Noha érzem rajta hogy csak a sok megpróbáltatástól vesztette el az eszméletét ez akkor sem tetszik nekem.
Repülök a lenyugvó nap felé.
***
Nem áll szándékomban visszatérni most a felhők fölé, azért az egyik menedék felé veszem az irányt.
Más se kell nekem minthogy összetalálkozzak valamelyik tanácstaggal.. ezek után.
Érzem a lenyugvó napot a bőrömön.. a hegyek egyre közelednek.
Itt egy gyenge illúzió takarja el a palotát, a kíváncsi szemek elől.
Bár a hegyet magassága miatt elég kevés halandó meri kihívni, és megmászni.. azért még nem árt óvatosnak lenni.
Három hatalmas csúcs emelkedik a szemeim elől, de ebből csak kettő igazi.
Nyugodtan repülök bele a látszólag tömör sziklába, ami elnyel engem, mintha csak felhő volna.
Az is.
Előttem a felhőkön álló kastély.. a levegőben.. mintha csak lebegne a semmi közepén.
Alattam több ezer méternyi magas.. a háttérben a két hegy..és a lemenő nap utolsó sugarai.
Lábam tompa puffanással érkezik meg a fényes hófehér márványlépcső aljára.
Kihaltnak tűnik minden.
Felbaktatok a lépcsőn, közben érzem őt mocorogni a kezeim között.
Nos.. remek..
***
Hatalmas előcsarnok, két angyalszobor, ami menten életrekel amint belépek.
Botot tartó kezük felém suhint de aztán megáll a fejem felett.
- Cassiel vagyok.. az Úr hetedik angyala.. engedjetek át.. - morgom halkan a szokásos szöveget, amit már kívülről fújok mégis utálom.
A hetedik mi.. mintha csak egy szám lennék.. egy statisztika.
- És az ember? - kérdezi a mozgó szobor.
- Ő nem ember. Nézd csak meg. - felelem nyugodtan.
Üres.. kőszemek fordulnak felénk.. végigfut rajtam a hideg a gondolatra hogy én is lehetnék ilyen.. ha akkora bűnt követnék el hozzá.. örökké a kőbe zárva.. micsoda egy sors.. brr..
- Rendben. Átmehetsz. - feleli az egyik, majd mintegy varázsütésre dermednek mozdulatlanságba újra.
Lenézek rá, éppen most hunyja be a szemét újra.
Heh elhiszem hogy jó neked ott, de igazán jöhetnél a saját lábadon.
Nem morgok végülis, csak felcaflatok a lépcsőn, és benyitok az első ajtón amit meglátok.
Eekk...bocs téves..
Halk kuncogás jön valahonnan a mellkasom tájékáról.
Biztosan ő is látta mi van odabent. Mondjuk úgy hogy egy komplett kínzókamra semmi ahhoz képest.
Következő ajtó.. sötétség.. a nagy semmi.. mintha az űrbe léptem volna ki.
Most van az hogy én vagyok Aliz Csodaországban vagy mi?
Végülis a hatodik ajó olyan szobát rejt amit vártam.
Akaratom erejével repítem őt az ágyra, amibe halk puffanással csapódik bele.
Felnéz rám.. de kerülöm a tekintetét.
Az ablakhoz sétálok és némán figyelem a felhőket amik cipelik a hátukon az épületet.
Megnyikordul alatta az ágy.. hallom hogy feltápászkodik és hozzám sétál.
Lenézek rá.. nem is tudom mit mondjak..
Az igazat..? Hogy ennél csak rosszabb lesz..? Hogyha a Tanács tudomást szerez róla valószínűleg menekülnie kell, velem együtt?
- Szép kilátások.. - mosolyog rám fancsali képpel, én pedig szidom magamat amiért elárultak a gondolataim.
- De legalább nem fogok untakozni.. - feleli a szokásos humorával, amitől halkan nevetni kezdek.
Most hogy mondod.. csináltál é olyat az elmúltpár napban.. hónapban..? Nem hiszem..
- Miféle hely ez? - kérdezi a felhők hátán úszó épületet figyelve az ablakból mellettem.
- Azt hittem tudom. - sóhajtok. - De legalább valami.. ezt rajtam csak kívül csak nagyon kevesen ismerik.
- Öröm az Ürömben..
- Mi? Csak nem örülsz hogy kettesben lehetsz velem? - vigyorgok rá.
- Azt nem mondtam. - feleli felém fordulva.
Na azért.. énis így is gondoltam.
- Maradj itt.. körülnézek odalent.. - felelem, és odadobom neki a könyvet. - Addigis.. belenézhetsz ha ezek után látsz magadban elég erőt hozzá. - teszem hozzá.
Magára hagyom..
***
Odalent a főcsarnokban egy hatalmas kereszt.. legszívesebben ököllel mennék neki.
Az angyalszobrok a néma mozdulatlanságban, az oltához lépek és megszemlélem az ott fekvő nyitott könyvet.
Biblia is lehetne..de nem az.
Mint a vendégkönyv a szállodákban.. nevek vannak benne..azoknak a nevei akik itt jártak.. és dátumok..nagyon régről.
Előrelapozok.. majd döbbenten kerekednek el a szemeim ahogy meglátom azt a nevet.
Azrael..
..és Gabriel..
Itt?
Mikor?
A könyv lapjait kezdem el pörgetni.. minden egyes oldal egy-egy újabb krónika arról kik jártak itt.
Meglátom a saját írásomat is, pár évvel ezelőttről.
Csakhogy én mindig egyedül érkeztem.
Dühömben lesújtok az oltárra, a kő kettéreped az öklöm alatt, megremeg a hatalmas kőkereszt.
Egész testemben remegek a felindulástól.
Hogy lehet az hogy ami másnak bűn..az egyeseknek kiváltság?
Ilyen szubjektív volna? Ezek szerint csak engem ver az Isten.. mások felett elsiklik egyszerű kegyből..
Kezdek ateista lenni.. ha létezi egyáltalán Isten..nagyon a bögyében lehetek..
Hehehe egy ateista angyal.. micsoda gondolat..
Hisztérikusan kacagni kezdek, a terem falai visszaverik a hangot és ezerszeresen felerősítve adják vissza.
Vörös fénynyalábok kezdenek keringeni körülöttem, hiába fogom vissza magam.. a zúgás a fejemben egyre erősödik.
Ki vagyok én hogy ellenálljak.
A kőangyal sikolyra nyíló szája aztán ledermeszt. Az előbb még mosolygott.
Az hogy lehet.
Testembe úgy tér vissza az erő mintha egy rugó húzná vissza.
Figyelem ahogy lesétál a lécsőn.. engem néz.. a repedezett keresztet.
- Megvilágosodtál? - kérdezem.
Nekem már nincs szükségem a könyvre hogy tudjam amit ő.
Tudom, és ez eléggé dühít ahhoz hogy véres bosszút álljak mégha ezzel a saját halálos ítéletemet írom is alá.
Vajon kitenne a kertbe dísznek ha örökké kővé válnék?
- Nem. - feleli hozzám érve. - Inkább szökőkútnak. - feleli, én pedig belemosolygok a hajába.
Teste önként simul hozzám, nem is kellett hívnom.
- Igazán impozáns dísz lennék. - felelem halkan, mire ő erősen a ruhámba markol.
Jól van, abbahagyom.
Ereje végigszáguld rajtam, hátrálok egészen a törött kőig, ami szinte beleáll a csípőmbe ahogy nekilök. Wrrr...
- Tudod hogy éppen szentségtörést készülsz elkövetni? - kérdezem jókedvűen vigyorogva.
- És? Zavar? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Ki vagyok én hogy megállítsalak? - emelem fel a kezemeimet vigyorogva, ő pedig kacagni kezd. - Majd azt mondom mentségként hogy kényszeríttettél. - vigyorgom még mindig.
Na jó.. ez azért elég furcsa kérés..de te akartad.
Két kézzel fordítom meg, hogy már ő legyen közelebb a hideg márványhoz. Lesöprök mindent a sima felületről, csak a fényes áldozati tőrt veszem el, azzal vágom végig amúgyis szakadozott ruháját. Picit megkarcolom a bőrét is vele, amit aztán elégedetten felmordulva nyalok végig.. és szabadítom meg a vérétől.
Mmm..
Szemei furán csillognak ahogy felnéz rám, megcibálom a karikát a szájában, ő pedig a számra veti magát.
Felránt maga mellé, kétoldalt a kőbe kapaszkodom hogy ne essek le róla.. szárnyaim hangos suhogással válnak apró tollakká.. amikr aztán lassan hóesésként szitálnak le ránk.
Ujjaim a nyakát simítják végig.. a fülébe harapok, ő pedig a vállamat veszi célba.
Keze elérte oldalt a tőrt az oltáron, amit aztán felvesz és azzal hasítja szét a kabátot a hátamon.
Recsegve hullik le az anyag.. és én ott fekszem felette... anyaszült meztelenül.
Csak tudnám miért vigyorog ennyire.
Sóhajtok.
- Ne most imádkozz a lelki üdvömért.. már késő.. - mondja vigyorogva, mire én halkan kacagni kezdek és felmorranva vetem rá magam.
Kezeim a feje mellett a hűvös kőre teszem, de még ez a szilárd talaj sem elég hogy visszatartson..annyira... wrr..akarom..
Egész teste úgy simul az enyémhez.. mintha folyékony tűz égetne.. körmei a combomat karmolják.. hajam beborítja teljesen.
Pedig általában nem szoktam bevadulni csakmert meglátok.. hrrr.. érzeek.. vmit... ahh jézusom..
Újra és újra felmodulok ahogy megérzem valamijét hozzámérni.. direkt csináljaaahh..tudom..wrr..
Megmarkolom a karját.. ő pedig felnyög ahogy beléhatolok.. lábai megszorítják a derekamat..
Wrrr..ahh.. nem hiszem el..
Hajam lágy eséssel hullik a hátamra ahogy hátravetem a fejemet, hallom ahogy ő is felnyög hangosan.
Fekete hajába túrnak az ujjaim, olyan vadul vetem magam az ajkaira hogy kiserken a vére.. ami viszont csak mégjobban felszítja a vágyamat.. ahh nem bírom..
Elmosódik körülöttem a terem.. az angyalszobrok.. minden..
Nem érzékelek semmit.. csak a kitörő gyönyört.. ami rohan le mint valami robbanás, és a detonációjába mindketten belerázkódunk.
***
Épp csak lecsillapodtam.
Nézem magam körül a termet.. alattam őt... kezei lelógnak a fényes kőről.. haja viszont rásimul.. mintha minta lenne rajta.
Kacagni kezdek.. ő pedig velem nevet... hogy min..ki tudja.
***
Éjjel.
Álmodom.
Ami már csak azért is furcsa.. mert az angyalok nem tudnak álmodni.
De én igen.
Belerepülök a lenyugvó napba.. tollaim felggyulladnak.. és a tűz lassan átterjed rám is.
Ordítanék..de egy hang sem jön ki a torkomon.
Felriadok.
Ő nincs mellettem..de érzem jelenlétét valahol a közelben.
Lesétálok a kertb.
Felrepülök egy kőkereszt tetejére.. a kelő nap sugaraiban bámulom a látóhatárt.
- Micsoda látvány vagy ott. - szólal meg egy idő után, én pedig hátrafordulok.
Naigen..
Szárnyaim ernyedten lógnak a hátamra.. hajam kócos és csapzott..
Leugrom mellé.
- Van egy rossz hírem. - mutat az egyik irányba.
Fekete felhőnek látszó dolog tart felénk.
Élénken emlékeztet engem a pokolbéli madarak seregére.
Belekotor kabátja egyik zsebébe, egy egészen apró dolgot vesz elő belőle, ami nem szórja, hanem gyűjti az éjszaka egyébként is gyér fényét.
Szótlanul nyújtom ki a kezem felé, s ő szintén egy hang nélkül adja tenyerembe.
Hmm… olyan, mint egy gyémánt… csak koromfekete... A vége tűhegyes, érzem, ahogy hozzáérintem mutatóujjam. Futólag eszembe jut, hogy ha most előbukkan egy vércsepp az ujjbegyemen… akkor… De, mint egy mentális ajtót, úgy rekesztem el a még csak formálódó gondolatot.
Épp felnézek a tenyeremben tartott… khm… ékkőről, amikor hatalmas lila villám cikázik át az éjszakai égbolton, majd azt egyből követi egy vörös.
Kőtörmelékek csapódnak felénk valami elöl előttünk, ami szabad szemmel nem látható.
Hát… ez igazán… Nevethetnékem lesz, vigyorgok rá nézve, és ő is pont ekkor néz felém, mosolyogva.
Aztán a következő percben meglátjuk a füstölgő romok közt felénk táruló mélységet egy lépcsővel.
Na, erre már igazán… Kitör belőlem a nevetés, ami eddig hangtalanul testemet reszkettette.
- Igazán stílusos. - Mondom ki hangosan, és már akarnék is indulni, de megállít.
- Először a követ. Dobd oda… - mutat fejével a kezem felé.
Kissé megnőtt szemekkel, vállat vonva dobom el, hatására a mélyből tűz tör fel, és sikoly hallatszik.
Kapu tárul fel, hatalmas koponyával a tetején, a fene se tudja miféle alakokkal a két oldalán, köztük pedig mindenütt ókori mintákat idéző írásjelek, amik díszesek ugyan, ám számunkra olvashatatlanok.
Mily kedves… figyelmeztetések…
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Tehát ezek szerint mégis van valami abban a mondásban, ami az emberek között járja. A pokolba vezető út is jó szándékkal lett kikövezve. Nos… legalább nem kell bukdácsolnunk, ugyebár… Hehe.
A vörös elképesztően sok árnyalata fogad mindenfelé, ahogy haladunk befelé az úton.
Végtelennek tűnő lépcső, s körülöttünk minden vérszínű… Ez annyira… rekeszizom próbáló, számomra.
- Ne engedd le a védelmedet. – suttogja nekem óvatosan, én pedig megint kacagni kezdek, akármennyire jó tanács is, amit mondott.
Ha tudnád… hogy még veled szemben sem engedem le teljesen… Igazán… Nincs mitől tartanod, azt hiszem.
Olyan hirtelen érjük el az alagút végét, mintha nem lett volna végtelennek tetsző.
Szenünk elé most földi szóval élve sivatag tárul, amerre csak fordítom a fejem mindenhol sírköveket, kereszteket látok, az egyik oldalt sárszínű víz nyaldossa a sírköveket.
Őrjítő forróság, a levegő pedig olyan szagtól nehéz…, ami számlálhatatlan oszló tetemre emlékeztet.
A halál mellettem lépkedő angyala mégis… nagyon furcsán kirí innen. Nem is kell itt senki legyen rajtunk kívül, úgyis teljesen egyértelmű, olyan betolakodók, akinek egyrészt semmi keresni valójuk itt, másrészt… abszolút biztos vagyok benne, hogy amint valami teremtmény észrevesz bennünket… nem fogja szó nélkül hagyni. Khm… hogy finoman fogalmazzak.
Kerülgetem a furcsa sírköveket, amiken írás és rajz is szerepel, kezeimet még zsebre is teszem, elnézek felettük, nem olvasom el egyiket sem, hozzá pláne nem érnék egyikhez sem. Egy élő, amint a holtaknak fenn tartott helyen, ezeket a dolgokat elolvasgatja… nincs kétségem afelől, hogy csúnya vége lenne a dolognak. Kíváncsi vagyok, de ennyire azért nem hülye.
Előttem sétál, fehér szárnyai csak úgy vonzzák tekintetemet. Az egyetlen színvolt ezen a helyen, különös, többes jelentést adva neki ezzel.
Furcsa lények köröznek a fejünk felett. Mintha csontból lenne faragva mindenük… toll nélkül, mégis repülnek, apró koponyáikból izzóan piros szemek meredek ránk.
- Igazán felemelő hely. Szülinapi bulinak ideális. – ütném el a csendet viccelve, de ezúttal láthatóan semmi kedve hozzá, mert csak türelmetlenül legyint felém.
Jól van, jól van, viselkedem, tudom én, hogy hogy kell. Hehe.
Szívdobbanás szerű hangok ütik meg fülünket, amik… mintha… ezernyi… dobból vert ritmus lenne mégis.
- Bajban vagyunk…? – kérdezem. Mintha nem tudnám anélkül is. Tudtuk jól, belépni a kapun nem lesz sétagalopp. Meglepődtünk volna, ha nem így van, szerintem.
- Nagyban… - feleli morcosan.
Sűrű, mozgó fekete felhő közelít felénk a magasból.
- Jobb lesz, ha sietünk. – jegyzi meg, közben meg már fel is kap a levegőbe. Erre a mozdulatra viszont az eddig fejünk felett köröző különös madarak egyből seregnyien támadnak ránk, tépik ruhánkat, bőrünket, aztán olyan hirtelen csapódnak a földbe élettelenül, mintha igazából ők sem tartoznának ide.
Úgy igyekszik velünk előre, mintha tudná hová megyünk. Remélem tényleg így is van. Bár azért némileg csodálkozom, hogy ebben a légkörben, khm… időjárási viszonyok közt így tud repülni.
Ahogy megérkezünk vissza két lábbal a földre, még mindig ugyanaz a táj mindenütt. A semmi közepén vagyunk, és nem nagyon tűnik úgy, hogy bármi is változásnak akarna indulni ebben a környezetben.
- Csodálkozom, hogy lehet itt tájékozódni. – jegyzem meg neki, ruháimat porolva. Nem elég, hogy a semmi terül szemünk elé, amerre csak nézünk, a már amúgy is forró levegőt tovább tetézi a tűz körülöttünk.
A tűz mögül pedig az övétől nagyon eltérő és mégis vörös szemek figyelnek mindenhonnan bennünket. Gondolom csak idő kérdése és veszik a bátorságot előmerészkedni onnan.
Merre? Nézek rá kérdő tekintettel.
Az előttünk tornyosuló mi más… vérszínű… más körülmények közt várnak mondott épület felé int. Közelebb érve aztán feltűnik az is, miből van ez… csupa csont… kisebb nagyobb, némelyik egész felismerhető, az út pedig, ami hozzá vezet koponyákkal van kirakva.
Tisztára, mint valami giccses, eszement nyugati film… komolyan. Elképesztő. Összegzem gondolataimat vigyorogva.
Megyek előre, ő némán követ. Az út mellett lángoló tüzek, mögöttük hol kisebb, hol nagyobb kőrakások. Az egyik mögül aztán kivágódik egy hüllőforma csúszómászó, egyenesen engem vesz célba, úgy mászik rám, mintha szerencsétlen élete legfőbb értelmét sikerült volna megtalálnia, majd ahogy a föld meggyullad körülöttünk, az eddig nem látható szárnyaival repül le rólam.
- Amint látom a vendégszeretetükről híresek.
Hát ez igazán hízelgő, tényleg.
- Tetszel nekik. Törődj bele. – vigyorog rám, vállamra tett kézzel, majd folytatja is útját előre tovább.
*-*
Az eddig sem idillinek nevezhető kaland az épület lábánál tetőzik be, ahol is alakváltó démonok álljál utunkat. Szemben velem… hmmm… én magam, lila helyett vörös szemekkel. Ejjj… a vörös tekintet Cassielnek jól áll, magamnak jobb a saját lila színem.
Rám néz, megnyalja ajkait, már- már arra számítok villás nyelv bukkan elő belőle, de így is épp elég bepillantást enged, méretes fogairól az jut eszembe… akár mérget is tárolhatna bennük.
Felvont szemöldökkel nézek a mellettem állóra, aki szintén saját magát figyelgeti.
Cinikus félmosollyal szólalok meg.
- Ez valami rossz vicc. – összegzem a látottakat.
- Sajnos nem vicc. – reflektálja.
Ejjjnye… hát van egyfajta humorérzékük, szó se róla.
- Rádbízom magadat. – mosolyog rám. - Ezek szerint igaz a mondás, hogy az igazi pokolban… először… saját magaddal kell megküzdened.
Igazán felemelő… mily filozófiai.
Másom vörös szemébe nézek, aki azonnal, vigyorogva küldi energiáit felém, hatására szakadozni kezd a ruha rajtam.
Mellettünk a két Cassiel karmolva szaggatja egymást, kezében hegyes végű bottal próbálja elejét venni mása támadásainak.
Heh… dicséretes… kár, hogy nem fog működni, valószínűleg, kár a fegyverért.
Én… valahogy kétlem, hogy ez a meccs valaha véget érne… a saját magunk ellen vívott csata… Talán épp ez a lényeg is… ezzel ejti örökidőkre csapdába az áldozatot.
Fut agyamon át a gondolat, és igyekszem is megosztani vele, a szükségesnél több idő egyikünk se akar eltölteni itt… bizonyára.
Egyszerre ugrunk fel a levegőbe, hogy a másik ál- alakja előtt teremhessünk. Másom egyetlen harapással szabadítja meg a bot éles végétől.
Nevetés szakad fel belőlem. Na, ugye, hogy jól gondoltam… hehe.
A halál ál-angyalának nem adok lehetőséget a támadásra, hagyom, hogy erőm- az is, ami még nem is egészen az enyém körülölelje őt, testét, szárnytollait szaggatom, gondolataimmal.
Pedig sosem jutott eszembe… hogy megölöm. Egészen nevetségesen abszurd, még a gondolat is.
De persze a szentimentalitás nem uralkodhat el rajtam, főleg nem éppen most.
Mire végez másommal, az ő ál-változatából csak néhány toll maradt. Érdeklődve figyelem arcát, ahogy ál-testembe vájja a pengét, s közben érdekesen megrándul az arca. Másom vére beteríti majd egész testét.
Vigyorogva figyelem, kezemben az alakváltó ál-szárnyának egy tollával játszom.
Bólintással nyugtázom, amikor indulásra szólít fel, kezemből kirepül a toll, követem.
*-*
Végre elértünk ide. Némán sétálgatunk a teremben, polcok mindenütt, rajtuk padlótól plafonig fekete bőrkötétes könyvek.
Az összes titkuk… egy helyen. Ám ott, ahol valószínűleg senki nem keresné, így a legbiztonságosabb, és olyan lények őrzik, akik nincsenek is tudatában, mit őriznek, hiszen dühüknek semmi köze ehhez, számukra csak az áldozat a lényeg, aki beteszi világukba a lábát.
- Nem tudom melyik az… - sóhajtja.
Fejemet rázva jelzem, hogy most kis csendre lesz szükségem.
Becsukott szemmel indulok el az egyik irányba.
Apám… Gabriel…
Erőmet óvatosan érzem kavarogni magam körül.
Ki sem nyitom a szemem, ahogy megállok az egyik polc előtt, fellendítem a kezem, leemelem a lelki szemeim előtt feltűnő könyvet, s csak ekkor nyitom ki szemeimet.
Olyan érzés, mintha a leghidegebb fagyos telet tartanám a kezemben… könyv formában.
A borítója pedig… igen, ez az, megvan.
Ki sem nyitom, úgy nyújtom felé. E könyv láttán… különös érzések kezdenek mocorogni bennem.
Meg sem nézi ő sem, bólint, elteszi, már mehetünk is.
*-*
Utunk visszafelé ugyanolyan eseménydús, mint idefelé jövet volt. Közben pedig minden vörös, sivár, és tele van csontot mintázó fura férgekkel.
Sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani… avagy gondolni… máris hiányzik az emberek színekkel teli, gazdag világa.
A vörös… neki jól áll, azontúl… a vér színe… és azt szeretem… az ő vérét legalábbis… Hehe.
Visszhangot verő csapódással záródik a kapu mögöttünk… s egyszeriben ellepi érzékeinket az éppen felkelő nap, ahogy színeivel életre kelti a tájat.
Jobbára alig van ruhának nevezhető darab testünkön, por, vér, sáros föld borít mindenütt, s persze nem csak engem őt is.
Testéről egymás után tűnnek el a sebek. Ahol kosz ragad bele… az tovább engedi gyöngyözni vérét.
Nézem a vércseppeket, szakadt ruhája alól feltűnni… s egyszeriben… elég sok minden zúdul be az agyamba, akárha eddig… mintha… itt hagytam volna őket… ebben a világban.
Mintha odalenn nem lett volna minden vörös, úgy vonzza tekintetem a látvány, megnyalom alsó ajkamat, úgy nézek fel szemébe.
Úgy látszik világuk ilyen szélsőségeken alapul vörös, sáros… mocskos… míg az érem másik oldala… patyolattiszta, rendezett, csodálatos… Eh.
Látom tekintetében, különös gondolatai lehetnek neki is…
A kietlen tájon lassan minden ébredezni kezd. A közeli erdő hangjai megnyugtató hatással vannak kavargó gondolataimra.
Mielőtt azonban teljesen arra fordulnék, hozzá lépek, szaggatott ruhájába fogódzkodom, nyakán az egyetlen be nem hegedt, poros sebet figyelem, immáron pár centis távolságról.
Egyik ujjamat megnyálazva érintem oda, mire kitisztul és zárulni kezd. Sóvár tekintetem le nem véve onnan, nyalom le az utolsó kinn rekedt cseppeket.
Halk nyögés szakad fel belőle.
Nahát… segítettem neki… netán másra gondolt… volna? Hehe.
Mintha semmi sem történt volna úgy engedem el, s tekintetem az erdőt járja.
A felkelő nap megfesti a fák koronáját, törzsét… és… mintha… vízen csillanna meg a napsugár.
Víz… Tó… És rajtunk kívül nincs itt senki… Hehe.
Pár lépés az erdő felé… teste a hátamnak csapódik, néhány szárnycsapódással húzunk el a fák fölött, majd testem zajos csobbanással érkezik a tó vízébe.
Felbukkanva aztán együtt nevetek vele. Ennyire egy rugóra járna már az agyunk… vagy ennyire ismernénk a másikat… vagy…
Számít ez egyáltalán… amíg ilyen jól elvagyunk…?... Hehe.
Kabátom az övé mellett landol a szárazon, és ezzel le is vetettük az összes még használhatónak tekinthető cuccot magunkról.
Csukott szemekkel merülök ismét le, hogy testemről maradéktalanul eltűnhessen az összes rám száradt kosz… amit onnan magammal hoztam.
Háttal vagyok neki, de érzem, hogy itt van a közelben. Makacsul testemen maradt ruhafoszlányokat szedegetem le magamról… és mikor megvan, a víz felett lebegtetve gyűjtöm az összeset magamhoz, hogy az ő ruhadarabjaival együtt… egybe gyúrjam őket… s a külön labda egy pillantásra válik hamuvá… a szemünk előtt.
Ezüst tincsei vizesen tapadnak nyakára, hátára… ahogy hozzám lép ellep vele engem is.
Szárnytollairól csöpög a tó vize, testét a sötétvörös minta teríti be.
Halkan sóhajtok… hogy is volt az… behunyt szemekkel próbálok koncentrálni, közben fohászkodom, hogy lehetőség szerint semmit se szúrjak el.
Mikor kinyitom a szemem, és felnézek rá, szárnytollak lepték el a víztükröt, testén a sötétvörös mintázat óvatosan halványulni kezd.
Tenyérrel nyúlok a tollak alá a vízbe, hogy aztán azokkal együtt öntsem rá, kezemből testére.
Érzem, hogy még mindig kavarog körülöttem az a számomra még idegen erő… kisebb áramütésként élem meg, ahogy hozzámér, aztán mindkettőnk döbbenetére, amint ujjai a vállamhoz érnek, egyszerre lecsillapodok, mintha nem is a halál angyala érintett volna meg.
Testem körülöleli a kellemesen hűvösen langyos víz, hátam mögött érzem az ő testét… talpaim alatt a tó homokját… bőrét… Hahhh…
Kész elmebaj… ami történt… vagy… ami éppen most történik…
Még mindig nem volt elég…?...
Uhhhahh… dehogy… is… Ffffmmm…
Ujjaim úgy térképezik fel testét mintha most először találkoztam volna meztelen testének látványával… érintésével… puhaságával… hajának illatával, amit nem tudott elbitorolni az a sok kosz és vér…
Köldökébe söpröm a vizet… haja arcomat borítja… fogai nyakamon… nyakamban…
Ezt ne… ha most véres szájjal néz le rám… nem fogom kibírni…
Valószínűleg hallotta eszmefuttatásomat, mert fél kézzel simítja ki arcomból saját haját… és vigyorogva néz rám, ajkait nyalogatja…
Emberi lényem utolsó morzsái is köddé válnak belőlem, hörögve vetem magam nyelvére, hogy aztán… mintha csak kizárólag nekem… nyugtató lenne a vérében… csillapodok le, amint megérzem…
Vigyora mosollyá szelídül mellkasa ismét hátamnak vetődik, ujjai hasamon játszanak, becsúsznak köldökömbe… Altesteink közti nem túl sok vizet, sóhajtva szorítom ki közülünk…, tenyereim, combja két oldalán simulnak végül fenekének két felére, fejem sóhajtva csuklik egy pillanatra vállára.
Ujjai, tenyere ugyanabban a pillanatban fonódik merevedésemre, amikor megérzem belém hatolni…
Nyögéseink betöltik körülöttünk a vidék amúgy teljes csendjét…
*-*
Egész testemben bizseregve lépek partra. Immár kitisztult fejjel nézek körül, aztán rá.
- Szappan, tusfürdő, és sampon azért nem ártott volna… - szólalok meg halkan, mire nevetni kezd.
- A társaság talán kárpótolt ezért… vagy nem? - kérdez vissza mosollyal az arcán.
Nahát! A Halál angyala viccelődik… velem… mindezek után… Igazán elképeszt. Tanult valamit tőlem? Hehe.
- Oh, igen… minden tekintetben… - nevetek együtt vele. – De azért remélem nem baj, ha legközelebb nemet mondok egy ilyen túrára.
Vigyora neki is lehervadhatatlan.
Tekintetem a szétdobált kabátokra vetődik… különös érzés kezd átjárni ismét.
A kabátja, amiben… élet s halál… Gabriel és apám… minden bizonnyal jól összetekeredett sorsa pecsételődött meg…
- Azt hiszem, téged illet a jog, hogy elolvashasd. – mondja, és közben keresi tekintetemet.
Nem tudom mit mondjak… nem vagyok benne biztos… hogy el akarom olvasni…azt.
Avagy…
Hangosan fújom ki a levegőt, elfordulok, a kabátokat és őt sem látom.
Gondolataim kavarognak fejemben… képtelen vagyok összerendezni őket. Testemben feléledni látszik az az erő… ami akkor is…
Döbbenten esem térdeimre, ahogy megérzem a két lapockámba koncentrálódott szinte elviselhetetlenségig fokozódott fájdalmat.
Ujjaim a homokos földbe túrnak.
Iszonyatos kín… marcangolja hátamat… egyre növekvő területen… Mintha, kitörni készülne valami… onnan…
Percekkel később… látom lábaimat elemelkedni a talajról, úgy mint mikor repül és vele vagyok…
Csakhogy… Látom őt, két lábbal a tó partján állni, szárnyak nélkül, az egy szál kabátban, arcán leírhatatlan döbbenettel.
Úgy csapódok vissza, mint egy teljesen élettelen test, arcom félig a homokban… tudatom az eszméletlenség határa sodródott az emberi ésszel fel sem fogható mértékű fájdalomtól.
Amikor újra kinyitom a szemeimet, tekintetem a kristálytiszta víztükörre vetődik, amit azóta a nap sugarai teljesen elborítottak. Ha közelebb lennék, lelátnék egészen az aljáig, valószínűleg.
Bárcsak… gondolhatnám, hogy hallucináltam, vagy… álmodtam az egészet.
Fut át agyamon a gondolat, de amint felemelem a fejem a homokból…
Látom, hogy halványlila tollak borítanak körülöttem mindent.
Halványlila… nem fehér, ahogy az övé… nem volt még elég a sok… abnormális dologból… úgy látszik.
Kissé nehézkesen próbálok két lábra állni. Testem annyira nehéz… mintha az agyam is teljesen kiürült volna…
- Mi a nyavalya… - szakadnak ki a szavak belőlem, ám azok sem túl nagy erővel.
Érzem szaggatott kabátomat hátamon… kezeit karjaimon.
Tekintete… szemei… nagyobb fájdalmat látok bennük, mint amit az imént átéltem… Ugye nem azt akarod mondani… hogy… tudod… mi történik… velem…
Amennyire tudom hátra nézek, de… semmit sem látok… csak a kabátot, mit az imént terített rám, majd simogató mozdulatát érzem, hátamon fel-le.
Mintha valami gyógyítás… féleség lenne… hátamban a fájdalom lapockáimra korlátozódik. De… aztán eszembe jut… ami a vízben is történt… s már nem tudom biztosra eldönteni, hogy valóban szándékosan csinálja-e… vagy… megint csak az érintése van rám… ilyen... egészen különleges hatással.
Testem akár ólomból is kiönthették, amikor nem voltam magamnál… körülbelül annyira érzem nehéznek… mindenemet… fejemből a gondolatok… jóformán teljesen eltűntek.
Érzem karjait derekam körül, aztán látom a tavat alattunk… ahogy kristálytiszta vize szórja a nap fényét a körülötte álló növényzetre.
Francba… tehetetlennek… erőtlennek érzem magam.
Mintha nem is önmagam lennék…
Utálom…
Mi a rosseb történik velem…
Agyam fehér felhők takarják be, a levegőt érzem magunk körül…
Hát ha azt reméltem hogy meglep valami vacsora szerűvel, akkor most minden reményemet felülmúlta.
Úgy telepszünk le enni, mintha nem volnánk más, mint egy egyszerű emberpár. Ez azért megmosolyogtat... vicces... hehe...
- Ez igazán ízletes volt… dicsérd meg a szakácsot helyettem. - vigyorodom el, mikor felfaltam a fél kajakészletet.
Hatalmas szárnyaim alig férnek el az amúgy nem kicsi nappaliban. Szemben velem a szőnyegen ül és mosolyog.
Édes fehérbort kortyolgatok.. hm..az emberek nem mind használhatatlanok.. hiszen ilyesmit is tudnak készíteni... ezért már dicséret jár.
Figyelem ahogy a gyümölcsös tából kivett szőlőszemet az ajkához emeli. Ez már a második, nálam pedig elszakadni a cérna.
Halk morgással vetem magam rá, nekinyomodó ajkaim szétnyomják rajta a lédús gyümölcsöt. Lenyalogatja ajkairől a gyümölcs levét, én pedig hátulról a szájára hajolva csenem el tőle.
Hallom a gondolatait...
„....mm..mennyei....”
- Nem, annál sokkal jobb. - vigyorodom el.
Felém fordul..kezeit körém fonja.. szárnyaim tövét simogatja, a tollakat amik rátapadtak hirtelen felém fújja.
Szárnyaim furcsa bizsergéssel válnak köddé. Csodálkozva pillantok rá.
Egyre több meglepést okozol hallod...
Elveszek egy dinnyedarabot a tányérról, a szájába adom, vigyorogva suttogva a fülébe:
- Köszönöm.
Hehe ez valóban érdekes.
Sosem hittem volna hogy egyszer így fogok örülni egy olyan egyszerű dolognak mint egy tál gyümölcs.
Sosem hittem volna hogy egyszer le fog kötni egy hozzá hasonló.. emberhez nagyon hasonló illető, de sokkal több ő annál.
Az üres tálba merítem a kezem, és kissé csalódottan veszem tudomásul hogy megettük az összes gyümölcsöt.
Hmm.. kár.. mert még nem laktam jól. Nem,nem..
De nem baj. Van itt még más is.
Elvigyorodom, ahogy körvonalazódni kezd a fejemben egy gondolat.
Ő pedig megnyalja a száját... wrrr...
Csuklóját megragadva döntöm le a földre, hogy aztán az egyik tálból a bőrére öntsem a jéghideg fagylaltot.
Összerezzen, teste ívbe feszül a jéghideg édesség érintésétől.
Mmm..
Kínzóan lassan hajolok le hozzá és kezdem el lenyalogatni róla. Hajam vége a krémes édességbe lóg, de különösebben nem veszek róla tudomást.
- Finom… - jegyzem felnézve rá, vigyorogva, mire oylan hévvel veti magát a számra, hogy felhördülök. Harapdálja az ajkaimat... saját vérem íze teljesen megrészegít, hajába markolva mordulok fel, hogy aztán tovább csókoljam mint aki teljesen elvesztette az eszét. Mondjuk.. van benne valami.. valahogy mindig kihoz a hűvös nyugalmamból.. hah mikor volt nekem olyan..?
Fél kézzel a másik tál után tapogatózik, de csak annyit ér el vele hogy lerántja az egyik borospoharat aminek tartalma rámfolyik.
Brr... megborzongok ahogy a hideg lé végigcsorog a nyakamon.. és a mellkasomon..
Hát ezt összehoztad valóban..
Felhördülök ahogy megérzem ajkait az alkohol nyomán a bőrömön...wrrr...
Nhh ezt már .... úgysem..bírom.. wrr.. sokáig...
Látóterembe hirtelen beúszik egy fagylaltos kanál.. na neem...azt már nem...
Fogaimat finoman a bőrébe mélyesztem.. nyelvem a köldökébe szalad.. felszisszen...
A hajamba markolva húz fel magához, és már éppen bekapná a fagyiskanalat mikor elveszem tőle és magamra kenem.
Hahahaha.. na még mindig éhes vagy?
Jajjj..azt hiszem igen... wrrr...
Ujjaim bejárják a testét.. ő pedig a vörös mintákat simogatja a hátamon.
Hallom ahogy felnyög ahogy felrántom magamhoz, és ugyanabban a pillanatban hörgünk egymás szájába aogy összeér altestünk.
Fogai az ajkamba szaladnak.. lassú nyelvcsapásokkal tisztítja le róla a véremet, én pedig a csípőjét tartva húzom az ölembe.
Már megszámolni sem tudnám hány éjszaka nappal telt el így.. hogy az ő hangját hallottam a fülemben..és az enyémet.. eszemet vesztve.. egyre hangosabban.
Mi van velem? Megőrültem..?
Meeehgggg...
****
Figyelem ahogy csukott szemmel fekszik melettem.
Teljesen érzem hogy nem alszik, de nem akarom megzavarni.
Szemeim falják meztelen testének látványát, összevont szemöldökkel veszem szemügyre a két sötét foltot a lapockáján.
Ez volna.. a bukott angyal átka..?
Az apjáé...aki démonként halt meg..egy angyal erejével.. ami mostmár.. az övé...
Figyelem ahogy kinyitja a szemét.
- A hátad… mióta…?
- Egy ideje… - feleli szinte kifejezéstelenül, elfordul, hogy ne lássam az arcát.
Gondolkodik.
Elnyújtózom az ágyon, élvezem hogy elférek.. szárnyaim híján.
Bár csak minden problémám ilyen könnyen oldódna meg.
Átfordulok az ő oldalára, szemeim egy vonalba kerülnek az övéivel.
Asszem most illene mondanom valamit. Talán igaz hogy ha nem találkoztunk volna..sosem tudta volna meg az igazat. De vajon jobb lett volna úgy neki...?
- Sajnálom.. - lehellem a fülébe, de nem állom meg hogy ne harapdáljam meg...mert -nem kis meglepetésemre- találok még rajta érintetlen bőrfelületet.
Érzem ujjait a mellkasomon.. kellemesen borzongat.. nem csak az ereje..az érintése is.
- Félsz, mi hogy nem tudsz megszabadulni tőlem… ha akarsz… majd? - vigyorodik el pimaszul.
Én is elvigyorodom.
Megszabadulni…?... Ezek után…?... Ugyan már… - gondolom magamban és vigyoráról le tudom olvasni hogy tudja mi jár a fejemben.
Kezeim bejárják a testét.. csípőjét markolva hajtom fejem a nyakához.. hogy aztán élvezettel haraphassak védtelenül feltárulkozó bőrébe...
Védtelen mi...? Ahhhjjajjj dehogy az...
Nyelvem eltünteti róla a vércseppeket, ő pedig az ajkamiról...
Aztán elhúzza a fejét... arca szinte már kihívó... tudom.. most jön a huza-vona..de mostmár kicsit késő hogy visszakozz..
- Felejtsd el… Nem mész sehova… - hörgöm szinte felismerhetetlenül mély hangon.. mielőtt elveszíteném a fejem.. végleg...
Ahmmrrg....wrrnhhhrrr... jézusom....
****
A rövid rászemről teljesen álommentesen töltött nappal után... jöhet az éjszaka és az előttünk álló nemcsekély feladat.
Elhagyatott vidéken sétálunk, a szél fűszálakat lenget körülöttünk..száraz.. sárga füveket.. és kavicsot.. homokot hord magával.
Az égen megannyi csillag és a hold..
Ahogy egyre közeledünk kezd furcsa érzésem lenni, és sejtésem be is igazoldóik.. nem vagyunk egyedül.
- Mit keresel itt? - kérdezem alig hallhatóan, tudom ő mégis hallja.
Aztán elő is jön, vigyorogva.
Na hogy gyere itt nekem a régi szép időkkel.. mert letörlöm azt a vigyort az arcodról mindjárt.
- Ejnye… te kis … nem szép dolog elárulni a másikat.
Na ugye megmondtam..wrr...
Hirtelen mozdul...egy démon és vámpír megkétszerezett fürgeségével és nemsokkal már Julien mögött áll, fél kézzel a nyakát szorítva.
Ajajj ebből baj lesz.. hogy kinek lesz baja..arról találgathatnék..de valamelyiküknek biztos..
Ráadásul kifutunk az időből..
- Elfelejtettem már… hogy te vonzod a különleges lényeket, mint ez is… - duruzsolja mély hangján. Vörös haja furcsán fest Julien lila ingére folyva.
Érzem az erőt amivel próbálja igába hajtani.. szinte már mosolyogni kezdek.. hiszen..a lehető legroszabbal kezdett ilyen szempontból...sem a vámpírbűbáj..sem a démoni erő nem fogja rávenni hogy azt csinálja amit ő akar.. még az angyaloké sem.. ó igen..ez tapasztalat...
- Az életeddel játszol… ne felejtsd el… tényleg túl akarod feszíteni a húrt? - mordulok fel dühösen.
- Nocsak… - pillant felém, szemének pillantásából látom hogy csodálkozik. – Ezek szerint több egy futó hmm… próbálkozásnál…
Monhatjuk úgyis.
Kezét az álla alá csúsztatja kényszeríti hogy nézzen a szemébe.
-… valaha én voltam ilyen fontos neki… - mondja halkan.
Wrr ne jó, ez már túlmegy minden határon.. hagyjuk a nosztalgiát szerintem...
Egyszerűen sikerül elszakadni tőle, mellém lép.. halványan mosolyogva.
- Ez tetszik… Mi vagy te…? … - kérdezi majd felém fordulva hozzáteszi: - … Kipróbálhatom?
Elvigyorodom.
Na azt megnézném barátom.
Kishíja hogy nem röhögöm el magam, de a dühöm erősebb.
- Nem szép dolog, egy ilyen különlegességet kisajátítani pedig…
Elindul felénk, de az útjába állok, szárnyaim eltakarják Julient a szeme elől.
Ebből elég.. fejezd már be az ostoba játékot! - küldöm felé a gondolataimat, de ezek szerint nem nagyon érdekli.
- Megállapodunk… vagy…
Wrrr...ggghh...
Ez már aztán...
Figyelem ahogy elsétál mellettem.
Mi a fenét akar vajon?
- Ő nem olyan… mi?... - hallom halk hangját. Ajkam fancsali mosolyra húzódik.
Kissé meglepdőve figyelem haogy közelebb sétál hozzá..egészen közel.. testközelbe. Lucien megnyalja a száját.. szemfogai kivillannak..
A nyakamat rá hogy valamire készül..
Megkövülten állok.. egy angyalszobor méltóságával..és figyelem ahogy összeér a szájuk.
Bárcsak tudnám hogy...
Hahahaha...
Figyelem ahogy hátrarepül a hatalmas energiától, testéről vér csorog.
Elmosolyodom.
- Remélem megéri… miatta…
Ó nem is tudod mennyire... - vigyorgok magamban, igyekezvén továbblépni azon a gondolaton hogy velem hányszor tehette volna meg ugyanezt ha akarta volna. De ezek szerint ez a képesség csak újkeletű.. hiszen nem úgy ismerem mint aki gyakran visszafogja magát.
Halkan kuncogni kezdek.
Erre ő is megfordul és rámnéz.. tekintetünk összekapcsolódik.. mindketten belevigyorgunk a sötét éjszakába.. a készülő öngyilkos kalandba.. a veszélybe...
Egyszercsak azt érzem hogy itt van mellettem, ujjai a kabátomat markolják ajkai az enyémen.
Kezem magától siklik a hátára.
Aztán eszembe jut miért is vagyunk itt.
- Ideje mennünk… - szakadok el tőle.
Igen... itt az idő...
*****
Elmosolyodom mikor elérjük a dombtetőt.
Az emberek ostoba víziója a pokolnak nevezett helyről.. az emberek sok ostobaságot gondolnak...
Előveszem a kabátom zsebéből az apró fekete gyémántot, csepp alakú a vége pedig olyan helyes mint egy penge hegye.
Ránézek.. szemeim megvillannak, kinyújtja a kezét.
Beleejtem a tenyerébe a követ és a látóhatárt kémlelem.
Nemsokára.
Látszólag egykedvűen várakozik melettem, érdeklődve forgatva az ujjai között a drágakövet.
Hirtelen hatalmas lila villám hasítja keresztül az eget, majd azt követi egy vörös, ugyanabba a helybe csapva, előttünk nem messze, egy sziklába.
Az arcom elé emelem a kezem, a törmelék visszapattog egy láthatatlan falról tőlünk alig fél méterre.
Rámosolygok.
Nemsokára meg is látjuk.. a romok közt füstölgően tátongó mélységet, egy lépcsővel ami mögött csak a sötétség.
- Igazán stílusos... hallom a hangját. Nevet.
Elindul, de megragadom a karját.
- Először a követ. - bökök fejemmel a drágakő felé. - Dobd oda..
Felvont szemöldökkel néz rám.. majd vállat von és elhajítja, pont a sötétség legmélyére.
Tűz felsercenő hangja hallattszik, és egy földöntúli sikoly.
A sziklák megmozdulnak, alakjuk egy kaput mintáz, két oldalán egy szoborral, igazi stílusos faragvány.. fölül koponya.. és sok-sok még számomra is értetlen írásjel.. szövegek amik arra figyelmeztetnek mi lesz ide tévedő szerencsétlennel.
Belül pislákoló vörös fény gyullad fel.
Szinte hívogat.
Üdvözlégy a pokolban halandó és halhatatlan... a kaland még csak most kezdődik.
****
Ahogy elindulunk... úgy veszi kezdetét az őrület.
Minden vörös... sötétvörös világos.. égetű.. mint a vér színe...
Mondtam már hogy utálom..?
A lépcsősor csak lassan süllyed be a mélybe.. de mintha örökké tartana.
Szárnyaim halványan világítanak, ahogy az arcom elé emelem a kezem látom a vörös mintát szétterjedni a bőrömön.
Remek..már csak ez hiányzott.
- Ne engedd le a védelmedet.. - javasolom, amit ő kacagva fogad.
Hirtelen érjük el az alagút végét.. mintha egy emelvényen állnánk.. szemünk előtt végtelen pusztaság terül el.. mindenhonnan sírkövek állnak ki a földből.. a kopár színtelen síkság szélét.. mocskos tenger mossa.
Szinte egyszerre lépünk a mélybe, szárnyaim könnyedén szelik a rothadás szagú levegőt.
Sétálunk a sírkövek között... rájukvésve semmitmondó nevek.. ismeretlen nyelven... furcsa minták..amiket megérintve szörnyű érzések kezdenek kerülgetni.
Nem is fogdosom inkább őket.
Nevetségesen festhetünk így ketten.. két élő a sok halott között.. az én fehér szárnyaimmal amik szinte világítanak a sok egyszínű dolog között.
Furcsa.. madárnak nem mondható lények keringenek a levegőben.. testük egyetlen hatalmas.. csonthalom..szemeik vöröslenek. Úgy gyűlnek fölénk mint a keselyűk.
- Igazán felemelő hely. Szülinapi bulinak ideális. - kezd el viccelődni, de csendre intem.
Furcsa dobolás.. mintegy ezernyi szívdobbánás hangja szűrődik a fülembe.. ő is megtorpan és fülel.
- Bajban vagyunk...?
- Nagyban.. - kommentálom komoran.
Valahonnan messziről fekete felhő emelkedik a magasba.
- Jobb lesz ha sietünk ..- ragadom meg a karját és egyszerűn felrántom a levegőbe. Szárnyam repülőstarttal löknek a levegőbe a sok csontmadár nekünkesik, éles csőrök hasítják a ruhánkat.
Aztán csak a koppanásokat hallom, ahogy potyognak a földre, egyik a másik után.
A földbe csapódunk kicsit odébb. Körös körül minden lángol.
- Csodálkozom hogy lehet itt tájékozódni.. - porolja le a ruháját bosszúsan.
Minden lángcsóva mögül világító szemek merednek ránk, rájukvillantom én is vörös szemeimet, mire egypáran visszahúzódnak..de a bátrabbak folytatják a stírölést.
Merre? - kérdezi a tekintete.. mire én a nem messze magasodó vérvörös, építményre bökök a fejemmel.
Olyan mint hm... vár..? Ahogy az emberek mondják ugye.. csakhogy ennek minden „téglája” emberi csont és végtag.
Igazán hmm.. stílusos...
Vigyorogva indul meg a koponyákkal kirakott úton.. a levegőben csonkok nélküli gyertyalángokként lebegnek az apró tüzek.
Követem, időnként óvatosan körülkémlelve.
Egyszer csak kivágódik az egyik kőrakás mögül egy gyíkszerű hosszúfarkú valami és ledönti a lábáról.
Körülöttük meggyullad a föld és nemsokkal később a lény lerepül róla.
- Amint látom a vendégszeretükről híresek. - vigyorodok el fancsali képpel.
Nem állom meg mosolygás nélkül.
- Tetszel nekik. Törődj bele. - teszem a vállára kezem és elindulok tovább.
A hatalmas építmény lábáig még úgy ahogy eljutunk... de aztán fogadóbizottságunk is kerekedik...
Alakváltó démonok..az egyik az én alakomat vette magára.. a másik az övét.
Mosolyogva sétál oda saját magához, ha a szeme neki is vörös lenne azt mondanám ikrek.
Az ál Julien megnyalja a száját.. láttatni engedi hosszú nyelvét és méretes fogait.
Undorodva húzza el a száját.
- Ez rossz vicc.. - szólal meg fintorogva.
- Sajnos nem vicc.
Az ál Cassielre nézek, pont olyan mint én.. semmi különbség.
- Rádbízom magadat. - mosolygok rá, ő pedig sóhajt. - Ezek szerint igaz a mondás hogy az igazi pokolban.. először..saját magaddal kell megküzdened.
Szemben én.. ééén? .. neem... szóval az ál Cassiel az ujjait ropogtatja.
Aztán ahogy egy lépést teszek hátra elszabadul a pokol.
*****
Csak azt látom hogy úgy repül felém mint egy torpedó, épp csak fél percre fordítom el a fejemet hogy lássam, de már neki is ütközik a mellkasom, éles karmok tépik fel a mellkasomon a ruhát és a kis helyen a bőrt is.
A seb nem kezd el azonnal gyógyulni.. de jól tudom hogy majd ha kijutunk innen fog...
Felemelt kezemben megjelenik egy hegyes pengéjú bot, melynek végig a fekete pengén vörös fény csillan.
Tűzgolyó süvít felém, épp csak félre tudom kapni a fejem.
A két Julien nem messze tőlem épp egymást szaggatja, gondolati úton.
Csinálják a profitot a textiliparnak..remek.
Megpörgetem a botot a kezemben és felé suhintok, a penge felhasítja a karját, nemsokkal később..pár pillanat múlva rajtam is seb nyílik ugyanazon a helyen.
A démon éles hzangon kacagva nevet.
Dühösen vicsorgok.
Remek.. és akkor most..?
Elnézek felé.. érzem a felém áradó erőt...gondolait elkapom, ugyanabban pillanatban ugrunk el egymás mellett.. látok egy mosolyt felém villanni..véres arcából.
Megállok az ál Julien előtt. Botom vége a nyakára mutat, bekapja és leharapja a végét.
Kistányér méretűre nőtt szemmekel nézek az igazi párjára...aki röhögni kezd.
Ne ennyit erről.. eldobom a botot és nekiesek..ezúttal egyedül az erőmet használva.
****
Sosem hittem hogy egyszer megölöm.
Előttem fekszik.. teste szétszaggatva... nyelve kilóg a szájából. Mostmár undorító..de a hasonlatosság még nem tűnt el.
Kicsit feszélyez, de végülis belé mártom a kezemben lévő pengét.. ő pedig visítva válik köddé.
Igazi párja éppen egy az ál Cassiel-ből kitépett tollal cirógatja saját arcát.
Az angyalok levéltára... itt nem is lehetne jobb helyen.
A sok tiltott irat... a bukottak életéről...
Hiszen itt senki sem keresné.
Némán sétálgatunk a fekete polcok között.. a sok könyv elveszik a nagy feketségben ... vörösek a lapjaik..de kívülről fekete mind.. mint a szurok.
- Nem tudom melyik az.. - sóhajtok.
Akár itt lehetnénk ítéletnapig..ekkora épületben úgysem találjuk meg.
Csendre int..aztán elindul az egyik irányba.
Követem.
Találomra kivesz egy könyvet a sok közül. Nem jegyzem meg hogy közben ki sem nyitja a szemét. Csak mikor már a kezében tartja.
Megborzong.
Átveszem tőle és akkor rám is átterjed az hideg ami kötetből árad.
Nem nyitom ki, bólintok és elteszem.
Mehetünk is.
*****
A visszaút sem telik eseménytelenül.
Ezek szerint eltökélt szándékuk hogy ne térjünk vissza felszínre.
Életemben nem láttam még ennyi csontot, amennyi megjelenik előttünk egyik pillanatról a másikra, hatalmas féreg alakjában.
Még éppen elérjük a kaput, ahonnan már csak a döndülést halljuk ahogy az utolsó lépcsőfokot elhagyja a lábunk az pedig nekivágódik valami nagynak és tömörnek.
A nap éppen most kel.
Sugarai a bőrünkre vetülnek.. a sebek pedig forradásnak indulnak.
Cincált ruházatunkon bárki erre tévedő csodálkozna.
Teljesen abnormális módon, szöges ellentétben azzal, aminek történnie kéne, ahogy a bőrömhöz ér, elkezdek lecsillapodni.
Még mindig döbbenetes, hogy ilyen hatással vagyunk a másikra.
Csók közben terel a medencébe, s én félig vizes testtel nézem, ahogy megszabadul ruháitól, mielőtt megmártózna ő is a habokban.
Testén a szeméhez hasonlóan vörös színű minta kanyarog mindenfelé.
Ujjaim hajába túrnak, hajtövénél fogva húzom le magamhoz, miközben másik kezemmel testén feltűnt mintákat simítom végig.
Tengermély vörös tekintet… ami még mindig úgy vonz, mint a mágnes…
A víz körülöttem hullámzani kezd, ahogy hátam a medence szélének vágódik, nevetésem ezzel egyidőben verik vissza a csempézett falak, amit vigyorgó arckifejezése csak tovább tetéz.
Hófehér tollak borítják vékony rétegben a vízfelszínt. Hárompár szárnya együttesen kavarja a vizet, hogy aztán egyetlen csapással beterítsen a forró víz, lemosva minden nyálkát, vért és egyéb trutymót a testemről. Itt nem áll meg, a következő pillanatban egy vízlabda repül felém, és még mielőtt bármit is tehetnék, megérkezik a fejem fölé, hajamat is eláztatva így már.
Hát jól van. Nem maradok adósod, nehogy azt hidd. Szemeim egyenesen tekintetébe fúródnak, vigyor játszik szám szélén. Apró kört rajzolok a párával lassan eltelítődő levegőbe, aminek hatására esőcseppszerű vízcseppek sűrű rohama árasztja el, ami ellen csak minimálisan tud védekezni arca elé tartott kezével.
Felkaromra fonódnak ujjai, következő pillanatban testünk összeér, sóhajszerű hangok egyszerre szakad fel mindkettőnk torkából. A testem tomboló, még nem egészen a sajátomnak mondható ereje, rövid időre súrolja auráját, ahogy kezem természetfelettien bársonyos, puha bőrét érinti, morog egyre mélyülő hangon, szemére pillantva pedig sötét árnyék suhan át tekintetén.
Kacaghatnékom lesz, ha nem fojtaná belém azonnal egy harapós, durva csókkal, melyet már csak intenzitását tekintve is, muszáj viszonoznom rögtön.
A sok mocsok lassanként helyet ad bőrünkön egészen másféle nyomoknak is, még ha nem is túl hosszú időre. Gőzölgő forró víz, illatos habok, nyögésekkel telítődő pára, ami lassanként kiszorítja a belélegezhető levegőt a helyiségből. Soha ennél kellemesebb idegnyugtatást.
Némivel később, kicsivel arrébb a hatalmas ágyon fekszünk egymás mellett, lepedő és takaró helyett is óriási szárnyaival borítva.
Behunyt szemekkel próbálom rendezgetni gondolataimat, felfedezni magamban… az újat… amivel ezek után nyílván meg fog még gyűlni a bajom, ennél is jobban… a jövőben.
Vele… mi lesz?... Megosztottam az összes képet és történést vele… nem mondott semmit. Érdemes faggatni… vagy… ahhoz még túl friss a dolog…?
- Elmondod? – kérdezem halkan, épp csak fejemet fordítva felé.
- Azt akarják hogy én öljem meg. – sóhajt beletörődve. - De ahhoz a Tanács minden tagjának beleegyezése kell majd. Még sosem ítéltek el olyan magas pozíciójú angyalt, mint Gabriel...ráadásul azt sem tudják, hol lehet. Hetekig, hónapokig is eltarthat mire döntésre jutnak.
Szóval… akárhogy is lesz… a dolognak még koránt sincs vége… sőt… ezek szerint csak most jön majd a java.
- De, ha igen, akkor… - folytatom a gondolatmenetet.
- Igen… akkor mennem kell. – fejezi be.
Nos, a dolgok - ahogy már sikerült számomra amúgy is bebizonyosodjon- cseppet sem működnek másképp itt, mint az emberek világában.
Fura… most érzem újra…, hogy igazából mennyire nem tartozom egyikbe sem. Azok után, amit láttam… kísérteni fog egy ideig, amíg lehunyom a szemem, hogy stílusosan fejezzem ki magam, holtbiztos.
Félig felé fordulok, tekintetemben valószínűleg ő is észrevette a változást.
- Van egy olyan érzésem, hogy most egy darabig nem fog mutatkozni. Azt várja, hogy téged ítéljenek el, azért ami történt. De nem így lesz. A Tanács semmit sem tud a dolog azon részéről. – folytatja hangosan a gondolatmenetet.
Igen, nagyon is van logika abban, amit mond. Bár abban is biztos vagyok, Tanácsuk nem örülne annak, ha megtudnák az elhallgatott részleteket. Eddig is csak fenntartásokkal tudtak mihez kezdeni velem. Ezek után… kezdem súrolni azt a határt, ahol már veszélyes is lehetek… számukra. Ekkora erővel a testemben, még akkor is, ha az én irányításom alatt más felhasználásra kerül majd, szükség esetén.
Tulajdonképpen… végül is… meg tudom érteni őket is.
Egy ilyennek, mint én… igazából egyik világban sincs keresnivalója.
Rápillantok, tekintetünk egy másodpercre találkozik, ujjaim hajába vesznek, ami szétterülve beterített engem is... átfut az agyamon, hogy vajon mi kellene még, hogy nyugodtnak nevezhető álomba szunnyadjak, de megtöri a csendet.
- Nem akarsz aludni? – kérdezi olyan félmosollyal, mintha már eleve tudná is a választ, mint ahogy valószínű így is van. – Jól van, hülye kérdés. Akkor gyere, mutatok valamit. – feltápászkodik öltözködni kezd.
Nem tudom hogyan lehetséges, de az ajtón túl egy pont ugyanolyan teljesen tiszta és épp ruhagarnitúra vár, mint amit a fürdőjében hagytam, nemrég… meglehetősen megviselt állapotban.
A palota tetejéről fantasztikus kilátás nyílik az egész… hogy is mondanánk a földön… környékre. Tudnak élni, hihetetlenül impozáns minden.
Az udvar belső fele felé nézve pedig, szemem elé tárul…
Rengeteg hófehér ruhába bujtatott gyakorlatozó alak, fehér ruháiknál már csak szárnyaik vakítóbbak.
- A mennyei seregek… amiről azt mondják nem is létezik. – mondja ki félhangosan. -… a sok hullajelölt. – teszi hozzá aztán, jóval halkabban.
A felhők mögül kiemelkedő narancsvörös nap öntözi színével a tájat, ilyen színt kölcsönözve szabadon kószáló fürtjeinek is.
Nem mondhatnánk, hogy sokáig hagynak pihenni bennünket. A következő percben egy apró kis angyal jelenik meg mellettünk, csilingelő gyermeki hangon szavalja mondókáját. Láthatóan Cassielnek és nem nekem.
- A Tanács kéret titeket, Cassiel… és khm… téged is… Julien. – fordítja felém kis fejét egy biccentés erejéig, nevemet mégis olyan megvetéssel ejti ki, hogy azon muszáj mosolyognom.
- Menjünk. – fordul felém, de addigra én már elrugaszkodtam a tetőről, hogy pillanatokkal később két lábon landoljak. Csodálkozónak tűnik a tekintete. Nahát, pedig ez még bőven csak a kezdet. Hehe.
Odabent hasonlóan fagyos, ám sokkal fennköltebb a hangulat, mint amikor legutóbb… khm… volt szerencsém itt járni. Tudatában vannak fontosságuknak és minden alacsonyabb rendűvel éreztetik is.
Meglehetősen vicces módon még mindig jóformán védtelenek mentálisan, és úgy nézegetnek felém, mintha csak egy új, kipróbálásra váró játék lennék. Cserébe sűrű, jeges pillantásokat kapnak az oldalamon sétáló Cassieltől.
A tanács vezetője fordul felénk, egyből Cassielnek dobva egy tekercset.
- Lucien barátunk gondoskodik róla, hogy ne unatkozzatok.
Az a grimasz, amit erre a mellettem álló vág, sokat elmond a várható történésekről.
- Az a Lucien, akit már visszazavartam egyszer a pokolba? Mi a fenét keres megint itt?
Szinte azonnal, hogy átvette odanyújtja a papírt nekem.
Hmmm. Ez igazán kedves, ámbár… talán nem kéne felhívnom magamra a figyelmet az elolvasásával. Nézem a cirkalmas mintás irományt, és aztán igyekszem úgy felnézni rájuk, mintha csak a mintázatáról tudnék beszámolni. A mondandóját majd megbeszéljük, ha nem lesz ekkora közönségünk.
- Mit akartok mit csináljak vele? Azt hittem ez nem az én hatásköröm. – jegyzi meg sokatmondóan, bosszús arccal társainak.
- De, a tied. – bólogat valaki hevesen. Hát, majdnem felkacagok, ezek tényleg hihetetlenek. Ebben a luxuskörnyezetben, ahol minden és mindenki megvan, amit és akit csak akartok… elhiszem, hogy nem nagyon akaródzik kitenni innen a lábát.
- Ezúttal megölheted. Megszegte a törvényt azzal, hogy harmadszor is átmerészkedett.
- Remek. Még valami? – kezd dühös is lenni, valami azt súgja van ebben a Lucien dologban valami, amiről… khm… megint csak nem tudnak, ezek a fejesek.
- Ennyi. Elmehettek. – búcsúzik tőlünk a Tanács feje, egyetlen apró biccentéssel.
*-*
- Egy ősöreg vámpír, akinek démoni ereje van?... Mik vannak… - vigyorgok, amikor végre nincs más tanunk.
- Igen. De ő nem olyan, mint amilyennek gondolják. – Ez igazán… már-már gyengéden hangzott… Tudtam én, hogy van emögött valami. Hehe.
- Tudod hogy most úgy beszélsz mintha jóbarátod volna? - Puhatolózom.
- Az is. – ismeri be.
- Akkor meglátogatjuk? – mosolygok rá.
- Igen. Meg.
*-*
Sötét van, egyetlen csillag sincs, és a hold fényét is nélkülöznünk kell. Ahogy földet érünk, máris seregnyi vámpír gyűlik körénk. Úgy néznek, hogy abból egyértelműnek látszik… csak a főnöküknek jutott abból az erőből, nekik nem.
Játszani akartok… Ez igazán kedves… kár, hogy egyikőtökben sincs annyi erő, hogy figyelemre érdemes lenne.
Egyikük mégis megpróbál közel kerülni hozzám. Ügyetlen próbálkozásán mosolyognom kell. Enyhén félrefordított fejjel nézek rá, minek hatására arcán meglehetősen hosszú és mély seb jelenik meg.
Ez pedig most nem az a pillanat, amikor elkezdhetnék azon gondolkodni, mi a nyavalya volt ez… heh.
Érzem, hogy mellettem állva ő is, és a körülöttünk levő vámpírok is engem néznek. Vigyorogva vonok vállat és nézek a vörös szemekbe, miközben pedig már érzem… ez a sok vérszívó… tulajdonképpen nem miattunk gyűlt ide… nem… gazdájuk hihetetlenül nagy ereje vonzza ide őket.
Éppen támadásra készülnének, amikor egy kellemesen mély, erőtől zengő hang tűnik fel a sikátorban.
- Nahát… a halál angyala személyesen. – elő se kell teljesen lépjen a sötétségből, haja így is világít olyan elképesztően vörös árnyalata van.
- Lucien. Dühösek rád odafönn. – kezdi egyből Cassiel.
Igazán… a sokatmondónál is több, ahogy ezek egymásra pillantanak. Muris.
- Tudom. És, most ezért jöttél idáig? – vállat von, mosoly jelenik meg ajkain, egy mozdulatába kerül és már sokkal szélesebb a kör, a körénk gyűlt vámpírok és a két beszélgető közt.
Számukra sajnálatos módon azonban, mivel én nem veszek részt a beszélgetésben, azt hiszik… áldozatnak hoztak. Amikor viszont meg mernek közelíteni, nem csak ruhájuk nyílik szét… alattuk sebek is nyílnak, ahonnan kisebb-nagyobb vérpatak szökken elő, a vágás helyétől függően.
- Nem. Információ kell. – folytatódik közben a beszélgetés.
- Igazán lekötelezel. – közben úgy vigyorog, valószínűleg direkt, hogy láthassam nagyra nyúló szemfogait.
- Ha megmondod, amire kíváncsi vagyok, a Tanács szemében halott vagy. És ha nem hívod fel magadra a figyelmet, akkor az is maradsz számukra. – ejha… micsoda tárgyalókészség. Politikus veszett el benne.
- Jól hangzik. Mit szeretnél?
- A kapu kulcsa nálam van. Már csak egy hely kell... és egy időpont.
Hmmm. Szóval oda kell menni… azért az információért. El kell ismerni, remek ötlet volt… ott garantáltan a lehető legnagyobb biztonságban van.
- Hogy szerezted meg? – juttatja kifejezésre, óriásira nőtt szemekkel, olyan szemekkel, hogy… hitelesen játszhatná a vakot, az biztos.
- Az mindegy. Mivel minden 100 évben csak egyszer lehet kinyitni és csak egy napra, ezért jó lenne tudni… mikor.
- Mázlid van. Holnap éjjel, holdtölte lesz. Pontban éjfélkor… átmehettek. – most meg úgy vigyorog, mintha máris tudni vélné, miért megyünk oda. Ohó… ezzel akarod kiugrasztani a nyuszit abból a bizonyos bokorból… ennyire amatőrnek nézel… kedves. - Hoztok szuvenírt is?
- Csak egy tekercs kell. Nagyon régi. Több ezer éves.
Nah, igen… jó helyen rejtegetitek az ilyesmit, egészen… felvillanyoz a találékonyságotok… ehehe.
- Oh, micsoda bajba keveredtél...? – kíváncsiskodik vigyorogva, miközben le sem veszi a szemét rólam. Igen, jól sejted… a probléma velem kapcsolatos. Hehe. Vicces. Ennyire rám lenne írva, hogy problémás eset vagyok?
- Bajba?... Az még csak most jön.... – enged meg magának egy félmosolyt az angyal mellettem.
*-*
A házamba hoz. Amióta eljöttünk a sikátorból egy szót se beszélgettünk. Lesz még alkalmunk beszélni a dologról… és úgy sejtem muszáj is lesz, semmi szükség most háborgatni a felmerülő kérdéseket.
Még akkor is, ha irtó kíváncsi lennék, miért csinálja, amit tenni akar. Gabriel túl messzire ment, félre kell tenni az útból, mielőtt nagy pusztítást vinne véghez. De… apám… és én… vagy az egész csak azért izgatja annyira, mert hogy is mondjam csak… rendszerük hibáira mutat… Ez igazán vicces lenne annak fényében, amit eddig tőle láttam.
Egyszerre veszünk észre egy asztalon kallódó bon-bonos dobozt, ami szemmel láthatóan nem tartogat számunkra semmit már, sajnos.
Erről viszont legalább eszembe jut, hogy milyen rég ettem utoljára… és minden bizonnyal ezzel ő is így van, mivel egész idő alatt együtt voltunk, ugyebár.
Tovább megyek a konyhába. Megnézem mit lehetne enni.
De jó…, hogy nem mondtam le azt a házvezetőt mégsem. Túl sok munkája nem akad, de azért legalább feltölti a hűtőt nekem.
Kinyitva a frigo ajtaját egyből feltűnik egy nagyobb tálban valami... Kiveszem, felnyitom a fedelét… csirkés tésztasaláta zöldségekkel. Nahát, ez egészen jól néz ki. Valami alkoholfélét is tett be nekem ez a drága… háztartásom gyöngye! Édes fehérbor… Ez egyre remekebb.
Aztán kicsit tovább nézelődve hatalmas fürt szőlőt és néhány szelet dinnyét fedezek még fel. Kicsit még feljebb, a mélyhűtő részben pedig… egy egész doboz… az egyik kedvencemből… pisztáciafagylalt, marcipánöntettel. Mmmm… Már alig várom.
Két nagytányérba szedek a salátából, evőeszközök, poharak… lassacskán minden megvan, mire megjelenik az ajtóban. Nem jön beljebb… szárnyai amúgy sem férnének el. De legalább a tányérokat odaadom neki, hogy ennyivel is kevesebb legyen.
Néhány perccel később…
A nappali vastag szőnyegén ülök törökülésben, előttem a kisasztalon minden, amit a konyhából behoztam, velem szemben pedig a kanapét teljesen elfoglaló angyal… szárnyai összecsukva is csak alig férnek el.
- Ez igazán ízletes volt… dicsérd meg a szakácsot helyettem. – teszi le a tányérját üresen, kezében a pohár, benne az aranyló folyadékkal, amiből néhány korttyal el is tünteti a bort.
A salátás tányérok aztán átadják helyüket a gyümölcsnek és a fagyinak, a poharak újra töltődnek.
Egy nagy és édes szőlőszemet rágcsálok elmélyülten, amikor egy óvatlan pillanatban szétkenődik ajkaimon, félig leeresztett szempillákkal nyalogatom le az édes nedűt.
Még a nagy része ajkaimon van, amikor megérzem testét a hátam mögött, ingembe kapaszkodva fordít magához, hogy övé legyen, amit elkezdtem.
Mmmm… nem is tudom melyik a jobb… Brrrr….
Nyelvén még érzem a bor édes ízét… keveredve az imént lenyelt dinnyedarabkával… fantasztikus… Mennyei…
- Nem… annál sokkal jobb… - mondja ki halkan. Szóval hallgatóztál, he?
Felé fordulok, kezem szárnyai közé vegyül, ahogy előhúzom onnan tollak ülnek tenyeremen. Mosolyogva fújom felé őket, minek következtében szárnyai eltűnnek. Nem kis meglepetésére.
Még jó, hogy csak csodálkozik, és nem kérdez… mindent én sem értek egészen… annál inkább érzem viszont, hogy… valami furcsa erő száguldott át ennek nyomán rajtam. Aztán pedig csend lett, és a levegő is… furán… nyugodtabbnak tűnik.
Vagy az csak az evésnek lenne köszönhető…?
Mindenesetre mögém nyúl az asztalra, hogy egy dinnyedarabbal jutalmazzon meg.
Mmmm… finooom…
- Köszönöm. – suttogja a fülembe, mihelyt szabaddá válnak a dinnyétől ajkai, ahonnan engem is megkínált.
Hajában elmerülve terítem végig a szőnyegen, egy kisebb fürt szőlőt megszerezve az asztalról, hogy együtt ehessük meg.
Ahogy pedig a gyümölcsök elfogynak… Már a látványra is nyalogatom számat.
Elkapja csuklómat ledönt a szőnyegre. Szétreped az ing rajtam, ahogy fél kézzel odaint. Az egyik kistál fagyiból csorgat mellkasomra. Gerincem ívbe feszül, ahogy megérzem.
- Finom… - hajol fölém az édességgel vastagon borított ajkakkal…
Egyenként nyalom le szájáról a fagyit, mielőtt nyelve előbukkanhatna, majd meg is cincálom kicsit őket. Vérének pillanatra előbuggyanó vörös cseppjeit érzem nyelvemen, a fogaim nyomán támadt apró résből.
Felnyúlok fél kézzel az asztalra, van ott még valahol egy hasonló tálka tele fagyival…
Ehelyett az egyik borospoharat érem el…, tartalma nyakára folyik, onnan mellkasára…
Félkönyökre támaszkodva nyalom végig az alkohol útját bőrén, közben gondolataink segítségével szabadítjuk meg a másikat feleslegessé vált ruhadarabjaitól.
Végre-valahára sikerül megszereznem a fagylaltos tálat, amiben közben már olvadni kezdett a fagyi. Kanállal túrok bele, hogy végre én is hozzájuthassak. Nyelvének bizsergető érzését valahonnan a köldököm környékéről vélem érezni.
Csuklómozdulattal emelem fel fejét, hogy egy vonalban lehessen velem, a tálból újabb adag fagyit kanalazva, közelítem számhoz… sokatmondó félmosollyal… Morranva veszi el tőlem a kanalat, a fagyit meg magára keni…
Ahhh… hát lehet ennek ellenállni… Az ki van zárva…
Kezeim közben gerince mentén táncolnak, ujjait combjaimnál érzem… felhördülve harapok bőrébe, ahogy megérzem mit is csinál éppen.
Az utolsó pillanatban kapaszkodok meg, válla helyett hajában, hogy a behatolás pillanatával egyidőben csapjak le ajkaira… hogy aztán egymást túllicitálva nyögjünk a másik szájába, nyakába… fülébe…
*-*
Mellettem fekszik a franciaágyon, hajam tekergeti ujjai között. Úgy néz, mintha nem lett volna már számtalan lehetősége alaposan végigmérni.
- A hátad… - kezd bele, mikor észreveszi, hogy kinyitottam a szemem. – … Mióta…?
Hmmm… úgy látszik volt ideje rendszereznie a gondolatait.
- Egy ideje… - felelem erre, az ellenkező irányba fordítva fejemet.
Nem is egyszer lett volna lehetősége észrevenni már, pedig. Hehe.
Azért… remélem… amíg nem muszáj, nem kell tudniuk róla.
Most mi a fenét kezdjek ezzel? Ha valamire, hát erre a beszélgetésre, jelenleg szerintem pont egyikünknek sincs szüksége.
Mégis… ha kíváncsi valamire, vagy mondani akar valamit… nem fogom megakadályozni benne.
Nyakamon érzem ujjait, aztán szeme egy vonalba kerül az enyémmel.
- Sajnálom… - súgja fülembe, mielőtt fogait fülcimpámba mélyesztené.
Ez kedves… De… Ugyan mit… vajon… mert, ugye, amin úgysem tudunk változtatni azt felesleges.
Mutatóujjam egyik mellbimbójánál köröz.
- Félsz, mi hogy nem tudsz megszabadulni tőlem… ha akarsz… majd? – Kérdezem pimaszul vigyorogva, másik kezemmel szárnyainak helyét simogatom.
Futó átrendeződő arcvonások után, ő is vigyorogni kezd, kezével csípőmet tartva, ujjai már bejáratomnál játszanak.
„Megszabadulni…?... Ezek után…?... Ugyan már…”
Oh, ez kedves.
Fogai enyhén felkarcolják bőrömet, érzem, hogy nyelvével itatja fel a vörös cseppeket.
Ezüst hajtenger temeti el kezeimet, amint magamhoz húzom egy vérízű, nedves, durva csókra.
- Felejtsd el… Nem mész sehova… - buggyannak elő belőle a különös szavak, a nyomaték kedvéért erősen megszorítja karomat, ágyékát érzem az enyémen…
Nahát… ezek szerint rájött már milyen rugóra jár az agyam… ejnye… hehe.
Tenyere csattan fenekem két oldalán, ahogy megemeli altestemet… Ahhh… jesszus… ész… hahhhuhh… bontóóóh… ohhh…
Mmmmrrrr…
*-*
Újabb órák öntudatlanságig mély álomban… Pihentető, minden gondolatot távoltartó álomban. Élvezetes ébredéssel vegyítve… Nos igen… mellette…
Sötétkék csillagos égbolt, fényük a hatalmasra nőtt hold fényét szikrázzák szerteszét az éjszakába.
Elhagyatott tájon sétálunk, köröttünk csak a természet.
Talán tényleg kérdeznem kellett volna dolgokról, hiszen így… szinte olyan, mintha vakon megbíznék benne.
Vajon közeledünk már… csak mert olyan furcsa érzésem van…
Érdeklődő csillogó szemekkel nézek rá, de látom rajta, hogy düh kezdi szorongatni, szemzugai résnyire szűkülnek.
- Mit keresel itt? – sziszegi, s körbepásztázza a tájat.
A lángvörös haj messziről világít, ahogy előlép a fák közül, mosolya olyan széles, hogy arra enged következtetni előző este óta le se hervadt az arcáról.
- Ejnye… te kis … nem szép dolog elárulni a másikat.
Már értem miért olyan dühös Cassiel, bahhh… próbára teszi az ember idegeit… és ráadásul… Még jó, hogy van időnk éjfélig.
Másodpercek tört része alatt változtat helyet, a következőben már a hátam mögött áll, fél kézzel tartja nyakamat, arca hajamba fúródik.
- Elfelejtettem már… hogy te vonzod a különleges lényeket, mint ez is… - ujjai próbálnak befurakodni a kabátom és az ingem alá, tudata próbál igába hajtani, de szerencsére azért annyira nincs könnyű dolga.
- Az életeddel játszol… ne felejtsd el… tényleg túl akarod feszíteni a húrt? – haragja cseppet sem csillapult, hallom a hangján, hogy alig tudja türtőztetni magát.
- Nocsak… - villantja rá vaknak tűnő szemeit. – Ezek szerint több egy futó hmm… próbálkozásnál… - állam alá teszi egyik ujját, kényszerít, hogy nézzek a szemébe. -… valaha én voltam ilyen fontos neki… - mondja nekem.
Mit nem mondasz… nekem ahhoz mi közöm, he?
Szunnyadó erőm lassanként bizsergetni kezdi testemet, érzem lapockáimban a kellemetlenné váló… fájdalomküszöböt súroló érzést. De így legalább sikerül ellépnem tőle az angyal felé.
A vámpír nevetni kezd, éles, fülsértő hangon.
- Ez tetszik… Mi vagy te…? … - majd Cassiel felé fordul. - … Kipróbálhatom?
Bahhh… Több tippem is lenne, mit próbáltatnék ki vele, nagyon szívesen, de ezek egyikében sem szerepel a testem.
- Nem szép dolog, egy ilyen különlegességet kisajátítani pedig… - megint próbál közelíteni, azonban abban a pillanatban, amint lába előrelendül, szárnyak suhogása is felcsendül, Cassiel kettőnk közé áll.
Na… csak nem meg akar védeni?... Ha nem lenne bicskanyitogató stílusa, egész jól lehetne szórakozni rajta, pedig.
Ahogy a két, valamikor volt szerető… ezúttal szétszedi egymást. Mulatságos lenne… ha nem én lennék a vita tárgya.
- Megállapodunk… vagy… - vált alig hallható, de erőtől duzzadó, fenyegető hangra.
Ejnye… Tehát, van az az erő, ami fölött már tényleg nem tudja, hol a határ… Vámpír ide, démoni erő oda… valaha volt fantasztikus, testet bizsergető kaland… és mégsem tudja… a halál angyalával ne húzzon ujjat.
Nézem őket… a vámpírt, majd az angyalt, cinikus mosoly ül ki arcomra. Kikerülöm Cassielt, ezúttal az én tekintetem keresi Lucienét, mielőtt közelebb mennék hozzá, visszafordulok, fél testtel, keresem a szemkontaktust vele…
- Ő nem olyan… mi?... – suttogom, hogy csak mi ketten halljuk, látom, hogy egyik kezében egy kisebb tőr lapul.
Nem hagyom, hogy a fegyvert használja, odamegyek a vámpírhoz, lila szemeim az ő színtelen szemeibe fúródnak.
Testem kellemetlenül közel kerül az övéhez, ám ő ezt szemmel láthatóan egészen máshogy értékeli, résnyire nyitja száját, megnyalja alsó ajkát, ujjai tarkómra simulnak, úgy akar magához közelebb húzni.
Ajkaival erőszakosan próbálja szétfeszíteni az enyémeket. Egy óvatlan pillanatban aztán engedek neki, hogy a testemben felgyűlt energia teljes sebességgel száguldjon át belé.
Métereket repül, aztán hanyatt vágódva ér földet, a testemből nekilökött energia rengeteg sebet ejtett… mindenféle a vámpír testén.
- Remélem megéri… miatta… - hangzanak utolsó szavai, mielőtt fekete füstként köddé válik.
Azt hiszem elmondhatom magamról hogy én aztán igazán sokmindent láttam ebben a hosszú életben amit eddig éltem, de ilyen hatalmas erejű gyűlöletet nem éreztem még sohasem.
Ha Gabriel nem volna az ami nem tudott volna ekkora őrültséget tenni, viszont az amit csinált, nem csak saját aljas céljait teljesíti be, hanem még egy rakás gondot szakít a nyakunkba.
Démonok.
Harcoltam már velük. Visszataszító lények, akiket egyáltalán nem sajnálok. Viszont amit az előbb láttunk.. az nem olyan volt..
Az a lény valamikor angyal volt, ugyanolyan mint én vagy Gabriel, és most hagyja hogy feleméssze testét egy démon sötét ereje. Meg fog halni... tudom... de előbb még biztosan megöl pár ártatlant, mint ahogy drága társam volt szíves parancsba adni.
Nem is tudom szavakba önteni a dühöt amit érzek. Furcsa ez az együttérzés amit a lény iránt érzek. Talán azért, mert én is lehetnék a helyében,
Nálam jobban senki sem állt közelebb a megbukáshoz, lévén én nemcsakhogy megszegtem az Úr parancsát de még ellent is mondtam neki és bírálni mertem.
Büntetésem, amit még most is őriznek vörös szemeim, máig kísért.
Most mégis.. úgy érzem nem tudok kártékony, irtandó lényként tekinteni rá. Nem ,mert tudom hogy valaha nem volt az. Valaha olyan volt akárcsak én. Egy lázadó, aki bűnei miatt bukott meg. Gabriel csak kihasználta őt, a saját céljai érdekében formálta ilyenné.. létrehozva egy olyan szörnyet, amit előbb utóbb ő maga sem fogni kordában tartani. Nem lehet. Egy angyal ereje hatalmas, egy bukotté pedig még annál is nagyobb... de ez már nem is bukott angyal..ez egy démon erejét is birtokolja... és pusztulásba taszíthatja a világot, ha nem teszünk valamit.
Őt figyelem, érzem ahogy megborzongok a jeges szélben.
Szinte érzem mi játszódik le benne, felszikrázó dühe mintha csak a sajátom volna.
Furcsa érzés kerít hatalmába, olyan ismeretlen aura veszi körbe őt, amit nem éreztem eddig. Olyan mint egy kellemetlen érzés, amit szívesen elhesegetnék de nem tudok.
- Nem érzed…? Bennem…? – kérdezi. Tehát látja hogy észrevettem.
Bárcsak tudnám mi ez.
Kezembe fogom a kezét, az arcomhoz simítva engedem magamba azt a kis erőt, amiből talán rájövök hogy...
- Mi a fészkes fene…? - szakad ki belőlem hirtelen. Olyan érzés mintha áramot vezettem volna belém. Elengedem hát, továbbra és gyanakodva nézegetve őt.
Int nekem, nem értem miért...de nem is nagyon érdekel most. Másfelé jár eszem teljesen.
Hozzámérinti egy ujját, figyelem ahogy a seb begyógyul a nyakamon.
Nocsak.. te mindig tartogatsz meglepetéseket úgy látom.
Aztán már indulunk is.. tovább... a vesztünkbe...
Lehet hogy a végzetünkbe rohanunk.. de most vagy megteszem vagy örökké bánni fogom.
****
Szürkület, nem messze egy forróságot és füstöt okádó hegy.
Jeges hidegből a pusztító forróságom.
Olyan de ja vu-m van. Elhesegetem a fejemből az emlékképeket, és körülnézek.
A lény nincs messze, éppen vonszol maga után egy magatehetetlen...hmm..embert... igen..csak az lehet.
Aztán mikor meglátja Julient, nem érdekli már az áldozata, aki - nem kis ámulatomra - akár az ikertestvére is lehetne.
Hihetetlen. De miért keresi a hozzá hasonlókat hacsak nem mert...jézusom....
Érzem az erőt ami felénk árad... őt hívja... de még én is érzem.
Nehogy odamenj! Megvesztél?
Lassú léptekkel elkezd felé sétálni, engedelmeskedve a hívásának.
Mellé lépek, dühösen morogva figyelem ahogy a visszataszító lény mustrál minket vérben forgó szemeivel.
Pattanásig feszül mindkettőnk ereje, aztán kitör belőle a következő pillanatban, el akar lökni engem is magától, de nem hagyom. Hajamba belekap a túlvilági szellő és messze repíti a vállam fölött.
Hirtelen rémszitő üvöltés tölti be a levegőt, a lény az, aki két lábra üvölt bele a hirtelen leszállt éjszakába.
Megpróbálom megálltani, de nem jutok közelébe, ereje és lényé, úgy taszít el magától hogy visszapattanok, mintha egy fal lenne közöttük.
Aztán ismét hallom azt a hangot, a elégedett nevetést amitől a hideg futkos a hátamon.
Egész testemben remegek a dühtől, hatalmas lendülettel ugrom fel a levegőbe és vágódom neki, hogy alig bírja fékezni az esést, lábai hosszú csíkokat rajzolnak a földbe.
Kezem az övéhez csattan, szőke tincsei alól elégedett tekintettel csillannak meg kék szemei.
- Te egy őrült vagy.. - sziszegem az arcába. Szárnyaim megnőnek ahogy szabadjára engedem az erőmet, minden egyes hajtincsem ezüstösen dereng. Olyan erővel szorítom a kezét hogy ha ember volna már darabokra tört volna minden csontja. De csak kacag.
Pördül egyet, szárnyait maga köré vonja, aztán egy villanással feltűnik a hátam mögött. Csettintésemre megjelenik a kezemben egy hosszú pengés tőr, amit aztán felé hajítok, de félrehajol az útjából.
- Miért véded ennyire? Hiszen nem számít az élete... senkié sem számít...
Tollak hullanak a szárnyaimból, amik aztán millió apró tűvé változnak és megállnak lebegve a levegőben.
Ujjaim ökölbe szorulnak a dühtől... vörös szemeim szikráznak a ráeső fényben. Hajamat magasba emeli az erőm ami mostmár teljesenm elborít.
Intek a kezemmel és a sok tű felé indul, de kitartott kezével állítja meg.
Hatalmasra nőtt szárnyaim könnyed surrogással tartanak meg a levegőben..alattam a fortyogó lávafolyam ami a hegy belsejéből folydogál kifelé.
Egyetlen szárnyacsapással termek mellette, ujjaim a nyakára fonódnak. Felnyögök ahogy hirtelen megnőtt kristályszerűen csillogó körmeit a karomba vájja. Nevet.
A láva sistereg ahol lecsöppen rá a vérem, de a következő pillanatban a sebnek már nyoma sincs. Gyomron rúgom, ujjaim a szárnyába markolnak, ő pedig a hajamba kapaszkodik.
Azonnal visszanőnek az ezüst tincsek amiket kitépett.
Épp csak egy pillanatra kapom el a fejem hogy felé nézzek és le is dermedek a levegőben.
Az a lény...
Nem..az lehetetlen...
Ki is mondja helyettem amire én is gondoltam.
- Apám?
Gabriel hangosan kacag.
- Buta, naiv kis emberke! Te csak egy embert láttál meghalni! Apád…, mint láthatod, sosem volt ember!
Felmordulva vetem magam újból rá, kezemben egy gondolatra megjelenik hosszú, ezüst pengéjű kardom. Egy döféssel szúrom mellkason, tudom hogy nem tudom megölni... de akkoris... elégtételt kell vennem rajta... magam sem tudom miért.
Vért köhögve kacag rajtam, aztán beborít a szárnyaival és testembe ezer üvegszilánkként hatol az ereje, fájdalmasan felordítva lököm le magamról.
Ezt megbánod.. akármennyire is utálom most fel fogom használni ellened azt a gyűlölt erőt... amit sosem akartam.
Lihegve várom hogy begyógyuljanak rajtam a sebek. A karomon összezárul a vágás, felszárad a vér a seb széléről.
Érzem hogy beborít az erőm, testem ezüst szirkázással világítja meg a földöntúli minta ami szétterül a bőrömön... csakhogy ez nem olyan mint bármelyik másik angyalé.
Az arcom elé emelem a kezemet.. figyelem ahogy minta a kézfejemig kúszik.. és vörösen pulzál.
A tűz kiemelkedik a lávafolyamból és a kezem felé igyekszik.
Gabriel kissé riadtan figyel, időnként oldalra pillantva bosszúsan.
Nem, nem te csak ide figyelj!
Kitért szárnyaim segítségevel termek mellette, érzem az égett hús szagát ahogy bőröm az övéhez ér. Kihullott tollaim először feketévé változnak majd elégnek a lángok között.
- Ha ezt így folytatod előbb-utóbb megbuksz te is... - sziszegi hátra nekem.
- Nem bánom, ha akkor nem kell a te undorító képedet bámulnom. És ne feledd Gabriel, még mindig én vagyok a főangyalok egyike, olyan erővel amiről te valymi keveset tudsz.
- Mit tudsz te? Hiszen saját magadtól is undorodsz. Pedig nem tudod mekkora ajándékot kaptál.
Dühösen vicsorogva ragadom meg a hajánál fogva. Saját erőm elevenen eléget ha nem sietek. Eddig egyszer volt csak, hogy akarattal használtam a halálangyal valódi pusztító erejét.. akkor egy démont akartam elpusztítani vele.. most egy angyalbőrbe bújba bújt démont.. majdnem ugyanaz.
Erőm apró vörös lángokként lebeg körülöttünk... ekmosódik a táj ahogy kitágítom a teret. Egy temetőt látok a távolban.. gondolataim ereje a holtakat hívja életre. Remegnek a kezeim. Saját életerőm vonzza magához őket..de ha túl közel engedem magamhoz akkor engem is megpróbálnak majd megölni.
Felmelem kezem és felfelé húzom. Ezeréves holtak kelnek ki sírjaikból felénk indulva.
- Egy angyal aki fél a haláltól... milyen szánalmas... - suttogom gyűlölettől parázsló szemekkel.
Elengedem.
A fekete köd szerű holtak körbevesznek mindkettőnket, de visszapattognak vörös aurámról.
Látom ahogy a hófehér ruhájába csimpaszkodó csontvázkezeket próbálja lerázni magáról... a rothadás szaga tölti be a levegőt ő pedig köhögni kezd.
Fekete ködként érkeznek a földön ragadt lelkek.. akiket a halál szava hívott hozzám..
A csontjaimban érzem a lüktetést... a szívemből indul.. és vörös tetoválásként beborítja a testem, egészen a nyakamig.
Vámpírok jönnek.. élő holtak... de a hívásom őket is előcsalta. Már nem tud felszállni annyi kéz kapaszkodik belé.
Öljétek meg! - sugallom nekik. - Pusztuljon!
Fájdalom nyilall a mellkasomba, ugyanott ahol nemrég.
Ne még..csak még egy kicsit...
Hirtelen szertefoszlik az erőm... a holtak pedig hamuvá esnek össze egy pillanat alatt.
Körbenézek...de...
...eltűnt...
...elmenekült újból....
........
Átkozott!
Miért nem hagytad hogy megtegyem?
Vajon az isteni végrehajtó tudja kit védett meg?
Azt hiszem a Szentlélek csak a jókat védi...
Tudom hogy büntetést érdemlek amiért újból használtam ezt az erőt... de nem előbb mint ő.
Sóhajtva ereszkedem le kettősük mellé, de előbb életet lehellek a fiatal lányba, aki már a túlvilág küszöbén áll.
Ruhám tépett, a hőség teljesen megizzasztott ahogy a láva fölött csatáztunk. És nem vagyok jó kedvemben sem.
Hiba próbáltam...
Veszítettem... megint...
****
Mellette térdel, én pedig érzem benne azt az erőt... ami eddig.. nem az lehetetlen...
Az egykor hatalmas angyal mostmár csak egy tehetetlen haldokló test. Nem ismertem, mégis elfog a sajnálat hogy elnézem őket. Még a hasonlóságot is látom...hihetetlen...
Hogyan maradhatott ennyi évig titokban?
Érzem ahogy megszakad közöttük az apró fonál, a kapocs ami eddig összekötötte őket, én pedigsóhajtva húzom elő a kardomat.
Nem akarom megvárni amíg visszaváltozik olyan szörnyeteggé. Így lesz neki a legjobb.
Egy gyors mozdulattal szúrom szíven, figyelem ahogy apró fekete tollakra és milliónyi parányi fényre bomolva foszlik szét a teste.
Ránézek, ő pedig engem keres a tekintetével.
Még korántsincs vége a harcnak.
Tudom hogy ő is tudja.
Próbálom leolvasni az arcáról mire gondolhat de nem sikerül. Bár azt hiszem sejtem.
Hozzám lép, érzem ahogy hozzásimul a teste, ajkai puhán érintik az enyémet. Ahogy hozzámér megrohannak mindazok a képek amiket ő látott, rakott össze a fejében.
Hajam az arcába fújja a széll ahogy állunk..összefonódva.
Mindent értek. Mostmár világos.
****
A lányt egy kórház gondjaira bízzuk, és már repülünk is a felhők felett.
A nap alulról világítja meg a puha ködszerű gomolyagokat amik most egészen vörösek és sárgák.
A hűvös szellő cirógatja az arcomat ahogy repülök.
És ahogy lábaim a kert puha fücét érintik, érzem magamon kérdő tekintetét.
- Itt a legbiztonságosabb, jelenleg. Te is érzed… sok angyal van a palotában… a Tanács tagjai is…
Bólint hagyja hogy a szobámba vigyem.
Rögtön el is tűnik fürdőszoba iránt, addig én felkapok egy másik kabátot és a tanácsterem felé veszem az irányt.
Gabriel bizonyára még nem tért ide vissza. Talán megijedt.
Annál jobb.
Betaszítom az ajtót, hatalmas lendülettel.
Minden szem rám szegeződik, nem kerüli el a figyelmüket a testemből áradó túlvilági erő, ami már lecsillapult, de még mindig rajtam hagyta lehelletét.
Kinyújtott tenyeremen fénylő gömbként jelenik meg az emlékek tömkelege. Behunyt szemekkel irányítom be a ma éjjel történteket, majd odalököm nekik.
- Csak egy kis ajándék... - jegyzem meg elhúzott szájjal. Mosolyom torz és kárörvendő.
A gömb fölé hajolnak, ami ezer darabra robbanva közvetíti nekik amit én láttam. Természetesen pár dolgot kihagytam a moziból (mindkettőnk érdekében) de a fontosabbak benne vannak.
- Hol van most? - kérdezi egyikük.
- Ha tudnám nem itt lennék. - felelem karba tett kézzel.
- Ugye tudod hogy ha a Tanács elítéli őt neked kell megölnöd? - kérdezi egy másikuk.
Villan egyet a szemem.
- Már megtettem volna, ha tudnám.
- Cassiel...
- Nem. Most nem. - vetem oda és bevágom az ajtót magam mögött.
Most nem akarom ezeknek az angyalbőrbe bújt bürokratáknak a hangját hallani. Azt akarom hogy megszűnjön az a rémes sikoly a fejemben, megszűnjön ez a lüktetés... és elcsenedesedjenek végre a dolgok.
De tudom hogy ehhez sajnos több kell.. több idő..főleg...
******
Benyitok a fürdőbe, ő pedig a kádam előtt áll, a kád előtt, ami medencének is belillene.
Közelebb lépek hozzá, ujjaim a bőréhez érnek.. furcsa... mintha máris elhalkult volna az a hangos zaj a fejemben.
Lehajolok hozzá, megcsókolom, egyelen jól irányzott mozdulattal „terelem” az előre elkészített vízbe. Megyek én is utána, de előtte levetem a ruhámat.
Testemen szétkent vér módjára ágazik el a vörös minta, a hátamról a vállamra kígyózva folytatódva a karjaimon.
Nem kérdez semmit, ujjai a hajamba szaladnak, a tarkómnál belemarkol a tincsekbe.
Másik keze a mellkasomon simít végig, olyan mintha lehűtene..közben csak mégjobban feltüzel.
Megragadom a csípőjét magamhoz rántom, fogaim az ajkaiba marnak, hozzákoccannak a fém ékszeréhez.
Hosszú hajam a vízbe lóg, hullámzani kezd a forró habos víz ahogy nekilököm a kád szélének.
Nevetni kezd és pedig vigyorgok. Szárnyaim nem tűnnek el, még pár napig képtelen leszek megválni tőlük hála ennek az erőnek. Viszont így a csupa víz tollak borítják be a víz felszínét.
Kitárt szárnyammal felkavarom a vizet, rálocsannatom, lemosva róla a sok mocskot és vért.
Kezem intésére egy öklömnyi vízlabda emelkedik ki a kádból majd futó mosollyal a fejére ejtem.
Haja lelapul és ahogy felnyitja a szemét.... dühös pillantás.. sokat mondó vigyor...
Nevetni kezdek.
Kis kört rajzol az ujjával, mire apró vízcseppek emelkednek ki a vízből és eső módra támadnak nekem.
Az arcom elé emelem a kezem így védekezve a zuhany ellen.
Vizes hajam függönyén át látom ahogy röhög rajtam.
Megragadom a karját és magamhoz rántom. Egyszerre hördülünk fel ahogy egymásnak csapódik nedves testünk, mellkasa az enyémnek simul.
Ereje bizsgergeti a bőrömet, felmorrannok ahogy hozzámér.
Nem gondolod hogy túlfeszíted a húrt?
Wrrr....
Harapva csókolom, ő pedig ugyanilyen hévvel viszonozza. A forró víz eltünteti rólunk minden nyomát a mai napnak, mi pedig újabb nyomokat hozunk létre...egymásnak..egymáson.
A levegő fülledt a párától... ami ködként gomolyog körülöttünk.
Nyögéseink sóhajaink betöltik a csempézett falú helységet, és visszaverődnek a falakról.
Megint... újra és újra...
De nem tudom elengedni...
Ezek után...pláne nem...
******
Nemsokkal később némán figyelem ahogy alvást tettett. Tudom hogy nem alszik de nem akarom leleplezni.
Csak fekszem mellette, egyetlen takarónk hatalmas szárnyaim amik alig férnek el az egyébként 6-8 személyes ágyon.
Magamban gondolkozom a történteken mikor megszólal.
- Elmondod?
Mit? -akarnám kérdezni de tekintetéből rájövök hogy nem a reggeli miléte érdekli. Kár pedig azt terveztem hogy... hmm ne mindegy.
- Azt akarják hogy én öljem meg. - sóhajtok fel halkan. - De ahhoz a Tanács minden tagjának beleegyezése kell majd. Még sosem ítéltek el olyan magas pozíciójú angyalt mint Gabriel...ráadásul azt sem tudják hol lehet. Hetekig, hónapokig is eltarthat mire döntésre jutnak.
- De ha igen, akkor...
- Igen..akkor mennem kell. - teszem hozzá komoran.
A szárnyaimat leszámítva teljesen meztelenek vagyunk mindketten. De persze, az nem minősül ruhadarabnak.
Elkomorul a tekintete.
- Van egy olyan érzésem hogy most egy darabig nem fog mutatkozni. Azt várja hogy téged ítéljenek el azért ami történt. De nem így lesz. A Tanács semmit sem tud a dolog azon részéről. - felelem a karomra hajtva a fejemet.
Az ágy mennyezetét figyelem.
- Nem akarsz aludni? - kérdezem felé fordulva, dea tekintetét meglátva elmosolyodom.
- Jól van, hülye kérdés. Akkor gyere. - állok fel az ágyról és magamra kapom fekete nadrágomat és kabátomat. - Mutatok valamit.
******
A palota tetején állva figyeljük ahogy gyakorlatoznak.
Sok-sok hófehér ruha, és világosszőke haj, elvétve egy-egy vörös, vagy barna.
Mindegyikük kezében hegyes végű bot, két pár szárnyuk ezüstösen csillog a levegőben.
- A mennyei seregek... amiről azt mondják nem létezik.. - kommentálom. - .. a sok kis hullajelölt. - teszem hozzá morogva.
A felhők között kel a nap, újből vörösbe öltöztetve a tájat.
Hirtelen egy hírvivő tűnik fel mellettünk és izgatottan hadarni kezdi.
- A Tanács kéret titeket. Cassiel..és khm.. téged is Julien...
Látom ahogy elhúzza a száját hogy a kis angyal milyen kelletlenül ejtette ki a nevét.
- Menjünk! - fordulok felé bosszúsan sóhajtva, ő pedig leugrik a magas épület tetejéről.
Csodálkozva konstantálom hogy egyáltalán nem került neki nagy erőfeszítésbe olyan puhán a földre érkezni hogy ne legyen semmi baja. Mégcsak meg sem moccant szinte.
Mondjuk biztosan azért mert hatalmasra nőtt az ereje hála a tegnapi incidensnek..khm...
***
Az egyik őr bejelent minket, mint valami királyi palotában.
Utálom ha bámulnak.. és most se tetszik hogy mind a 12-en minket néznek.
- Lucien barátunk gondoskodik róla hogy ne unatkozzatok. - szólal meg Raphael és felém dob egy tekercset.
Elhúzom a számat.
- Az a Lucien, akit már visszazavartam egyszer a pokolba? Mi a fenét keres megint itt?
Érzem hogy ő is engem figyel, átolvasás nélkül átnyújtom neki a tekercset. Mosolyogva figyelem ahogy azt lesik hogy mihez kezd vele. Hiszen szerintük ezt emberi szem nem tudja olvasni, emberi elme nem tudja feltörni. Nah igen..emberi nem.
Épp csak belepillant, annyira hogy ne tűnjön túl értelmesnek a tekintete. Hehe..remekül játszod a hülyét..jól van...
Szárnyaimmal csapom el őket, figyelem ahogy az egyiknek hirtelen mély vágás nyílik az arcán.
Ránézek a mellettem álló Julienre. Vigyorog.
A fenébe... egyre erősebb...
Megvonja a vállát.
A vámpírok már éppen ránk vetnék magukat mikor egy hangra mindegyik ledermed.
- Nahát.. a halál angyala személyesen. - mondja a sötétből kibontakozó lángoló vörös hajú alak.
- Lucien. - villan egyet a szemem. - Dühösek rád odafönt,
- Tudom. - feleli vállat vonva. - És most ezért jöttél idáig? -kérdezi vigyorogva.
Intésére szétszélednek a vámpírok.
- Nem. - vallom be tördelemesen. Julien érdeklődve figyel, mikor az egyik vámpír túl közel merészkedik hozzá mély seb nyílik a karján, vállán, mellkasán ahol éppen éri.
- Informáicó kell.
Látom hogy vigyorog, szemfogai kivilannaok ősöreg arcából.
- Igazán lekötlezel.
- Ha megmondod amire kíváncsi vagyok a Tanács szemében halott vagy. - húzom el a mézesmadzagot az orra alatt. - És ha nem hívod fel magadra a figyelmet akkor az is maradsz számukra.
- Jól hangzik. Mit szeretnél?
- A kapu kulcsa nálam van. Már csak egy hely kell.. és egy időpont.
- Hogy szerezted meg? - kerekedik el a szeme.
- Az mindegy. Mivel minden 100 évben csak egyszer lehet kinyitni és csak egy napra, ezért jó lenne tudni.. mikor.
- Mázlid van. Holnap éjjel, holdtölte lesz. Pontban éjfélkor.. átmehettek. - mondja vigyorogva. - Hoztok szuvenírt is?
- Csak egy tekercs kell. Nagyon régi. Több ezer éves.
Tudom hogy tudja hogy az, amiben az apját ítélték el, de nem mondom ki, nem kelll hogy a vámpír is tudja.
- Oh, micsoda bajba keveredtél...? - vonja fel a szemöldökét és hófehér, vaknak tetsző szemeivel ránk pillant. Látom hogy őt nézi. És nem tudja hova tenni. Sokan azt hiszik nem lát, de ez csak a látszat.
- Bajba? - mosolyodom el. - Az még csak most jön.... - felelem baljóslatúan.
Búcsút veszünka vámpírtól és már repülünk is, a késő éjszakai égen.
A földön akarom tölteni ezt a napot, nem megyek vissza.. túl feltűnő lenne..elvégre épp most végzek ki egy vámpírt .. elvileg ugye...
Hazaviszem őt... hátha vendégüllát addig amíg fel nem jön a telihold holnap éjjel.
Most jut eszembe hogy nem ettem múlt éjszaka óta, ahogy az asztalon lévő üres bonbonos dobozra téved a tekintetem.
Micsoda idill! Itt fekszünk egymás mellett az ágyamban. Újra.
Még az életben nem volt olyan partnerem, aki ennyire beindított volna, minden egyes alkalommal, amint hozzám ér. Na, és ha már itt tartunk, aki egymás után ennyiszer megkapott volna… na olyan sem volt, az tuti. Eszméletlen. És már újra azon jár az agyam, hogy legközelebb… Újra képes lennék rá, elég lenne csak megérintsen.
Hehe… legközelebb… meg lesz még ennek a böjtje, hogy most egyáltalán nem tiltakoztam. Hehe.
Elsötétülő tekintet.
Milyen ironikus. Pont most kell ezeknek is felbukkanniuk.
Mint a vihar előtti csend, amelyben megpihenünk egymás mellett.
Heh. Micsoda költőiség! Mégsem tesz jót nekem a közelsége? Hehe.
Széles vigyorral az arcomon kelek fel, hogy magamra kapjak valami vendégfogadásra alkalmas ruhafélét, ő pedig összeszedi a cuccait és magára csukja a fürdőszoba ajtaját.
Na, szépen vagyunk, engem meg kihagy belőle. Ejjj, pedig de utána mennék. Ha felébredni ilyen kellemes volt… valószínűleg fürödni is legalább ennyire… élvezetes lenne.
De nem most. Várnak az ügyvédek, és a papírkötegek.
A nappaliban ülünk, a papírhalmok felett próbálnak meggyőzni a dolgokról, amiket az én gyomrom igazából sehogy se akarna bevenni. Úgy hagyja el a házat a konyhaajtón keresztül, hogy ezek a balgák észre sem veszik. Nem tűnt túl boldognak a tekintete. Ehhh… én is tudom… az emberiség díszpéldányai, de nem gyilkos egyikük sem. Ameddig pedig ez így is marad, addig nem szükséges firtatnom valódi bűneiket.
Eltart egy darabig mire dűlőre jutunk, és magamra hagynak végre. Nem sietek azonnal utána. Itt van valahol a közelben, érzem az erejét, lehetetlen lenne eltéveszteni. Legalábbis nekem, ugye.
Kijár nekem is egy zuhany most már, igazán. Bár vele, minden kétséget kizáróan érdekesebb, és izgalmakban bővelkedő lett volna. De azért… ennyi száraz dumálás után… kijár nekem egy kis felfrissülés, akárhogy is.
Az utca végében a park. Hát arra. Jól van, legyen, indulok a megfelelő irányban. Nem, kicsit arrébb… Már megint egy baleset? Ej, hát nem is kell nektek külső segítség, kiirtjátok egymást anélkül is, elég sikeresen.
Tűzoltók, mentők, rendőrség, szirénák zaja, fejvesztve rohangáló még megmenthető sérültek után kutató emberek, a kordon mögött gyülekező egyre nagyobb tömeg.
Haldoklók és elhunytak, testből frissen távozott lelkek, őket kísérni készülő apró szárnyas hófehér lények… majd egy-két kéken derengő fekete is közéjük vegyül.
Hmmm. Furcsa. Érdekes.
Hozzáérek a vállához, arca az elvártnál nagyobb döbbenetet tükröz. Ha valaki, hát ő egészen biztosan sokszor látott már ilyet, pedig.
- Ebben a világban mindennapos az ilyen. – magyarázom halkan, szokásos módon kissé csípősen, hátha ettől visszatér némileg önmagához.
Csak megrázza a fejét, nem szól semmit, még az elsötétülő tekintete sem árulkodik gondolatairól. Nahát.
- Te nem érzed? Valahol… valami… - szólal meg hirtelen.
Hát, ez igazán frappáns megfogalmazás volt. Érzem, hát hogyne… vagy… ez nem is egészen a baleset miatt van…
Mi a fene…? Mi történik… már megint?
Egy apró kézmozdulat és körülöttünk minden és mindenki megmerevedik, öntudatlanságba mered.
- Van valahol egy törés… - mondja maga elé.
Törés…? Ezt értsem úgy…? Jaaa, hogy azok a kéken derengő fekete lények…
Pár lépést előre sétálok, felveszek a földről egy fekete tollat.
- Erre gondolsz? – kérdezem. Bólintással felel.
Heh. Miért érzem úgy… hogy már megint mibe keveredtem…?
- Sajnálom a pihenőnapodat, de valaminek utána kell járnunk. – most meg milyen komoly lett egyszerre.
Na, de… ez azért már… vicces, igazán.
- Pihenőnap? – vigyorgok a képébe. – Honnan veszed?
- A törésvonal olyan hely ahol átjáró nyílhat a pokol tornácára. – magyarázza elmélyülten. Felettébb érdekes, és így már… nem is olyan vicces. – Ne nézz így rám, talán nehéz elhinni, hogy létezik ilyen, ha már engem láttál?
Ez abszolút jogos, valóban.
- Nem, igazad van. – nah, mi ki nem szaladt a számon, bah, hehe. A vigyor visszakúszik arcomra.
Pár fiatal sétál el mellettünk, magukkal cipelve egy magnót, amiből elárasztják az utcát hangos zenével.
Heh. Igazán ideillik, ad némi ironikus-cinikus felhangot a helyzetnek.
- Akkor most? Utánuk megyünk? – érdeklődöm. Bár, ami ilyenkor következni szokott…, nem kéne ennyire sertepertélnem, én is tudom.
Távolabb sétál egy kihaltabb szakaszára az utcának, még nem értem be teljesen, de már innen érzem, ahogy szabadon engedte magából az erejét.
- Azért megtudhatnám hova megyünk? – ha már úgyis menni kell… legalább alapvető fogalmam lehetne a dologról, ugye.
- Oda, ahol az évnek ebben a szakában nem kel fel a nap. – feleli készségesen, még a kezét is nyújtja felém.
Tehát északra. Hát… ebben a cuccban ott nem lesz melegem.
- Akkor szükségem lesz egy kabátra. – mosolyodom el.
Azonban hiába a kabát, már mire odaérünk érzem a hideget, a fogvacogtató, csontrepesztő fagyot.
Olyan sötét van, hogy ha Cassiel szárnyai nem lennének fehérek, haja pedig nem ezüst, akkor valószínűleg vaksötétben tapogatóznék.
Aztán kissé eltávolodom tőle, alkalmat adva magamnak a körülkémlelésre.
A jéggé fagyott havat, a jól ismert meleg és vörös folyadék borítja. Mi a nyavalya… miféle lénynek van ennyi vére…
Jesszus!
Kerülgetem a vérfoltokat, aztán valami nagyobb, összefüggő vonszolás nyomára bukkanok. A nyomát azonban kicsit nehéz követnem, ezek között a jéggé fagyott havas buckák közt.
Ezeken túl viszont azonban…
- Arra! – mutatok neki a felfedezett irányba. Ott sokkal nagyobb helyen olvasztotta meg a havat a vér. Valamiféle varázslatnak is érzem a nyomait, és… olyan furcsa… valami vonz arra. Az az erő, ami olyan idegen még bennem… ha nem akarnék arra menni, akkor kényszerítene.
Ez egészen… elképesztően borzalmas! Gondolni sem akarok rá kivel tették ezt.
Megérkezünk a körben megolvadt terület mellé. Ez nem csak vér, szanaszét húscafatok mindenfelé. De… nem emberé.
- Olyan, mint valami alakváltó. – mondom hangosan.
- Mert az is. Félig démon… félig angyal. De az ilyenek csak akkor születnek, ha feláldoznak neki valamit. Valami nagyot. – feleli olyan hangon, hogy elképzelni is… még sosem hallottam tőle ilyen hangszínt.
Aha… tehát akkor angyal volt az áldozat. Ezek… még a saját fajtájukat is képesek… döbbenetes. Na, persze nem mintha az emberek nem ezt csinálnák, de hát az ember… az ember… Ezek az úgynevezett isteni lények viszont… Nem is találok megfelelő szavakat arra, amit itt látok… Borzalom, iszonyat! Dühöt és gyűlöletet érzek felém áradni…
Egyszerre csak vörös fény önti el a szemünket, abból pedig egy középmagas szőke alak bontakozik ki.
Nem lehet igaz! Ő?!
Csengő, már-már gyermeki kacagás jut fülünkig, látom, hogy Cassiel is ráébredt, de egyáltalán nem a nevethetnék tölti el.
Ahogy engem sem. Sokkal közelebb áll az undor kifejezés ahhoz, amit érzek.
Meg… ez a vonzás… nem akar sehogy sem megszűnni. Hogy a pokolba… belőle nem jöhet! Nem először találkozunk, eddig inkább taszítást váltott ki belőlem minden egyes alkalommal.
- Kit áldoztál fel csak, hogy megteremtsd ezt a förtelmet? – ha szavakkal ölni lenne képes, akkor Gabriel most holtan feküdne előttünk, szerintem.
Mielőtt azonban nekironthatna angyaltársának, kettőjük között megjelenik, valami… egészen elképesztő külsővel rendelkező lény. Karmok, éles csattogó fogsor, tollak… Azonban a szemei… Miért olyan furcsa, hiszen így is éppen elég bizarr ez az egész.
Kiáltásra nyíló szája, amiből azok az éles fogak csattognak felénk fordul, szemei azonban változatlanok. Hihetetlen. Mi a fene… folyik itt? És miért érzek ellenállhatatlan vonzást továbbra is. Tőle jönne… ettől a lénytől?
Mit akarhat tőlem? Ha már átváltozott, márpedig jól láthatóan megtette, akkor nem maradt a valahai önmagából semmi sem, így pedig… kétlem, hogy segíthetnék neki, ahhoz már túlságosan késő.
- Ha ezt a Tanács megtudja… - sziszegi neki Cassiel. Nem is lenne rossz érvelés, ellenben kétlem, hogy számára megfelelő meggyőző erővel bír. Ha már egyszer eljutott idáig…
- Nem tudja meg. – ettől a hangtól a földön nagyon sok emberi lény be tudna alélni. Teremtménye mellé lép, megsimogatja a fejét, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal, torzult arckifejezéssel löki is el magától.
- Tudjátok miért? Mert meg fogtok halni. – nevetése olyan hangszínnel cseng, amit a földön egészen biztos, hogy csak a zárt osztályokon hallani.
- Nem ölhetsz meg egy halhatatlan lényt. – rázza a fejét mellettem Cassiel.
Nos igen, de ezt a pusztítást elnézve… fogadni mernék, erre is megvan már a megfelelő módszere.
Jégdarabok repülnek felénk, őt meg is sebzi egy kisebb a nyakán. Figyelem, egy pillanatig, de nem történik semmi. Nem kezd gyógyulni az apró seb! Most először, mióta látom.
Ugye, hogy jól gondoltam. Basszus!
Eközben a halál angyala mellettem már éppen elég mély és szikrázó haragra gerjedt, ahhoz, hogy el akarjon indulni elevenen feltrancsírozni ezt a szörnyeteget. Hogy melyikük igazán az, azt a magam számára megnevezni sem kell.
Jégfalba ütközik, a túl oldalon a dühödt démon… és gazdája, de nem juthatunk hozzájuk. Francba!
Alkarjára teszem a kezem, amivel megállásra késztetem. Visszafordul, értetlenség vegyül lángoló dühébe.
Mutatóujjammal nyakára mutatok. Döbbenet tükröződik tekintetében.
A lény a fal túloldalán fülrepesztő hangon visítva nevet, kezeiben véres jégdarabokat lenget. Ezek szerint annak egy darabja sebezte meg Cassielt. Van valami a vérében, ami még őt is képes tartósan megsebezni.
Ez valóban csak egyre jobb és jobb lesz.
Következő pillanatban eldobja a kezéből a jégdarabokat, nekiugrik a falnak, akkora erővel, hogy az remegni kezd, szele távolabb taszít engem.
- Nyugalom édes. - simogatja meg újra teremtménye fejét vigyorogva. - most még nem adom neked őket. Előbb felfalsz néhány ártatlant. – aztán kacagás tör fel torkából, majd mind a ketten eltűnnek.
Csend ereszkedik a tájra, a sötétség is visszatér, újfent csak Cassiel fehér szárnytollai és hajának ezüstös fénye, ami világít.
Egymást nézzük, egyikünk se szól egy kukkot sem. Mindkettőnk ereje elszabadult, s most tombolásra kész.
Üvölthetnékem van, most igazán komolyan.
Nem is vagyok benne biztos, hogy teljes mértékben fel lehet azt fogni, amit itt az elmúlt percekben láttam.
Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy miért tette, amit tett…
Az a lény…
Ha nem lenne amúgyis csontig hatoló a hideg, most látványosan reszkettem volna, szerintem.
Hirtelen újrakezdődik, ami pár perccel ezelőtt a fal túloldaláról…
Vonz… talán nem is szánt szándékkal, de akkor is ezt teszi.
Mellettem kikecmereg a hóból, ujjai csuklómra fonódnak, repülni készül, hogy visszatérjen… és próbáljunk valamit tenni.
Nem, arra most nincs idő. Rázom meg a fejem. Megint értetlenség süt rám tekintetéből és némi düh, hiszen visszatartom még most is.
Minden derűt nélkülöző mosolyra húzódik a szám, egyik kezem, arca elé emelem.
- Nem érzed…? Bennem…? – érthető mondatba képtelen vagyok fogalmazni, de így is éppen eleget mondhattam, mert elkapja a kezem, hozzáérinti arcához, majd kezébe fogja, elvonja onnan.
- Mi a fészkes fene…? – szakad ki belőle.
Hát, látod azt én is nagyon szeretném tudni.
De, ha már így alakult… Mielőtt fejvesztve rohannánk a vesztünkbe, tehetnék egy kísérletet.
Mutatóujjammal jelzem, hogy hajoljon némivel közelebb hozzám. Nem érti, de ellenkezés nélkül, készségesen megteszi. Elő sem kell hívni magamból az erőt, hiszen olyan erővel tombol, alig vagyok képes visszafogni.
Nyálammal nedvesítem meg egyik ujjamat, majd vállába kapaszkodok, és a még mindig szivárgó sebet érintem vele. Egy pillanatig semmi sem történik, aztán… a seb, mintha csak kitisztult volna a méregtől, ahogyan eddig is, begyógyul, és eltűnik.
Lehajolok, ujjamat beledörgölöm egy tisztának látszó havas részbe.
Mennünk kell… mielőtt túl késő lesz…
Kabátja alá fúrom kezeimet, érzem, hogy ő is enyhén reszket. Hogy a hidegtől, vagy az imént átéltektől, azt most nincs időnk megvitatni.
Alig kell egy kis koncentrálás, a láthatatlan erő hív, és ezúttal nem akarok ellenállni, engedelmeskedem a hívásnak. Akárhol is legyen, akármit is csináljon, akárkivel.
Sötétségből szürkületbe érkezünk, a nap utolsó sugarai elhagyták már a vidéket, ám sem a hold, sem a csillagok nem jöttek még fel az égre, amik világítsanak. Épp elhagyhattunk egy várost, Mellettünk fák, az út mentén, előttünk hegy… nem… vulkán… Mi több, kitörés előtt álló vulkán. Ez igazán cinikus. A jeges északról, a forróságba.
Előttünk jó pár méterrel, a lény lassú léptekkel menetel, aztán megáll, ahogy érzékeli, hogy a közelében vagyunk. Nincs egyedül. Valakinek a testét vonszolja magával. Ahogy közeledünk felé, egyre jobban kikerekednek a szemeim, és nyílván nem csak az enyém. Egy fiatal lány testét hurcolja magával, akin eddig halálosnak tűnő sérülést nem látok. Azonban… Akárha a testvérem volna, annyira hasonlít rám.
A szörny rám néz, elejti a lányt. Zsákmánya egy cseppet sem érdekli már. Tekintetét rám szögezte és csak vonz magához.
Egy lépés, aztán még egy, és még egy.
Cassiel hirtelen mellettem terem, nincs fegyver a kezében, mégis érzem, hogy ereje pusztításra kész. Elsöprő. Megtántorodom, a két erő közt vívódom.
Olyan érzés, mintha ezek ketten harcolnának, én pedig egyszeriben köztük teremtem volna.
Hideg az egyik oldalról, megnyugtató hűvös, ám mégis dühvel fűszerezett. A másik oldalról lángoló haraggal teli gyűlöletet, ami azt sugallja belém, hogy nekem kell a bosszúját beteljesítenem.
Milyen különös, érzem mindkettőjüket, ám a saját erőmet nem.
Hogy lehet ez…
Ám végiggondolni nem tudom már, mert ekkor robbanásszerűen kitör belőlem, eddig sosem látott vehemenciával, saját természetfeletti erőm, mindkét erőt igyekszik ellökni magától, ám a meleg még mindig vonz.
A lény ebben a pillanatban két lábra áll, torkát félelmetes üvöltés hagyja el, karjairól továbbra is csöpög az a sötétvörös folyadék, a vére valószínűleg, amivel meg tud sebezni egy halhatatlant is, maradandóan, mint már tudjuk, ugye.
Felém közeledik, és én felé. Tudom, hogy ő is itt van valahol a közelemben, érzem… ahogy próbál beavatkozni… de nem megy. Hallom a hangját, ami más körülmények között annyi szenvedélyt képes korbácsolni bennem. Most viszont csak halvány hangocska jut el füleimhez, és egy árva szót sem értek.
Olyan, mintha… tudatomra is rá akarna kapcsolódni ez a valami. Hát miféle mágiával ruházta fel… az a szörnyeteg? Tudta egyáltalán mit tesz?
Erre a gondolatra gyermekien csengő kacagást hallok valahonnan… a közelből. Valahol itt lenne?
Ahogy elegendően közel érek ehhez a … förtelmes külsejű valamihez, a két aura összecsapódik, szelet kavarnak körülöttünk, immár teljesen kizárva a beavatkozás lehetőségétől bárkit is, aztán a lény még egyet kiált, majd elcsendesedik, egyik karját felém nyújtja, szeméből fájdalom sugárzik. Hogyaza…
Erőm körbeveszi az övét, lassan teljesen beteríti, igyekszik lecsendesíteni.
Hirtelen furán emberi hangú sikoltás szakad fel belőle, majd a teste elkezd változni…
Elhullajtja tollait, két első lábából karok, kezek lesznek, a fekete réteg alól Cassiel bőréhez hasonlatos hófehérséget látni.
A földre esik, karja még mindig felém nyújtva, arca még mindig változik…
Szemem látja, tudatom mégis csak percek alatt rakja össze a képet. Hogy, amit, helyesebben mondva, akit látok az…
- Apám? – szakad fel hangosan belőlem.
Hogy a fenében…? Hiszen láttam meghalni!
- Buta, naiv kis emberke! Te csak egy embert láttál meghalni! Apád…, mint láthatod, sosem volt ember! – hallom Gabriel hangját valahonnan a közelemből, de hogy honnan még mindig képtelen vagyok beazonosítani, ugyan nem is figyeltem. Biztos vagyok benne, hogy van ott, aki örömmel fordít nagy gondot rá. Gondolok Cassielre.
Odaérek az immár teljesen visszaváltozott lényhez. Szárnyai nem láthatóak, a hátán fekszik, hófehér bőrén mindenütt vörösen izzanak a sebek, haldoklik.
Letérdelek mellé… talán még megmenthetem. Akárki is volt ő, akármit is tett velem, akkor sem érdemli ezt.
Megfogja a csuklómat, nem engedi használjam a képességemet, rázza a fejét. Tudja, hogy menthetetlen.
Ahogy megérinti tenyere az enyémet, érzem, hogy valódi ereje zubog belém… vissza… de… Ezt a dühöt nem vagyok képes befogadni. Képtelenség. Ha megteszem… azonnal átváltozom én is… kitudja mivé, és abban egészen biztos vagyok, hogy kiket kérne, hogy gyilkoljak le.
Hogy létezik, hogy… amikor… meghalt… átadta nekem az erejét, ahogy az angyalok tanácsa is rájött erre…, akkor ez most… hogy tudta megcsinálni, hogy megtartott magának belőle mégis? Ki volt ő… köztük…? És akkor mi lehetett, ami miatt mégis száműzték?
Most pedig… megkapom a maradék erejét is, ami még a testében tombolt.
Nem találok szavakat, hihetetlenül erős.
Amikor pedig megszakad köztünk a kapocs, látom, hogy teste ismét változásnak indul.
Ha nem magam látnám… a démonok egészen biztosan nem tudnak ilyet. Csak úgy változni vissza eredeti alakjukba… aztán pedig most…
Ezek szerint a belőlem áradó… a saját erőm késztette erre. Vajon azért, mert a vére vagyok?
A változást azonban már nem várja meg, mellettem terem, penge villan a kezében.
Neki is így a legjobb tudom. Mégis látni, ahogy meghal… újra…
Hogy vele tette Gabriel ezt…
Elfordulok, mire megint őt nézem a testnek hűlt helye, Gabrielt sem látom a közelben. Vajon csak a fejemben hallottam volna a hangját? Vagy eltűnt mire végeztem a … teremtményével?
Ránézek. Elmondhatatlanul érdekes arckifejezést öltött fel.
Mögöttünk a kitörni készülő tűzhányó, előttünk egy épp csak élő fiatal lány teste, mi mégis itt állunk és nézzük egymást meredten.
Nem tudom szavakba foglalni, még elhinni se biztos, hogy képes vagyok…
Karjaiba kapaszkodok, ajkaim érintik az övét, ám most az összefonódásunk korántsem szenvedélyes, vagy bármi ehhez fogható. Átzúdítom rá az összes képet, nem titkolok el semmit. Alkalmasabb pillanatban majd behajtom rajta a sajátjait.
Tudja meg most már miért volt ez az egész…
Elszakadok tőle elengedem. Sűrűn pislogva próbálja rendezgetni a képeket, amiket az előbb neki küldtem.
Odalépek a lányhoz, aki akár hasonmásom is lehetne, ha azonos neműek lennénk. Eszméletlen, de sérülései nem tűnnek súlyosnak. Bizonyára törődött vele, ameddig én… nos, el voltam foglalva.
A városban, aminek a határán vagyunk, a kórházba visszük szegényt, majd olyan hirtelen válunk köddé, mintha ott se lettünk volna.
Csak kapaszkodok belé, nem szólok, nem is kérdezek semmit. Azt sem hová megyünk most. Ezek után… mindegy.
Az erő, amit nemrég kaptam, még mindig bugyog bennem, próbál helyet találni testemben. Már nem zabolátlan, de még mindig érzem.
Furcsa. Nem vagyok letörve, igazából. Látni meghalni, megint… nem volt rosszabb, mint első alkalommal. Igazán nem nagyon kötődtünk egymáshoz lelkileg. Mert, hogy a vére vagyok, azt nem tagadhatom le.
Fel, fel a felhők közé. Aztán pedig… kapu, amögött pedig a kert, amire már volt alkalmam pillantást vetni.
Miért pont ide? Akarom kérdezni egyből mikor földet érünk. De ő csak átfogja derekamat, fülemhez hajol, halkan suttogni kezd.
- Itt a legbiztonságosabb, jelenleg. Te is érzed… sok angyal van a palotában… a Tanács tagjai is… - mosolyog. Aha, szóval ez valami belső ügy lesz… a kettőtöké.
Bólintok, hagyom, hogy a szobájába, jobban mondva lakosztályába vigyen.
Most nézem csak magam. Vér és az átváltozás testnedvei borítják vastagon bőrömet.
Hát, felőlem csináljanak akármit, én most szépen megkeresem a fürdőszobát és hosszú, forró fürdőt veszek.
Mire rátalálok a megfelelő ajtóra, addigra ő távozik. Hát… nyílván tudja mit csinál. Meg nem fogja ölni, ha akarná sem tudná. Ha pedig visszajön… szépen elmesél mindent. Tőle, szavakkal fogom behajtani, az emlékekből nekem is van épp elég.
Hahh, ez a fürdőszoba… A fürdőkád… mit fürdőkád, fürdőmedence! Óriási.
Illatos-habos vizet csinálok, lehajigálom magamról a ruhákat egy elszeparált sarokba, mást nem szükséges összemocskolnom velük.
Olyan jó… meleg… forró. Kifejezetten nyugtatóan hat, jelenleg.
Uhhh… a hátam… ez a fájdalom…
Csak egy kicsit… nem lehetne, hogy békén hagyjanak? A kád mellett a tükör, egész alakos. A hátam… lapockámon az a két sötét folt… feketéből sötétvörös lett, és mintha növekedésnek is indult volna, már beteríti majdnem teljesen a lapockáimat.
Francba! Hát, sosem lesz vége…?
Ekkor nyílik az ajtó mögöttem, ezüst hajkoronája libben be az ajtón, majd az magától becsukódik mögötte.
Mögöttünk a medence méretű kád, tele illatos, kellemes forró vízzel…
Mosoly fut szét ajkaimon. Évmillióknak tűnő idővel ezelőtt jutott eszembe, hogy milyen jó lenne…
Érintése bizserget, egészen másfajta erőt hív elő belőlem… a szenvedélyt.
Imádok fürdeni. Vigyorgok rá…
Újabb küldetés, és most újból kettesben. Meg kéne talán köszönnöm a Tanácsnak? Áh, az kizárt.
Megundorodtam tőlük. Ahogy annak idején az emberekből, most belőlük ábrándultam ki. Semmivel sem jobbak. Angyalok mi?Sokkal inkább szép kinézetű szörnyetegek.
Sosem tagadtam hogy én magam is az volnék, de akkor ne akarják beadni nekem hogy egy magasabb "jó" érdekében teszik amit tesznek.
Na mindegy. Vissza a munkához. Szellemek.
Gyűlölöm őket.
De az ő erejével pillanatok alatt a nyomukra akadunk. Azaz csak akadnánk ha helyes és pontos volna a tájékoztatás. De mint mindig a felderítők nem végeztek éppen alapos munkát.
A felderítők apró, gyenge angyalok, talán ezért van, hogy nem akarnak nagyon az ellenfelek közelébe menni, de sajnos emiatt vagy téves vagy már nem használható elelévült az információjuk.
Erre rögtön rájövünk, mikor hiába keresem, sehol sem találom a szellemekre jellemző gonosz aurát. Ránézek, látom hogy neki is ez jár a fejében, majd felém küldi a tippjét: "temető".
Nos, szellemeknek ideális hely valóban.
Belépünk a temetőbe, ő pedig elindul az egyik irányba. Kicsit lemaradok, a sírokat nézem. Síro angyal szobrok, kaszás halál, fekete szárnyakkal márványból.. hát ez lennék én? Érdekes.
Milyen érdekes hogy az emberek egy rút szörnyetegnek gondolják a halált. Hát persze, hiszen nekik minden csúf ami az életükre tör. Még akkoris ha én csak parancsot teljesítek és az, aki dönt élet és halál fölött az nem én vagyok.
Hát ez van.
Lassan beérem, épp egy sír előt áll, külösnös jeleket rajzol a kőre.
Van egy olyan érzésem hogy itt valami olyan lesz amit még nem láttam.
Közelebbről is szemügyre veszem a sírt. Egy gyerek sírja. Nemrég halt meg.. a virágokból ítélve talán pár napja lehetett a szertartás. Nos, csalinak megfelelő. De hogy vonzod ide a szellemeket?
Felém fordul, majd megkérdezi:
- Van a kardnál kisebb fegyver is nálad?
Oh hát hogyne volna. De azért kíváncsi vagyok mire kell?
Csodálkozó pillantásom láttán vigyorogni kezd. Na ez már megint felbosszant, de most nem érek rá rajta felhúzni magam.
Benyúlok a kabátomba és előhúzok egy tőrt. A kezébe nyomom. Tetszik neki, legalábbis ezt tanúsítja a pillantás ahogy nézegeti.
Majd megvágja a karját vele, és a vért a sírra csepegteti, oda ahol még a hiányzik a furcsa jelek által körbezárt körből egy kicsi.
- A te véred is kellene. - nyújtja felém a tőrt.
Hát ez igazán érdekes. Egy magamfajta vérétől bármelyik mágia el tud szabadulni. De jól van, ha csak ez kell. Pici vágást ejtek az alkaromon, és mielőtt begyógyulna rácsepegtetem a véremet a pengére. A seb szinte azonnal bezárul én pedig átnyújtom neki a fegyvert.
Átveszi és hátatfordítva megszólal egy olyan nyelven amit nem értek. Ereje kitör a testéből.. a földre rajzolt minták világítani kezdenek.
Érzem a közeledő árnyakat. A szellemek.. megérkeztek..bizonyára az ereje vonzotta ennyiere őket. Véremet a földre cseppentve zárja rájuk a kört ahonnan már nincs menekvés.
Libabőrös leszek a belőle áradó erőtől. Olyan idegen, mégis ahogy megérint..nem sebez meg.
Az erejével próbálja száműzni őket ebből a világből..látszik rajta az erőfeszítés ahogy visszatartja őket.. hiszen a véréből emelt falakat próbálják áttörni. Remek.
Szertefoszlanak, egyik a másik után. Pedig pont most akartam közbelépni.
Hirtelen azonban olyan energiát enged szabadon, amit még elég kevésszer éreztem. Fehér felhőként emelkedik a magasba az ereje, majd kezd alakot ölteni. Te jó ég! Azok ott..szárnyak...?
Az energia lecsap, a szellemek pedig visítva próbálják elkerülni végzetüket. Hirtelen felugrom és kezemben megjelenik egy pengében végződő bot. A sima fegyver nem hat rájuk ugye... de az olyan ami fel van töltve a saját földöntúli erőmmel..már annál inkább. Csak egy pillanat.. amíg Julien ereje sakkban tartja őket, és egyetlen mozdulattal tüntetem el őket.
Volt nincs szellem.
Figyelem ahogy lassan öntudatára ébred. Hihetetlen.. ki gondolta volna..
Az hogy az ereje ilyen alakot öltött csak egyet jelenthet.. a benne szunnyadó erő keresi a helyét. Ha megtalálja talán megnyugszik, de ha nem... meg is ölheti.
- Remélem jól vizsgáztam… a Tanácsotok szerint is… Legközelebb talán, pontosabb útmutatót is kaphatok, majd. - jegyzi meg, miután eltüntette az árulkodó nyomokat.
Még mindig az előbb történtek hatása alatt vagyok kissé. Ha a Tanács tudott volna erről minden bizonnyal nem engedték volna szabadon. Ezek szerint az ereje mindaddig szunnyad..amíg valaki vagy valami elő nem csalogatja onnan. Ez felettébb érdekes.
Na mindegy. Nem kéne most ezzel foglalkoznom. Előbb vissza kell mennünk...jelentést tenni és aztán ráérek megkérdezni. Megkérdezni? Hiszen lehet hogy nem tudja miről beszélek. Hát ez remek.
Lassan emelkedünk a levegőbe, szárnyaim erős csapásokkal hasítják a levegőt. A föld egyre távolodik..engem pedig megnyugtat az erős szél..a hideg fuvallatok.
Hirtelen érzem hogy elszakad tőlem, de hiába kapok utána nem akarja hogy visszarántsam. Ott maradok, lebegve a levegőben, és némán figyelem ahogy zuhan...majd egyszercsak eltűnik. Szóval nem akarsz velem jönni. Hát legyen. Csinálj csak amit akarsz. Elvégre szabad vagy. De nehogy azt hogy ennyivel leráztál.
Mikor megérkezem az egyik küldönc már vár. Gyorsan lefirkantom a jelentést és elküldöm vele a tanácsnak, nem léén kedvem a színük elé járulni.
Sokáig csak lézengek a hatalmas előcsarnokban..az időnként feltűnő felderítőket figyelem, majd visszvonulok a szobámba. Míg én távol voltam valaki az ágyamra rakott egy könyvet. Fekete bőrkötéses darab, jó vaskos. Vajon ki lehetett? És mi áll benne?
Áh, ezzel ráérek később is foglalkozni. Előbb beszélnem kell azzal, aki mindent tud erről a világról. Ledobom a fekete ruhámat megfürdök és tőlem szokatlanul hófehér köpenybe bújok.
Lépteim élesen visszhangzanak a csarnokban. Millió gyertya ég a hatalmas teremben, fényük élesen megvilágítja a hatalmas angyalszobrot középen.
-Miért van az, hogyha én kérek segítséget akkor senki sem válaszol? - teszem fel a kérdétst halkan, mire megszólal egy zengő hang.
-Mert nem ajánlottál érte semmit cserébe.
-Mit adhatnék.. nincs semmim. - vetem oda flegmán. Minden gyertya elalszik a teremben, majd hirtelen egy fényes alak terem előttem.
-Neked ingyen is válaszolok Cassiel. Azt hiszem már megkaptad a büntetésedet az Úrtól.
A fogamat csikorgatom.
A lény aki előttem áll, ezúttal nem galamb alakban, semmihez sem hasonlítható. Mások szerint csodaszép....szerintem félelmetes. Egy újabb csicskája az istennek. Milyen ironikus. Hiszen mind azok vagyunk.
-Mire vagy kíváncsi?
-ha valaki életében bosszút esküdött és úgy halt meg hogy az ereje megmaradt egy ma is élő személyben..lehetséges hogy az erő hordozza az ezer éve benne fortyogó dühöt? - kérdezem halkan.
-Julien miatt kérdezed?
Szóval tud róla. Nem lep meg. Elvégre ő mindent tud.
Nem szükséges bevallanom, úgyis tudja.
-Ha elég erős nem fertőzheti meg valaki más elkeseredett dühe. - feleli azzal hátatfordít nekem. A belőle áradó fény olyan erős hogy alig látok valamit. El kell takarnom a szemem.
Hát ez remek. Ezzel nem lettem megyugtatva.
-De ez ne érdekeljen téged. A sors úgyis mindent elrendez majd helyetted.
Hát ez csodás.
Felkuncog. Az mi... inkább te. Hiszen a bábod lehet akárki ebből a világból. Azzal szórakozol akivel csak akarsz.
-Kösz. - vetem oda foghegyről és magamra hagyom. Távoztamban érzem a mellkasomba
Kialudtam kissé a dühömet ami a tegnap megejtett látogatás óta bennem van. Új küldetés nem érkezett, viszont azt aztán várhatják hogy itt fogok ülni a babérjaimon.
Felöltözöm. A jól megszokott feketébe, és már indulok is. El innen minnél előbb.
***
Mikor megérkezem ő még alszik. Igazán csinosan fest belegabalyodva a lila ágyneműbe. A nap már magasan jár fent az égen, de ide csak szűrt sugarai áramlanak be, hála a sötétítőnek.
Figyelem ahogy lassan ébredezik, kabátom levetem és elégedetten letelepszem egy fotelbe az ággyal szemben. Csukott szemmel nyújtózkodik..
Szárnyaim elrejtem egy egyszerű mozdulattal. A ruha ami rajtam van olyan mint bármelyik emberé. Mostmár csak ezüst hajam és vörös szemeim zavarják az összhatást hogy úgy nézzek ki mint bármelyik szimpla mezei halandó.
Hirtelen felpattannak a szemei és rámnéz, egyenesen a szemeimbe.
Igazán..jó volt figyelni téged..de azért örülök hogy magadhoz tértél.
-Hát itt vagy. Megint feladat?
Mikor nem felelek semmit megkérdezi:
-Netán a tegnap este következményei?
Oh hát.. akár az is lehetne.
Egy hirtelen mozdulattal felkelek és hozzá sétálok, lila szemei rámvillanak ahogy fölé hajolok:
- Elfelejtetted…, hogy nekem kell figyelnem rád?... Akkor jövök…, amikor csak kedvem tartja...! - felelem elégedetten vigyorogva és belenyalok a fülébe.
Igen.. ez már tetszik...
Nevetni kezd.. a hajamba kapaszkodik.. majd sóhaját hallom ahogy ajkaim elérik a nyakát.
Furcsa hogy nem ellenkezik, mint ahogy szokott.. talán ő is ép mereng valamin.. mindenesetre pontosan érzem rajta hogy épp annyira kíván mint amennyire én őt.
Érzem ahogy a gombjaimmal babrál valamit. Ahogy hozzáér a bőrömhoz mély hörgés szakad fel a torkomból, mire ő szétrántja az inget a mellkasomon.
Csókol..karmol és harap.. fogai megtalálják a nyelvemet..saját véremnek ízétől csak még jobban beindulok.
Kezem egyenként térképez fel testének minden egyes részét, felnyögök amikor keze pont abban a pillanatban ér a nadrágom elejéhez mikor kezeim éppen az ő merevedését érintik.
Felnevetünk.
Hihetetlen hogy képes vagyok nevetni. Ezek után. És hogy ezt egy hozzá hasonló valakiváltja ki belőlem.
Megszabadít a nadrágomtól, én is őt az övétől. Akaratom erejével késztetem repülésre csekélyni ruhatárát... azt az egy alsót és pólót amit visel. De nem érdekel..csak megszabadulhassak tőlük és bőrömön érezhessem meleg bőrét..
Az enyém most is kellemesen hideg a repüléstől..de rögtön felforrósodik minden procikám ahogy hozzáérek.
Hihetetlen hogy mit művelek. Újra ki tudja hanyadszorra. De már nm is érdekel.
Rántok egyet a haján, a párnák közt köt ki, én pedig hozzá simulva, felette mindig is ahogy imádtam.
Nyögéseink beterítik a szobát, én pedigelégedetten figyelem hogyan csillognak meg-meg feszülő testén a verejtékcseppek.
Nem is kell sok idő a beteljesüléshez és mindketten zihálva, nyögve, levegő után kapkodva juttatjuk kifejezésre a gyönyört amit átéltünk.
Hát ez remek.
Az isten a megmondhatója hogy soha senkit nem kívántm még ennyire mint őt. Hiába játszottam az emberekkel annyiszor.. azt mindig meguntam. Őt nem. Őt nem lehet.
És most is. Még most is.
Meg tud lepni.
Hiszen hagyta magát... egyetlen szó nélkül... ez furcsa.
De ahogy látom az arcán azt a mosolyt szétterülni már tudom. Ezzel is csak az agyamra akar menni. Amiben persze már bajnoki címet szerezhetne. Hát... végülis..én jöttem ide.
***
Vendégek.
Ha úgy jönnek hogy számítasz rájuk még haggyán, de ha nem..akkor aztán tudnak bosszúságot okozni.
Mint most is.
Egyik sem természetfelett lény azt már érzem, tehát emberek. Egyszerű halandók. Ahogy elsötétülnek mélyvörös szemeim úgy látom meg a fejük fölött lebegő bűnöket. Csalók.. sikkasztók..számító emberek..akiket nem érdekel csak a pénz.
De neki.. üzletfelek.. vagy mik.
Hát rendben. Míg ő beszél velük én körbejárom a házat. Ebben az alakban egyszeű embernek is tűnhetek, így nem fognak fennakadni rajta akkor sem ha véletlenül meglátnak.
Telnek a percek. Egy óra is. Én meg unom magam.
A kertben sétálgatok, aztán kitévedek az utcára. Még sosem néztem egy ember szemével a világot. Nekem azok mindig csak szánni való lények voltak..bűnösek.. De hát..az angyalok se jobbak.
Egy fiatal lány sétáltat egy kutyát nem messze tőlem, egy férfi árul valami ételszerűt egy tolós kocsiról.
Hosszú hajamba belekap a szél, és elkomorul a pillantásom ahogy megérzem a pusztulás szagát a levegőben. Pedig ez egy park.
Követem az illatot, ami egy kereszteződéshez vezet.
Hatalmas zaj, mindenfelé rohangáló emberek.. szirénázó autók..valahonnan víz is ömlik. Egy baleset..minden bizonnyal..
Minden valamire való illető azt hinné..ám akkor meglátom..
Az apró kis fekete alakot..alig csak pillanatra az egyik sarkon. Kivillantja tűhegyes fogait és eltűnik. Mi a fene ez? Hiszen ezeknek nem szabadna itt lenniük.
Döbbenten állok, amikor egy kéz ér a vállamhoz. Végigcikázik az ereje a gerincemen.
-Ebben a világban mindennapos az ilyen. - szólal meg halkan, azt figyelve hogyan teszik zsákba a hullákat. Látom a felettük lebegő lelkeket ahogy az értük sírő szeretteiket figyelik.
Megrázom a fejemet.
-Te nem érzed? Valahol.. valami...
Értetlenül néz rám.
Látom rajta hogy érzi amit én..de nem tudja szavakba önteni..
Intek egyet a kezemmel mire minden megmerevedik és mozdulalatlanná dermed minden.
Apró félmosollyal néz körül. A tűzoltó kezében a lángvágóval úgy áll mintha egy film befagyasztott képkockája lenne. Egy nő sírás közben fagyott meg, a vízcseppek mozdulatlanul lebegnek a levegőben.
-Van valahol egy törés... - mondom csak úgy magamnak, majd hirtelen felé fordulok. A kezében tart egy fekete.. kékesen szikrázó tollat.
-Erre gondolsz?
Bólintok.
Az égen viharfelhők gyülekeznek. Sóhajtok és intek egyet, mire újraindul az élet.
Elindulok az egyik irányba.
-Sajnálom hogy elrontom a pihenőnapodat de valaminek utna kell járnunk. - nézek rá komoran.
Elvigyorodik.
-Pihenőnap? -ismétli meg a szavaimat. - Honnan veszed?
Megrántom a vállam.
-A törésvonal olyan hely ahol átjáró nyílhat a pokol tornácára. - magyarázom. -Ne nézdd így rám, talán nehéz elhinni hog létezik ilyen ha már engem láttál?
- Nem, igazad van. -feleli még mindig kedélyesen vigyorogva.
Pár tinédzser vonul el mellettünk..a vállukon cipelt magnóból zene üvölt felénk.
"Die, die, die my darling...Just shut your pretty eyes...I'll be seeing you again....Yeah, I'll be seeing you, in hell..."
-Akkor most? Utánukmegyünk? - kérdezi érdeklődve. Bólintok. Nagyon úgy néz ki.
Ahogy egy kicsit kihaltabb utcára érkezünk végre szabadonengedem az erőmet. Szárnyaim fényes suhogással törnek utat maguknak az egyszerű sötétszürke ingen..amivel álcázni akartam magam. Hosszú ezüst hajamba belekap a szél.
-Azért megtudhatnám hova megyünk? -kérdezi érdeklődve.
-Oda, ahol az évnek ebben a szakában nem kel fel a nap. - felelem és a kezem nyújtom neki.
-Akkor szükségem lesz egy kabátra. - vigyorodik el. Nos igen.. ott északon a szar is belédfagyna.. hogy szépen fejezzem ki magam.
Jól van..akkor menjünk.
***
Hazamegyünk... az én szárnyaimon pillanatok alatt, majd egyetlen pillanat alatt a föld egy másik pontján termünk. Több ezer kilométer távolságra vagyunk most az otthonától.
Mindent hó borít. Hó..és vér.
Sötét van, csak hófehér szárnyaim derengése szolgáltat némi fényt az örök éjszakában. Néhány száz kilométer csupán..és innen kezdődik az északi sarkkör. A hajamra ráfagy a pára..olyan mintha apró kristályok milliói ragyognának rajtam.
Látom ahogy undorodva nézi a vércsíkot a földön. Mintha valami elvonszoltak volna az egyik irányba.
Elindul.. én pedig követem.
A hóban mindenhol buckák vannak így nehéz közlekednie. Én persze pár méterrel fölötte lebegve követem.
-Arra. - mutat az egyik irányba. Egy helyen a hó megolvadt egy hatalnas körben.. mindefelé húscafatok és vér.
-Olyan mint valami alakváltó. - jegyzi meg.
-Mert az is. - felelm komoran. - Félig démon..félig angyal. De az ilyenek csak akkor születnek ha feláldoznak neki valamit. Valami nagyot.
Hirtelen fény önti el a látóhatárt. De nem a nap. Az itt nem kel fel. Vörös fényt.
Kacagást hallunk. Túl ismerős kacagást.
Gabriel!
A fogamat csikorgatom.
-Kit áldoztál fel csak hogy megteremtds ezt a förtelmet? - kérdezem dühödten és neki is rontanék, ám ebben a percben egy tollas, karmos éles fogakkal teletűzdelt valami jelenik meg a látóteremben és ledönt a lábamról. A lény eltorzult pofájából egy valaha szép angyal sikolyra nyíló szája és arca néz rám. Egy démon szemei parázslanak fel.
Odaadott neki egy angyalt hogy falja fel és legyen..ilyen...
Ez undorító.
Érzem hogy egy láthatatlan kéz lehúzza róla és egy jégtáblának taszítja. A jég olvadni kezd alatta. A hulló fekete tollak beborítják a levegőt.
Újból felcsendül a kacagás.
-Ha ezt a tanács megtudja..
-Nem tudja meg. -hallom azt a mézesmázo hangot a fülem mellett, majd a következő pillanatban mellette terem és megsimogatja az arcát. Undorodva löki el magától.
-Tudjátok miért? Mert meg fogtok halni. - nevet őrülten.
-Nem ölhetsz meg egy halhatatlan lényt. - csóválom a fejem, majd a következő pillanatban egy jégdarab süvít el mellettem. Megkarcolta a nyakam. Vér csordul az apró karcolásból.
Ez nevetséges. Ugyanmár.
A kardom megjelenik a kezemben, és el is indulnék felé mikor egy falba ütközöm.
Visszafordulok felé..nem értve miért állított meg. Dühös vagyok.
A nyakamra mutat.
A seb még mindig nem gyógyult be.
Az hogy lehet?
A szörny amit teremtett visító hangon kacag és meglóbálja a kezében a jégdarabokat. A kezéről valami vöröses lé csurog a jégdárdákra.
Hát ez remek.
Nekiugrik a falnak.
A lendület hátrébb löki Julient..de a láthatatlan fal kitart.
-Nyugalom édes. - simogatja meg Gabriel az undorító lény fejét. - most még nem adom neked őket. Előbb felfalsz néhány ártatlant. - feleli kacagva. A lény megnyalja a kezét, majd mindketten eltűnnek, mi pedig ott maradunk a térdig érő hóban.
A jeges hideg a csontjaimig hatol. De nem az zavar leginkább. Hanem a tudat hogy angyalnak nevezték ezt a szörnyet aki puszta dühből és féltékenységből ilyet tesz.
És még ki tudja mit fog, ha nem állítjuk meg azt a szörnyegeteget amit szabadjára engedett.
Most bizonyára visszatért a felhők fölé hogy vígan elterpeszkedve figyelhesse művét.
Meg kell találnunk azt a lényt mielőtt történne valami. Még sosem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. Vajon egy angyal is meghalhat újra?
Ránézek.
Mérhetetlen dühöt látok az arcán.. ereje szinte mindent beborít...
Hó és vér..
Vajon ez marad majd az emberiségből? Vagy sikerült megállítanunk ezt az őrületet?
12 fölém magasodó angyal. A tanács fejeként bemutatkozó alak kezében tekercs van. 12 hófehér ruhába bújtatott hóhér.
Szemben velük mi ketten feketében. Tetszik ez a kontraszt.
- A Tanács hosszas mérlegelés után úgy döntött… - hangzik az ítélet… illetve… nem. Hehe.
Meggondoltátok magatok vagy mi a fene? Az is érdekes dolog lenne, ha likvidálni akarnátok, szó se róla. Ti is megemlegetnétek…., hehe.
Egyszeriben nevethetnékem lesz. Csak én érzem bizarrnak ezt az egészet? A rögtönítélő bíróság… bahhh.
- … hogy amíg nem jelentesz közvetlen veszélyt egyik világra sem… nem tesz lépéseket az irányba, hogy eltávolítson.
Hmmm. Ebben aztán tényleg sok minden benne volt. Nekem, mint kívülállónak ez már-már részletes útmutatónak tűnik, hogy is működik világotok. Vajon bele sem gondoltak, vagy nem hiszik, hogy… Ez igazán… ehhh.
Mindenesetre csak tovább erősíti nevetőizmaim görcsét, amit most egyértelműen palástolnom kell.
Színjáték arról, hogy milyen jól boldogulnak ők az ilyen extrém, eddig sose látott helyzetben is, és nem taposnak el valakit, csak mert… hmm, egyedi. Döbbenetes, ez az egész… Vagy sokkal inkább az, hogy azt hittem itt másképp működnek a dolgok? Hát, tényleg maradt még bennem naivitás? Hehe. Nos, ezt elnézve, nem… több már biztosan nem maradt belőle.
Amikor már éppen meg akarnék szólalni, valaki más veszi át a szót, folytatva a mondandójuk sorát.
- Mindazonáltal nem engedhetjük, hogy valaki ilyen hatalommal szabadon járjon-keljen az emberek között... ezért... ilyen egyszerűen nem engedhetünk szabadon.
Miből is gondoltam, hogy kihasználjátok a kínálkozó lehetőséget… Fölényben vagytok…, senki ne merjen mást állítani… Csak, mert valami olyannal kerültetek szemben, amivel eddig nem… remekül megoldjátok a helyzetet…, igen, veszem észre.
- Köszönöm Uriel... – inti csendre a kellemetlenkedőt a Tanács feje, Raphael. - Egyszóval..., mivel nincsenek törvényeink a hozzád hasonlóakra így nem ölhetünk meg ilyen indok miatt... ezért a Tanács úgy határozott, hogy megbízza azzal Cassiel-t hogy figyeljen rád.
Összenézünk. Őszinte, tiszta döbbenetet lehet felfedezni az arcán. Tehát ez neki is meglepetés.
Hogy ez mit fog maga után vonni… az elmúlt napok fényében… hehe…
- Ez azt jelenti.... –Magyarázza nekem, jól láthatóan nem véve tudomást Cassiel gyilkos pillantásáról. - ..., hogy bár nem vagy köteles engedelmeskedni... de ha a Tanács úgy rendeli..., neked is rendelkezésre kell bocsátanod az erődet. És ha Cassiel úgy látja, hogy a viselkedésed a bukottak irányába fordulna… vagy olyan dolgot követsz el, amit törvényeink tiltanak… akkor természetesen ugyanúgy fel fogunk lépni ellened, mint bárki más ellen.
Nos lássuk csak, tehát… neki kell rám figyelnie… a tanács döntése alapján… én azt teszem, amit ők szeretnének… az ő felügyelete alatt… Hát, most komolyan itt kell röhögő-rohamot kapjak?
- És örülj, hogy ennyivel megúsztad! - rikkantja valaki közülük.
Hát, erről éppenséggel elbeszélgethetnénk, ha már itt tartunk.
Raphael dühössé váló, szikrázó tekintettel némítja el az újabb önként szólót.
- Azt hiszem nekem is tartoztok egy magyarázattal, akkor már… - veszi át a kesztyűt Cassiel.
- Mivel te amúgy is annyi időt töltesz a földön… megkockáztatom, a főangyalok közül talán a legtöbbet… az tűnt a legideálisabbnak, ha téged bízunk meg a feladattal. – szolgál magyarázattal egyikük, aki kivételesen kirí a sok egyformának tűnő szőke és barna alak közül. Tényleg vajon ezt is lehet… egyen… hogy még ebben se különbözzenek?
A beszélőnek hosszú ezüst hajkorona jutott, elképesztően sokféle kékben játszó szemekkel. Pompás, legalább valami változatosság.
- Elbűvöl a logikátok. – jegyzi meg a magyarázatra.
Na igen, úgy látszik neki is megfordultak a fejében azok a gondolatok, vagy nagyon hasonlóak, amik nekem is eszembe ötlöttek az elmúlt pár perc alatt.
Ez így akkor is…. Felemásan hangzik. Valami még nincs meg… vagyis még nincs vége. A dolognak egészen biztosan folytatása lesz.
- Azért én hozzáfűznék még valamit... –ha már keresetlenül mindenki beszélhet, akkor nekem sem kell csendben maradnom…, különben is, az én sorsomról döntenek, elvégre. - ... érdekes a felfogásotok a dolgokról. Olyan vagyok, akire elméletileg nincs törvényetek..., mégis el akarjátok hitetni velem hogy, még kegyesek is voltatok...velem... ez kedves...
Ez az, csak tárgyilagosan! Megy ez nekem.
- Ez arcátlanság! Még te beszélsz...! – kiabálja be egyből valaki.
Ej, hát senki nincs itt, aki kicsit is szemtelen merjen lenni veletek…, nem vagytok hozzászokva, látom.
Ezzel persze szitokáradatot zúdítanak a fejemre. Nyomorult ember… ez annyira tetszik… Ha tényleg az lennék, ez az egész meg sem történne… Élném az átlagos életemet, nem is tudnék semmiről és vélhetőleg nem is akarnék tudni semmiről…
Ehhh… ember?... Átlagos élet… Már megint képzelgek! Hehe.
- Fejezzétek be. - mennydörgi Raphael, és egyből csend is lesz. - Juliennek igaza van. Eddig nem voltak törvényeink a hozzá hasonlóakra, ezért alkottunk most egyet. –megemeli a pergament, ami a kezében van.
Cassielnél nyílván ennyi volt mára a kötelező szertartásos udvariasság, mert amint ezt meghallja nevetni kezd. Legalább elfojthatok egy mosolyt. Valahogy… meg tudom érteni.
- Ez annyira jellemző rátok. – veti oda a társaságnak az ajtó felé menet. Erre persze egyből reklamáció, hogy bizony még nem fejeztük be. Nahát, hogy kitaláltam… vajh honnan? Heh.
- Dehogynem. – folytatja a dühítésüket. Nahát, műsor is lesz… dejó. - Hiszen ti törvényen felül álltok... épp most adtátok a tudtomra. Ráadásul nincs ellenvetésem az ellen, hogy még több időt töltsek ettől a helytől távol, így azt hiszem a dolog azon része, ami engem érint már eldöntetett. Engedelmetekkel... távozom. – döndülve csapódik az ajtó mögötte.
Néhány pillanatig csak merednek az ajtóra, majd rám.
Igen, láttam ám! A dühös szikrákat a szemekben, a haragot. Sőt éreztem is. Meg mintha… valakitől valami más is érződne…, gyengén, de lehet érezni… dejóneki érzés.
Hát, hogy csak úgy itt hagyhatott benneteket? Naná… jó neki, szerintem is.
Na, akkor… vagy torkotokra forrasztotta, amit még mondani akartatok? Eh.
- Tehát… ez annyit jelenti… - tér vissza rendíthetetlen nyugalmába a tanács feje. - … A feladatokban neked is részt kell venned Cassiellel… Ha megbízhatónak ítélünk, idővel egyedül is dolgozhatsz… Vele együtt dolgozol, nem vagy alárendelve… ahogy az emberek világában mondják, ő nem a főnököd. Ha betartod törvényeinket… nem lesz semmi baj. - A végén ez az enyhén atyáskodó hangsúly… kezdek kifogyni a készleteimből, ami a tárgyilagosságot és nyugalmat illeti.
Hmmm. Most kéne mondanom, hogy köszönöm, hogy megkíméltétek az életemet? Na, hát hogyne.
A kétszárnyú ajtó kinyílik. Úgy látszik, nem akarják megosztani velem a frissen hozott törvényüket. Rám vonatkozik…, de hát én csak egy kívülálló vagyok…, egyikükhöz se érek fel, ugye.
Bizonyára más megbeszélnivalójuk is van… tanácson belül. Vagy éppen ellenkezőleg… döntésük lehetséges következményeit vitatják meg majd.
Pökhendi, fennhéjázó banda.
Az ajtó alighogy csukódik mögöttem, pár lépés és egy folyosófordulat után valaki megállít.
- Ezt megúsztad!... De még ne örülj... Halandó! – köpi rám a szavakat szinte, szőke haja repked körülötte a dühtől.
Nem szólok, csak mosolygok, de láthatóan ez is éppen eléggé feldühíti.
Tudom a titkát…, de nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy ugyanahhoz az eszközhöz folyamodok, amit ő is alkalmaz. Egyébként is…, ha én tudom… csak idő kérdése és Cassiel is rájön. Hehe. Meghagyom neki ezt az örömöt. Felé sugárzott mosolyom egy pillanatra sem változik, üres, kifejezéstelen. Nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy érzelmet tudjon leolvasni rólam.
