|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Malec | 2021. 10. 12. 22:10:09 | #36018 |
 Karakter: Emerald Woods
Amint fel értem a kívánt emeletre ott csak két ajtót találtam, vagyis egyet mert ez egy bazi nagy kétszárnyas ajtó. Az ajtó hangtalanul nyílt ki mikor le nyomtam a kilincset. A mi tánc studionk sem kicsi, de ez hatalmas, van egy el választó középen, hogy ketté lehessen osztani egy a hatalmas teret. Szerencsére nem kell semmit keresgélnem, minden itt van előttem. Nem kapcsolok most zenét, csak elkezdek táncolni. Ilyenkor ezt szeretem csinálni, most be járom a nagytermet amiben a zene most csak zavarna. Fogalmam sincs mennyi idő telhet el, ilynekor ki kapcsol az idő érzékem.
- Nem hittem volna, hogy valaha is látok ilyen jól előadott koreográfiát. - hitelen ért a hangja amitől egy picit megugrok. Ő egy ártatlan mosollyal le tudja az egészet. Én meg nézek rá mint valami ufóra, nem szeretem ha zavarnak, főleg most.
- Szeretnél még egyet táncolni? Egy könnye salsa? - kérdezi tőlem, de biztosan így akar táncolni?
- Biztos, hogy ebben szeretnéd? - kérdésre kérdéssel válaszolok, majd végig mutatok rajta. Engem nem zavar az öltöny, de kényelmesebb egy lengébb ruhában.
- Egy jó táncos még a nagyanyja ruhájában is képes előadni amit szeretne. Semmi baja nem lesz a ruháimnak, vagy ha mégis, van belőle elegendő még neked is, meg a családodnak is. - Hogy lehet valaki ennyire bunkó? Azt hiszem ezt nem teljesen gondolta át az én kedves kis húgom. Még, hogy a családomnak is jutna belőle? Tényleg nem tudja, hogy ki vagyok. A fene vinné el az ilyen embereket akiknek ennyire a fejébe szállt a dicsőség.
- Nos, akkor táncolunk, vagy megkeressük a nyelvedet?
- Miért is?
- Mert úgy nézett ki mintha elvitte volna a nyelvedet, de ezek szerint meg nem lettél néma. Vagy nem némítottak el. De akkor ne beszélgessünk mutass pár jó mozdulatot. - várjál csak te. Mutatok én neked olyat, hogy csak nézel.
Több dologra is rá jöttem Louissal kapcsolatban. Egy nem tud táncolni, de kitartó. A másik, hogy magában számolja a lépéseket és ezáltal nem tud tanulni. Nem tudom ki tanította eddig, de az biztos, hogy nem a legjobb tanár volt. Szegénykém annyira próbálkozik, hogy már izzad is, én sem maradok el tőle de nekem mentségemre szól, hogy folyton azt kell figyelnem mikor akar a lábamra lépni. Még azt sem veszi észre amikor mögé kerülök és át ölelem. Illata be kúszik az oromba, nem érezni rajta semmi büdöset, sőt kellemes az illata.
- Miért számolod ennyire a lépteidet? Nem vagy bennük biztos? - kérdezem a füléhez hajolva, amitől aprót rezdül.
- Én, ugyan nem! - hevesen tagadja a tagadni valót, de engem nem tud át verni.
- Akkor miért izgulsz ennyire?
- Oh, én nem izgulok egyáltalán. Csak gondolkodtam, pár dolgon...- persze el is hiszem.
- És micsodán? - kérdezem közelebb hajolva és élvezem az elveszett arcát. Tudja jól, hogy tudom, hogy hazudott.
Közelebb hajolt hozzám majd egyszerűen megcsókol. Nem kis pályás azt fix. Igazi Francia, szenvedélyben nem szegény, de nekem van párom akit nem csalok meg ilyet emberrel mint ő. Ellököm magamtól és úgy nézek rá mint egy szarkupacra.
- Miért csináltad? - kérdezem dühösen és le törlöm a nyálát a számról.
- Oh? Nem ezt akartad? Pedig nagyon úgy tűntél mint aki csak ezért sóvárogna.
- Nem, egyáltalán nem! - kiabálok vele. Dühös vagyok magara mert hagytam, de rá is mert megtette. Nem foglalkozok vele hanem, ott hagyom a francba. A kishúgocskám keresésre indulok akit a lépcső levele észre is veszek.
- Én nem maradok itt, nincs az a pénz. Mondjuk a te esetedben rajongás. Azt hittem ennyire bunkó, beképzelt emberek nem léteznek de ez a csávó minden csak nem normális. Tudod mit tett az előbb?
- Nem bátyó mert nem voltam veled.
- Megcsókolt, pedig tudja, hogy van valakim. Én nem dolgozok együtt olyan emberrel aki nem tartja be a magánélet fogalmát. - tudom, hogy Amy oda van érte, de engem senki se csókolgasson.
- De most bocsáss meg nekem, de mennem kell fogat mosni. - nem várom meg a válaszát, elindulok tovább majd be nyitok ez első szobába ahol a drágám fekszik az ágyban. Neki nem szabad megtudni semmit mert akkor hamarabb találjuk magunkat kívül mint gondolnám.
- Na milyen a táncterem?
- Hatalmas, még nagyobb mint a mién, és képzeld rejtve vannak a hangszórók. - lelkesedek be mint egy gyerek.
- Ezek szerint el nyerte a tetszésedet, ugye?
- Mint ha nem tudnád. Viszont holnapi nap nagyon érdekes lesz, főleg ha az a csávó is ott lesz, de majd mi mutatunk nekik valamit, ugye szívem? - kérdésem végénél ki veszem a könyvet a kezéből majd lovagló ülésben rá ülök. Szenvedélyesen falom ajkait, Josh se marad tétlen.
Fél órával és egy jó alapos fürdés után már sokkal jobban érzem magam. Amy szobájába be nyitva nem találok ott senki. Biztos lent vannak a nappaliban. Lefele veszem az irányt, de a nappaliban érdekes jelenetnek leszek tanúja. Mit ne mondjak nem szomorkodott, vagy úgy van vele, hogy ha nincs ló jó lesz a szamár is?
- Khm… elnézést, hogy megzavarom a fiatalokat, de szeretnék veled beszélni négyszemközt. - rá nézek húgocskámra aki tudja most nagyon komoly vagyok. Sosem szoktam csak úgy elküldeni.
- Akkor én hagylak is magatokra. -Amy feláll a kanapéról, de mielőtt fel menne még egy sajnálomot meg ejt felém. Csak nem értem miért, na majd beszélek vele ha itt be fejeztem.
- Van pár szabályom amit szeretném ha be tartanál. - nem köntörfalazok.
- Az első: nekem párom van akit szeretek és nem fogom megcsalni még veled sem. A második: nem fogok kivételezni még veled sem hiába vagy aki, és a táncosaiddal sem. - itt fintorog egy kicsit de engem nem hat meg. - A harmadik: ha a húgomat megbántod én kiherélek és bánni fogod még azt a percet is amikor megismertél minket. És ha most megbocsájtasz készítek valami vacsorát és le fekszek, mert holnap korán kelünk még te is. - mégsem várom a válaszát ott hagyom. A konyha szerencsére hamar meg van. Itt is látszik ki is Louis, minden a legmodernebb stílusban van. Olyan mint ha egy magazinból húzták volna ki, de az látszik, hogy itt főznek. A hűtőben mindent megtalálok a vacsorának. Csinálok egy pár szendvicset majd tejjel a kezembe vissza indulok a szobámba. Josh már alszik, így egyedül költöm el a vacsorát. Mikor végzel mindennel le fekszek Josh mellé és hamar el is alszom.
Reggel hatra van állítva az ébresztőm, de már előtte felkeltem. Mire megszólalt a vekker én már kész voltam mindennel. Egy szürke melegítőt egy fehér trikót és egy rozsaszin pulcsit vettem fel.
- Ébresztő kedvesem. - finoman harapdálom Josh füleit. Imádja ha így keltem, ne kérdezzétek miért még ő sem tudja a választ.
- Csak még öt percet!- hiába kérlel, most már nincs lazsálás.
- Öt perc múlva lent találkozunk, ha nem vagy ott mehetsz haza a legközelebbi géppel. Szóval melegen ajánlom, hogy lent legyél. - még kap egy puszit és elhagyom a szobát. Amy már az ajtóban vár le hajtott fejjel.
- Szia, jó reggelt. Nem rád haragszom, csak féltelek. Tudod milyen, egyikről le a másikra rá. Nem akarlak szomorúnak látni, és tudod nagyon jól, hogy nem tesz jót az a másik félnek sem. - mosolygok rá majd megölelem. Sosem tudnék rá haragudni.
- Tényleg ne haragudj, nem tudom mi ütött belém. Csak hirtelen megcsókoltam pedig te még panaszkodtál is rá. De mindegy menjünk le, remélem hamarosan megérkeznek a táncosok is.
Egy órát kellett várnunk rájuk, de nem veszett kárba semennyi idő sem, addig is Amyvel végig táncoltuk a termet, én már nagyjából megszoktam de ő még csak most van itt először. Éppen pihentünk amikor meghallottam, hogy kint beszélgetnek majd be nyitottak a táncosok. Olyan szemmel néztek rám mint ha én ettem volna meg az anyukat vacsorára.
- Szép jó reggelt kívánok nektek. - még mosolygok is rájuk, pedig nem szívesen teszem.
- Addig volt jó ameddig nem kellet egy buzi miatt fel kelnem hajnalok hajnalán. - már megint ez az idegsítő alak, sajnos még a nevüket nem tudom de lehet még jobb is.
- Na ha már ilyen szépen be mutatkoztál akkor én is megteszem. A nevem Emerald Woods, 26 éves vagyok táncoktató másod állásban. A foglakozásom ügyvéd, szóval ha kérhetlek csínján a szép beszéddel – itt macska körmözök-, ha nem akarod nagyon hamar kint találni magad főleg egy jó kis perrel a nyakadban, tudod ilyen kis mitugrászokat eszek reggelire. - közelebb sétálok hozzá miközben beszélek vele. Nem sokkal magasabb nálam mégis föléje magasodok. Ki nem állhatom az ilyeneket.
- Megértettük egymást? - kérdezem de csak bólint.
- Remek, mivel tisztáztuk a helyzetünket kérnélek titeket, hogy mutassátok be a legutóbbi koreográfiát amit tanultatok.
|
| Shayola | 2019. 12. 22. 17:50:16 | #35716 |
 Karakter: Jean-Louis Leroux
Megjegyzés: Táncos lábú királyfimnak
A liftben újdonsült koreográfusom pötyög egy két szöveget. Gondolom az otthoniaknak szól, hogy megnyerte tetszésemet. Míg nem néz rám, én villámgyorsan végignézhetek rajta, s be kell vallani azok a kidolgozott vonalak biztos nem a mikulástól lettek.
Mikor leértünk egy idegen férfi várt - nem mintha meg tudnám ismerni mindegyik emberem akik dolgoznak nekem - de én nem hiszem hogy valaha is láttam volna. Persze nem is kellett sok kiderüljön kicsoda vagy micsoda borja, mellőlem Emerald -ha jól emlékszem nevére, természetesen - mint aki az életéért küzd szó szerint kitör mellőlem, majd a nyakába borul.
Vagy inkább ráugrik és mélyen megcsókolja. Szenvedélyesen. Innen érzem hogy mennyire szeretik egymást, és függetlenül hogy nem érdekel szerelmi dolgai és hasonlók de bevallom őszintén…
Féltékeny vagyok. Rettentő féltékeny.
Nem mintha érdekelte volna őket a dolog, és nagyon nem is látszott annak hogy zavartatják magukat. Arcomra talán kiült a pillanatnyi érzelmem, de inkább próbálom nyugtatni magam.
- Louis, ha nem baj, akkor a párom is velünk tarthatna? Ő is benne van a táncosokban mint Amy.
- Ha nagyon muszáj, viszont nem tűrök el kivételezést, és nem szeretném ha zavarnák az esti óráimat.
- Emerald..
- Emi, ha kérhetem. - Persze, persze.
- Az rendben van, hogy ti jöttök, meg a párod, de nem szeretném ha ez a munka rovására menne. Remélem érthető voltam?
Valamit duruzsolnak inkább nem is akarom megtudni miről turbékolnak és inkább hagyom hogy egyik fülemen be a másikon ki eljárást alkalmazzam. A kocsim vagy inkább limuzin már várt ránk hogy haza tudjunk menni.
- Louis, holnap mikor jönnek a többiek?
- Elvileg reggel nyolcra, de legkésőbb, fél kilenc.
- Akkor hívd fel őket, hogy reggel hétre legyenek ott, szeretnék egy kis felmérést készíteni.
- Rendben, máris.
Elintéztem pár hívást, és én is kicsit pötyögtettem a telefonom. Kiirtam pár újdonságot hogy ne aggódjon senki, hogy meg lesz tartva a turné csak kicsit várni kell. Vagy valami hasonló szarságot, hogy ne ájuldozzanak az emberek és kérjék vissza a pénzt, mert hogy hazudtam róla. Az út csendben telt senki sem akart beszélni senkivel és én unottan könyökölve néztem végig az utat. Amikor megérkeztünk, szemem sarkából mintha láttam volna hogy az újdonsült szerető ébreszgeti. Nem szenteltem több időt rá, azonnal megindultam a ház felé ahol már a jó kis komornyikom fogad minket.
- Ez itt a fogadó csarnok, jobbra található a társalgó, balra a konyha. Ha bármire szükségetek van, akkor szóljatok nyugodtan Bernádnak. Az első emeleten találhatóak a szobák, szerencsére nem vékonyak a falak. A következő szinten, van két tánc stúdió, mindennel felszerelve. A legfelső szinten találhatjátok a medencét, a jakuzzit és a többi apróságot. Most viszont elnézéseteket kérem van pár elintéznivalóm. Bernárd ha kérhetem kísérje fel az urakat, és a hölgyet egy-egy szobában.
- Igenis, uram. - hajol meg. Nos ezért fizetem lényegében.
- Kérem kövessenek, amint az előbb Louis úrfi is mondta, ha bármiben tudok segíteni, kérem ne habozzanak.
- Ha nem bánjátok én megnézem a tánctermeket, ha nem megyek ott leragadtam. - és elillant.
Nos lehet hazudtam egy kicsit, és annyira nem is kell sietnem a munkával. Talán egyáltalán nincs is dolgom csak hazudtam. Nyilvánvalóan, de nem akarom kihagyni hogy lássam a koreográfust tánc közbe. Persze nem azonnal indultam oda, hogy meglessem mit csinál, mivel nos a szar telefon közbeszólt.
Körülbelül fél óra múlva szabadulhatok meg minden egyéb foglalatosságtól - főképpen a menedzsertől, miszerint hülye vagyok hogy posztoltam nagyvilágnak a turné csúszását- ami egyáltalán nem érdekelt. Nos meglesem hogy valaki van e a közelben.
Nem is gondolkodtam sokat és az első tánc szobába benéztem, ahol megtaláltam az áldozatomat. Főképpen egy smaragd szemű táncos lábú koreográfusomat. Mintha nem is figyelne semmire, éppen bemelegített gondolom elpróbálja még egyszer amit összerakott táncot. Nem akartam zavarni, és csak néztem az ajtóból, hogyan képes ő eltáncolni a saját kis táncát.
Pár perc után három dologra jövök rá. Egy kurva jól képes táncolni, nem tudom még a szememet se levenni róla. Második, hogy a francba bujdosott eddig? Valami névtelen tanyán vagy falun? Három mi a franc bajom van nekem hogy én mindenképp akarom ezt a csávót?
Valahol hátul az agyam egy kis fele suttogta de hát van neki barátja, olyan jól elvannak és milyen kár lenne hogy most emiatt szétmennének, és megint nem lesz nekem táncosom vagy koeográfusom. Talán nem lenne jó széjjel kapni megint egy kapcsolatot, mivel nos megint úgy járok mint az előzőekkel.
Az agyam másik fele pedig majdnem üvöltött, hogy kinek szarja le? Van pénzem, jól nézek ki, ugyan mi kellene még hozzá? Vannak jó kapcsolataim, és még néhanapján én is tudok romantikus lenni. Vagyis nagyon adakozó.
Ráadásképp ez egy nagyon jó nyerő szituáció lehetne. Megkaphatja a várva várt csillogást, híres lenne, és könyörögnének neki hogy készítsen nekik is koreográfiát. Ő lehetne a legjobb, és ráadásképp én is ott is lehetnék. Ugyan egy kis botrány kedvéért, még jobban elfogadott lenne.
Ugyan melyik nagy sztárral volt gond ha bejelentette hogy meleg, és hogy van neki egy ilyen párja mint én? Eddig az összesen úgy pártfogolták, mintha muszáj lenne nekik, és egy gyámoltalan kisgyerek lenne. De minden esetre megérne egy misét. Kíváncsi lennék hogy milyen lenne ha ő is olyan híres lenne mint én? Átváltozna valami nyávogó ribancá? Vagy inkább megtartaná magának minden egyes titkát?
De visszatérve gondolat menetemből mikor már végzett a táncával, én közelebb mentem.
- Nem hittem volna hogy valaha is látod ilyen jól előadott koreográfiát. - mosolygok rá ártatlanul.
Ő pedig érthetetlenül néz rám, mint aki nem is értené mit akarok. Persze, sose szoktam normális aranyos csávó lenni. Csak a drámakirálynő, de legalább azt jól tudom játszani.
- Szeretnél még egyet táncolni? Egy könnyed salsa? - kérdeztem meg tőle, miután nem nagyon akart válaszolni.
Ekkor végignéz rajtam, mintha nem is lenne biztos a dolgában.
- Biztos hogy ebben szeretnéd?
- Egy jó táncos még a nagyanyja ruhájában is képes előadni amit szeretne. Semmi baja nem lesz a ruháimnak, vagy ha mégis van belőle elegendő még neked is, meg a családodnak is. - vonon meg a vállam.
Nos valamit hatottam rá, lehet hogy most eg ynagy bunkónak tart. Nem tudom, nem vagyok gondolatolvasó, de megint meg sem mozdul és gondolkodik. Uh, te sem vagy az a fajta aki szeret hirtelen mozdulatok tenni mi?
- Nos akkor táncolunk, vagy megkeressük a nyelvedet? - mondom viccesen neki.
- Miért is? - kérdezi furcsán.
- Mert úgy nézett ki mintha a cica elvitte volna a nyelvedet, de ezekszerint még nem lettél néma. Vagy nem némítottak el. De akkor ne beszélgessünk mutass pár jó mozdulatot!
Nos párt alatt sajnos rájöhettem két dologra. Elsőnek kicsit nagy a szám. Talán túl nagy, és sajnos a tánctudásom és a botfa lábam nem tud olyan sok mindent mint amit szeretnék. Második még nem jött rá hogy béna vagyok bármilyen mozdulatban. Mondjuk természetesen ezt rongyossá gyakoroltam, és egy kis gyakorlás sosem rossz. Főképpen az én szerepemben. Mennyire gáz lenne, ha megtudják. Persze plusz pénzért mindenki tud hallgatni.
Nos a táncunk ami kicsit felhevült már, mindkettőnkről kicsit gyöngyözött az izzadság, és vártuk hogy valamelyikünk vagy ellépjen vagy túl közel kerülhessen mint valami préda vadász harc. Nos bevallom túlságosan figyeltem a saját lépteimre és nem vettem észre hogy ő mögém került és szó szerint átölelt.
- Miért számolgatod ennyire a lépteidet? Nem vagy bennük biztos? - kérdezi duruzsolva tőlem.
- Én, ugyan nem ! - mondtam bosszankodva, hogy hogyan jöhetett volna erre rá? Eddig még a régi tánctanárnak sem tűnt fel.
- Akkor miért izgulsz ennyire? - mosolyog rám.
- Oh, én nem izgulok egyláltalán. Csak gondolkodtam, pár dolgon….
- És micsodán? - hajol közelebb.
Nos, most vagy soha. Közelebb hajoltam amíg az ajkaink közt lévő távolság el nem veszett, és érezhettem az ajkainak melegségét. Olyannyira meghökkent teljesen lesokkolódott, én meg mint a jó gyerek kapva a lehetőségen nem tartottam vissza magam.
Megcsókoltam szenvedélyesen. Érezze a törődést. Érezze azt hogy az én másmilyen vagyok, hogy velem mennyire jobban is járhatna. Persze az jó sosem tart örökké és majdnem hogy ellökött magától, és borzasztóan nézett ki.
- Miért csináltad? - kérdezte miközben teljesen vörösre változott.
- Oh? Nem ezt akartad? Pedig nagyon úgy tűntél mint aki csak ezért sóvárogna. - mosolygok rá gonoszan.
- Nem, egyáltalán nem! - mondja kicsit dühösen mintha maga a sátánt csókolta volna meg úgy játssza el a hattyú halálát.
|
| Saga-chan | 2018. 01. 22. 16:21:15 | #35356 |
Karakter: Emerald Woods
Megjegyzés: Louisnak
- Akkor lássam még egyszer. - utasítom őket. Kezdő csapat és látszik,hogy nem nagyon megy nekik, de elnézem nekik. Még csak 10 évesek, olyan kis cukik. Imádom őket, sajnos nekem nem lehet gyerekeim.
-Emi, Emi. Képzeld mit találtam. - üvölti a kedves hugicám. Ikrek vagyunk, mindenben hasonlítunk még a pasik terén is.
- Mondjad hugi.- szokásához híven minden de tényleg mindent azonnal el kell nekem mondania.
- A híres Jean-Louis Leroux táncosokat, és tánctanárt keres. Akik eddig voltak azok kiléptek. A meghallgatások jövő héten lesznek Kaliforniában. Na elmegyünk? - drága hugicám oda meg vissza van ezért a csávóért, és tudom ha nemet mondok addig fog nyaggatni míg el nem megyünk.
1 héttel később
Szerencsémre legyen mondva, nem kell sokat bajlódjak a táncosokkal. Fogékonyak nagyon az újra, és ez szerencse. Mire eljön a meghallgatás utolsó napja, - ami ma van. - minden rendben lesz. Amy és Josh is velem jöttek. Josh eddig csak külső szemlélő volt, de ha beválogatnak minket, akkor az egyik táncos lesz, Amy mellett.
- Ideje kelni álom szuszék, hasadra süt a nap. - apró csókokkal keltegetem Josh, fáradt de aki éjjel legény az legyen nappal is. - Ha nem kelsz fel. Akkor itt hagylak, és nem kapsz este jutalmat. - suttogom a fülébe, majd bele harapok, nem nagyon csak érezze a törődést.
- Kelek már, te rabszolga hajcsár. Este egy kezes bárány, nappal meg egy sárkány. - nem mond újat, három éve vagyunk egy pár, de még mindig nyavalyog. Bezzeg ha a farka a számban van, akkor nem nyavalyog.
- Látom mennyire kelsz, ha tíz percen belül nem leszel kész, nem engedem, hogy a csapatban légy. Az első géppel küldelek haza. Komolyan mondom Josh. - nézek rá szúrós szemmel, és le kapom a takarót róla, és fenéken csapon, de úgy isten igazán. Majd futásnak eredek, éppen be szaladnék a fürdőbe, amikor a húgom kinyitja az ajtót és összeütközünk. Ez még nem lenne baj, de én anyaszült meztelenül, ő meg egy törölközőbe bugyolálva.
- Te szélvész, jobban is figyelhetnél!! - ordítja le a haja. - A francba Emi, vegyél fel legalább egy bokszert. Az oké, hogy egy méhen osztoztunk meg minden, de nem vagyok kíváncsi aaaa. -
- AAA, a mimre? Jaj, ne csinálj már úgy, hogy még nem láttad!!
- Régebben igen, de mostanában nem szoktunk együtt fürdeni. Arról már leszoktunk.
- Ha már ilyen szépen össze gyűltünk, el is kezdhetnétek készülődni. Hamarosan indulnunk kell. - álá, Josh.
Amint elhangzott a parancs, már készülődünk is. Amy nem szereti sminkelni magát – milyen szerencse –, így nem kell több mint tíz percet várni rá. Semmi extrát nem viselünk, lényeg a könnyed mozgás biztosítása. Miután sikerül taxit is fognunk, elindulunk a cél állomásra. Nem sokan maradtunk, de az erős mag az itt van.
Végre megszületett a döntés, az én koreográfiám nyerte el a tetszését, ennek a piperkőcnek. Be tessékelnek a táncteremben, ahol ő és még egy páran ülnek. Mikor meglát engem, hát arról az arcról egy tanulmányt is lehetne írni. Hát már nem csodálkozom, hogy Amy oda van érte. Piszkosul jó képű annyi szent.
- Gratulálok! – mondom neki örömmel. – A nevem Jean-Louis Leroux, de gondolom már tudtad ki vagyok, már csak kinézet alapján is. – mondja fennhéjázva. – Nos a produkcióval megnyerted magadat, hogy te lehess a turnémon a koreográfusom és a tánctanár, ennek a húsz embernek. Maximalizmust akarok, és el is várom, hogy jó legyen különben nem érdekel kinek a mije vagy, és honnan jöttél két lábban repülni fogsz rendben? – nyújtja oda a kezét, amint készségesen el is fogadok.
- Emerald Woods, s ne aggódjon Louis nálam a maximalizmus az alapkövetelmény. - mondom neki, majd egy kicsit megszorítom a kezét. Egy aprócska fintor meg is jelenik az arcán, piperkőc.
- Remek! Én is így gondoltam! Egyéb dolog amiről tudnom kell? – kérdezi kíváncsian.
- Ő a hugom Amertys. – mutatok Amyre. – Ő is benne szerepel...
- Nagyszerű családi biznisz! Mind szép és jó, de van helyetek a közelben?
- Nos ide repültünk… -szedd már össze magad húgi, ha csak makogsz majd a csávó mellett. Kirúg minket. Szólni is fogok ezért majd neki.
- Semmi gond! Akkor lakhattok nálam! Van elég hely abban a rezidenciában ti bőven elfértek benne ketten mellettem. - naná, hogy van hely nála. Anyuci meg apucinak köszönheti, na jó egy kicsit magának is.
- Nos viszont a próbát holnap kezdjük el, hogy aztán a banda összeszokjon. Így a turnékat tolnom kell, hmm mennyi időre is?- minimum egy hét kell, mire rendesen össze szokunk meg egyebek.
- Maximum egy héttel. – szól bele a menedzser.
- Nos akkor egy héttel! Ne mondom boldog vagyok, hogy csúsztatni kell de a tökéletességért mindent. Nos, - nézek vissza Emeraldra. – van még valami amit tudnom kell magáról?
- Homoszexuális vagyok. –mondom ki. Olyan hirtelen hallgat el a terem, hogy a légy zümmögését is meg lehet hallani.
- Teszek rá kit hogyan húz meg. Amíg a munkádat végzed, nem érdekel kivel hogy vagy a ágyban. – na, ebben egyet értünk végre.
Most nem tudom ki kiabált be, de ezzel meg is sértett. Már nyitnám ki a számat, amikor Amy vissza fog. Nem mindenkinek kell tudnia, hogy azért én ügyvéd is lennék, igaz nem olyan jó mint apa, de aki bekiabált, annak a gatyáját is leperelném, és nyernék.
- Akinek nem tetszik uraim és hölgyeim, hogy mindet ő fog tanítani, táncolni az fogja meg a cuccát, és pakoljon össze és mehet haza a repülővel.
- Szóval még pártolod is ezt a kurvát? Még hogy hozzámérjem fúj, - ezt a sok idióta faszt, azt hiszik, ha hozzájuk érek már ők is melegek lesznek? Homófob bagázs, de várjatok csak, fogtok ti még szenvedni. – A végén elkezd fogdosni. - ízlésem még van.
- Mindenki POFA BE! – kiálltja el magát – Mondtam, akinek nem tetszik sürgősen húzza el a belét, nem kellenek nekem kis nyivákoló szarzsákok, menjetek akkor! Majd találok másikat, van akkor hálózatok, hogy egyet csettintek és a legjobbak térdelve nyalják a lábam, hogy idejussanak.
Pár perces csönd után – mr. Magam vagyok a tökély- újra megszólal. Hol egy nyugtató? Na jó ez csak vicc, nem rossz a csávó, de ez a túlzott nagyképűség az sok. De majd rá is lesz gondom.
- Nos akkor ezek szerint nincs több kivetés, rendben! Akkor holnap el is kezdjük a koreográfiát. – ekkor rám néz – Remélem felkészültél rendesen, mert izzadni fogsz a munka alatt. Garantálom. Na Chiao! – köszön el mindenkitől, majd sarkon fordul. Minket meg itt hagy.
- Mr. Leroux. – szólal meg Amy, komolyan ennyi esze van neki? Képes lett volna itt hagyni minket.
- Igen drágám?
- Akkor most magával mehetünk?
- Oh persze persze! Jöjjenek csak, a limuzin úgyis vár már ránk. – mi meg boldogan követjük őt. Milyen jó, hogy tudok bájologni.
A liftben írok Joshnak egy üzit, hogy várjon minket az vendégeknek fenn tartott helyen.
Mire le érünk, már ő is ott vár. Oda szaladok hozzá, majd a nyakába ugrok és megcsókolom. Mivel véget ért a hajcihő, igy ezáltal mindenki láthatta a mi kis csókunkat, de a legjobban Louis képe tetszett, mintha nem tetszett volna neki. Pedig az előbb még semmi baja nem volt vele, vagy talán féltékeny? Nem hiszem, de nem is érdekel.
- Louis, ha nem baj, akkor a párom is vellünk tarthatna? Ő is benne van a táncosokban mint Amy.
- Ha nagyon muszáj, viszont nem tűrők el kivételezést, és nem szeretném ha zavarnák az esti óráimat. - he? Nem vagyok én egy kiabálós típus.
- Emerald..
- Emi, ha kérhetem. - csak anyám hív így.
- Az rendben van, hogy ti jöttök, meg a párod, de nem szeretném ha ez a munka rovására menne. Remélem érthető voltam? - nehéz napok elé nézünk, azt hiszem.
- Emi, ez a csávó nem százas.
- Nem az a baj, csak nagyképű.- mondom a nyilván valót.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű? - haha
- Igen, mert én legalább tudom mikor kell nagyképűnek lennem, és mikor nem. A vitát pedig lezárom. - kint az utcán egy kisebb hajó méretű autó fogad minket, szépen beülünk és indulunk az új otthonunk felé.
- Louis, holnap mikor jönnek a többiek?
- Elvileg reggel nyolcra, de legkésőbb, fél kilenc.
- Akkor hívd fel őket, hogy reggel hétre legyenek ott, szeretnék egy kis felmérést készíteni.
- Rendben, máris.
Elaludhattam, mert Josh kelteget mert megérkeztünk. De a látványra nem vagyok felkészülve. Ez egy kastálynak nevezhető luxus palota. Nagyobb jóval mint a miénk, pedig nekünk sem kell az anyagiak miatt fájjon a fejünk. Az ajtót egy inas nyissa ki, és én megint csak ámulok, de a többi kettő is.
- Ez itt a fogadó csarnok, jobbra található a társalgó, balra a konyha. Ha bármire szükségetek van, akkor szóljatok nyugodtan Bernádnak. Az első emeleten találhatóak a szobák, szerencsére nem vékonyak a falak. A következő szinten, van két tánc stúdió, mindennel felszerelve. A legfölső szinten találhatjátok a medencét, a jakuzzit és a többi apróságot. Most viszont elnézéseteket kérem van pár elintézni valóm. Bernárd ha kérhetem kísérje fel az urakat, és a hölgyet egy-egy szobában.
- Igen is, uram. - hajol meg a komornyik.
- Kérem kövessenek, amint az előbb Louis úrfi is mondta, ha bármiben tudok segíteni, kérem ne habozzanak.
- Ha nem bánjátok én megnézem a tánctermeket, ha nem megyek ott leragadtam. - és már ott sem vagyok.
|
| Shayola | 2016. 12. 23. 01:47:38 | #34862 |
Karakter: Jean-Louis Leroux
Megjegyzés: táncosomnak
- Mi az hogy elmentek? – hangomban nem is lehetne jobban hallani nemtetszésemet.
- Sajnálom mi nekünk ez így nem megy. – mondja nagy higgadtsággal Lola, vagy Lila vagy bánom én ki a tökömnek hívják a csajt.
- S mit csináljak? Mi a faszt csináljak komolyan? Itt hagytok a legnagyobb szarban? Mindjárt turnénk lesz és ti, ismétlem TI voltatok a legjobb háttértáncosaim.
- Louis, kérlek… - kezdené a George, a szokásos sötét dumát.
- De nem érdekelnek a kurva kifogásaitok! – rivallok rá, úgy hogy mindenki hallja. – Tudjátok mit akkor menjetek! Ha nem tetszik a műsor akkor ott az ajtó menjetek ki rajta de azt megmondom ha térden állva könyörögtök azért hogy visszatérjetek, még ha leszoptok akkor sem foglak visszaengedni titeket.
Ekkor vissza viharok a tánctanárhoz ki nagyon megszeppenve nézett rám miközben a papirosait fogdosta.
- Nos az új koreográfia… - mondaná de én beleszólok
- Nem érdekel, kifelé.
- Tessék? – kérdezi teljesen megrémülve.
- Ki van rúgva gyerünk szedje a lábát egy kettő! Az ötletei szart sem érnek, új dolog kellene mert már ez a harmadik alkalom hogy valami olyat táncolunk el ami hasonló az előzőekhez és én újat akarok. Szóval tünés míg nem üvöltök és nincs olyan rossz kedvem.
Ekkor megsértve, bár de elmegy. Remek, most kereshetek táncosokat, és koreográfust is. Jó lesz… Azonnal felkapom a telefont és twitterre meg facebookra kiírtam aki tud tánctanárt koreográfust és táncosokat lepjen már meg engem egy csodálatos számmal és egy megbeszélt látogatással.
Jönnek a jelentkezők, amatőrök meg profik de mind csak hülye táncosok, és egy normális értelmes négykézláb koreográfos nem tudott jelentkezni hogy mi az ábra.
***
Több nap elteltével, hozzáteszem az idegeim a plafonon voltak, és a turnéim hamarosan kezdődnének, végre kaptam egy ígéretes találkozók.
Azonnal mondtam neki a helyszínt a próbatermemet, és persze összegyűjtöttem az összes táncos is, akikből ezzel a menedzseremmel fogom kiválasztani meg a tánctanárra a legjobb húsz párost.
A tánctanárt is ő fogja bemutatni , elviekben kettő embert hozat de fogalmam sincs kik vagy mik azok. Azt mondta hogy nem fogok csalódni. Remélem is. Mert nem kéne most leégni hogy egy egyszerű turnét nem tudok elintézni. Minden esetre várom mi lesz abból a napból.
De legelsőre a tánctanárt akarom tudni biztosan, hogy valóban jó e vagy csak a szája és a fantázia nagy a hazudozásban. Megkértem hogy csináljon egy könnyed koreográfiát amit hamar megtanulnak az emberek. Így tudjuk ki olyan jó táncos, és látom is mit tud alakítani, rögtönözni.
Én és pár igen nagy ember nézi minden léptüket, és bevallom a koreográfia tetszett, másfelől a sok bénázás nem tetszett amit a botlábukkal csináltak, - nem mintha én kivétel lennék, mert hasonlóan táncolok mint az amatőrök – de én legalább megtehetem mert híres vagyok, és elég gyakorlás árán pedig meglesz az eredmény.
Elégedett voltam mind az új táncosokkal mind a koreográfiával. Alig vártam hogy találkozhassak ki alkotta meg ezt a csodás rögtönzött tánc. Mikor kihirdettük ki marad a táncban, végül megkértük az a személyt is hogy jöjjön közénk.
S akkor láttam meg először életemben azt a férfit. Amilyen egyedi volt, ha egyszer láttam volna biztos emlékeznék rá. Ha lehetett volna jellemezni olyan volt mint egy szobor. Fehér bőr, fehér haj, de azok a sárgán vibráló szemek és a dús szempillái ami körbeöleli… azt hittem hirtelenjében hogy álmodok. Megráztam a fejem, és visszakoncentráltam a munkámra. Igen… a fontos turnéra és a többire.
- Gratulálok! – mondom neki örömmel. – A nevem Jean-Louis Leroux, de gondolom már tudtad ki vagyok, már csak kinézet alapján is. – mondom fennhéjázva. – Nos a produkcióval megnyerted magadat, hogy te lehess a turnémon a koreográfusom és a tánctanár, ennek a húsz embernek. Maximalizmust akarok, és el is várom hogy jó legyen különben nem érdekel kinek a mije vagy, és honnan jöttél két lábban repülni fogsz rendben? – nyújtom oda a kezem, mint üdvözlési gesztus.
- Emerald Woods, s ne aggódjon Louis nálam a maximalizmus az alapkövetelmény. –nyújtja oda a kezét és egy kicsit megszorította a kezem, majd elengedtük egymást.
- Remek! Én is így gondoltam! Egyéb dolog amiről tudnom kell? – kérdezem kiváncsian.
- Ő a hugom Amertys. – mutatja be a maga mellett álló barna hajú zöld szemű lánykát. – Ő is benne szerepel... – mondja.
- Nagyszerű családi biznisz! Mind szép és jó, de van helyetek a közelben?
- Nos ide repültünk… -mondja zavartan Amertys.
A mellette lévő Emerald szó szerint teljesen lefagyott és úgy nézett rám mintha most mondtam volna el neki a lottószámokat, úgy csillogott a szeme.
- Semmi gond! Akkor lakhattok nálam! Van elég hely abban a rezidenciában ti bőven elfértek benne ketten mellettem.
- Nos viszont a próbát holnap kezdjük el, hogy aztán a banda összeszokjon. Így a turnékat tolnom kell, hmm mennyi időre is?
- Maximum egy héttel. – szól bele a menedzser.
- Nos akkor egy héttel! Ne mondom boldog vagyok hogy csúsztatni kell de a tökéletességért mindent. Nos, - nézek vissza Emeraldra. – van még valami amit tudnom kell magáról?
- Homoszexuális vagyok. –mondja ki s a kicsit zajon teremből olyan hamar csönd lett hogy ha elkezdene egy cinege ciripelni azt is meghallanánk.
Kicsit meglepődtem, majd vállat vonna közöltem vele.
- Teszek rá kit hogyan húz meg. Amíg a munkádat végzed, nem érdekel kivel hogy vagy a ágyban. – mondom egyszerűen
Erre valaki a semmiből, a csöndből bekiabálja, hogy mocskos buzi. Egy dolgot nem szeretek azt ha valaki ilyen tróger, és nem én vagyok az aki beszól.
- Akinek nem tetszik uraim és hölgyeim, hogy mindet ő fog tanítani, táncolni az fogja meg a cuccát, és pakoljon össze és mehet haza a repülővel.
- Szóval még pártolod is ezt a kurvát? Még hogy hozzámérjem fúj, - nagyon sok homofóbia szorulhatott ezekbe az emberekbe is. – A végén elkezd fogdosni. – S csak mondták, a sok hülyeséget.
- Mindenki POFA BE! – kiállton el magam, de úgy hogy szerintem még az üveg is belerezzent. – Mondtam, akinek nem tetszik sürgősen húzza el a belét, nem kellenek nekem kis nyivákoló szarzsákok, menjetek akkor! Majd találok másikat, van akkor hálózatok hogy egyet csettintek és a legjobbak térdelve nyalják a lábam hogy idejussanak.
Erre olyan csönd lett, hogy csak az én hangom törte meg újra azt a csendet, pár perc múlva.
- Nos akkor ezek szerint nincs több kivetés, rendben! Akkor holnap el is kezdjük a koreográfiát. – ekkor ránézek Emeraldra. – Remélem felkészültél rendesen, mert izzadni fogsz a munka alatt. Garantálom. Na Chiao! – köszönök el mindenkitől, és fordulok meg, ám egy hang közbeszól.
- Mr. Leroux. – szólal meg Emerald huga.
- Igen drágám? –kérdezem mosolyogva.
- Akkor most magával mehetünk?
- Oh persze persze! – jut eszembe hogy megígértem nekik hogy ott lakhatnak nálam. – Jöjjenek csak, a limuzin úgyis vár már ránk. – intek nekik és ő meg Emerald boldogan követnek.
Szerkesztve Shayola által @ 2016. 12. 23. 01:47:55
|
| Nauki | 2014. 06. 02. 19:50:30 | #30069 |
 Karakter: Chou Hikarashi
Megjegyzés: linkának
CSAk feküdtem a kanapén, némán és kisírt szemekkel. Talán egy óra telhetett el, mikor fölkelek és a tükör elé sétálok. Félrehúzom a hajamat és a nyakamat szemlélem. De a háttérből lépteket és a zár kattanásának jellegzetes hangját hallom. Visszajött értem! Nincs hova menekülnöm! Mit is tehetnék most?! Estem kétségbe és feszülten néztem az ajtót, ám nem az jött, akit vártam.
- William –meglepődök, de jóleső borzongás fut bégig a gerincemen, ahogy zaklatómhoz hasonló rideg szemeket találok, a visszafogottan meleg szempárok helyett. Megfogja a csuklómat és nyitott tenyerembe ejt egy láncot. A láncomat…, amit Michael lopott el tőlem! Amit fel is használt és most már mindennek vége.
- Látom Michaellel jól összemelegedtetek már – int a nyakam felé. Remény vesztve hajtom le a fejemet, de állam után kap.
- Ugyan, ne bánd. Én csak a vendéglátód vagyok, nem fogok közétek állni bármennyire is ellenzem kettőtök kapcsolatát – fintorodik el- Ami pedig a láncot illeti. Kérem vissza a könyvemet.
- Will...- kezdeném, de nem hagyja, hogy kétségbeesett segélykérésem eltaláljon hozzá.
- A könyvemet! Most...Chou, ne játssz a türelmemmel –látom rajta, hogy legszívesebben megütne, hogy kiabálna, de vissza fogja magát, amivel csak még jobban a földbe tipor. A kanapéhoz sétálok és az egyik díszpárna mögül előveszem a könyvet, mely az egész galibát okozta. Kikapja a kezemből és szemeimbe tekint.
- Mélységesen csalódtam benned Chou. Ennél többre tartottalak téged. Látom hibáztam .
- Nem én voltam –próbálkozom utoljára és a távozó kabátujja után kapok mielőtt kiléphetne az ajtón.
- Nincs szükségem arra, hogy halljam a mentegetőzéseidet. Hinni akarok neked, jobban, mint ahogyan azt te el tudod képzelni. De nem megy. Minden jel ellened szól. A nyakláncod, a könyv, amit rejtegettél.
- Michael volt –mondom kétségbeesetten és halkan, az emlékek hatására kezem még szorosabban tartja, de ő azt finoman lefejtni. Ezzel pedig elvágja azt a vékony cérnát nálam, ami még a szabadulás reményét tartotta. Elvesztem…
- Michael sok mindenre képes, de tudja hol vannak a határok. Számára az irodám tabu. Oda ő sosem tenné be a lábát. Most elutazom. Este talán hazajövök, nem tudom még meddig maradok. Majd eldöntöm. Addig is érezd magad otthon a továbbiakban is. Annak ellenére, hogy a bizalmamat elveszítetted a vendégszeretetemet tovább élvezheted- azzal kisétált az ajtón és finoman becsukta maga után. A kulcsot a zárba hagyta, szerintem csak megfeledkezett róla. De én gyorsan kinyitottam az ajtót és a kulcsot az ágyamon lévő párnák egyike alá rejtem. Leülök a hatalmas ágy közepére, elvesztem. A sírás újult erővel tör rám. Most, hogy nem véd meg többé, a pokol kora köszönt be.
A következő időszak pokolian telt. William távozása után négy nap telt el, pedig azt mondta, hogy haza jön, de nem így lett. Minden pillanatom rettegéssel telt, féltem, reszkettem, hogy mikor lép elő valahonnan Michael és mikor támad le. Volt, hogy éjszaka a szobámban járt és arra ébredtem, hogy fölöttem térdel. Nem csak a lelkem, de a testemet is bántotta. Tiltakoztam, kapálóztam és rugdostam, de mind hiába. Volt, hogy megunta és otthagyott. De volt, hogy a hálóingem bánta a vele való tiltakozást. Nem erőszakolt meg, csak játszadozott velem. Érintése nyomán több helyen is sérüléseket szereztem, ritka érzékeny bőrömnek köszönhetően és világos színem miatt, csak úgy virítottak a testemen. A combom belső felén, a vállamon, a nyakamon, a csuklóimon, a mellkasomon és a hasamon. DE ezek a véraláfutások és lila foltok semmik voltak a lelkem állapotához képest. Összetörtem és a reményem az idő múlásával vészesen fogyott. Nem akartam feladni, titkon reméltem, hogy ez még lehet jobb. Hogy miért nem mentem el? Mert meg akartam magyarázni Williamnak a történteket. Utáltam a gondolatát is, hogy nem bízik bennem. Tudtam, hogy ártatlan vagyok és, hogy bemocskoltak és tisztára szeretném mosni magamat. Meg akarom várni, míg hazatér.
Késő éjszaka van, az ötödik nap kezdete, éjfél múlhatott. A könyvtárban egy távoli sarokban kuporgok és írok. Kiírok magamból mindent. Mindent, mert félek, hogy mire William hazatér már nem leszek képes elmondani mi történt és bele fogok őrülni abba, ami itt történik az ő tudta nélkül, vagy esetleg Michael tönkretesz testileg és lelkileg. Hisz már annak a küszöbén álltam. Lépteket hallok, eloltom a lámpát, de hiába már észrevett. Remegni kezdtem, kezeimet magam köré szorítottam és hátrébb csúsztam szinte már már a fal részét képezve. Mikor megpillantottam a jövevényt, napok óta ismeretlen nyugalom lett úrrá rajtam.
- Jó estét- köszönt ridegen, szemei olyanok, mint mikor utoljára láttam. Kicsit leengedtem és felálltam.
- Neked is- suttogtam rekedt hangomon. Rég nem beszéltem. Mióta ő elment, csak néha néha szólaltam meg mikor a komornyik kérdezett, Michaelhez sem szóltam, mikor bántalmazott csak némán tiltakoztam.
- Ha végeztél rakj, rendet kérlek- utalt a földön fekvő papírokra és könyvekre, majd sarkon fordult és indulni készült.
- William!- nyúltam utána, de csak a levegőt markoltam. Kétségbeesett hangomra megállt egy pillanatra, majd megrázta a fejét és távozott. Lábaim megremegtek és a padlóra rogytam. Sírtam, olyan keservesen, mint eddig soha. Amit most tett, az fel sem ért Michaelhez. Gyűlöl! Tudom, hogy gyűlöl! Most már nincs okom maradni. Összepakoltam a földön heverő dolgokat, majd a szobámba rohantam. A pótkulcs már nem volt a birtokomba, idővel zaklatóm megtalálta és azt is elvette tőlem. Elővettem a bőröndömet és belepakoltam a dolgaimat. Az asztalon elő hagytam egy teljesen üres, kemény borítós fekete selyem kézirati könyvet. Tollat fogtam a kezembe és írni kezdtem. Leírtam mi történt velem, míg távol volt, leírtam az igazságot. Könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon melyek helyenként elmosódott foltot okoztak a fehér papíron a tintával vegyülve. A Könyv legelső oldalára azt írtam fel nagybetűkkel, hogy
,,AZ IGAZSÁG,,
Pirkadt mire teleírtam a könyvet az érzéseimmel és a gondolataimmal. Leírtam, hogy mit érzek iránta. Mi az a leírhatatlan nyugalomérzet, ami elönt a közelében, hogy csak jó vele lenni. Mindent kiadtam magamból. A bőröndömet és a táskámat csendesen levittem a halba, onnan pedig megkerestem a komornyikot, akitől megkérdeztem hol van William. Mikor azt mondta, hogy a kertben nézi a napfelkeltét, megnyugodtam. Egyenesen az irodájába siettem gyorsan benyitottam, leraktam a könyvet az asztalára, letakartam pár papírral és már mentem is el. Mikor visszaértem a halba, bőröndöm nem volt ott. Kétségbeestem, majd egy kacajt hallottam.
- Azt hitted ilyen könnyen elszökhetsz előlem Chou?- a következő pillanatban mögöttem termet és elkapta a kezemet. Egy erős ütést éreztem a tarkómon és elsötétült a világ.
Szemeimet nyitogatva, ami először feltűnt, az az, hogy este van, és a szabadban vagyok a csillagos ég alatt.
- Csipkerózsika végre felébredt- kacagott. A kezeim meg voltak kötve. Egy fához voltam kötözve, előttem tűz ropogott- A móka még csak most kezdődök, szóval jókor ébredtél föl- kacsintott. A félelem eddig erősebb volt, mint valaha. Ez a férfi maga az ördög. Csak remélni tudtam, hogy valaki a segítségemre siet.
|
| linka | 2014. 06. 02. 11:56:52 | #30067 |
Karakter: William Evans
Megjegyzés: Naukinak
- Mit hozhatok reggelire? - pár pillanatig meredten bámulok Michael szemeibe, majd annyiba hagyom. Amíg nem szegül nyíltan szembe velem nem tehetek semmit.
Mire megérkezik az étel, aránylag békés hangulatban sikerül is megreggeliznünk.
- Ha nem gond én most visszavonulnék – szótlanul figyelem Michaelt, mialatt ujjait a lány csuklója köré fonja. Ne játszadozzon a türelmemmel...
- Ugyan már. Egyedül fele olyan mókás az élet, mint az én társaságomban. Engedd meg, hogy veled tartsak.
- Köszönöm az ajánlatot, de vissza kell utasítsalak – húzza el a kezét, mire az a barom már megint nem ért a szép szóból.
- Azt hiszem nem értjük meg egymást tökéletesen – fenyegető szavait tetézve közelebb lép a lányhoz. Nem is értem már magam. Nem várhatok csodára a mai világban. Michel nem fog megváltozni. Ő mindig ilyen volt és gyanítom élete végéig ilyen is marad. Kiszakítom a lányt Michael szorításából és távolabb húzom tőle. Nem akarom a közelében tudni őt.
- Azt hiszem, te nem érted meg a hölgyet Michael. Egyedül szeretné tölteni a délelőttjét – nézek a lányra.
- Ugyan már, vaklárma, igaz? - esküszöm felrúgom. - Egyszerűen csak teletömted szegény lány fejét olyanokkal, ami nem is igaz és most tart tőlem – ez igazán ragyogó előadás volt. Ehhez mindig is értett. Gyermekkorától fogva tudja, hogyan kell ártatlannak adnia magát. Úgy néz ki nem én vagyok az egyetlen, aki ettől az egésztől már hányingert kap, Chou kezeim közül kilépve köszön el és viharzik ki az ajtón. Michael hosszasan néz utána, majd felém fordulva megejt egy ragadozó vigyort is. Ezzel is csak azt éri el, hogy még jobban az itt tartózkodása ellen legyek.
- Ne kelts feleslegesen feszültséget. Ha még egyszer erőszakosan viselkedsz vele saját kezűleg hajítalak ki innen.
- Nagyon régóta ismerlek már drága barátom. Pontosan tudom mi az, amit megtennél és mi az, amivel csak fenyegetőzöl – vigyorogja. Lassan, méltóságteljesen hunyom le a szemeimet, majd ismét ránézve egyszerűen hátat fordítok neki és magára hagyom őt.
Irodámba lépve gondosan bezárom magam mögött az ajtót és helyet foglalok székemben. Marcus hamar megérkezik az oldalsó ajtón, amit talán mások titkos ajtónak neveznének el. Viszont abszolút nincs elrejtve, az, aki jó megfigyelő hamar kiszúrhatja. Egy pohár vörös bort nyújt át nekem és még néhány papírt, amit fontos lenne elintéznem. Holnap fontos lenne elutaznom, de nem szívesen hagyom itt a bagázst. Ki tudja mi lenne ezzel a hellyel a jelenlétem nélkül. Én még kordában tudom tartani ezt az eszelőst, de Marcus és Chou aligha tudna vele kezdeni bármit is. Jobb lesz ha minél előbb beszélek vele. Ha a szükség úgy hozza velem utazik Chou is. Szobájához megyek és bekopogok, de nem jön válasz, így lenyomom a kilincset, de az ajtó tapodtat sem mozdul. Miért zárta volna be az ajtót?
- Chou én vagyok az, William. Ha van kedved, délután megmutathatom neked a birtok többi részét, amit még nem láttál – ez megfelelő alkalom lenne arra is, hogy előálljak az utazásommal. Ezt nem halaszthatom. Minél hamarabb elintézem a dolgaimat, annál hamarabb térhetek vissza az otthonomba.
- Sajnálom William, de megígértem Michaelnek, hogy délután a könyvtárban mutatok neki pár igen érdekfeszítő könyvet, hogy ne unatkozzon – mondja valamivel zavartabb hangsúllyal, mint ahogyan általában beszélni szokott. Valóban ezt akarja? Inkább választja az ő társaságát mint az enyémet? Hát ennyire félreismertem volna őt? Megrázom a fejem. Ugyan. Ő csak amiatt van itt, mert...mert írni akar. Ő választja meg a maga társaságát. Ha nem kíván velem lenni én ez ellen semmit sem tehetek.
- Értem – szabad akarattal rendelkezik. Én nem parancsolhatom meg neki, hogy mit tegyen. Bármennyire is szeretném őt távol tartani attól a bolondtól nem tehetem. Most saját akaratából választotta őt. Szobámhoz lépve valami megcsillan az ablakokon beáramló napfény sugaraitól. Lehajolok és ujjaim közé csippentem a láncot. Chou...?
De mégis miért jött volna ő ide?
Homlok ráncolva lépek be az ajtón. Nem bizalmatlanságból, puszta megszokásból kutatom fel a könyvem helyét, ahová elrejtettem, de nincs ott.
Elvitte?
Idő kérdése és mindent elmondtam volna neki.
Neki nem volt joga ehhez!
Egy percig sem maradok tovább, félek, hogy valami olyat tennék velük, amit még én is megbánnék. Ballonkabátomat magamra kapva felkapom a táskámat és Chou szobájához lépek. Van pótkulcsom, engem nem fog visszatartani a bezárt ajtó. Kattan a zár én pedig belépek. A tükör előtt álldogál és a nyakát nézegeti.
Remélem nem hagyta, hogy azt tegye vele...
- William – arcán őszinte meglepettséggel és örömmel fordul felém. Komoran viszonozom pillantását, majd elé állva csuklójára fogok és nyitott tenyerébe ejtem a láncot.
- Látom Michaellel jól összemelegedtetek már – intek a nyakán lévő piros foltra, ami valószínűleg estére be is fog lilulni. Magát elszégyellve hajtja le a fejét, de én nem hagyom. Álla alá nyúlva emelem magamra a tekintetét. - Ugyan, ne bánd. Én csak a vendéglátód vagyok, nem fogok közétek állni bármennyire is ellenzem kettőtök kapcsolatát – fintorodom el. - Ami pedig a láncot illeti. Kérem vissza a könyvemet.
- Will...
- A könyvemet! Most...Chou, ne játssz a türelmemmel – bár belül robbanás szélén állok vele mégis udvarias maradok. Nem érzem szükségét annak, hogy ordítozzak bárkivel is. Az én házamban nem tűröm a kiabálást, pedig most ő igazán megérdemelné. Ráférne egy atyai pofon.
De ezt tőlem nem kaphatja meg. Magába roskadva szedi elő a számomra egyik legnagyobb értéket, amit ennek a háznak az ódon falai őriznek. Elveszem tőle, rám néz. Egyenesen a szemeimbe.
- Mélységesen csalódtam benned Chou. Ennél többre tartottalak téged. Látom hibáztam – mosolyodom el csüggedten. Nem is tudom mit gondoltam, amikor engedtem, hogy eljöjjön hozzám. Talán hagynom sem kellett volna, hogy belépjen az ajtómon.
- Nem én voltam – motyogja elkapva kabátom ujját, még mielőtt kiléphetnék az ajtón. Nem fordulok felé.
- Nincs szükségem arra, hogy halljam a mentegetőzéseidet. Hinni akarok neked, jobban, mint ahogyan azt te el tudod képzelni. De nem megy. Minden jel ellened szól. A nyakláncod, a könyv, amit rejtegettél.
- Michael volt – szorulnak ujjai az anyagra. Finoman simítom kezem az övére, és gyengéd erőszakkal fejtem le magamról a kezét.
- Michael sok mindenre képes, de tudja hol vannak a határok. Számára az irodám tabu. Oda ő sosem tenné be a lábát. Most elutazom. Este talán hazajövök, nem tudom még meddig maradok. Majd eldöntöm. Addig is érezd magad otthon a továbbiakban is. Annak ellenére, hogy a bizalmamat elveszítetted a vendégszeretetemet tovább élvezheted.
|
| Nauki | 2014. 05. 06. 12:35:00 | #29882 |
Karakter: Chou Hikarashi
Megjegyzés: linka-nak
Aprót bólintok. A kezében lévő könyvet a hóna alá csapja és máris indulunk szobám felé. Odaérve, mielőtt elválnának, útjaink komolyan a szemeimbe tekint.
- Chou, bármit is mond majd neked Michael. Kérlek, ne hidd majd el minden egyes szavát. Nehéz lesz majd eldöntened, mi igaz és mi hazugság szavaiban, de légy résen. Vannak helyzetek, amiket még én sem tudok majd megakadályozni, ott, pedig az egyedüli, amire támaszkodhatsz, az a józan ítélőképességed- mondja óvón. Strófákban beszél, még nekem is nehezemre esik értelmezni a szavak tökéletes jelentését. Vajon mire szeretne utalni? Mitől szeretne ennyire megóvni?
- Ezt, meg mégis hogy érted? –kérdezek kíváncsian. Nem bírom megállni, hogy ne adjak hangot nem értésemnek. Fáradtan masszírozni kezdi a halántékát és csak csendben elsétál és magamra hagy a tengernyi fejemben kavargó kérdésekkel együtt- William!- kiálltok utána egy utolsó próbálkozás gyanánt. Nem hagyhat így itt, a kérdéseimmel és a homállyal.
– Pihenj Chou. Itt vagyok, nincs mitől félned – biztatásul még egy apró mosollyal is megajándékoz. Nincs mit tenni, elfogadom a hallgatást és a titkokat, melyeket mélyen magába zárva őrizget. Csak remélni tudom, hogy egyszer kinyílik nekem az az ajtó, ami ezeket rejti és láthatom miylen ember is ő valójában. A szoba ajtaját gondosan bezárom magam után. Leveszem a hálóingemet és a fehérneműt, majd azokkal a kezembe a fürdőbe sétálok, és egyből megnyitom a forró vizet, ami víz csordogálására emlékeztetően kezd el folyni a zuhanyrózsából. Szükségem van még egy zuhanyra. A kabinba beállva pörögni kezdenek előttem a képek… Gyerekkori emlékek… Anyámnak folynak a könnyei, keservesen sír odarohan hozzám és átölel…
„Már csak te maradtál nekem…”
Suttogja fülembe. Az ember mindössze négy évesen nem igazán foghatja fel, mi is történik körülötte és ezzel én is így voltam… Továbbpörögnek a képek. Nyár közepe volt, ott aludtam az egyik barátnőmnél boldogan szökdécselve sétáltam az apukája mellett, aki ragaszkodott hozzám, hogy hazakísérjen. Kora reggel volt, de ők utaztak el, ragaszkodtam, hozzá, hogy ott aludhassak és anyu végül belement… Ha nem tette volna nem lehetnék itt… Vér…vér mindűt… a nappali padlóján… a konyhában az evőeszközök szanaszét… a lépcsőn kétoldalt véres tenyérnyomok… sikítva rohanok fel és anyát szólongatom… A szobámig vezetnek a véres nyomok, berontom Mr. Turner a nevemet ordítja és közben telefonál…. Anyám saját alvadó vérében fekszik miközben azt a fényképes plüss macit szorongatja, amit még apától kaptam. Hárman vagyunk rajta.
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy örökbefogadott gyerek vagyok. A nevelőanyám így akarta, hogy nehogy kérdezősködjenek a múltamról, hogy nehogy fel kelljen emlegetnem a tragédiát, amit átéltem. Ez az én féltett titkom, ez az, amit az én ajtóm rejt. Vajon az övé is hasonlóan pokoli és vértől mocskos? Mi lehet az ő titka?
Ezekkel a gondolatokkal mászok ki a zuhany alól, felöltözöm és elterülök a hatalmas ágyamon. Nem bírok magammal, tollat ragadok és némi papírt. Elkezdtem írni sutba dobva az eddigi elképzeléseimet. Írtam, ami csak az eszembe jutott és mégis valahogy kerek egészet alkottak a sorok. Nem is emlékszem rá, mikor tértem nyugovóra.
~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~
Reggel nagyon nyúzottan ébredek. Nem tett jót nekem ez a hajnalba nyúló éjszakázás, pedig már hozzá szokhattam volna, hisz rengetegszer fordult elő velem hasonló. Felkelek és egyből a fürdőbe igyekszem. Kifésülöm a hajam és baloldalra előrefelé összefonom. A végébe a hajgumihoz betűzők egy fekete pillangós hajcsatot. Ma van 10éve, hogy édesanyám meghalt és a sors fintora, hogy 16 évvel ezelőtt ezen a napon tudta meg, hogy apám elesett a háborúban. Egy egyszerű fekete ruhát veszek föl. combközépig ér, a mell rész alatt pedig egy szalag fut. Egy hátközépig érő, háromnegyedes ujjú vékony kötött elől gombos felsőt veszek föl hozzá, hogy ne fázzak. A lábamra egy sima fekete balerinacipőt húzok. Mielőtt kilépnék a nyugalmat és mentsvárat nyújtó szobából magamra erőltetek egy mosolyt. Az ebédlőbe érve Michael már ott üldögél. Ahogy közelebb érek, felkapja a fejét és feláll. Engem megelőzve, ahhoz a székhez lép, ahova le akartam ülni és kihúzza nekem. Csöndesen elsuttogva egy köszönömöt foglaltam helyet. Nem kell sokat várnunk a ház ura is megérkezik csöndes kis körünkbe.
- William, látom még most is nehezedre, esik a koránkelés – mondja szórakozottan Michael. Mikor William helyet foglal az asztalfőnél, egyúttal mellettem is kicsit közelebb húzódok hozzá.
- Mond drágám, hallottad már ennek a háznak a történetét? – kérdezi a srégen velem szemben ülő szórakozott arckifejezéssel.
- Hagyd ezt Michael – morran rá vendéglátóm. Szavaitól csak úgy lángra kap a levegő, a harag forrása közelebb hajol hozzám és szólni készül.
- Mit hozhatok reggelire?- jelenik meg a lengőajtóban Marcus. Michaelt mintha áram rázta volna meg kiegyenesedik, és kihívóan mosolyogni kezd Williamre. Leadtuk a rendelést, majd mikor megérkezett a reggeli el is fogyasztottuk.
- Ha nem gond én most visszavonulnék-, suttogom, és már állok is fel mikor egy kéz megakadályoz benne.
- Ugyan már- legyint mellőlem Marcus- Egyedül fele olyan mókás az élet, mint az én társaságomban. Engedd meg, hogy veled tartsak.
- Köszönöm az ajánlatot, de vissza kell, utasítsalak-, húzom ki a kezem a szorításból, de ismét utána kap, de már erőszakosan.
- Azt hiszem nem értjük meg egymást tökéletesen- lép hozzám közelebb, mikor egy kéz kiszakít a szorításból.
- Azt hiszem, te nem érted meg a hölgyet Michael. Egyedül szeretné tölteni a délelőttjét-, néz le rám William.
- Ugyan már, vaklárma, igaz?- néz rám mosolyogva- Egyszerűen csak teletömted szegény lány fejét olyanokkal, ami nem is igaz és most tart tőlem- sóhajtozik színpadiasan. Nem bírtam tovább a feszült légkört. Kiléptem védelmezőm mögül elköszöntem és kiviharoztam. A szobámig meg sem álltam. Magamhoz vettem egy vásznat és némi festéket és a kertig meg sem álltam. Egy hűvös helyet kerestem, rövidesen meg is találtam. Egy eléggé félreeső zúg volt. Futórózsák ölelték körbe a kissé megsüllyesztett placcot. Középen egy szökőkút halk csordogálása nyugtatta a lelkemet. A szökőkút mögött egy hatalmas lombos fa terjeszkedett, mely árnyékba bocsátotta az egész kövekkel kirakott teret. Leültem és festeni kezdtem, csak hagytam, hogy a kezem járjon. Főképp vöröset használtam, vörös az ég alja, mely vörösre festi a hűs domboldalak tetejét. A kép sarkában vörös rózsabokrok díszelegnek. Ez a tudat alattiim műve, a vérvörös színe beleégett a tudatomba. Nem tudom, mikor lettem készen, de utána elnyúltam a szökőkút párkányán. A lombkoronát csodálva, néhol átszűrődött a napfény, mely meg megcsillant a vízen. Lépteket hallottam, fölkeltem és kezemmel megtámaszkodva szemléltem. A bokrok takarásából Michael lépett elő, pajkos mosollyal az arcán lépkedett felém, mire összerezzentem.
- Nyugodj meg, nem akarlak bántani tündérke- ült le mellém mire én odébb húzódtam tőle alig észrevehetőn. Egy könyvet tartott a kezében, amit az ölembe fektetett.
- Ez meg mi?- kérdezem kíváncsian. És végigsimítom a kezem a borítóján.
- Nézd végig és mindent megtudsz belőle, utána alkoss véleményt a te szeretett vendéglátódról- mosolygott, majd le is viharzott. Miután magamra hagyott, kíváncsian kinyitottam a könyvet az első oldalon. Gyönyörű kézírással William teljes neve díszelgett benne. Ahogy lapozgattam egy kisgyermek kacagó arca köszönt velem vissza, majd az egész hirtelen átcsapott egy rémálommá. Porig égett ház, vádló újságcikkek, apró puhatolózás. Mindegyiket végigolvastam. Ez egyszerűen borzasztó, hogy valaki ilyenre képes legyen. A könyvet gondosan a dolgaim közé rejtettem és felfutottam a szobámba, ahol egy szőke hajú férfi már várt rám.
- Na, elolvastad drága?- kérdezte nyájasan kézirataimat szorongatva.
- El- mondtam neki tömören és becsuktam az ajtót. Ledobáltam a cuccaimat, a könyvet pedig a kezembe fogtam- Hogy tehet valaki ilyen szörnyűséget?- kérdeztem lehajtott fejjel.
- Látod, látod-csóválja a fejét, majd elém sétál és megsimítja az arcomat- Borzalmas igaz? És még ő tart engem ördöginek és gonosznak. Jogod volt tudni az igazat. Mit szólnál hozzá ha velem jönnél? Eljöhetnél ebből a rémálomból és nem kellene rettegned.
-Beszélnem kell Williammel!- jelentettem ki.
- Azt nem szabad tündérke- fogja meg a kezemet- Ha megtudja, hogy kutakodtál a szobájában és elloptad a könyvét nagyon mérges lesz- biggyeszti le az ajkát.
- Hogy mi? Te hoztad nekem ezt a könyvet!?-suttogom meglepetten.
-Ki hiszi el neked ezt angyalom, főleg, hogy az ajtaja előtt elhagytad a nyakláncodat- mosolyog. Micsoda? a nyakamhoz kapok, meg mernék rá esküdni, hogy reggel még a nyakamban volt.
- Bizony, nagyon agyafúrt nőszemély vagy, vagy inkább vérbeli írónő, aki mindent mindig tudni akar?- húz magához derekamnál fogva- Ne aggódj, nem mondom el neki a kis titkodat te kis tolvaj, de cserébe, megtehetnél nekem valami- a fülemhez hajol- Játszd el William előtt, hogy szeretsz.
- Miért tennék ilyen?! Miért hinne neked? Bízik bennem, tudni fogja, hogy nem én voltam!- emelem föl a hangom kétségbeesetten.
- Ó igen? Minden nyom hozzád vezet, tündérke- mosolyodik el- Ha bármivel is próbálkozol, és nem leszel engedelmes nagy baj lesz kicsi lány. Nagyhatalom van a kezemben, még ha el is mész innen, megtalállak és megkeserítem, a magányos életedet- húzza végig ujját az arcélemen. Eszembe jutottak a gyerekek, az óvoda a nevelő anyám és a születendő gyermeke, ne eshet bántódásuk, inkább szenvedjek én, mint ők.
- Williamnek igaza volt, te egy megátalkodott ember vagy!- suttogom.
- Ó kincsem, hát még mindig mellette állsz?! Felgyújtotta a házukat, a szüleivel együtt, akik benn is égtek. Mindezt miért? A hatalomért és a pénzért. Szerintem ő magas túlszárnyal, engem- kacag föl. Közelebb jön, hozzám én pedig hátrálok, de nem veszem észre, hogy a kanapé karfája mögöttem van így átesek fölötte egyenest a kanapéra. Ő fölém mászik, ellehetetlenítve az utat. Kopogásra leszünk figyelmese, majd valaki lenyomja a kilincset, de az ajtó meg se moccan. Bezárt engem magával együtt, nézek fel a fölöttem támaszkodóra, de mikor?
- Chou én vagyok az, William- kiabál be a szobába- Ha van, kedved délután megmutathatom neked a birtok többi részét, amit még nem láttál.
- Mondd meg neki, hogy nem érsz rá, mert megígérted nekem, hogy találkozol, velem a könyvtárba- mosolyog le ördögien.
- Nem, nem akarom-, suttogom. Arca kicsit elkomorodik, egyik kezével összefogja két kezemet, a másik pedig a szoknyám alatt a combom belső felén tapogatózik. sikítani akarok, de számat betapasztja az övével. Beleharap az alsó ajkamba, majd elengedi ajkaimat.
- Legyél jó kislány, különben bajok lesznek-, suttogja, nem is inkább morogja dühösen. Könnyeimmel küszködve bólintok, mire kezét kihúzza szoknyám alól.
- Sajnálom William, de megígértem Michaelnek, hogy délután a könyvtárban mutatok neki pár igen érdekfeszítő könyvet, hogy ne unatkozzon-, próbálom, kiűzni a rettegést a hangomból, és úgy ahogy sikerül.
- Értem- hallom a komor és tömör választ, majd távolodó lépteket. Michael, lehajol és durván megcsókol, majd utána áttér, a nyakamra ahol megszívja az érzékeny bőrt.
- Látod, tudsz te, ha akarsz-, mondja, majd kifelé veszi az iránt. Kiveszi a kulcsot a zárból és kívülről ráfordítja. Kétségbeesetten felpattanok, és a tükörhöz sietek. Egy vörös folt díszeleg a nyakamon, a szám pedig kipirosodott. Az ajtóhoz lépek és rángatni kezdem, de semmi haszna. Eszembe jut az erkély ajtó. De az se moccan. Nincs kiút, bezárt, mint egy kalitkába zárt rabmadarat. Mi lesz velem? Két démon osztozik a lelkemen, de vajon melyik fogja megkaparítani azt? Anya, apa bárcsak velem lennétek… bárcsak még mindig élnétek…
Ezekkel a gondolatokkal adom át magam a csendességnek és a fájdalomnak.
Csupán egy illusztráció, amit még múltkor találtam. Chou és Michael.
-a képet nem én készítettem-
|
| linka | 2013. 09. 09. 19:37:42 | #27271 |
Karakter: William Evans
Megjegyzés: Nauki-nak
Két lehetőségem van, az egyik az, hogy visszamegyek a szobámban, hogy aztán álmatlanul bámuljak ki az ablakon egész éjjel a másik, pedig az ha elmegyek meglátogatni az én drága vendégemet, aki volt olyan aranyos és kérés nélkül beköltözött az én házamba. Hátamat a falnak döntöm, felsóhajtok. Lassan már odajutok, hogy turistákat fogok elszállásolni itt. Ahelyett, hogy visszasétáltam volna a szobámba, utamat a könyvtár felé vettem. Az az egyetlen hely, ahová az új lakó soha sem tenné be a lábát. Még viccből se. Hangtalan léptekkel haladok végig a folyosókon, az egyetlen fényforrás az ablakokon át beszűrődő hold fénye. Kitárom a vaskos ajtót és belépek a terembe. Nem kattintom fel a lámpát, szükségtelen volna ekkora fényáradat. Határozott léptekkel sétálok a szélső sorhoz oda, ahová nemrég a könyvet rejtettem el Chou kíváncsi szemei elől. Felkapcsolom a lámpát, kiveszem a könyvet a rejtett zugából aztán a földre ülve lapozgatni, kezdem. Jó rég nem nyitottam már ki, igazából meg sem kellett volna, hogy tartsam. Elvégre ez a könyv nem igazán tartozik azon tárgyaim közé, amik örömet okoznak nekem. Végignéztem a gyermekkoromról szóló kivagdosott cikkeket és a porrá égett házunk látványát megörökitő képeket. Régen volt már, alig lehettem 6 éves, és mégis emlékszem annak az estének minden egyes pillanatára. Szép is volna, ha elfelejteném. Szép és reménytelen álom. Abban az időben volt, amikor megismerkedtem Michael-el. Korombéli volt, és a szomszédunkban lakott. A szüleink is jóban voltak egymással, sokszor volt hogy baráti összejöveteleket tartottak. Valamiért Mike nem igazán volt oda ezekért a rendezvényekért. Olyankor ő mindig begubózott a szobájába és az istenért sem lehetett kirángatni őt onnan. A legutolsó ilyen alkalommal azonban ő is lejött közénk és kíváncsi, ártatlan gyermeki érdeklődéssel kezdte el faggatni anyámékat mindenről. Engem túlzottan nem izgatott a kíváncsiskodása, sokkal jobban lefoglalt a süti, amit az ujjaim közt szorongattam. Nagy volt krémes és finom. Aznap este az életem pillanatok alatt robbant apró darabkákká. Én túléltem azt az estét, a szüleim viszont nem. Michael mellettem állt, arcán zavart mosoly volt apró kezeiben, pedig egy öngyújtót szorongatott. Mindenki mással ellentétben én tudtam az igazat. Hogy ő volt az, aki lángba borította az otthonomat. De a többi ember nem ismerte annyira őt, mint én. Ők nem látták azt a tekintetet, mint én. És mivel egyetlen fiúgyermek voltam, a gyanú is rám szállt. Viselkedésproblémát diagnosztizáltak nálam, holott semmi szokatlan nem volt a viselkedésemben. Marcusnak köszönhetem azt az életet, amiben most élek. Ennek következtében talán illene egy kicsivel több illemet kimutatnom vele szemben. Nem beszélve arról, hogy ő igazából az én nagybátyám.
Kinyújtom elgémberedett tagjaim aztán még kényelmesebb pózban elhelyezkedve, lehunyom szemeim. Kizárólagosan abból az okból, hogy megpihentethessem fáradt szemeim. Valószínűleg igencsak elnyúlhatott a szemeim pihentetésére szánt idő, mert arra eszmélek fel, hogy valaki vállaimat bökdösve próbál ébresztgetni. Nahát, ennyire elaludtam volna?
- William – halk hang szólít nevemen, ködös tekintettel pislogok Choura. Mocorogva ülök feljebb. Hosszútávon igen kényelmetlen tud lenni a föld.
- Hm? – kérdem, jelen helyzetemben nem igazán sikerült még visszanyernem az artikulált társalgásra való készségemet.
- Valószínűleg elaludtál olvasás közben – magyarázza. Ja, nem ez lenne az első ilyen alkalom. – Nem lenne jó, ha itt aludnál, megfázol – zárja le mondatát. Késő ezt mondania, pont most hogy az imént is ő keltett fel álmomból. A megfázás veszélye, pedig engem nem fenyeget. Felnézek rá, aggódó arcán elmosolyodom. Nem kellene, hogy ez ennyire felvidítson de, mégsem tudok mit tenni ellene.
- Köszönöm az aggodalmat – mondom talpra állva, és csak most tűnik fel az az aprócska tény, hogy ő végig mellettem guggolt. Kezemet nyújtva segítem fel őt is. – Neked, pedig nem lenne szabad, egyedül kószálnod, most hogy az az átkozott férfi is itt van.
Nem szól semmit, megfordul és elindul az ajtó felé. Utánanyúlok és elkapom a csuklóját. Érintésemtől összerezzen aztán válla felett pillant hátra és egyenesen vöröslő szemeimbe néz. Istenem azok a szemek, látni bennük mennyire fél. Nem akarom, hogy újabb trauma érje őt, lazítok a szorításon és csak egyszerűen a kezét, fogom.
- Én nem ő vagyok Chou! Tőlem nem kell félned. Nem foglak bántani
– motyogom aztán átkarolva őt magamhoz, húzom. Gyűlölöm magam amiatt, hogy ennyire tehetetlen vagyok Michaelel szemben még a saját otthonomban is. – Nem kell félned – szorítom magamhoz. És már azt sem tudom melyikünket is, nyugtatgatom éppen, őt vagy magamat. Chou testén apró remegés fut végig, felemelem kezem aztán finoman, letörlöm a könnycseppet arcáról. – Ne sírj. Nem engedem, hogy bántson. Most pedig, felkísérlek, vizes a hajad. Megfázol – utalok nedves tincseire. Finoman megérintem ujjait jelezve, induljunk. Megvárom, amíg előremegy, a könyvet nem teszem vissza helyére, hanem magammal viszem. Nem bízom annyira a rejtekhelyében, hogy ott hagyjam, tartok tőle hogy így sem tudom olyan sokáig elkerülni az elkerülhetetlent. Michael nem azért jött el ide, hogy pusztán jólétem felől érdeklődjön vagy nem létező barátságunkat, ápolja. Ugyan olyan, mint amilyen én is voltam, és pontosan emiatt nem bízom meg benne. Visszakísérem a lányt szobájába de, mielőtt még magára zárhatná az ajtót, megállítom.
- Chou, bármit is mond majd neked Michael. Kérlek, ne hidd majd el minden egyes szavát. Nehéz lesz majd eldöntened, mi igaz és mi hazugság szavaiban, de légy résen. Vannak helyzetek, amiket még én sem tudok majd megakadályozni, ott, pedig az egyedüli, amire támaszkodhatsz az a józan ítélőképességed.
- Ezt, meg mégis hogy érted? – kérdi meglepődve. Felsóhajtok, aztán halántékomat masszírozva hagyom magára. Mégis hogyan magyarázhatnám el neki ezt az egészet? Hogyan tudnám elmondani neki, hogy Michael ittlétének az egyetlen oka az, hogy tönkre tegye az én nehezen megszerzett boldogságomat? Ő ismeri az igazi énemet. És Chou. Nos ő, amit ismer nem más, mint a külvilágnak mutatott énem. – William! - Kiált utánam. Nem fordulok meg, semmi szükség a magyarázatra, úgy is, megtudja majd miről is beszéltem. Előbb vagy utóbb mindenki megtudja. Kérdés, hogy hallgat-e rám. – Pihenj Chou. Itt vagyok, nincs mitől félned – biztatásul még egy apró mosollyal is megajándékozom őt. Nem kérdez többet, elfogadja a hallgatásom és pihenőre tér. Nekem is ezt kellene tennem. Ehelyett mégis eltérítem utam, felmegyek a vendégszobák felé. Oda, ahová ezelőtt soha sem mentem. Nem azért, mert nem akartam, egyszerűen nem tudtam. Az a szoba, ahol most ő alszik… az a szüleim szobája volt egykoron. A házat a régi élethű másaként építettem fel. Még amikor neki kezdtünk az építkezés előkészületeinek, már akkor tudtam, hogy ez az új kezdet talán fájdalmas lesz számomra. De hát nekem kellet ez. Habozva állok meg a szoba előtt, ujjaimat a kilincsre teszem, aztán lenyomom, az ajtó hangtalanul nyílik ki én, pedig belépek. Egyetlen árva lélek sincs odabent. Legszívesebben szétcibálnék minden egyes arra utaló jelet, hogy ő idebent van.
- Nem számítottam rád, ilyen későn – ezer közül is felismerném ezt a hangot. Undorodva fordulok meg, hogy szemeibe nézhessek.
- Bizonyára te magad is tudod, miért jöttem.
- Hogy csevegjünk egy jót? – vonja fel szemöldökét. Elfintorodom.
- Hogy elmond végre, miért vagy itt – mondom szárazon, mintha nem is érdekelne a válasza. Valójában jelen pillanatomban mindennél jobban érdekelt.
- Természetesen, hogy megismerhessem házad bájos lakóit – olyan mézesmázosan adta ezt elő, hogy hányni tudtam volna.
- Michael! Már megint feszegeted.
- Ó, hát persze. A te híres határaid. Ezer bocsánat. Mégis mit gondolsz Will. Miért jöttem el hozzád?
- Ez engem is igencsak érdekelne – válaszolom résnyire szűkült szemekkel.
- Holnap William. Majd holnap mindent megtudsz, ahogyan a drága Chou is – mosolyogva csóválja meg fejét. Már meg sem erőlteti magát, hogy jó színben tüntesse fel magát előttem. Mozdulatlanul nézem végig, ahogyan visszavonul szobájába, sarkon fordulok és jómagam is szobám felé, veszem utam. Ha már feltétlenül elkerülhetetlen a holnapi nap, legalább friss és kipihent legyek.
×××
Mondhatni, keltem már ennél ragyogóbban is. Érthető okokból nem vagyok túlzottan felvillanyozódva a mai reggelen. Valamiért nem vonz a társaság, pedig elengedhetetlen kelléke vagyok ennek a háznak. Nélkülem nehezen zajlik itt az élet. Hiába itt van a komornyikom is. Mégis csak én vagyok a ház ura és, még ha ez nem lenne elég nekem. Van egy ifjú írónőm és egy zakkant múltbéli ismerősöm, aki koránt sem pusztán baráti látogatása miatt tért be hozzám. Felöltözöm, kellőképp rendbe szedem magam, aztán az ebédlőbe indulok. Már mindenki lent vár engem. Nahát, most aztán tényleg úgy festhetünk, mint egy szép nagy család.
- William, látom még most is nehezedre, esik a koránkelés – mindkettőjüket egy aprócska biccentéssel köszöntöm. Fél szemmel Choura sandítok, nem tűnik rémültnek. Barátságosan elmosolyodik, és amikor helyet foglalok az asztalfőnél egyben őmellette minimálisan közelebb is, húzódik hozzám. Jézusom, mi lesz még itt?
- Mond drágám, hallottad már ennek a háznak a történetét? – szikrázó szemekkel nézek Michaelre, de mintha ő észre sem venné haragom játékos mosollyal, kocogtatja ujjaival az asztalt.
- Hagyd ezt Michael – morranok rá. Szavaimtól szinte forr a levegő. És ez nekik is feltűnik legfőképpen Michaelnek. Mosolya kiszélesedik, könyökét pedig az asztalra teszi, ő maga pedig közelebb hajol.
|
| Nauki | 2013. 09. 07. 22:08:57 | #27252 |
Karakter: Chou Hikarashi
Megjegyzés: linka-nak
- Épp, hogy lábad beteszed a birtokomra, azonnal visszaélsz, vendégszeretetemmel- mondja idegesen a ház ura.
- Ugyan már. Régebben nem engedhetted meg magadnak ezt a hangsúlyt velem szemben.
- Mint ahogyan azt mondtad az régen volt. Most pedig ereszd el a hölgyet, és ne merészelj még egyszer kezet emelni rá – az eddig engem fogva tartó férfi, mély öblös hangján felnevet, majd elenged és hátralép tőlem. Hirtelen könnyebbnek éreztem a testemet és majdnem orra is buktam, de kis megtántorodásomat követve, már nem tudok gátot szabni a bennem tomboló érzelmeknek. Sós könnycseppek formájában, előtör belőlem a fájdalom és a kiszolgáltatottság. Mikor felnézek Williammal találkozik a tekintetünk. Odalép hozzám és magához von, kemény szikár teste biztonságot nyújt nekem, de most valahogy ez sem képes lenyugtatni. Csak hang nélkül hullatom könnyeimet.
- Régen, mindenen osztoztunk. Örömön, fájdalmon, nőn. Miért rejted el előlem ezt a lányt?- kérdezi mosolyogva.
- Igazán kedves vagy, mi ketten soha sem osztoztunk semmin. Az én életemmel egyedül kellet küzdenem, te semmit sem segítettél. Őhozzá, pedig egy újjal se merészelj érni. Mindent megkaphatsz, amit csak megkívánsz, de Chou csakis az enyém. Amíg ezt az egyetlen szabályt tiszteletben tartod, maradhatsz. De ha megszeged, távoznod kell, házamból- mondja ki a végítéletet az engem ölelő.
- Ahogyan óhajtod drága barátom- dob be egy angyali mosolyt, mely csak álca, egy nagyon megtévesztő álca.
- Kövesd, öreg barátomat ő majd mutatja szobádhoz vezető utad.
- Ezer örömmel Will- mondja, majd távozik a komornyikkal együtt. A következő pillanatban William felém fordul, majd elindulunk a szobám felé. Az ajtó előtt megállunk.
- Jó éjszakát kedves- mondja, majd lágy csókot hint kézfejemre és távozik. Azonnal berohanok a szobába és kulcsra zárom az ajtót, ugyanígy a teraszajtót. Sőt, még a vörös bársonyfüggönyöket is behúzom. A szoba sötétbe burkolózik, amit nem is bánok. Kellemesen pihenteti a szememet. A szekrényhez lépve, előveszek egy fakókék térd fölé érő hálóinget, valamint egy fehér tangát is. hajamat kiengedem, majd a fürdőbe veszem az irányt. A zuhanyfülkébe belépve egyből megnyitom a forró vizet. Amint a rózsából előtör a meleg víz, könnyedén folynak le testemen a kristályos cseppek. Idejét se tudom, meddig élvezem a meleget és a párát, mikor úgy döntök, fájó szívvel le el kell hagynom a zuhanykabint. Megtörölközöm a hajamat, áttörlöm, kifésülöm. Igaz, hogy még nedves, de nem zavar különösebbképpen, csak simán felkötöm. Felöltözöm, megmosom a fogamat és kilépve a fürdőből, megcsap a kellemes hűvös levegő. A pára, mint egy ködfátyol terjeng körülöttem. Felkapcsolom a nappali villanyt, majd a kanapéra leülve, törökülésbe helyezkedem és nekiállok a már, meglévő ismereteim leírásának. Fontos, hogy mielőtt nekilátunk egy könyvet írni, tudjuk, hogy milyen a helyszín, hogyan képzeljük el, a szereplők, a történet nagyvonalakban, majd később ennek a kidolgozása. Minden szükséges anyagnak, forrásnak és ismeretnek a tudatában kell lenni, a legapróbb részlet is számít. Belemerülve a munkámba, arra kapom fel a fejem, hogy a szobai óra héjfélt üt. Már ennyire eltelt volna az idő? Lepődök meg. Összerendezem a papírjaimat és szépen elrakom az egyik szekrény fiókjába az összest. A kanapé háttámlájára letett, puha fehér köntösömet felvéve, elhúzom a függönyt és kinyitom az erkély ajtómat. A csillagos ég látványa, egyszerűen hívogat. Nem is törődve vizes hajammal a korláthoz sétálok, és úgy szemlélem a tájat. Eszembe jut a könyvtári zongora, és a megannyi könyv. Csodálatos ez a hely. Egy hirtelen elhatározást követve, becsukom a terasz ajtót és a házban kanyarogva, kisebb eltévedésekkel de, eljutok a könyvtárhoz. Azonnal fel is kapcsolom a villanyt és a zongorához sietek, szinte már-már futva. Végigsimítom a billentyűkön a kezemet, elhatározásom meginog, így inkább visszaindulok a szobámba. Nem akarom felverni az egész házat. Oltom le a villanyokat, mikor az egyik sor felől fény szűrődik ki. A sötétben kíváncsian elindulok a fényforrásához. Az egyik könyvespolc tövében, William ült, hátát a szekrénynek vetve, szemei lehunyva és nyugodtan egyenletesen lélegzett. Az a könyv pihent az ölébe, amit kikapott a kezemből. Leguggolok mellé és finoman megböködöm a vállát. Ha nem keltem fel és itt alszik tovább, megfázik és reggelre sajogni fog minden tagja.
- William!- szólongatom, mire megmoccan, és szemeit lassan nyitogatni kezdi.
- Hm?- kérdezi álmosan hunyorogva.
- Valószínű elaludtál olvasás közben- válaszolom, neki halkan- Nem lenne jó, ha itt aludnál, megfázol- rám emeli a tekintetét és fájdalmasan, de melegen elmosolyodik.
- Köszönöm az aggodalmat- mondja, majd mocorog egy kicsit és feláll, kezet nyújtva nekem is- Neked pedig nem lenne szabad, egyedül kószálnod, most, hogy az az átkozott férfi is itt van- mondja, aggodalommal és haraggal a hangjában. A csend mely közénk telepedik, most egy kicsit feszélyez, fejemben a halban történt események peregnek le. Csöndesen, hátat fordítok neki és elindulok kifelé, de egy kéz csuklóm köré fonódik és megállít. Ijedten rezzenek össze és a rémület, tükröződik szememben, ahogy hátrapillantok. A félelem elemi erővel söpör végig rajtam és megborzongom. Ő is így tartott engem fogva, pörögnek a képek fejemben. Látva ijedségemet és félelmemet, lazít a szorításon.
- Én nem ő vagyok Chou!- nyugtat, meg hirtelen kedvesen- Tőlem nem kell félned! Nem foglak bántani!- mondja, majd tesz egy lépést felém és látva, hogy nem hátrálok, kezét vállam fölött átcsúsztatja és mellkasára von.
- Nem kell félned!- szorítja meg a vállamat. Érzem, ahogy izmai megfeszülnek és düh kavarog benne. Vajon rám mérges, amiért kellemetlenséget okoztam? Szemeim megint megtelnek könnyekkel, és bármennyire is fékezem őket, finoman szántják végig arcomat. Ahogy megérzi, hogy ráz a zokogás, szabad kezével arcomhoz nyúl és letörli sós cseppjeimet.
- Ne sírj! Nem engedem, hogy bántson!- mondja határozottan, de még is kedvesen- Most pedig, felkísérlek, vizes a hajad. Megfázol!
|
| linka | 2013. 08. 18. 21:37:21 | #26963 |
Karakter: William Evans
Megjegyzés: Chounak ( Nauki)
Felbontom a levelet, ha egy újabb vers az, tűzbe vetem. Elolvasom, szemeim újra és újra végigfuttatom a levél sorain.
William, emlékszel még rám?
Hogyan is feledhetnél el engem, hiszen én tettem tönkre az életed. De úgy hallom egész jól összekaptad magad. Mert te egy olyan ember, vagy aki ha földre is kerül, nem nyalogatja sokáig a sebeit, hanem egyből talpra áll. Azt hiszem, ezt csodálom benned a legjobban. De nem is emiatt írok neked, ma délután elutazom hozzád. Saját szememmel kell, hogy lássalak.
Michael
Pusztán a levél olvasásától vérnyomásom jó pár szinttel magasabb lett. Haragom belülről emészt, felnézek a lányra, nem lehetek valami vidám látvány, mert kissé megszeppenve mered rám. Indulataimat csillapítva lágyulnak el szemeim.
- Ne haragudj, magadra kell, hagyjalak – bocsánatkérően nézek rá. Valószínűleg ő sem egészen így tervezte a mai napot. - Marcus, a kisasszony ismerteti, mit szeretne még megnézni. Kísérd el oda és mesélj el neki mindent, amit szükséges – szavaim végeztével megpördülök és visszaindulok irodám felé. A szolgák csöndesen végzik dolgukat, nem állnak az utamban. Nem az én feladatom igazgatni őket, erre fogadtam fel az öreget. Lépteim tompán koppannak a köveken. Hajamat hátraseprem és kitárva az ajtót, belépek az irodába. Gondosan becsukom magam mögött az ajtót, még az ablakokat is bezárom. Az, hogy mérges vagyok nem kifejezés, belülről szinte már fortyogok. Hogy képzeli, hogy csak úgy eljön hozzám? Két tenyérrel csapok asztalomra, aztán minden, ami csak rajta van, félresöpröm.
- Az istenit! – kiáltom el magam. Irodám ajtaja halkan nyílik, fejem felemelem, hogy aztán szikrázó szemekkel nézhessek a betolakodóra. Marcus csöndes kísértetként áll ajtómban.
- Mi történt? – kérdi, szinte fel sem tűnik hogy tegez. Ha kettesben vagyunk ez egyikünknek sem újdonság.
- Itt van, olvasd – felkapom a levelet és hozzá sietve a kezébe nyomom. Fel s alá mászkálva várom véleményét. Ő nem szól semmit egy ideig, talán átgondolja az olvasottakat. Végül újra rám néz, arca komorrá válik. – És most mi lesz?
- Hát fogadjuk őt!
- Nem érted. Vele nem találkozhat, hiszen te is tudod, miért jön ide.
- Hogyne tudnám William. És éppen ezért kell elérned valahogyan, hogy elküldhesd. Most pedig jöjjön uram, a kisasszony már várja önt.
- Menjünk – kitárja előttem az ajtót, kilépek és elindulunk. A hal irányából egy ideges morranás hallatszik. Lépteim felgyorsítom, talán nekem semmit sem kellesz ahhoz tennem, hogy elküldhessem őt a francba. Kitárom a kétszárnyú ajtót aztán gyorsan, felmérem a helyzetet. Hogyan is gondolhattam azt, hogy nem fog találkozni az én tehetséges virágszálammal.
- Drága barátom! – rám mosolyog, aztán visszahajol a lányhoz és belecsókol puha bőrébe. Chou fájdalmas hangot hallat és kapálózni kezd. – Nagyon szép virágszálat fogtál ki magadnak, gondoltam én is kipróbálom – szavai után felnevet.
- Épp, hogy lábad beteszed a birtokomra, azonnal visszaélsz vendégszeretetemmel.
- Ugyan már. Régebben nem engedhetted meg magadnak ezt a hangsúlyt velem szemben.
- Mint ahogyan azt mondtad az régen volt. Most pedig ereszd el a hölgyet, és ne merészelj még egyszer kezet emelni rá – kacagva lép hátra, Chou pedig megtántorodik. Tekintetünk találkozik egy pillanatra, arcáról sós cseppek gördülnek le. Odalépek hozzá, és magam mellé vonom.
- Régen, mindenen osztoztunk. Örömön, fájdalmon, nőn. Miért rejted el előlem ezt a lányt?
- Igazán kedves vagy, mi ketten soha sem osztoztunk semmin. Az én életemmel egyedül kellet küzdenem, te semmit sem segítettél. Őhozzá, pedig egy újjal se merészelj érni. Mindent megkaphatsz, amit csak megkívánsz, de Chou csakis az enyém. Amíg ezt az egyetlen szabályt tiszteletben tartod maradhatsz. De ha megszeged, távoznod ell házamból.
- Ahogyan óhajtod drága barátom – ajkain angyali mosoly virít de a szemei ugyan olyan egyetlenek mint amilyenek kisorában is voltak. El sem tudom képzelni hogy van képe idejönni az otthonomba, és zargatni házam lakóit. - Kövesd öreg barátomat ő majd mutatja szobádhoz vezető utad.
Ezer örömmel Will – szavaiból merő gúny csendül. Csak el ne járjon a szája a lány előtt. Nem fedheti fel az életem előtte. Amikor távoznak a teremből Chou felé fordulok és visszakísérem szobájába. Egyikünk sem szól semmit azt hiszem nincs mit mondanunk egymásnak.
Jó éjszakát kedves - lágy csókot hintek kézfejére és távozom. De hogy biztos lehessek abban valóban biztonságban van éjjelre egy őrt állítok ajtaja elé.
|
|
