|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Meera | 2015. 09. 10. 21:11:44 | #33442 |
 Karakter: Jonathan Cavanaugh
Megjegyzés: ~ vámpíj
- Vonzónak találsz? - simít végig a hátam közepén az ujjaival, miközben ha lenne műfogsorom, biztos kicsúszna a számból a döbbenettől. Meg ettől az iszonyúan kínos és zavaró kérdéstől...
- Hát... hát... - erre most mit mondjak? Elegánsnak elegáns, de most…?
- Csak egy egyszerű kérdés - ad egy puszit a szemem mellé, amitől szaporán pislogni kezdek.
- Tudom, csak...
- Zavarba hoztalak? Ne haragudj - simít végig a kezemen, beleborzongok az érintésébe. Megint felhoz egy olyan témát, amihez komolyan nem tudok hozzá szólni, hát miféle kérdés ez? Ő egy vámpír, én meg hozzá képest egy izzadt húsgombóc vagyok. Közelebb dől és a homlokát az enyémnek simítja, szinte árad belőle a hideg, mint a Nagyi pincéjéből, ha leküld krumpliért.
- Nagyon... csinos vagy - bököm ki végül a mentő választ, amit hirtelen átgondolva utólag iszonyú gáznak érzek. De most mit mondhattam volna??
- Csinos? - felemelkedik a szemöldöke, ahogy ő is meghallja ezt a sületlenséget.
- Úgy értem... - gyorsan megpróbálom kimagyarázni - biztosan sok nőnek tetszel.
Elgondolkodva néz rám egy ideig, inkább görcsölve próbálom visszafordítani az időt, hogy kijavítsam valami másra a kijelentésem… az elegáns lett volna a megfelelő, még meg is mondanám neki, hogy arra gondoltam, mikor először megláttam, hogy én ilyen férfi valószínűleg az életben nem leszek. Pláne ha itt és most véget ér az életem…
- Köszönöm, Jonathan – a megkönnyebbülés végigrezeg a bőrömön. – Te is sokaknak tetszhetsz. Nekem egészen biztosan – teszi még hozzá, és a fülemre nyomja hideg száját. Jaj, nem! Én nem tetszek senkinek sem! Büdös vagyok és van rajtam felesleg is! Ha leülök hurkáim vannak, be is lehetne őket tölteni… hát nem látja? Ki akar egy ilyen srácnak udvarolni késő éjjel, mikor ráadásul ilyen jóképű és bárki mást megkaphat? Ráadásul…
Srácnak!
A karja végigkúszik a testemen és hátradönt az ágyra, kivételesen nem jó érzéssel dőlök el az ágyamon, pedig fáradt vagyok és legszívesebben aludnék. Zavartan pásztázom az arcát, hogy mit akarhat, de mint egy rómaiakat bemutató dokumentumfilmben, csak az oldalán fekve néz engem. Már csak a dívány hiányzik alóla… Kényelmetlen feszengéssel nézek rá, a gyomrom lassan újra remegni kezd.
- Mi a baj, Jonathan? Látom, hogy valami ki akar kívánkozni belőled – söpri odébb a hajam a homlokomnál. Olyan közvetlenül ér hozzám, mintha minimum ismernénk egymást, ráadásul olyan érzés, mintha tényleg tetszenék neki, de hát az nem lehet!
- Én csak… én… nem értem – súrlódik az ágytakaró, ahogy megrázom a fejem. Nem értem miért jön ilyen közel hozzám, akar megérinteni minden pillanatban, miért nekem akar udvarolni! Gyötrődve kúsznak képek a szemeim elé, mikor holmi hollywoodi vérfarkasos sorozatban egymást tapogatják homokos fiúk.
És… én ráadásul pont fekszem…
- Mi az, amit nem értesz? – nyúlik el és a fejem mellé könyököl, én pedig erősebben megérzem a belőle áradó hideget. Még mindig nincs lehelete, se illata, se semmi! Üresnek érzem magam előtt a levegőt, minden pillanatban azt várom, mikor mászik fölém, ettől pedig egyszerre fog el szégyen és félelem…
- Hogy én… én… én fiú vagyok – bújok el a tenyereim mögé, ahogy kimondom ezt. Inkább nem is akarom látni az arcát, a szemeit, amikkel úgy néz… mintha egy félmeztelen szupermodellt látna. De én Jonathan vagyok! Csöppet sem félmeztelen, egyáltalán nem szupermodell, és… fiú…!
- Én máshogy szeretek, mint ti – mozdul meg mellettem és érzem, ahogy a haja a fejem söpri a mozdulattól. Hevesebben kezd el verni a szívem, ahogy mellém feküdt, de megragadja a gondolataimat kijelentése.
- Ezt… hogy kell érteni? – lesek ki rá az ujjaim közül, majd engedem le lassan, érdeklődve a kezeimet. Hogy máshogy? Látja az aurámat, vagy akármilyen rusnya lehetek, ő akkor is csillogó hercegnek lát? Van valami apróság, amit csak vámpír láthat, normális ember nem? Emiatt jött utánam?
Nem gúnyol ki a kérdésem miatt és nem lesz ideges, csak mosolyogva teszi kezét az arcomra, ami már így is lángol a bensőséges beszélgetéstől, és hogy állandóan valamijével hozzám ér.
- Számomra nem létezik olyan, hogy férfi vagy nő.
- De… de miért nem?
Ezt most hogyan képzeljem el? Mi az, hogy nincs? Láthat nőt férfinek, férfit pedig nőnek? Vagy hogy…?
- Majd egyszer megérted – nyom egy hideg puszit a homlokomra, amitől villámgyorsan becsukom a szemem. Érzem, ahogy mozog az ágy, kisandítok a szemhéjam alól, homályosan látom, hogy felült. A haját igazgatja, mikor veszek egy mély levegőt, és én is ülő helyzetbe tornászom magam. Nem szeretnék feküdni, mikor ő ül… Még a végén…
A pulóverem végét kezdem el húzogatni, a beállt csendben. Szinte égeti az arcom a csend, a kialakult szituáció. Mennyi lehet az idő? Mikor fog elmenni? Ugye nem fog visszajönni többet? Annyira közvetlen, mintha már évek óta ismernénk egymást, csak most szánta el magát, hogy idejön hozzánk… hozzám. Nem nézek rá, de nagyon intenzíven érzem, hogy igenis itt van és együtt ülünk az ágy szélén. Nagyon fáradt vagyok már és álmos, a gyomrom még mindig görcsben áll, de ettől a csendtől és mozdulatlanságtól kezd oldódni.
Szeretném hinni, hogy ezt mind beképzeltem, de még én sem lehetek ennyire őrült, hogy ilyesmire gondoljak álmomban. Nagyon valóságos mindez, és hiába érzem, hogy egyre nehezebben tartom nyitva a szemeimet, tudom, hogy nem szabad még. Amíg itt van, nem szeretnék kidőlni… Különben is, nem vagyok ennyire öntelt és arrogáns, na meg meleg! Hogy ilyesmire gondoljak, hogy egy ilyen jóképű vámpír majd pont engem kedveljen meg… Annyira abszurd ez az egész…
A combomra kúszik sápadt, fehér keze, amitől rögtön ránézek.
- Hamarosan pirkad – jegyzi meg.
- Ü… ühüm – bólintok rá. Tehát nemsokára menni fog, ahogy ígérte. Megkönnyebbülve szusszanok egy halkat. Utána megfürdök és alszok egy nagyot…
- Hosszúra nyúlt a beszélgetésünk… vagy a hallgatásod – túr bele a hajamba. Micsoda? Mennyi ideig ültünk most így itt? Kérdezném tőle, de megrázza a fejét, hogy ne mondjak semmit sem, maradjak csöndben. Nyelek egyet, ahogy a szemeibe nézek.
- Mondd csak, Jonathan… csókolóztál már? – dől közelebb hozzám, amitől érzem lángolni kezd az arcom, az ujjaim pedig ökölbe szorulnak, úgy rándulok össze.
- Ez… ez milyen kérdés? – próbálok odébb kerülni tőle, de nem tudok, ugyanis szinte ahogy elmozdulok, rögtön a derekamra fog és az ágyra fektet. A vér még inkább a fejembe tódul, szinte zubog, jaj istenem, mit akar ezzel?
- Eldöntendő, azt hiszem – mosolyog rám, amitől egyáltalán nem érzem jobban magam. Honnan vette ezt a kérdést? Nem szeretek ilyesmiről beszélgetni… miért kérdezi?
- Nem így értettem! – próbálom eltolni magamtól, vagy legalábbis megakadályozni, hogy fölém kerüljön, amitől a gyomrom riadtan ugrálni kezd. Szinte zsibbadnak a lábaim.
- Akkor hogy értetted? – simogatja megint az arcom. Úgy érzem, hogy a szemeivel az ágy alá lök, valahová a pincébe. Nem akarok a pincébe menni, bár ott is pontosan olyan hideg van, mit az ő bőre alatt lehet… lehet üreges belül?
- Miért kérdezel ilyet?
- Hogy tudjam, hogy bánjak veled?
Jó, most mit szórakozik? Direkt csinálja? Mit nem ért ezen a kérdésen? Különben is, semmi köze sincs hozzá, hogy csókolóztam-e már, vagy sem… miért érdekli? Mert ha nem, akkor elmegy? Hát remélem, hogy tényleg elmegy, mert…
- Még nem csókolóztam… - tessék, remélem örül. Attól, hogy ő még jóképű és elegáns, bizonyára mindenkit megkaphat, attól még engem nem kellene kikezdenie egy ilyen kérdéssel… Tökre fiatal vagyok még, hová siessek? Mert ettől most kevesebb vagyok…? Egész éjjel folyamatosan zavarba hozott, erre még ez is…!
- Ezt örömmel hallom – mosolyodik el, egyáltalán nem ezt a reakciót vártam. De legalább megnyugszom, hogy nem ilyen gúnyolódás szinten kérdezte meg tőlem. Meg legalább nem izél a válasszal.
Jhaj.
Szippantok egy leheletnyi levegőt az orromon keresztül, mire elkezdi csókolgatni az arcom, a hideg száj apró pontokban zúdul a bőrömre, egyre közelebb kerül a számhoz…
- Brian… - suttogom a nevét, moccanni sem merek. Csak kérdőleg hümment vissza egyet és a szájával végigsimít az enyémen, még a szívem is leáll, a levegőm megreked, teljes sokkban meredek az arcára. Reszketni sem tudok, végigvág rajtam valami olyan mozdulatlanság, amilyet még életemben nem tapasztaltam, ahogy tovább csókol, bekapja jéghideg szájával az ajkaimat… mikor a nyelvét megérzem a fogaimon, végigrándul rajtam valami ismeretlen érzés…
Kiemelem karjaimat a testünk közül, hogy közelebb férhessen hozzám, visszacsókolok, szinte lebegek, mikor a nyelvem az övéhez ér. Nem érzek hideget, csak ezt az eszméletlenül csodás érzést, ahogy kezeivel a derekamra fog, felemelem magam az ágytól, hogy a mellkasunk összeérhessen… végigível keze az oldalamon, bizseregve karolom jobban magamhoz, a hajába szeretnék nyúlni, azt akarom, hogy jobban hozzám simuljon és a combomhoz érjen… Imádom a száját, a nyelvét az enyém mellett, fantasztikus, ahogy az ajkaimhoz ér az övével, mindenem zsizseg és bizsereg, mintha levegőre se lenne szükségem soha többé, csak erre. Fullasztó meleget érzek, és mikor eltávolodik tőlem, mintha üressé válna felettem a levegő. Csukott szemekkel nyalom körbe a szám, érzem, hogy kicsit duzzadt, de nagyon jó érzés, soha ne legyen ennek vége, tartson örökké…
Annyira jó…
***
- Jona? Jonathan! – valami fülsértően hangos dübörög végig a fülemben.
- Ümmm… - fordulok a másik oldalamra, valami marhára kényelmetlenül az oldalamba vág, mi ez?
- Eleget aludtál, mindjárt ebéd! Iparkodj kifelé! – nagy nehezen ismerem csak fel anya hangját, visszagördülök a hátamra, de a szemeimet nem bírom kinyitni még. Mintha csak öt másodpercet aludtam volna, iszonyúan nehéz minden tagom… kivéve a bal karom, azt nem érzem.
Miért nem érzem??
- Hssz... ahh… - mikor megpróbálom kicsit felnyomni magam rájövök, hogy elzsibbadt, ennyi a titka. És valószínűleg az volt az oldalamba nyomódva. Ráadásul a hasam is szorítja valami, nagyon rossz érzés! Megpróbálom kitapogatni a pizsamanadrágom, de helyette a farmerom övét fogom meg. Mi a…
Így feküdtem le? Basszus…
Rájövök, hogy még a tegnapi ruhámban vagyok, biztos beájultam így… a fenébe! Akkor fürdeni se mentem el, vagy igen? Elég egy szippantás a vállamhoz közel, hogy tudjam: nem. Nem volt fürdés. Kínkeserves másodpercekbe telik, de felülök az ágyban. Miért… van velem szemben az ajtó? Keresztben feküdtem az ágyon? Tényleg beájulhattam… beletúrok a hajamba és elbotorkálok a fürdőbe.
- Hová mész?
- Fürdök gyorsan anya, pár perc – válaszolom az álmosságtól rekedten. - Nagyon nem aludtam ki magam, mindjárt felébredek…
- Mi az, hogy nem aludtad ki magad? Tizenegykor felkopogtál, hogy hazaértél! Nem volt elég majdnem tizenkét óra? – kiabál még utánam a serpenyővel a kezében, miközben szedi ki a kaját a tányérokra. Inkább bevetem magam a fürdőbe, ledobálom a ruháimat a szennyeskosárba és beállok a zuhany alá. Rettentően jól esik a zuhany, alaposan átmosom magam a fürdőpamaccsal.
Biztos álmodtam valamit, akkor nem alszom jól. De mit…
Nem jön a megvilágosodás a zuhany alatt sem, gyorsan felveszek egy pólót és egy rövidnadrágot a fogasról, majd kimegyek az étkezőbe és a pulthoz fészkelek fel a székre. Nincs ebédlőasztalunk, sosem kellett, a pultnál ettünk világéletünkben. Apa szótlan, anya a moziról kérdezget, elmesélem mi volt, majd hogy elmentünk forró csokizni és szerencsésen megúsztam az esőt.
- Még akkor is szakadt, mikor hazaértem – jegyzi meg apa, miközben kanalazom magamba a levest. – Legközelebb pakolj el magad után.
- Tessék? – nézek rá értetlenül, ahogy nyúlnék a sós kupáért.
- Kint hagytál két teásbögrét is, ráadásul a kannát sem raktad el – egyből összehúzom magam, ahogy egyszerű, semleges hangon kioktat. Valami nem volt túl jó a vízműben, akkor ilyen kötekedő.
- Szóval innen fúj a szél! Fekete teát ittál, Jona? – kérdezi anya, amint a másodikat rakodja a pultra, elvéve a leveses kondért. Nem igazán emlékszem, feketét? Biztos nem tudtam választani, melyik bögréből igyam meg és elővettem mindkettőt, nagy ügy… Persze ezt nem merem mondani, apa nincs jó passzban.
- Lehet.
- Túlaludtad magad, ráadásul még nekiálltál teázni az este. Vagy ittál – fürkész anya. Mi van, most mindenki ilyen feszült? Mi van?
- Egy sört ittunk meg anya – emelem fel a szemöldököm, majd szedek a sült húsból.
- Este dolgozol – toldja meg apa a levegőben lógó kérdéseket ezzel a kijelentéssel.
- Tudom-tudom! – szusszantok fel. Együnk már normálisan, hátha még ez után le tudok dőlni aludni, mielőtt menni kell tízre. Csak ne találjanak ki semmi kinti munkát, fűnyírás ilyesmi… az hiányozna még! – Holnap pedig megyünk a nagyihoz.
A munkában jól érzem magam, végre valahára nem kell minden másra gondolni, a szünetben bevágok pár csokit, meg egy szendvicset és minden király. Azonban a végefelé, mikor kezdek megpilledni és elálmosodni, homályosan felderengnek képek a szemeim előtt. Nem kell sok idő, míg el nem kezd lángolni úgy az arcom, mint egy főtt ráké.
Úristen, álmomban egy férfivel smároltam!!!
Iszonyatosan szégyellem, a munkatársaimra nem is merek nézni, szinte ég az arcom, zsibbadni kezd a fejem, a kezeimet ökölbe kell, hogy szorítsam. Édes istenem, egy Férfivel! A legjobban az bánt, hogy rettentően élveztem, borzasztóan jó volt, szinte valósághűen lüktet bennem az érzés, aztán megfagy bennem minden, amikor eszembe jut, hogy férfi volt az álmomban. És úgy is élveztem, sőt, hagytam neki! Majdhogynem érzem, ahogy hozzám ér, megfogja az oldalam és a derekamat…
Izzadni kezdek.
Megszólal a kürt, jön a melegváltás, végre valahára elindulhatok hazafelé. A biciklin hazafelé biztos lehiggadok… te jóságos ég… Semmi baj, csak egy álom volt, ez még nem jelenti azt, hogy meleg vagyok, vagy ilyesmi!! Biztos a lányok is szoktak ilyesmit álmodni más lányokkal, sőt, lehet lány voltam álmomban! Semmi gond, csak álom volt. Csak egy álom, marhára fáradt voltam, ez lehet a magyarázat. Meg az a förtelmes film az éjjel, a sok édesség meg a sör…
Tuti!
***
A vasárnapi házimunka a nagyinál, az, hogy végre valahára láthattam Pityert, teljesen elfeledteti velem, mit is álmodtam. Nagyon jó érzés kint segíteni neki a kertben, megkapjuk a finom ebédet, éjszaka pedig jön a rumos tea és behúzódunk a belső szobába. A kanapé előtt szoktam ülni a birkaszőrön, nagyi a legnagyobb karosszékben, anyáék a kanapén, tata pedig állandóan mászkál fel-alá. Mindig hoz valamit, visz valamit, de mindannyian megszoktuk már. Újra meghallgatjuk a régi történeteket, egy kis vitatkozás, hogy megy a suli és a munka, bekapcsoljuk a tévét, majd mikor tata befejezi a járkálást, mindenki behúzódik a saját megszokott kis helyére. Apa és anya a régi gyerekszobába, én a régi kupiszobába, nagyiék pedig a saját hálójukba vonulnak vissza.
Reggel felkelünk, halomra pakolják nekünk az ételeket és megindulunk a suliba, ahol már a várnak a többiek. Megkönnyebbülten veszem őket észre és vágódok oda hozzájuk. Mintha eltelt volna egy év, hogy nem láttuk egymást. Kezet fogok a fiúkkal üdvözlésképp, Bree pedig csak biccent, akkora sapka van rajta, hogy alig látok a fejéből valamit. Mi az, Mrs. Weasley volt az öltöztetője?
- Készültél a matek dogára? Én írtam puskát! – köszönt Barrie a nap legfontosabb eseményével kapcsolatosan. Meg sem tudok szólalni, Bree rögtön válaszol is helyettem.
- Jona szerintem teljesen pontosan éppenhogy leszarta a matek dogát – forgatja a szemeit és elkezd befelé csörtetni, én pedig gyorsan követem őt. Hajaj, valakinek nem volt túl jó a hétvégéje. Hát akkor a Harry Potteres poént elhalasztjuk a nap végére, még nincs minden veszve. – Nem mutatták be a kedvenc sorozatom legújabb évadát, pedig éjfélkor ott torzultam a gép előtt, ezerszer megnyomtam a hülye frissítés gombot! – fújtatja ki végre a bánatát, mikor a szekrényekhez érünk.
- Melyiket? –a lángoló szemeket elnézvén lehet tudnom kellene, miről is van szó. Felemelem a kezeimet, hogy jó, érzéketlen tuskó és blablabla…
- Hát a True Blood-ot!! – lassan dereng fel csak előttem, hogy az valami… - A vámpírosat, Jona, jézusom, figyelsz te egyáltalán valaha, ha hozzád beszélek vagy nézünk valamit?? Szerdán ne feledd, jössz át hozzánk! És ha addigra kijön, igenis nézni fogjuk együtt!
Vámpírosat?
Vámpír…osat?
Furcsa érzés, ahogy kimondja, valahogy nem fűlik a fogam hozzá. A fogam… hozzá… Ez iszonyú gáz szóvicc volt. Nagyon. Nagyon jó lesz valami idióta sorozatot nézni, bezzeg mikor felvetettem neki, hogy nézzük meg a Purge című filmet, leoltott…
- Gyere, inkább essünk túl rajta - fogom meg a karját és húzom be a terembe, mire egy olyan nagy levegőt vesz, majd fújja ki, hogy a hajam is belelobog. Érzem a fogmosás illatát a leheletéből, ami megint valahogy különösen érint. – Ha Barrie miatt mindannyian karót kapunk, akkor legalább agyonverhetjük délután, ez lebegjen a szemeid előtt! – kacsintok rá, mire kényszeredetten visszamosolyog.
- Szabad vagyok! Szabaaad! – öklözik össze Gildroy velem, mire csak feldobom a táskát a vállamra és kisietünk mindannyian a teremből. – Túléltük, most két napig nem lesz gáz!
- Csoda, hogy ez a majom nem bukott le a puskával… És ööö… Miért, mi lesz két nap múlva? – kérdezem felemelt szemöldökkel, majd közben leesik a tantusz. – Ja, a töri doga! Marha jó…
- Na, megírjuk, utána jöhetsz velem haza! Szerzek majd popcornt, te hozol majd inni, marha jó lesz! És addigra marhára ajánlom, hogy kijöjjön az új évad, mert ha nem… - az átszellemült tekintetből újra és újra kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem vesznék össze Breevel. Soha. Leginkább.
- Aha, csinálunk rumos teát… milyen jót fogok aludni – hümmentek, előre elképzelve a dolgot, hogy marhára véletlenül pont bealszok.
- Ronggyá verlek a párnával – fenyeget meg.
- Hajaj, nézzenek oda, Jona és Bree együtt fognak párnázni. Húúú! Én akarok a keresztapja lenni! – huhognak a srácok, a hozzám közelebbit sípcsonton rúgom, a másikat pedig Bree könyökli oldalba. Hangosan nevetünk, amíg elérünk a biciklitárolóhoz. Hiába röhögünk, tudjuk, hogy ez lehetetlen, sőt, természetellen való lenne! Gildroy azonban nagyon is szeretné a dolgot, de tenni még igazán nem mert az ügy érdekében. Bár lehet erősen beképzelem a dolgot, mindegy is, a lényeg, hogy ne essünk szét, mi, a banda. A négyek ereje! Ezt Alyssa Milano is mondhatta volna, mínusz eggyel.
- Na, felnyergelem a drótszamarat, holnap találkozunk! – oldom le a láncot a bringáról és kitolom a többi közül. Nem felejtem el megtaszajtani azt a sportbiciklit, amit állandóan az enyém mellé passzíroz be valami okostóni.
- Ja, elvileg röpi lesz föciből, ne felejtsd! És nem tőlem tudod!
***
Amint hazaérek betápolok és nekiállok a földrajz házinak, majd a tankönyvet felcsapom. Kipakolom a szövegkiemelőket. A zöld amit értek, a sárga amit érteni fogok, a piros pedig ami sürgős magyarázatra szorul. Jól haladok, szépen zölden startoltam, de a végefelé már kezd elég homályossá válni a dolog. Miért kell megtanulnom azoknak az állatoknak az előfordulási helyét, amik Dél-Afrikában őshonosak csak? Lesz nekem ebből valami hasznom? Mi a jóságos isten az a nádipatkány?
- Argh… - kisatírozom az állatok neveit, kijegyzetelem oldalra egy post-itre és a monitorra tapasztom, hogy később ne felejtsem el kikeresni. Majd a wikipédia segít, az mindig segít, mindent tud. Az enciklopédia messze van, ahhoz fel kellene kelnem innen, de akkor nem fogok tovább tanulni.
Felemelem a kávéscsészét, de mivel nem jön semmi sem a számba, fancsali képpel teszem vissza, majd az ablakra nézek. Szomorú, hogy még nem tudtam hazahozni Pityert, nagyi ragaszkodott hozzá, hogy majd következő vasárnap hozzuk haza. Megszerette, csak nem vallja be nyíltan. Hát jó, egy hetet még kibírok nélküle, de jó érzés volt, hogy vár engem itthon valaki a szobámban. Kap kaját, kicsit terrorizálom, talán a frászt is ráhozom és elvan magában, nem igényel sok figyelmet, mint egy macska vagy egy kutya. Vagy egy olyan undormány, mint ami Breenek van... tengerimalac. Játszani se lehet vele rendesen, mert ha megijed, szívrohamot is kaphat, ami marha könnyen megesik. Tök gáz állat. Nyúzni sem lehet rendesen.
Felemelem a telefonom, hogy lenémítsam, majd mikor visszateszem a helyére rájövök, hogy mégis csak kellene valami innivaló. Felsóhajtva tápászkodok fel, és indulok ki a konyhába a bögrével. Na most ki is fogom öblíteni és újra ebbe töltök, nehogy az legyen, mint a múltkor, hogy mindkettőt kint felejtsem. Lehet ennem is kellene valamit, legalább nem lesz több indokom felkelni az íróasztaltól.
- Hmmm… - nézelődök a hűtőben, amitől deja vu érzésem támad, de elhessegetem. Szinte állandóan a hűtőben álldogálok, ebben nincs semmi különös, meg ezt a kiáradó hideget is megszoktam. Kiegyenesedem végül a hűtőből, betömöm gyors a müzli szeletet, engedek magamnak vizet és visszakocogok a szobába. Tökre hideg van itt kint, legalább már beleheltem a szobámat, lehet fentebb tekerem majd a fűtést…
Belépek a szobába, becsukom az ajtót, és visszaülök az íróasztalhoz. Veszek egy nagy levegőt. Kezdjünk neki, gyerünk!
- Jó reggelt, Jonathan – szólal meg egy hang a hátam mögül, mire úgy felpattanok, hogy kis híján a széket is felrúgom, a szövegkiemelők lepotyognak a földre. Földbegyökerezett lábbal nézek a férfira az ágyam szélén…
Aki az előbb még nem volt ott!!!
- Úristen!!! – robban ki belőlem a felkiáltás.
Halványan elmosolyodik, ahogy rám néz, engem pedig megrohamoz a gondolat, hogy olyan ismerős és… ez az a férfi az álmomból! Mélységes döbbenetemben és felismerésemben elnyílik a szám, még erősebben kapaszkodok az íróasztal szélébe. Ez lehetetlen, kizárt, biztos, hogy képzelődök megint…
- Felismertél hát? Szomorú lettem volna, ha mégsem – egyenesedik fel és lép közelebb hozzám, amitől megkerülöm az asztalt és a könyvespolchoz lapulok. A derekamra teszi a kezét, amitől összerándulok, valamiért hideget vártam, de nem… - Nem is köszöntesz?
- Sz… szi… szia – bukik ki belőlem a legrövidebb köszönés, ahogy a szemeibe nézek. Jézusom, vörös a szeme! Szinte hápogni tudok, mikor hosszan meleg puszit nyom a halántékomra és közben megkérdezi:
- Azt hitted álmodtad? – cirógat fel a karomon.
- Én… csak… - kapkodom a tekintetem jobbra-balra a szobában, lassan kezdenek felderengeni a dolgok, mik történtek, olyan zavaros ez az egész… Ujjaival az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy a szemeibe nézzek. Miért más most? Miért… – Miért… vagy… meleg?
Istenem, ezt nem lett volna szabad megkérdeznem tőle!
- Hogy komfortosabbá tegyem az ittlétem – mosolyog szélesen. – Jobb így, nemde?
- Igen… - nézek rá meredten. Mégis mitől lett ilyen meleg a bőre hirtelen? Nem, nem akarok belegondolni… Még levegőt is érzek, hogy vesz! Egyenesen a hajamból! Utána a nyakamra fújja a beszívott levegőt, amitől tisztára kiver a libabőr. – Leülhetek az… ágyra?
- Természetesen. De előbb – bólint, amitől szusszanok egyet, majd az arcát pontosan az enyém elé vonja. Szinte érzem mi történt múlt éjjel, elvörösödve szorítom össze szememet-számat, még a lábujjaim is begörbülnek, így csak a szám sarkába nyom egy kis puszit. Borzongat az érintése, nagyon…
Kislisszanok a kezei közül, gyorsan kikerülöm, szinte beleépülök az íróasztalba, de mikor az ágy elé érek, megtorpanok előtte. Jaj! Nem ülök rá! Nem-nem! Egyhelyben toporogva próbálok valamit kitalálni, hogy most mi legyen, de mikor megfordulok, hogy inkább a gurulós székre ülök vissza, látom, ahogy felvont szemöldökkel nézi, mit gyötrődök össze-vissza, mint egy mérgezett egér.
- Valami baj van, Jonathan? – kérdezi, szemeivel az arcom fürkészi, én pedig megrázom a fejem és a szekrény felé iramodok.
- Nem…! Nincs – gyorsan felnyitom az egyik szárnyát, kiveszek egy pulóvert és gyorsan belebújnék, de nem tudom magamra húzni. Próbálom párszor rántani, nem megy, lemerevedek a mozdulatban, ahogy érzem, mögöttem áll.
- Fázol?
- Nemm…
- Akkor miért veszed fel? – néz rám elgondolkodva, ujjaival továbbra is tartva a hátamnál az anyagot. Úgy érzem magam, mintha elkapott volna, mintha csapdában lógnék, összedörgölöm a zoknis lábaimat idegesen a szőnyegen. Jaj, most mi lesz? Megfojt vele?
- Én…
- Ne rejtsd el előlem a bőrödet – elengedi a pulóverem, utána tenyerével végigsimít a csupasz bőrömön, majd a kezébe fogja az enyémet, a tenyerén nézegetve. Szentséges ég, mekkora keze van! Nyelek egyet gyorsan, ahogy elképzelem, ezzel lehasít valakinek egy fülcsengős maflást… vagy az oldalamra fog. Jaj ne! Legszívesebben belebújnék a szekrénybe és magamra csuknám az ajtaját, nem baj, hogy sötét van odabent…
- Folytathatnánk a tegnapi könnyed beszélgetésünket. Mit szólsz? – szabad kezét a derekamra teszi, fejét hátulról a nyakamba bújtatja, amitől gyorsabban kapkodom a levegőt. Megharap, istenem, most megharap!
- Re-rendben – egyezek bele szapora bólogatással rögtön. Engedi, hogy levegyem a pulcsit, majd betegyem a szekrénybe, utána ismételten helyet foglalunk az ágyon. Igyekszem legalább azt a harminc centi távolságot betartani, de nagyon nem sikerül, mert minduntalan közelebb jön. Megint öltöny van rajta, fényes, hegyes orrú cipő… Jaj istenem, a szemei!
- Mi történt veled azóta, hogy nem találkoztunk?
Vámpír.
Bekapom az alsó ajkam, és végigszántok rajta a fogaimmal. Hát… hát most mit mondjak? Meséljem el simán és kész? Biztos? Nagyon érzem, hogy figyel, a kezével folyton valamimhez hozzáér és simogatja, a combja majdhogynem teljesen párhuzamosan érinti az enyémet.
- Elmentem dolgozni, voltunk vendégségben és ma iskolában voltam – hadarom sebtében, nehogy tovább foglalkozzak a közelségével, iszonyúan zavaró. Főleg, hogy minden másodpercben beugrik valami a legutóbbi éjszakáról, amitől még kínosabbá válik ez az egész. Nem is tudom mi üthetett belém akkor…
- A vízerőműben. A héten is menni fogsz? - tudakolja újfent, mire felkapom a fejem és ijedten nézek rá. Honnan…? Megint elmosolyodik, amitől szép lesz az arca, pedig majdhogynem várom az éles fogak kibukkanását az ajkai mögül. Ujjait kivonja a hajamból, végigszánt velük az arcom szélén, majd a számon rettentően lassan végighúzza.
Vámpír. Vámpír. Vámpír.
- Hát… Beírtam magam… - pulóver híján a lábaim között kezdem el gyűrögetni az ágytakarót. Megfogja a kezeimet és az ölébe teszi őket, a kézfejemet cirógatja, miközben mindvégig a szemembe néz, és ha a füleim nem lángolnak ettől, akkor semmitől sem. Orrával követi a fülem vonalát, alig hallhatóan szusszanva nyom egy csókot a nyakamba, azonnal összerezzenek, de mintha pontosan a karjai között vergődnék. Mikor fonódott így körém? Lehajtom a fejem és a padlót kezdem el nézni. Most meddig marad? Mi lenne, ha becsuknám a szemeimet és nem nyitnám ki őket mondjuk… reggelig?
|
| Luka Crosszeria | 2014. 11. 03. 15:39:58 | #31791 |
 Karakter: Clodius
Megjegyzés: Nyominak
Boldogságos születésnapot, Pubikám! ❤
- Van rajtam valami koszfolt? – érdeklődök.
- Nem… miért, kellene? – kérdi ijedten, majd menten össze is gubózik.
Lehetetlen ez a fiú…
- Ha fázol, takarózz be nyugodtan, ne zavartasd magad miattam – lépek odébb az ágyától.
- Még nem fürödtem, ne fogok így… – motyogja.
Hát mindenért nekem kell nógassalak?
- Hát menj el fürdeni – javaslom neki.
Bár engem sokkal jobban zavarna a tusfürdője illata, mint a mostani.
- Majd… később.
- Tégy úgy, ahogy jónak látod, engem abszolút nem zavarna – jelentem ki egyszerűen.
Zavarában ismét elpirul. Azt hiszem, jobb taktika volna, ha nem néznék rá a közeljövőben, mert már magam is félni kezdek attól, hogy egy egyszerű pillantástól a zoknijáig pirul. Nem is értem…
Az ágyára telepszik, így magam is hasonlóképp teszek. Az illata mágnesként vonz, úgy magához láncol, akár egy kutyát.
Nem hagyom a gondolataiba merülni, hiszen sokkal érdekesebb lehetek náluk. A kezére fogok, majd kicsit közelebb húzom magamhoz, hogy a teste melege cirógassa a bőröm.
- Mire gondolsz? – kérdem, majd átkarolom a derekát.
- Hát… hogy mi lesz most.
- Sok mindent tudunk csinálni hajnalig – lehelem a fülére.
Megborzong tőle, amitől csak mosolyognom kell. Törékeny kis virágszálam.
- T… tényleg? Például?
- Mondjuk… megismerkedhetnénk – dobolok végig az oldalán. – Mindent tudni szeretnék rólad.
Felvillanyoz a gondolat, hogy akármit megtudhatok rólad. És még csak a fejedbe sem kell néznem érte.
- Mindent? – pislog rám teljesen döbbenten.
- Mindent – bólintok egy aprót, majd az orrom az övéhez simítom.
A bőre még mindig puha és meleg. Pedig a korabeliek bőre, akár a cipőtalp… de ő más, ő különleges.
- Akkor… hát… kérdezz tőlem, és ha tudok, válaszolok – motyogja.
- Van barátnőd? – kérdem mindenféle köntörfalazás nélkül.
- Nincs… – rázza meg a kis fejét.
Hm, ennek igazán örülök.
- És barátod? – érdeklődök tovább.
- Ó, belőlük sok van – bólint egyet, majd lassan elmosolyodik.
- Nem a kis barátaidra gondolok – mosolygok rá.
- Hanem…? – kérdez vissza rögtön.
- Olyan, mint a barátnő egy párkapcsolatban, csak fiúban – súgom a fülébe az utolsó szavakat.
A tekintetem az ágytakaróra téved, élvetegen simítok végig rajta. Jól esik a pótcselekvés, kevésbé érzem feszültnek a beálló csendet.
Levesestányér méretű szemekkel bámul rám. Tetszik, pontosan erre számítottam.
- Ennek a reakciódnak igazán örvendek, Jonathan – felsimítok a tarkójára, majd megtámaszkodok az ágyon, úgy nézek végig rajta.
Tiszta görcs ez a fiú.
- Én is… – szusszantja.
- Örülsz, hogy örülök? Vagy annak örülsz, hogy nem volt még férfi az életedben? – mosolygok rá élvetegen.
- Hát, mindkettő szerintem… – motyogja.
- Sosem gondoltál még rá?
Ismét döbbenten néz fel rám.
- Nem… – hápogja.
- Nem is néztél utána? – hunyorgok rá.
A korabeli fiúk mind láttak már ilyet legalább egyszer az életben.
- Van egy barátom, aki érdeklődik utána, de én nem igazán.
Egy pillanatra megrohan a kétség.
- És ő érdeklődik irántad? – emelem meg a jobb szemöldököm.
- Ő lány! – mentegetőzik.
- Ó, igen – bólintok, majd gondolkodón a plafonra bámulok.. – Ez manapság nagy divattá nőtte ki magát. Az én időmben a mindennapok részét képezte.
- Tényleg? – kérdez vissza csípőből. – Hogy érted azt, hogy a te…
- Most nem én kérdezek? – hajolok a füléhez, majd cirógatok végig rajta.
Behúzza a nyakát, halkan fel is nyüsszen.
- Jaj, de, bocsánat… – szabadkozik egyre szűkülő szemekkel.
Ha nem tudnám teljesen biztosra, hogy képtelenség, azt gondolnám, attól fél, hogy megerőszakolom, majd a torkát feltépve végzem ki, mint egy szőrös kis pockot.
- Vonzónak találsz? – zongorázok fel a hátán a gerince mentén.
Nem tudom, az érintésemtől vagy a kérdéstől merevedik meg, de olyan szög egyenesre húzza ki magát, mint egy frissen kibontott vonalzó.
- Hát… hát… – erőszakolja ki a szavakat magából.
- Csak egy egyszerű kérdés – csókolok a halántékára.
- Tudom, csak… – ingatja a fejét.
- Zavarba hoztalak? Ne haragudj – simítok fel a kezén.
Ismét megrázza a fejét, mire szelíden mosolyogva döntöm a homlokom az övének.
- Nagyon… csinos vagy – mekegi.
- Csinos? – vonom fel a szemöldököm.
Nem illettek még ezzel a jelzővel.
- Úgy értem… biztosan sok nőnek tetszel – hadarja el.
Hm, lehet benne valami, bár sosem érdekelt igazán, ki epekedik utánam. Sőt, nemigen vettem észre, hogy bárki is akart volna tőlem valamit, ha nem én kezdeményeztem. Talán a személyem varázsa teszi ezt, nem tudom.
- Köszönöm, Jonathan. Te is sokaknak tetszhetsz. Nekem egészen biztosan – csókolom meg a füle hegyét.
Ha képes rá, még összébb húzza magát, azt hiszem, belülről már nagyon is emészti a kín. Ideje volna pózt váltanunk.
Lassan átkarolom, majd egy finom mozdulattal fektetem a hátára. Nem mászok fölé, most nem az a cél. Az oldalán könyökölve vizsgalom minden kis porcikáját. Nem fut el, hagyja, hadd tegyek vele bármit. Ez tetszik. Nem érzem könnyűvérűnek, csak a kedvemre akar tenni. Mint egy hűséges társ. Pont nekem való.
- Mi a baj, Jonathan? Látom, hogy valami ki akar kívánkozni belőled – tűröm el egy tincsét a homlokából.
- Én csak… én… nem értem – rázza hevesen a fejét.
- Mi az, amit nem értesz? – könyökölök a feje mellé.
- Hogy én… én… én fiú vagyok – takarja el az arcát.
Elvigyorodok a naivitásán. Bár honnan is tudhatná, milyen érzelmek űztek, hajtottak utána.
- Én máshogy szeretek, mint ti – hajtom le a fejem az övé mellé.
Az illata, akár egy finom kéz, simogat. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, megkopott emlékeim ellenére is, ő a legcsodásabb teremtmény, akivel valaha találkoztam. A tökéletesen emberi teste, ami sosem emlékeztet arra a merev, szoborszerű valamire, ami vagyok… az édeskés, életszagú hajlatai, amikbe szívem szerint már most belemártanám a fogam… a szemei, az ajkai, az orra, az álla… a haja. Temérdek apró mozaikot illeszthetnék össze, mire megkapnám egészben őt magát. Szerelmes vagyok a pici, lerágott körmeibe is.
- Ezt… hogy kell érteni? – pillog felém.
Bágyadtan mosolyogva fektetem a tenyerem az arcára. A vörössége hirtelen olyan éles kontrasztot vet a két bőrfelület közé, hogy egy pillanatra magam is elhiszem, hogy világok állnak közénk.
- Számomra nem létezik olyan, hogy férfi vagy nő – rázom meg a fejem.
- De… de miért nem?
Most az egyszer látom, hogy valóban érdekli a dolog. Sajnálom, hogy pont olyanról kérdez, amiről egyelőre nem szeretnék neki beszélni.
- Majd egyszer megérted – csókolok a homlokára, majd ülök fel.
A hajamba túrok, hogy eligazítsam a tincseket, érzem, ahogy megmozdul a matrac mellettem, mert ő is felült. Nem szól semmit, csak a padlót bámulja a pulóvere ujját gyürködve. Finoman a combjára simítok, mire felkapja a fejét.
- Hamarosan pirkad.
- Ü…ühüm – bólint egy nagyot.
Látom rajta, hogy egyre lankad a fiú. Gondolom, a fáradtság teszi. Rég éreztem magam álmosnak… elgyötörtnek. Ez az egyik legrosszabb dolog az öröklétben. Már semmit sem érzek, csak az ürességet és a kínzó szomjúságot. Mintha parazsat erőszakolnának le a torkomon.
- Hosszúra nyúlt a beszélgetésünk… vagy a hallgatásod – vezetem fel az ujjaim a hajába.
Megszeppenve nyitná a száját, de a fejem rázom. Nem kellenek ide szavak. Tökéletes első randevú volt, aminek még nincs is vége.
- Mondd csak, Jonathan… csókolóztál már? – hajolok kicsit közelebb hozzá.
Mintha csak eltekernének benne egy csapot, az arcát elönti a vörösség. Félek, egyszer úgy fog lángolni a képe, hogy meggyullad. Pedig még azt sem tudja, mire készülök.
- Ez… ez milyen kérdés? – igyekszik kicsit elhúzódni tőlem.
Mosolyogva karolom át a derekát, majd fektetem le ismét az ágyra. Nem hiányzik, hogy elszökjön nekem.
- Eldöntendő, azt hiszem – mosolygok rá.
- Nem így értettem! – feszíti a kezét a mellkasomnak.
- Akkor hogy értetted? – simítok fel az arcán.
- Miért kérdezel ilyet? – halkul el teljesen.
- Hogy tudjam, hogy bánjak veled? – felelem egyszerűen.
Valamit azt hiszem, félre érthet, mert nagyot nyelve megembereli magát, és oldala pillantva megvonja a vállát.
- Még nem csókolóztam…
Hm, egy kicsit meglep, bár gondoltam, férfivel még nem csinálta… de nővel? Nem baj, csak még jobban felfokozza bennem a harci kedvet. Már bizonyos, hogy meg kell szereznem magamnak. Ha belehalok is, de az enyém lesz.
- Ezt örömmel hallom – mosolygok rá.
Látszólag kicsit megnyugszik, de nem hagyom, hogy hamis képzetekbe ringassa magát. Apró csókokat lehelek az állkapcsa vonalára, egyre közelebb haladok a szája felé.
- Brian… – suttogja.
- Hm? – simítom végig az alsóajkam az övén.
Alig várom, hogy az igazi nevem nyögd, és könyörögj, hogy megkaphass.
Nem várom meg, mit akar, lassan birtokba veszem az egész testét. Purgatóriumi tűzben égve ízlelem az ajkait. Ráérősen mélyítem el egyre jobban, nem szeretnék ajtóstul rontani a házba. Szaggatottan szuszogva hagyja, hogy uralkodjak felette egészen addig, amíg végig nem nyalok a fogain. Riadtan rezzen össze, majd megérzi, amit bárki, akit valaha is megcsókoltam. Gyermeki rajongással tárja fel a testét előttem, a nyelvével ösztönösen az enyémet keresi. Nem engedek a tompa bizsergésnek, ami lassan a hatalmába keríti. A derekára fogok, mire megemeli a mellkasát. Az oldalát simogatva vezetem fel a tenyerem, majd markolom meg a jobb oldalát. A karjaival magához fog, érzem, hogy már nem is önmaga. A feltámadó ösztönök erősebbek a félelmeinél, az akaratánál. Nem tudtam, hogy egy első csóknál is ekkora erővel képesek hatni rá.
Kellemes kesernyés ízzel a számban húzódok el tőle. A szemeit lehunyva nyalja körbe a száját, még nem tért teljesen magához. Talán itt volna a remek alkalom, hogy magára hagyjam, és eltűnjek az éjszakában.
|
| Meera | 2014. 10. 04. 00:27:52 | #31519 |
Karakter: Jonathan Cavanaugh
Megjegyzés: ~ Clod bácsi
- Nem kérded meg, hogy érzem magam? – néz bele a bögréjébe. Micsoda? Én kérdezzem meg tőle, hogyan érzi magát itt? Jaj Istenem, mégis megbántottam!
- Hogy érzed magad? – kérdezem meg rekedt hangon.
- Jobban lennék, ha a hangodat is hallgatnám – löki meg a vállával az enyémet. Irdatlanul mély zavaromban a karom kezdem el vakarászni, a kellemetlen, viszkető érzés, ami borzongat, nem akar elmúlni. Mielőtt még mérges lenne emiatt, úgy döntök, nekiállok a pulóver bordázott végét összedörzsölni.
- Hát akkor… beszélgessünk – mondom halkan.
- Félsz tőlem, Jonathan? – dől közelebb megint, görcsösen szorítom a pulcsim végét, hogy ne reszkessek.
- Igen… - jaj, istenem, nagyon! Még mindig nem tudom megérteni, miért engem… rettentően félek tőle, bármit megtehet velem, velünk!
- Miért? – húzza végig a kezét a karomon, egyáltalán nem érzem magam jobban tőle. Mert bármit megtehetsz! Megölhetsz engem, átváltoztathatod anyát, bezárhatsz minket egy pincébe, megetethetsz vele, széttéphetsz minket, levágod az orrom, bármit! – Utoljára mondom, nem akarlak bántani.
A hajamat kezdi el birizgálni, kiráz tőle a hideg és legszívesebben leráznám magamról a kezét, de nem merem, nem szabad, nem akarom, hogy megtorolja… Így is magára vette, hogy nem szólok hozzá, de jézusom, hát egy vámpír van a családi házunkban! Akit ráadásul én engedtem be…
Anya, anya mi lesz velünk? És ha apa hazaér? Mit fog csinálni vele? Velünk? Hogy jelzem apának, hogy bajban vagyunk, és ez a férfi rossz? Ráadásul nem csak rossz, hanem természetfeletti lény is, egy vámpír… Apának sincs esélye ellene, gyorsabb nála és erősebb. Legalábbis a filmekben és a könyvekben mindig.
- Előbb sétálnék ki a napra, semhogy ártsak egy ilyen tüneménynek – hajol a fülemhez, egyből felhúzom a vállaimat, hogy elbújjak előle, de nem foglalkozik vele, a fülemre nyom egy puszit. A hasam reagálása erre egy korrekt tengerész csomót is lealázna.
Tünemény? Én egy tünemény vagyok? Mi az, világítok neki a sötétben? Egy igen ergya tündért tudok elképzelni. Jó büdös vagyok, izzadt, reszketek mint száraz levél a szélben, dagadt is vagyok és neki ez tünemény? A filmekben a vámpírok megvesznek a hozzájuk hasonló, szép halandókért, de én? Miért?
- Miért én?
Semmi csodálatos vagy tündöklő vagy káprázatos nincs bennem. Hevesen dobogó szívvel próbálom összeszedni, mivel érdemeltem ki ezt a figyelmet, de nincs semmi… Maximum ha a matek és biosz jegyeimet látná az ellenőrző felületén…
- Több okból kifolyólag is. Először is, mert csodás az illatod.
Jaj ne… a vámpírok szeretik az izzadtság szagot? Vagy micsoda? Nem értem mit érez rajtam, ami olyan jó illatú neki. A leheletem? Pudingot ettem… mekkora hülyeség. A vámpírok szeretik a pudingot?
- Igen… ezt már… mondtad.
Igen, és még mindig nem értem...
- Örülök, hogy megjegyezted – simít végig az arcomon és a fejem az övé felé forgatja. Ne, ilyenkor szokott jönni a harapás meg a bűvölő tekintet és a többi ilyen izé, mágikus dolog! A torkomban vibrál a szívem, közben pedig el is szorul. Mintha a gombóc se fel, se le nem mozdulna, legszívesebben fuldokló hangot adnék ki. Nem bírok az arcára nézni, de muszáj, ahogy az állam fogja…
- Meg fogsz enni? – suttogom halálra sújtottan.
Eltorzul az arca, inkább összeszorítom a szemeimet a kritikus pillanatban. Édes istenem, most fogja felhasítani a bőröm!!
- Te randevúzol a marha steakeddel, mielőtt megeszed? – kérdez vissza, mire kényszeredetten rápillantok. Már csak azért, mert megint furcsa dolgokat mond… hogy kerül ide a steak? Nem szoktam randizni vele, késsel-villával eszem meg… Jaj!
- Hát… nem sűrűn – rázom meg a fejem.
- Akkor remélem, megkaptad a választ a kérdésedre – megint összerezzenek, ahogy közelebb húzódik. Mindig idejön, mint valami mágnes. Bree hülye amerikai filmjeiben a vámpírok igenis udvarolnak a kajájuknak, utána pedig jól kiszívják őket, szárazra…
- Abbahagynád? – dörgölőzik a hajamhoz az orrával.
- Micsodát? – rémülök halálra a hirtelen, mély kérdéstől a fülem mellett.
- Hogy úgy reszketsz, mint akit ráz az áram – nyomja a száját a hajam alá, a tarkómra. Édes istenem, hogyne reszketnék, mikor bármikor megtámadhat! Összehúzom a vállaimat magam elé, valóban áramot érzek a mellkasomban.
- Bocsánat – mondom gyorsan, szapora bólogatás közben.
- Megmutatod nekem a szobádat?
A kérdés szinte leforráz. Miért? Mit akar ott? Mégis ki akar rabolni, ha már bántani nem is? Úgy nézek rá, hogy a szememen be tudna esni, ahogy közelebb hajol. Nagyon hideg a lehelete! Beharapom a szám sarkát belülről, hogy ne lássa, mennyire frusztrál. Nem akarom, hogy bemenjen oda… de nem tehetek mást.
- Ühüm.
- Pompás – engedi el az arcom és áll fel, akadozottan bár, de követem a mozdulatban. Miért akar oda bemenni? Azt mondta udvarolni akar, de mit akar a hálószobában? Azt mondja az illatom csodás… meg akarja szaglászni a ruháimat a szekrényben? Vagy az ágyneműmet? Lehet azok jobb illatúak, mint én…
Egyik lábamról a másikra állok, fogalmam sincs, mit tegyek most. Nem merem megszólítani, meg csak úgy megindulni sem, mi van, ha magára veszi… Mikor kel már fel a Nap?
- Nem tudom, merre – szólal meg, lenézve rám. Hát persze, oda kell vezetnem, nem ismeri a házunkat. De most már tudni fogja, hol alszom és töltöm az időm nagyrészét… Nem akarom, hogy tudja. Azt szeretném, ha elmenne jó messzire, kiderüljön, hogy álmodom ezt az egészet.
- Erre – fogom szorosabbra a pulcsim ujját és veszem a lépést a szobám felé. Kellemetlen érzés kerít a hatalmába, mikor benyitok a szobába és feloltom a kisvillanyt, hogy lásson is valamit. Vagy ők látnak a sötétben, nem? Rossz, hogy most belát oda, ahol az időm nagy részét töltöm, mintha bevezetném valami privát dologba, mikor egy vadidegen. Igaz, a házunkba olyan parádésan ostobán bevezettem, hogy legszívesebben elsüllyednék szégyenemben… - Hát… ő… itt lakom.
Simán belép a személyes terembe, feszengve állok a küszöb közelében, nem tudom, mit mondhatnék, mutassam be, mi micsoda? Úgy látom, magától is körülnéz, nyilván nem várja el tőlem… vagy igen? Kiráz a hideg, felemelem a karjaimat, hogy összefonhassam őket fázósan magam előtt.
- Szereted a Dropkick Murphyst? – fogja meg a koncertjegyem és emeli fel a levegőbe.
- Fogjuk rá… ismered őket? – ámulok.
- Ismerem néhány számukat – bólint párat és visszateszi a helyére, úgy, mintha el se vette volna onnan soha. Ez most komoly? Egy vámpír… ismeri ezt a modern zenekart? Nem tudom elképzelni, hogy beüti a youtube-ba, hogy most akkor szeretne valami ír zenét hallgatni, ami kicsit erőteljesebb hangzású.
- Te… te szoktál zenét hallgatni? – kérdem őszintén meglepetten. Nagy, karmos vámpírok gépelik be a zenéket a google keresőbe? A filmekben mindig valami elmélyült hegedű- vagy zongorajáték kíséretében isszák egy kupából a bort, vagy gyilkolnak ezekre a zenékre előszeretettel, de hogy valaki ír kocsmazenét hallgasson, ráadásul modernet… Mert hogy ő nem ír, erre a nyakamat tenném. Vagyis…
Jaj nem! Nem tenném a nyakamat! Jaj uramisten, remélem az univerzum meg se hallotta ezt a kijelentést!
- Persze – néz rám hasonlóképp.
- Azt hittem… hogy ti olyan… klasszikust hallgattok – vallom be őszintén.
- Természetesen. És göndör parókában tombolok egy Bach koncerten – teszi hozzá, majd elfordul, hogy a könyveimet vehesse tüzetesebben szemügyre. Elszégyellem magam, biztos megint megsértettem, inkább úgy döntök, hogy jobban a javamra válik, ha befogom azt a nagy szám. Hihetetlen mennyire szerencsétlen vagyok, csak ekkora krach még sosem ütött be… mit fogunk most csinálni pirkadatig?
- Gondolom, meglepetés, de szoktam filmeket is nézni – néz le a földre, ahová csak úgy bedobáltam azokat a DVD tokokat, amiket már rongyosra néztem és semmi kedvem újra előszedni őket, mert kívülről fújom az egészet.
Szokott filmeket nézni? Megint a youtube felülete kúszik a szemeim elé, de egy hotelben egy tévét már könnyebben el tudom képzelni, hacsak…
- Van tévéd?
- Arra a zajongó dobozra gondolsz? Igen, de én trubadúrládának hívom – mosolyodik el, holott az első mondatánál meghűlt bennem a vér, hogy komolyan megsértettem és ezért gúnyolódik. Nevetnék azokon, amiket mondd, ha nem kerültünk volna össze, úgy ahogy, és ő nem lenne az, ami.
Nem igazán értem most, mi van… és ezzel marhára szolidan fejeztem ki magam.
- Egy világ omlott össze bennem, mikor megláttam a Foxon a Walking Deadet – vesz egy mélyebb levegőt lemondóan, én pedig végleg elcsodálkozok azon, mennyire tisztában van a mai dolgokkal, zenékkel, sorozatokkal. – Gyűlölöm a divatsorozatokat.
- Én… én is – helyeselek, hiszen az egész Bree hibája, hogy hasonló dolgokat néznem kell, mert folyton átrángat, hogy nézzünk együtt valamit. Válaszul teljesen felém fordul, halvány mosoly ül a száján, de ahogy egyre jobban figyelem, egyre az előbukkanó fogakat várom, amik kibukkannak az ajkai mögül.
- Van rajtam valami koszfolt? – a hangja hirtelen ér, összerezzenek a hallatára.
- Nem… miért, kellene? – pislogok rá értetlenül és zavartan. Jobban összefűzöm magam előtt a karjaimat és a nyakam is behúzom.
- Ha fázol, takarózz be nyugodtan, ne zavartasd magad miattam – lép odébb, hogy könnyebben odajussak az ágyamhoz, de megrázom a fejem.
- Még nem fürödtem, ne fogok így… - mondom félig halkan a mondatot, mire közelebb lép, egyből nyelek egyet. Már tett egy célzást a fürdőre, a fenébe, kellett megemlítenem. Zavaromban inkább fogom magam és odébb araszolok egy kicsit.
- Hát menj el fürdeni – teszi hozzá, látom, ahogy megint felkerül az a sokat sejtető mosoly az arcára. Nem fogom itt hagyni egyedül a szobámban… ki tudja, mit tapogat össze, vagy eltesz valamit, vagy én nem tudom… anya felkel közben és bejön a szobába, ki fogja neki megmagyarázni, mit keres egy idegen, elegáns férfi a szobámban éjnek évadján?
- Majd… később.
- Tégy úgy, ahogy jónak látod, engem abszolút nem zavarna.
Jaj, már megint úgy néz! Érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Végső megoldásként fogom magam és odaülök az ágyam szélére, távolabb tőle, de nem telik bele pár másodperc, egyből megbillen a matrac, mert ő is leül.
Most… itt fogunk ülni egymás mellett, míg fel nem kel a nap? Vagy most mi lesz? Reszketegen veszek levegőt és a kezeimre meredek, mintha azokból ki tudnám olvasni a megoldást, de maximum csak annyit tudok, hogy az életvonalam még mindig csak a tenyerem felét szántja végig. Megint eszembe jut, mit tehetne velünk és…
Bekúszik a képbe a keze, amivel megfogja az enyémet és annál fogva húz közelebb magához, hogy egymáshoz érjünk.
- Mire gondolsz? – kérdezi meg, ahogy átkarolja a derekam, és érzem, hogy teljesen sakkban tart. Szégyenlősen húzom össze magam és pislogok valahová oldalra.
- Hát… hogy mi lesz most.
- Sok mindent tudunk csinálni hajnalig – leheli a fülembe, amitől megborzongok és még erősebben tépkedem a pulcsim ujját.
- T… tényleg? Például?
- Mondjuk… megismerkedhetnénk – jegyzi meg, ujjaival hullámzón végigdobol az oldalamon. – Mindent tudni szeretnék rólad.
- Mindent? – kerekednek el a szemeim és felnézek rá döbbenten.
- Mindent – bólint és az orrát az enyémhez simítja, amitől a lélegzetem is elakad. Jaj, Istenem, miért csinálja mindig ezt? Nem tudom, mitől éghetne még ennél is jobban a képem, ekkora zavarban a legutóbbi iskolai bálon voltam, mikor kiderült, kihíztam a zakómat.
- Akkor… hát… kérdezz tőlem, és ha tudok, válaszolok – sütöm le a szemeimet.
- Van barátnőd? – érkezik az első kérdés, szinte villámként. Kicsit összevonom a szemöldökeimet, de nem értem, miért lényeges is ez.
- Nincs… - ismerem be. Nem is volt sosem rendes, aki…
- És barátod? – folytatja tovább a kikérdezésem. Mégsem érzem tolakodónak vagy akármilyennek, mintha egyszerűen csak… beszélgetnénk. Különös…
- Ó, belőlük sok van – bólintok, még egy kis mosoly is kerül az arcomra, ha rájuk gondolok. Egyből le is lohad, megint csapdába estem. Remélem nem kérdezi meg a nevüket… nem fogom soha elmondani neki, nehogy bántsa őket! Mostantól odafigyelek, mit kérdez!
- Nem a kis barátaidra gondolok – mosolyodik el és simít lentebb a kezével a derekamon, le a csípőmre.
- Hanem…? – értetlenkedek, nem értem, mire akar kilyukadni, vagy most konkrétan mire kérdezett rá.
- Olyan, mint a barátnő egy párkapcsolatban, csak fiúban – súgja az utolsó szót a hajamba és szagol bele, majd a kezét leveszi a csípőmről és végigsimít az ágytakarómon, mintha egy pókot akarna lesöpörni róla.
Még pislogni is elfelejtek, akkorára kerekednek a szemeim és bámulok rá tátott szájjal, hogy szerintem lelát a moziban megevett ételekig.
- Ennek a reakciódnak igazán örvendek, Jonathan – kezére, amivel eddig a takarón simított végig, hátul rátámaszkodik, így félig mögém kerül.
- Én is… - szusszanok fel. Na, végre, nem érzem úgy, hogy megsértettem, megbántottam, vagy felmérgesítettem volna, hanem elismerte, hogy végre valami pozitívat kapott. Hál’ Istennek, maradjon is így a kedélyállapota, addig jó nekünk is!
- Örülsz, hogy örülök? Vagy annak örülsz, hogy nem volt még férfi az életedben? – mosolyodik el kicsit szélesebben.
- Hát, mindkettő szerintem… - válaszolom tétován, mire halk nevetést hallat. Inkább kérdezzen valami mást, mert ez a párbeszéd megint kezd számomra ismeretlen vizekre evezni. Legnagyobb meglepetésemre meg is teszi:
- Sosem gondoltál még rá?
- Nem… - hápogom.
- Nem is néztél utána? – hunyorodik el, amitől úgy érzem, elnyel az ágy. Micsoda? Melegpornót nézni? Uramisten!!
- Van egy barátom, aki érdeklődik utána, de én nem igazán.
- És ő érdeklődik irántad? – vonja fel a szemöldökét és látom, megint nyitná a száját, de gyorsan közbevágok, mielőtt még félreértené ezt az egészet.
- Ő lány!
- Ó, igen – támaszkodik meg kényelmesebben, elgondolkodva kissé. – Ez manapság nagy divattá nőtte ki magát. Az én időmben a mindennapok részét képezte.
- Tényleg? – hüledezek. Az ő idejében? Ez mit jelent? Tényleg, ha vámpír, akkor idősebbnek kell lennie, de túl megtévesztő a kinézete, hiszen üzletembernek néztem elsőre is. Vajon mikor születhetett, hogy ezt így mondja? Ráadásul úgy, hogy ott elfogadott volt az… az. – Hogy érted azt, hogy a te…
- Most nem én kérdezek? – érzem meg hideg száját a fülemnél, ajkai közé veszi azt, de nem lesz nyálas, semmi, csak… jaj… nem akarom ezt, nagyon nem akarom…
- Jaj, de, bocsánat… - szorítom össze a bokáimat az ágy alatt és hunyom le szorosan a szemeimet.
|
| Luka Crosszeria | 2014. 06. 22. 22:52:36 | #30323 |
Karakter: Clodius
Megjegyzés: Nyominak
– Mivel kér… ed?
Gyorsan tanul a fiú.
- Veled – lehelem felé.
Igen, veled. A csodás ujjaidról is lenyalnám a cseppeket.
- Mármint… ízesítőt – motyogja.
Kis buta, azt hiszed, ennyire hülye vagyok?
- Te hogy szereted? – támasztom meg a fejem.
Jobban belegondolva… még sosem ittam teát. Legalábbis ezt a… minek is hívják? Filterest nem. Visszataszítónak találom azt az apró zsákot a kis surrogó darabkáival. Irtózok tőle.
- Cukorral és sok citrommal… - felel.
Cukor és citrom. Bár emlékeznék az ízükre.
- Nekem jó lesz ízesítés nélkül is – felelem végül.
Látom, hogy szinte nem is hallja, amit mondok. Nagyon nem figyel rám. Szívesen belepillantanék a fejébe, de nem akarom elrontani a játékot. Eddig mindig meg tudtam állni, nem fogom most elrontani.
– Min gondolkodsz? – kérdem érdeklődve.
- Nem… nem fontos! – hebegi.
Felbontja a tea filteres dobozt. Szinte hullámként csap meg az illatáradat. Túl erős, egyáltalán nem tetszik nekem. Elnyom minden mást, amire figyelhetnék. Például rá. Erre a kis illatozó tüneményre.
- Engem érdekel – felelem.
- Miért? – kérdi, majd ijedten felém néz – Bocsánat…!
Kis édes, miért kérsz bocsánatot a kíváncsiságodért?
- Mert te is érdekelsz. Nagyon is.
Egy őszinte vallomás, remélem, értékeled, kis hópehely.
- Tessék, itt a tiéd… - tol elém egy bögrét.
Lenézek a kezemre. Az enyém? Mind a kettő? A szépséges ujjaiddal együtt, ugye? Már alig várom, hogy újra a kezembe foghassam. Milyen forrók lehetnek, hallom, ahogy áramlik beléjük az élet.
- Jobb lenne, ha a kanapén ülve innánk meg – javaslom.
Ott sokkal egyszerűbb mókázni, nincs közöttünk ez a förtelmes konyhapult sem. Igazából semmi sem lesz köztünk, csak a ruháink, amin akkor változtatunk, amikor akarunk.
- Kényelmes így nekem… állva is! – szabadkozik.
Hát persze, nekem lenne legjobb állva, de nem ettem már napok óta, így lehetetlent akarnék.
A kanapéhoz sétálunk, kényelmesen leülök mellé, mire a tévé felé pillant.
- Úristen!! – nyög fel.
Értetlenül pislogok rá, fogalmam sincs, mi lelte. De az arcát elnézve, valami igencsak meglepte. Ez tetszik, olyan szép a szája, ahogy lassan elnyílik a csodálkozástól. Vigyorogva húzódok közelebb hozzá, a teste melege vonzza az enyémet. Olyan energia árad belőle, amelyet szívesen magamba szívnék. Már rég nem éreztem hasonlót… rég voltam ilyen közel valakihez anélkül, hogy ne akartam volna ártani neki. A kedvemre való ez az este.
Látom, hogy menekülne, az izmai ösztönösen megrándulnak. A karjára fogok, majd mielőtt elnyílna a szája, a tenyerem tapasztom az apró pokolnyílásra. Még csak az hiányzik, hogy a kiskakas rókát kiáltson.
- Csss. Nem akarod, hogy édesanyád felébredjen, ugye? – kérdem csendesen minden rosszindulat nélkül. – Tökéletes ez nekünk így, kettesben.
Igen, kettesben, csak te és én. Lágyan szorítom a száját, hallom az ideges lélegzetvételeit, ahogy a mellkasa szaporán emelkedik és bukik alá. Nem ér hozzám, csak bámul a félelemtől csillogó szemeivel. Szaggatottan engedi ki a levegőjét, majd bólogat. Tehát megértette. Mosolyogva simítok fel a karján, majd az arcához hajolok, és a homlokára csókolok. Finom illat árad a hajából, a bőréből. Igaz, kissé kesernyéssé teszi a félelem szaga. Ennek nem örülök. Lassan a pulóvere és a pólója közé fúrom a kezem, hogy még jobban érezhessem a testéből áradó forróságot. Érzem, ahogy a félelme a végtelenségig fokozódik. Hát retteghetsz még ennél is jobban tőlem?
Rezignáltan szusszanok, majd lassan lekászálódok róla. Azt hiszem, egy cseppnyi örömöt mégsem tilthatok meg magamnak. Elveszem a tenyerem a szájáról, érzem az apró nyálfoltokat, amik a bőrömhöz tapadnak. A számhoz emelem a kezem, és végignyalok rajta. Már nagyon vágyom rá, hogy „személyesen” is érezhessem az ízét.
- Mint azt már az előbb is mondtam, nem foglak bántani – jelentem ki.
Megint közelebb húzódok hozzá, azt akarom, hogy lássa be végre: ha bántani akarnám, már nem élne.
- Ugye nem arra készülsz, hogy megvonod tőlem azt a csodálatos hangod, egészen reggelig? – sóhajtok fel.
Túlságosan csendben van.
- Miért me… meddig akarsz maradni? – kérdi.
- Pirkadatig. Természetesen – felelem könnyedén.
Hiszen elmondtam… vámpír vagyok. Azt hiszi, még nappal is itt fogok maradni?
- Addig… mi lesz? – kérdi félénken.
A combjára markolok, lenne pár elképzelésem. Például hogy mezítelen vonaglik rajtam. Ó, nem… ma még nem. Talán mezítelen sétálgat előttem, igen, ez már tetszik. Majd csak a szemeimmel falom fel. Esetleg pirkadat előtt meg is csókolom. Szintén remek tervnek ígérkezik. Viszont ezzel a fene reszketéssel kezdenem kell valamit, mert nagyon zavar. Tisztán érzem tőle a hulla voltom minden hátrányát.
- Zavar, hogy hűvös a kezem? – kérdem.
Meg sem várom a választ, a pulton gőzölgő bögre felé lépdelek. A kezembe veszem, hirtelen elzsibbadnak az ujjaim. Mennyire szeretem. Visszasétálok hozzá, majd leülök hozzá.
Csodálkozva bámul rám, már megint azt a mulatságos arcot vágja. Elvigyorodok azon, ahogy néz. Olyan, mintha minden pillanatban meg tudnám lepni valamivel. Meg is akarom.
- Nem kérded meg, hogy érzem magam? – nézek le a teára.
Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai. Bizony, Jonathan, pocsék házigazda vagy!
- Hogy érzed magad? – krákogja.
- Jobban lennék, ha a hangodat is hallhatnám – bököm meg a vállammal finoman az övét.
Zavartan vakarja meg az alkarját, majd a pulóvere ujját kezdi gyürködni.
- Hát akkor… beszélgessünk.
A szemeim forgatom, ilyen nehezen még egy udvarlásom sem ment… vagyis… inkább ennyire még nem féltek tőlem. Ez letaglóz. Mélységesen.
- Félsz tőlem, Jonathan? – hajolok hozzá.
Nagyot nyel, az ujjai elfehérednek, ahogy a pulóverét szorítja.
- Igen…
- Miért? – simítok fel a karján.
Rám villantja a tekintetét, és még csak gondolatolvasónak sem kell lennem ahhoz, hogy megértsem, milyen gondolatok cikázhatnak a fejében.
- Utoljára mondom, nem akarlak bántani – simítok fel az egyik tincsére.
Finoman sodorgatni kezdem a végét az ujjaim között, a szemem egy pillanatra sem veszem le az arcáról.
- Előbb sétálnék ki a napra, semhogy ártsak egy ilyen tüneménynek – vigyorodok el, majd hajolok a füléhez.
Finoman felhúzza a vállait, a szemei elkerekednek. Szórakozottan tűröm a haját a füle mögé, majd csókolok a hegyére.
- Miért én? – kérdi halkan.
Alig vártam ezt a kérdést.
- Több okból kifolyólag is. Először is, mert csodás az illatod.
- Igen… ezt már… mondtad.
- Örülök, hogy megjegyezted – simítok végig az arcán.
Lassan az álla alá nyúlok, és magam felé fordítom az arcát. Kissé sápatag, de legalább már nem a kezemtől.
- Meg fogsz enni?
Meglepetten ráncolom a homlokom, érzem, ahogy néhány pillanaton belül elemi erővel tör ki belőlem a nevetés. Még az utolsó pillanatban elfojtom, így csak egy idétlen vigyorba torzul az arcom.
- Te randevúzol a marha steakeddel, mielőtt megeszed? – kérdezek vissza.
- Hát… nem sűrűn – rázza meg a fejét.
- Akkor remélem, megkaptad a választ a kérdésedre – hajolok közelebb hozzá.
Még mindig megrezzen, ha a közelében vagyok. Kezd nagyon frusztráló lenni.
- Abbahagynád? – fúrom az orrom a hajába.
- Micsodát? – kérdi ijedten.
- Hogy úgy reszketsz, mint akit ráz az áram – csókolok a tarkójára.
- Bocsánat – bólogat.
- Megmutatod nekem a szobádat?
Nagyokat pislogva bámul rám, ahogy az arca elé hajolok. A szája sarka finoman megmozdul, szinte hallom, ahogy a fogát a szája belsejébe vájja.
- Ühüm – bólint egy nagyot.
- Pompás – engedem el az arcát, majd állok fel.
Az eddig gőzölgő tea hidegen kuporog a bögrémben. Azt hiszem, ezért nem tudnak a hóemberek teázni.
Feláll ő is, majd toporogva megáll előttem. Leszegem az állam ahogy bámulom. Nos? Ki menjen elsőnek?
- Nem tudom, merre – játszom az eltévedt turistát.
Pontosan tudom, hogy a földszinti szoba az övé. A ruháiból áradó illat elárulja. Van valami sajátságos vonzereje, ami már az ideérkezésemkor is azt az elhatározást csalta ki belőlem, hogy ott fogjuk először elhálni a nászunkat.
- Erre – markol bele a pulóverébe, majd megindul az említett szoba felé.
Bravúros következtetés, Sherlock! Az érzékeim még ilyen tompán is kiválóan működnek. Igaz, mintha felkapcsolt reflektort keresnék az éjszakában… ezt a mennyei illatot bárhol felismerem… bármilyen messze is legyen.
- Hát… ő… itt lakom – tárja fel az ajtót.
Kis híján megszédülök, ahogy ismét illatáradat rohamoz meg. Körbeölel, a mellkasomnak feszül, a nyakam cirógatja. Mosolyogva lépem át a küszöböt, majd pillantok körbe. Nem igazán látok túl az illatfelhőn, ám az első dolog, ami megragadja a figyelmem, az ágy melletti éjjeliszekrény. Egy üvegtál tele mindenféle apró csecsebecsével. Biliárdgolyó, kavics, sörnyitó… koncertjegy?
- Szereted a Dropkick Murphyst? – emelem fel a fekete, lyukasztott jegyet.
- Fogjuk rá… ismered őket? – néz rám meglepetten.
- Ismerem néhány számukat – bólogatok, majd teszem le a jegyet a helyére.
Tovább kutakodok, a polcokon heverő könyvek gerinceit kezdem olvasgatni.
- Te… te szoktál zenét hallgatni? – kérdi kis csend után.
- Persze – fordulok hozzá meglepetten.
Legalább olyan megilletődve nézhetem, ahogy ő engem.
- Azt hittem… hogy ti olyan… klasszikust hallgattok.
- Természetesen. És göndör parókában tombolok egy Bach koncerten – bólintok, majd fordulok vissza a könyvekhez.
Igazság szerint gyűlölöm a klasszikus zenét. Legalábbis az unalmas, 40 perces zongorajátékokat. Egyáltalán nem érdekel, mennyire mesterien csodálatos.
- Gondolom, meglepetés, de szoktam filmeket is nézni – téved a tekintetem a dvd kupacára.
- Van tévéd? – lép fél lépésnyit közelebb.
- Arra a zajongó dobozra gondolsz? Igen, de én trubadúrládának hívom – mosolyodok el, majd pillantok felé.
Zavartan pislog rám, de úgy érzem, már kicsit emberibbnek érez, mint eddig.
- Egy világ omlott össze bennem, mikor megláttam a Foxon a Walking Deadet – sóhajtok fel. – Gyűlölöm a divatsorozatokat.
- Én… én is – mutat magára vontatottan.
Halványan mosolyogva pillantok rá, majd fordulok teljesen felé. Kezdem egész otthonosan érezni magam itt. Vele.
|
| Meera | 2014. 06. 22. 17:09:43 | #30315 |
Karakter: Jonathan Cavanaugh
Megjegyzés: ~ Clod bácsi
- Félsz? – suttogja, amibe az egész agyam berezonál. A térdeim úgy reszketnek, hogy erősebben nyomom az ujjaimat a falba, hogy valami kapaszkodóm legyen. Minden idegszálam vibrál, várom, hogy fájjon, bántani fog, engem is, lehet… lehet anyát is! Könyörgöm, akkor inkább… engem és csöndben, de őt ne! Ne bántsa!
- Mit akar tőlem? – olyan a hangom, mintha most szálltam volna le a bicikliről. Szinte fulladok, alig bírom magamból kipréselni a létfontosságú kérdéseket. Mit vétettem? Miért jött be csak úgy a házba? Ki akar rabolni minket? Nincs itthon pénz, sosem tartunk itthon annál többet, mint amire szükségünk van heti szinten…
Felvonja a szemöldökét, amitől még jobban elönt a páni félelem, a mellkasom szétveti a rémület. Ne! Nem akartam felidegesíteni! Bocsánat! Jaj, Istenem, mit csináltam, amiért ezt érdemlem? Sosem drogozok, nem iszok, csak néhanapján, de nem vagyok részeges! Jók a jegyeim, sosem volt még rám panasz, próbálkozom már a nyelvvizsga gondolatával is megbarátkozni, dolgozom is, nem kérek mindig zsebpénzt! Lopni sem loptam, soha! Jó, talán egy szalvétát, de egy szalvétáért?!
Látom, ahogy mozog a szájában a nyelve és halkan felnevet. A gerincem szinte ívbe áll, megdermedek még a levegővételben is.
- Udvarolni.
A szó minden mást kitöröl a levegőben, úgy lóg ott, mint egy vizes póló a dróton. Úgy nézek rá, hogy szabályosan fájnak a szemgolyóim, lehet ki is robbannak. Mit… mit csinálni??
- Te… tessék? – még a szám is elnyílik, nem tudom megfejteni ezt a választ. Most szivat? Jól szórakozik? Biztos nagyon viccesnek találja, hogy halálra rémíti az áldozatát… Nem akarok áldozat lenni! Ég a torkom és kapar, a szám teljesen kiszárad, a bordáimat vadul veri a pánik. Egyszerűen csak az arcomba nevet, amitől újfent kiráz a hideg, még a lábujjaim is görcsbe szorulnak a zokniban.
- Ugye nem hitted, hogy orvul az életedre török? – közeledik, majdhogynem egy lépés választja el tőlem. Lüktet minden izmom, a fejem hasogat, a mellkasom összeszorul ettől a közelségtől. A gyomrom és a torkom szinte lángol.
De! De azt hittem! Csak úgy beengedtem egy vadidegent a házba! És így beszél! Mégis mit gondolnék, ha nem azt, hogy kárt akar tenni bennem vagy a családomban? Minden korty levegőt megragadok és a tüdőmbe préselek, mintha bármelyik pillanatban a vérembe fullaszthatna. Lehet kés van nála… vagy fegyver!
- Nyugodj meg, ha bántani akartalak volna, már az ajtóban neked támadok – fog rá a derekamra, én pedig normális esetben megugranék, hogy egy ismeretlen férfi fogdos, most viszont csak teljes görcsben tudom mindenemet összeszorítani. A szemeimet nem merem lehunyni, a fenyegetés teljesen közelről jön. Nem bírnám becsukni a szemem, figyelnem kell rá! Mit akar? Miért fogdos?
Ekkor jut eszembe… Azt mondta udvarolni akar! De hát ő egy férfi! És én is az vagyok… vagyis leszek egyszer, ha Isten is úgy akarja. Annyira ijesztő, rettenetesen félek tőle, mintha valami rossz lenne ami árad belőle, és ő maga a forrás még rosszabb. Nem tudom mire véljem, jóképű és elegáns, zakó és ing, ez minden, de könyörgöm, az ilyenek nőcsábászok és nem…
- Magával futottunk össze a parkban! – kiáltok fel, ahogy azonosítani tudom. Azért volt ilyen ismerős! Ott volt, mikor jöttünk el a moziból és mentünk a pubba! Megint felnevet, elszorul a torkom tőle. Azóta… követ? Követ engem? Hazáig követett? Hányan lehetnek? Lehet többen is vannak!
- Hát emlékszel rám? Ez megtisztelő – fogja meg a kezem, majd a szájához vezeti. Egy pillanatra elképzelem, ahogy beleharap, de helyette… kéz… kézcs… kézcsókot ad?? Teljesen elhűlve és lángoló testtel állok előtte, ahogy a tekintetével rabul ejti az enyémet. Jézusom! Mit művel? Most… most ő meleg? Egy szatír? Kinézett magának engem és eldöntötte, hogy ma éjjel tönkretesz? De miért engem, miért, hol, mikor… minek?
Ekkor tűnik fel… ez a szem nem is tea színű, hanem vörös!
- Bocsáss meg, ha túlontúl rámenősnek tűnnék – simít megint a derekamra, az arcával az enyémhez kezd közelíteni, a szívem félrever, félek, hogy átkerült a jobb oldalra. Az orrát végighúzza az arcomon, úgy lapulok a falnak, mintha lehetőségem lenne rá, hogy beleolvadjak. Mi ez? Nagyon hideg a bőre… Mi ez? Miért csinálja? Nem értem… És ez a szóhasználat, ez a modor, ez a viselkedés… Honnan jött? Mikor a nyakamhoz görnyed, belém hasít az az ostoba gondolat, az a felismerés, hogy ez a férfi egy…
Vámpír.
Most fog megharapni! Édes Istenem most segíts meg!!
De nem történik semmi ilyesmi, helyette egy hosszabb csókot nyom a bőrömre, de ettől sem érzem magam megkönnyebbültnek, csak iszonyatosan hülyének. Hogyne, persze, egy vámpír… Bree állandó áradozásai az ilyen eszement vámpíros könyvekről és sorozatokról…
- Kérem! – szusszanok fel gyorsan.
Megilletődve száll ki végre a nyakamból, a vérem úgy zubog, hogy várom, mikor kezd el vérezni az orrom.
- Igen? – fordítja a fejét egyenesen a számhoz, de ahelyett, hogy a szájából forró levegő csapná meg az enyémet, nem érzek semmit sem, csak egy kisebb szusszanást, mintha egy semleges fuvallat szállna ki a száján. Milyen hűvös a teste, az egész olyan metszően hideg!
- Nagyon átfázhatott… biztos nem kér egy teát? - kérdezem gyorsan, gondolatban imádkozni kezdek, hogy hadd nyerjek egy kis időt… Hátha tudok telefonálni suttyomban, vagy csak anyának szólni… Nem, ne! Anyát ne!
- Ha ennyire szeretnéd – egyezik bele egy vállrándítással és végre eltávolodik tőlem. Szabad út nyílt! Azonnal rálépek és a gáztűzhelyhez menekülök előle. Felpipiskedek a szekrényhez és reszkető kézzel fogok egy kannát, majd töltök bele vizet a csapnál.
Úristen, úristen, úristen! Mit csináljak most? Nem vághatom fejbe egy serpenyővel… vagy mégis? És ha odavágom a kotlát? Az evőeszközös fiókba kellene belenyúlnom, benne van apa húscsontozó kése… De… eddig semmit nem csinált, a falnál történteket meg rögtön elfelejtem, ahogy próbálok rájönni, miképpen távolíthatnám el gyorsan és fájdalom-mentesen a házból.
- Valami baj van? – kérdez rá.
- Ó! Nem, nincs! – rázom meg a fejem. Nem szabad felidegesítenem, nem szabad! Még a végén másképp dönt és bántani akar. De ki tudja, hogy nem akarja-e még mindig azt, csak szórakozik? Összeszorítom a számat, mikor meglátom, hogy felvonja a szemöldökét.
- Azt hiszem, ez nincs teljesen így – mér végig, hirtelen érzem nagynak tőle a ruháimat. El akarok bújni bennük… Nem tudom, miért feszegeti ennyire a témát, hogy félek tőle, hiszen nyilvánvaló! Biztos ez is egy perverzió, hogy szereti, mikor félnek tőle…
Muszáj lesz válaszolnom, különben még felmérgesítem…
- Egy pillanatra azt hittem, hogy valami vámpír… vagy ilyesmi – dünnyögöm csak úgy magamnak. Még a gondolat is nevetséges, hogyan voltam képes akár egy kósza pillanatig is azt hinni, hogy ez a férfi egy vámpír… Pedig úgy néz ki, túlságosan is szép, hideg, ahogy beszél, amit művelt eddig… De tuti nem! Csak sokáig állt kint, míg követett, ez lehet a magyarázata, hogy ennyire hideg a bőre. Igen! A szeme is azért ilyen, mert rossz a világítás. Nem is merem felkapcsolni a kis spot lámpákat…
- Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az is vagyok.
A kannáról elfordítom a tekintetem és majdhogynem kigúvadó szemekkel nézek rá. Ez most hülyít. Tuti. De miért mondja ilyen balta arccal?? Ez az ember nem normális, még hogy vámpír! Vámpírok nem léteznek, csak ezekben a gyökér amerikai tucat történetekben. Próbálom magam ezekkel az érvekkel győzködni, és helytállónak bizonyulnak. Oldalra billenti a fejét, mint valamiféle torz ragadozó és élvetegen elvigyorodik.
- Nem hiszel nekem?
- Nem igazán – vallom be, de igyekszem puhítani a mondandóm lényegét, mielőtt még megfojt, vagy a gáztűzhely lángja fölé tartja a fejem. A legkevésbé sem szeretném felidegesíteni, vagy magamra haragítani, Isten ments!
- Szükségtelen lenne bemutatót tartanom, jól sejtem? – rázza meg a fejét. Igen! Igen! Teljes mértékben szükségtelen! Nem akarom, hogy a beszéden kívül másra is használja a száját, uram Isten!
- Óh, hát… nem akarom, hogy belém harapjon – igyekszem hamar lefixálni, hogy semmi ilyesmi morbid dolgot nem szeretnék, hogy megtörténjen, még ha a sima fogaival is csinálja. Mert nem vámpír. Nincs agyara. Semmi. Csak egy őrült férfi, aki betört a házunkba. Mit betört, te jóságos ég…
Én engedtem be!
A felismeréstől izzadni kezdek rémületemben.
- Azt senki sem szeretné – vigyorog továbbra is, az egész lénye sejtelmes, rettegést vált ki belőlem. Nem vámpír, kizárt, hogy vámpír. Ez egy bolond, lehet kiengedték az elmegyógyintézetből éjszakára. Úgy néz ki, mint egy sikeres üzletember. Azok általában hamarabb bolondulnak meg, mint mások, nem?
Még nem forrt fel a víz, áll be a csend a beszélgetésben, zavaromban – hogy nem tudok mihez kezdeni ezzel az egésszel -, az ujjaimat kezdem ropogtatni és nyújtani, ránézni sem akarok. Annyira abszurd, teát főzök annak, aki az életemre törhet… Ráadásul ahogy kezet csókolt! Meg a nyakamba hajolt… Megborzongok a gondolattól, ahogy újra az eszembe jut. Érzem, hogy most is néz, amitől nyelek egyet.
- Még meg sem kérdezted a nevem – dől át a pulton. Kapok ezen az alkalmon is. Legalább nem gondolkodik azon, hogyan öljön meg.
- Tényleg… izé… hogy hívják?
- Brian Lane – érkezik a válasz. Debil módon az első gondolat, ami eszembe jut, hogy meg fogom nézni az interneten, amint ezt túlélem. Biztos valami sikeres üzletember vagy vállalkozó. Most… köszönnöm kellene neki? Miért nyomakodik ilyen közel?
- Oh… hello, Brian – üdvözlöm zavartan. Te jó ég, ez annyira kínos és kellemetlen, iszonyúan zavaró, mi a fenét kezdjek most? Teljes mértékben ő uralja a helyzetet, tudom, hogy esélyem se lenne ellene, ha megtámadna. Még ha… harapok és rugdalózok közben, simán elkap.
- Hello, Jonathan – megint vigyorog, a jóképű arcot megint átszeli a félelmetes mosoly. Jaj, Istenem! Honnan tudja a nevem?? A számra harapok aggodalmamban.
- Mit tud még rólam?
A családomról? A barátaimról? A szokásaimról? Az iskolámról? A munkahelyemről? Lehet nem csak ma követett, hanem… régóta figyel! Elhűlve meredek rá és várom a választ. Istenem, könyörgök, add, hogy azt mondja, hogy a nevemen és ezen a házon kívül nem tud mást… Kérlek…
- Hogy hol laksz, vannak szüleid és elképesztően finom az illatod – válaszolja, megrémülök, mikor a térdkalácsát meglátom felbukkanni a pult mögül.
- Értem – nyugszom meg némileg. Mást akkor nem tud. Akkor örülök… egy kicsit… - És… nekem mit kellene tudnom magáról?
Hogy nem vagyok vámpír. Ez a válasz. Egyszerűen csak gyilkos vagyok. Nem, ez sem lenne jobb. Ráadásul a vámpír gyilkos is. Jaj, Istenem! Szereti az emberhúst. Nem! Az a hülye darabolós film… Mániákus gyűjtögető? Remélem körömdarabkákat gyűjt… vagy hajszálakat…
- Hogy gyűlölöm, ha egy ilyen csinos teremtés magáz – szagol bele megint mélyen a hajamba, legszívesebben elhajolnék előle, kirohannék az ajtón el a nagyvilágba. Hiába csábít a gondolat és minden porcikám ezt kívánja, hogy minél messzebb legyek tőle… nem akarom, hogy ingerült legyen. És nem hagyhatom itt egyedül a házban! Anyával!
Csin… csinos teremtés…?
- Akkor… mit kell tudnom… rólad? – már tegezem is a betolakodót, aki egyszerűen csak besétált a házunkba éjnek évadján. Nagyszerű, gratulálok! Lehet mégis be kellene nyúlnom a késért a fiókba? Amíg kiveszi a sebből, felszaladok anyához? De hogy megyünk el, ha itt lesz lent? Feljön utánunk…
- Lássuk csak… szeretem a forró fürdőket – súgja a fülembe, amitől megremegek. Mintha valahonnan a pokol mélyéből szólna, olyan mély.
- Az jó – helyeselek.
- Igen… főleg, ha te is ott vagy – vigyorog rám, amitől úgy érzem, megszédülök. A háttérben hallom, ahogy lubog a víz.
- Kész a tea! – fordulok el tőle gyorsan, hogy elzárjam a gázt a kanna alatt. Leveszem a tetejét, felcsap a gőz belőle, közben végig érzem magamon a tekintetét. Te jó isten, miért bámul folyton? Ha szereti a forró fürdőt, akkor ráboríthatom a forralt vizet is? Jaj, úgysem merem… – Mivel kér… ed?
- Veled – beleborzongok a válaszba, a lenti szekrényekhez botorkálva szedem ki a cukrot, a mézet és a citromlevet. Istenem, menjen már ki! Menjen el a dolgára, és engem hagyjon békén! A szívem fájdalmasan lüktet, szabályosan fáj, ha levegőt veszek.
- Mármint… ízesítőt – motyogom halkan, nem merek hátranézni.
- Te hogy szereted? – kérdezi, mire csak hátra kell fordulnom, nem bírom leplezni a meglepettségem. Hogy én hogy szeretem? Ez most miért fontos? Miért akarja tudni? Tök mindegy, válaszolnom kell, mielőtt baj lesz…
- Cukorral és sok citrommal… - vallom be.
- Nekem jó lesz ízesítés nélkül is – mosolyodik el, megint úgy nézeget, mintha valamiféle puccos, magas sarkúban táncoló topmodell lennék. Egyszerűen nem bírom felfogni, miért néz így, ettől csak még jobban berezelek tőle… hallottam híreket és olvastam is, hogy elrabolnak és megerőszakolnak fiúkat, de… egy ilyen férfi hatszor szebb… fiúkat találhat magának, ha akar. El sem tudom képzelni, hogy megcsókoljon, vagy akár bármi mást csináljon velem… Hamarabb képzelem el, hogy darabokra szed egy bárddal. Nem akarom, hogy darabokra szedjen egy bárddal… – Min gondolkodsz?
Meghökkenek a kérdésen, erősebben szorongatom a teafilteres dobozt, amit a fenti polcról vettem le. Ráz a hideg folyamatosan, nekem is jó lesz a tea…
- Nem… nem fontos! – bontom fel a tetejét és pánikszerűen válogatni kezdek benne, hogy találjak két egyformát és a kannába tehessem.
- Engem érdekel.
- Miért? – bukik ki belőlem a kérdés, de abban a pillanatban meg is bánom és összeszorítom a számat. – Bocsánat…!
- Mert te is érdekelsz. Nagyon is.
- Tessék, itt a tiéd… - fogok egy nagyobb bögrét, beleteszem a filtert, majd elé téve fordulok a kannáért, visszafordulva pedig ráöntöm a forró vizet. Egész végig az arcomra mered, majd a kezemre terelődik a pillantása. Leteszem a kannát, gyorsan lehúzom a pulcsim ujját és a tenyerembe gyűrkélem a szövetet, úgy nézek valahová a pultra, még véletlenül se a szemébe.
- Jobb lenne, ha a kanapén ülve innánk meg – mondja, én pedig határozottan érzem, hogy égnek áll a hajam. Főleg mikor látom, hogy készül is beteljesíteni, amit mondott. Sietősen öntök az én bögrémbe is, legalább hogy húzzam az időt.
- Kényelmes így nekem… állva is! – bólogatok, de mikor látom, hogy nem tágít, fogom a sajátomat és kelletlenül ballagok oda a kanapéhoz, hogy leüljek rá. Az ölembe teszem a forró bögrét, az összes ujjammal markolászom. Csak rájövök, hogy piszkosul forró, így átteszem a kávézóasztalra. Leül mellém, de mikor nem látom meg a tükörképét a tévé visszatükröződő képernyőjén, felkiáltva menekülök odébb a kanapén. - Úristen!!
Ez érzéki csalódás, ez valami izé… tuti csak koszos vagy valami, le kell majd tisztítanom…!
Zaklatottan meredek rá, látom, ahogy vigyorogva húzódik közelebb a kanapén. Rögtön mozdulnék, hogy kivágódjak a párnákról, de óvatosan megfogja a karom a könyökömnél és visszahúz. Elnyílik a szám, hogy felordítsak a páni félelemtől, de a kezét a számra tapasztja.
- Csss. Nem akarod, hogy édesanyád felébredjen, ugye? – kérdezi halkan, kitágult szemekkel meredek rá, ahogy a karfának szorul a hátam. A vörös szemekbe bámulva reszketek, mint a kocsonya. Ez egy vámpír! Vámpír! Meg fog ölni, meg fog ölni minket, kiszívja az összes vérem, vagy ami rosszabb, ilyenné fog engem is tenni! Nem akarok másokat bántani! Élni szeretnék! – Tökéletes ez nekünk így, kettesben.
Idegesen fújtatok a tenyerébe, úgy érzem szétreped a mellkasomon a póló, olyan szaporán kapkodom a levegőt, de nem merek a kezére fogni, hogy elhúzzam a szám elől. Bólogatok, hogy megértettem. Megrémülök, mikor látom, hogy megint közeledik, szinte teljesen rám dől, kezével, amivel eddig a könyököm fogta, most felsimít a karomon. Ledermedek, mint egy nyúl, mikor a homlokomnál a hajamba belecsókol, és a pulcsi meg a póló közé dugja a kezét.
Meg fog ölni, meg fog harapni! De előtte még eljátszadozik velem! Nem akarom, Istenem, ne! Igyekszem minden erőmmel visszafogni a sírást, ami sikerül is, hála annak, hogy lepakolja magát rólam és visszadől a támlához. A kezét, amit a számra szorított, a sajátja elé húzza és… belenyal?
Szinte rimánkodok érte, hogy elájuljak.
- Mint azt már az előbb is mondtam, nem foglak bántani.
Nem tudok, nem merek, és nem is akarok megszólalni. Megint közelebb jön, a combja az enyémhez ér, a nadrágon keresztül érzem, hogy ez is mennyire hideg. Átölelem magam a karjaimmal, de végül úgy döntök, magamhoz veszem megint a teásbögrét és azt szorongatom inkább. Vészhelyzetben ráborítom…
Kit akarok áltatni, úgysem merném…
- Ugye nem arra készülsz, hogy – idegesen ugrik egyet a gyomrom. Tudja! Tudja, hogy le akarom önteni! - megvonod tőlem azt a csodálatos hangod, egészen reggelig?
Ah, ah, hál’ Isten!
Vagyis… micsoda?
- Miért me… meddig akarsz maradni? – kérdezem tétován, remegő lábakkal. Iszonyodom a választól.
- Pirkadatig. Természetesen.
- Addig… mi lesz? – nyelek egyet. A kezét a combomra teszi, finoman megnyomja, gondolom zavarja, hogy reszket. Igyekszem legyűrni az ingert, meg azt is, hogy megint hozzám ért.
- Zavar, hogy hűvös a kezem? – kérdi hirtelen. Rákapom a tekintetem, mire fogja magát, feláll, a konyhapultról elveszi a bögréjét, majd visszaül, és a két kezébe fogja. Megkönnyebbülök, hogy legalább nem engem fogdos velük.
Most… megmelengeti nekem?
Kikerekedett szemekkel bámulok rá, mire csak elvigyorodik, én pedig inkább lesütöm a tekintetem egyenesen a bögrébe. Te jó Isten, csak sikerült megsérteni… összébb húzom magam ültömben.
|
| Luka Crosszeria | 2014. 06. 11. 23:35:37 | #30142 |
Karakter: Clodius
Megjegyzés: Nyominak
Mérgemben összegyűröm a telefonszámot, majd újból a gyerekek felé pillantok. Valamin mulatnak, nincs erőm most ahhoz, hogy a mondandójukra figyeljek. Jonathan sokszor mosolyog, olyan emberi. Megmelengeti a szívem. Ilyenkor elfelejtem, hogy olyan vagyok, mint a márvány, és szeretnék közéjük tartozni. Szeretném, ha újra dobogna a szívem, ha elpirulnék, mikor zavarba hoznak. Vagy legalább valami illatom volna, mint nekik. Csodálatos lenne.
Az idegesítő pincérnő ezúttal hozzájuk lép. Gondolom, rendelnek valamit. Felsóhajtok, majd hátradőlök, és a boromra bámulok. Milyen szép a színe… kár, hogy már nem emlékszem az ízére. Felfordul a gyomrom, ha csak beleszagolok.
Undorodva tolom el a poharat, majd felpillantok a fiatalokra. Éppen az ujjukat mártják a társuk csészéjébe. Nem tűrném a lány helyében, hogy ezt tegyék az italommal. Épp húznám el a számat, mikor látom, ahogy a habos csoda leszalad Jonathan ujján. Eltátom a számat, igen, kapd be! Nyald le róla, hadd lássam a rózsaszín nyelved! Az asztal lapját karmolva húzom magam előrébb. A csodálatomat nem bírom elrejteni senki szeme elől. A combjain fájón bizseregnek, szinte ordítanak, hogy ugorjak fel, és rohanjak felé. Várakozón nyalom körbe a szám, szinte remegő lábakkal várom a beteljesülést… de elmarad. Az órára pillant, majd egy zsebkendőbe törli az ujját. Pokolba!
Idegesen rándul össze a gyomrom, az utolsó esélyem is elszáll ezzel, hogy felálljak innen, és megszólítsam. Valami mást kell kitalálnom…
Sietősen távozik, így észrevétlenül követem a moziig. Hát persze, a biciklid. Ostoba egy szerkezet, sosem voltam még csak elképzelni sem képes magamat egy ilyenen. Milyen idióta látványt nyújthatnék… én meg egy ilyen… akármi.
Ő viszont sietősen süvít hazafele, érzem, ahogy a kabátja alatt egyre nő a forróság. Egyre izgatottabb vagyok, hiszen a vér őrült sebességgel cikázik az ereiben. Árnyról-árnyra követem, minden mozdulatát árgus szemekkel figyelek. A világ lelassul körülöttem, mintha semmi más nem létezne rajta kívül. Csak a sudár alakja és a meleg illat, ami belőle árad.
Egy fán ücsörögve nézem, ahogy bemegy a házba. Az emeleten egy nő alszik, érzem a szagát. Hallom, ahogy lassú lélegzetet vesz. Nem, még nem alszik… csak fog. Hamarosan fog.
Leugrok a fáról, majd ráérősen a bejárathoz sétálok. Esni fog, még egy halandó orrát is megcsapná a nehéz, sűrű esőszag. Nem szeretem a párát, olyankor magam is elnehezülök, még halnom is fáj.
Lassan felemelem a kezem, ám érzem azt az undorító, taszító erőt, ami az otthonából árad. Mintha ki akarna vetni magából, hogy megóvja a lakóját. Ostoba falak, üresek vagytok, nem értek semmit. Elég egy szó, és máris diadalmaskodtam felettetek. Elvigyorodok, majd bekopogok.
Az ajtó hamarosan feltárul, és egy egész háznyi élet-illat tódul ki a bejáraton. A karom beleremeg az ingerbe, hogy most azonnal magamhoz rántsam, és megcsókoljam.
– Jó estét – köszön.
Finoman a nyelvemre harapom, mikor nekem szegezi az első szavakat. Nekem, nem másnak, a hangja csak nekem csilingel.
– Szép estét – mosolygok rá.
Azt hiszem, ennél szebb nem is lehetne… ha akarnám se.
– Ha édesapámat keresi, már nincs itthon, elment dolgozni, édesanyám pedig alszik. Ha papírokat hozott neki, akkor azt szívesen átveszem. Bár lehet, jobb lenne beinvitálnom addig a házba, mert elázik. Kerüljön beljebb!
Érzem, ahogy a ház ártó légköre elpárolog, és szinte utánam kap, hogy magába húzzon.
– Köszönöm – bólintok neki.
Ennél egyszerűbben nem is mehetett volna, bár fogalmam sincs, milyen papírokról beszél. Kis naiv.
– Foglaljon addig helyet, felveszek egy pulcsit – csukja be az ajtót.
Rosszallón bámulok rá, hiszen érzem, hogy a teste forrón vibrál. Szinte késztetést érzek, hogy rávessem magam. Nem bírok nem a közelében lenni, meg akarom érinteni, magamba akarom szippantani az illatát.
– Nem ül le? Kér valamit? – pillog, miután megfordult.
Csak bámulok rá, a bőrének tisztasága ámulatba ejt. Mindene annyira él!
– Egy teát? – kérdez ismét.
– Azt most nem kérnék, köszönöm – mosolyodok el még jobban.
Én téged akarlak.
– A… papírokat megkaphatnám…?
– Olyan nincs nálam.
– Hogy… mi? De hát azt mondta… – dadogja.
– Én nem mondtam semmit – rázom meg a fejem.
Lassan a falhoz hátrál, majd elfehéredő orcával ragad a felületnek.
- Félsz? – suttogom.
Látom, hogy retteg, a mellkasa fel-alá mozog, őrületes tempót diktál. Akár egy kisegér, mikor közeledik a kandúr. Kis buta, nem tudja, hogy nincs félnivalója. Még.
- Mit akar tőlem? – zihálja.
Felvonom a szemöldököm. Valóban, mit akarok tőled? Nem eshetek csak úgy neked, hol maradnak a szokások? A finom gesztusok? Az érzelmek?
Lassan végignyalom a fogaim élét, majd halk kuncogásban török ki.
- Udvarolni – felelem kurtán.
Megrökönyödve bámul, nyilván nem ezt a választ várta. Jobb lett volna, ha azt mondom, kirabolni? Elvágni a torkod, golyót röpíteni a fejedbe? Megerőszakolni anyád, téged pedig elevenen megnyúzni? Milyen választ vártál?
- Te… tessék? – tátja el a száját.
Halk nevetésben török ki, milyen naiv. Már bizonyosan ő kell nekem.
- Ugye nem hitted, hogy orvul az életedre török? – lépek elé.
Visszafojtott levegővel mered rám, mintha nem hinné el, amit lát.
- Nyugodj meg, ha bántani akartalak volna, már az ajtóban neked támadok – simítok a derekára.
Az egész teste egy merő görcs, érzem a rettegését, de nem érdekel. Majd kiszívom belőled, ahogy a mérget szokás a nyilalló sebből.
- Magával futottunk össze a parkban! – csattan fel.
Halkan felnevetek, ahogy látom, hogy megrohamozza a felismerés.
- Hát emlékszel rám? Ez megtisztelő – fogok a kezére, majd a kézfejére csókolok.
Lassan felpillantok rá, az ajkamat még mindig a bőrének szorítom. Az arca lángol… a szégyentől? Vagy a közelségemtől? Zavarba hoztalak?
- Bocsáss meg, ha túlontúl rámenősnek tűnnék – simítok ismét a derekára.
Ezúttal az arcához hajolok, végigsimítom az orrom a forró bőrön. Érzem, hogy a belém tóduló illattól elszédülök. Olyan édes, olyan élő, olyan meleg! Ellenállhatatlan vágy kap el, hogy a nyakán lüktető érhez hajoljak. A rohanó élet kékes színe átüt a bőrén. Milyen fehér, és mégis milyen gyönyörű! Lehunyom a szemeim, majd jókorát csókolok a nyaka tövébe. Érzem a szívdobbanását, az elfúló lélegzetét, az apró kis izzadtságcseppeket, melyek a homlokán gyöngyöznek.
- Kérem! – szalad ki a száján.
Meglepetten emelem fel a fejem.
- Igen? – lehelem az ajkaira.
Szinte belepaszírozza magát a tapétás falba.
- Nagyon átfázhatott… biztos, hogy nem kér teát? – hadarja el némi szünet után.
- Ha ennyire szeretnéd – vonok vállat, majd felegyenesedek.
Az első adandó alkalommal a tűzhelyhez iszkol, majd előkotor valahonnan egy teáskannát. Nocsak, van esze a kölyöknek, ez tetszik. A végén még teljesen belébolondulok.
- Valami baj van? – sétálok az őt és engem szétválasztó könyhapulthoz.
- Ó! Nem, nincs! – rázza meg a fejét.
Hangányit felszalad a szemöldököm, hisz a vak is látja, amit a süket hallhat.
- Azt hiszem, ez nincs teljesen így – vezetem végig rajta a tekintetem.
- Egy pillanatra azt hittem, hogy valami vámpír… vagy ilyesmi – motyog maga elé.
- Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az is vagyok.
Lassan felemeli a fejét, majd nagyokat pillogva bámulni kezd. Talán még nem döntötte el, hogy őrült vagyok-e, vagy csak póker arccal mondok vicceket. Lassan oldalra biccentem a fejem, majd kaján vigyor terül el a képemen.
- Nem hiszel nekem?
- Nem igazán – rázza meg a fejét.
A vállát kicsit fentebb húzta, az egész testbeszéde arról árulkodik, hogy fél tőlem, így ezen egyszerű magyarázatnál fogva nem is akar megbántani… vagy magára haragítani. Kis csacsi.
- Szükségtelen lenne bemutatót tartanom, jól sejtem? – rázom meg a fejem.
- Ó, hát… nem akarom, hogy belém harapjon – tiltakozik hevesen.
- Azt senki sem szeretné – vigyorodok el megint.
Zavartan lesüti a szemeit, majd az ujjait kezdi tördelni. Szórakoztat, hogy ennyire látványosan nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ahogy elnézem, nem sokan keresték még fel az éjszaka közepén, hogy kifejezzék a heves udvarlási szándékukat. Kár, én minden nap megtenném.
- Még meg sem kérdezted a nevem – hajolok át a pult felett.
- Tényleg… izé… hogy hívják?
- Brian Lane – felelem kis gondolkodás után.
- Oh… hello, Brian – int felém.
- Hello, Jonathan – vigyorodok el.
Lassan a szája bal alsó sarkába harap, mintha bármit is segítene neki.
- Mit tud még rólam? – kérdi végül.
- Hogy hol laksz, vannak szüleid és elképesztően finom az illatod – térdelek fel a konyhapultra.
- Értem. És… nekem mit kellene tudnom magáról?
- Hogy gyűlölöm, ha egy ilyen csinos teremtés magáz – fúrom az orrom a hajába.
- Akkor… mit kell tudnom… rólad? – helyesbít.
- Lássuk csak… szeretem a forró fürdőket- búgom a fülébe.
- Az jó – bólogat hevesen.
- Igen… főleg, ha te is ott vagy – vigyorgok rá.
- Kész a tea – jelenti ki rögtön, majd leemeli a tűzről a kannát.
Vigyorogva csúszok le a pultról, majd nézek végig rajta. Végre láthatom a hátát. Legszívesebben a lapockájába harapnék, annyira csábít még így ruha takarásában is. Mit művelsz velem, te fiúcska?
Szerkesztve Luka Crosszeria által @ 2014. 06. 11. 23:36:07
|
| Meera | 2014. 06. 09. 20:05:49 | #30119 |
Karakter: Jonathan Cavanaugh
Megjegyzés: ~ Clod bácsi
Felgördül a stáblista és felkapcsolják a világítást. Jólesően nyújtózkodok, az ölemben a tengernyi csokipapír, chipses zacskó és a popcornos vödör majdnem a földre esik, úgy kapok utánuk.
– Szerintetek lesz még utána beharangozó? – teszem el a szemét felét a zsebembe, ahogy felveszem magamra ülve a kabátom. Sokan már kifelé mozdulnak, a mozitermes dolgozók is fáradtan vonszolják be magukat, kezükben a partvisokkal. Igyekszem minden gázos dolgot felszedegetni, ami leesett.
– Ha ebből a szarból lesz második rész, felgyújtom a vásznat. Francot se érdekel, menjünk, brúzolnom kell – vág közbe Barrie, felkapva a kólás papírpoharat és kiissza belőle a maradék, vízízű löttyöt. – Meg elszívnék egy szálat is, felkúrt ez a szar – tapogatja a farmerét bőszen.
– Nekem még volt valahol egy rágóm, de nem tudom hol – gondolkodok hangosan, de senki sem figyel, mert Bree hangosan osztani kezdi azokat a mozizókat, akik képtelenek tisztességesen és normálisan enni.
– A gusztustalan állatja, fele popcorn a földön van, hát nincs esze? Van aki azért dolgozik, hogy neki meg legyen a kényelme és még konkrétan bele is szarik – Bree hátradobja a haját és karon ragad, hogy induljunk már kifelé a sorból. A fogaimmal tartom a zacskót, amiben maradt még egy kis kaja és megpróbálok felborulás nélkül – vagy rátaposás nélkül – kikecmeregni a sorból. A recsegést-ropogást hallva, csak sikerült mélyebbre taposnom a leszórt popcorn és nachos darabokat a padlóba. Basszus, előre is bocsi!
– Erre gondoltam én is – zörgök a zacskóval a számban, mire Gildroy kivesz pár cuccot a kezemből. – Köszi! Elmegyünk az Oldie Pubba?
– Hát ezek után innom kell – szól fel már a sorok aljáról Barrie, a szájába már előre belekészítette a cigit. Nagyon remélem, nem találkozunk megint a szüleivel, emlékezetes volt, mikor lebukott vele az utcán. Megpróbálom előkotorni a telefonom, hogy mennyi az idő, anyának azt mondtam, tizenegyre hazaérek. – De előbb a slozi.
***
Az utcán megcsap a friss levegő, a moziban ment a fűtés, idekint viszont kellemesen hűvös van. Betermeltem minden kaját, de a rágóm változatlanul nincs meg. A telefonom kijelzője szerint fél tíz van, szóval van másfél óránk beülni egy kicsit a hétvége előtt. Ha nem is a filmet megünnepelni – tényleg elég gázos volt -, legalább összeülünk. Jobb, mint otthon a gép előtt kockulni, tanulnom nem kell, péntek van. Hála Istennek. Majd vasárnap kell előszednem néhány dolgot, miután hazajöttünk nagyiéktól. Szombatra beírtam magam éjszakásnak, de erősen gondolkozom azon, hogy lemondom még ma éjjel. Pihenni szeretnék, ez a hét húzós volt. Majd körbeudvarolom anyát, hogy készítsen valami nagyon finomat szombatra.
– Nem hiszem el, ezért pénzt kiadni – méltatlankodik tovább Bree. Alig jöttünk ki, azóta szidják. Én mélységes csöndben vagyok, mert én választottam a filmet, szóval majdhogynem az én hibám. Annyira ciki… kinézem, rohadt jónak tűnik, senki sem akaródzik eljönni velem, végül eljönnek és atom szar.
– A trailerben ellőtték az összes jó részt – fűzi tovább Gildroy, én pedig tovább matatok a zsebeimben. Hol az a hülye rágó, olyan szagom van, mint aki belefejelt az egész büfébe. Közben a gondolataim a beszélgetés körül forognak. Igen, ellőtték az összes jó részt, a legjobb akciójeleneteket és csajokat belevágták, amik a valóságban szerepeltek talán egy, vagy még annyi se, fél percig.
Na jó, most kipakolok a zsebemből!
Telefon. Bérlet. Pénztárca. Zsepi, ami a fél IRA-nak elég lenne. Maradt két Mars csokis papír, szemét, szemét, szemét, szemét… Ú, maradt még egy kis Smarties! Kikapkodom a számmal a tenyeremből, mint valami csirke. Mélyebbre nyúlok a zsebembe, mikor újabb köteg zsebkendőt találok. A francba már! Kirántom, mikor koppan valami a járdán.
Airwaves.
Hát gratulálok!
Lehajolok érte. A cipőfűzőm is! Ah… lepakolok minden cókmókot a földre és nekiállok begyűrkélni a cipőmbe oldalt, mikor rám szólnak a többiek:
– Gyere már, Jona!
– Jövök! – szólok vissza, mindent visszaerőltetek a zsebeimbe és megindulok utánuk. Ahogy beérem őket, kikerülök egy magas férfit, aki épp a járdára lépett fel, az kéne még, hogy felborítsam. Remélem nem hagytam ott semmit sem, gyorsan hátralesek még, de szerencsére a járda tiszta. Ahogy odanézek, látom, hogy a férfi engem szemlél, mintha a szemei felvillannának. Elfordulok, biztos azért láttam ott fényeket, mert hamar rántottam oda a fejem és az utcalámpa fényfoltja megmaradt a szemeim előtt. Nagyon elegáns és magas volt, biztos a nőjéhez készül vagy a színházba.
– Mit szöszöltél addig hátul? – kérdezi Gildroy, mire a tenyerembe fogott rágót mutatom neki.
– Végre megtaláltam ezt a nyavalyás rágót. Kértek?
Most, hogy jobban megnézem… elég erősen szöszös és már összeragadt, biztos melege volt a combomhoz közel.
– Ööö, nem kértek – nevetek fel és eltüntetem a zsebemben, majd megeszem én egyedül, egyet gyorsan bekapok. Olyan jól esik, ahogy a hideg végigszalad a számon, az orromon, körbelengi a hűs érzés az egész fejem. Megfogom a sapkám két szélét és egy halk sóhajjal húzkodom lentebb. Azért a fülem fázik.
– Láttad azt a fickót? – kérdezi csillogó szemekkel Bree, mellém lépve, hogy beférjek a sorba.
– Igen, nagyon gáz, előtte pakoltam ki mindent a járdára – gondolok bele jobban. Na, biztos gondolta, hogy ez is egy szétszórt hülyegyerek. Vagy hogy épp a földről kukázok cigi csikk után. Jaj, az a néni, aki a buszmegállóban mindig mindent átnéz reggelente…
– Ne izgulj, nem tampont és kotont pakoltál ki elé – legyint türelmetlenül, de nem pislog hátrafelé. Nincs is nálam koton, tampon meg pláne. Azt a lányok hordják. Egyszer nyúltam bele Bree táskájába, hogy kikotorjam neki a lakáskulcsát és sikerült egy olyan hengeres borzadályt megfognom. FÚJ. Nem igaz, hogy nem félnek, hogy ott marad, ahova feldugják. Vagy az a drót, vagy mi a fene elszakad. Hogy veszik ki utána? Kétlem, hogy azt is megszülik. Hát én tuti állandó stresszben lennék. Bleh. – Olyan jól nézett ki! Ah, mint a filmekben vagy a sorozatokban!
– Hát, nem a mi filmünkben szerepelt, az hót ziher – röhögnek fel a többiek, amihez csatlakozom. Valóban, elég gatya volt a színészválogatás, ráadásul a legtöbbjük nem is volt meggyőző és kellően hiteles.
– De szemetek vagytok! – suhintja el a kezét az arcunk előtt, de legalább ő is elmosolyodik és megyünk tovább. Mindig rájön, hogy nem tudjuk megérteni az effajta problémáit, meg egyedüli lányként hiába áradozik. – Ezért ti veszitek meg nekem az első piámat!
– Álmodj, királylány – bazsalygok rá, mire kapok egy öklöst a vállamba, a fiúk pedig hahotázva lendülnek meg előre. Mindig kettesével megyünk, mint az oviban, Bree sajnos most az én oldalamra került. Nem is felejt el odafelé emlékeztetni többször is, hogy beszóltam neki, így a kávéját én veszem meg. Ráadásul én dolgozom is, nem csak a zsebpénzemből élek, szóval elő a tárcával.
***
A pubban vannak bőséggel, péntek este lévén nagy a nyüzsgés. Állnunk is kell az ajtóban egy ideig, míg végre az egyik asztaltól méltóztatnak felállni és távozni. Rögtön rárepülünk, mint a sáskák, egyből körülvesszük az asztalt. Jobb lett volna beülni az egyik boxba, de itt az ablaknál is okés. Tökéletes rálátásom van az órára is, amit valaki egy régi, fa söröshordó tetejéből eszkábált össze. Olyan hangulatos, otthonos, nekem való. Az illata is annyira… csalogató. Szeretek itt lenni, ha tehetem, hetente beugrom, akár csak egy tea erejéig. Rohadt hideg van mostanában.
– Hétfőn állítólag brutál lesz a matekdoga – emlegeti fel a mai történéseket Bree, aki már a saját italát kortyolgatva sóhajtozik előre.
– Legalább most ne legyél stréber, még van két napod tanulni – szólja le Barrie és meghúzza a korsóját. Én egyelőre csak a fülét fogom, nem szeretem, ha habos, mert akkor még az orromba is kerül, ha felemelem. Ráadásul marhára hideg.
– Nyugi, a múltkor is feleslegesen terjedtek a rémhírek – gesztikulálok a szabad kezemmel. A tanárnő előszeretettel fenyít be minket ezzel, mindenki bemagolja meg begyakorolja a hétvégén, és vagy nem is irat, vagy irat, de olyan egyszerűt, hogy talán még a nagypapa is meg tudná oldani.
– Ha te mondod, Jona…
– Még szép, ugyan már Bree, minek szívatna már most minket? – igyekszem még most megakadályozni a hétfőre vonatkozó gondolatokat. – Ugyan már, péntek van, élvezd! – lógatom le az egyik kezem a székről kényelmesen. – Különben is, te még külön tanárhoz is jársz.
– Na, te meg meg se szólalj, észkombájn – mutat rám a korsója fölül vádlón, mosolyogva pislogok rá, hogy most ezt miért is kapom. Ki igazodik ki a lányokon, komolyan. Pedig Bree lassan öt éve az életem része, de katasztrofális. Mármint nem ő! Hanem a kiismerése. - Egyszer látod az órán, és már megy is!
– Mit túlzol folyton – nézek bele inkább a korsómba. Remek, lement a hab nagyja, iható. Hát, ha most nem kapok torokgyulladást, akkor soha. Felemelem, hogy igyak belőle, míg hallom, hogy ők kibeszélik a matek teljesítményem és egyetértően bólogatnak. Elmosolyodom ezen és iszok a korsóból. A hideg, buborékos sör lehánt mindent a számból és a torkomról, jólesőn sóhajtok fel. Kényelmesen ülök, a barátaim vesznek körül, ráérek még a hazamenetelen gondolkodni, jól érzem magam, finom a sör, megvan a hangulat. A matek pedig most abszolúte nem tud érdekelni.
– Nekem lépnem kéne lassan – nézi az óráját Gildroy a karján. Idejön hozzánk a pincérnő, elviszi az üres korsókat és poharakat. Az enyémben van még egy kicsi, nem veszi észre a kezem miatt, vinné is, de még van benne, hé!
– Bocsánat, de még van benne – szólok utána kedvesen, mire reflexből megfordul. Ez a morcosabbik, csoda, hogy még nem dobott ki minket. Elvileg kicsik vagyunk még az alkohol fogyasztásához, de annyi kávét, forró csokit, teát és cappuchinót megittunk már itt, plusz a borravaló, amit itt hagyok, bőven elég arra, hogy bent maradhassunk.
– Ne haragudj. Kértek még valamit? – kérdezi segítőkészen, de látom, hogy hátrales a válla mögött. Lehet, szól neki a főnöke vagy más is rendelne még, így gyorsan Bree felé fordulok.
– Na, kisasszony, halljuk az óhaját – hajtom le kissé a fejem és emelem meg a kezem a levegőbe, hogy színpadra, mondja csak. A fiúk is csak felsóhajtanak, ő pedig elégedetten elvigyorodik.
– Menőnek érzed magad itt a férfi gyűrűben, hogy ki vagy szolgálva, he? – kérdi Barrie élcesen, mire a vigyorgás még szélesebbre szalad a lányos pofin és pillogni kezd. Hűha, ez fájni fog. Pénztárcám, most imádkozz! A pincérnő csak mosolyog és felírja, hogy Bree kér egy extrahabos forró csokit. Indoklás: hogy majd jól tudjon aludni.
– Miféle férfi gyűrű? Kisfiúkat látok csak – mondja, mikor a pincérnő fogja magát és eljön az asztalunktól.
– Pffh! – horkantunk fel mindannyian.
Amint meghozzák a forró csokiját, rögtön egyből mind a hárman belenyúlunk a tetején roskadozó tejszínhabba. Mintha összebeszéltünk volna, olyan profin egyszerre sikerült a mozdulat.
– Fúj!! Húzzatok el innen a retkes ujjaitokkal!! – kiált fel, de már késő, hiába védi, összedzsadzsáltuk a tetejét.
– Nem nyalod le? – húzogatja a szemöldökét magasra mindkettő, az egyik csak kijelenti, a másik pedig közelebb húzódva, érdeklődve figyel. Gildroy siet, gondolom még műsort akar, mielőtt lelép. Úristen, már negyed tizenegy?! Villámgyorsan előkerítek egy zsepit és beletörlöm a tejszínhabos ujjam. Nem rontom el vele a sör izét, nem vagyok gyökér. A sör! A korsót is felemelem és a számba lendítem a maradékot, ami benne maradt.
– Én is megyek veled Roy, már nincs busz és gyalog kell mennem, az még fél óra – számolok hangosan, majd felállok, ahogy ő is eltolja magát az asztaltól.
– Nem biciklivel jöttél? – kérdi felemelt szemöldökkel.
– Úristen, de – merevedek le és nézek rá hatalmas szemekkel. Basszus, a mozinál hagytam! – Oké, akkor még van egy köröm oda is.
– Nem gond, én úgyis arra megyek, elkísérlek, felpattansz és már mehetsz is – von vállat, majd kezet fogunk Barrie-vel, aki itt marad a szintén B-betűs Bree-vel. – Hétfőn találkozunk kölykök, ha addig nem is, Skype-on majd dumálunk. Cső!
– Sziasztok! – köszönök el, letéve pár eurót az asztalra, ami az enyémet és Bree plusz fogyasztását fedezi, majd elindulunk a mozi felé. Felszabadultan szippantok megint a kinti levegőből, annyira jól esik, hogy élesen szúródik tőle a mellkasom. – Jaj de jó!
– Ja, szétmarja majd a képed ez a jó kis hüvi szél – vereget hátba, majd indulunk meg az utcán.
Nem telik bele öt perc, már ott is vagyunk a mozinál. Nem égő, hogy ott maradt a bringám, mert még a dolgozóké is oda van kikötve. Mikor elsőre nem találom a kulcsot, kiszedek minden szemetet a zsebemből és a legközelebbi kukába szórom.
– Na, egyből meglett – halászom elő, majd oldom le a zárat és akasztom a nyakamba, mint valami nyakláncot. Így a legegyszerűbb eltenni, sőt, átcsattintom az egyik hónaljam alatt, az a tuti.
– Megyek, majd beszélünk, csőcső – lép el, csoda, hogy végigvárta, míg elkínlódok ezzel a sok izével. Az órára nézek, van még fél óra, hogy tüstént hazaérjek. Belenyúlok a zsebembe, kiveszem a kis krémet, amivel kenek a szemem alá. Színtelen és szagtalan, de annyiszor kicsípte és kiszárította már a szél a bőröm, hogy muszáj. Fiúként marhára gáz, de ilyenkor ugyan ki látja? Körül is nézek, de csak két biztonsági őr cigizik a túlsó bejáratnál. Biztos ők is mennének már haza.
Elfordulok és sutyiban a számra is kenek. Fentebb húzom a sálat, hogy takarjam és fellendítem magam a bicóra, szorosan rámarkolok a kormányra. Nagyon érzem az esőillatot, csak érjek haza időben!
***
Betolom a bicajt a garázsba, majd a bejárati ajtót kinyitom és belépek. Csönd van, anya már biztos lefeküdt, szóval a fal melletti gázcsövet megkocogtatom. Így szoktunk üzenni egymásnak, még fent is rezeg az ágyuk felett, tudják, mikor értem haza és nincs gond. Becsukom és bezárom magam után, első dolgom, hogy kinyissam a hűtőt és benézzek, mit hagytak nekem benne, közben lentebb rángatom a sálat és lekapom a sapkát. Alá izzadt a fejem, rohadt melegem volt már. Mintha kirobbanna belőle a meleg, most meg megcsapja a szobahőmérséklet. Ki is ráz a hideg, de lehet, hogy csak a hűtő miatt.
Lekapom a sálat, a kabátot, a sapkával együtt feldobálom a fogasra, majd a hűtőből kiveszek pár dolgot és a pultnak dőlve betermelem mindet. Éhes voltam már, nagyon! Istenem, de jól esik ez a hideg puding, teljesen kimelegedtem, de legalább pontosan hazaértem. Nem akarom, hogy megint kihívják a rendőrséget, mint öt éve, emlékezetes volt. Szuszogok még a gyors tempótól, beleteszem a kanalat a mosogatóba és besietek a fürdőbe. Legalábbis már sikerült pólóra vetkőzni útközben, mikor kopognak az ajtón.
Mi a fene?
Megállok a mozdulatban, értetlenül meredek az ajtóra, utána az órára. Este tizenegy van. Ha apa munkatársai is azok –akik általában, sőt… mindig késnek–, akkor is durva az egy órás halasztás. Apa tízkor megy a vízerőműbe, gyakran összekapkod pár dolgozót az irodai részről.
A fenébe, még le leszek cseszve, hogy nem nyitottam ajtót, vagy azért leszek lecseszve, mert ajtót nyitottam. Tök mindegy, ígyis-úgyis le leszek oltva reggel, szóval tök mindegy. Lehet tényleg valami dolgozó… de azok be szokták dobni a papírokat a levélnyíláson.
Kinyitom az ajtót és egy férfi áll a küszöb előtt, még fel se lépett rá. Nem tudom miért ez az első, amit megfigyelek, de rájövök arra is, hogy furcsán ismerős. Nagyon elegáns, zakó és ing van rajta, szóval mégis lehet, hogy igazam volt és munkatárs. A tömény esőillat szinte arcbavág, mindjárt leszakad az ég.
– Jó estét – köszönök neki udvariasan. Hát, lehetett volna mondani a jó éjszakátot is, mert már este tizenegykor… Na, nem mintha akkor még régen aludnék, mint a bunda és nem hallanám meg, ha jön, csak… Akkor is, engem úgy neveltek, hogy este nyolc után nem illik látogatást tenni. Ki tudja, lehet fontos.
Halkan koppan sötét foltot festve a kövezeten az első pár esőcsepp, az utcai lámpák fényében is látom, hogy intenzívebben rákezd.
– Szép estét – üdvözöl egy mosollyal. Fú, tényleg pofátlanul jóképű, Bree tuti elalélna. Na, remélem, ha felnövök, legalább ilyen mosolyom lesz. Van benne valami hihetetlenül plusz. Hihetetlenül plusz. De hülyén hangzik. Ahogy az is, hogy megmagyarázhatatlan érzésem van, mintha láttam volna. De ugyan hol láttam volna egy ilyen kaliberű férfit?
– Ha édesapámat keresi, már nincs itthon, elment dolgozni, édesanyám pedig alszik – szólítom meg, hátha tényleg ez a látogatása oka. Kezdek fázni, ráadásul esni is kezdett. – Ha papírokat hozott neki, akkor azt szívesen átveszem. Bár lehet, jobb lenne beinvitálnom addig a házba, mert elázik. Kerüljön beljebb!
– Köszönöm – bólint, én pedig kitárom az ajtót, hogy bejöhessen. Könnyedén lépi át a küszöböt és veszi be az előszobát. Visszavonom, ilyen a büdös életben nem leszek.
– Foglaljon addig helyet, felveszek egy pulcsit – csukom be az ajtót és kapom fel a kanapéról a cipzáras felsőt, hogy magamra vegyem. De megcsapott a kinti hideg, érzem, hogy égnek áll az összes szőr a karomon… A hajam is teljesen nyirkos, az előbb még ömlött belőlem a meleg, most meg fázok.
– Nem ül le? – fordulok meg, mikor látom, hogy körülbelül egy méterre sincs tőlem. Megilletődök a közelségén és hátrébb lépek egyet. – Kér valamit? – pislogok rá. Úristen, több mint egy fejjel nagyobb, mint én. Egy átlagosnál is kisebb leprikónnak érzem magam.
Ráadásul a szemeivel olyan áthatóan mered rám, hogy megszólalni is képtelen vagyok másodpercekig. Be sem tudom határolni milyen színű, odakint szakadni kezdett az eső, itt meg nem oltottam lámpát. Barna? Olyan színe van, mint egy bögre teának.
– Egy teát? – kérdezem végül, ami elsőnek az eszembe jut.
– Azt most nem kérnék, köszönöm – húzódik a mosolya szélesebbre. Elfog a félelem és a pánik.
– A… papírokat megkaphatnám…?
– Olyan nincs nálam.
– Hogy… mi? De hát azt mondta… - hebegek szinte, remegni kezd a térdem, rettentően ráz a hideg, pedig az ablakok és az ajtó csukva vannak. Miért érzek még mindig hideget? Kényelmetlenül érzem magam a ruháimban, csipkedi a bőröm valami rossz érzés.
– Én nem mondtam semmit – feleli halkan.
Jézusom!
Nem, biztos nem, nem lesz gond. Nem egy sorozatgyilkost engedtem be… Jézusom, anya pedig fent alszik, azt se tudja, hogy itt van valaki! Miért nem koppantottam a gázcsőre? Rémülten meredek rá és hátrálni kezdek a fal felé, lassú tempóval követni kezd, mikor a falon koppan a fejem, teljesen elkerekednek a szemeim. Riadtan szuszogok, fájón összezsugorodik a gyomrom a félelemtől, irtózva markolom a tapétát.
Szerkesztve Meera által @ 2014. 06. 10. 18:40:04
|
| Luka Crosszeria | 2014. 06. 08. 21:44:53 | #30108 |
Karakter: Clodius
Megjegyzés: Nyominak
Sötétség. A legjobb barátom, mióta újból megszülettem. Már nem emlékszem a napsugarakra, a vakító fényre, a színpompás tájakra. Ez maradt… és a magány. Többször eljött már a pont az életemben, mikor a magány kínja elviselhetetlenné vált számomra. Százszor véget akartam vetni ennek, százszor kilépni ebből a testből, és megszűnni. Már mindenki elfelejtett, senki sincs, aki ismerhetne, aki békés, baráti mosollyal intene felém. Mi gátol mégis az önkezű ítélethozatalban? Hogy undorító volna. Nem lenne méltó hozzám. Kiváltképp azért is, mert sosem éreztem azt, hogy készen vagyok. Hogy a nagy mű elkészült, na, persze. Még sosem rohamozott meg az a jóleső, hidegrázó érzés, mikor a beteljesülés gyönyöre vágtázik végig a testemen. Egyszerűen… még nem állok készen. Addig meg marad a szokásos jótéteményem a világnak: megszabadítom a társadalom szennyétől. Gyilkosok, kurvák, csalók, nem válogatok. Sokan azt hiszik, a vérük keserűbb, a bőrük szennyet lök a testembe, de ez nem igaz. Ennyi idő után minden vér egyforma… kivétel, ha egy kedvesé. Már rég kóstoltam bele szerelemtől fűtve bárkibe is. Kezdem elfelejteni az alapvető udvarlási formákat. Néha hiányzik, néha áldomásnak veszem. Újabban pár évtizede ingadozik a hangulatom, és nem találtam még rá az okára. Furcsa, de soha sincs állandó dolog, amihez igazodhatnék. Az emberek olyan mások. Ott van nekik a reggeli kávé, a cigaretta, a notórius SMS íróknak a telefonjuk. Minden olyan egyszerű, sokszor nem is gondolkodnak, csak követik a szokásaikat. Én állandóan úton vagyok, mindig máshol, mindig máshogy. Talán ez törhetné meg a létem kiszámíthatatlanságát: a monoton egyhangúság. Belefásulnék vajon? Hozzá tudnék szokni? Egy állandó, el nem múló tényező az időm falára tűzve? Nem tudom.
Töprengve bámulom az apró tavacskát, a fodrozódó hullámokat. Feltámadt a szél. Nagyot szippantok az illatos levegőből, ezernyi élőlény illata vándorol az orromba. Mintegy karneváli forgatag, ezerféle lüktető szív közelségét érzem. Most azonban nincs kedvem enni. A ruhámra pillantok, és elfog a gyötrő kétség. Miért öltöztem így ki? Hová indultam? Zakó és drága ing, még nyakkendőt sem húztam. Illetlenség volna talán?
Sóhajtva fúrom az ujjaim a hajamba. Már nem köt le a kicsiny tó látványa, és az illatok ezernyi esszenciája sem ejti rabul a szívemet. Ideje továbbállnom, ideje elhagyni ezt a helyet is. Nem fűz ide sem sok emlék, ahogy sehová sem. Nem bírok… vagy nem akarok emlékezni.
Utolsó utamat gyalogszerrel teszem meg. Nem mintha sajnálnám taxira a pénzt, vagy nem volnék gyorsabb, de igyekszem sürgetni a búcsú pillanatát. Mindig fájó ürességet érzek, ha magam mögött hagyok valamit. Azt hiszem, ilyesféle érzéseim voltak, míg át nem léptem a sötétség oldalára. Néha álmodok, milyen volt akkor… de más magam sem tudom, a valóság köszön vissza, vagy csak a tudatalattim játszik velem.
A nedves fűszálak halkan csikordulnak meg a cipőm talpa alatt. Felsikoltanak, ahogy eltaposom őket, de már megszoktam a jajongást, a halálsikolyokat. Nem érdekelnek.
Zsebre tett kezekkel indulok el a kavicsos úton. Pár sportos fiatal szalad el az aszfaltozott járdán. Egy fiú és egy lány. A hölgyemény lófarka ide-oda csapkod, ahogy futás közben fel-alá emelkedik. Az illata párásan felém árad, inkább elkapom a fejem. Semmi kedvem most ehhez. Nem akarom…
Sóhajtva lépek fel a járdára, és figyelem, ahogy a futók alakjai eltűnnek a sötétségben. Arrafelé nincs lámpa… tudom, ettem már a homályban. Elsiklana a tekintetem onnan, de fiatalok közelednek felém. Hallom, ahogy vidáman beszélgetnek. Moziból jönnek, érzem a pattogatott kukorica és a szénsavas üdítő szagát. Elfintorodok, gyűlölöm az ételszagot.
- Nem hiszem el, ezért pénz kiadni – hallom meg egy lány hangját.
- A trailerben ellőtték az összes jó részt – ezúttal egy fiú szólal meg.
Kölykök, semmi gondjuk sincs…
Nem is nézek feléjük, ők sem figyelnek rám. Egészen addig, amíg pár méterre vagyunk csak egymástól.
- De jól néz ki az a pasas – hallom a lány fojtott hangját.
Egy pillanatra mindenem megfeszül, végre feléjük fordulok. Nem túl csinos a lány, az illata sem csal, így nem szentelek sok figyelmet neki. A fiúk sem vonzzák egészen a tekintetem, így elfordulok tőlük.
- Gyere már, Jona! – szól hátra az egyik.
Hirtelen édes illat kúszik az orromba, egészen az agyamig hatol. Végigrándul a testem belé, a gerincem mintha ki akarna szakadni a helyéről. Halkan felsóhajtok, majd jókorát szippantok a levegőből. A gyerekek mögött a földön guggolva megpillantok egy fiút. Szinte vibrál a teste, a hője égeti a bőrömet, pedig még méterekre van.
- Jövök! – szólal meg a fiú.
A hangja és a látványa az agyamba ég, minden porcikám bizsereg, érzem azt a régi érzést… vadászni akarok. Udvarolni, a magamévá tenni! Ellép mellettem, én pedig kis híján összerogyok. Mohón pillantok utána, hogy végignézzek a hátán. A kecses vonalai helyett azonban a szemeit látom. A csillogó tekintetét, amely azt üvölti, nézz bele a fejembe! Kiolvasnám a gondolatait, de azzal elrontanám a saját örömöm. Kell nekem ez a fiú mindenével együtt. Újra akarom élni a vadászat örömét, az udvarlás minden finom kis pillanatát. Az első csókot, az első szeretkezést, azt első harapást. Kell nekem!
Érzem, ahogy minden idegszálammal a fiúra koncentrálok, nem bírom levenni róla a szemem. Csak figyelem, ahogy a hajszálai finoman ringatóznak utána, ahogy a csípője ritmikusan billeg ide-oda. A feneke, a combjai, a lapockái mind engem hívnak. Mintha elment volna az eszem.
Még percekig állok az úton, érzem az orromban a fiú illatát.
- Jonathan – húzódik kegyetlen mosolyra a szám.
Egyszeriben minden semmissé válik. Az utazás, a park, a fák, a járókelők, csak a fiút akarom. Mi is erre a divatos szó? Kipattant a szikra, de nálam már lángol az erdőtűz. Mit erdőtűz, elemészti a világot ez a lángoló pokol.
Felszegett állal szívom magamba a nedvesedő levegőt. Esni fog, igyekeznem kell! Még érzem ilyen messzeségből is a finom, édeskés illatot. A lüktető életet követem, az agyam hátsó része bénulásig zsibbad, olyan jól esik. Követni kezdem a csábító aromát, így szempillantás alatt a park bejáratánál termek. Hirtelen ezernyi ember bűze facsarja az orromat.
Merre vagy?
***
Hosszú percekig tartó feszült figyelem, egy megbűvölt pincér és egy sötét sarok a pubban. Gyerekek, ki hitte volna, hogy inni jönnek. Furcsa, nem olyanok, mint a többi fiatal, jóval visszafogottabbak.
- Hétfőn állítólag brutál lesz a matekdoga – sóhajt fel a lány.
- Legalább most ne legyél stréber, még van két napod tanulni – csattan fel az egyik fiú.
Gyerünk, szólalj meg! Hadd halljam a hangod! Óriási a hangzavar, de csak rád figyelek, csak a tiéd minden érzékszervem.
- Nyugi, a múltkor is feleslegesen terjedtek a rémhírek – mosolyog végre.
Letörölhetetlen vigyor ül a képemre. Milyen gyönyörű a hangja! Pont az én fülemnek termett. És milyen szelíden szól ahhoz a lányhoz. Érzem a testéből áradó nyugalmat. Tán el is felejtett? Ilyen hamar?
- Elnézést uram, hozhatok valamit? – lép elém egy fiatal hölgy.
Az olcsó pacsulitól felfordul a gyomrom, fintorogva emelem az ujjaim az orrom elé.
- Egy pohár bort.
- Bort? Milyet szeretne? – hajol közelebb.
Ingerülten pillantok rá, legszívesebben feltépném a torkát, amiért megzavart.
- Mindegy, válasszon – intek, mire meglepetten felegyenesedik, és elmegy.
Morogva igazítom meg az ingem gallérját, majd elmélyülten figyelni kezdem a fiút. Látom az apró cseppet, melyet a korsója izzadt ki magából. Lustán végiggördül az üveg falán, majd ráfekszik az ujjára, mint egy macska. Lassan körbenyalom az ajkaim, úgy hajolok előrébb. Hangtalanul végigkarmolom az asztal lapját, érzem a bizsergést. Elnyílnak az ajkai, a korsót a szájához emeli. Érzem, ahogy minden idegszálammal a látványnak feszülök. Elmosolyodik, a tökéletes, fehér fogak kivillannak, majd eltűnnek, mikor az ajkai az üveghez tapadnak. Nagyot nyel a bűzlő folyadékból, én pedig érzem, hogy szédülni kezdek. Az ajkaira akarok forrni, érezni akarom a forróságát, a körmeit a tarkómon, ahogy a vágytól felhevülve végighasít rajta. A combjába akarok marni, érezni, ahogy remeg a karjaimban… hogy a nevemet nyögje. Az igazit!
- Parancsoljon, uram! – nyomakodik elém ismét a nő.
Fintorogva nézek fel rá, már bizonyos, hogy meg fogom ölni.
- Köszönöm – préselem ki a fogaim közt.
Még bámul hosszú másodpercekig, nem értem, miért nem veszi észre, hogy nem kívánom a közelemben tudni. Küld felém egy bátortalan mosolyt, majd visszasétál a pult mögé. A borospohárra pillantok, és akkor világossá válik minden. Egy cetli és egy telefonszám.
|
|
