- És mi lesz ez után? Nekem is embereket kell ölnöm és többé nem mehetek a napfényre? Muszáj embervért innunk? – kérdezem érdeklõdõn, mert ez igen fontos kérdés.

- Nem.

- Ennek örülök. – sóhajtok nagyot megkönnyebbülve. – Azt hiszem én még a légynek, sem tudnék ártani. Nem lennék képes megölni valakit. Te öltél már embert?

- Még nem.

- Meg kell várnunk a teljes sötétséget, vagy elég, ha már szürkülõdik? Egyébként messze van a kastélyod? Hogy néz ki? Egyedül élsz? – vesz egy nagy levegõt engem viszont ezek a dolgok igenis érdekelnek. A figyelmemet viszont eltereli a beszûrõdõ vöröses narancssárga fény.

- Napnyugta, Megnézhetném, csak a barlang szájából…?

- Eszedbe ne jusson! – kapja el a grabancom. – Számodra nincs többé sem napkelte, sem pedig napnyugta.

- Honnan tudjátok, hogy ez a napon elégés igaz? – teszem csípõre a kezem.

- Menj és próbáld ki. – von vállat, én pedig gyanakodva nézek rá, de inkább mégis úgy döntök, hallgatok rá.

- Kár… - szontyolodok el egy pillanatra, de nem hagyom, hogy sokáig a szomorúság legyen rajtam úrrá, így újra mosoly árasztja el arcom. – Nem gond, az éjszakának is megvannak a maga szépségei. Akár még a csillagokat is megszámlálhatom… - gondolkodom el a dolgokon. – Ne ülj itt szótalanul. Biztos sok fele jártál, mesélj valamit. – bökdösöm meg kíváncsi arccal ránézve.

- Évek óta itt élek, nincs mit mesélnem.

- Évek óta? Hány éves vagy?

- Ötven.

- Hû, de jól tartod magad. – ámulok el. – Akkor másképp kérdem. Hány évesen váltál vámpírrá? Olyan huszonévesnek nézel ki. Tényleg és neked, hogy történt a dolog? Megharaptak, mint engem vagy esetleg a szüleid is vámpírok voltak?

- A múltam az én dolgom. – dörren rám. – Tápászkodj fel. Indulunk.

Felállva megyek Aleccel és végig próbálok valamit kicsikarni belõle, de nem igazán sikerül a dolog, így a tájat kezdem el szemügyre venni, ami teljesen lenyûgöz így letérek az útról, de õ visszarángat. A csillagokat is elkezdem számolni, de csak hamar elvesztem a fonalat. Csak hamar elérünk a kastélyához, ami teljesen lenyûgöz kívülrõl.

- De gyönyörû!! – nézek fel a kastélyra teljesen elámulva. Szemeim a holdfényben csillogva szemlélik a gyönyörû épületet.– Ez mind a tied? Ijesztõbbnek képzeltem egy vámpír kastélyát. Vannak itt más vámpírok is?

- Nincsenek. Ez a birtok az enyém, ide senki sem teszi be a lábát. – világosít fel. – Persze te, a vendégem vagy.

- Ez remek. – mosolyodom el szélesen és oldalra döntve fejem nézek fel vendéglátómra, majd elõre sietek. Mikor az ajtóhoz érek, nagyon aranyos kutyákkal találom szembe magam amik elõször vicsorognak, de utána mikor mosolyogva leguggolok és hagyom magam megszagolgatni már engedik is magukat simogatni. Utolér a vendéglátóm, akin látom a megdöbbenést egy pillanatra az arcán, majd tovább megy az ajtó felé.

- Gyere be a házba. – int nekem én pedig ott hagyva a kutyákat sietek utána.

Amikor belépünk a kastélyba a belsõ része már kevésbé nyûgöz le. Szürke és komor minden, bár attól függetlenül nagyon is csinos és praktikus, csak épp elégé komor ahhoz, hogy állandó jelleggel itt legyen az ember. Egy kedves nõ lép mellém Sophie a bemutatkozása alapján elveszet egy szobába, ami ugyan olyan unalmas szürke. Viszont a ruha, amit kapok felettébb csinos. Drapp színû fûzõs régi fajta ruha. A korát olyan reneszánsz vagy Klasszicista divatra tenném. Nem tudom pontosan, de nagyon tetszik. Felvéve kezdem el körbenézni a kastélyt. Csak hamar rátalálok a könyvtárba, ami nagyon lenyûgöz.

- Mennyi könyv! Imádok olvasni! Jaj bocsánat zavarok? – mosolygok Alecre kedvesen, mert õ is idebent van.

- Dehogy. – válaszolja, én pedig körbenézek ismét.

- Kölcsön vehetek egy párat? – mutatok egy polc felé, õ pedig csak bólint. Oda sietek a könyves polchoz és elbizonytalanodom, így motyogni kezdek. – Jaj, hol kezdjem?! Olyan rengeteg van. Ez érdekesnek hangzik, meg ez is. Ezt mindig is el akartam olvasni. – kezdem el összeszedni a könyveket, de végült mindet visszarakom, és csak egyet veszek le és ülök le. Elkezdem olvasni a könyvet, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá õ mit is olvas, így felállva megyek oda hozzá.

- Te mit olvasol? – kérdezem meg, miközben kidugom a fejem a könyve mögül, mert a borítóján nem láttam a könyv címét. Nem szól semmit, csak a kezembe nyomja és felállva távozik. Pislogva nézek utána és nem tudom, mi lehet a baja. Csak egy ártatlan kérdést tettem fel.

Miután elmegy nagyot sóhajtva nézek a könyvre, amit a kezembe nyomott és nagyot sóhajtok.

- Igazán elmondhatta volna, hogy ezt a fránya Bûn és bûnhõdést olvassa… dög unalom ez a könyv. –Mondom és lerakom a kisasztalra az én kiválasztott könyvemmel a kezemben indulok el újabb felfedezõ útra. Minden szobába benyitok. Az egyik viszont nagyon ízlésesen van felszerelve. Szobrok és némi szín is található benne. Igaz csak barna de legalább szín. A másik ajtó felé megyek, ami az igen impozáns szobából nyílik amikor meglátom Alecet mezítelenül és csak azt a bizonyos testrészét takarja el törölközõvel. Teljesen elpirulva kicsit pislogva nézek rá.

- Bo...bocsánat. – mondom kicsit talán nevetõsebb hangon.

- A kopogtatás egy szép szokás. – mordul rám újfent. – Alkalmazhatnád ezen túl esetleg.

- Csak körbe akartam nézni.

- A lakosztályomban?

- Nem tudtam, hogy ez az. Nagyon szép minden. Az ott egy arany oroszlán?

- Kifelé! – kiált rám.

- Tessék? – döbbenek meg még inkább.

- Tünés ki innen! – vág felém valami hosszúkás izét, amirõl azt se tudom micsoda, de inkább gyorsan behúzom az ajtót és jobbnak látom inkább magára hagyni.

Sietõsen megyek ki a szobából és egyenesen a szobám felé megyek, amit kaptam mikor egy nyitott ajtót pillantok meg. A nyitott ajtó mögött egy zongora pihen. Megtorpanva nézek a zongorára és elõjön minden, amit tanultam. Lassan lépkedek és kicsit bizonytalanul be a terembe ahol rengeteg hangszer pihent, ám én mégis a zongorához megyek. A könyvet a székre rakva fújom le róla a port, majd óvatosan letörölgetem és felnyitva nézek bele. A hangszer tökéletes állapotban van. A billentyûk fedelét is letörölve nyitom fel, és óvatosan teszem kezeim a zongora billentyûire, ám amint megérintem magával ragad. Leütve az elsõ hangot jön a másik és máris elragadott a zene, a zongora varázsa. (http://www.youtube.com/watch?v=F-4wUfZD6oc nem az én mûvem.)

A zongora elõhoz egy régi dalt, amit itt õrzök az emlékembe és behunyva a szemem átadva magamnak a dallamnak játszok. Mindenem a zongora és nagyon szeretek játszani. Néha felnyitom a szemeim és észre se veszem a közben mögém lépõ vendéglátómat, aki csak hallgatja a dalt, amit játszok. Egészen addig nem szólal meg, míg nem látja, hogy a dalnak vége lett.

- Nagyon szépen játszol. –Jegyzi meg mögöttem én pedig összerezzenve pattanok fel.

- Én… sajnálom, ha valami rosszat tettem! –Kezdek bele a mentegetõzésbe, de most koránt se látom olyan mérgesnek, mint a fürdõben. Jó ott igaza volt.

- Most nem csináltál semmi rosszat. –Mondja és keresztbe fonva a karjait mér jobban végig. –Te mindig ilyen kíváncsi vagy, és mindig ennyit beszélsz? –Kérdi egyenesen rám nézve.

- Én… igen, mindig is nagyon sokat mozogtam. Anya mindig azt mondta, hogy egy mozgékony és élet vidám lány vagyok és maradjak is az. Anyát sose zavarta ha sokat beszéltem, vagy hogy nem tudok csendben maradni. –Mondom el õszintén.

- Hát én nem vagyok az édesanyád és engem zavar. Nagyon is…- mondja én pedig elõre hajtom a fejem. –Mivel nem hiszem, hogy lenne hova menned vezessünk be egy házirendet… A zongora szobába bármikor bejöhetsz és a kastély bármely helyiségébe, kivétel az ÉN lakosztályom. –Mondja ki a gondolatait és hallgatom a szabályokat, hiszen mégis csak az õ kastélya és örüljek, hogy a szárnyai alá vett. Bólintok szavaira.

- Köszönöm, hogy bejöhetek a zeneszobába. –Mondom ránézve csillogó szemekkel õszintén. –Ez nekem nagyon sokat jelent Mr. Morephw. –Mondom ki õszintén.

- Még nem fejeztem be. –emeli fel az ujját és az ajkam elé teszi. – Az étkezéseknél nem beszélünk, és a könyvtárban sem. Csak bólints, ha érted! –mondja határozottan és ellent mondást nem tûrõen. Bólintok, hiszen megértettem. –Remek… akkor ehhez tartsd magad. –Mondja, majd ezzel elfordulva indul el kifelé.

- Szeretné, ha játszanék önnek? –Kérdem utána lépve kicsit reménykedve, hogy végre játszhatok valakinek.

- Most nem, talán majd máskor. –Mondja lényegre törõen és elmegy. Hosszan nézek utána, és nagyot sóhajtok.

~*o*~

Már két hét telt el azóta, hogy Alec megmentette az életemet és magához vett. Nem volt nehéz magam mögött hagynom a régi életemet. Egyik éjjel visszamentem a bérelt motel szobámba és a ruháim elhozva teljesen beköltöztem a kastélyba legalábbis addig, míg saját talpamra nem tudok állni, mint vámpír, míg Alec nem gondolja úgy, hogy felkészült vagyok a saját gondoskodásomról, mint vámpír. Minden este kivitt vadászni, de ha el is fogtam az állatot nem bírtam bántani, vagy megölni. Egyszer kétszer iszonyatosan mardosott az éhség, mert Alec „büntetésbõl” nem engedte, hogy adjanak nekem vért, de hát amíg nem tanulom meg a leckét. De a vége az lett, hogy inkább megkértem a kedves öreg komornyikot, hogy hozzon nekem disznó vért a vágóhídról és adtam neki pénzt is hogy vegyen és így kifogtam Alec eszén.

Még mindig van hogy felhúzom a sok csacsogásommal a „semmirõl”, de hát nem akar válaszolni a kérdéseimre, így kénytelen vagyok én beszélni. Szeretném kicsit kizökkenteni a mélabújából, de nem sikerül.

- Alec kérlek… gyere fel velem a zene terembe. Ott is tudsz olvasni. –Mondom mosolyogva neki és elkezdem felfele húzni. –Kérlek! –Modnom neki mosolyogva a szemeibe nézve mélyen. Szeretném, ha ma meghallgatnál! –Próbálom felhúzni, de nem igazán akar sikerülni.

- Elin ne erõszakoskodj, mert az nem szeretem. –Morran rám mogorván, én pedig elengedve teszem kezem csípõre.

- Nem erõszakoskodnék, ha végre engednél a kérésemnek. –hívom fel a figyelmét, amire nagyot sóhajtva veszi fel a könyvét és a könyvtárból felmegyünk a zeneterembe, aminek nagyon örülök. A zongorához ülve nézek rá mosolyogva, majd elkezdek neki zongorázni. Ha a vidám történeteimmel nem tudom felvidítani, akkor hátha a vidám zongorajátékkal menni fog.

( http://www.youtube.com/watch?v=q2N4aqszPDU Yiruma alkotása) Elkezdek a zongorán játszani. Nagyon szeretek zongorázni és remélem ezzel majd Alecet is sikerül kicsit jobb kedvre derítenem. Õ az elsõ akire nem sikerült a pozitív gondolkodásommal, szavaimmal és jó kedvemmel hatni, és jó kedv mosoly helyett csak még morcosabbá tettem. Elhatároztam magamba, hogy ha már megmentette az életemet én is akarok vele valami jót tenni. Vissza akarom neki adni az örömöt az életébe. Mosolyogva játszom és egy hangot se ütök mellé. Fejbõl játszom, mert ezek a gyerekkorom kedvenc dalai. (http://www.youtube.com/watch?v=0NsoiuLDotw )

Két dalt játszok végig, de semmi változást nem látok Alecen. Csak ül és a könyvbe mélyed. Nagyot sóhajtva hagyom abba a dalt a végén, és csak magam elé nézve gondolkodom el, hogy mivel tudnám jobb kedvre deríteni. A társaságom nem elég, a zongorajátékom sem elég… ~Akkor a szürke egyszínû falak lehetnek még az okai, vagy talán a virágok hiánya, az, hogy a sötétségbe zárták és már nem láthatja a virágokat? Mi lehet az oka?~

- Mi a baj Elin? Miért nem játszol? –Hangzik el a kérdése, amire felkapom a fejem hosszan ránézve és elmosolyodom.

- Kicsit elgondolkodtam. –Mondom ki kedvesen és újra játszani kezdek. Elégé sokáig lehetünk a zene terembe, ahol zongorázom neki, õ pedig olvas. Igazából nem látszik rajta semmilyen érzés, de a könyv borítóján olykor dobol az ujjával, Innen tudom, a zenére is figyel és ez már egy jel, hogy jó úton haladok, hogy kihúzzam a mélabújából. A kellemes idõtöltésnek Sophie vet véget.

- Uram asztalon a vacsora. –Mondja és én abba hagyva a zongorát nézek Sophiere mosolyogva kedvesen.

- Köszönöm Shopie. –Szól Alec és becsukva a könyvet áll fel és indul el lefelé az étkezõbe. Én is felállok és csak követem. Az ebédlõbe érkezve ülök le a megszokott helyemre és hosszan nézek érdeklõdõn Alecre.

- Alec… te miért nem mesélsz soha a múltadról? –Kérdem érdeklõdõn, mert engem nagyon érdekelne, hogy mi történt vele a múltban. –Én már annyit meséltem neked a múltamról, de te egy szót se. Engem érdekelne, hogy veled mi történt.

Milyen undorítóak ezek a szerek, mégis… a bárok az élõ példa arra, hogy a jó hangulat és az önfeledt szórakozás mennyire megfér a bûnös ártó dolgok mellett. Sõt! A mai világunkban az ember nem is tud már ezek a szerek nélkül szórakozni. A minden napi hajtás szürkeség, a negatívitás a világban. A gondok elfelejteni képtelensége… a kikapcsolódás képessége rég elveszett fajunkból. A mindennapi gond, harc az életben maradásért. Az elanyagiasodott világunk átka… Egyre mélyebbre süllyednek az emberek. A pénz hajszolása, hogy minél jobb életed lehessen. A szegények kisemmizése… rettenet, de e most nem ezeknek a gondolatoknak a helye. Ideje szórakoznom és használnom a kikapcsolódás nemes képességét.

A pulthoz tartok mosolyogva és kedves, lelkes, csilingelõ hangon rendelek magamnak egy kis narancslevet, hiszen én nem élek az alkohol adományával. Nincs rá szükségem. Mikor megkapom az innivalóm mosolyogva fordulok a tömeg felé, hogy tovább csodálhassam annak mozgását, mikor egy férfi lép mellém.

- Mit keres egy ilyen helyen egyedül egy csodálatos virágszál? –Szólal meg mellettem és furcsállva nézek körbe, majd fel a férfira. Mivel más nõ nincs a közelünkben így úgy vélem hozzám szól, így elmosolyodom kedvesen.

- Ugyan koránt sem vagyok olyan csodálatos, mint azt ön mondja és a virágok sokkalta szebbek, mint én. –hangom nyugodt és lágyan csengõ.

- Ne szerénykedjen, kérem. –szólal meg ismét mély hangján hozzám. Mélyen nézek bele szemeibe és valami leírhatatlan érés kerít a hatalmába. Nem tudom honnan s miként jelent meg, de testem minden porcikája kívánni kezdte csókját. Lehajol hozzám s lágyan érinti ajkaim övéi, majd ügyes mozdulattal húzzák szét ajkaim egymástól miközben nyelve finoman és könnyedén csusszan számba táncba hívva ízlelõ szervem. Engedvén zsigereim kívánalmának viszonzom szinte már méz édes csókját, és közelebb lépve hozzá mélyebb levegõt véve szusszanok fel. Lassan szakad el ajkaimtól, s kezem megfogva a táncparkett felé invitál. Letéve poharam megigézetten követem az idegen férfit. Agyam üvölt, hogy ezt nem kellene, de testem nem reagál. Mikor bekerülünk a táncolók hullámzó tengerében már eszem is teljesen kikapcsol, s már nem érdekli semmi. Elveszve az idegen tekintetében bûvöletbe esve kezdek el vele a zene vad ritmusára „táncolni”. Kicsit átfogalmazom… inkább vonaglani, mert ez az erotikával túlfûtött mozgás nem nevezhetõ táncnak. Teljesen elveszve kiesik az idõ és a hely is. Csak õ és én vagyunk jelenleg a világba. Nem ittam, csak egy narancslevet, azt se teljesen tudtam meginni, mégis… teljesen elveszve a sötétségben táncolok a vadidegennel. Nyakamra puha csókot lehel. Milyen hidegek az ajkai. Teljesen beleborzongok érintéseibe, amik olyan hidegek akár a jég. Azt mondják, akinek hideg a keze kiváló az ágyban, hát ez a férfi bitang jó lehet amilyen hidegek az érintései. A zenét se hallom már még se állunk meg. Õ irányít, uralja a testem. Nem tudok szabadulni, de nem is akarok. Pedig talán nem ártana. Teljesen hatalmába kerített. Lassan teljesen elvesztve fejem áll be a teljes homály.

~*o*~

Sajgó fejjel térek magamhoz. Összeszorított szemekkel támaszkodom fel. Kezem alatt, mintha leveleket tapintanék. Hideget érzek nagyon hideget és kezdek igen csak fázni. Jajj a fejem. Fogom meg jobb kezemmel homlokom, és kezdem el dörzsölni, hogy mégis múljon ez a sajgás. Mégis mi történt velem? Nem tudom, hiszen nem is ittam alkoholt. A pincér belecsempészett volna valamit az italomba? Lassan nyitom ki szemeim. Hunyorogva a sötétségben nézek körbe. Még este van, vagy legalábbis sötét helyen vagyok. Lassan ahogy szemem hozzászokik teljesen furcsállva veszem észre milyen élesen is látok én most itt a sötétben. Körbe nézve hideg, nyirkos falak vesznek körbe. A talajon néhol víztócsák hevernek, melyen egy nagyon apró fény csillan meg. Mégis hol a jó égbe lehetek?

- Hát felébredtél? –hátam mögül egy ismeretlen hang jut el hozzám. Hirtelen kapom oda tekintetem. nem volt jó ötlet erõs sajgás újra az agyamba csap.

- Au… piszkosul fáj. –Jegyzem meg inkább magamnak összeszorított szemekkel. Lassan nyitom ki újra, de ekkor éles fény miatt hirtelen újra becsukom. Egy gyertyalángja világítja be a helyet. Még egy idegen. Mi van itt? Mi folyik itt? Hét én is csapdába kerültem? De mégis hogyan? Gyors nézek végig magamon, ruhám épségben van rajtam és bugyim sincs félre tolva, de akkor mégis mi történt. Újra az idegenre pillantok.

- Jól vagy? –Hangzik újra a kérdés.

- Fáj a fejem, de jól vagyok. Mégis hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történt? –Kérdem zavartan, mikor furcsa ízt érzek a számba. Nyammogva kicsit ízlelem meg és elkerekedett szemekkel kapok ajkamhoz teljesen felülve és ujjammal végig simítva húzom el és vöröset látok ajkamon. –Ez vér! Úristen! Ez vér! Mi… Mi a jó ég ez? Mégis mi történt? –Kérdezem teljesen elhûlve és az idegenre nézek. –Válaszolj már az ég szerelmére! Te tudod, hogy mi történt velem? Én… én csak arra emlékszem, hogy egy idegen odalépett hozzám, nem bírtam ellenállni neki és elmentünk táncolni, és nem válaszolt a testem arra, hogy elég lesz… Annyira jó volt, de mégis furcsa. A tánc alatt elveszthettem az eszméletem? De mégis mitõl? Csak egy narancslevet ittam! –teljesen ledöbbenve mondom el, de nem is tudom, miért nem hagyom szóhoz jutni, azt ki mellettem van. Õ nem az a férfi, aki elvitt táncolni.

- Mindig ennyit kérdezõsködsz? –Kérdi tõmondatokba unottan rám nézve a gyertyafényben. Lerakva a gyertyát, nagyot sóhajt.

- Ha egyszer nem tudom mi történt és te itt vagy, még jó hogy kérdezõsködök nem gondolod? –Kérdem ránézve lágy csilingelõ hangon. Egyáltalán nincs felháborodottság hangomban. –Te tudod mi történt velem, míg nem voltam magamnál? –Kérdem, és válaszra várva türtõztetem magam.

- Részben tudom… - mondja ismételten tõmondatban.

- Akkor meg miért nem mondod el? Kérlek, ha tudsz valamit mi történt velem kérlek, mondd el! Jogom van tudni! –Mondom, közel mászom hozzá olyannyira, hogy orrunk majdhogy nem összeér. Mélyen nézek a szemeibe. –Hogy kerültem ide? Hol vagyok pontosan és miért véres az ajkam és érzem számban vér ízét? –Újabb kérdések hada egyenesen az idegen szemeibe nézve. Õ kicsit hátrébb húzódik tõlem egészen addig, míg a göcsörtös fal engedi.

- Elõször is had mutatkozzam be. Alec Y. Morphew vagyok. Benned kit tisztelhetek? –Teszi fel ridegen a kérdést.

- Elin Stailend, de engem nem a neved érdekel, hanem hogy mit tudsz! –Hívom fel a figyelmét és koránt sem kezdek kétségbe esni, de tudni akarom az igazat. Nagy türtõztetés kell, hogy ne kezdjek el csacsogni újra és próbáljak rájönni én magam.

- Egy barlangban vagyunk. A napfény árt nekünk és nem lett volna elég idõm elvinni téged a kastélyomba, ezért hoztalak inkább ide. Míg a nap lemegy, addig itt kell maradnunk. –mondja, mint ha a világ legtermészetesebb dolgát mondaná el. Szintelen rideg hangon. Mi van?

- A napfény mióta ártalmas az emberekre? –Kérdem teljesen csodálkozva. –Ez hülyeség.

- De mi nem emberek vagyunk. –jegyzi meg szomorú szemekkel. Szemeiben most látok elõször érzelmet. Hatalmas nagy világfájdalmat. Furcsállva döntöm oldalra a fejem és úgy figyelem tovább és még most is hatalmas nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne kezdjek el csacsogni.

- Mondod tovább? Fõként, hogy mi ez az egész, és hogy kerültem ide. Na meg hogy hol is vagyok pontosan. –Még mindig várok, de nem szólal meg az én oldalamat meg kifúrja a kíváncsiság. –Ne csináld már! Azt várod, hogy kifúrja az oldalamat a kíváncsiság? –Kérdezem meg szemeibe nézve kicsit nyûgösebb a hangom, de még mindig nem mondható hisztinek. Nagyot sóhajtva hajtja elõre a fejét. Reménykedem benne, hogy végre választ kapok, de még mindig hallgat. –Jó akkor nekem kell kiderítenem. –Mondom megmakacsolva magam és felpattanva kezdek el a barlangban járkálni. – Szóval az utolsó emlékem, hogy táncolok egy bárban egy vadidegennel. Nem tudom mi történt, hogy eszméletem vesztettem, pedig alkoholt nem ittam és csak akkor érkeztem nem sokkal a bárba. Valószínû a pultos kevert valamit az italomba, de nem volt furcsa utóíze. Azt észrevettem volna. Nem is volt fehér a pohár széle ott ahol a narancslé felszíne elõtte állt. Szóval abba nem kerülhetett semmi. De akkor mégis mi a csuda történt? Annyi a kérdés és kevés a válasz. –jegyzem meg miközben fejem törve, ami még mindig sajog, járkálok fel s alá keresztbe font karokkal. Nyakam simítom meg mikor két pont szerû sebet érzek rajta. –Ez mi? –Kérdem meg és próbálom jobban kitapogatni, de a társaságom még mindig nem szólal meg. Hát jó akkor beszélek én. – Két pont szerû seb… - elveszem a kezem és oda száratt vér darabok vannak ujjaim hegyén. –Ez az én vérem? Csak az enyém lehet. Kizárt… nem léteznek vámpírok.

- Már pedig léteznek, és te is az lettél. –jegyzi meg csendesen. Felé fordulva kérdõn nézek rá.

- Én vámpír? Képtelenség biztos van valami logikus magyarázata. –Mondom ránézve elmosolyodva és kicsit csendben maradva végig pörgetem újra a dolgokat és teljesen ledöbbenek. Nem nincs logikusabb magyarázata. - Szóval… akkor az a férfi vámpír volt és megharapott így vámpír lettem. –Mondom ki pislogva magam elé.

- Csak attól, mert megharap egy vámpír, nem leszel az… innod kell egy vámpír vérébõl mikor már nem sok vér maradt a testedben. – lassan néz fel rám én pedig egyenesen rá.

- Ez magyarázza a vér ízt a számba és a vért ajkaimon. –Vezetem le, majd kicsit számot adva a dolgoknak elmosolyodom. –Hát végül is… a vámpír létnek is meg van a maga szépsége. Nem öregedem tovább és nem is fogok meghalni, míg én azt nem akarom. –Fejtem ki és elmosolyodom. Leülök a srác mellé és hosszan nézek rá érdeklõdõn. –Szóval akkor te is vámpír vagy? Mióta vagy az? Tudod én eddig nem hittem a vámpírokban. Mindenki azt mondta nekem vámpírok nem léteznek így nem is hittem bennük ez idáig. Hát akkor mégis léteznek. Az igaz ránk, hogy a napfény árt nekünk, akkor minden más is? A foghagyma, a karó a szívbe, az ezüst. A keresztény kereszt is veszélyes a vámpírokra. A francba, akkor már nem mehetek templomba. Ja, eddig se nagyon jártam templomba. –Döbbenek rá és elhúzom a szám egy picit, majd mosolyogva fordulok felé. - Még talán jó is, hogy vámpír lettem, hiszen így már nem kell attól félnem, hogy kihagyok valamit az életembõl. Meg tanulhatok hegedülni, hárfázni vagy akár milyen hangszeren játszani. Annyi történetet írhatok, amennyit csak akarok, és nem kell a napi betevõ falatomon aggódni. –kezdek bele a fecsegésbe ránézve, de kicsit olyan, mint ha egy falnak beszélnék, viszont ez nem töri le lelkesedésem mosolyogva csilingelõ hangon mondom tovább. – Elolvashatom a világ összes könyvét és még kapkodnom se kell, hisz rengeteg idõm van rá! Bejárhatom a világ összes táját, hogy megcsodálhassam annak minden egyes apró pontját.

- Befogod, ha elmondom mi történt pontosan? –Kérdi elõször felém fordulva és arcán most se látok semmi érzelmet.

- Talán… - Mondom ránézve kicsit pislogva.

- Akkor legyél csendben és nyisd ki a füled. –mondja tõmondatban. Kicsi csend, még nem kezd bele. Még mindig csend. Istenem meddig várat?

- Mondjad már! –Szólok rá, hogy végre mondja el az igazat.

- Nem… csak jó volt ez a kicsi csend.

- Piszok vagy! –Mondom ránézve és csak egy nagyon kicsit ütök a vállába.

- Ne ütögess.

- Miért ne?

- Mert én azt mondtam.

- Ahogy azt is mondtad, hogy elmondod az igazat, ha figyelek! Hát én hallgatlak! –mondom ránézve és ismét csend áll be. Mély levegõt veszek, mint ha megint bele akarnék kezdeni valamibe.

- Jól van, jól van, elmondom, csak ne fecsegj!

- Hallgatlak. –Mondom ránézve széles mosollyal és térdem felhúzva könyökölök rá és hajamba túrva nézek rá érdeklõdve.

- Vadászni jöttem ki, hogy elejtsek bár nyuszit, hogy a konyhásnak oda adva az elém rakhassa azok vérét, mikor megláttam egy alakot és valakit tartott a karjába. A földön térdelt veled a karjában. Elkergettem. Próbáltalak megmenteni, hogy ne kerülj arra a sorsra, mint én, de elkéstem. Már túl sokat kiszívott a véredbõl, hogy ember maradhass… így hát megitattalak a véremmel, hogy mégis életben maradhass… nem vagyok erre büszke… de nem tudtalak ott hagyni, meghalni. Elhoztalak a barlangba és most itt vagyunk. –Mondja el röviden és tömören. Én azért kicsit vadregényesebb dologra számítottam.

- Ennyi? –Kérdem ledöbbenve. –Amúgy meg köszönöm, hogy megmentetted az életem. –Mondom ránézve és a vállammal lököm meg. –Hé, ne csüggedj már! Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Nélküled, most nem élnék. Az élet viszont felbecsülhetetlen érték akármilyen is legyen az és igenis légy magadra büszke, hogy megmentettél. –mondom kedves lágy hangon mosolyogva ránézve.

 Bocsi, a várakozásért! ^^'

Nagy léptekkel megyek az iroda felé. Azt mondják, fontos feladat vár rám. Nekem mindegyik ugyan olyan. Kopogás nélkül nyitom ki az ajtót, és az asztal elé állok. A Mindenható rám emeli a tekintetét, és kihúz egy fiókból egy nagy, barna borítékot.

- Mindent, ami kell, megtalálsz benne – mondja, és nem is szándékozik többet. Mielõtt kilépnék, azért még utánam szól. – Ne szúrd el Scott!

 Magyarul, el ne basszam, mert meglakolok. Értem én. Bólintok és kezemben a papírral elindulok a szobámba.

 Mindenki azt hiszi, hogy az angyalok a felhõkön élnek, és fehér ruhában vannak, glóriával a fejükön. Ez mind hazugság. Egy villában élünk, messze a várostól. Az emberek igazából nem is tudják, hogy van egy ház itt. Semmit nem tudnak, és jobb is. Ha rájönnének, hogy itt vagyunk, mindenki itt tolongana. Ráadásul nem is látnák mindegyikünket.

 Leülök az íróasztalomhoz, és kiveszem az iratokat, majd megnézem jobban.
„Natali Blodrey, 18 éves. Anyja lebukott, mert szerelmes lett egy halandóba – Chh… szerelmes lenni egy halandóba. Õk nem érnek semmit. Folytatom az olvasást – Egy farmon él az apjával. Tanuló.”

Az utolsó információ segítségével tudom, hogyan kerülhetek közel hozzá. Vissza kell mennem az iskolába…

Klaus mindent elintézett, holnap mehetek a suliba. Megvannak a papírjaim, az egyenruhám és a tankönyveim, amire szerintem nem lesz szükségem. Úgy néz ki, a Mindenható ezért választott engem, mivel látható lehetek az embereknek, nagy energia befektetés nélkül.

Reggel korábban kelek fel. Lezuhanyozok, bár nem is értem miért. Nekünk, angyaloknak – mindegy, hogy milyen – nincs ilyenre szükségünk. Evésre is nagyon ritkán, amikor kimerülünk. Felhúzom az uniformist, amit már most utálok. Nem elég sötét, nyitott nyakú és kényelmetlen az anyaga. Hiába, hozzá szoktam a menny ruháihoz.

Motorral megyek, nem hiszem, hogy örülnének, ha csak oda repülök. Igen meglepõ lehetne, amikor csak úgy leszállok. Mondjuk… Ez sem a legáltalánosabb belépõ, de legalább gyors.

Lerakom a bukósisakot és megyek az iroda irányába. Erre felé igazolás kell, hogy miért kezdem most az iskolát. Szerencsére Klaus igazán jól hamisít, így a „szüleim miatt vagyok most itt. Elválltak.”Kicsit furcsa indokot találtak ki, de ez lesz a szerepem. Meg kell találnom a lányt.

Miután elintéztem a papírokat és megkaptam az órarendet, megyek is a terembe. Mindenki bent van már, egy perc van a kezdésig. Egy üres pad van csak, valószínûleg miattam rakták be. Ahogy körbenézek, egybõl feltûnik az alanyom. Fogom az asztalomat és mögé húzom. Nem érdekel, hogy mindenki engem néz, csak a célomat látom magam elõtt.

Hangos csengetés töri meg a csendet, ami az én pakolásomat követte. Bejön a kissé kopaszodó tanár. Már messzirõl látszik rajta, hogy matematikát tanít. Csak figyelek, nem írok semmit sem a füzetbe. Egyszer már megtanultam odahaza, minek írjam le, ha tudom? Csendben maradok, a gyerekek gyakran hátra néznek. Elmosolyodok magamban. Ha tudnák, hogy tudom mire gondolnak… Miután vége az órának, fogom a táskámat és felállok. Nem tudom, hol lesz a következõ óra, így itt az idõ, hogy akcióba lendüljek. 35 emberbõl Natalihoz megyek oda legelõször. Néhány lány szúrós szemmel néz rá.

- Szia – szólítom meg, mire felnéz rám. Éppen a táskájában matatott.

- Szia. Segíthetek?

- Ami azt illeti igen. Irodalom lesz a következõ órám, de nem tudom melyik terembe… - õszintének tûnök, legalábbis nem látom rajta, hogy rájött volna, füllentek. – Meg tudnád mutatni?  

- Nos milyen fagyit kérsz? – elég rendesen lekötött annak a ténynek, hogy Leon kiállt értem az emésztése, nehezen fogom fel kérdését. Viszont amikor sikerül, próbálok neki minél hamarabb válaszolni:

- Öhm. Kérek csokoládét, joghurtos cseresznyét és egy sárgadinnyét. - ezek az ízek általában minden kuka mellett finomak voltak.

A velünk szemben álló nõ biccent, majd egy kelyhet elõvéve szépen sorban mer egy-egy adagot azokból az ízekbõl, amiket felsoroltam, megnyugodva sóhajtok. Ezek szerint szerencsére nem furcsállja a választásom.

Drago is leadja a kérését, izgatottan várom, kiadják már nekünk a kelyheket, és enni kezdhessük fagylaltjaink.

Azonban… Legnagyobb döbbenetemre mielõtt fizetne, Drago magához ölel, hogy a fülembe susoghassa, nekem kell majd õt hazáig vezetnem.

Nem értem mi a baj, vizslatóan nézek elõször rá, aztán róla ki az ablakon.

Így már világos…

Máris sötétedik…

Alig hiszem el, nagyon hamar elment ez a nap…

- Ne menjünk inkább haza? - kérdem. Hozzáteszem azt is, a fagyi ráér holnapig is.

Igaz, hogy szeretnék már enni rendesen is ilyen jeges nyalánkságot, viszont tényleg inkább várok vele, ha kell, minthogy gond legyen.

Egy rossz érzés amúgy sem hagy nyugodni.

- Ruri. Félúton úgy sem látnék - válaszol csöndesen. - Megesszük szépen és majd utána megyünk. - hát jó…

Reménykedve abba, egyikünk se bánja meg ezt a döntését biccentek neki vonakodva, majd veszem el a pultról hozzá hasonlóan a fagyit, sétálok utána az egyik asztalhoz.

Amikor leülünk, is még próbálom félelmeim elfelejteni, de csak akkor sikerül, amikor belemerítem kanalam az egyik gombócba, és enni kezdem fagyim.

Annyira finom…

Hamar behabzsolom, majd eltelve tõle pihegek a székemen, de kedves, és nagylelkû sárkányom is csak sziesztázik, amíg be nem lép a cukrászdába hat kopaszra borotvált fejû izompacsirta.

- Leon. – suttogom halkan, mielõtt lovagom mellé lépnék, és megfognám a kezét. Amint meglátták füleim ugyanis elindultak felénk, mintha mi lennénk a célpontjaik.

Sárkányom maga mögé rántva próbál takarni, nyugtatni, hogy nem lesz baj, azonban amikor azt mondja a legnagyobb szekrény, hogy adjon neki oda, már tudom, nem nyerhet ellenük, hacsak nem buktatja le magát itt mindenki elõtt.

- Jobb, ha elkotródtok innen. - sziszeg rájuk vissza védelmezõm, pedig már biztos vagyok abban, hogy nem lát, hanem csak hallás alapján teszi amit tesz. - Ruri a barátnõm, és ha ezt nem bírja felfogni az a hülye nõ, akkor sajnálom. - hogy mi??? Szerinte ez annak a ribancnak a hibája???

Nincs idõm tõle megkérdezni, a tahó jobb oldalán álló bunkó olyat húz be neki, amitõl a cukrászda szemközti falán köt ki.

Körmöm nélkül még mindig csak fújtatni tudok rájuk, mielõtt macskává változva menekülnék ki kezeik közül, futnék Dragohoz.

A többi ember megrökönyödötten figyel, de nem érdekelnek. Inkább tudják meg, neko vagyok, minthogy hagyjam, elvigyenek tõle.

- Jól vagy? - kérdezem, amikor visszaváltozásomkor megölel.

- Igen, de holnap költözni fogunk. - hogy mi??? Döbbenten figyelem, amíg fel nem tett kérdésemre mintegy magyarázatot adva folytatja, amit elkezdett:

- Majd ugorj fel a hátamra, de a körmeidre vigyázz. Egyedül kapaszkodásra használd. Emlékezz a múltkori balesetre. - át akar változni.

Nincs idõm megállítani, fél pillanat alatt áll fel, majd alakul sárkánnyá pont akkor, amikor a legnagyobb darab a ránk törõk közül elkapja karom, és ráncigálni kezd magával.

Leontól szerencsére lesokkolódik, és elenged, gyors mozdulatokkal kapaszkodhatok fel az én sárkányomra, miután felmarom csomagjaink is.

- Szállj fel. Leszek a szemed. - jelentem ki neki kicsit nyugodtabban. Itt már nem érhetnek hozzám, de azért is mindent meg akarok tenni azért, hogy õt se bánthassák.

Lusta mozdulattal csap szárnyaival egy nagyot, emelkedik a levegõbe, majd indul el vezetésemmel az ég felé a cukrászda mennyezetén keresztül.

- Leon merre mész? - kérdezem meg, amikor már nagyon magasan járunk. Kicsit félelmetes, fõleg úgy, hogy tudom, nem is lát semmit, viszont hamar megnyugtatom magam, és hagyom a fáradtságnak, hogy legyûrjön. A szagokat érzi, velem egy idõbe vette észre támadóink is.

***

Amikor felébredek, dorombolva bújok hozzá testéhez, jó érzés a karjai között feküdni.

- Jó reggelt cicám. - hint egy apró puszit nyakamra, amitõl meglepõdötten, füleim a félelem miatt lelapítva fordulok felé.

Felébresztettem…

- Bocsánat, nem akartalak felkelteni a mozgolódásommal, gondolom nemrég szálltál le, és aludtál el.

Nevetve simít bele üstökömbe, mielõtt válaszolna:

- Ugyan… Már fent voltam, csak nem mertem megmozdulni, mert attól féltem, megébredsz rá. - komolyan azért nem mozdult, hogy tudjak aludni???

Vörös arccal fürkészem arcát, attól félek, emiatt most habár nem mutatja, haragszik rám, de szerencsére úgy nézem, ettõl fölöslegesen tartottam, arca nyugodt, és mosolya… Még mindig olyan zavarba ejtõ, és vággyal teli.

- Csináljak neked valami reggelit? Vagy valami italt, amitõl ébren maradsz, amíg pakolunk, és utazunk? - próbálom elterelni figyelmét arról, elvörösödtem, miközben beszélek, de mivel nem sikerül, szép óvatosan lecsusszannék ágyáról, ha nem rántana magához kuncogva vissza, fekvõ helyzetbe.

- Maradj még egy kicsit mellettem. Majd eszünk, és rámolunk késõbb, a miénk az egész nap. - annyira jól esik az ölelése… Csak azért nem lazulok el kezei között, mert megint rossz, nyugtalanító érzésem van.

- Drago… Én nagyon félek attól, hogy a tegnapi támadóink hamarosan itt is ránk akadnak. - nézek rá komolyan, már testem remegését se tudom visszafogni. - Ha tényleg annak a nõnek dolgoznak, akkor elég elmenniük a videotékába, hogy megtudják a címed. Vagy rosszul tudom??

Megdöbbenve tanulmányozza az arcom, testem rezdüléseit, pedig én mondtam neki, eddig mindig menekültem, nem kéne meglepõdnie azon, amit tudok.

Meggyõzõdhetett arról egész testem feszült, és arról is, hogy most nem tud úgy rábeszélni a maradásra az események fényében, mint ahogy tegnap este a fagyizóban, nagyot sóhajtva ül fel, engedi, hogy én is kipattanjak karjai közül, és felkeljek az ágyról, dobozokat keresni.  

- A szekrényben vannak… - szán meg végül, amikor már a harmadik asztalfiókját húzom ki. - Kezd el hajtogatni a ruháink, én lemondom a mai munkát, és hívok egy bútorszállítót is.

- Rendben. - mosolygok rá, és már ugrok is a szekrényhez. Szeretnék minél elõbb végezni, egyre erõsödik bennem a félelem. Nem akarom, hogy elszakítsanak tõle. Semmiképp.

Már majdnem végzek az összes ruha elpakolásával, amikor visszatér, kíváncsian figyelem, mialatt õ elém térdel. Azt akarom, hogy jutalomként megcsókoljon, mégse merem én kérni szája érintését…

Hmm… Ez az… Úgy néz ki, nem is kell, mert a gondolataimban olvas…

Hatalmas hévvel viszonzom szenvedélyes csókját, amíg tart a levegõm.

- Ügyes vagy. - simít is tincseim közé, õ is piheg, hangja ráadásul vágytól rekedt.

- Nem haragszik rád nagyon a fõnököd? És… A költöztetõk mit mondtak? Mikor jönnek? - simulok hozzá dorombolva, harapdálom meg kicsit a nyakát, amíg õ hátamon, oldalamon simít végig mancsaival. - Kereshetünk addig másik házat?

- Mit találtál ki? - fordítja fejem kuncogva maga felé. - Miért érdekel? Szeretnél valamit? - ijedten változok cicává, és menekülök fel elõle a szekrény tetejére. Itt alakulok csak vissza, felelek neki:

- Tudod, azon gondolkodtam, hogy hülyeség mindig új házat venned, vagy bérelned, meg költöztetõk hívnod. Ha lenne egy lakókocsink, akkor azzal mindig akkor mennénk arrébb, más városba, amikor akarunk. Csak ezt szerettem volna. - elpirulok hazugságom miatt, talán õ is látja rajtam, nem teljesen igaz, amit mondtam, csak megijedtem, de nem szól érte, szelíd mosollyal kér meg arra, másszak le mellé, és akkor segítsek neki egy számunkra tökéletes lakókocsit keresni.

- Rendben… - sóhajtom, majd miután bocsánatot kérek tõle szeszélyeim miatt, vele együtt kezdem el nézegetni a lakóautók. Egy valami zavar, mégpedig az, hogy nekem egyáltalán nem az olcsók tetszenek, de megnyugtat arról, hogy fõnöke egy ismerõse holnap jön megvenni a házat, lesz rá elég pénzünk, és akkor ezek szerint lemondja a költöztetõk is.

Annyira jónak tûnik ez az egész, egyre izgatottabban várom az indulást, mialatt õ még többet telefonál, ügyez egész nap.

***

Azt se tudom, mikor feküdt le, mert reggel már amikor 10 óra körül jön be ébreszteni a dobozok sehol sincsenek.

- Indulhatunk. - mosolyog rám, kap ölbe, nem is igazán hiszem el, hogy jól hallottam amit mondott addig, amíg ki nem visz a lakásból, és meg nem látom a ház elõtt álló lakóautót.

- Ez a miénk??? - nézek rá csodálkozva, amikor biccent kiugorva ölébõl indulok el felé, hogy felfedezzem. 

- Ne haragudj, az akkori viselkedésem miatt. - néz rám, annyira bánatos tekintettel, a szívem majd meghasad. Vágytam arra, elnézést kérjen, de azt hittem, attól nekem jobb lesz. - Nem tudom, mi ütött belém egyszerûen hülye voltam. Féltem, hogy nem jönnél velem, és akkor elveszítelek, amit nem akarok. Szeretném, ha sokáig velem maradnál még, ameddig csak szeretnél. – nem vele van itt a gond… Én voltam túl önzõ, és idióta…

- Pihenned kell. Feküdj vissza. – nyomom óvatosan hátra párnájára. Ezen változtatnom kell.

- Köszönöm, hogy gondomat viselted a bolond viselkedésem ellenére. – kapja el a kezem azonban, nem tudok úgy mellé bújni, és hozzáfúrni testéhez fejem, mint ahogyan szeretném.  

- Szívesen. Pihenjél nyugodtan. – képtelen vagyok még a mosolyra mindig, viszont szavai azt súgják, nem tettem tönkre mindent, új reményeket ébresztettek bennem. Felállva kérdem meg szüksége van-e valamire.

- Egyedül rád és a közelségedre, hogy megint itt feküdj mellettem. - csapkodja meg az ágyat maga mellett, belül ismét elmosolyodom. Ha már tud viccelni, akkor legalább egy egész kicsit jobban van, egyedül hagyhatom addig, amíg én is veszek egy fürdõt ezután a hosszú nap után. Érzékeny orrom a saját szagom nem bírja elviselni.

- Nem sokára visszajövök. – kapok fel egy törülközõt, és az egyik kisebb pólóját vállamba, indulok el fürdeni.

Nagyon gyorsan végzek, mert bennem van a félsz, butaságot csinál.

Mint kiderül nem alaptalanul, mire visszaérek, már ül az ágyon. Biztos vagyok abban, utánam akart jönni. Leszidni mégse tudom. Elpirulok attól, hogy megjegyzi jól áll a pólója rajtam.

Való igaz, kicsit nagy, viszont pizsamának elsõ osztályú.

- Remélem nem gond. - bár akkor, ha igen, csak azt tudom tenni, cicaként alszom mellette, mert teljesen meztelenül nem mernék.

- Az lett volna, már akkor szólok, amikor kiveszed. - mosolyog felém annyira kedvesen – Visszajössz?

Legszívesebben végigcsókolnám kinyújtott kezeit a válláig, majd a nyakáról áttérve vad, heves csókot kezdeményeznék vele úgy, mint ahogy azt ösztöneim súgják, de gyomrom mást mond, mást akar.

- Amint jól laktam igen. – mosolygok rá.

- Hát rendben, akkor elkísérlek. – hogy mi???

Villám gyorsasággal termek az ágyánál, és állítom meg a felkelésben:

- Pihenjél. Sietek, ígérem, ha ennyire nem bírsz nyugton maradni. – kérlek Istenem… Most az egyszer hallgasson rám…

Mancsaim fogja erõs kezei közé ismét, és húz magához erre lágy mosollyal egy finom, gyengéd csókra, ami annyira, de annyira jó gyógyszer szívem sajgó sebére…

Csak amikor teljesen elfogy a levegõm válok el ajkaitól pihegve, és nézek ismét a szemeibe, de kérnem sem kell, érti, mire gondolok:

- Rendben pihenek. - jelenti ki, ezért mosolyogva hagyom magára.

Megint nem vagyok távol sokáig, csak egy szendvicset eszek, és egy kis tejet iszok rá. Mégis… Ennyi idõ alatt az én erõs sárkányom képes volt elaludni.

Kuncogva gyönyörködök benne, mielõtt mellé heverednék, és óvatosan a karjai közé bújva elaludnék.

***

Több hétbe is beletelik a gyógyulása, lehet, ha emberként kapta volna azokat a sebeket, amiket kapott, már el is veszítettem volna.

De most már sokkal jobban van, aminek kifejezetten örülök. Egyre fontosabb számomra az õ boldogsága, csak akkor tudok én is nevetni, amikor õt is mosolyogni látom.

Az is nagyon tetszik, hogy habár mellettem fekszik, és ölelget, simogat, úgy nem próbál közeledni. Ahhoz még, hogy teljesen nekiadjam a testem is a lelkem mellett idõ kell.

Épp meleg szendvicseket próbálok sütni, hogy mire felébred, legyen reggeli, amikor rám köszönve ölel át hátulról.

- Neked is. Hogy érzed magad? – fordulok felé, a szendvicseket még egy darabid a sütõben hagyva. Sokkal jobban ki vagyok éhezve forró csókjára, éppen emiatt is viszonzom, amikor hátamon, popimon végigsimítva ajkaimra tapad.

- Azt hiszem tökéletesen, - szólal meg, amikor már nem bírjuk tovább levegõvétel nélkül. - és hogy ezt be is bizonyítsam elviszlek ma vásárolni, hogy legyen ruhád, hiszen itt laksz. – ha nem marna bele ismét fenekembe, csak leesett állal nézném továbbra is.

Itt lakok nála… Ez igaz. Viszont el tudok lenni az õ ruháiban is. Fõleg, ha megengedi. Nincs pénzem arra, új ruhákat vegyek magamnak, nincs is új göncökre szükségem, amíg õ itt van velem, arra meg végképp nincs szükségem, õ tartson el még ruhailag is.

- Együnk, aztán indulhatunk is. - veszi ki kezembõl a konyharuhát, és húzza ki a tepsit, hogy a rajta lévõ szendvicseket egy tányérra pakolhassa.

- Rendben. - biccentek mosolyogva. - Néhány ételfélére úgyis szükségünk lesz, mert kezd kiürülni a hûtõ. De… - teszem hozzá halkabban - Nem szeretném, hogy még öltöztess is, amellett, hogy megtûrsz magad mellett, és etetsz. Majd keresek munkát, és utána veszek ruhákat magamnak.

Felnevet kérésemen, mielõtt nekikezdene az egyik szendvicsnek.

- Elég nehéz lesz állást találnod megfelelõ ruha nélkül nem? - néz végig rajtam. És… Nem teszi hozzá, de látom az arcán, milyen munkakört nézne ki belõlem mostani ruháim alapján, dühösen fonom karba magam elõtt kezeim.

Ha nem folytatná, amit elkezdett, lehet, nagyon szépen kidekoráltam volna arcát újdonsült körmöcskéimmel:

- Viszont ha tényleg annyira nem szeretnéd, én fizessem neked azért, amiket veszünk, akkor majd akkor, amikor már fizetésed lesz, visszafizetheted az árukat. Így jó lesz? - korrektnek tûnik, dorombolva biccentek.

***

Gyorsan végzünk az elsõ boltban, egyszerûen kidobnak minket azzal, hogy ide csak emberek járhatnak vásárolni, nekoknak nem adnak el ruhákat. A második boltban, majd a harmadikban is hasonlóan járunk, kezdem teljesen elveszíteni a kedvem.

Drago is egyre idegesebb, habár mindig csöndesen mondom neki, nem érdemes, nem egy eladót pofozna meg, ha a biztonsági õrök nem érnének ki idõben, dobnák ki velem együtt.

- Várj meg itt. - közli az ötödik ruhaüzlet elõtt, majd mielõtt megkérdezhetném tõle, mi is a szándéka, egyedül lép be.

Kiérve sem mond semmit, csak elrángat az egyik sikátorba. Akkor értem meg, mit szeretne, amikor ott a kezembe nyom egy cicafüles sapkát.

Mosolyogva tépem le róla a fülecskék, és helyezem fejemre. Álcám tökéletes lesz, amikor farkam azon a lyukon át kidugva, amit Leon csinált mindeközben szûk kis farmeremre rejtem el.

Így már nyugodt szívvel mehetek be vele a következõ boltba vásárolni.

Nem vagyok ugyan egy egyszerû eset, de Leon nagyon segítõkész, most is. És… Habár néha vannak konkrét elképzelései arról, milyen hosszúságúak legyenek a szoknyák, nadrágok, amiket választok, vagy arra, milyen mély dekoltázsú felsõket válasszak, összességében jól elszórakozunk, elütjük az idõt, nagy köteg ruhával térünk ki az utcára, indulunk el hazafelé.

És… Bár lassan esteledik, Drago megígérte, meghív egy fagyira, még amíg süt a nap. Nem is tudok nem lelkendezni, alig várom, elérjünk egy cukrászdáig. Mindig örömmel néztem az emberek, amikor ették, szedtem is el tõlük néha, viszont olyanom még nem volt, nekem vegyen valaki. Ha nem lenne rajtam az álruhám, szerintem úgy, mint eddig, be se engednének. Bár… még így is kérdéses, nem jönnek-e rá, ha még kedvesem határozott kérésére is annyira izgatottan mozgatom a farkincám, mint most.

Elérjük a cukrászdát, be is sétálnánk, de még szép, hogy ekkor üt be a crash.

- Leon… De régen láttam… Mi történt? Miért nem jelentkezett??? - állít meg minket ebben a pillanatban egy ismerõs visítást, egy ismerõs parfümszaggal körítve. Az a ribanc a boltból…

Halkan, vészjóslóan mordulok, és még erõsebben fogom meg sárkányom kezét, mint az elõbb. Õ az enyém. Ha nem száll le róla, képes leszek kikaparni annak az undok kígyónak is a szemét.

- Üdvözlöm… - alig hallhatóan tovább morgok, remélem, Leon tisztában van azzal, nincs ínyemre ennek a nõnek a társasága. - Történt egy-smás, de most ha megbocsájt, dolgom van. - ezt már szeretem…

- Mégis mi?! - horkan azonban fel a velünk szemben álló, ahelyett, hogy elhúzná magát egy melegebb sarokra. - Fagyizni vinni egy ovist?! - mutat sapimra.

Mérgesen rontanék neki, de Leon visszafogva elõz meg, oltja le:

- Õ nem egy ovis, hanem magával ellentétben egy kifinomult, érett nõ. És ha most megbocsájt… - hajol meg felé udvariasan, mielõtt berántana a cukrászdába.

Hátrafordulva látom, hogy elég idegesen toppant egyet, mielõtt elõkapná a telefonját, és beütne rajta egy számot, de aztán minden figyelmem visszafordítom az én sárkányomra. Hevesebben ver a szívem közelségétõl, boldoggá tesz, megvédett, kiállt értem. 

- Ennyire el akarsz küldeni? – förmed rám igen, vagy nem válasz helyett, értetlenül, és kicsit riadtan nézem. Nem õ mondta tegnap, hogy mivel meglátták sárkányként, üldözni fogják, és menekülnie kell? Akkor miért van így felháborodva?

- Csak felajánlottam, hogy segítek. – nyávogom neki panaszosan, amire dacos fejrázásba kezd, és mondandómba vágva jelenti ki, nem kell.

- Mivel ennyire szeretnél megszabadulni tõlem, nem megyek el innen. – egyáltalán nem tudom, ez most hogy jött neki. Ahogy azt se, honnan veszi, nem tartottam volna vele. – Most viszont mennem kell dolgozni. – teszi azonban hozzá, miközben felkel, úgyhogy nem tudom errõl kifaggatni.

- Engem meg itt hagysz egyedül? – kérdem inkább helyette. Nincs értelme tagadnom magam elõtt se, egy egész kicsit megkedveltem, amíg itt voltam nála. Bár… Ez a mostani stílusa… Teljesen összezavar, ha tovább folytatja, elmenekülök a közelébõl újra.

- Ha szeretnéd, jöhetsz velem, de van itthon pár film is, de rajtad áll a döntés. – nyeem akarok filmezni. Vagyis… Igen, de úgy, hogy õ ott ül mellettem, és mondjuk hozzá bújhatok. Jobb lesz nekem úgy ha vele tartok.

- Veled megyek. – válaszolok gyorsan, és határozottan.

- Rendben, akkor menj és öltözz fel, mert nem sokára indulunk. – értem én… Azzal ellentétben, miért ilyen stílusban mondja ezt is.

***

Hamar odaérünk egy kis leharcolt lemezbolt elé, érdeklõdve nézem meg. Azt hittem Dragoról már csak a stílusa miatt is, hogy egy hiper-szuper helyen vállalati igazgató. Errefel ez a kis kóceráj, ami elõtt állunk lenne a munkahelye???

Ez még viccnek is nagyon rossz.

- Csak itt dolgozol? – kérdem miközben belépünk.

- Úgy néz ki igen, de te akartál jönni, úgy hogy szépen maradni is fogsz, nézelõdj hallgass cd-t. – pff… Már megint ez a bunkó stílus… Mérgesen indulok el az egyik soron, kezdem el nézni a lemezeket.

Találok egy érdekesnek tûnõt, meg akarom kérdezni arról Dragot, hol hallgathatom meg, viszont a pult fele nézve elmegy a kérdezéstõl a kedvem.

Hányingerem lesz, a bennem forrásnak indult haragtól, és úgy érzem, ölni is tudnék. Elsõsorban Leont, de azt a ribancot is, aki flörtöl vele.

Mindkettõnek az a szerencséje, nincsenek körmeim.

- Találtál valami jót? – szólít meg Drago amikor az a lotyó kimegy, és úgy néz felém, mintha az elõbb nem csorgatta volna a nyálát arra a kurvára, vagy mintha nem kezdett volna el szinte dorombolni attól, hogy a nõ egyik keze végigsimított merevedésén.

- Undorító görény vagy. – ordítok rá sértõdötten, szemeimbe könnyek gyûlneki miközben kirohanok a boltból, és nekiállok futni.

Azt nem is nézem merre, vagy hova, egy a lényeg. Mégpedig, hogy minél messzebb legyek tõle.

Figyelmetlenségem csak akkor bánom meg, amikor a zaj miatt, amit csaptam a fák közt, ahova beértem, az egyik bokorból elõugrik egy farkas, és rám veti magát.

Sikítva ugrok el útjából, majd próbálok meg felmenekülni elõle valamelyik fára.

Amikor pedig ez a mûvelet a csutkára nyírt körmeim miatt már a 3. fánál nem sikerül, könnyes szemmel, riadtan fordulok vele szembe, és figyelem. Itt a végem.

Hatalmas ez a jószág, ha nekemront nem tudom csak a fogaimmal kivédeni támadását.

Mintegy végszóra ugrik is, de hegyes fogai mégse érnek el.

Elõször azt se tudom mi történt, csak akkor veszem észre sárkányom, amikor a nevemet kiáltja. Bár tenni, amit parancsolt, vagyis menekülni még most se tudok, nem visznek a lábaim. Állok és remegek.

Ráadásul a megfutamodás más miatt se megy. Leon… Vérzik… Megsérült miattam…

Dermedten állok és figyelem, egészen addig, amíg át nem változik sárkány formájába, és fel nem kap, hogy messze vigyen az erdõbõl, a veszélytõl.  Hogy hozzá, a biztonságot nyújtó kertjébe tehessen le, mielõtt visszaváltozna véres önmagává.

Teste tele van sérülésekkel, légzése is nehéznek tûnik.

Nevét sikítva ugrok hozzá, de addigra már ájultan hever a földön.

***

Elégedetten, és fáradtan bújok az összekötözött Leonhoz. Sikerült levetkõztetnem, valamint elvonszolnom az ágyába, miután elláttam összes sérülését, ami szerintem a farkasos sokk után nem kis teljesítmény.

De ez a sárkány…

Nem fér a fejembe, hogy lehet ennyire õrült. Vagyis… Inkább azt nem tudom, miért flörtöl az egyik pillanatban valakivel, ha a másikban meg engem ment meg? Érezhet valami olyasmit irántam, amit én is érzek iránta?

Vagy csak játszana?

Pff… Mindegy… Ezt így, hogy sápadt arcát nézem, nem tudom meg, csak akkor, amikor felébred.

Dorombolva bújok hozzá még közelebb, és hagyom az álomnak, itt ragadjon magával, amikor szinte öntudatlanul átkarol.

***

- Ruri? – hallom egy kétkedõ hangot, miközben a hang tulajdonosa kezeivel erõtlenül végigsimít a tincseimen, arcomon, pedig most reggel van, a nap beszûrõdõ fényében látnia kéne.

- Itt vagyok, mondjad, mit szeretnél… - fúrom mosolyogva kezébe fejem, és kezdek el neki dorombolni is, mialatt közelebb bújva testéhez megpróbálok egy kicsit felébredni.

- Hogyhogy itt vagy? Azt hittem, nem akarsz a közelemben lenni. – az a baj, én se tudom, mit akarok, tétován tekintetébe nézve kezdek el a válaszon gondolkodni.

Menekülnék tõle még mindig amiatt a boltos jelenete miatt, ugyanakkor élvezem is, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz, és tudom, szüksége van rám azután, miután az a farkas bántotta. Bele is halnék talán abba, ha egyedül kéne hagynom.

- Azt akarod, elmenjek mellõled? – kérdem végül szomorúan, amikor nem folytatja, másznék is ki karjai közül, ha hagyná, és nem csókolna erre szájon lágyan, óvatosan, ugyanakkor mégis eléggé birtoklóan ahhoz, hogy maga mellett tartson.

- Szerinted? – búgja is hozzá végre választ adva kérdésemre, amikor pihegve szakítom el ajkait enyémtõl.

Az arcom teljesen vörös, és zavarom miatt a füleim mozgatom. Nem tudom. Komolyan nem tudom.

- Ezt neked kell tudnod, én össze vagyok zavarodva. – fordítom fejem a plafon felé végül. – Miért mentettél meg? Azt hittem, amikor azzal a ringyóval beszélgettél, hogy már nem is érdekellek. És… És… Úgy éreztem, a szívem… - nem bírom tovább mondani, forró könnycseppek folynak végig arcomon…

- Ruri… - törli le felém erõszakolva sérült testét könnyeim, ha nem folytatná gyorsan, és döbbentene le teljesen, mosolya miatt biztos beleharapnék orrába. – Azért tettem azt, mert én is úgy éreztem, amikor nem viszonoztad a csókom, hogy csak játszol velem, annak ellenére, amit érzek irántad. De ha tudtam volna annyira megbántalak, hogy elrohansz…

- Akkor nem kezdtél volna ki azzal a nõvel? – annyiszor átvertek… Nem merek bízni még benne se… Mi ennek a biztosítéka?!

- Hiszel nekem, ha azt mondom, hogy nem? – kérdi egy újabb forró csók után, ezért elmosolyodok.

- Megpróbálok. Viszont tényleg fogalmam sincs, mennyire fog menni… Üldöztek amióta az eszemet tudom, nevelni is úgy neveltek, csak magamra számítsak. Ezért nem tudok közeledni feléd se olyan gyorsan, mint szeretnék. Mindig bennem a félsz…

- Tss… - cirógatja le ismét könnyeim, már ismét mellettem feküdve, gondolom én sebei miatt.

Viszont most hiába is csitít, mivel elkezdtem csak úgy törnek ki belõlem a szavak:

- Akkor se tudtam mi van, amikor felajánlottam, segítek neked új helyre költözni. Te mondtad elõzõ nap, hogy el kell innen menned, mert megláttak sárkányként, és üldözni fognak az emberek. Segíteni akartam, és mégis úgy vetted, hogy támadok… És… Én azt se mondtam, nem mennék veled…

Tovább is folytatnám, ha nem tapadna ismét ajkaimra. Annyira szeretem ahogy csókol… Ráadásul úgy érzem, hevessége most gyógyítja is azt a sebet, ami eddig, amíg el nem mondtam neki mi bánt feszítette egyre jobban, és jobban a szívemet.