A fú itt üde zöld, a sziklákon a telihold fénye által megvilágított vízcseppecskék tánca tükrözõdik. Lélegzetelállító ez a kis vízesés és az elõtte elterülõ kis tavacska, na meg annak környezete. El is határozom, hogy ma estére bizony itt táborozom le. Közelebb menve a tóhoz, látom mennyire is tiszta, hiszen egy darabig le lehet látni az aljára. Homokos és nem kavicsos. Tökéletes és annyira idilli. Talán túlságosan is, hogy igaz legyen. Mély levegõt veszek és az illatokat beszívva orromon hirtelen, éget szagot érzek meg. Körbenézek, de nem látok sehol sem tüzet. Forróság önti el farkam végét és…

Hirtelen térek magamhoz és riadtan oltom el pokrócom csücskét. Nagyot sóhajtok. Körbenézve látom és fedezem fel, hogy az-az idilli hely bizony csak álom volt.

- Tudtam én, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. –szusszanom magamnak és felhúzva térdeim nézek bele az általam rakott tûzbe. Ma estére nem sikerült elérnem egy várost sem így a szabad égbolt alatt alszom, bár ez annyira nem zavar. A tüzet piszkálom meg, s az este további része eseménytelenül telik. Visszaaludni nem látom értelmét, így virrasztva õrzöm a meleget adó tüzet.

Reggel mikor már a nap felkelõben van, oltom el a már csak parázsló szenet rászórva egy kis földet. Felállva pakolom össze dolgaim, amibõl nem igazán sok van és indulok meg ismét, hogy a következõ városba érjek sötétedés elõtt, és tovább kutassam a tiltott mágia leírását. Az erdõben viszont sajnos nehezen haladok, Banditák, útonállók állják utamat persze ez számukra kedvezõtlenebb, mint nekem. Legyõzve õket zsákmányolom ki õket, így szerezve magamnak újabb adag pénzt és reggelit. Széles mosollyal haladok. Mire is jó a mágia, bár szívem leghõbb vágya, hogy újra láthassam családomat.

Ahogy tovább haladok vándor utamon estére egy tóhoz érkezem meg, amit egy igen kicsi vízesés táplál. A vízesés jó ha 150centi, de nem baj. Igaz az általam megálmodottól messze van, de ma estére tökéletes lesz. Dúdolva rakom le holmimat hátamról és tüzet gyújtva veszem le ruháim, hogy lefürödjek a tóban, aminek tiszta a vize szerencsére. Óvatosan lépek bele a vízbe ami kellemes hideg és egyre inkább bele megyek a vízbe. Teljesen belehaladva kezdek el úszni a kis vízeséshez és ott ülök ki alá az egyik sziklára és dúdolom azt a régi dalt amit még anyu énekelgetett nekem a támadás elõtt. (http://www.youtube.com/watch?v=_eqVlxjbUpY Nem az én szerzeményem)

A hangomat a lágy szél felkapva hordja tovább és cseppet sem zavar. Behunyva szemem eresztem ki tüdõmbõl a levegõt és az sem zavar, ha ezzel felverem az állatokat. Anyura emlékeztet ez a dallam és a szüleimre, akik bíznak bennem és várják, hogy feltámasszam õket. Bizonyára õk is élni szeretnének újra. Szemeimbe két apró könnycsepp jelenik meg és lassan finoman gördülnek le arcomon a fájó emlékre. Mikor végzek egy reccsenést hallok meg az ágak közül és felpattanva húzom magam elé vizes hajamat. Fürkészve nézek a sötétbe. Mágiát használva lépek rá a vízre és kimért lassú léptekkel megyek a hang irányába a víz tetején. Lassan egy férfi alakot pillantok meg és meglepõdve eresztem el a varázslatot és bele is csobbanok a vízbe. Hirtelen térek vissza a víz felszínére és kapkodom a levegõt. Kiúszom gyorsa partra, de addigra már oda ér a férfi is és kicsit, mint ha aggódna.

- Jól vagy?! –Kérdi, ahogy oda siet hozzám és karom megfogva segít ki. – Nem mondták még neked, hogy ne menj mély vízbe, ha nem tudsz úszni? –kérdi vigyorogva csipkelõdõn. Felállva rántom el a karom.

- Igen jól vagyok! De jobban lennék, ha nem jöttél volna ide! –Morranok rá és macska farkam idegesen kezd el járni a hátam mögött és a fülemen is feláll a víztõl összetapadt apró szõrök.

- Már megbocsáss, de ez a királyságomhoz tartozó terület! Szóval oda megyek ahova akarok kisasszony! Nem mellesleg ez a palotám hoz tartozó erdõ, szóval te csak ne légy felháborodva, mert te vagy a birtokháborító! –mondja végig mérve. Fülig vörösödöm mikor rájövök mezítelen vagyok.

- Én birtokháborító vagyok te pedig egy perverz kéjenc! –Sikkantom el magam meg lökve és sietõsen rohanok a ruháimhoz és a pokrócom kapom magamra és tekerem magam körbe vele.

- Én vagyok a perverz kéjenc?! Te fürödtél meztelen és énekeltél! Nem mellesleg csodálatos hangon, de ez most mellékes! A hangok miatt jöttem ide arról pedig nem tehetek, hogy te rendeztél itt nudista partit. –vág vissza, amire igazán kezd nagy lenni a fejem. Füleim lelapítom és a pokróc alól kicsusszan farkam, ahogy mozgatom és így fenekemnél felcsúszik a pokróc.

- Igen te vagy a perverz kéjenc! Attól, mert valaki énekel, nem kell meglesni! Mégis ki a fene vagy te? Útonálló?

- Ezt a sértést! ÉN ÚTONÁLLÓ?! Pfff… örülj neki kis cicám, hogy nem bántok nõket! Én a farkas herceg vagyok! De vádaskodások helyett illene bemutatkoznod, nem gondolod?! –morranja felém.

- Bocsánat, de manapság az erdõben fõként banditákkal találkozik az ember, mint hercegekkel. –Morranom vissza. –Uhh farkasok hercege mérges rám… most félnem kellene? –a elejénél felemelem a kezem és megrázom mint ha félnék, majd kérdem flegmán.

- Meg tanulhatnál viselkedni?! A szüleid nem tanítottak tiszteletre? –Morogja és látom egyre mérgesebb. Az jó hát, ha elmegy, és végre békén hagy. Keresztbe fonom karjaim és úgy nézek rá felvonva a szemöldököm.

- Mégis miért tiszteljek egy olyan herceget, aki nem az uralkodóm? Nem mellesleg mit tudsz velem tenni? Megpróbálsz elfogni? Elfogatni? Ugyan kérlek! Fél kézzel elbánok egy bandita csapattal nem, hogy egyetlen egy herceggel ne tudjak elbánni. –mondom végig nézve flegmán.

- Igen felvágták a nyelved! –Morogja én pedig állom tekintetét és mondatait. Féloldalasan mosolyodom el. –Mégis hogy hívnak?

- Ivelyne Elenoris vagyok. –Mondom szemeibe nézve felvonva a szemöldököm, hogy mégis miért akarta ennyire tudni. –Mit kezdesz vele ordaska? Inkább húzd be füled farkad és lécelj le és hagyjál élni végre!

Órákon keresztül harcolunk több komoly sebet is kapok, de végül csak legyõznek. Egy erõs ütést kapva a tarkómra zuhanok kábultan a földre.

~*o*~

Nem tudom, mennyi idõ után térek magamhoz, de sebeim hamar begyógyultak. Éreztem magamon kezeket, ahogy ápolnak, de feleslegesen, mert amint lefertõtlenítette a sebeim be is zárultak és teljesen begyógyultak. Egyedül a kosz maradt rajtam. A vizes tisztogatásra térek magamhoz teljesen és kinyitva a szemem zavartan nézek körbe. Mikor látom az ismeretlen tájat és érzem, hogy kezem kötéllel van összekötve, fogaim szorítom össze a dühtõl, de türtõztetem magam.

- Oldozz el kérlek. –Kérem meg a lányra nézve.

- Nem lehet… Darius nagyon mérges lenne. –mondja kicsit remegõ hangon. Itt betelt a pohár.

Hatalmas lángoszlopot idézek magam köré és a szegény lány, aki lemosdatott menekülõre fogja ki a körbõl. A lángoszlopon kívülre többen is körbe gyûlnek és engem kezdenek figyelni, én pedig hol lecsitítom, hol csak még inkább felemelem a tûz oszlopnak a magasságát. Körbenézek a körém gyûlt tömegen, mikor meglátom azt az alakot, aki rám támadott.

- Hova a fenébe hoztál?! – kiáltom neki mérgesen.

- Nocsak, nem rég még magáztál…- jegyzi meg, miközben leguggol elém. – Ez kérlek szépen a táborunk.

- Nem rabolhatsz csak úgy el valakit!

- Valakit tényleg nem. – válaszolja - Valamit viszont gond nélkül. – erre a kijelentésére hatalmas nagy harag gyullad a szívemben és a tûz körülöttem ismét hatalmas erõvel csap fel. – Ezzel nem mész semmire, Csibém.

- Ne merészelj becézni, te szemét!!! – üvöltöm a képébe. Szemeimbe a düh és dac lángjai hatalmas szikrákat szór, és már rég el kellett volna hamvadnia a tûzgyûrûben. Neki esnék mikor a kötél még mindig tart. – Mi a fene ez?! – nézek hátra.

- Tûzálló kötél. – ránt vállat.

- Azonnal oldozz el! – követelem mérgesen és ismét neki rontanék, ha a kötél engedne. Nem moccan elõlem.

- Darius – hallok meg új hangját nem messze tõlünk, de rajta kívül senki nem mer közelebb jönni. – Mi ez a lány?

- Egy fõnix – feleli felállva.

- A fõnixek rég kihaltak…

- Amint látod, nem. – Ismét felemelem a tû oszlopot, hogy legalább kicsit megpörköljem, de sikertelen elfojtja. – Maradj veszteg, beszélgetek.

- Mit akarsz vele csinálni? – faggatózik a másik férfi és ez engem is érdekelne mégis mi a fenét akar tõlem.

- Ötletem akad elég.

- Például?

- Például jó pénzért el is adhatjuk…

- Ezt nem teheted! – kiáltom felháborodottan és ismét megrángatom a kötelet.

- Dehogy nem. – válaszolja flegmán.

- Egy rohadt szemét vagy!

- Tudom. – pillant vissza rám.

- Rendben van – szólal meg a idegen – de csinálj vele valamit, hogy ne dühöngjön tovább. – azzal itt hagyja Még hogy ne dühöngjek tovább. Már pedig én addig fogok dühöngeni, míg erõmtõl telik. A többiek még egy kicsit maradnak, hogy szemügyre vegyenek miközben visszafojtja a lángjaimat, majd elszállingóznak.

- Csak egy rossz mozdulat…- morranok rá.

- És? Meggyújtasz? – vigyorodik el. Iszonyatosan mérges vagyok rá. – Nem tûnt még fel, hogy nem mész vele semmire?

- Tsk… - dacosan hirtelen rántom el a fejemet tõle.

- Találj ki valami mást. Addig is lefoglalod magad.

- Ezt nem teheted! – kiáltom ismét, csak a szememét forgatja, aztán itt hagy.

Órák hosszig próbálkozom a szökéssel, de fõnix alakra talán nem lenne tanácsos változni. Még most nem. Mikor a tábor elcsendesedett akkor váltok madár alakomra, de így se sikerül megszabadulnom a kötéltõl, ami hihetetlenül bosszant. A fogságtól érzem, már most gyengülni kezdek és behunyva szemem elõre hajtott fejjel sírom végig az éjszakát. Halkan hullnak a könnyeim a földre és csak néha remeg meg a testem.

A sírásba aludtam el és reggel a nagy felfordulásra kelek és csak figyelem a sürgölõdõ fiatalokat és idõsebbeket, ahogy szárnyra kélve vonulnak el valahova. A gyerekek és fogva tartóm marad itt. Nem nézek felé, de hallom a gyerekek visongását. Mikor elült és szétszélednek Dariustól egy kislány jön oda hozzám. Dacosan nem nézek rá, de nem tehetek róla, szeretem a gyerekeket.

- Te tényleg egy fõnix vagy? –Kérdi halkan kicsit bizonytalanul, de csillogó szemekkel. Lassan pillantok felé és látva a kislányt szívem meglágyulva mosolyodom el haloványan és bólintok.

- Igen én fõnix vagyok, de nem egy tárgy. –Mondom a lány szemeibe nézve.

- Megmutatnád a madár alakodat? –Kérdi kíváncsian és közelebb lép hozzám. Szemei úgy csillognak. Annyira ártatlan… még… de aranyos kislány.

- Megkötözött kézzel fáj, ha madár alakra váltok. –Mondom a kislánynak kedvesen és oldalra pillantva nézek a fogva tartóm felé, aki szerencsére, most mással van elfoglalva.

- Ühm… de ha elengedlek, megígéred, hogy nem szöksz el? –Kérdi kicsit félve. Valószínû a fickó haragjától tart, amit nem is csodálok. Egy nõt képes volt megtámadni, akkor a gyerekekkel se tehet kivételt. Lemondóan sóhajtok egy nagyot.

- Nem, nem fogok elszökni. Csak kérlek, oldozz el. –Mondom a kislányra nézve. Még ha nem is mehetek el innen, a kislány érdekében legalább az erõm had sikerüljön megtartanom és ne megkötözve keljen raboskodnom. Így csak el fogok pusztulni. –A szavamat adom. –Mondom kedvesen elmosolyodva. Szerencsére sikerül a kislányt meggyõznöm és eloldozza a kezeimet, amit elõre húzva masszírozok meg. Elégé sebes a kötél miatt, de ahogy megmasszírozom a sebeim el is tûnnek. A kislány hatalmasra nyitott szemekkel néz rám.

- A fõnixek igaz, hogy halhatatlanok? –Kérdi érdeklõdve. Finoman simítom meg arcát.

- Nem tejesen vagyunk hallhatatlanok, de mondhatjuk igen. –Mondom és kicsit hátrébb tolom. –Nem szeretnélek megégetni. –Suttogom neki kedvesen, majd madár alakra váltva mozgatom meg szárnyaimat.

- Hûûûûû! De gyönyörû! –Kiáltja el magát a kislány ezzel lebuktatva magát. A többi gyerek is körém gyûlik és erre a fogva tartóm is felkapja a fejét. Oda baktat mérgesen hozzánk.

- Mégis melyiketek engedte el? –csattan hangja és a gyerekek megrezzennek. Emberi alakot öltve húzom magam mögé õket.

- Nem bánthatod õket! –Mondom dacosan a szemeibe nézve. –És engem sem tarthatsz fogva, mert ennyi erõvel téged is elrabolhatnának vagy bármelyik gyereket, hogy eladják arra hivatkozva, hogy õ egy tárgy! –mondom szemeibe nézve mélyen és állva mérges tekintetét. Amiben hirtelen megdöbbenést látok, hogy nem repültem el azonnal, hanem a gyerekeket védem.

- Te meg miért nem a szabadságodért próbálsz kimenni a táborból? –Kérdi és elvigyorodik.

- Mert nem fogom hagyni, hogy gyerekeket bánts! –felelem hevesen és a kislány szorosan mellém lépve fogja meg ruhám és lábam.

- Azt ígérte nem megy el, ha elengedem. –mondja félve félénken.

- Sose higgy egy fogolynak Marline! –Dörreni a fickó, majd rám néz. –Egy sárkány és egy fõnix teljesen más! –Mondja morogva és megragadja a karomat, amit nem tûrök és alkarjába harapok erõsen ismét, majd mikor elenged a gyerekekkel lépek hátrébb tõle.

- Már miért lenne más?! Azért mert én vagyok talán az utolsó fõnix?! Mert kihaló fajba tartozom azért?! –kérdem morogva mérgesen és Marline vállát átkarolva húzom magamhoz. –És jól tette, hogy elengedett és hitt nekem. Akármennyire sincs ínyemre itt maradni nem szegem meg az ígéretem. –Mondom mélyen szemeibe nézve mérgesen.

- Amúgy se tudnál elmenni a védõ fal miatt. - veti oda ismét elvigyorodva.

- Akkor meg miért félsz annyira, hogy a „zsákmányod” meglép? –kérdem szemeibe nézve és a zsákmányod megvetõ és szarkasztikus volt. –Amilyen nagy vadász és gyûjtögetõ vagy. Egy valamirõl megfeledkeztél. A fõnixek fogságban elpusztulnak! Szóval lehet, mire találnál rám vevõt meghalok, ha megkötözve vagy rács mögött vagyok. Szóval kicsit gondolkodj! –vetem oda neki és elfordulva tõle megyek arrébb megmozgatva a tagjaimat és a gyerekek szorosan mellettem jönnek, és kíváncsiságukból fakadóan kérdezõsködnek. Válaszolok nekik és mély levegõt véve sajnos bele kell törõdnöm, hogy a gyerekek miatt nem mehetek el.

 /A kép nem az én alkotásom, pusztán illusztráció/

Kellemes meleg nyári este fedi el a nyugodt békés hegyvidéket. A számomra oly kedves hely felé tartok. A hegység egyetlen tágas fennsíkjára. Szeretek ide járni és már elhatároztam a ciklusom utolsó évét is ezen a védet ismeretlen fennsíkon fogom tölteni, hogy védve legyek mindenkitõl. A csillagok világítanak csupán az égen, na meg tollaim égõ vége ad az égbolt körülöttem lévõ részletének vöröses színt. Kecsesen szállok alá egyenesen a rétre és tollaim megigazítva csapok még egy kettõt a szárnyaimmal, mikor hirtelen érzem, hogy megragadnak. A tûz fel csap körülöttem és szabadulni próbálva csõrömmel csípem meg az engem tartó kezet. Amit furcsállok, hogy nem szisszent fel már a tûzre.

- Eresszen el! Maga faragatlan! –Kiáltok a férfira.

- Ne harcolj, már akkor is elkaptalak te furcsa madár! –Mondja mély dörmögõs hangon. Nem tudva mást tenni karjai között váltok emberi alakra és alatta feküdve nézek láthatóan meglepõdött szemeibe.

- Másszon le rólam! –Kiáltok rá és lelökve magamról pattanok fel és lépkedek hátrébb.

- Mégis ki és mi a fene vagy te? –Teszi fel a kérdést.

- Én egy fõnix vagyok, de maga meg nem a jó modor minta képe! –Igazítom meg magamon a ruhámat és továbbra is látom megdöbbenését. –Mit bámul? Nem látott még nõt?! –Fújok rá kicsit mérgesen.

- Nõt láttam ezernyit, de olyat még nem, aki nem volt tõlem megszeppenve. –Mondja a maga szigorú ábrázatán. –Nem, hogy még ki is oktasson a jó modorról.

- Pedig magára fér!

- Oh igazán? Nem, mint ha te bemutatkoztál volna. Az nem a jó modor egyik alap követelménye? –Próbál visszavágni, amire keresztbe fonom a karjaim.

- Már megbocsásson! Ön támadott rám és mégis csak maga férfi, és egy férfinek kellene elsõként bemutatkozni, de hagyjuk is! Mit keres maga ezen a fennsíkon, hogy került ide?! –Teszem fel a kérdés kissé ingerülten, hiszen tudom, hogy ezt csak repülve lehet megközelíteni, de valami azt súgja õ sem hétköznapi ember.

- Úgy ahogy te is… repülve! –Válaszolja hegykén félvállról mégis meg marad az a szigor a tekintetében. Most figyelem meg csak alaposabban, s látom meg aranysárga szemeit. Felvonva a szemöldököm nézek fel rá és elfordulok.

- Ég önnel! –Mondom, mikor megragadja a karom és visszaránt. Erõsen fogja a kezem és mélyen néz szemeimbe.

- Egy ilyen ritka madarat nem fogok engedni elszökni! –Mondja komoly hangon és mélyen néz szemeimbe.

- Eresszen el! –Próbálom kihúzni kezem övébõl.

- Velem jössz! Egy ilyen páratlan zsákmányt nem fogok hagyni kicsusszanni a kezeim közül.

- Pedig kénytelen lesz! –Mondom határozottan és karjába mélyesztem fogaim és ekkor engedi el a karom én pedig futásnak eredve veszem fel madár alakom egy ugrással a levegõbe is termek. Sietõsen kezdek el repülni onnan.

A fojtogató sötétség lassan visszahúzza karmait, már nem ölelik körül a nyakamat. Nehéznek éreztem a pilláimat, így nagy sokára tudtam csak rávenni magam, hogy kinyissam a szemeimet. Valamim fáj, nagyon fáj. Mi lehet? Azt hiszem, a felkarom. Mintha a mellkasom is égetne, sõt, a hátam is. Alul is fura, feszítõ érzés utófájásait érzem. Azt hiszem, szadista gazdám megint szórakozott.

- Felkelni, szolga! – dörren rám.

- Igenis, uram – felelem rekedt hangon, majd feltápászkodok.

A feladat embert próbáló, de sikerül. Mély harapásnyomok díszítik a testem, melyek gazdám vadságának mértékét hivatottak szimbolizálni.

- Ne vegyél fel semmit! Azt akarom, hogy ma is meztelenül légy – vakkantja a férfi.

- Igenis, gazdám – hajtok fejet elõtte.

Kiéhezetten figyeli, ahogy ondója végigfolyik a combomon, én pedig hunyorogva tûröm a kellemetlen érzést. Utáltam a gazdámat. Tudom, még gondolni sem szabadott ilyesmire, én mégis tiszta szívbõl gyûlöltem. Nyájas, elõzékeny voltam vele, mert muszáj volt. Mindig bókoltam neki, mert muszáj volt. Bármit megtettem neki… mert muszáj volt.

- Fordulj meg, szolga! – dörren mély hangja a levegõben.

- Igenis – bólintok, és csábosan megfordulok.

- Hajolj le!

Lehajoltam, s közben csábosan vigyorogva kellettem magam, akár egy szajha. Sosem voltam kibékülve a gondolattal, hogy szexuális töltetû szolgáltatásokat nyújtsak, de a munka kötelez. Én erre születtem, így tudtam csak beletörõdni. Sosem látszott, hogy nem élveztem, mindig úgy nyögtem, mint aki a fellegekben jár a gyönyörtõl. Nem is panaszkodott még rám senki.

- Sajnálom, hogy meg kell válnom Tõled, Picúr – tûnõdik gazdám.

Megilletõdve fordulok felé, észre sem veszem, még a szemöldököm is felvontam.

- Hogy mondod, jó uram? – kérdezem félve.

- A mai nap lesz az utolsó, hogy engem szolgálsz.

- Értem – pillantok le a földre.

Fura érzés kerít hatalmába. Mintha örülnék, de mégsem érzem azt a boldogságot, amit egykor. Azt hiszem, nem érint túl mélyen, hogy máshoz kerülök. Lehet, hogy az új gazdám majd jobban bánik velem. Reménykedni szabad, nem igaz?

- Azt akarom, hogy méltóképpen búcsúzz el – emelkedik fel az ágyról.

- Mire gondolsz, uram? – pontosan tudom, mire…

A falnak lök, majd a nyakamnál fogva a sima felülethez nyom. Szemeiben vad tûz lobog, hipp-hopp feléled benne a vadászösztön.

- Azt akarom, hogy fuss! – suttogja.

Perverz vénember, mégis mit élvezel ezen? Miért nem lehet átesni a dolgon rögtön? Minek ez az idióta körítés??

- Azt akarom, hogy ellenkezz! – harapja meg az arcom, majd hirtelen ellök a faltól.

Megiramodok, s mint a puskagolyó száguldok végig odakint a folyosón. Sötét van, alig látok, de betéve ismerem a helyet, így könnyen mozgok a teret ékesítõ vázák, szobrok között. Gazdám ledobja magáról köpenyét, s egy szál alsónemûben iramodik utánam. Szereti nézni, milyen fürge vagyok. Azt pedig még inkább kedveli, mikor kislányos mozdulatok közepette próbálom lebeszélni, hogy ne tegyen a magáévá. Fura fétis, talán a gyermekkora miatt van.

Leszaladok a lépcsõn, majd kirohannék a bejáraton, ám egy sötét folyosóról kiront õ, s olyan hévvel dönt le a lábamról, hogy hangosat koppan a fejem a kõpadlón. Nyögve kapok a fájós részhez, majd rémülten igyekszem hátrálni.

- Ne! Kérem, ne tegye! – rikoltozok a jól megszokott módon.

- De igen! – vicsorog rám, majd egyszerûen leteper.

Sikítok, vinnyogok, sírok, ezektõl gerjed be. Milyen undorító!

Hideg közönnyel konstatálom, hogy lekerül róla az alsónadrág, s a magáévá tesz. Sírok, könyörgök, ám legbelül semmit sem érzek. Egyszerûen csak megtesszük, és kész. A legtöbb hozzám hasonló szolga is így érez. Nincs mit szégyellnünk ezen, hisz ez a hivatásunk. Örömet szerezni másoknak, még ha ez a saját boldogságunkba is kerül.

Gazdám elégedetten mászik le rólam, majd parancsba adja, hogy hagyjam a reggeli készítést, és takarodjak felöltözni. Eleget teszek a kérésének, felcaplatok az emeletre, és magamra öltöm a szokásos ruhámat. Durva, krémszínû lenvászon. tulajdonképpen olyan volt, mint egy lepedõ, amit félbehajtottak, majd a hajtásnál vágtak egy lyukat a fejemnek. Oldalt teljesen lyukas volt, egy sötét kendõvel kötöttem meg a derekamnál, hogy valami formája is legyen. Nem szerettem ezt a göncöt, túlságosan kidörzsölte a bõrömet, ráadásul keménysége miatt nemigen hajlott.

Életem során csupán egy gazdám vette a fáradtságot, hogy normálisan ruháztasson, így szó nélkül tûröm, ahogy a durva anyag felsérti a bõrömet. Nem tehetek mást.

- Kész vagy már? – dörmögi gazdám.

- Igen, uram, kész – lépek elé mezítláb.

- Akkor indulás – lódít meg a hajamnál fogva.

Engedelmesen elindulok, bár az úti cél egyelõre ismeretlen számomra. Gazdám lóhátra pattan, majd elégedett vigyorral a képén vágtázni kezd. Hagyományõrzõnek mondhatjuk, bár az elmebeteg sokkal jobban illene rá. Imádta, ha futok utána, akár a középkori fegyverhordozók a földesuruk után. Undorító, akárcsak a többi szokása. De vége, a mai nappal vége. Remélem, egy kevesebb fétissel bíró úrhoz kerülök.

Gazdám megáll egy hatalmas birtok elõtt. Lova a fejét rázva prüszköl, türelmetlenül dobog, míg odaérek.

- Lassú vagy – korhol a férfi, majd a bejárat felé bök a fejével. – Rajta, csengess be!

- Bocsáss meg, uram, de mit mondjak majd? – érdeklõdök.

- Hogy tõlem vagy. Ajándék a múlt heti éjszakáért. Most pedig tûnj el!

- Máris, uram. Ég Veled!

Meg sem várja, hogy elköszönjek, máris nyargal visszafelé. Istenkém, mi lesz itt. Annyira félek, pedig jó párszor megjártam már a poklot.

Elindulok a bejárat felé, majd megnyomom a csengõt. Idegesen tördelem az ujjaimat, a számat is rágom. Az ajtó hamarosan feltárul, egy igen jóképû fiatalember nyitja ki.

- Már adakoztam a nyomorultaknak – acsarkodik.

Megilletõdve húzom fel a kezeimet, majd vadul rázni kezdem õket.

- Kérem, uram, hallgasson meg! Nem segélyszervezettõl vagyok.

- Akkor? – néz végig rajtam fintorogva.

- A gazdám küldött, Mark, akié a múzeum a városban. A múlt heti éjszakáért cserébe. Amolyan hálaajándék.

Arcán pillanatnyi döbbenet fut át, majd szemeiben megjelennek a kétség elsõ árnyékai.

- Szolga vagyok, uram. A Te szolgád! Bármit megteszek, amire utasítasz.

- Tényleg? Akkor állj fejen! – vigyorodik el gonoszul.

Bólintok, majd letérdelek a földre, és leteszem a homlokom a koszos földre. Épp lendületet vennék, mikor bosszúsan legyint.

- Jó, elég! Elhiszem…

- Bocsánat – emelkedek fel.

- Mennyi a béred? – kérdi, miközben újból végignéz rajtam.

Fintorog, azt hiszem, nem nyertem el a tetszését.

- Csupán egy maréknyi étel, és egy hely, ahol álomra hajthatom a fejem.

- Ez minden? – kérdi hüledezve.

- Ez, uram.

Talán nem hisz nekem, azt gondolja, átverem. Gyanakvóan méreget, mintha várná, hogy elnevessem magam, és a képébe vágjam, átverés az egész. Pedig nem így van, annak is örülök, ha egy pokrócot kapok valamelyik sarokban.

- Így nem jöhetsz a házamba – mutat a ruhámra.

Meglepetten hõkölök hátra. De hát, nekem nincs másik ruhám!

- Vedd le, aztán menj fürdeni. Megkapod a régi ruháimat, talán jók lesznek – magyaráz, miközben bemegy a lakásba.

Vonakodva bár, de leveszem a ruhámat, majd beledobom a ház oldalában álló szemetesbe. Összehúzom magam, úgy lépek be a házba. Kissé idegenkedek a helytõl, de remélem, ez a jövõben változni fog.

- Itt a fürdõ, mosakodj meg. Egy koszfoltot sem akarok meglátni rajtad – tárja fel a fürdõszoba ajtaját.

- Igenis, uram – hajtok fejet neki, majd a helyiségbe sétálok.

- Mennyi vizet használhatok el, uram? – kérdezem.

- Amennyi kell ahhoz, hogy tiszta legyél – morog rám, majd faképnél hagy.

Mélyet sóhajtva engedek magamnak fürdõvizet. Kihasználom az alkalmat, hogy végre nyugodtan fürdõzhetek. Lassan egy hete nem ért víz. A lábaimra már rászáradt elõzõ gazdám nedve, ráadásul a koszfoltok, melyek a bõrömre tapadtak, valóban visszataszító látványt nyújtottak.

Beleereszkedek a forró vízbe, majd elégedetten sóhajtva dõlök hátra. A tagjaim bizseregni kezdenek az illatos haboktól, egy pillanatra el is felejtem, hogy miért vagyok itt. Hirtelen meghallom új gazdám lépteit a közelben, így gyorsan lecsutakolom magam. Dolgom végeztével kilépek a kádból, gazdám pedig tökéletes idõzítéssel benyit.

- Tessék, a régi ruháim – dob egy stócnyit elém.

Elképedve bámulok a ruhákra. Hiszen ezek gyönyörûek! Mind finom anyagból készült, mérhetetlen eleganciát árasztanak.

- Uram, önnek remek az ízlése – térdelek a ruhák elé, nem merem megérinteni õket. – Ezek csodásak, kimondhatatlanul köszönöm!

Arcom boldogságtól ragyog… vagy valami olyasmitõl. Bevallom, megérintett, hogy ruhát adott nekem. Máris nõtt a szememben. Nyers modora ellenére szívesen fogom szolgálni õt. Megérdemli.

- Öltözz fel! – adja ki a parancsot.

- Máris, uram! – bólintok, majd megtörölközök.

Talán furcsállhatja, hogy nulla szégyenérzettel mutogatom magam neki, de hát a felét sem tudja, amire képes vagyok.

Felveszem az egyik szép, szürke nadrágot, amit nekem ajándékozott, ám a dereka túl nagy rám.

- Semmi baj, uram, majd beszegem – mosolygok rá.

Aprót bólint, majd a mosógép felé bök a fejével.

- Ha végeztél, állj neki mosni. Kissé felgyülemlett a szennyes – löki el magát az ajtófélfától, majd karba tett kezekkel odébbáll.

- Értettem! – kiáltok utána, majd kiválasztok egy szûkebb nadrágot, meg egy pólót, és beléjük bújok.

- Jah, a szobád az emeleten van – tér vissza hozzám.

- Szobát is kapok, uram? – hüledezek.

- Baj? Felõlem aludhatsz a kertben is – morog rám.

- Nem, nem, ön igazán nagylelkû! – védekezek.

- Én is így gondoltam – int a fejével, majd elindul az emeletre.

A ruhákat ölelve követem. Egy tágas, egyszerû berendezésû szobába vezet. Kétszemélyes ágy, egy ruhásszekrény, íróasztal, székek. Még sosem volt saját szobám, mindig egy takarón aludtam valahol a földön. Ámuldozva nézek körbe a szobában, majd leteszem a ruhákat az ágy szélére.

- Ez gyönyörû, uram! Kösz…

- Mi lesz a mosással? – vág közbe.

- Bocsánat, máris. Engedelmével… - hajolok meg, majd elsietek a mosógéphez.

Valóban egy tonnányi szennyes hever a szennyes tartóban, így azonnal nekilátok a mosásnak. Fura, bizsergetõ érzés támadt a mellkasomban. Zavaró, hogy ilyesmit érzek, mert 400 éve már, hogy valaki utoljára megdobogtatta a szívemet.