 Karakter: Jose Hill
Megjegyzés: (Lexinnek)
Erővel veszem rá magam, hogy lassan lélegezzek, kimérten, hangtalanul. Az árnyékban bújok meg, egy régen rozsdásodásnak indult autó roncsai mögött. Az üvegek nélküli ablakokon át fürkészem a szemben lévő épületet.
Három túlélő szorult be.
Eddig elég szerencsés helyzetben vannak, csak öt élőhalott portyázik a ház körül, de félő, hogy nemsokára erősítést hívnak majd. A rothadás édeskés szaga megtelíti a levegőt, fullasztóan, émelyítően. A gyomrom tiltakozóan összeugrik, de morcosan rendre intem. Lehetetlen hozzászokni ehhez a gyomorforgató látványhoz.
A hullákon tépett, oszladozó ruhadarabok lógnak, megfeketedett vértől pettyesek, mocsokfoltoktól tarkítottak, fogak által szétcincáltak. Alig takarják a felszakadozott, már barnássá összeaszott bőrt, ami akár a vékony selyempapír, úgy feszül az egyre rohadó izmokra. Akik legelőször változtak át, mára már alig képesek a járásra, csak vonszolják magukkal megtépázott testüket. Az izmok majdnem teljesen lerohadtak a csontokról, hajuk már csak csomókban van jelen csupasz koponyájukon. A legtöbbnek hiányzik már egy-két végtagja, az állkapcsa, a teljes alsó fele…
Akiket viszont csak nemrég fertőzött meg a kór – ha csak teljesen fel nem falták – és izmaik nem rohadtak le a csontjaikról, azok egész mozgékonyak, képesek a futásra és elég nagy testi erejük van. Szemük ijesztően sárga színűre színeződött, szivárványhártyájuk pedig elfeketedett. Ez az elsődleges jele a fertőzésnek…
Sajnos nincs szerencsém, az itt összegyűlt csapat egész mozgékony, csupán egyikük bal lábáról rágták le a húst, az botladozik esetlenül.
Mozdulatlanul figyelem, ahogy megpróbálják betörni az ajtót, de minden bizonnyal eltorlaszolták valami nagyon nehéz tárggyal, mert még öten sem mennek semmire. Majd a romladozó épület más résein próbálnak bemászni, ablakokon, szellőzőkön.
Megszorítom a kezemben tartott feszítővasat, jelenlegi egyetlen fegyverem. Ha jól vettem ki, a túlélők közül az egyik biztosan férfi, méghozzá elég nagydarab. Ez jó jel, mert hasznát vehetem a harcban, nem leszek teljesen magamra utalva. A másik egy kisebb termetű személy, róla nem tudom, férfi-e vagy nő. De annyi biztos, hogy van velük egy gyerek is.
Ha csak két felnőtt lenne, nem kockáztatnék. Öt élőhalott hajkurássza őket, ráadásul nyílt terepen... de egy gyereket nem hagyhatok meghalni.
Várok hát, megfeszített izmokkal, kiélesedett érzékszervekkel.
Majd az egyik undorító emberi maradvány megfordul és futni kezd. Erősítést hív. Eddig nem tették, reménykedve, hogy meg tudják szerezni a finom falatokat, csak öt részre kell szétosztani őket... de mivel nem tudnak bejutni...
Kevés időm maradt. Nagyjából 5-10 perc, mire ideér a többi is. Négy ellen már van esélyem.
Megszorítom a feszítővasat. Nyílt a terep, van úgy 50 méter köztem és az épület, illetve a zombik között. Nem tudok észrevétlenül a közelükbe férkőzni. Márpedig ha szemből támadok, cafatokra tépnek.
Körbepillantok, találok is egy üres üveget. Repedt már, koszos is, de a célnak megfelel. Hangtalanul felveszem hát a földről, majd bemérem a célt. És erőteljesen oldalra hajítom, innen úgy 100 méterre egy rozoga benzinkúthoz. Persze ezek a kiéhezett fenevadak rögtön felkapják a fejüket és a könnyű préda reményében utána járnak a zajnak. És ahogy közel érnek a benzinkúthoz, rohanni kezdek, fürgébben mint valaha, puhán kapkodva a lábam, ügyesen araszolva a szemétben, hogy a lehető legkisebb zajt csapjam. Elérek az épületig, nem vesznek észre, lihegve a falnak lapulok egy olyan szögben, ahol nem láthatnak.
Kapkodom a levegőt, de a lehető leghamarabb megpróbálom normalizálni a légzésem. A tüdőm ég ugyan, de ez a legkevesebb ilyen helyzetben. Nyelek egy nagyot, lehunyom a szemeimet egy rövid pillanatra. Nagy levegő, aztán a légzésem újra normális.
Fülelek. Morgás... léptek zaja.
Lassan közelednek, 50 méter... 40... 30... 20... 10... csak a béna csoszogását hallom kicsit távolabbról…
Megmarkolom a feszítővasat. Lassan felemelem, két marokra fogom.
És ekkor hörögve elővillan egy ocsmány pofa előttem. Nem ér váratlanul, lesújtok. Vér fröccsen, csont törik, egy szemgolyó messzire ugrik. Egy súlyos test döndülve hanyatlik a földre.
A másik három hördülve indul meg felém. Összeszorított fogakkal lendítem meg a fegyverem. Az első nekem ugrik, de kitérek előle, ezt is fejbe vágom a fegyveremmel. Elterül a földön, de ez az ütés nem volt elég erős, feltápászkodik. A második is rám veti magát, a lendülettől pedig hanyatt esek, ő pedig rám. Nyáladzva lendül a torkom felé, de a feszítővasat keresztbe a szájába dugom, ezzel akadályozva meg, hogy kiharapjon belőlem egy darabot. Ficánkol, megpróbál belém harapni, én pedig alig bírok vele, végül sikerül felhúznom a lábaimat és lendületesen lerúgnom magamról.
Ekkor megjelenik a harmadik, csoszogva, egyik lábát maga után húzva vetődik felém. Még időben arrébb gurulok, az agyam vészesen pörög. Felpattanok hát, és az egyik törött ablakhoz ugrok, mindhárom a nyomomban van. Az elsőt, amelyik megint felém lendül, elkapom ruhafoszlányainál fogva és az ablak felé penderítem, betolva a szilánkok közé. Elhalóan felhördül még, ráng párat, majd ernyedten csúszik a földre, egy hatalmas üvegszilánk üres szemgödrébe ágyazódott, megadva a kegyelemdöfést elkorcsosult agyának.
Már csak kettő van.
Most együtt támadnak, az egyik elkapja a feszítővasat tartó karom, a másik pedig megpróbál megfojtani. Ahogy csontos ujjai a nyakamra tapadnak, elakad a lélegzetem. Satuként kezd szorítani. Megpróbálom ellökni, de nem megy. A világ hirtelen fordul egyet, a szemem könnybe lábad.
A másik megpróbál megharapni. Ekkor éles dördülés hallatszik, a zombi feje pedig szétloccsan, az undorító mocsok engem is beterít. A fej nélküli hulla a földre roskad. Társa zavarodottan körbepillant, a támadás forrását keresi, és amíg a figyelme elkalandozik, támadok. Hatalmasat ütök a feszítővassal, a test pedig tompa puffanással esik hanyatt. Megrészegülve a dühtől lépek fölé, s kezdem püfölni, egyre erősebben, remegve. Alvadt vér fröccsen, a rothadó hús szaga egyre erősebben terjeng a levegőben... a lény pedig felismerhetetlenül fekszik a földön.
Megfordulok. Az ablakból, aminél az egyik ocsmány dög fekszik, egy puskacső néz rám. Lihegve lépek közelebb.
- Sietnünk kell. A lövésre perceken belül a környék összes zombija idecsődül.- mondom halkan, kimérten, a puska pedig visszahúzódik. Egy perc múlva pedig motoszkálást hallok, ahogy eltolják az ajtó elől a súlyos tárgyat, végül elősomfordálnak. Végigtekintek a kis bandán.
Az egyik egy férfi, úgy az ötvenes évei közepén járhat. Középmagas, kissé pocakos, de komor, elszánt tekintete van. Ismerem ezt a tekintetet. Ő a hasznomra lesz.
A második alak pedig szintén egy férfi. De ő a megkeseredett gyáva fajtájából. Egész testében reszket, mint a nyárfalevél, a tekintetét ide-oda kapkodja, mint egy bolond. Azt hiszem, beleőrül lassan a félelembe. Vele majd vigyáznom kell. A bomlott elméjűek veszélyesek, még ránk nézve is. De elég gyakran előfordul. Sokan nem bírják a nyomást.
A harmadik pedig valóban egy gyerek. Egy négyéves forma kislány. Láthatóan elég rémült, össze van zavarodva, de nem sír, ami jó jel. Bátor kis kölyök lehet.
- Hova menjünk?- kérdi a férfi öblös hangján, egy elég nagydarab fegyvert szorongatva. Jól jön még a fegyver, de nincs hozzá hangtompító, ezért csak vészhelyzetben használhatjuk. A zajra összegyűlnek a hullák...
- Gyertek utánam. Innen nem messze van egy hely, éjszakára meghúzhatjuk magunkat.- mondom halkan, majd körbepillantok és gyors léptekkel megindulok. A férfi egy pillanatig csak néz rám, majd kézen fogja a kislányt és megindul utánam, majd a vézna pasas is követ. Lassan kocogva vezetem őket a házak falához simulva. A szemem már kiéleződött, minden gyanús elemet észreveszek már. Ahogy hangot hallok, megtorpanok. Igyekszem őket olyan útvonalon vinni, ami nem vezet nyílt terepen. De még így is összeakadunk egy zombival.
Hátul az ijedős képű rémülten felkiált, ahogy az egyik élőhalott az épület tetejéről ráveti magát. Leteríti, de még időben mozdulok, lerúgom róla a szörnyecskét, és mielőtt feltápászkodhatna, a feszítővas élesebb felével pedig meglékelem a koponyáját, és némi kotorászás után a fejében ráng néhányat, aztán elernyed. Egyik sem szereti, ha megkevergetik a kását a fejükben. Még szerencse, hogy ezek a szemetek is csak emberek voltak...
A kezem nyújtom az ijedős képűnek, aki remegve fogadja el és felsegítem a földről. A kislány csak megilletődötten bámul fel rám.
Az út további részét zökkenőmentesen tesszük meg, de még így is hallom távolból a hörgésüket. Veszélyes éjszakánk lesz.
Egy régi kisboltba vezetem őket. Itt húzom meg magam pár napja. Anno még egy sarki kis ábécé lehetett. Teljesen lepukkant, az ételt széthordták már, az ablakok betörve, a tető leszakadt. Mikor a nagydarab meglátja, kérdőn néz rám, de csak intek neki. Bemászok a romok közé, egészen mélyre, majd felrántom a pince ajtaját. Elmosolyodik.
Lemászunk az apró, sötét helyre, és ahogy mindenki leért, biztosítom a terepet, rögzítem az ajtót, hogy kívülről ne lehessen kinyitni. Felkattintom a zseblámpámat is, és a halovány fény ijesztő árnyakat rajzol az arcokra. Letelepedem a sarokba, a pokrócomra, onnan nézek rájuk.
- Köszönjük, hogy megmentettél minket.- szólal meg végül a tagbaszakadt fickó. - Bob vagyok.- nyújt kezet, én pedig megrázom.
- Jose. És semmiség.- mondom halkan.
- Engem Ednek hívnak.- motyogja a másik fazon is.
- És te, kicsi lány?- kérdem lágy hangon, ellágyult tekintettel nézve a megszeppent kis hölgyre. A hangom bizonyára bizalmat ébreszthetett benne, mert elmosolyodik.
- A nevem Elizabeth.- mutatkozik be édesen.
- Éhes vagy, Elizabeth?- kérdem halkan, a táskámba kutatva, ő pedig nagy, csillogó szemekkel bólogatni kezd. Intek neki, és mikor közelebb lép, egy zacskót nyomok a kezébe. Aszalt gyümölcs.
- Köszönöm!- mondja, majd lehuppan a földre és kibontja az édességet. Összébb húzom magam, helyet adva neki a pokrócon. Nem akarom, hogy megfázzon.
Bob ellágyult tekintettel pillant rám.
- Mi a tervetek?- kérdem halkan, komolyabbra véve a szót, természetesen a kérdést Bobnak címezve. Láthatóan ő a talpraesettebb.
- Úgy hallottuk, innen nem messze van egy kolónia. Oda akarunk eljutni.- dörmögi mély medvehangján, én pedig lassan bólintok. Kabátom belső zsebéből előhúzok egy kártyalapot, s lassan kezdem forgatni az ujjaim között.
- Tényleg van egy. Alig fél nap.- mondom halkan, mire mindketten megkönnyebbülten pillantanak rám. - De az út közel sem egyszerű. El kell hagyni a várost. Északra van egy erdő, azon keresztül juthattok el oda. De az épületek és a fák között vagy 200 méternyi sík terület van.- tájékoztatom őket, mire megint elkomorul az arcuk.
Ed kétségbeesetten felnyög, arcát a kezeibe temetve.
- Akkor most mi a kurva élethez kezdjünk?! Én nem akarok itt megdögleni!- fakad ki. Na remek, egy hisztigép...
- Fogd be, Ed.- szól rá erélyesen a másik. - El fogunk jutni a kolóniáig.- jelenti ki magabiztosan. Farkasszemet nézünk. Aztán megkérdezi. - Segítesz nekünk?
Már vártam ezt a kérdést.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek.- bólintok. Kérdőn, zavarodottan néz rám. - Egy ideje ezt csinálom. Járom a fertőzött vidéket és segítek a túlélőknek eljutni a kolóniákhoz.- mesélem halkan. A kezemben megáll a kártyalap, én pedig letekintek rá. Treff négyes. Apám paklijából való... ő is ezt csinálta. Nem csatlakozott egy kolóniához sem, hanem járta a fertőzött vidéket, összeszedte a túlélőket és segített nekik eljutni a kolóniákhoz. És mikor meghalt, a nyomdokaiba léptem. Mi értelme lenne egy olyan helyen tengetni az életem...? Úgy sem lennék boldogabb. Akkor sem lehetnék nyugodt. Akkor sem tudnék békésen aludni.
Bob nem kérdez, de a tekintetéből valami felmagasztosult tisztelet sugárzik felém. Elhelyezkedem, hogy lehunyjam a szemeimet és aludjak pár órácskát. Kell az energia.
De természetesen most is éber, nyugtalan az álmom, minden kis zajra azonnal felébredek. A hosszú évek során megtanultam, hogy még álmomban sem lehetek védtelen.
Aztán az éjszaka, már közel a hajnalhoz motoszkálásra ébredek. A lámpát lekapcsoltam, így korom sötét borult a kis pincére. A hang fentről jön, még egészen távolról. Lomha léptek, koppanások, ahogy löködi szét a törmelékeket. Valami megmoccan mellettem, és halkan nyüszögni kezd. Elizabeth ébredhetett fel.
Kitapogatom a sötétben és az ölembe húzom, ő pedig rémülten kapaszkodik belém.
- Csss.- súgom a fülébe.
Tovább hallgatózok. Közelebb jön, a pinceajtó felé kezd tevékenykedni. Egyszer meg is próbálja felemelni, de hála az elővigyázatosságomnak, nem boldogul vele. Végül kelletlenül felmordul és távozik. Csak remélni merem, hogy nem jön vissza.
Reggel természetesen én ébredek legelőször. Elizabeth még álmában is keményen kapaszkodik belém. Sóhajtva túrok a hajamba, megdörzsölöm karikás szemeimet, majd felkattintom a lámpát. Még mindenki alszik, de a fényre Bob mocorogni kezd.
Mikor meglátja a karjaimban békésen szuszogó kislányt, szakálla alatt elmosolyodik.
- A lányod?- kérdem halkan. Megrázza a fejét.
- Az unokahúgom.- feleli. - Megígértem az anyjának, hogy megvédem.
Bólintok. Ezek szerint Bob is elvesztette már a családját, elbúcsúzott egy testvértől. Csak ez a kislány maradt neki.
- Úgy tűnik, kedvel téged.- jegyzi meg, én pedig lassan bólintok.
- Engem minden gyerek kedvel.- rántom meg a vállam. Hangon természetes, egyszerű tényt közöltem csupán. Én sem értem az okát, de az összes gyerek, akivel eddig találkoztam, kedvelt, és ösztönösen bízni kezdett bennem. Talán azért, mert még én sem vagyok felnőtt, de már gyerek sem igazán. Talán közelebbinek éreznek magukhoz.
Lassan Edet meg Elizabethet is felkeltjük, megreggelizünk. Megosztjuk egymással azt a keveset, amink van. Szükség lesz az erőnkre.
- Sietnünk kell. A portyázók a közeli kolóniából ma jönnek.- mondom, a cuccaimat összepakolva.
- Portyázók?- kapja fel Bob a fejét.
- Igen. Háromnaponta a városba jönnek, túlélők után kutatnak. Párszor összefutottam már velük.- magyarázom halkan. Nincs sok cuccom, egy apró oldaltáskába az összes belefér.
- Ez nagyszerű. Ha sikerül rájuk akadnunk, csatlakozhatunk hozzájuk és biztonságban eljuthatunk a kolóniáig.- lelkesül, de megrázom a fejem.
- Ha rájuk is akadunk, közel sem biztos, hogy zökkenőmentes utunk lesz. Másrészről pedig, rájuk akadni... fogalmazzunk úgy, hogy nem lesz gyerekjáték.- mondom halkan. A portyázók, bár elég nagy csoportokban járnak, mégis olyanok, mint a szellemek. Egy pisszenést sem hallatnak, halkan tizedelik a fertőzötteket. Ráadásul mindig a város más részeit kutatják át. Ügyesnek kell lennünk, ha találkozni akarunk velük.
De még szerencse, hogy az utóbbi pár hétben nyomon követtem őket. Nyugatról keleti irányba haladnak a városban, vagyis... úgy két órányira bukkanhatnak fel innen. Viszont az a rész hemzseg a fertőzöttektől...
Nehéz dolgunk lesz.
Keresztbe felveszem az oldaltáskámat, hogy véletlenül se ejtsem el út közben, majd megmarkolom a feszítővasat.
- Én körülnézek. 10 perc múlva itt vagyok. Ha mégsem, várjatok egy órát, és csak azután induljatok. Hármat fogok kopogni.- szögezem le halkan, miközben az ajtót nyitom.
Bob némán bólint, Elizabeth pedig aggódva néz rám. Ed csak a térdeit öleli és dülöngél előre-hátra.
Felnyitom a csapóajtót, kidugom a fejem és körbenézek. Fülelek. A szemem pár perc alatt hozzászokik a nappali fényhez. Sehol semmi. Felmászok hát, hangtalanul betéve az ajtót, Bob pedig becsukja mögöttem belülről. Óvatosan kisomfordálok a romok közül, körbenézek. Az utca feldúlva ugyan, látszik, hogy tegnap éjszaka erre jártak... de most nyomuk sincs. Nappal nem annyira aktívak, mint éjszaka, de még így is életveszélyesek. Körbejárom az apró, lepukkant boltot. Szerencsére nincs itt egy sem.
Visszamegyek, háromszor kopogok, mire kisvártatva egyesével feljönnek, Bob a kezembe adja a zseblámpámat is, amit beledugok a táskámba. Megindulunk. Én vezetem őket.
Ezúttal lassan, megfontolva haladunk, észrevétlenül. Az épületekbe nem vihetem be őket, mert ott a fertőzöttek szoktak tanyát verni. Az utcán haladunk, az árnyékokban. Mindenki feszülten figyel.
Egyszer meglátunk egy kisebb csoportot, ahogy egy oszlásnak indult hullából falatoznak. Elizabeth megremeg, de szerencsére nem sikolt fel. Megkerüljük hát az épületet, és egy másik utcán vezetem őket tovább.
Aztán megtörténik a baj.
Már vagy másfél órája úton lehetünk, mikor megjelenik egy gyerek. Ocsmányul néz ki, a szemei sárgán izzanak, a bőre szürke, haja csak csomókban van... fertőzötten született. Az egyik épületből ugrándozik ki. Ötéves lehet, talán még annyi se. Megáll előttünk. Mindnyájan megmerevedünk. Eleinte csak néz ránk azokkal a hátborzongató szemekkel, én pedig reménykedem, hogy el tudom kapni, mielőtt sikoltozni kezd.
Hirtelen nyúlnék érte, de hátra ugrik és éles fejhangon felvisít. Egy másodperc csupán, aztán elkapom a torkát, és egy mozdulattal eltöröm. A földre rogy, a testrészeit már nem tudja mozgatni, hangot sem hallat, csak dühös szemekkel csattogtatja a fogait.
De a távolban dühös hörgés támad.
- Futás.- mondom egyszerűen.
Bob felkapja a kicsit és öblös léptekkel megindul, Ed magában rimánkodva kapkodja a lábát mellette. Fürgén szaladok előttük, vezetve a kis csapatot kacskaringós utcákon keresztül.
Úgy 10 perc múlva felbukkan az első. Edre veti magát, aki felordít, lelöki magáról a szörnyet, de már megtörtént a baj. A karján véres harapásnyom...
Rimánkodni kezd, hisztizik, miközben utánunk szalad, taknya-nyála egybefolyik, de nem állhatunk meg. Neki már annyi...
Mikor az egyik zombi utolér minket és elkapja a karját, Ed hanyatt esik. Vagy öten ugranak rá.
Még halljuk a segélykiáltását.
Elizabeth sírva fakad, Bob pedig csak keresztet vet, de nem állunk meg.
Egyre többen vannak a nyomunkban. Egy egész falkányi élőhalott lohol utánunk. Megpróbálom összezavarni őket, lerázni, de túlságosan kitartóak... Pokolra az összessel.
Az izmaim sajognak, a tüdőm ég, de szakadhatatlanul futok tovább. Viszont mögöttem Bob élesen zihálni kezd. Lelassítok, hogy beérjen, aztán Elizabethért nyúlok.
- Viszem tovább a kislányt.- lihegem, de csak megkínzottan megrázza a fejét. A kezembe adja, majd pár lépés után megáll, a térdeire támaszkodva zihál, arcáról csöpög a veríték.
- Bob bácsi!- sikolt fel Elizabeth. Rápillantok. Elmosolyodik.
Tovább rohanok, a karjaimban a kicsivel. Befordulok jó pár sarkon, mikor meghallom az első lövéseket. Elizabeth némán sírni kezd, szorosan csimpaszkodva rajtam. Én pedig tovább rohanok. A francba... ez így nem lesz jó...
- Jose...- súgja aztán pár perc múlva. Mikor hátrapillantok, hét lihegő, éhesen morgó szörnyet látok magunk mögött. Neee...
- Ne aggódj, megvédelek, Elizabeth.- lihegem, erősen markolva a feszítővasat.
Éles hörgés felülről. Az egyik élőhalott az épület tetejéről veti ránk magát. Elizabeth felsikolt, én pedig meglendítem a feszítővasat. A zombi odébb landol, én pedig megbotlok, egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de aztán tovább rohanok. Az egyik mögöttem beér, belekap a felsőmbe, visszaránt. Hanyatt esek, Elizabethet egy kézzel szorosan ölelem magamhoz, védem, amennyire csak tudom. Mikor meglátom magam fölött az undorító pofát, a feszítővasat egyszerűen a fejébe állítom.
Nincs időm kivenni belőle a fegyverem, felpattanva tovább kell rohannom. Merre lehetnek? Hol lehetnek most a portyázók?
Kétségbeesetten rohanok utcáról utcára, nyomomban egy csapat élőhalottal. Már tele vagyok karmolásnyomokkal és egyéb horzsolásokkal, a tüdőm vészesen ég, a lábaim remegnek. Nem fogom már sokáig bírni ilyen tempó mellett.
Aztán az egyik sarkon befordulva megpillantok egy csapat feketébe öltözött férfit, úgy öten lehetnek. Megkönnyebbülten rohanni kezdek feléjük.
A legelöl álló alak felemeli a fegyverét. Egy magas, széles vállú figura. Pillanatok alatt felméri a helyzetet, majd felemeli a fegyverét, pontosan a szemeim közé céloz. Nyelek egyet. Szóval az egyik zombi közvetlenül mögöttem van...
10 méterre vagyok tőlük. Szorosan a karjaimba zárom a halálra rémült kislányt és a földre vetődök, a hátamon csúszok tovább, egészen a férfiig. Ő pedig lő.
Tompa hang, majd egy nagy puffanás, ahogy az első zombi elterül a földön. De van mögötte még vagy 8.
A portyázók a zombik felé vetik magukat, ki távolról tizedeli őket, ki közvetlen közelről, a saját két kezével. És zihálva, sajgó izmokkal, égő tüdővel figyelem a harcot.
Elsöprő győzelmet aratnak. A fickó pedig, aki legelöl állt, elrakja a fegyverét, majd hozzám lép. Végigmér, én pedig farkasszemet nézek vele, még mindig zihálva.
Magas, szikár alak, de láthatóan izmos. Feketészöld egyenruhát visel farmer mellénnyel, az anyag pedig szorosan izmos testére simul. Világos színű haja jól fésült, még ezek között a zord körülmények között is. Meglepő. Leér egészen a válláig, a színe pedig valami csodálatos. Olyan vakítóan szőke, hogy már szinte fehér.
Erőteljes, markáns állkapcsa van, dús, halovány ajkakkal. Szemei mélyen ülőek, szemöldöke ébenfekete, egészen komoly megjelenést kölcsönözve ezzel neki.
És a szemei... vékony vágású, komoly, de kedves pillantása van. A színét talán leginkább a sárgásbarna kifejezéssel tudnám leírni.
Összefoglalva jóképű férfi, és egyfajta furcsa, megnyugtató aura lengi körbe. Biztonságban érzem magam már csak a puszta közelségétől.
A kezét nyújtja, én pedig elfogadom, erős rántással húz fel a földről.
- Csak ketten vagytok?- kérdi borzongatóan mély hangján, én pedig bólintok.
- A többiek odavesztek.- mondom halkan, majd a könnyebb szállíthatóság kedvéért Elizabethet a hátamra veszem.
- Indulunk!- adja ki a parancsot a többieknek, mire szoros alakzatban megindulnak, velünk középen. Én pedig szótlanul követem őket. Talán illene bemutatkoznom, de ilyen helyzetben magasan teszek az illemre... majd bemutatkozok ha biztonságban leszünk. Addig meg kussolok szépen.
Profik, de portyázóktól nem vár kevesebbet az ember. Biztonságban érzem magam...
Szerkesztve vicii által @ 2014. 09. 23. 08:26:40
|
