethro szemeinek a színe is változik. Már lát. Végignéz rajtam, és érzem, hogy kezdenék pirulni, mert igazán jólesik a tekintete. Simogat és nem érzem, hogy "úgy" akarna engem. Ez pedig felettébb megnyugtató.
- Nekem mennem kell, kicsi neko - mondja, és felállva meglebbenti gyönyörű szárnyait. - Ne félj, ez megszentelt föld, ide senki nem léphet, aludj békésen - mosolyog rám.
- Vigyázz magadra, gazdi! - dörgölőzöm hozzá, mire megsimogatja a fejem. Halkan purrogok, de aztán elengedem. Mennie kell.
Bólint, majd az ajtóhoz lép, kitárja és már el is tűnik. Az ajtóhoz sietek és még látom, ahogy elnyeli őt a sötétség. Jó gyorsan repül, pár pillanattal később már nem is látom. Hiányérzetem támad, nem tudom, mit csináljak. Hiányzik a gazdi. Eddig egy gazdám sem hagyott magamra egész éjjelre, hiszen szükségük volt rám. De Jethro más, neki nappal van rám szüksége.
Mivel nem tudok mást csinálni, nekilátok takarítani. Pár gazdámnál már csináltam, és itt sem lehet probléma.
Már majdnem végzek, amikor megérzem, hogy baj van. Az ösztöneim jelzik, hogy Jethro bajban van, talán meg is sérült. Habár tudom, hogy az erdőn túl már nem biztonságos nekem semmi, mégis, úgy érzem, muszáj odamennem. Aggódom érte. És egy másik erőt is érzek, erős és veszélyes. Talán Jethro éppen visszafelé tartott, amikor megtámadta valami? Egy ideig még ingadozom, de végül az ösztöneim győznek. A legtöbb nekoban működik a gazdivédelmi funkció, mint bennem is. És Jethro jó gazda, nem bánt, segítenem kell.
Kirohanok a házból, át az erdőn, és egyre közelebbről érzem a veszélyt. Hajam és a farkincám felborzolódik a félelemtől, a sötét energiáktól. Egy állat sem neszez, minden csendes, szinte halott. Aztán meghallom őket. Két alak, és az egyik Jethro, megismerem az energiáját. A másik egy nagy erejű gonosz démon lehet, hallom, ahogy nevet. Mikor odaérek meg is látom őket. Jethro térdel, egyik karjából ömlik a vér, és fájdalommal telien néz a démonra.
- Na mi az? - nevet a démon. Hosszú, fekete haja, vérvörös szemei és fekete szárnyai vannak. - A híres Jethro nem képes szembeszállni velem?
- Erősebb vagyok... mint hinnéd... - Jethro hangja kissé gyengébb, biztos súlyos a sebe.
- Meglátjuk! - a démon felemeli a hosszú kardot, amit a kezében fog, majd megsuhintja.
Nem gondolkodom, előugrom és bár tudom, hogy semmi esélyem, két kezem minden karmát beleeresztem a démon kardot tartó karjába. Felüvölt, én pedig megharapom a kezét. Elejti a kardot, de rögtön utána hallom Jethro kiáltását, és érzem, ahogy a démon másik kezében ujjai megragadják a grabancom.
- Kana! - Jethro ordít, mialatt érzem, hogy ellenfelem megpróbál lezárni magáról. - Kana, engedd el! Még megöl!
- Egy vacak kis neko, mi? - a démon megragadja a hajam, és letép magáról. Felsikítok a fájdalomtól. - Most megtanulod, hol a helyed, te kis korcs! - egy fának vág.
Hála gyors reflexeimnek, nem vágódom neki, de a lábaim nagyon fájnak, amikor megfordulok. Elesek, és nem tudok felállni. A démon elindul felém, és látom, hogy Jethro is próbál lábra állni.
- Előbb a kölyökkel végzek, majd utána foglalkozom veled is - sziszegi vigyorogva a démon. - Bár talán, előbb a te halálodat kéne végignéznie, nem?
- Ne merd bántani a gazdámat - fújok rá dühösen.
Kinevet, és látom, hogy Jethro már talpon van, habár a vérveszteség miatt nem áll olyan biztosan a lábán, mint kéne. Talán a sérülések rá is hatnak? Összehúzom a szemeimet, kieresztem a karmaimat és fújok, sziszegek, morgok olyan fenyegetően, ahogy csak tudok. Köziben próbálok arrébb is araszolni, hogy védve legyek. Ám fájó lábaim miatt ez nehezen megy. A démon rám támad, én meg elgurulok, és a lábaima mélyesztem a karmaimat. Nem, nem fogom hagyni, hogy bántsa a gazdimat! Hallom, ahogy egy láb lendül felém, majd csillagokoat látok, és elsötétül a világ.
|
| Rauko | 2011. 05. 19. 14:13:37 | #13694 |
Karakter: Jethro
Megjegyzés: ~ Andromnak
- A nevem Kana - mondja, miközben eszi a csokoládét. - És a tiéd?
- Jethro. Még sosem láttam nekot. Olyan vagy, mint egy ember és egy macska együtt - jegyzem meg. Érdekes kis lény.
- Sosem láttál még nekot?! Pedig nagyon sokan vagyunk. Bár az is igaz, a legtöbbünk házikedvenc valami gazdag embernél - mondja szomorkásan. Ezért nem ismerem hát őket. Amikor én látok, akkor ezek a kis lények már a gazdáikkal vannak és pihennek. - Én kóbor vagyok, nekem nincs gazdám, mióta megszöktem tőle. Köszönöm a csokit, de most már mennem kell. Nem jó ötlet errefelé bóklászni. Neked sem tanácsolom. - Milyen kedves.
- Nekem ez a dolgom. A sötétség ellen harcolok. Vagyis a gonosz teremtmények ellen. Ugye te nem vagy gonosz?
- Én?! - kérdezi. - Hát úgy nézek én ki? Legfeljebb a mókusokat szoktam megkergetni a parkban. Ott ni. Az nem gonoszság, csak játék - mondja mosolyogva. Milyen szép, kellemes. - De amúgy kedves és barátságos vagyok, és gazdit keresek, akinél meghúzhatnám magam a téli hónapokra. Ha tudsz ilyen személyt, kérlek, mutass majd be neki. De ha szeretnéd, akkor hálából a te cicusod is lehetek.
- Hálából? - Miért hálálkodna, hisz nem is tettem semmit érte.
- A csokiért. Meg mert olyan kedves vagy. Te sem vagy gonosz, azt éreztem, mert különben elfutottam volna. Tudom, túl sokat beszélek, fogjam már be, igaz?
A jókedvet egy sötét angyal ereje árnyékolja be. Gondolom, érezhette, hogy itt vagyok. A fényőröket megérzik, de annyira primitív az energiaérzékelésük, hogy nem tudják a seregem tagjait megkülönböztetni tőlem. Bár ez új lehet... még nem láttam.
- Mit akarsz itt? Kotródj innen, vagy véged! - szólítom fel, de csak felnevet és gúnyolódik. Nem ismer se engem, se a rangjelzéseimet. Gyanítom, az egyik sötét mester teremthette móka gyanánt, hisz fájóan tudatlan. Nem is tart sokáig elpusztítani, utána pedig megkeresem a kis nekot, aki egy háznál bújt el. Nagyon fél, könnyesek a szemei is. Nem hagyhatom itt, így felajánlom, hogy hazaviszem, amibe bele is egyezik.
~*~
Másnap korán kelek. A hajnal első sugaraival, de most sem láthatom őket, hiszen amint szétoszlik a sötétség, az én szemem is vakká válik. A fotelomba ülök le, és ott várom a kis Kanát, hogy felkeljen.
Itt fekszik előttem, egy kis kosárban, de nem látom. Ez rossz...
- Jó reggelt! - szólalok meg, amikor érzem, hogy felkelt. - Felébredtél?
- Igen. Köszönöm, hogy idehoztál - nevet fel.. - Remekül aludtam. De... a szemeid... - mondja kicsit megrettenve.
- Meglepődtél? Nappal nem látok. Ilyenkor teljesen vak vagyok. Ez Isten büntetése, hogy úgy mondjam. Tudok harcolni, szeretni, gyűlölni, de cserébe csak éjjel látok - magyarázom neki. Érzem a szívében a félelmet, de valami mást is...
- Akkor nekem kell rólad gondoskodnom nappal - mondja határozottan, mire meglepetten fordítom felé a fejem. - Ne félj, tudok takarítani, mosni, mosogatni és kicsit főzni is - jegyzi meg, és mellém lép, én pedig simogatni kezdem. Lassan az ölembe fekszik, így simogatom tovább, ő pedig hálásan dorombol.
Mosolyogva hallgatom, hiszen olyan jól esik. Sokat hallottam, ahogy az emberek a macskákról beszélgettek. Mindig azt mondták, hogy egy cica dorombolása simogatja a megtört lelket. Nos, az én lelkem is megtört és ez valóban igaz. Ez a kis neko annyira kedves. Az illata, a hangja, a dorombolása... mindene olyan kellemesen szívet melengető. Nem szívesen engedném el, de ha egyszer úgy dönt, hogy mennie kell, nem fogom megakadályozni benne. Nem tarthatom majd vissza, és akkor megint egyedül leszek, de addig még sok időnk van együtt.
Sokáig nem szól, én sem. Csak hallgatom a halk kis purrogást, és mosolygok. Érzem, hogy néz, de nem szólok neki. Hagyom, hiszen olyan szép kis lény. Felidézem magamban az este emlékeit, azokat a szemeket, a mosolyát, mindenét. Azt hiszem, szükségem van rá.
- Kana - szólítom meg halkan.
- Igen? - kérdezi, és elenged egy kis nyávogást is.
- A mókusok... akiket említettél. Nem tudom, kinéztél-e már.
- Nem, még nem - mondja, és érzem, ahogy fészkelődik.
- A házam egy erdő közepén van - mondom neki, mire kicsit megremeg, gondolom ez meglepettség lehetett, majd lassan leszáll az ölemből.
- Kinézhetek?
- Persze, hiszen azért mondtam. Ki is mehetünk, ha szeretnéd, nappal játékosabbak a mókusok, mint éjszaka.
- De te nem fogod látni őket, meg engem, ahogy játszom velük - mondja, és érzem a hangjában a szomorúságot. Felállok, és odalépek, ahonnan azt a picike erejét érzem.
- Ne szomorodj el, kicsi neko - teszem a fejére a kezem, és kicsit összeborzolom a haját. - Én boldog vagyok így.
- De azt mondtad, hogy nem látsz nappal... akkor mikor láttad utoljára a napfényt?
- Amikor megszülettem, ezer éve, még sütött a nap - jegyzem meg mosolyogva, ő pedig hozzám simul. Olyan kedves állat. - Az Úr elvette a szemem világát, hogy nappal gyűjthessem az erőmet éjszakára, amikor a sötét teremtményei is életre kelnek.
- De ez igazságtalan, nem? Nem rossz neked ez?
- Sokkal rosszabb a magány, kicsi Kana - mondom szomorkásan. - Eddig teljesen egyedül voltam, csak a seregem tagjai álltak mellettem, akik nappal ugyanúgy vakok, mint én, ezért mindannyian a saját kis zugukban húzzák meg magukat, így én magányos vagyok nappal. De már itt vagy - mosolyodom el, mikor érzem, hogy rám néz. Kicsit mintha ő is feloldódna, így újra eszembe jut, hogy az ablak előtt vagyunk. - Milyen idő van kint?
- Nagyon kellemesen süt a nap. A hangja mosolyog, így ez engem is mosolyra késztet.
- Akkor menjünk ki. Én leülök egy fa alá, te pedig vígan kergethetsz mókust, mászhatsz fára vagy akármit, amíg bajod nem lesz - jegyzem meg, és érzem, hogy bólint.
Ki is megyünk, és ahogy előre ígértem, hagyom játszani. Szívesen nézném őt, ahogy vígan szaladgál, de nem lehetek telhetetlen, az bűn! Örülnöm kell annak, ami eddig megadatott és mosolyognom azon, hogy hallhatom a kacajt, pici lábai hangját az avaron, ahogy felsikkant mikor felugrik egy ágra. Órákkal később érzem, hogy közelebb lép, és mellém fekszik, a fejét az ölembe hajtva.
- Elfáradtam - mondja boldogan.
- Akkor gyere, együnk valamit, nekem utána el kell mennem.
A lakásban végül ő forral tejet magának is és nekem is és a süteményből eszünk, amit még arra tároltam be, hogy az olyan macskadémonokat csalogassam vele, akik eredendően jók, de félősek. Sosem akartam bántani egyet sem, csak a szép szó sosem volt rájuk semmi hatással.
Amikor végül eltűnnek a nap sugarai, pislogok párat, és kirajzolódik előttem az asztalnál ülő, csodaszép neko. megint megbabonáz... percekig szótlanul nézem a szemeit, az ajkait, a kis füleit, a haját, a bőrt... szinte bűnre csábít, annyira ártatlan.
- Nekem mennem kell, kicsi neko - mondom, és felállva rebbentem meg szárnyaimat. - Ne félj, ez megszentelt föld, ide senki nem léphet, aludj békésen - mondom neki mosolyogva.
|
| Andro | 2011. 04. 07. 10:44:57 | #12818 |
Karakter: Kana
Megjegyzés: (fényőrömnek)
Leszállt az éjszaka, és minden sötét. Nem szeretek ilyenkor túlságosan kinn lenni, mert sok fura dolog történik mostanában errefelé. Az emberek sötét és vérszomjas árnyakról beszélnek, amelyek mindenkit megölnek, aki találkozik. Én is félek, így sietek haza, apró talpaim alig csapnak neszt az utca kövein. Szinte futok, mégis hirtelen megtorpanok. Idegen erőt érzek a közelben. Nem tudom, gonosz-e, vagy sem, mindenesetre megállok és meglapulok egy ház falánál. Mikor óvatosan körbenézek, a szemeim elkerekednek. Egy gyönyörű lény áll nem is túl messze tőlem. Bár nem látom tisztán, de ki tudom venni, hogy fennséges és nálam jóval erősebb. Talán egy démon, vagy afféle lény. Nagyon félek, testem minden porcikája remeg. Mikor közelebb lép, becsukom a szemem. Ha nem látja a szemeimet, talán nem fog idejönni. Hallom a léptését. Végül lassan nyitom ki kék szemeimet és halk, félelemmel teli hangon kérdezem meg.
- Ki van ott? - kérdem suttogva. Érzem őt, de most nem látom. Talán el tudja rejteni magát. - Ki van ott? - ismétlem meg, mire közelebb lép és felfedi magát.
A meglepettségtől a szám is tátva marad és majdnem hátraesek. Egy gyönyörű lény áll előttem. Magasabb nálam, a haja hosszú és fehér színű, benne néhány aranyszínű tinccsel. Arca mint egy angyalé, szemei barnák, bőre világos. Ruhái díszesek és az egész lény olyan fennséges, mintha nem is eme világról származna. Ő is kíváncsian méreget engem, majd megszólal.
- Mi vagy te, pici lény? - kérdi, mire már csaknem lehelem a választ. Eme fennséges lény látványa megijeszt, habár nem érzek felőle ártó szándékot. De akkor is felsőbbrendű, ezt tisztán tudom.
- Neko. És te? - füleim megremegnek. Ő az egyik lámpa alá áll, így már teljes valójában ki tudom venni, amit eddig is láttam. Mi nekok jól látunk a sötétben.
- Fényőr vagyok - jelenti ki, miközben megrebbenti szárnyait. Összerezzenek. - Nem bántalak, ne félj. Csak akkor öllek meg, ha gonosz vagy, de a te fajtádat nem ismerem - mondja. Még sosem látott nekot? Hiszen mindenkinek van egy, vagy legalábbis sok gazdag ember és más lény tart nekot. - Mit keresel itt ilyenkor? - néz körbe, majd kivesz a köpenyéből egy szelet tejcsokit. A nyál összefut a számban. Nem lehet rossz személy, ha van nála édesség. - Gyere, neked adom - mosolyog rám. - Ne félj, nem bántalak.
Közelebb óvakodom hozzá. Azért hiába néz ki kedvesnek, mégsem ismerem. Lehet, hogy ezzel akar magához csalogatni, hogy utána elkapjon és eladjon. Nem, azt nem szeretném. Végül odaérek hozzá és felém nyújtja a csokit, Kis tétovázással veszem csak el, és először gondosan megszimatolom. Magamon érzem a lény tekintetét. Beleharapok a csokiba. Finom édes. Elmosolyodom és ránézek.
- A nevem Kana - mondom végül. - És a tiéd?
- Jethro- válaszol. - Még sosem láttam nekot. Olyan vagy, mint egy ember és egy macska együtt.
- Sosem láttál még nekot?! - kérdem megütközve. - Pedig nagyon sokan vagyunk. Bár az is igaz, a legtöbbünk házikedvenc valami gazdag embernél - mesélem, mire elsötétül a tekintete. - Én kóbor vagyok, nekem nincs gazdám, mióta megszöktem tőle - megeszem a csokit. - Köszönöm a csokit, de most már mennem kell. Nem jó ötlet errefelé bóklászni. Neked sem tanácsolom.
- Nekem ez a dolgom - mondja, majd értetlen tekintetem látva hozzáteszi. - A sötétség ellen harcolok. Vagyis a gonosz teremtmények ellen. Ugye te nem vagy gonosz?
- Én?! - nézek rá felháborodva. - Hát úgy nézek én ki? Legfeljebb a mókusokat szoktam megkergetni a parkban. Ott ni - mutatok a park irányába. - Az nem gonoszság, csak játék - vigyorgok rá. - De amúgy kedves és barátságos vagyok, és gazdit keresek, akinél meghúzhatnám magam a téli hónapokra. Ha tudsz ilyen személyt, kérlek, mutass majd be neki. De ha szeretnéd, akkor hálából a te cicusod is lehetek.
- Hálából? - kérdi meglepetten. Elnevetem magam.
- A csokiért. Meg mert olyan kedves vagy. Te sem vagy gonosz, azt éreztem, mert különben elfutottam volna - magyarázom. - Tudom, túl sokat beszélek, fogjam már be, igaz?
Elneveti magát. Azt hiszem, kedvel engem. Olyan szép ilyenkor. Ám hirtelen megérzek valamit. Egy nagyon erős gonosz erőt. Ő is megérzi, mert azonnal abbahagyja a nevetést és szemei megvillannak. A farkincámon felborzolódik a szőr és morogni kezdek. Int, hogy bújjak el, amit meg is teszek. Egy ház falának lapulok, onnan lesek kifelé. Érzem, hogy a levegő is megfagy, majd a szemközti ház falánál valami alakot ölt. Egy ugyanolyan lény, mint Jetroh, vagy hasonló, de ő gonosz.
- Mit akarsz itt? - kérdi Jetroh. - Kotródj innen, vagy véged!
- Egy fényőr, micsoda meglepetés - nevet az idegen. Hideg kacaja van, a hajam égnek áll tőle, füleim lelapulnak. Reszketek. - Most véged!
Nekiugrik Jethronak. Olyan gyors, hogy nem is látom. Aztán Jetroh is eltűnik. Nem is tudom követni az eseményeket, olyan gyorsak. Halálra váltan kuporgok a ház falánál, ahová behúzódtam. Meg sem merek moccanni. Aztán hirtelen mindenre csend borul és Jethro tűnik fel mellettem Ruhája makulátlan, arcán aggodalom látszik, ahogy leguggol mellém. Remegve nézek fel rá, szemeimben könnyek. Sosem féltem még ennyire soha életemben. Talán csak akkor, amikor az egyik gazdám megpróbált vízbe fojtani, mert engedetlen voltam. Érzem, hogy a vállamhoz ér, és gyengéden megsimítja.
- Minden rendben, Kana? - kérdi, én pedig aprót bólintok, bár belül tudom, hogy semmi sincs rendben. - Már nem kell félned, vége van.
- Mi... mi volt... az? - kérdem remegő hangon. Alig bírok beszélni.
- Egyike a sötétség lényeinek. Most gyere! Hazaviszlek hozzám. Ott nagyobb biztonságban leszel - áll fel, majd engem is felemel.
Hozzábújok, annyira félek. Reszketek egész testemben. Lágyan simogat, miközben visz. Azt hiszem, lassan belealszom a simogatásába.
~*~
Mikor felébredek, egy puha kosárkában fekszem és nagyon jól érzem magam. Kinyitom a szemem és körülnézek. Egy gyönyörűen berendezett szobában vagyok, előttem a kandalló, amelyben ropog a tűz. Nyújtózom egyet, és újfent körbenézek. Ez biztosan Jethro háza lehet, hiszen azt mondta, idehoz. De vajon ő hol lehet? Úgy döntök, hogy felkelek és körbenézek. Szimatolni kezdek. Megérzem az illatát, valahol a közelben lehet és valóban, mikor megfordulok, ott ül az egyik fotelben. A szemei azonban... fehérek.
- Jó reggelt! - mondja halkan. - Felébredtél?
- Igen. Köszönöm, hogy idehoztál - nevetek rá. - Remekül aludtam. De... a szemeid...
- Meglepődtél? - fordul felém. - Nappal nem látok. Ilyenkor teljesen vak vagyok - mondja, mire a szám elé kapom a kezem. - Ez Isten büntetése, hogy úgy mondjam. Tudok harcolni, szeretni, gyűlölni, de cserébe csak éjjel látok.
- Akkor nekem kell rólad gondoskodnom nappal - jelentem ki, mire meghökkent fejet vág. - Ne félj, tudok takarítani, mosni, mosogatni és kicsit főzni is - lépek oda hozzá és fejemet a kezéhez dörgölöm. Érzem, hogy megsimogat, ujjai a hajamba túrnak. Boldogan kezdek neki dorombolni.
Azt hiszem, jó dolgom lesz itt. A végén már felkapaszkodom az ölébe és elnyúlok. A füleimet vakargatja, amit jóleső dorombolással és halk nyávogással jutalmazok. Szeretem, ha a füleimet vakargatják. Ő halkan kuncog. Szeretem az új gazdimat.
|
| Rauko | 2011. 03. 30. 22:27:05 | #12666 |
Karakter: Jethro
Megjegyzés: ~ Andromnak
Nem látni olyan, mintha az ember nem is élne.
Hiába érzed a napsugarak simogatását, soha nem fogod látni őket…
Akármennyire érdekelne, ahogy egy fiatal, helyes fiú ajkairól aláhullik egy vízcsepp, visszatükrözve a nappal csillogását…
Nekem sosem adatik meg, hogy ezt lássam. Arra kárhoztattam, hogy örök életemet démonok, gonosz lelkek és az ördög cinkosai között töltsem el.
Hogy ez panasz-e? Nem.
Panaszkodni eszembe sem jutna. Nincs rá felhatalmazásom.
Nekem csupán arra van, hogy eltakarítsam az angyalok és Isten mocskát a földön, megóvva a halandókat és mindent, ami jó. Legalábbis az égiek szerint jó.
Szürke egy örökkévalóság, ha minden, ami nekem jut, az az éjszaka, a sötétség, a vér és a harc. Soha nem vo,t mellettem senki, aki nem alattvaló, szolga lett volna, sokkal gyengébb nálam, sokkal félénkebb és sokkal rondább annál, amit elvárok. Nem. Nincsenek nagyratörő álmaim, tudom, hogy ez bűn.
Én csak egy lényt kérek. Egy tisztaszívű, különleges, érző lényt, aki gondoskodna rólam nappal, és akinek őrizhetném az álmát. Olyan sok lenne ez? Annyira teljesíthetetlen és lehetetlen kérés?
Kétlem.
De nem kaphatom meg. Ugyan milyen lény vágyna egy félig vak, kötelességtudó fényőr mellé?
Szabadidőm éppen lenne, azon nem múlna. A sereg, ami az irányításom alatt áll, jól szervezett, biztosan harcolni képes alakulat. Sosem volt baj velük, ha nekem végem lenne, ők akkor is még évezredekig óvnák a halandókat, vezér nélkül is.
De még van vezérük. Egy vezető, aki épp kilép az éjszaka sötétjébe, azaz én.
Látok, a szememben ugyanúgy tükröződhet a hold sápadt fénye, ahogy azokban a kékségekben előttem. beleszagolok a levegőbe, tudom kell: megöljem-e.
Bennakad a levegőm. Mi ez?
Egy lépéssel közelebb lépek, de a kis lény nem mozdul. Picike. Hozzám képest kicsi… de az előbb rám nézett, tudom. Pár perc múlva újra kinyitja szép szemeit és halkan megszólal.
- Ki van ott? - kérdezi suttogva. Felegyenesedik, és ekkor döbbenek rá, hogy ez egy teljesen idegen illat. Soha nem éreztem hasonlót sem, pedig jópárezer éve élek a földön. Démoni, de mégsem az. Mintha macskadémon lenne, de nem… pedig…
Közelebb lépek és igen. Azok fülek. Éjfekete fülecskék.
- Ki van ott? - ismétli meg, és végre én is felfedem magam, láthatóvá téve magamat előtte. Meglepetten hátrál, majdnem leesik a padról.
- Mi vagy te, pici lény? - kérdezem, mire még halkabban válaszol.
- Neko. És te? - Fülecskéi megremegnek, ahogy közelebb lépek, felfedve alakomat a fényben, egy lámpa alatt, hogy jobban láthasson.
- Fényőr vagyok - jelentem ki és meglibbentem szárnyaimat, mire a picur összerezzen. - nem bántalak, ne félj. Csak akkor öllek meg, ha gonosz vagy, de a te fajtádat nem ismerem - mondom neki. - Mit keresel itt ilyenkor? - Körbenézek a parkban. Ez rossz környék… és ha igazam van és félig macska, félig ember, akkor tudom, hogy csaljam ki innen. Belenyúlok a köpenyem zsebébe, és kiveszek egy szelet tejcsokoládét. A macskadémonok elcsábítására használom, de nála is beválik, szemeiben fény csillan.
- Gyere, neked adom - mosolygok rá. - Ne félj, nem bántalak. - Ahogy közelebb lép, kirajzolódnak vonásai és nekem eláll a lélegzetem…. sosem láttam még ennyire szép teremtményt.
|
|
