Elsétálok mellette, elérem a lépcsőt. A két szárnyú ajtó ismét nyitva áll. Az ajtóban Raphael, kezében egy tekerccsel.
- Jó, hogy még itt talállak. – néz rám félmosollyal az arcán. – Íme az első közös feladatotok. – nyújtja felém a tekercset. – Add át Cassielnek, ő majd elmondja mi lesz a dolgod.
Heh. Tényleg fogalmuk sincs… nem tudnak rólam semmit. Mégis teljesen nyugodt szívvel hoztak döntés rólam. Miért nem lepődöm meg? Ehhh.
Pedig, ha valóban annyira félnek a bukottaktól…, talán nem ártana óvatosabbnak lenniük. Ezt a tekercset ellenük is fordíthatnám, ha… az lennék, akinek gondolnak… a likvidálásra ítélt gonoszt felhasználhatnám ellenük…
Bele sem gondoltak. Mert ugye ezt a nyelvet csak ők érthetik.
Biccent és ott is hagy. Az ajtók csukódnak, a folyosó üres. Tényleg…, miért pont a Tanács feje adta ezt át…, bárki mással továbbküldhette volna. Még mindig ennyire forrnak az indulatok odabenn? Hehe.
Szóval, feladat. Hát, nézzük csak.
Cirkalmas betűkkel, a papír alján még cirkalmasabb aláírással.
Földhöz ragadt szellemek öldösnek egy város melletti kisebb településen. Materializálódni akarnak, minden bizonnyal, azonban erejüket gyerekektől veszik.
Dátumok, koordináták…, ami még kellhet.
Ccccc… szalad ki a számon a ciccegés.
Ezeknek a felkutatásához… használhatom aztán igazán az erőmet. Megölni is könnyebb lenne őket… valami más módon, mint előzőleg azt a démont, karddal.
Mmm…, ez érdekes lesz.
Visszatekerem és elindulok kifelé.
A kertjük igazán felülmúlhatatlanul impozáns. Fák, virágok, cserjék, amik állandóan ontják magukról a virágokat. Hófehér márványszobrok, kövekkel díszített kavicsos kis utak, valahonnan víz csobogása.
A kert legszélén pedig ott ül, fekete kabátja szétterül körülötte. Üdítő színt hoz a virágok, fák halvány színei közé.
Vigyorogva lépdelek közelebb. Egészen mögé, majd ott megállok. Hiába vigyáznék, úgyis meghallana… felesleges ezzel fárasztanom magam.
- Nem úgy nézel ki mint, aki nagyon bánkódik a döntés miatt. – kezdek bele, a vigyort egy pillanatra se törölve le az arcomról.
- Nem az én életemről döntöttek... - mondja nekem, még a vállát is megrántja hozzá. Háh. Ezzel se lettél sokkal meggyőzőbb, de azért értelek. Most ne akarjak kérdezni…, van, ami jobb addig amíg az ember nem tudja, ugye. Különben is, jelen helyzetben… egy cseppet se változna semmi, ha kíváncsiságomnak engednék. Így is épp eléggé zajlik az élet, amúgy is.
-... eggyel több vagy kevesebb feladat.. mit számít az... – ha neked nem számít, nekem jó.
- Hoztam neked ajándékot. – nyújtom felé a pergamentekercset.
- Milyen kedves tőled. – veszi fel a faarcot ismét, leplezetlenül méreget, végül vérvörös tekintete belefúródik szemeimbe.
Átveszi, de nem néz bele. Oké, oké. Ő tudja…, nyílván azt se nehéz kitalálni neki, hogy ezúttal is elolvastam.
- Mi áll benne?- kérdezi, még mindig az arcomat fürkészve.
- Feladat. – vetem oda egyszerűen. Olvasni én is tudok, ő is. Vizsgáztatni akar, esetleg?
- Azt mindjárt gondoltam. – sóhajtja.
- Szellemek. Földhöz ragadtak… és most gyerekeket gyilkolnak. – leszek kicsit készségesebb.
Elködösült szemén látom, hogy ez benne is haragot gerjeszt.
- Remek. Mikor indulunk? – kérdezi tőlem. Heh…, még ő kérdez… ez… aranyos. Nagyra nőtt szemekkel nézek. Hát, honnan tudhatnám én azt? Egyébként is, az ilyen megbízások nem azonnal végrehajtandók?
- Jól van. Akkor menjünk. – töri meg a csendet, feláll, szárnyai szétterülnek a háta mögött a levegőben.
Mmmm… na neeem. Hol marad az élvezet? Munka, munka, munka… ejnye.
Háta mögé kerülök, szárnyai épp takarnak, tenyereimet kabátjára simítom, nem is kell nagy lökés neki. Zuhanni, majd nevetni kezd. Hmmm, ez a nevetés…
Egy szárnysuhintással érkezik ismét fel, de éppen csak annyira, hogy le tudjon magához rántani.
Vállába kapaszkodok. Belecsapódunk egy felhőbe, ami apró kis darabjaira esik szét a két test tömegétől, mindenünket vízzel hintve be. Haját felém repíti az erős légáramlat, míg az enyémet hátrafújja az arcomból.
Nyakamat elkapva, csökkenti a kettőnk közt lévő egyébként is meglehetősen minimálisnak mondható távolságot a nullára, fogait érzem ajkaimban.
A föld egyre közelebb van… és ő még mindig nem ereszt. Fogai után nyelve hívja játszani az enyémet, megérezve piercingemet vigyorog újfent.
Alattunk terebélyesedő sárga négyzet jelzi a föld lassacskán megérkezett. Izzzé… illetve mi.
Landolunk is bele a búzatáblába. Jobban mondva ő.
Harsány kacagás tör fel belőlem, miközben lemászom mellkasáról. Körülöttünk szárnyai alkotta formában lett élettelen minden.
Hajába keveredett szálat szedek ki, és nyújtom felé. Morogni kezd. Hih. Hát, pedig az idő nem alkalmas most erre, ezt neked is nagyon jól kell tudnod, ugye.
Az eső egyre jobban szakad…, eláztatva mindenünket. Ez… talán még előnyünkre is válhat, ami a keresést illeti.
- Merre induljunk? – faggat.
Na nézd csak, és akkor még én vagyok a kíváncsi… hih. Rám hagyatkozol… ennyire… ejnye!
Nah jó, mielőtt megint szemtelenségemnek adnék hangot, eszembe jut, hogy ártatlanokról van szó, gyerekekről ráadásul.
- Délnek. – felelem, feltápászkodunk mindketten a megadott irányt vesszük célba.
Kiérünk a búzatáblából, pásztázzuk az utcákat, szemmel és természetfeletti erőket is bevetve. Valami itt nem stimmel. Nem lehetséges, hogy direkt félretájékoztattak bennünket?
Ránézek. Hasonló gondolatok járhatnak a fejében.
De…, ha ezek rakoncátlan szellemek… Jut eszembe végre egy használható gondolat.
Temető...! Küldöm felé a gondolatot.
Homlokráncolva néz le rám. Nem érti.
Közelebb lépek, belekapaszkodok kabátja hajtókájába, így kényszerítve, hogy kissé hajoljon le hozzám.
Arcom egészen közelről fürkészi az övét, szám félmosolyra húzódik.
- Az emberek szerint boszorkány vagyok… emlékszel? – suttogom a fülébe, ujjaim közé hajtincsei keverednek.
Elengedem. – Keressük meg azt a temetőt… - végre használhatom képességeim azon részét, amit régóta nem tettem. Teszem hozzá gondolatban. Vagy meghallotta, vagy nem.
Ha nem fair alapon játszunk…, nekem is van még elsütni való kártyám a paklimban.
Megcsillan a lámpa fénye a szemeiben. Karon ragad, tovább megyünk.
A temetőt a város szélén találjuk meg. Elindulok a sírok között, lemarad valahol a hátam mögött.
Ha a dolgok így állnak…, nem az elkószált szellemek a legnagyobb baj. De haladjunk csak sorjában.
Gyereksír…, a dátum szerint egészen friss. Jó lesz, a célnak megfelel. Meglátjuk emlékszem-e még valamire.
Valahol itt van a hátam mögött, érzem…, de láthatóan valami egészen mással van elfoglalva.
Körüljárom a kis sírt, ami még tömve van szertartásról itt maradt, friss virágokkal.
Egy viszonylag éles kődarabbal berajzolom a szükséges runákat a sír négy szélére és közé, körnek megfelelően.
Hmmm, áldozat… Az embernél csak egy van, mi erősebb… Ha ez természetfeletti lényeké… az csak jobb… erősebb lesz tőle a varázslat.
Megfordulok. Kicsit távolabb áll, engem figyel.
- Van a kardnál kisebb fegyver is nálad? – érdeklődöm tőle.
Enyhén oldalra billentett fejjel méreget, haját borzolja a szél, esőcseppek díszlenek tincsein.
Nem, nem rituális öngyilkossághoz kellene, őt pedig úgyse tudnám megölni, ha akarnám se. Cikáznak fejemben a gondolatok, arcát látva, amitől vigyoroghatnékom lesz.
Sóhajtva nyúl be a kabátjába, majd egy pillanattal később egy tőr jelenik meg a kezében. Fekete, nem csak a markolata, a pengéje is, elborítják a nonfiguratív díszítések.
Igazán pompásan fest. Feltűröm az ingemet, alkaromhoz nyomom és hirtelen mozdulattal ejtek rajta vágást. A körhöz lépek, vérem cseppjeit hagyom a földre hullani. Amikor már csak két lépés hiányozna a teljes körből, ismét hátra lépek, megtörlöm a pengét.
- A te véred is kellene. – nyújtom felé a tőrt. Mindkét szemöldöke felszalad a homloka közepére. Hát neki egészen biztos sose volt szüksége efféle mágia használatára.
Elveszi a kezemből, a tőlem látott mozdulattal vágja fel alkarját, a pengére ken véréből, azzal visszanyújtja nekem.
Behunyt szemekkel koncentrálok. Rég elfeledettnek hitt szavak árasztják el tudatomat, halk mormolásba kezdek, testemből az energia csak úgy süvít a körbe. Vonza őket…, hiszen a varázslathoz használt vér a szokásosnál jóval erősebb.
Sötétszürke foltok cikáznak a szemem előtt, amikor kinyitom a szemem. Beérkeztek a körbe…, mind egytől egyig. A pengéről a vért a földre hagyom csepegni, az utolsó két lépést megtéve zárom be az ádáz gyilkosokat önként vállalt börtönükbe. Visítva feszegetik határaikat, ki egyikük se tud szabadulni. Ezért kellett az ő vére is. Hehe.
Te jössz. Suttogom a tudatába. Egy lépés hátra, de még így is lebegteti a körből áramló erő ruhámat, hajamat… elborítja tudatomat. Hiszen a kört a mágiához a saját véremből alkottam meg.
Dühös ellenállásuk egyre kétségbeesettebbé válik, magamban érzem a kör széléből… a vérből áradó növekvő ellenállást…, ami végül is belőlem árad. Elvégre az én vérem… én táplálom a varázslatot.
Fekete felhőfoszlányok formájában tűnnek el a körből, egyik a másik után, aki marad, egyre ádázabbul próbál védekezni… hasztalanul.
Az utolsó két megmaradt szellem, együttes erővel próbálja lerázni magáról az életére törő fenyegetést. Valami megmozdul bennem… egyre közelebb kerülök a küzdelemhez, tudatom annyira homályos, alig látom, mi történik körülöttem. Kitörni készülő erő…, nem tudom, vagy nem is akarom visszafogni… alávaló gyerekgyilkosok…
A következő percben pedig… késként vágódik ki belőlem… a természetfeletti energia…, ami nem az enyém… Az… , ami miatt a Tanács ezt a feladatot is rám sózta.
Tudatom tisztulásával, látásomat is fokozatosan sikerül visszaszereznem.
Úgy nézek körül, mintha nem is itt lettem volna az elmúlt néhány percben, Cassiel pedig úgy bámul, mintha sose látott volna még előtte.
Legszívesebben megkérdezném mi történt, miről maradtam le. Félrefordított fejjel nézem őt, kíváncsiság tükröződik szemeimben. Vállrántással intézem el.
Boszorkány vagyok elvégre. Íme egy varázslat a régi idők emlékére. Kicsit több energia szabadult el, mint kellett volna… és talán nem kellett volna ilyen módon eltennem azt a kettőt láb alól, ahogy az emberek mondani szokták… lehet, hogy ez még számukra is kegyetlenségnek hatott. Még tőlem is.
Elfordulok tőle, hagyom hogy rendezze gondolatait. A varázslat nyomait tüntetem el.
- Remélem jól vizsgáztam… a Tanácsotok szerint is… Legközelebb talán, pontosabb útmutatót is kaphatok, majd. – fordulok felé, amikor végeztem nyomaink eltüntetésével.
Villognak szemeim, de nem engedem dühömet kitörni. Szükségtelen. Végül is a dolog meg van oldva…
Az eső közben elállt a szomjas föld sáros pocsolyákban gyűjtötte össze az el nem nyelt felesleges vizet.
Az utolsó lehulló cseppek, ezüstös fényt szórnak elázott hajából.
Erős kar csapódik derekamnak, víz fehérré változtatta az ezüst hajtömeget, a feltámadó szél arcomba fújja tincseit.
Vizes ingemen keresztül érzem ujjait, tenyerét vállamon. Nem akarok a szemébe nézni, mégsem tudom kikerülni… mágnesként vonz a tekintete. Aztán rádöbbenek, hogy most bizonyára úgy viselkedek, mint egy ártatlan szégyenlős kislány. Hahotázás tör ki belőlem, noha pontosan tudom, nem épp a megfelelő helyen és időben.
Vérszínű szemei megtalálják az enyémeket… bennem reked a kacagás… lassan magamhoz térek. Olyan nyugalom száll meg, amit talán sosem éreztem eddig életemben.
De különös…, a halálangyalnak nem ilyen hatással kéne rám lennie…
- Menjünk innen. – hangzik halk összefoglalása a történteknek.
Ahogy egyre magasabban lebegünk a város felett a levegő, úgy válik egyre csípősebbé az idő körülöttünk. Visszaérünk a város másik felére, majd elhagyjuk a búzatáblát is. Még mindig csak emelkedünk.
Várjunk csak… hova megyünk?... Arról szó sincs, hogy én oda visszamenjek… most. Világosan értésemre hozták, hogy semmi keresnivalóm köztük. Félretájékoztattak, szándékosan életveszélybe akartak kényszeríteni…
Menjen csak Cassiel egyedül. Számoljon be, tegyen jelentést, vagy mittudomén hogy nevezik ezt ilyenkor. Nem is érdekel. Én hazamegyek… és veszek egy kiadós fürdőt.
Gondolataim tombolása után elszakítom magam tőle, pillanatra zuhanni kezdek… erős koncentrációt követően házam kertjében, az ajtó előtt állok. Végre! Rögtönítélő bíróság és számonkérés nélkül. Egyedül csak én… az egész házban.
Kád… melegvíz…, gigantikus illatos habok. Máris jobb valamivel. A konyhából kerítek mellé egy jó adag marcipános- konyakmeggyes bon-bont… és viszek magammal valamit inni is.
Sokkal jobb érzés, tényleg.
Fogynak a bon-bonok… a pohár is lassan üres lesz… idegeim visszaállnak kiindulási pontjukra. Minden oké.
Mikor legközelebb feleszmélek a víz már majdnem teljesen kihűlt. Elaludhattam.
Befejezem a fürdést, kilépek a kádból, törölközni kezdek.
Hirtelen éles fájdalom hasít a hátamba. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak a mosdókagyló szélébe.
Ha azt akarják mondani…, hogy ott se kell lennem…, ha akarnak meg tudnak büntetni… Hát…, fájdalommal nem érnek el semmit sem.
Hosszú percek telnek el… a fájdalom mérséklődik, majd teljesen megszűnik. Derekamra tekerem a törölközőm, igyekszem úgy fordulni, hogy láthassam a hátam a tükörben.
Hmm. Kétoldalt a lapockámon, két kiterjedt fekete folt éktelenkedik, elcsúfítva egyébként foltmentes bőrömet.
Hát, ezt aligha foghatom arra, hogy meg akartak regulázni. Kötve hiszem, hogy akárki is örülne ennek… Közülük. Bár…, éppenséggel én magam se mondhatnám, hogy kitör az öröm.
Megpróbálom a kezem hátratenni, a széleit sikerül megérintenem a foltoknak. Semmi dudor vagy hasonló…, csak két lapockát elfoglaló fekete folt.
Lehet, hogy csak arról van szó, hogy… a bukott angyal ereje megtalálta helyét a testemben.
Miért reménykedek ennyire? Miért akarok annyira egy olyan világhoz tartozni, ami egész életemben kivetni próbált magából…?
Nem mintha a másik világ befogadna, ugyebár.
Ah, fene essen az egészbe! Nem fáj, csak szépséghiba…, csak az láthatja, akinek hagyom megnézni fedetlen hátamat!
Hoppá! Valóban! Mintha mostanában erre nem is lenne lehetőség…
A szobába beérve, kiveszek egy fekete pólót és boxeralsót. Pedig nem nagyon szeretek ruhában aludni. Általában.
Magamra rántom, és bebújok a sötétlila ágyneműk közé. Fejem belemerül a párnák zuhatagába,… és már alszom is.
Kinyílik a szemem, aztán visszacsukódik. A reggeli… vagy délutáni… nap adja a szobába a szűrt fényt. Minden csendes. Légvétel be, majd kifújás. Behunyt szemekkel nyújtózkodom, magam elé húzom lábaimat, a takarót mellkasomra igazítom, fejem visszaejtem a puha párnába.
Kellemesen hűs szellő áramlik be valahonnan a szobába.
- Hát itt vagy! – nyitom ki a szemem. Élveteg vigyorral találom magam szemben, az ággyal szemben lévő karosszékből tekint le rám. Bájvigyora arra enged következtetni, itt volt már az előbb is… csak nem figyeltem fel rá.
- Megint feladat? – kérdezem, bár megmozdulni nem nagyon van kedvem. Hosszú egyenkabátja a szék háttámlájára van terítve. Hát… akkor… itt lehet már egy ideje, valóban. Egyszerű fekete nadrágot és sötétszürke inget visel, szárnyai ezúttal sehol sincsenek.
Heh… nézte, ahogy alszom? Ha munka lenne, akkor bizonyára felkeltett volna…, és most észrevenném a tekercset is.
- Netán… a tegnap este… következményei…? – faggatom.
Felemelkedik a székről, egy lépéssel az ágynál terem, egyik térde mellettem fúródik az ágyneműbe.
Ezüst haja betakar engem… és a párnákat is mellettünk, arca egyre közelebb ér az enyémhez.
- Elfelejtetted…, hogy nekem kell figyelnem rád?... Akkor jövök…, amikor csak kedvem tartja...! – mondja egyenesen a fülembe, aztán érzem nyelvét nedves csíkot hagy fülkagylómon, nyakam oldalán.
Csillapíthatatlan nevetés tör fel belőlem, kezem hajába temetem.
Nem gondolok semmire, pedig agyam küszködve akarja tudomásomra hozni, hogy bizony nagyon is kéne…, ha máskor nem… most… vagy legalábbis, kicsit később…
De agyam már elszakadt érzékeimtől, ahogy hajának illata töményen elborít…, ajkait, nyelvét érzem…
Valahogy… olyan furcsa érzés. Furcsa… jó…
Mikor mellettem van… nem érzem szörnyetegnek magam... Nem kell attól félnem, hogy kárt teszek benne… Teljes mértékben önmagam lehetek, és ez cseppet sem riasztja meg őt, mint ahogy ő sem engem. Vértengert idéző szemei örvényként szippantanak magukba…
Kívánom…, még mindig. Elképesztő…
Kezeim sötétszürke ingének gombjaival babrálnak… Grrr… Mi ez a hirtelen jött óvatosság? Jut eszembe, ahogy ujjaim a gombok között hozzáérnek bőréhez és ő felhörög. Gallérjánál ragadom meg két oldalt, s szétrántom az anyagot. Hmmm. Így már sokkal jobb.
Ujjai bekúsznak pólóm alá, egy mozdulattal csúszik át a fejem az egész.
Nyelve találkozik az enyémmel. A nevetés már megint ingerel. Fogaimat beleeresztem nyelvébe, minek hatására fémes íz szalad szét ízlelőbimbóimon.
Véres nyelvvel hagyok nyakán, kulcscsontján csíkokat. Keze, ujjai, mellkasom bőrén érződnek, egyik ujjai beleszalad köldökömbe.
Lábaim csípője köré csavarodnak, egyik kezem fejbőréig jut fel hajtincsei nyomán. Úgy dobom a párnák közé, hogy közben lábaim nem veszem le csípőjéről. Tekintetem arcát fürkészi, mosolyom egyre szélesebb. Megnyalogatom felső, majd alsóajkát is, kezem közben hasának természetfelettien lágy bőrét ingerlik.
Egyszerre érünk a másik nadrágjához. Amikor megérzem kezét a nadrágomon éppen abban a pillanatban, mikor én is rátalálok a megoldásra, hogy az idegesítő darabból kihámozzam végre…
Lila szemeim megtalálják az övéit, halk nevetés kezdi rázni vállaimat, amit egy pillanattal később, az ő mélyről jövő hahotázása kísér.
Nadrágja egy pillanattal később bokájáig szalad, ahonnan két apró mozdulattal kerül le helyet találva magának a karosszék és az ágy között a szőnyegen.
Combja külső felén húzom végig tenyereimet, lentről felfelé, míg végül megérzem csípőcsontját ujjaim alatt.
Hasának puha bőrébe eresztem fogaimat, elidőzök ott egy kicsit, apró sötét foltot hagyva, ami aztán kis idő múlva úgyis eltűnik, nyomtalanul.
Kezem ezenközben rátalál merevedésére, kissé megszorítva kezdik ujjaim kényeztetni legérzékenyebb testrészét.
- Rrrr… - hallom a méltatlankodást és már érzek is egy rántást a hajtövemnél, majd testem becsapódik a párnák közé, egy másodperccel később pedig már én is, deréktól lefelé is meztelen vagyok.
Vállamba harap, érzem nyelvével nedvesíti be bőrömet. Mellkasom, hasam bőrét veszi célba, beférkőzik lábaim közé, csípőmet, combjaimat támadja.
Kezem lemerül hajában, ujjaim hátát markolják, tincseivel testét csiklandozom.
Ki tudja mennyi idővel később, zihálva, kifulladva borítja be egész testemet az övével. Legördülve rólam felhúzott szemöldökkel méreget.
Hmmm. Neki is eszébe jutott, akkor…, ezek szerint. Miért nem tiltakoztam…
Hehe. A változatosság gyönyörködtet, nemdebár?
Hát igen.. nincs olyan hogy egyszer vétkezik valaki, ha már a bűn ösvényére lépsz.. onnan nincs visszaút..
Arggh mégis milyen fennkölt ostoba beszéd ez? Ki nem szarja le, ha egyszer élvezem?
Kinevet, én pedig nevetek saját magamon, amiért immár sokadszorra esem ugyanabba a hibába. De nem tehetek róla... mikor ez a „hiba” olyan csábító...hogy nem tudok neki ellenállni...
A vízcseppeket eltünteti rólam... nagy részük az erejétől és az enyémtől.. magától tűnik el nyomtalanul... ami véletlenül az útjába kerül egyszerűen lenyalja rólam, fogai a bőrömbe mélyednek közben. Borzongva sóhajtok fel és az ajkaira vetem magam.
Lecibálja rólam a nadrágot, bele-bele vigyorogva a csókba ahogy megérzi a kezem a sajátján.
A puha ágyat érzem a hátam alatt ahogy immár meztelenül landolok rajta. Eszméletlen.. már megint.... ezt nem hiszem el...
Tekintetét érzem az arcomon... lila szemei az őrületbe kergetnek... annyira elsötétül a tekintete, hogy szinte nem is látok semmit...csak az őt emésztő tüzet.. a dühös lángot, amivel meg készül égetni.. a baj csak az, hogy sebezhetetlen vagyok... és ezt ő is tudja..
Beletúrok a hajába... fogaim az ajkait harapják..miközben egy rántással megszabadítom a nadrágjától. Összevizeztem..ehh annyi baj legyen. Hátradöntöm az ágyra.. amire az előbb engem lökött le.. hatalmas lendülettel...
Nyelvem végighúzom a kulcscsontján... végigkóstolgatom a bőrét. Felnyög ahogy ágyékom a combjához ér..
Vigyorgok.
Ez tetszik? Igen? Nekem is... hidd el...
Látom rajta hogy ez feldühítette... nem szereti ha rajta szórakozom...de ha egyszer annyira... hehehehe...
Hajam minden egyes szála az égnek mered..ereje végigcikázik a bőrömön.. magamban érzem azokon a részeken ahol összeér a bőrünk. Mintha csak víz lenne ami feltölt engem mint egy száraz a szivacsot. A bökkenő csupán az.. hogy ettől neki nem lesz kevesebb ereje... nagyon érdekes...
A hajamba temeti az arcát.. kéjes nyögését hallom a fülem mellett..
Szerintem maga sem tudja minek akar ellenkezni..csak a vicc kedvéért.. vagy ennyire jól szórakozik azon hogy eljátssza hogy nem .. nem kapom meg...
Dehogynem..
Ezt már te is tudod.. régen.. és egyébként is... nem én kezdtem ha jól tudom...
Felmordulok ahogy keze hozzáér az ágyékomhoz. Ezt most direkt csinálja vajon? Nem akarod hogy józanul tudjak gondolkozni? Nos.. akkor jó úton haladsz..
Számhoz érnek az ajkai, érzem a marcipán ízét a szájában...mmm...arhhgg..
Basszus ez engem nem nyugtat meg...
Hörögve harapok a nyelvébe ahogy összesimul a testünk. Bűnös mi? Hát akkor most figyelj Isten ha egyáltalán létezel még..
Ujjaim a bőrébe markolnak, megragadom a csípőjét. Felkacag. Rajtam röhög vajon.. vagy csak eszébe jutott valami?
Őt ismerve megint megtalálta a módját hogy hogyan húzzon fel előbb utóbb.
Ilyenkor szeretnék a fejébe látni... és nézni ahogy eltűnnek a fejéből a józan gondolatok...egyik a másik után. Mint egy teleírt tábla amit tisztára törölnek... úgy írja felül a szenvedély az én fejemben is gondolatokat.. és a végén már nem marad semmi.. csak a sürgető vágy... mert akarom... mert ahhhmm... ez annyira jóóhh...
Egyetlen mozdulattal hatolok belé, arcomat a nyakába temetve szakad ki belőlem egy mély nyögés...
Ahhh...ez.. eszméletlen... megihhntt..
Mintha csak provokálni akarna.. úgy mozdul meg... én pedig úgy érzem az eszemet vesztem. A hajába temetem az arcom, nyelvem a fülét rajzolja körbe..
Alig kapok levegőt... de ahogy gyorsul a tempónk..egyre kevésbé érdekel...
Repülök... a felhők elhúzódnak az utamból..mintha félnének hogy átgázolok rajtuk. Hosszú hajamba belekap a szél, ezüst tincseim repülnek utánam.
A kapuban egy szó nélkül viharzom el az őrző mellett, aki tátott szájjal bámul utánam.
Mielőtt a keresésére indulnék beszélnem kell a Tanáccsal, de persze ahhoz előbb át kell öltöznöm... ugyanis a ruhámon szinte egy épnek mondható gomb sem maradt.
A szobámban pár pillanat alatt lecserélem a ruhákat, majd a nagyterembe indulok.
Mikor befordulok a folyosón veszem csak észre azt ismerős fehér foltot az ajtóban. Össszeszűkült szemmel mérem végig.
Vigyorog.
Ezek szerint elkéstem.
Kifejezéstelen arccal mérem végig.. alig bírom elrejteni az undort ami süt a tekintetemből.
-Mondd csak ki hogy győztem. - vigyorog rám még szélesebben. Na ebből elég.. most szakadt el a cérna. Felé kapok és hosszú haját megmarkolva tépem meg, húzom magam felé a szőke tincseket.
Sziszegve rezzen össze, ujjai összezáródnak a csuklóm körül. Éget az ereje...de nem zavar... nem árthat nekem.. ő is tudja...
-Mert ha nem mit csinálsz? Ugyanannyi hatalmad van mint nekem... nem tudsz megölni... te is tudod..
Elkezdem húzni a haját lefelé, kénytelen engedni ha nem akarja hogy kitépjem. Magamban vigyorogva figyelem.
Aztán kinyílik az ajtó, és kénytelen vagyok elengedni.
Egy hangot hallok ami azt kéri hogy menjek be. Én?
Ellököm magamtól, neki a falnak. Még idejében sikerült lefékeznie az esést a szárnyaival, és dühösen villogó szemeivel figyeli ahogy belépek az ajtón.
Ő éppen kifelé tart, elmegy mellettem, én pedig csak egy futó pillantást tudok vetni rá. Fortyogó düh a nyugalom álarca mögött.
Miről maradtam én le...???
***
Egyszerre tizenkét tekintet szegeződik rám.. remek.... de szeretek a középpontban lenni.... -sóhajtom bosszúsan.
Kifejezéstelen arccal állom a tekintetüket, látom hogy egyesek összesúgnak, kicsit sem érdekelve őket hogy remekül hallom amit mondanak.
-Nem gondolod hogy felesleges suttognod úgyis meghallom... Ramiel...? - vetem oda neki gúnyosan.
Dühösen húzza el a száját, és mikor társa megböki az oldalát, morogva kér bocsánatot.
Raphael-re függesztem a tekintetem, ő pedig lassan bólint.
-Ha jól tudom te voltál aki felfedezted őt. A te véleményedet még nem hallgattuk meg. - mondja lassan. Hangja nyugodtan cseng, mint általában.
-Az én véleményemet? - húzom fel a szemöldököm. - Hiszen már döntöttetek. Semmit sem változtat én mit mondok.
-Te is tudod hogy ez nem igaz. A rangod folytán ha ellenzed a döntésünket akkor az semmit sem ér.
Vétójog. Igen tudom. Minden főangyalnak van. Gabrielnek is. Épp ezért nem ér semmit ez az egész.
-De hiszen tudjuk hogy ő elfogult ebben a témában. - kiabál be az egyikük, egy légies alkatú szőke hajú angyal. Nocsak.. ő meg kicsoda...? Még nem láttam.
Rávillantom vörös szemeimet, mire ijedten rezzen össze.
-Nem gondoljuk hogy ostobaság egy olyan személytől kérdezi hogy szolgáltasson igazságot, aki maga is Isten átka alatt él? - teszi hozzá egy másik.
Na ez aztán már...
Kát szárnycsapással melette termek és felugrok elé az asztalra. Fehér köpenyébe markolva emelem fel, hogy úgy lóg a kezeim közt mint egy rongybaba.
-Mit tudsz te erről? Fogalmad sincs miket beszélsz! - sziszegem az arcába dühösen.
-Cassiel... tedd őt le. - hallom Raphael hangját. Elengedem a grabancát, mire visszazuhan a székre, az pedig feldől vele. Néma csönd van, majd Raphael újból magához ragadja a szót.
-Kérek mindenkit hogy nyugodjon meg és gondolkodjon racionálisan.
Hát ezen nevetnem kell... komolyan..
Leugrom a hatalmas asztalról és az elejéhez sétálok.
-Akkor most kihirdetem az ítéletet. -emelkedik fel a székéből. Szárnyai a földet söprik ahogy megmozdul. Dühösen fűzöm karba a kezeimet.
Int az ajtóban álló angyaloknak hogy nyissák azt ki.
Ahogy elsétál mellettem csak futólag pillant rám, látom hogy kíváncsiság csillan a szemeiben. Hihetetlen hogy ilyenkor sem látni rajta félelmet. Vajon mi a titka?
Az ezüst mintákat bámulom a kabátom ujján. Elegem van ebből az egészből. Az egész kísértetiesen hasonlít arra amikor engem elátkoztak. Szinte már nem is emlékszem milyen voltam előtte.. mikor még nem mocskolta be ennyi vér a kezem.
A többiek is felállnak, egyik a másik után. A sok fehér ruhás között kisértetiesen festhetek én.. feketében.. mint valami halálmadár.
-A Tanács hosszas mérlegelés után úgy döntött... - fordul felé az angyal egy pergamennel a kezében. Néma csönd.. még a lélegzetemet is hallom... mi ez itt? Hatásszünet.
-... hogy amíg nem jelentesz közvetlen veszélyt egyik világra sem.. nem tesz lépéseket az irányba hogy eltávolítson.
Sóhajtva fújom ki a levegőt.
Most miért könnyebbültem meg? Hiszen őket ismerve mégcsak most jön a java.
Látom hogy éppen szólásra nyitná a száját, mikor az asztal másik felén megszólal egy másik angyal.
-Mindazonáltal nem engedhetjük hogy valaki ilyen hatalommal szabadon járjon-keljen az emberek között... ezért... ilyen egyszerűen nem engedhetünk szabadon.
Raphael mérgésen villantja rá a szemét.
-Köszönöm Uriel... - szerzi vissza szót. - Egyszóval... mivel nincsenek törvényeink a hozzád hasonlóakra így nem ölhetünk meg ilyen indok miatt... ezért a Tanács úgy határozott hogy megbízza azzal Cassiel-t hogy figyeljen rád.
Mi???? És erről nekem miért nem szóltak???
A döbbenet ami kiült az arcomra nyilvánavalóan elárulta neki hogy én is most hallom először ezt a dolgot.
Ez az aztán...
-Ez azt jelenti.... -folytatja mit sem törődve számonkérő tekintetemmel. - ...hogy bár nem vagy köteles engedelmeskedni... de ha a Tanács úgy rendeli.. neked is rendelkezésre kell bocsátanod az erődet. És ha Cassiel úgy látja hogy a viselkedésed a bukottak irányába fordulna.. vagy olyan dolgot követsz el amit törvényeink tiltanak.. akkor természetesen ugyanúgy fel fogunk lépni ellened mint bárki más ellen.
Hát ez remek.. és nekem mikor szándékoztatok szólni?
-És örülj hogy ennyivel megúsztad.. - szól az egyik közbe.
-Hallgass Xaphan... - szól rá Raphael dühösen. - Nem adtam szót neked!
Az említett bosszúsan fordítja el a fejét.
-Azt hiszem nekem is tartoztok egy magyarázattal akkor már... - fordulok felé.
-Mivel te amúgy is annyi időt töltesz a földön.. megkockáztatom hogy a főangyalok közül talán a legtöbbet.. az tűnt a legideálisabbanak ha téged bízunk ezzel a feladattal. - hallok egy hangot a bal oldalamról.
Seraph.. a Tanács harcos üdvöskéje... azt mesélik talán még nálam is jobb harcos... na azt azért megnézném...
Kizárt hogy le tudna győzni...
-Elbűvöl a logikátok. - vetem oda neki ridegen. Most mit panaszkodjak. Eggyel több vagy kevesebb feladat.. és ez még mindig jobb mint bármi amit kaphatott volna.. vagy akár én..
Azért be kell valannom örülök hogy nem kell megölnöm. Ezen elmosolyodom.
Gabriel nem fog örülni. Nagyon nem.
Főleg hogy akkor ez azt jelenti hogy büntetlenül tartózkodhatok a közelében. Hiszen nekem kell „figyelnem rá”. Ajajjj ... - kuncogok magamban. Ha ezt meghallja őrjöngeni fog azt hiszem.
-Azért én hozzáfűznék még valamit... -hallom meg a hangját hirtelen. Nahát.. csodálkoztam hogy eddig hallgatott. Őt ismerve.. a Tanács nem teszi zsebre amit kap. - ... érdekes a felfogásotok a dolgokról. Olyan vagyok akire elméletileg nincs törvényetek... mégis el akarjátok hitetni velem hogy még kegyesek is voltatok...velem.. ez kedves...
-Ez arcátlanság... még te beszélsz... - kiabál közbe az egyikük.
-Örülj neki hogy még élsz!
-Nyomorult ember!
-Fejezzétek be. - inti csendre őket Raphael. - Juliennek igaza van. Eddig nem voltak törvényeink a hozzá hasonlóakra, ezért alkottunk most egyet. - emeli fel a kezét amiben a pergamen van.
Hát igen. Gondolhattam volna. Hangosan felnevetek. Érzem hogy minden szem rám szegeződik.
-Ez annyira jellemző rátok. - vetem oda nekik azzal hátatfordítok és az ajtó felé veszem az irányt.
-Hová mész..?? Még nem fejeztük be! - kiabál rám az egyikük.
-Dehogynem. - vetem oda neki a vállam fölött. - Hiszen ti törvényen felül álltok... épp most adtátok a tudtomra. Ráaádul nincs ellenvetésem az ellen hogy mégtöbb időt töltsek ettől a helytől távol, így azt hiszem a dolog azon része ami engem érint már eldöntetett. Engedelmetekkel... távozom. - felelem olyan marú gúnnyal, hogy egyesek már fogukat csikorgatják dühükben.
Gabriel gyanakodva figyeli vigyorgó arcomat. Nem szólok semmit, csak sejtelmesen rámosolygok és elsétálok mellette.
Odakint a kertben elgondolkozva sétálgatok a hófehér márványszobrok között. Angyalokat vagy szenteket ábrázolnak... olyanokat akiket a világ úgy ismer mint jótevőket. Vajon mi történne ha megtudnák hogy azok akikre felnéznek ugyanolyan bűnös lények mint ők maguk?
Egy közeli fa leveleit fújja felém a szél... szirmokkal fűszerezve. Itt mindig virágzik valami... mintha örök tavasz volna. Mekkora szemfényvesztés.
Épp csak hozzáérek a fa ágához, már el is hervadnak a virágok és elszárad az ág.
Kifejezéstelenül fordítom el az arcom tőle, azzal továbbindulok.
A kaput most nem őrzi senki, biztosan éppen most van őrségváltás és az újak még nem értek ide.
Leülök a kőpadkára és lenézek a mélybe, ahol a viharfelhők úgy kavarognak mint a zavaros víz.
Innen csak egy lépés a mélybe.. egy lépés és már zuhanok is a földre. Furcsa hogy sokkal jobban érzem magam odalent.. mint itt az enyéim között. Pedig én voltam az, aki az emberek halálát akartam.
De unalmas lenne nélkülük az élet..
Lépéseket hallok a hátam mögül, majd egyszercsak megszűnnek. Itt áll a hátam mögött.. érzem... ereje csak úgy bizsergeti a gerincem.
Leül mellém, érzem hogy engem néz, nem állom meg a vigyorgást.
-Nem úgy nézel ki mint aki nagyon bánkódik a döntés miatt. - veti oda nekem. Felé fordulok.. látom hogy vigyorog. Remek.. megint kezdi.... -sóhajtok.
-Nem az én életemről döntöttek.. - felelem nyugodtságot tettettve. Az igazság viszont az, hogy már azóta nem vagyok az, mióta rájöttem hogy itt van. -... eggyel több vagy kevesebb feladat.. mit számít az... - teszem hozzá az érdektelent játszva. De nem megy eléggé.
-Hoztam neked ajándékot. - vigyorodik el még szélesebben.
-Milyen kedves tőled. - felelem, elnyomva a kitörni akaró „Jééé micsodát?” kérdést. Tekintetem végigsiklik rajta, alulról fölfelé, hogy csak a végén akadjak össze az engem figyelő lila szemekkel.
Átnyújt nekem egy feltekercselt pergament. Hát ez semmi jót sem jelenthet. Munka minden bizonnyal.
Nem nyitom ki, továbbra és őt figyelem.
-Mi áll benne? - kérdezem. Tudom hogy elolvastad, akkor nem néznéd az arcom ilyen várakozóan hogy mit fogok szólni. Szóval mesélj! Gyerünk...
Átszalad egy mosoly az arcán.
-Feladat.
-Azt mindjárt gondoltam.
-Szellemek. A földön ragadtak.. és most gyerekeket gyilkolnak.
Brr.. mindig utáltam a dühös, testtelen lelkeket... annyira belelátnak a gondolatokba és az érzésekbe amennyire egyik lény sem. Ráadásul elpusztítani sem valami könnyű őket.... hogy a felkutatásukról ne is beszéljünk.
-Remek. -sóhajtok bosszúsan. - Mikor indulunk? - nézek rá kérdőn. Nem szól semmit továbbra is engem néz.
-Jól van. - állok fel a márvány lépcsősor aljáról. - Akkor menjünk.
Kitárom a szárnyaimat, de mielőtt még bámit is tehetnék, meglök és átesem a kőpadkán.. egyenesen a mélybe.
Hangosan felnevetek... háttal zuhanok lefelé, látom hogy vigyorogva néz utánam. Aztán egyetlen szárnycsapással felfelé lököm magam, és a ruhájánál fogva magam után rántom.
Nem is próbálja megvetni a lábát, egyszerűen hagyja magát lerántani. Arca csak pár centire van az enyémtől... a szél pedig felfelé repíti a hajamat ahogy háttal egy felhőbe zuhanunk. Brr...ez hideg....
Kezei megragadják a vállamat, vigyorogva nézek szembe vele. A szél kifújja a haját az arcából, különös színű szemeit most premier plánban láthatom. Hát ez komolyan... nevetnem kell..
Megragadom a nyakát és lehúzom magamhoz a fejét.. az ajkaiba mélyesztve a fogaimat.
A föld már vészesen közeledik.. de én még mindig nem engedem el. Érzem a szelet.. vízcseppek csapódnak az arcomba.. esik... remek...
Nyitott szárnyaimmal fékezen az esést..de ez nem elég.. ígyis hatalmas erővel csapódok a földnek, egy búzatábla kellős közepébe, vagy öt méteres körben letarolva a termést a szárnyaimmal.
Ő pedig a mellkasomon trónolva nevet harsányan.
Gabonakörök... hehehe na igen...
Felkönyökölök, ő pedig az arcom felé nyúl.. kihúz a hajamból egy sárga kalászt.
Bosszúsan mordulok fel.
Az eső hatalmas cseppekben csorog az arcán.. néhány csepp még könnynek is elmenne ha nem látnám hogy hogy vigyorog közben.
-Merre induljunk? - kérdezem. Ha már olyan jól megnézte azt a megbízást.
-Délnek. - feleli és leszáll rólam. Leporolom magamról a kalászokat és füvet. Ő persze olyan mintha mi sem történt volna vele.... nyoma sincs rajta a találkozásnak.. legalábbis a ruházatán...
Bólintok.
A földnek ezen a részén...amerre elnézek..dél felé éppen most megy le a nap. Fénye vörösre színezi a búzatáblát és az ég alját.
Merőn nézem, egyikünk se szól egy kukkot se. Szerintem nem is szükséges szóljak, a tekintetemben benne van minden. Ez lenne a düh? Vagy…, csak azért érzem ezt, mert tudom, hogy mások döntöttek a sorsomról?
Itt állunk a folyóparton…, az előbb még egészen máson gondolkodtam volna…, annak örömére, hogy sikerült egy újabb szörnyeteget visszajuttatni eredeti rendeltetési helyére…, erre most…, csak arra tudok gondolni, hogy…
Ehhh, elvesztem vérvörös szemeiben…, a gondolataim is vértől csatakosak menten. Pedig, igazából…, tőle független eseményekről van szó. Nyílván azért nem szűnt meg dühe neki sem.
- Elmondok mindent oké…, de nem itt… - szakad ki belőle egy mély sóhajt követően.
Ehhh…, igaza van…, a beszélgetést azt nem itt kell elintézzük…, mást el tudtam volna képzelni a folyóparton, ezt valahogy nem.
Még jó, hogy a hazajutásnak gyors módját teszik lehetővé a szárnyai. Az esti csípős levegő
kiszellőzteti a fejemet annyira, hogy ne akarjak veszettül tombolni, amint földet érünk.
Ehelyett ott hagyom, mikor eszembe jut, hogy van sokkal jobb módja is annak, hogy megnyugodjak. Marcipán. Méghozzá csokis bon-bonos formában. Az kell nekem. Most mindenképpen használni fog megtépázott idegeimnek.
Mmmm, igen, ez jó…, máris nincs gyilkolhatnékom mindenáron.
Végre ő is beér a konyhába. Csöpög mindenéből a víz. Ha most nem akarnám annyira hallani, amit mondani fog, akkor azt mondanám… irtó jól fest így, hehe.
- Nem tévedtem nagyot mikor nemrég azt mondtam, hogy bukott vagy. Elméletileg teljes képtelenség hogy ez hozzád hasonló létezzen… most mégis megtörtént. Gabriel szerint a vér szerinti apád egy angyal volt, akit száműztek a pokolba. Hogy ebből mennyi igaz azt nem tudom..., de a bizonyítéka most is ott van benned. Az ereje...
Kezd bele a számomra hőn áhított magyarázatba készségesen.
Hmm, az apám. Említenie is bőven elég ahhoz, hogy édesség ide vagy oda, újra indulatba jöjjek! Azonkívül, hogy megszülettem és ugye érthető módon nemzésemhez szükségeltetett…, bosszúságon kívül nem nagyon okozott mást nekem. Most meg még ez is. Bizonyára ez a magyarázata annak, hogy élete utolsó idejében olyan figyelmes volt velem. De végül…, csak megölték… és… hmmm, talán éppen ő volt az. Honnan tudhatnám.
Azonban az sokkal érdekesebb, hogy most mi fog történni. Nem úgy tűnt, mintha beérné a felismeréssel… folytatása kell legyen az ügynek, nyílván.
- És ennek biztosan vannak következményei is… rám nézve. – vetem fel a kérdést, mikor az első falat marcipán eltűnik a számból.
- A tanács dönt a sorsodról. Ha úgy ítélik meg, akkor meg kell öljelek. – feleli rögtön. Fel s alá járkál a konyhában, vissza-visszanézve rám.
Meg kellene öljön a parancsukra. Ez igazán... Nem mintha vágynám a saját halálomat, ugye.
- Hát ez remek. Akkor most reménykedjek a társaid jóságában? – mélázom újabb bon-bont rágcsálva.
- Nem. Rázza a fejét rögtön indulatosan. Nocsak! Csak nem… felszalad a szemöldököm. Ez vajon mit jelenthet.
- Hát, akkor?
- Szembeszállsz velük. Gabriel kicsinyes bosszúból akarja, hogy meghalj... a legnagyobb öröme akkor lenne, ha még ráadásul meg is parancsolhatná nekem, hogy én tegyem. De ha nem sikerül ellened hangolnia a Tanácsot, akkor egyedül maximum a méreg eheti… hacsak nem próbál a saját kezével megölni majd. – vezeti le hangosan gondolatait, vicsorog is közben, tényleg nem ura ő sem egészen magának, ezek szerint.
Hümmm. Ez többféle érdekes kérdést is felvet. Kicsinyes bosszú…, na de ellenem…, amikor néhány nappal ezelőtt még azt sem tudta, hogy létezem. Hogy ellene bosszú…, azt el tudom képzelni. Na és, ha a Tanács mégis életben hagy…, megpróbálná megtenni saját maga…, szembeszállva velük…, saját magát is kockáztatva ezzel? Nem létezik, hogy én ilyen fontos legyek. Valami… indoka kell legyen.
- Milyen kedves… - mondom ki hangosan. Nem adok szavakat gondolataimnak, egyelőre felesleges, még nem tudok mindent.
- Tudnod kell, hogy amitől a Tanács legjobban fél azok a bukottak. Mert eddig minden gondot ők okoztak odafönt. És a tény hogy te egy ilyennek a leszármazottja vagy… nem fogja a jó irányba billenteni azt a bizonyos mérleget.
Na, ugye, hogy nem tudok még mindent! Heh…, rajtuk kettőjükön kívül ugyan egyetlen angyalt sem ismerek, de azért az cseppet elgondolkodtat, hogy hogy is van ez…, úgy hangzik, mintha mindenáron a halálomat akarnák, csak mert…, valami olyasmi vagyok, amit nem ismernek. Ehhh…, és én még azt hittem, hogy ők mások, mint az emberek.
- Hát, akkor ez így is-úgyis halálos ítélet. – mondom ki összefoglalva gondolataimat. Heh…, ez most majdnem úgy hangzott, mintha félelmemnek adnék hangot. Ez…, már… közel ahhoz, hogy vicces legyen. Tényleg. Milyen félelemnek?
- Nem. Korántsem. – rázza a fejét, ahogy az előbb is.
- Akkor csak én nem értem. – kiveszek egy utolsó bon-bont a zacskóból, lassan elindulok felé.
Most mindjárt hangot adok a szegény, szerencsétlen halandó vagyok szövegnek…, hehe.
Jajj, nagyon jó ötlet volt ez a marcipán. Visszatérített önmagamhoz. Végre.
- Talán rávehetjük őket, hogy többet érsz, mint amennyi kárt okozol. – szolgál magyarázattal, mikor odaérek hozzá.
- Ez vicces… és hogy gondoltad? – vigyorodom el magam. Nem is tudom mi az abszurdabb, de mókás az egyszer biztos.
- Ha hasznos lehetsz számukra akkor inkább kockáztatnak. Erre az élő példa itt áll előtted. – feleli belenézve a szemembe. Könnyebb lenne, persze, ha beengedném a fejembe…, de akkor… így különben is…, szórakoztatóbb.
Na, és most akkor…, újabb kérdések. Hasznos lehetek számukra?... Élő példa… Ő…, nem lenne talán időszerű, ha rákérdeznék…, segíteni próbál…, ennyi tapintat még belém is szorult.
- Szegődjek a szolgálatukba? Én ugyan nem leszek senkinek se a szolgája! – fogalmazom meg a szépséghibát a körvonalazódni készülő tervben. Még mit nem… dolgozzak annak a pökhendi alaknak, aki…brrr…
Az természetesen más kérdés, hogy eddig is ezt tettem… segítettem a természetfeletti lényeknek üldözni a gonoszt…, de ezt persze ők nem tudják.
- Nem azt mondtam. De talán meggyőzhetők annyival.. hogy egyedül megtisztulásra szorulsz és nem halálra. – világít rá még mindig készségesen. Csak az a baj, hogy nekem ezzel nem tette sokkal értelmezhetőbbé a dolgot.
- Az erőd egy része egy bukott angyalé, akit kiátkoztak. Ha az átkot visszavonják, az erőd megtisztul. – fejti ki.
Aha, hát így. Valahogy… most nem jut eszembe azon problémázni mit is jelent egészen pontosan a megtisztítás, és hogyan fogja azt bárki is végrehajtani. Maga vallotta be, hogy még soha nem fordult elő ilyesmi, hogy egy… ilyen, mint én… egyáltalán létezzen. Valószínűleg azért, mert egy egyszerű halandónak egy bukott angyal ereje… bizonyára egyenlő a halálos ítélettel. Én viszont nem vagyok halandó…, ezért még mindig létezem. Heh…, jelen állapotban, ne tudom, hogy örüljek-e most vagy sem.
- Értem. És, ennek mennyi az esélye? – teszem fel a logikus kérdést.
- Kevés. De meg fogom próbálni. – mondja azonnal.
Nahát. Majd megmenti az életemet, és akkor…heh… ebbe inkább nem is gondolok bele, mélyebben.
- Milyen kedves tőled. – húzódik félmosolyra a szám széle.
- Hé, jövök neked eggyel. Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk. – vigyorog vissza.
- Ez jól hangzik. – felelem vissza. Komikusan sokkal inkább, hehe.
- Még ne örülj.
Hát, ez már tényleg… kibírhatatlan.
- Úgy nézek én ki, mint aki örül? – mosolygok rá, erősen koncentrálva, hogy ne röhögjek a képébe harsányan.
- Remek…, ezek szerint visszatért a régi temperamentumod. Pedig élveztem azt a röpke fél órát, amíg nem mentél az agyamra. – bosszankodik hangosan.
Hehe…, ettől csak szélesebb lesz mosolyom. Szemtelenségem határtalan. Komolyan azt hitted, hogy a ti bukott angyalotok ereje… ilyen mértékig megváltoztatna. Hehe. Vagy…, meg kéne ígérjem, hogy ha ezt túlélem rendesen viselkedem? Nem is tudom, melyik felvetés a mulatságosabb.
Két lépést hátrálok tőle. Végignézek vizes ruházatán, aminek a jórésze most már szanaszét a konyhapadlón található. De azért még elég nedves…, cuppogva tapad testéhez.
Erőm szele összepréseli rajta a ruhát, a vízmaradék páraként száll fel belőle, a közeli szekrényhez csapódva folyik tovább. A kabát gombjai szerteszét repülnek a konyhában.
Keze lendületből kap utánam, ajka számnak csapódik. Uhhh…, hát… a dühünket kiadtuk az előbb…, én az enyémet biztosan.
A belőlem kiáramló erő továbbra is ostromolja őt, perzseli bőrét. Heh…, legalább megszárad, ugyebár.
Na, de…, most talán én jegyezném meg, hogy erre a hely nem a legalkalmasabb. Miután minden tiszta víz már, így nem. De…, minek hívjam fel rá a figyelmet, amikor ennél jobb módszerem is van.
Kabátját kezdem feszegetni róla, és mire hangos méltatlankodással megadja magát, már a hálószobába vezető folyosón vagyunk.
Ez az. Így már sokkal jobban hozzáférek. Arcom nyakába temetem, vizes haja áramütésként éri forró bőrömet. Belemarkolok, erősen megszorítom. Mordulva harap a nyakamba, egyetlen mozdulattal szabadít meg az ingtől, ami már amúgyis tépázott volt, a démonnal való küzdelem következtében.
Beérünk a hálómba. Szárnytollai ekkor hullnak szét, befedve mindent körülötte.
Mellkasán kergetem nyelvemmel a szétguruló vízcseppeket. Hirtelen nevethetnékem lesz. A visszafojtott nevetés bugyogva tör fel belőlem.
Kérdő tekintettel néz, de nem tesz megjegyzést. Hehe. Ne is…, azt én szoktam.
Mmmm…, milyen selymes a bőre… és akárhol marcangolom, tépem fogaimmal, körmeimmel pár pillanatig gyönyörködhetek csak az eredményben. A belőle áradó sajátos illat megfűszerezi a vízcseppeket, amiket szétkentem mellkasán. Fogaim közé akad egyik mellbimbója, amin egy vízcsepp díszeleg… nem hagyhatom magára… ott árválkodni.
Apró sóhajszerű hang szakad fel belőlem, ahogy megérzem, nadrágommal játszani kezét.
Épp csak annyira hátrálok el tőle, hogy az ágynak dönthessem, még víztől nedves nadrágját lecibálom róla, tenyerem az oldalán az ágyékától felfelé halad. Ajkaink újra összeérnek. Megőrjítenek ezek a szemek…, egyszerűen.
Tenyerét érzem a nadrágomon keresztül is, ahogy alulról simul fenekemre. Mosoly fut szét arcomon. Ujjai beletúrnak hajamba. Mutatóujjam láthatatlan csíkot húz csuklójától végig a karján. Úgy ránt ki a nadrágomból, amit már úgyis összevizezett, hogy közben alig mozdít meg. Lábait aztán csípőm köré vetve dönti hátamat az ágytakarónak.
Nyelve hegyét érzem kulcscsontomon, valósággal karcolja bőrömet. Immár meztelen ágyéka combomhoz ér…
Rrrrhhhhmmm… Sóhajtok bele a hajzuhatagba.
Felém fordítja arcát, erre neki támad mosolyoghatnékja. Szemem egy pillantra résnyire szűkül, erőm égnek emeli haját. Nehogy azt higgye már… dehogynem. Tiltakozom, tiltakozom, hiszen nem is én lennék, ha nem tenném, de… valójában…, én is tudom, ő is tudja, nem is szükséges kimondani, sőt konkrét gondolattá formálódnia se egyikünk fejében sem.
Tenyerem élével megsimítom ágyékának érzékeny bőrét, amire halk morgással válaszol.
Nem tudnám eldönteni azért izgat ennyire, mert tudom, hogy nem kéne…, vagy valójában is ennyire…behhh indulohhok tőle… hahhhuhh.
Nyelveink ismét csatáznak… Mmmm… Édes… Vagy az még a marcipántól van?... Hmmm… számít most ez…
Mellkasom az övéhez ér, egyszerre hördülünk fel, amikor megérezzük a másik merevedését. Ohhh…, Na ugye…, ez nem az a nap, amikor sokáig kibírnád, te se…, hehehe.
Ujjaim hasát, csípőjét simogatják, ágyékát gondosan elkerülve. Az utolsó, még fel nem száradt vízcseppeket egy hajtincsével tűntetem el testéről.
Tekintete szemeimet keresik, két keze, megragadja a csípőmet. Halk kuncogás tör fel belőlem.
Nem is tudom mitől lepődik meg…, attól, hogy már megint min nevetek, vagy attól, hogy én ilyen hangot is ki tudok adni.
Felé mozdítom csípőmet…, mi lesz már…
Egyetlen hangos szusszanással hatol belém, a másodperc tört részéig légzésünk se hallatszik a szobában. Arcát nyakamba mélyeszti, körmeim beleszaladnak derekába. Ez… eszméletlen… jahhhajjj…
Tempónk egy gyorsabbá válásával ritkulnak légvételeim, majd aztán a gyönyör kapujában, egyetlen kiáltással szakad ki torkomból, abban a minutumban, ahogy a kéj mámorba egymást rántjuk át.
Elszakadunk a másiktól, leheveredik mellém az ágyra, én szorosan mellette maradok. Bár közelebb áll az igazsághoz, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, még. Fejem oldalra fordítom, hogy jobban láthassam. Alatta fekete hajam keveredik ezüst tincsivel. Milyen jól mutat a sötétlila ágyneműn…, most veszem csak észre. Tekintete pillatantra elrévedni látszik…, biztos megint sikerült meglepjem. Hehe.
Most mondjam neki, megnyugtatásul, hogy ő előtte nem akadt olyan ember, vagy más lény, aki kétszer egymás után megtegye, amit ő tett… velem. Valamiért, úgy hiszem, csak provokációnak venné. Most pedig kivételesen nem akarok pimasz lenni. Hát, ha ezzel is jól meglepem. Hehe.
Egy hajtincsét két ujjam közé veszem, és felsőtestét piszkálom vele. Vörös szemei, mintha sötétebbnek tűnnének hirtelen.
Most pedig direkt csendben maradtam! Úgy látszik meg sem kell feltétlenül szólalnom ahhoz, hogy idegesítsem. Hehe.
Micsoda megoldási módszer. Haha. Jó lenne más felmerülő probléma esetén is alkalmazni.
A nap első sugarai betűznek az ablakon. Látóteremben egy széles mellkas jelenik meg. Nahát, még mindig itt van. A felkelő nap pirosra színezi ezüst haját, ahogy a fény ráesik.
Tudatom ébredésével egy időben rohannak le azok a kérdések, amik tegnap este elhangzottak, vagy annak kapcsán eszembe jutottak. Azt hiszem, tudom mi legyen.
Óvatosan mászom ki az ágyból, néhány ruhát összeszedve veszem a zuhany alá az irányt. Aludjon csak. Talán neki is jobb lesz, ha nem leszek itt, amikor magához tér.
Gyors zuhanyzás. Elvégre…, nem akarok az ő illatával magamon odamenni. A szemtelenségnek is vannak határai. Még nálam is. Még akkor is, ha ezt a legtöbben nem tudják. Haha.
Egyszerre ez a probléma is bőven elég. Magamra kapom a ruhákat, amiket kihalásztam a szekrényből…, nahát…, mindegyik fekete. Micsoda derűlátás.
Úgy hagyom el a szobát, hogy még csak meg se mozdult. Valamiért azért sejtem, hogy nem lesz felhőtlenül boldog, mikor felébred, még ha én nem is leszek itt.
A kertbe kiérve kutatni kezdek az emlékeim között…, nem is kell túl mélyre ásnom, hiszen tegnap is volt szerencsém látni őt, ugyebár.
Nem várom ölbe tett kézzel, a folyóparton, ahol tegnap is megtalált…, nem hiszem, hogy nehézséget okozna neki.
Nappali fényben egészen másképp fest ez a táj. A víz tetején elszínesedett falevelek úszkálnak néhol. Most minden csendes…, nem úgy, mint tegnap este, amikor az a lény megpróbált…, nos mit is… mindent megtenni az életéért? Miért nem hoz ez lázba engem mégis? Még most sem? Tegnap este elszállt minden haragom, amit esetleg éreztem.
- Igazán furcsa, hogy te keresel engem… - hallom a hátam mögül a magasból. – Még most sem félsz…, elképesztő vagy… Ember! – na, ezt a hangsúlyt…, kár, hogy nem hallotta más, csak én.
Ember? Hát, ez vicces…, mintha tegnap este nem ezt adta volna az értésemre.
- Úgy emlékszem tegnap valami egészen másnak neveztél…, az ember még véletlenül sem volt benne a dologban. – már villan is a kék szempár. Ez is elég volt ezek szerint. Nagyon megy ez nekem.
- Úgy hallottam… a Tanácsotok dönt sorsomról… Készen állok… mehetünk. – Nézek szemébe egyenesen. Higgye csak, hogy teljesen tudatlan vagyok. Egyelőre hiheti, hogy fölényben van.
Elhúzza a száját, cinikusan mosolyogva.
- Remélem jól körülnéztél… ez egyszer… utoljára. – Néz végig rajtam alaposan.
Ha ezzel azt akartad elérni, hogy félelmet mutassak…, jól mellétrafáltál. De, nem szólok, csak viszonzom pillantását.
Közelebb jön, egyik kezét végigjártatja fejem körül, úgy hogy közben még véletlenül sem ér hozzám.
Már éppen hátralépnék, mikor elkapja derekamat, és a magasba lendül. Ez az utazás valahogy más, mint Cassiellel.
Hihetetlen gyorsasággal érünk célt, és már látom az óriási palota lépcsősorát. Úgy enged el, mintha valami fertőző dolgot lett volna kénytelen megfogni. Csak nem…, nehéz vagyok, esetleg? Hehe. De…, nem mondok ilyet…, önkontroll, önkontroll… tudok én rendesen viselkedni, ha szükségeltetik.
Elém lép, tesz néhány lépést, visszanéz, fejével int, hogy kövessem.
A továbbiakban egyetlen szót sem szól hozzám, fölényesen kihúzza magát és megy felfelé az emeletre.
Hatalmas kétszárnyú ajtó előtt két őr áll. Bizonyára ők is angyalok, szárnyaik most nem láthatóak. Jöttünkre félreállnak, fél szemmel méregetnek.
Az ajtó kitárul, egy meglehetősen nagy terembe vezet. Nagy asztal mögött állnak mindahányan…, 2, 4, 6…8…10, 12… Jesszus! Tisztára, mint egy rögtönítélő bíróság.
Egy percig senki nem szól egy szót sem, csak méregetnek. Mint valami kiállítási tárgyat, vagy… különleges állatfaj egyetlen példányát.
Na, de nem kószálhatnak el a gondolataim, most nem, túl sokan vennék észre rögtön mi jár a fejemben. Jó erős falat húzok elmém köré, ha tudni akarnak valamit, kérdezniük kell úgy ahogyan mindenki másnak. Nem vagyok az alattvalójuk…, még…, addig pedig nem kötelezhet rá senki, hogy engedjem, ahogy a fejemben turkáljanak.
Hát…, őket elnézve, azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, hogy pont Cassiellel találkoztam össze. Külsőre elég hasonlóak mind…, vagy legalábbis majdnem mind.
- Gabriel köszönjük, hogy színünk elé hoztad. Döntésünket meg fogod tudni te is. – szólal meg végre egyikük a sokadalom középtáján. Hmm, ő lehet a vezetőjük, már ha nekik van ilyen, ebben a tanácsban, vagy miben. Na, és miért ne lenne…, ha valóban ennyire hasonlítanak az emberekhez. Márpedig eddig úgy tűnik, hogy igen.
Ezzel az egyetlen mondattal távozásra kényszeríti. Szúróssá válik a kék tekintet, egy lépést tesz felé, majd végignéz a társaságon, biccent és kimegy. Valahogy biztos vagyok benne, hogy nem megy messzire.
Ahogy csukódik az ajtó, minden fej felém fordul. Én vagyok a figyelem központjában, milyen jó nekem!
- Üdvözöllek körünkben Julien. Én Raphael vagyok. – kezd beszélni hozzám az előbbi angyal. – Mi mindannyian…, nagyon meglepődtünk, mikor tudomást szereztünk rólad és valódi származásodról.
Nahát, udvarias őszinteség. Ezt nevezem.
Biccentéssel tudatom, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Erre ugyan mit mondhatnék.
- Egyetlen okot mondj, amiért ne likvidáljunk téged, itt helyben! – sziszegi valaki közülük.
- Nem kéne így udvariaskodnunk vele…, hiszen…, halandó! Semmi keresnivalója itt! – csatlakozik hozzá más is.
- Véletlen csupán, hogy létezik egyáltalán! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! – na tessék egy újabb.
Hogy rátapintottam a rögtönítélő bíróság kifejezéssel. Tényleg szakasztott olyanok, mint az emberek. Ehhh.
- Nem végezhetjük ki csak azért, mert ő az, ami. – száll a kételkedőkkel szembe egy társuk.
- Ti is érzitek az erejét. Használjuk inkább fel az adottságait! – veti fel valamelyikük, majd hátradől a székében úgy figyeli társait.
Becsukódnak szemeim, fejem enyhén hátradől. Milyen óvatlanok. Szinte mindegyiknek érzem a gondolatait. Kuszaságuk csak úgy záporozik rám. Bizonyára azt hitték egy ilyen, mint én, nem jelent veszélyt számukra. Ejnye! Tele vagyok meglepetésekkel. Talán jobb lett volna, ha tájékozódnak kicsit, előre, heh.
Mindjárt itt esnek egymásnak az orrom előtt, hogy most akkor élve vagyok-e hasznosabb, vagy holtan.
Kiábrándító. Igaza volt Cassielnek.
Ha akarnám, most szinte mindent megtudhatnék mindegyikükről itt…, és nem csak a teremben.
Emlékképeket gyűjtök össze, aztán egyetlen nagy lökéssel taszítom feléjük. Rágódjanak azokon inkább. Haszna is legyen már a vitájuknak, akkor.
A Raphael nevű angyal kikerekedett szemekkel néz rám. Páran pillanatra még a szájukat is tátva felejtik.
Igazán mulatságos, végignézni az arcukon. Nem tudom mit hittek. Ezek szerint azt, hogy szörnyeteg vagyok. Nahát! Micsoda meglepetés…
- Elég lesz a vitából! – szól az asztalnál ülőkhöz. - Elnézésedet kell kérjem. Ameddig döntésünket meghozzuk , várj kérlek odakinn. – határozott udvariasság. Legalább van valaki, aki nem vesztette el a fejét. Pedig, ha tudnák, hogy vissza is fogtam magam, haha.
Biccentéssel nyugtázom a dolgot. Megfordulok, az ajtó kinyílik.
Raphael megszólal a hátam mögött.
- Cassiel gyere be, kérlek.
Az ajtó becsukódik mögöttem, egyedül maradok. Vagyis a két őrrel az ajtó előtt.
Hát, ez óriási! Most akkor kezdjek el elbúcsúzni az élettől, vagy mi a fene? Sétálok a terem előtt oda vissza. Csak hol gyorsuló-hol lassuló lépteim árulkodnak némi idegességről.
- Nocsak! Mégiscsak félsz? – hallok egy gúnyos hangot valahonnan a közelemből. Megfordulok, ott áll tőlem pár lépésnyire.
- Tőled? Csak szeretnéd… Gabriel! – válaszolom azonnal.
Felszisszen. Elém lép. Hátam a falhoz simul. Egyik kezét a fejem mellé teszi. Arca közeledik az enyémhez.
Odahajolok a füléhez. – A szeretőd volt…, igaz? … Az apám... még angyalként… - suttogom neki, úgy, hogy az őrök ne hallják.
Mintha átkot mondtam volna hátrál el tőlem. Szemeiben szikrázik a dühe.
- Szóval igazam van…, ugye? – jegyzem meg csípősen még neki. Azonban még mielőtt válaszolhatna, kinyílik a kétszárnyú ajtó.
- A tanács döntött. Gyere be, Julien. – hallom Raphael hangját odabentről.
Ott hagyom. Belépek az ajtón, ami aztán hangtalanul csukódik be mögöttem.
Cassiel kicsivel távolabb áll, futó pillantást váltunk csupán, tekintetem az asztal mögött ülőkre szegeződik.
Ha ő is itt van…, az két dolgot jelenthet. Valóban halálos ítéletet…, vagy a döntés őt is érinti.
A sorozatos hibák amiket elkövettem eddig még egy csak egy részei a dolognak. De ráadásul most még ez a démon is szabadon van, mert hagytam elszökni.
Nem hiszem el!
Ránézek, kissé feldühít hogy ő még csak nem is lett vizes, miközben én tocsogok. De hát.. van neki épp elég baja enélkül is. És ráadásul én voltam aki belekevertem ebbe az egészbe. Ha mással nem, egy bocsánatkéréssel biztosan hogy tartozom.
Már a gondolattól feláll a szőr a hátamon hogy én bárkitől is bocsánatot kérjek. Előbb ugranék önként a pokol bugyraiba. Bár annál amit mindennap művelnem kell..nem hinném hogy pokol kicsit is rosszabb lenne.
Behunyja a szemét... és ahogy ereje a bőrömhöz ér... megérzem én is. A démont. Nincs még messze. Ez az!
Viszont repülni nem tudok.. de nem is kell, mert a következő pillanatban már ott találom magam, az aktuális folyószakaszon, ahol a szörny partot ért.
Elindulok felé, vizes hajam meglebbenti újból annak az ismeretlen erőnek a szele.. amit nagyon szeretnék tudni hogy honnan van neki...de sajnos nem tudom.
A démon felrepül a levegőbe, én pedig utána kapok és leterítem. Kardon egyetlen döféssel szalad a szíve, elégedetten sóhajtva nézem ahogy fekete köddé foszlik szét.
Nem halt meg, de visszatért a pokolba. Ott a helye elvégre.
- Na végre! - hallom a hangot a hátam mögül. – Nagyon szívesen, ezúttal is. De ilyet azért nem vállalnék legközelebb.
Elgondolkozva pillantok rá, majd egyszerre kiszakad belőlem a nevetés. Hát ez vicces tényleg... amire gondolt...
Észre sem vette hogy a hihetetlen erő közepette a gondolatai csak úgy kavarognak körülötte.. mint egy örvény, amiből csak az nem ragad ki foszlányokat aki nem akar. Tényleg nagyon zaklatott.. vagy csak az ereje miatt van ez?
Csak nézem őt..és nem értem...egy rejtély....igen az...
Közelebb lép hozzám, szemei az enyémbe mélyednek. Mit akarsz tudni..amit én nem? Esetleg ugyanazt mint én?
Hirtelen tapsot hallok a fejem fölül. Ah, ne már megint!
- Csakhogy sikerült. Már azt hittem nem fog menni. - hallom Gabriel mézes-mázos hangját. Nem hiszem el... remélem nem te intézted úgy hogy így legyen. Bár van egy gyanúm. Elvégre te adtad a feladatot, amiben arról volt szó hogy egy vámpír a célpont. A démonról szó sem volt.
Látom hogy meginog a levegőben. Elvigyorodom. Hát igen..nem csak nekem megy az agyamra ezek szerint.
Kíváncsi vagyok vajon mi vonzotta ide? Vajon csak a csatát jött megnézni? A főangyalok nem jönnek ilyen gyakran a földre. Én vagyok az egyetlen kivétel. De akkor ő most mi a fenét keres itt?
Látom hogy közelebb repül hozzá, kicsit hátrébb húzódom és passzív félként figyelem csak a jelenetet.
Ez igazán érdekes.. felettébb...
Az a tekintet amivel ránéz... és mostmeg.... hehehehehe... tudtam én... de még hogy...
Hangosan felkacagok.
- Szóval igazam volt. - jegyzem meg elégedetten vigyorogva. - Féltékeny vagy Gabriel... vagy csak te is szemet vetettél rá. - teszem hozzá magamban.
- Nem tudsz te semmit! - sziszegi vissza. Ó, dehogynem.
- Nos, de ha jól veszem észre, te mindent tudsz, és nem átallasz visszaélni vele, amikor csak teheted. Kicsinyes dolog…, nem gondolod. Mondanod nem kell…, látszik a szemedben, minek tartasz engem. A birtokodba jutott információ pedig, szerinted nyílván csak alátámasztja ezt. - esik neki ő is mostmár, szemei szikrákat szórnak, ezek szerint sikerült feldühítenie. Bár, ezen akárki bepöccent volna szerintem.
- Te…, neked nem lenne szabad létezned sem! - kiabál vissza Gabriel, majd rámemeli a tekintetét. Mi az amit te tudsz én nem? Áruld el!
- De, most már legalább tudjuk, egy akkora erővel rendelkező angyalt nem szabad olyan büntetéssel súlytanunk, amilyet apád kapott. - teszi hozzá, majd látszik az arcán hogy legszívesebben visszaszívná amit mondott.
Micsoda??? Az nem lehet...
- Az nem lehet, hogy ő… - hitetlenkedem. -...egy bukott angyal leszármazottja. - teszem hozzá magamban. Csakis ezt jelentheti a büntetés amit kapott. De az meg hogy lehet? Az angyaloknak nem születhetnek gyerekeik. Teljes képtelenség..és egyáltalán..hogyhogy örökölte az erejét...? Biztosan van valami köze ahhoz hogy boszorkány. Talán az anyjában is volt valami..ami miatt így alakultak a dolgok...de akkoris...
Döbbenetemben először csak pislogni tudok.
Látszik rajta hogy meg semmit sem ért, de ez legyen most a legkisebb bajom. Ennek most a végére fogok járni ha harapófogóval kell is kihúznom belőle a szavakat.
A mi nyelvünkön szólítom meg, ő pedig vigyorogva kezd bele a mesébe. Láthatóan nagyon elégedett hogy sikerült végre az orrom alá dörgölnie valamit, amit ő jobban tud.
Az angyaloknak nem lehetnek gyerekeik, mert természetüknél fogva képtelenek a nemzésre... viszont ha megbuknak... ennek még senki sem nézett utána...
Jesszusom.. vajon hány meg hány ember szaladgál még a világon egy bukott angyal erejével? Arról nem is beszélve hogy van akiket megbolondíthat ez az erő. Csodálom hogy ő még bírja.. bár... talán kis segítség, hogy neki enélkül is vannak természetfeletti képességei.
Szóval bukott volt az apja. Akit a pokolba száműztek, de ő ahelyett mégis a földre menekült. Hát ez igazán.. felettébb érdekes.
-Ugye tudod hogy mit jelent ez? - mosolyog rám szokatlanul kedves arccal.
-Nem...de ahogy látom el fogod árulni. - húzom el a számat gúnyosan.
-Ha Tanács tudomást szerez a létezéséről meg kell majd ölnöd. - vigyorodik el szélesen. Most esik csak le igazán mibe is tenyereltem azon a sötét éjszakán. Talán pont én vagyok ennek az egésznek a kirobbantója. Hogy az ereje felébredt azon a napon.... és utánam a vízözön...
Na neeem...azt már nem!
-De a Tanács még nem tud róla. - nézek rá. Nem tudom hogy így van-e, de ha így lenne nem használt volna feltételes módot.
-Még nem. De hidd el, megtudják. - vigyorodik el, lenézően végigpillant rajta, azzal szárnyrakel. Az a szemét! Hogy élvezi hogy keresztbe tehet... és én hogy gyűlölöm ezért! De mit tehetnék?
Ha megvétóznám a döntést, - mert főangyal lévén megtehetem - akkoris csak időt nyerünk. De mennyit? Két hetet? Talán egy hónapot?
Mindegy.. meg kell próbálnom. Eddig még senkit sem ítéltek el ártatlanul.
Ahogy ezt végiggondolom majdnem elnevetem magam. Most komolyan aggódom érte? Én? Vagy a dolog igazságtalanság mivolta miatt?
Rámnéz... tekintete szinte már követelő. Hát.. vajon mit tenne ha most azt mondanám csak az időjárásról cseverésztünk. Dühös vagyok én is, de ez nem hasonlítható ahhoz amit ő érez most. De inkább belegondolni sem akarok. Engem is becsaptak már párszor... de a tudatlanság semmivel össze nem hasonlíható érzése az viszi a pálmát azért.
Tudom hogy tartozom még neki ezzel a mesével, de azért ezt egy folyóparton akarom megvitatni, miközben a vizes ruha már kishíján rámfagyott az őszi hidegben.
Szerintem ő is látja rajtam hogy el akarom odázni a dolgot, és valahogy van egy olyan érzésem hogy akár erővel is visszatart csakhogy megtudja az igazat.
Sóhajtva nézek rá. Ez a nap még nekem is sok volt.
-Elmondok mindent oké...de nem itt.... - nézek körbe a köves parton.
Nem úgy néz ki mint akit nagyon érdeklik az érvek. Egy pillanatra úgy tűnik mint aki bármelyik pillanatban nekemugorhat, aztán már szinte csodálatra méltóan nyugodt hangon megszólalva egyezik bele.
Remek.
És már a szárnyaim is megszáradtak. Utálnám ha sétálnom kellene hazafelé. Haza heh... hát én oda most nem mehetek..de talán ő majd vendégüllát egy éjszakára. Ha már az életét szándékozom megmenteni.
***
Miközben repülök azon gondolkozom hogy oldhatnám meg a helyzetet. Egyenesen képtelenségnek tűnik hogy ilyen van... hogy ilyen egyáltalán szóbakerül..
Fogalmam sincs hogy van-e egyáltalán olyan törvény ami félig mennyei lények létét korlátozza. Szerintem nincsen. Hiszen eddig elképzelni sem tudták hogy ilyen létezik.
Puhán landolok a kertjében, direkt távolabb atól a fától, amitől a múltkor olyan nehezen szabadultam. Rám sem nézve vonul be a házba...
Hát igen.. a helyedben most én is jól leinnám magam.. mert most jön még csak a java.
Mikor utolérem kiderül hogy nem is iszik semmit, ehelyett valami édességet majszol a konyhapultról, csípőjét a magas pultnak támasztva.
Irtó nevetségesen festhetek a konyhájában nyakig vizesen.. főleg miután eláztattam a konyhakövet is.. meg úgy mindent ami az utamba került.
Mégis ez most ami a legkevésbé érdekli azt hiszem.
Meg sem várom amíg kérdez...ígyis épp elég ideges.
-Nem tévedtem nagyot mikor nemrég azt mondtam hogy bukott vagy. - szólalok meg halkan. - Elméletileg teljes képtelenség hogy ez hozzád hasonló létezzen..most mégis megtörtént. Gabriel szerint a vér szerinti apád egy angyal volt akit száműtek a pokolba. Hogy ebből mennyi igaz azt nem tudom...de a bizonyjtéka most is ott van benned. Az ereje...
Figyelem ahogy a csokis desszert eltűnik a szájában. Ráérősen falatozik..közben persze fortyog a dühtől. Van az egésznek egy olyan komikus kisugárzása hogy alig bírom megállni hogy ne nevessek rajta.
-És ennek biztosan vannak bizonyos következményei is.. rém nézve... - szólal meg végre.
Nah végre hogy hallom a hangodat. Okos... rögtön a lényegre tapintott. A téma amit óhajtottam elkerülni ha lehet. Rögtön sikerült előhozni.
-A Tanács dönt a sorsodról. Ha úgy ítélik akkor meg kell öljelek. - mondom ki rögtön. Tök felesleges hazudnom neki... előbb utóbb úgyis megtudná.
-Hát ez remek. - húzza el a száját. - Akkor most reménykedjek a társaid jóságában?
Ehh hát igen... engem látva... halálra van ítélve az ötlet.. mégha nem is minden angyal olyan mint én.
-Nem. -rázom meg a fejem. Nem akarom áltatni. Semmiképpen.
-Hát akkor? - vonja fel a szemöldökét.
-Szembeszállsz velük. - felelem komor hangon. -Gabriel kicsinyes bosszúból akarja hogy meghalj... a legnagyobb öröme akkor lenne ha még ráadásul meg is parancsolhatná nekem hogy én tegyem. - teszem hozzá dühös vicsorral. -De ha nem sikerül ellened hangolnia a Tanácsot akkor egyedül maximum a méreg eheti.. hacsak nem próbál a saját kezével megölni majd.
-Milyen kedves...
-Tudnod kell hogy amitől a Tanács legjobban fél azok a bukottak. Mert eddig minden gondot ők okoztak odafönt. És a tény hogy te egy ilyennek a leszármazottja vagy.. nem fogja a jó irányba billenteni azt a bizonyos mérleget.
-Hát akkor ez ígyis-úgyis egy halálos ítélet.
-Nem. - rázom meg a fejem. - Korántsem.
-Akkor csak én nem értem. - függeszti rám a tekintetét. Lassan közeledik én pedig csak állok és figyelem.
-Talán rávehetjük őket hogy többet érsz mint amennyi kárt okozol.
Ideért hozzám. Érdeklődve pillant a szemembe. Nem zavarja a vörösség... és ez feletébb felizgat... pedig tudom hogy a sex kellene legyen a legutolsó dolog ami most az eszembe jut.
-Ez vicces... - mosolyodik el, bár már inkább vigyor már. - ..és hogy gondoltad?
Vajon így jön ki rajta az idegesség?
-Ha hasznos lehetsz számukra, akkor inkább kockáztatnak. Erre az élő példa itt áll előtted.
-Szegődjek a szolgálatukba? Én ugyan nem leszek senkinek sem a szolgája! - feleli, szemei dühösen villanak.
-Nem azt mondtam. De talán meggyőzhetők annyival.. hogy egyedül megtisztulásra szorulsz és nem halálra.
Nem érti látom.
-Az erőd egy része egy bukott angyalé, akit kiátkoztak. Ha az átkot visszavonják az erőd megtisztul. - magyarázom.
-Úgy nézek én ki mint aki örül? - kérdezi. Alig bírva visszafolytani a röhögést. Ettől viszont én leszek dühös. Megint.
-Remek..ezek szerint visszatért a régi temperamentumod. Pedig élveztem azt a röpke fél órát amíg nem mentél az agyamra. - felelem bosszúsan.
Ettől csak még szélesebben vigyorog.
Összepréselődik rajtam a ruha.. és a víz cseppekben felemelkedik az anyagról. Gombok pattognak szanaszét... hátam a falnak ütődik.
Remek... ezek szerint nem csak én vagyok ilyen zaklatott.
Utánakapok.
Magamhoz rántom, mellkasa hangos csattanással vágódik az enyémnek, ajkai az enyémen... erejét érzem a bőrömön. Már megint. De miért ne... ha élvezem...?
Eszembe ötlik hogy talán mégsem kéne... hiszen a múltkor is... de ez azt hiszem már késő bánat. Nagyon közel vagyok már hozzá hogy bennem is elszabaduljon valami, aminek nem tudok parancsolni.
Vizes ruháim nehezen akarnak elszakadni tőlem.. úgy a testemhez tapad minden cucc, de aztán mégis megszakad a kapcsolat, és kabátom hangos csattanással vágódik a kőre a folyosón.
Folyosó? Az előbb még a konyhában voltam nem?
Nem érek rá gondolkozni, vagyis.. inkább nem hagyja.. mert megmarkolja a hajam és megrántja. Mordulva harapok a nyakába, és egy mozdulattal szakítom széjjelebb a démon által alaposan megcincált inget.
Világos bőre úgy világít a sötét színű fal előtt... szinte hívogat hogy vessem rá magam. Szárnyaim tollai szana-széjjel repülnek a szobában, eltüntetem őket egy pillanat alatt.
Beszédfoszlányok érkeznek tudatomba. Hmm, valami baj velem…, heh, milyen találó fogalmazás. Lényegre törő, frappáns, és benne van minden, igazán.
Ez az egészen fura erő…, ami ettől a másiktól jön. Tud valamit, amit megtart magának. Hát, nekem úgyis jó.
Fene essen mindőtökbe!
Hol is van az a marcipán? Kizárom a tudatomból a kinti beszélgetést. Különben se szeretek hallgatózni, és egyébként se tudnék meg semmit, amit amúgy ne tudnék.
Egyetlen dolog…, ezt az indulatot jó lesz elraktározni…, lehet, hogy sérthetetlen, de ezzel még lehet kezdeni valamit. Talán.
De előbb a marcipán. Feltápászkodom, futtában felkapok valamit, a kertajtón bejövő szél ellen, amit ők ketten kavarnak kint.
A marcipánt a második konyhaszekrényben lelem. Letelepszem a konyhapultra vele. Csoki bon-bonos marcipán…, kell ennél jobb…, főleg az után, amit az imént tettem? Hát…, igen…, megéheztem.
Jajj, ha ezt Cassiel is hallotta volna…, hát biztos nagyon felpaprikázódna most. Hehe.
A hajnal első sugaraival ébredek, testemben a szokatlan erővel.
Na, és akkor még a telefon is. Fél óra múlva itt vannak értem.
Ez igen érdekes…, felerősíti minden érzékemet, mintha előtte nem lett volna éppen elég. Remek lesz így védtelen emberek közé menni. Azt se tudom mi ez, uralni is képtelen vagyok.
El ne felejtsd az örök szabályt: Soha ne bántsd a védteleneket!- Hallom már rég halott, öreg mesterem hangját.
Fene.
Kora délutánra sikerül leráznom magamról őket, addigra az energia veszett vadként száguldozik bennem.
Hosszú órákig próbálok megnyugodni, lecsillapodni, megérteni a bennem lakozó, látszólag új erőt, ahogyan annak idején is tettem. Ezúttal azonban sokkal nehezebben megy. Mikor már úgy érzem mintha valamit megértettem volna, csak felerősödik bennem minden.
Olyan képességeket vélek magamon felfedezni, amivel garantáltan nem rendelkezik, egyetlen földi lény sem. Nem rendelkezhet.
Ez pedig csak beigazolja azt, amit azokban a kék szemekben, angyali arcban láttam. Szörnyeteg lettem.
Vajon velem is Cassiel végez majd?
Francba. Ezek, mintha nem is az én gondolataim lennének. Mi a nyavalya folyik itt?
Hideg szélörvény vonja hatalma alá kertet, ahogy elrévedő tekintetem az ablakon kifelé mered. Valaki van ott. Valaki, aki be akar jönni.
A tetőgerincen akadok rá. Úgy sétál ott, mintha csak a kertben, a fák között tenné.
Meglebbenti a belőlem kitörő erő, ő mégis úgy ér földet, mint a macskák. Teljesen átlagos, emberi külső, csak a szemei…, azok teljesen feketék. Őrült mód vigyorog rám. Ez a vigyor…
A tegnap este…, hogyaza magasságos…
Felhívtam rá a figyelmet…, lelepleztem, ergo feldühítettem. Naná, hogy engem akar.
A kertben minden szerencsétlen bokor, fa és egyéb növény, ahogy az emberek és az állatok is, ha félnek, egész testében megremeg, ahogy az erőink egyre jobban kiteljesednek.
Hát, így elég hamar fel fogjuk hívni magunkra a figyelmet. Lecsukom a szemem, koncentrálok. Kinyitom. Füves tisztás a város szélén. De…, nem vagyunk egyedül.
Heh, neked minden áron közönség kell. Ereje meglebbenti ruházatomat. Oké, ideje lesz védekezni. Láthatatlan fal vesz körül, amit tiszta erőből alkottam. Mégis…, valahogy sikerül átjusson rajta. Hajam szétfújja a szél, amit gerjeszt.
Ez az…, gyere…, nézz csak a szemembe. Aztán egyszer csak széttárja a karjait, fejét az égre emeli. Változik a környezetünk. Egy újabb kietlen táj, most valahol magasan. Jól van, te is tudod, amit én. Na és?
Nekifeszülök erővel…, leesik a lábáról, de nem esik el. Sőt, nevetve, széttárt kezekkel a levegőben, körülötte levelek, fű, földcsomók.
Láthatatlan kézzel nyúlok felé, segítségül hívva a testemben tomboló új erőt. Arrébb röpítem, háta sziklatömbnek csapódik, egy pillanatra talán a levegő is benne szakad.
De még mindig nem változik át…, addig jó nekem, amíg csak a szemei feketék.
Nézem őt, erősen koncentrálok. Alattam megmozdul a talaj. A nyavalya törje ki…, itt ártatlanok is vannak!
Nevetni kezd. Áh, de jó…, szóval pont az kell neked, ártatlan vér? Abból nem eszel.
Kietlen, garantáltam embermentes helyszín kell.
A… folyó…, igen, az pont jó lesz.
Ismét becsukott szemmel koncentrálok, és igyekszem nem agyalni közben. Mondjuk azon, hogy igazából erre mióta is vagyok képes, meg hogy valaki mást utaztatni, aki nincs közvetlen kontaktusban a testemmel…
Erre ráérek később is, ugyebár. Testem immár egészen átjárja az az energia, amiről még csak halvány fogalmaim vannak.
Kinyitom a szemem. A készülő új híd, egy már elkészült szakaszán állunk, a magasan fenn a folyó felett. Hát, ezt elnéztem. Legközelebb majd jobban meghatározom a célt. Ha…
De már száguld is a fejem felé egy óriási vasbetonpillér. Felé hajítom, épp csak ki tudja ütni az útból. Már megint nevet. Vajon én is idegesítő vagyok mások szemében? Hmmm, igen, minden bizonnyal. Csak én nem ölök ártatlanokat, ugye.
Közelebb jön, egészen közel. Már amennyire a pajzsom engedi. Ujjai rásimulnak az erőtérre. Onnan néz fekete szemével szemeimbe.
- Ha nem dühítenél fel ennyire…, megtartanálak, különleges állatkának…, édes. – hangja betölti tudatomat. Kifelé a fejemből. Taszítok rajta egy akkorát, hogy egészen az építmény széléig imbolyog.
Újabb vasbeton elem száguld felém a levegőben. Tudatomat lassan kezdi teljesen beborítani új erőm. Egy másik embernyi hídelem segítségével lököm vissza felé. Valami leszakad a háta mögül a híd kész részéről, és azt vágja nekem.
Ehhh…, nem igaz már…, komolyan.
Széttépi az inget rajtam, agyamról időlegesen a hideg levegő feltépi a ködöt, amit új erőm lassan teljesen birtokba vett előlem.
Nicsak! Hát te itt? De jó…, még te is?...
- Tetszik a műsor? – vetem oda félvállról. Némiképp magam számára is rejtély, hogy milyen hangsúllyal.
Heh…, unom már azt hiszem. Igazán…
- Jah… nagyon érdekes. – Vigyorog felém.
Nagyon szívesen bájcsevegnék…, éppenséggel lenne miről, szerintem. De hát, sem a hely, sem az időpont nem alkalmas, jelenleg. A fajzat nekünk rohan, pajzsomon azonban ezúttal nem jut át.
Remek, sikerült feldühíteni. Köszönöm a segítséget…, heh.
Hátrébb lép, tehetetlen dühében üvölteni kezd.
Mi a fene… Vállam fölött hátra nézek, vállrándítás csupán a válasz. Jaj, de jó nekünk, tényleg.
A híd vasszerkezetéből elszabadul néhány elem, fejünk felett repülnek el. A félig kész szerkezet frissen megkötött betonja olvadni kezd, a kreatúra bőre felszakad. Alatta…, fekete, ahogy a szemei is.
Démon…, hát ez igazán…
Tűz lángjai csapnak fel a lény teste körül. Hatalmas szárnyak csapódnak arcomba. Félre lépek, tűz immár fehér, fél szemmel ránézek, vigyorog. Na, igen, erre élénken emlékszem. Mosolyodnék el én is. Amire persze nem hagy időt, a most már ereje teljében lévő szörnyeteg.
Hümmm, szörnyeteg. Ideje lenne nagyon véget vetni ennek. Látom, ahogy kezében megjelenik a tegnap este is használt kard.
Tudatomra újra leszáll a köd, az erő magának követeli agyam jelentős részét.
Újra felénk jön. Tekintetem rávetem, belenyomnám a betonba matricának, ha ember lenne.
Alattunk újabb hídelemek zuhannak a vízbe nagy robajjal.
Szétnyílik a híd azon része, amin állunk, de még mielőtt beleeshetnék a betondarabok közé a folyóba, vagy eszembe jutna, hogy tudok ez ellen tenni, egy kéz ragadja meg a derekamat, és még épp biztonságosnak mondható részre tesz le.
A csatában a helyem időlegesen átveszi. A híd, még függőben lévő két részét hatalmas láncok tartják. Láncok! Ez az!
A szerkezetből kiszabadított beton elemek repülnek felénk. Nem egy, nem kettő…, sok, túlságosan is sok. Kéz lendül a levegőben, erősen koncentrálva igyekszem eltéríteni irányunkból őket. Egynek mégis sikerül becsapódnia a hátunk mögött az oszlopba.
Remek, mintha nem imbolygott volna amúgy is az egész szerkezet. Most aztán…
A híd még nem egészen ért össze…, levegőben lógó része elkezd a víz felé csúszni.
Esek én is vele együtt. Fejemnek egy kósza kődarab ütődik
Valószínűleg csillagokat látnék, ha nem lenne belőlük amúgy is rengeteg az égen. Négykézláb, kissé támolyogva érek partot, a hídtól jó pár méternyire.
Összeszedem minden erőmet, összpontosítok, a szédülés máris elmúlt. Ez is egy hasznos képesség, igen. Megérkezik a vízből Cassiel is. Ha lehet még bosszúsabb, mint én. Hát, nehéz lehet a vereség, pont neked, elhiszem.
De, ez akkor se a mosolygásra vagy szemtelenségre alkalmas idő. Nahhhh, ezt el sem hiszem…, ezt tényleg én gondoltam?... Jesszuska, mi van velem.
Háta mögé kerülök, az egyik szárnya elég komolyan megsérült. Végighúzom rajta a tenyeremet, egy-két pillanat, és már ismét a régi.
Ellépek tőle, nézem a vizet. Meglépett, de még nincs messze. Érzem.
- Hát ezt most megcsináltam. – hallom a szitkozódást valahol mögöttem.
Hmm, igen, mondhatjuk. De, elfelejtesz egy fontos dolgot.
Beszorított szemekkel koncentrálok. Még ő sem szabadult ki az erős sodrásból, csak jóval lejjebb vitte a víz, mint minket.
Megfordulok, ránézek. Ő is érzi, látom az arcán. Szárnyai azonban még vizesek, így használhatatlanok.
Nah, íme a feladat. Hogy si csináltam azt az előbb? Harmadszorra remélhetőleg jobban be tudom tájolni acélt.
Engedem, hogy agyamon úrrá legyen az erő köde, a mögül nézek fel rá. Felhúzott szemöldökkel reagál.
Lecsukódik a szemem, majd újfent kinyílik. A folyó egy lentebbi, szélesebb szakaszán vagyunk. Néhány lépéssel tőlünk pedig…
Agyam teljesen fékevesztett vadállattá változtatja az ismeretlen, belőlem feltörő energia. Láttán kavarogni kezd minden körülöttünk, és ha nem lenne ennyire elborulva az agyam, most valószínűleg hálát rebegnék érte, hogy még mindig lakatlan területen vagyunk.
Kard jelenik meg a látómezőmben, majd szárnyak suhannak el. Taszítok a lényen egy óriásit, teste a levegőben repül, pörög. Másik kezével kap utána, leteríti a földre, végre, a vicsorgó állatként tomboló rémet.
Kardja vet véget a történetnek. Illetve az ő történetének. A lény fekete füstként tűnik el a szemünk elöl, a kard pengéjén időlegesen hagyva egy fekete foltot, a vérét.
- Na végre! – szakad ki belőlem. Megfordul, a kard a kezéből már eltűnt.
Nevethetnékem lesz. – Nagyon szívesen, ezúttal is. De ilyet azért nem vállalnék legközelebb. – sok ez egy magamfajta halandónak. Gondolom hozzá. Erre ő is nevetni kezd. Hogy egészen pontosan min, arra inkább nem kérdezek rá.
Az egyik probléma megoldva. Azonban az erő, aminek segítségével ezt sikerült véghezvinni, még mindig ott tombol bennem.
Tegnap este is csak…, nos, az igazán emlékezetes volt, ahogy le tudtam csillapodni.
Megrázza a fejét. Hehe…, nem is kell a gondolataimban olvasson, anélkül is tudja mi jár a fejemben. Vicces.
Odalépek elé, tépett, szanaszét szaggatott ingem, nekifeszül vizes kabátjának. Vörös szemei belemélyednek az én tekintetembe.
Szél kavarodik körülöttünk. Tapsot hallok… a fejünk fölül.
- Csakhogy sikerült. Már azt hittem nem fog menni. – szőke tincseit kavarja a szél, amit szárnyai suhogása okoz.
Elég, elég, elég! Túlfeszítik a húrt!
Erőm, ha tudnám se biztos, hogy megfékezném, taszítok rajta egy jókorát, szárnyai is csak kis késéssel tudják ellensúlyozni a dolgot.
Arca beúszik szemem elé. Kék szemei, egy embert biztosan elbűvölnének. Szárnyai suhogása…, legalább megszárítják a még rajtam lévő ruhadarabokat. Érzem benne az erőt, igen.
Mégis…, valami mást is… Szája enyhén résre nyílik, nyelve végigszántja alsó ajkát. Tekintete nem ereszti az enyémet. Egyik keze fellendül, tenyerem állítja meg. Súrolja hajam, nyakam vállamat.
A rossebbe! Na, ne már!
Hátralépek, pajzsom láthatatlan erőként feszül közöttünk. Hallom valahonnan hátulról Cassiel nevetését.
- Szóval igazam volt. – veti oda mosolygássá enyhítve a vigyort.
- Nem tudsz te semmit! – sziszegi válaszképpen.
- Nos, de ha jól veszem észre, te mindent tudsz, és nem átallasz visszaélni vele, amikor csak teheted. Kicsinyes dolog…, nem gondolod. Mondanod nem kell…, látszik a szemedben, minek tartasz engem. A birtokodba jutott információ pedig, szerinted nyílván csak alátámasztja ezt. – szólok be, még mielőtt értelmetlen vitába bonyolódnánk, amiből ráadásul nem is derülne ki semmi.
- Te…, neked nem lenne szabad létezned sem! – na, nyílván feldühítettem. Remek, úgy látszik a természetfeletti lényeknél is nagyon értek én ehhez.
- De, most már legalább tudjuk, egy akkora erővel rendelkező angyalt nem szabad olyan büntetéssel súlytanunk, amilyet apád kapott. – aztán, elnémul. Tudja, hogy elszólta magát. Nahát, ha felbosszantod, egy angyallal is ez történik, eljár a szája. De jó! Kár, hogy ez rajtam ezúttal jottányit se segített.
Viszont Cassiel láthatólag kapott az információn, látszik rajta…, mintha leesett volna neki valami.
- Az nem lehet, hogy ő… - szalad ki a száján hirtelen.
Elfordulnak tőlem, halkítanak hangjukon, azt a nyelvet hallom, amit a papíron is, amit tegnap láttam.
Oltári…, hát itt mindenki tud valamit, amit én nem?!
Telnek a percek, és ezek csak beszélnek és beszélnek. Ha tudnám, hogy bármit is elérek vele, akkor most szétcsapnék köztük…, komolyan.
Aztán egyszer csak vége szakad az eszme cserének. A szőkeség, mindent elsöprő lenéző tekintettel jutalmaz, majd szó nélkül távozik.
Hát, ez igazán…, és még csak ne legyek dühös se?
Nem szól semmit. Semmit! Oké, elérted, vagy elértétek közösen, dühös vagyok. Látom az arcában, a tekintetében, hogy…, valami történni fog velem. Valamit eldöntöttek a hátam mögött…
2008.10.19 16:34
Cassiel:
Már megint hogy jutottam idáig...? Belegondolni sem akarok. Nem, mert ha elkezdenék gondolkodni a sok észérv úgyis visszatántorítana. Pedig már nagyon messze érzem magam attól a határtól ahonnan még vissza lehet sasszézni ha meggondolnám magam. Neem..mostmár nem.
Egyetlen érintés nélkül szabadít meg a kabáttól és az ingtől egyszerre. Még mindig érzem azt a furcsa erőt benne.. ami minden idegszálamat borzolja, és ha hozzáérek..olyan furcsa érzés fog el. Sosem tapasztaltam még hasonlót..és ami az egészben a legviccesebb hogy azt hittem én már mindent láttam. Hát ezekszerint mégsem.
Tartogat még ez a világ olyan meglepetéseket, amiken még egy magamfajta is csodálkozik? Hát.. ki tudja... talán igen.
Egymásnak feszül meztelen mellkasunk, én pedig nyögve húzom el ajkaimat a nyakától. Reccsenéssel kettéreped előttem a falon egy képkeret.
Kíváncsian emelem rá a tekintetemet, de egyáltalán nem érdekli, vadul veti magát az ajkaimra. Kezei a szárnyaimat simogatják, megborzongok ahogy érzem az erejét végigfutni a puha tollakon. Épp csak átsuhan az agyamon a gondolat hogy útban lesznek, már el is tűntek. Nem tudom hogy ezt most a saját erőm csinálta, vagy az övé, mindenesetre nem is zavar.
Erőteljes lökéssel dönt le a szőnyegre. Szinte a bőrömön érzem a belőle áradó erőt, ami a kelleténél mégjobban felizgat... így aztán nem is érdekel nagyon honnan származik. Óvatosnak kéne lennem... hiszen nem tudom miféle...de a józan eszemet már rég elhagytam valahol. Remélem postafordultával majd utánamküldi valaki.
Vörös szemeim őt figyelik... látom tükröződni saját arcomat lila szemeiben.
Fölém hajol.. a hajamra tenyerelve támaszkodik meg, hogy ne tudjam felemelni a fejem... aztán elégedetten mordulva ereszti fogait a bőrömbe. Ahhhrmm...
Direkt igerel engem... biztosan kíváncsi meddig bírom még... pedig általában türelmes vagyok...de most...ahhh...
Felsóhajtok ahogy ajkai a mellbimbómat cirógatják. Átölelem a derekát, végigsimítok a fenekén a nadrágon keresztül. Na igen..az még akadályoz.
Könnyedén átfodulok vele, egy pillanatra sem szakítva el az ajkaimat tőle. Kezemet végighúzom a nadrágja fölött a levegőben.. az anyag engedelmesen hasad el az érintésemre. Halk reccsenés csupán..ami hallatszik, én pedig kihasználom az alkalmat hogy az ajkaimmal is megkóstoljam a feleszabaduló területeket.
Mély nyögés hagyja el az ajkait amikor elérek az ágyékához. Mmm..itt is milyen finom a bőr...
Rettenetesen tetszik ez a hang amit kiad, nem is állom meg hogy ne vigyorogjak rajta.
Csak egy pillanatra álltam meg, de ő máris kihasználja az alkalmat. Kezei a vállamba markolnak...felemelkedik hozzám..és ajkai máris lecsapnak a számra. Vadul viszonzom a csókot, hagyom hogy minden pórusomat átjárja az ereje..nem rekesztem ki.. magamba engedem.
A hajába markolok, fekete tincsei selyemként siklanak az ujjaim között... a következő pillanatban erőteljesen meglök és megint a padlón fekve találom magam.
Egészen új ez a szenvedély amivel nekemesik.. olyan kétségbeesetten vad és erőteljes hogy alig tudom visszafogni magam. Imádom ezt... a gyengédség sosem volt az én asztalom. De hogyan is lehetne, ha szinte minden élőlény kileheli a lelkét a közelemben.
Ereje bizsergeti a bőrömet..kívül-belül.. én pedig hangosan felnyögök ahogy megérzem ajkait a férfiasságomon. Jesszusom..ezt nem lehet kibírni.
Direkt csinálja... tudom..de akkoris....ahhmm...
Teljesen az őrületbe kerget ezzel, olyannyira hogy szerintem semmi értelmeset nem bírnék kinyögni jelenleg. Annyira feltolult bennem a szenvedély... és ereje még csak rátesz még egy lapáttal... üvölteni tudnék annyira élvezem.
Morogva húzom magamhoz.. mintha csak egy tál finomság volna..amiből még többet akarok. Hangosan felnyögök ahogy megérzem magamban...áramütésként ér az ereje..mégis, a kéjes érzés ami szétárad bennem..mindent felülmúl.
Magam sem értem mi lehet ez...de gondolkozni azt aztán nem nagyon tudok jelenleg. Nyögve kapok levegőért ahogy megmozdul, körmeim a hátába mélyednek.
Kicsit vissza akarja fogni magát... de azt aztán nem hagyom.. erőteljes mozdulattal lököm neki a csípőmet, ő pedig felmordul.
Lihegve, hangos kiáltással jutunk el a csúcsra mindketten. Még sosem éreztem ilyet.. hihetetlen.
Rámzuhan, arcát a hajamba temeti, lehelletét érzem a fülemen.. meg is nyalja. Megborzongok.
Legördül rólam, de nem húzódik el, itt van mellettem, de csak teste melegét érzem az erejét sehol. Mi a fene lehetett ez?
Látom az arcán azt értetlen kifejezést..bizonyára éppen azon gondolkozik amin én. Csodálkozva bámulom a kezeimet, amik halványan derengenek a sötétben.
Hirtelen jeges szellőként csap meg egy másik erő... de nem az övé. A francba!
Úgy pattanok fel mint akibe bogár csípett. Felkapom a kabátomat, magamra kanyarítom, két gombot összeillesztek rajta, hogy azért takarjon is valamit, azzal kisisetek a kertbe.
Gabriel...
Az angyal a kertben áll, egy fának támaszkodva, fehér ruhájába belekap a szél és meglengeti az alját. Göndör.. szőke tincsei úgy omlanak a vállaira mintha éppen most jött volna a fodrásztól. Kifogástalan.
Más erre bizonyára azt mondaná hogy angyalian szép...de ez a dühös arckifejezés kicsit rontja az összképet. Ettől csupán bizarrnak tűnik.
-Mit akarsz? -vetem oda neki közömbösen. Látom hogy megrándul az arca ahogy a szél meglebbenti rajtam a kabátot és kilátszanak alóla a meztelen combjaim.
-Ezúttal túl messzire mentél. - morogja halkan.
-Nem látom okát hogy beleszólj valamibe amihez semmi közöd.
-Te is tudod hogy van.
Ellép a fától, és elindul felém. A szél hátulról fúj éppen.. belekap a hajamba és felé repíti a tincseket. A fű lekonyul körülöttem és lassan szárad el, de ahogy lassan közeledik újra kivirágzik minden kis gizgaz.
-Ez nem a te hatásköröd.
-De, az enyém. Nekem kell figyelnem mit csinál a többi angyal.
-Nekem te nem parancsolsz. Csak közvetítő vagy, ne feledd el... nem az isten maga. - vicsorgok rá.
Felvesz a földről egy virágot ami elhervadt és végigsimít a szirmaim az ujjaival, mire az újból életre kel és kibonja a szirmait, ezúttal sokkal szebben mint azelőtt.
-Nem szeretem ha a dolgok elkanászodnak a közelemben. És te is tudod hogy amit teszel már régen túllép minden határt. Ha megtehetem hogy megváltoztathatok valamit, akkor meg is fogom tenni.
Dühösen mordulok rá, szárnyaim újból megjelennek, erőm szele megkavarja a levegőt és kifújja a kezéből a virágot.
-Na akarj mindent tökéletessé tenni. A világ a maga tökéletlenségeivel együtt teljes. - vetem oda neki, azzal felveszem a földről a virágot és szétmozsolom. A fogát csikorgatja.
-Ne akarj kioktatni! -ordít rám.
-Te tudsz valamit amit én nem. Mi a baj vele? - bökök a ház felé.
Rándul egyet az arca. Ahha..szóval rátapintottam a lényegre.
-Nem árulod el? Jólvan. De nehidd hogy ennyivel el van intézve.
-Azt akarod hogy javasoljam a Tanácsnak hogy kössön meg téged?
-A Tanács nem dönthet a sorsom felől..ezt te is nagyon jól tudod. - vigyorgok rá. -Ne akarj megrémíteni.
Újabb dühös vicsor.
-Ezt még megbánod!
-Mi az, ami dühít? - nézek rá kíváncsian. - Csak nem féltékeny vagy?
-Te megőrültél.
-Lehet. De ha én őrült vagyok... akkor te mi vagy?
Rámnéz, tekintete jeges, mint egy jégvihar.
-Csinálj amit akarsz. - veti oda nekem félvállról. - De csakhogy tudd.. mindent meg fogok tenni hogy megkapd amit érdemelsz.
-Már megkaptam. - villantom rá vörös szemeimet. - Szerinted tud ennél jobbat kitalálni akárki is? - hajtom félre a fejem kérdőn.
Megfordul, kitárja a szárnyait hogy elrepüljön, majd még egyszer visszafordul.
-Jah egyébként...azért jöttem hogy szóljak: a Tanács hivat.
-Köszönöm. - vigyorodom el mézes-mázosan. -Igazán kedves tőled.
Dühösen fordul el, és emelkedik a levegőbe, én pedig elégedetten vigyorogva figyelem ahogy távozik.
Mit akarhat tőlem a Tanács?
Hát, meg kell tudnom mindenképpen. És talán az engem érdeklő kérdések valamelyikére is választ kapok ha belevetem magam a Tanács feljegyzéseibe. Valamit valamiért.
Kitárom a szárnyaimat és a levegőbe emelkedek. A hűvös levegő kitisztítja kicsit a fejemet...és elönt a düh ha arra gondolok hogy.... te jó isten...
2008.10.19 16:33
Cassiel (2.rész):
Pár percbe telik csupán és meg is érkezem a Tanács Palotájához, de előtte elmegyek és felveszek valamit.
Egy hosszú lépcsősoron sétálok fel az emeletre, ahol a hatalmas terem van amiben üléseznek. Mikor belépek az ajtón minden szem rám szegeződik, két apró termetú angyal aki az asztalok mellet ugrál, ijedten rezzen össze.
-Cassiel... örülök hogy eljöttél. - áll fel az asztalfőről egyikük.
-Térj a tárgyra Raphael, nem érek rá egész nap. - felelem kissé mogorván.
-Jól van. -bólint az udvariasan. Na nézd már..ez tudja hol a helye. -Egy aprócska problémánk volna csupán..amit minden bizonyára meg tudsz oldani.
-Azt hittem a tanács problémi nem rám tartznak. Miért nem küldötök egy mestert?
-Már küldtünk. Nem jött vissza. - szólal meg a mellette ülő.
-Seraph, úgy tudtam te remek harcos vagy. - nézek rá összevont szemöldökkel. - Talán meghátráltál?
Látom hogy ökölbe szorítja a kezét és már éppen mondana valamit, amikor egy másik az asztal túlsó végéről a szavába vág:
-Seraph jelenleg a védelmi parancsnokunk. Nem az ő feladata a démonokat hajkurászni. - egy dallamas, magas hang. A beszélő felé fordítom a fejem.
-Ariel..- szólalok meg halkan. -... az angyal aki uralja a természet erőit... pont te hiszed azt hogy ez a társaság nem tudná megvédeni magát? - nevetem el magam. - Miért kell a tanácsnak védelem ha magasrangú tagjai olyan erővel bírnak mint senki más az egész felső világban?
Látom hogy Seraph egy véleményen van velem, de mégsem szól semmit.
-Ez már így van mióta világ a világ. Nem te döntöd el. Nem is mi.
-Persze. - húzom el számat gúnyosan. - Szóval hajkurásszak démont? Véletlenül nem Gabriel javasolt engem erre a feladatra? - kérdezem érdeklődve.
-De, ő mondta hogy te biztosan nagyon szívesen segítesz.
-Milyen kedves tőle. - morgom az orrom alatt dühösen. Megint el akar foglalni. Hogy a fene enné meg. Ha a Tanács megkér valamire, csak akkor utasíthatom el, ha nem értek egyet vele, de egy démon elkapása..az nem olyan dolog amit megcáfolhatnék. Hiszen a démonoknak semmi helye a földön.
-Na és hol van ez a démon? - kérdezem fennhangon.
-Nem tudjuk.
-Hogyhogy nem tudjátok?
-Folyton változtatja a helyzetét... és az áldozatait és észrevétlenül szedi.. megpróbálva vámpírokra terelni a gyanút.
Vámpírokra? Akkor a tegnapi... te jó Isten!
-Hol látták legutóbb?
Felteszem a kérdést..de úgyis tudom a választ. Én is láttam. Hiszen megöltem. Azazhogy..csak azt gondoltam hogy megölöm. Amit akkor gonosz szellemnek tituláltam a démon lelke volt. Márpedig egy démont nem lehet megölni.. csak visszaűzni a pokolba. Magához hívta a vámpírokat, mert képes rá. A démonok szólíthatják őket ha akarják.
Akkor viszont azokat az embereket nem a vérük miatt ölte meg, hanem a lelkük miatt..csakhogy ezt nem vette észre senki. Könnyebb azt mondani hogy vámpír, mint észrevenni hogy démon.
A rohadt életbe!
Meg sem várom a választ.. már viharzok is ki az ajtón.
Látnom kell mégegyszer azt a helyet.
***
Nappal van... és mindenhol emberek..de szerencsére nem látnak engem. Viszont a helyszínt elözönlötték a rendőrök, így semmit sem találok ami nyomra vezetne.
A falnak dőlve figyelem ahogy dolgoznak. Nyüzsögnek mint a hangyák, gépeik villognak, jegyzetelnek, irogatnak, hangoskodnak. Nekem meg egyre csak a tegnap történtek járnak a fejemben. Hagytam hogy legyőzzön..nem hiszem el.. és még élveztem is. Nem vagyok normális!
Megrázom a fejem és próbálom felidézni a fejemben a démon arcát amikor belémélyesztem a kardot. Vigyorgott. Legalább mostmár tudom miért. Nem halt meg ennyitől..de remekül eljátszotta. És én még el sem hittem. Hogy a fenébe lehettem ilyen vak???
***
Az emberek egyik információs forrásában, amit ők sajtónak hívnak, sokat találok azokról a bizonyos halálesetekről. Tényleg nagyon összevissza történtek, és a körülmények is különbözőek. A tettes megpróbálta pénz utáni sóvárgásként feltüntetni hogy gazdag áldozatokat szedett, de a valóságban ennek semmi köze sem volt ahhoz. Csakis életerős, nem túl öreg embereket gyilkolt. Azoknak ugyanis finom a lelke.
Vajon ha én lennék a démon mit tennék? Biztosan nagyon dühös lennék mert megpróbáltak megölni. Igen..nagyon dühös. És megpróbálnám elkapni azt aki ezt tette.
Oh, basszus...
Levetem magam a magas házról ahol eddig ácsorogtam a tetőn. Már tudom hova tart.. és most hogy a nap is lemenőben van.. csak még erősebb.
2008.10.19 16:32
Cassiel (3. rész):
Szárnyaimat hátrahúzva fékezek le a kert fölött. A fa leveleit meglebbenti az erőm, elengánsan ugrok le a fűbe.
Nem úgy néz ki mintha otthon lenne. De akkor hova a fenébe mehetett?
Honnan a fenéből kellene nekem azt tudom? Hiszen nem ismerem.
Viszont megpróbálhatom megkeresni az ereje alapján. Ilyen hatalmas erővel kevesen mászkálnak ebben a városban. Behunyom a szemeim és megjelenítem magamban a város térképét. Mindenhol apró fehéres pöttyök jelzik ahol az emberek jönnek-mennek. Tele van velük a város. Erősen koncentrálva élesítem a képet..és akkor meglátom. Egy vörös és egy fekete pötty a sok között.
Felpattanak a szemeim.
A hídnál.
***
Még sosem repültem ilyen gyorsan. Talán aggódon miatta? Hehe, ez vicces. Csak igazán érdekel mit csinálnak azok ketten azon a félkész hídon.
Már messziről látom a folyót, és a félig kész hidat. Erőteljes szárnycsapássokkal kormányzom magam a száguldó víz fölé.
A híd szerkezete néhány helyen elég hiányos, kilóg a vassszerkezett tartóemele több helyen, és a két vége sem ér össze. Amit én látok az csak az energiák párbaja, és hogy embernyi vasbeton darabok repkednek a levegőben. Az egyik éppen felém tart, gyorsan kikerülöm. Még hallom hogy hatalmas csobbanással merül a vízbe.
A démon még emberi alakban van, de ide érzem a belőle áradó erőt. Szeretném minél előbb befejezni a dolgot, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok mit kezd vele. Amíg nem veszi fel az eredeti alakját simán legyőzheti, hiszen így az ereje felét sem tudja kihasználni..de ha átváltozik...
Látom hogy kiszúrt engem, mert felém pillant. Mellkasán szétnyílik a tépett ing. Leszállok mögé az aszfaltra.
-Tetszik a műsor, - kérdezi, nem tudom megállapjtani hogy gyúnyosan vagy dühből, de nem is érdekel.
-Jah.. nagyon érdekes. - jegyzem meg vigyorogva.
A démon megindul felénk, de egy falnak ütközik a levegőben. Ujjai karmolják a semmit, ő pedig kitartja a kezét, és eltolja.
Megremeg a híd, a láncok amik tartják a betont csörömpölni kezdenek. A több kilométer hosszú vasbeton tömb ingani kezd. A démon üvölt egyet. Ajajj..most fog átváltozni azt hiszem.
Hátrafordul felém.. én pedig megrántom a vállam. A vasszerkezetből darabok szakadnak le, és úgy repkednek a levegőben, mintha tollpihék lennének..megolvad az aszfalt a lény körül.
Premier plánban láthatjuk hogy lehasad róla a bőr..és fekete bőre előtűnik az emberi álca mögül. Tűzkör csap fel én pedig elé lépek, mire a tűz a vörösből fehérré változik. Ezek a lángok már nem égetnek. Látom hogy kissé csodálkozva süllyeszti az ujjait a lángokba. Igen..ezek ugyanazok a fehér lángok... - vigyorodok el.
A láncok egyre félelmetesebben recsegnek. A démon megindul felénk. Egy intésre megjenelik a kezemben a kard. Az erő eltönti a testem.. halványan feldereng. Eu most ugyanaz mint tegnap éjjel.. de nem a saját erőm.. akkor viszont...
Ellököm a démont egy suhintással, ő azonban felénk kap. Nem engem pécézett ki magának hanem őt, és láthatóan nagyon bassza a csőrét hogy én megjelentem itt.
Annyi baj legyen.. ha elveszti a fejét könnyebb lesz megölni.
Nekünkugrik újból, ő pedig egy rúgással földre küldi. Épp csak felé néz, és már horpad is be a beton olyan erővel nyomja akarattal a földbe. Szinte belepréseli. A vasszerekezet recsegve reped meg.. betondarabok zuhannak a vízbe.
Lassan alattunk is megnyílik a föld, és én még időben ölelem át a derekát, így tartva a levegőben. Már csak egy lehellet tartja az egész építményt.
A démon ereje felénk száll a levegőben, akkora örvényt kavar hogy alig bírom magam a levegőben tartani, de azért sikerül. Kardot tartó kezem felé lendül, de elkapja, és megragadja. Úgy taszít el magától mintha egy rongybaba lennék....de lefékezem az esést... vagy nem is én?
A híd még egyik ép részén állunk..bár itt is nagyon ingatag a talaj. A lánc hirtelen felcsavarodik mellettem és mint egy kígyó indul meg felé. Okos.. mozgásképtenné kell tenni.. csakhogy nem biztos hogy ez...menni fog...
A betondarabok felénk repülnek, felemelt kézzel próbálom meg őket megálljtani a levegőben..de egyszerre nem tudom az összeset.. túl sok van. Érzem hogy besegít nekem... ám egy hatalmas vasbeton ígyis becsapódik melletünk a hídba. Lassan omlik össze az egész, ő pedig csúszni kezd lefelé ahogy a híd közepe dőlni kezd a víz felé. Felé nyújtom a kezem..de nem érem el. Utána vetem magam, ám ekkor valami a hátamnak ütődik. Még egy kődarab. A hatalmas súlytól nem tudom kinyitni a szárnyaimat. Fenébe!
A vízbe csapódunk.
***
Valahogy sikerül nagy nehezen kievickélnünk a partra, mert a vizes szárnyaimmal ugyebár nem tudok repülni, úszni meg még nehezebb velük.
Egy pillanatra mikor a víz alatt voltunk átfutott az agyamon hogy ilyen nincs..ez csak egy rossz álom.. engem még senki sem győzött le... de aztán rögtön kiment a fejemből a dolog.
Csurom vizesen rázom meg magam. Éjszaka a parton senki sincsen....csak néhány lámpa ég a túlsó parton...valahol nagyon messze egy kikötőnél.
Hát ez elszökött.
Csavarni tudnám a hajamból a vizet... de ő se néz ki jobban. Hát ezt most megcsináltam. -sóhatok bosszúsan. Mi jöhet még vajon?
2008.10.09 22:15
Julien:
A vámpírok likvidálására is igénybevett energia még mindig buzog bennem. Mintha csak megnőtt volna attól, hogy ehhez az erőhöz fordultam. Ez pedig már egészen biztosan azt kell jelentse, hogy nem származhat tőle sem. Ahhoz túl hosszú idő telt el azóta, hogy erejéből egy kicsit kölcsönvettem. Meg egyébként is, azt ő is észrevenné, ha az ő energiáját használnám. Na és…, érzem, hogy ez…, belőlem jön. Ismeretlen erő, de akkor is belőlem. Nem is tudom, hogy dühöt vagy megrémültséget érzek.
Ahogy elvágta a karddal a vámpír torkát ráfröccsent egy csík vér, ami most úgy tűnik el onnan, ahogy a vámpír is…, mintha ott se lett volna.
Nézem őt, a kardot a kezében.
- Azon gondolkodom mivel lehet téged kifárasztani, de nagyon úgy tűnik hogy mentálisan semmivel. – mondja nekem fürkésző tekintetét rám függesztve.
Remek, ezek szerint neki is olyan dolgok járnak az agyában, mint nekem. Miért érzek csalódottságot? Mit zavar az engem, ha ezután még annyira se leszek ember, mint voltam? Eddig se volt éppen sok közöm hozzájuk.
Bizonytalanul megvonom a vállam. Nem hiszem, hogy lelkizünk kéne, a gondolataim csak az enyémek.
Érzem, hogy nem voltam valami hiteles, de nem feszegeti tovább a dolgot, én pedig csak hálás vagyok ezért.
Tekintetem a kardra vándorol. Egy kezes, hosszú és hihetetlenül éles. Engedi, hogy erővel vegyem ki a kezéből. Közelebb tartom szememhez a mintákat nézem a markolaton, majd felé fordítom, élével. Egyetlen ujjal ér csupán hozzá a fegyver máris részecskéire esik szét. A saját fegyverével nem mennék semmire, ezek szerint. Heh, na nem mintha szándékomban állt volna, vagy állna, bármi ilyesmi. Végre valaki, akinek különcségem érdekes, és nem tűnök szörnyszülöttnek. Dehogyis akarnám bántani. Nah, jó, legalábbis ilyen módon nem. A másik lehetőség továbbra is érdeklődéssel tölt el, hiszen úgyis begyógyulnak azonnal a sebei.
- Azon kevesek közé tartozom, akiket nem lehet a saját fegyverükkel megölni. – mosolyog rám hozzá.
Tiszteletben tartja a gondolataim elzártságát. Milyen jó nekem. Heh, vagy neki, mert nem hallotta őket.
- Életben van valaki a házban? – néz abba az irányba, amerről jöttem.
Hmm, tényleg érdekel?
- Egy nő, igen.
- Rendben, ennyi elég. – feleli.
Nahát, tényleg érdekli! Elképesztő. Villantom rá, lila szemeimet.
- Mi van? Feltámasztani valakit, még nekem sem áll hatalmamban. – értetlenkedik kicsit rajtam. Nem kéne most újra elszabaduljanak ezek a dolgok. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a feléledő erőt képes vagyok kordában tartani.
- Hát, ez kiábrándító. – még mosolyra is futja hozzá belőlem.
Heh…, tényleg az előbb… miatta aggódnék? Mint, amikor az emberek között vagyok, hogy nehogy akár véletlenül is, kárt tegyek valakiben. Igazán vicces.
Visszavisz, letesz házam kertjében. Az egyik faág eltéphetetlen szövetséget szeretne kötni vele, legalábbis haját nem akarja ereszteni.
Jobb kedvre derít, ahogy figyelem, hogyan szeretne megszabadulni tőle.
Amint befejezte, rám néz, s elkomorul az arca. Azt hiszed, köszönetnyilvánítást várok, ugye?
Mondania sem kell, a gondolatait se kell hozzá látnom, egyszerűen annyira kifejező ez az arc, amit vág, hogy ha akarná se tagadhatná le. Nekem legalábbis biztosan nem.
- Nagyon szívesen. – mondom neki nevetve.
- Tudod, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám bukott vagy. – morfondírozik hangosan.
Heh…, bukott…, mármint angyal? Elindulok az ajtó felé, a kulcs már a kezemben.
- Na és miből gondolod? – értetlenkedem. Kinyílik az ajtó, nekidőlök, visszafordulok oda, ahol megállt.
- Elég volt annyi, amennyit láttam.
Hát ez sokat sejtetően hangzott. Pedig még nincs is vége a meglepetéseknek.
- Hát, nem hangzik valami jól. – húzódik a szám cinikus mosolyra.
- Miért a boszorkány igen? – na, igen…, húzom félre szám sarkát. Ez sem hízelgő, éppen.
- Bejössz? – lépek arrébb az ajtóból. A konyha felé veszem az irányt. Még szerencse, hogy mindig van itthon valami alkohol. Tudom, hogy semmi hatása nincs szervezetemre, de most akkor is jól esne.
Kiveszek egy üveget a hűtőből, majd poharat hozzá.
Megérkezett, itt van valahol a hátam mögött, érzem.
Kiemeli a félig már megtöltött poharat a kezemből, leteszi a pultra, maga felé fordít.
Na, most mi lesz? Mégis hálálkodni szeretnél? Heh.
Felemeli egyik kezét, homlokomhoz érinti. Mégsem a gondolataimra kíváncsi, csak az újdonság varázsa, ami megkísérti.
Oké, ennyi elég volt, nem kell annyira kíváncsinak lenni. Megragadom a csuklóját. Értetlenül néz rám. Nyílván azt találgatja milyen érzelem mozgat éppen.
Szám érinti ajkait, de nem feszítem szét nyelvemmel, hogy beljebb juthassak. Nem csókolni akarom most.
Vibráló erő száguld keresztül rajtam. Ilyet akkor szoktam csinálni, ha másképp nem tudok távol tartani valakit magamtól. Csak ez most sokkal erősebb.
Elég már ebből! A halál angyalát nem kell félteni, ő nem ember.
Ujjai a hajamba kúsznak. Még egy felület, ahol a két erő találkozhat. Tudtam, hogy ez lesz…, nem tudom kontrolálni, és most abszolút nem segít, hogy hozzám is ért.
Nekitaszít a konyhapultnak. Az edények beleremegnek, csörömpölve tiltakoznak, a függöny meglebeg.
Nyakamhoz hajol, nyelvével cirógatja nyakam, aztán egyszer csak belemélyeszti fogait.
A függöny leszakad a karnisról.
Ggggrrr…
- Ezt most direkt csinálod? – vonja el magát nyakamtól, felvont szemöldökkel figyeli arcomat.
Majd bevallom, hogy nem, mi… szerinted. Kiszabadul egy újabb löket energia belőlem. Érzem, hogy teste imbolyog, de nem szakad el ajkaimtól, akkor sem.
2008.10.09 22:13
Julien: (2.)
Le kell valahogy higgadnom, különben nem marad a házból semmi sem.
Nah, de legalább már nem érte próbálok aggódni…, több irányú fejlődésre is képes vagyok! Milyen remek!
Kezem szárnyainak tollai közé siklik, behunyom a szemem.
Legközelebbi felpislantáskor a nappaliban állunk mindketten. Háh, szóval mással is működik, nem csak egyedül vagyok képes erre.
Az asztalon vegyes gyümölcstál, megrakodva mindenféle friss gyümölccsel. Jár ide egy házvezetőnő, aki felfigyelt gyalázatosan kevés étel, viszont nagymennyiségű alkohol fogyására. Mióta rájött, hogy nem vagyok jóevő, mindig hagy elöl valamit, hátha kedvet kapok hozzá valamikor a nap folyamán.
- Az angyalok esznek valamit? – nézek rá vigyorogva.
- Ezt úgy kérdezed, mintha azt hinnéd a felhőben sok a protein és meg lehet enni. – vigyorog rám ugyanúgy, ahogy én.
Felveszi a kesztyűt…, ez tetszik.
- Szóval igen.
Kár, hogy közben meggondoltam magam, és mégse akarok enni semmit. Talán a marcipán megvan még a szekrényben, majd később megnézem.
A nagy tér előnyei…, kinyújtja szárnyait, mintha csak a reggeli nyújtózkodást pótolná most be.
Körém zárulnak a tollak, gombjaim leszabadulnak az ingről.
- Spéci kis kényszerzubbony. – hergelem. Még mindig csak átsuhanó sötétség jelenik meg tekintetében.
Helyes. Ne is kapd fel most a kesztyűt…, nem tudom, mi a fene történne.
- Ahogy vesszük. – feleli halkan csak. Felsőtestem meztelen, mintha két perccel ezelőtt még ing lett volna rajtam pedig.
Félig csukott szemmel jártatja ajkait vállamon, szemeim elé pont füle és nyaka úszik be. Mmmm…, ez az illat…, nagyon tetszik. Az éjszakai virágok bódítóak.
Bőre pedig az emberénél puhább, és teljesen szőrszálmentes. Heh…, éppenséggel én se dicsekedhetek, oroszlánszőrzettel sehol se. De ő… finomabb. Mutatóujjam szétpattintja mellkasán a felsőt. Egyszerre a kabát és az ing is lekerül róla, nekem pedig újra felszikráznak energiáim, ahogy meztelen mellkasom az övéhez ér. Megremeg a falon a festmény. Kettéhasad az üveg a felületén, de nem esik ki a keretéből.
Csillogó vérszínű szemei furcsán néznek rám.
Ajkai épp felsőtestem valamelyik részétől szakadhattak el, nedvességtől ragyognak a félhomályos szobában.
Nyelvem hegyét végighúzom rajtuk, majd hevesen követelem a bejutást. Ujjaim hátán a szárnyakat simogatják.
Néhány pillanattal később azok elhalványulnak, majd teljesen eltűnnek.
Rrrrr…., mondd, hogy nem én voltam…, utálnám, ha mégis így van… Fogalmazódik meg bennem a gondolat.
De, akárhogy is, ha már így alakult… Belekapaszkodok a nadrágja hátsó zsebeibe. Meghúzom lefelé… ledöntöm a szőnyegre.
Már megint az a furcsán csillogó tekintet, amivel néz. Meg ez a tomboló idegen energia bennem…, miért csak akkor csitul némileg, amikor hozzáérek…
Ahhh, fene…, kit érdekel…, itt van tálcán nyújtva a lehetőség…, nem is én lennék, ha kihasználatlanul hagynám.
Fölé térdelek, egyik kézzel hajára tenyerelek, apró harapásokkal eresztem bőrébe fogaimat…, alsó ajka, állának vonala, nyaka, kulcscsont…
Sóhaj hagyja el ajkát, mikor megérzi nyelvem egyik, majd másik mellbimbóján. Félkarral öleli át derekamat és simítja meg ruhán keresztül fenekemet… hahhhh…
Szinte beleprésel teste a szőnyegbe, közben alig van levegőm már, el nem ereszti ajkaimat. Keze már hasamon jár.
Recsegő hangot hallok, aztán a nadrág anyaga helyett ujjait, tenyerét, nyelvét…
- Ahhhhrrr…- szalad ki a számon hangosan, amikor megérzem nyelvét és fogait ágyékomon.
Mintha megállt volna egy pillanatra, biztos vigyorog… Rajtam! Na, azt már nem… Ahuhhhh…
Vállaiba kapaszkodva húzom fel magamhoz, nyelveink vad csatában találkoznak. Átvetem lábaimat derekán, úgy változtatok helyzetemen, nyomom vissza a szőnyegre. Combjai közé jutok, tenyerem, ujjaim finoman ingerlik belső felületét, ajkaim körbezárják férfiasságát.
Időnként változtatva a tempón ingerlem az őrület legszélső határáig. Mikor felnézek a szemébe, már tudom…, azt tehetek, amit csak akarok. Nem csupán tekintete, agya is elszállt, valószínűleg…, jó messzire.
Mmmm…, mintha én teljesen józan lennék, jelen állapotomban.
Eleresztem tekintetét, még egy kicsit szétterpesztem lábait, hajába temetve arcomat, mordulva-hörögve csúszik bele merevedésem.
Mmmmhhhrr
Néhány gyors lökés után sikerül lassítanom némivel a tempón, amire durván nekilöki csípőjét az enyémnek.
Levegőhiánytól fulladva, egyetlen hangos kiáltással teljesíti be magát a féktelen szenvedély, ami mindkettőnket űzött.
Ráhajolok, arcom pont füle mellett érkezik meg. Beleszuszogok a hallójáratába, nyelvem érinti a fülcimpáját.
Legördülök róla, testem oldalához simul, fejem a fehér hajtengerben pihen.
Az energia…, ami hajtott…, sehol sincsen…, nem érzem, egyáltalán.
Értetlenül nézek rá. – Ugye… nem…?... – akarom kérdezni…, de épp ebben a pillanatban meg is érzem, hogy nem vagyunk egyedül. Valaki van a kertben.
Fehér ruha, arany díszítéssel, aranyló fürtök keretezte gyermekein bájos arc. Brrr…, hát te vagy az…
Nyitom fel szemeimet…, haragomat meg sem próbálom palástolni.
Felülök, egyik lábam magam elé teszem, állammal rátámaszkodom, figyelem ahogy felkapja a kabátját, majd kisiet…
2008.10.08 17:12
Cassiel:
Nem tetszik a dolog hogy bárkitől is szívességet kérjek, de ha nem teszem akár egy hetet is elvesz az életemből a keresés egy olyan helyen ahol nem vagyok ismerős. Mert Gabriel természetesen nem árulta el hol találom az illetőt. Pedig tudom hogy tudja, a hírekből legalábbis. Hogy vajon mi a célja azzal hogy engem akadályoz ki tudja. Talán csak távol akar tartani a palotától, talán azt akarja hogy ne legyen olyan sok szabadidőm. Hmm.. ez érdekes.. vajon mitől akar távoltartani? Tőle?
Némán figyelem ahogy öltözködik.
- Na és kit kell megtalálni? Ember, természetfeletti lény? - kérdezi, miközben begombolja az ingét.
- Szerinted ha ember volna, szükségem volna a segítségedre? -kérdezem bosszúsan. Igazából nem is volna szükségem a segítségére ha akarnám magam is megtalálnám csak nekem nem mindegy hogy egy vagy hét napot vesz el az akció. Főleg miután rájöttem hogy ezzel célja is van Gabrielnek. - Egy vámpír egyébként. Körülbelül 300 éves. Kissé rossz a modora... bár ezt akkor rólad is elmondhatnám. -teszem hozzá vigyorogva figyelve őt továbbra is. Felpillant rám, rámmosolyog. Na néz már.. mi olyan vicces?
- Csak te nem leled kedved benne, hogy másokat darabokra tépsz aztán puzzle-zol a darabjaikkal. - fejezem be a gondolatmenetet. Tekintete azt mondja hogy "dehogynem". Előveszem a tekercset és áthajítom a szobán. Röptében kapja el.
- Ebben minden benne van. Már ha el tudod olvasni.
Kinyitja, szemei végigszaladnak a sorok felett. Nincs olyan ember aki el tudná olvasni, nem is tudom mit áltatom magam. Ezt a nyelvet csak azok ismerik akik éltek valaha a mennyei királyságban.
- Angyalok tanácsa?... - szólal meg, csak magának motyogva az egészet. Döbbenten kerekednek el a szemeim. Ilyen nincs! Hogy volt képes elolvasni?
Úgy néz ki őt is meglepték a fejlemények, mert úgy tolja el magától a papírt mint aki tüskébe tenyerelt. Elkapom mielőtt földre esne a gyors, elkapkodott mozdulattól. Kibámul az ablakon.
Valami nem stimmel vele. Még sosem hallottam egy boszorkányról sem akinek ilyen ereje lett volna. És ki tudja mik vannak még a tarsolyában amiről nem tudok. Vajon ezért akart Gabriel távoltartani tőle? Korlátozza a szabadidőmet azzal hogy idegesítő küldetéseket ad hogy ne foglalkozzak vele? Hah ha tudná mennyire nem működik a terve.
- Mi az? Csak nem meglepett hogy nekünk is parancsol valaki? Az embereknél hogy is hívják ezt? Parlament? Amikor a sok okos dönt valamit, amiben általában nincs igazuk. Vagy ha van se nekik kell végrehajtani. - jegyzem meg a nevetéssel küzködve. Biztos kiábrándító lehet megtudni hogy odafönt majdnem minden ugyanúgy működik mint a lenti világban.
Megfordul, rámnéz, majd elbámul mellettem... a semmibe. Valamin nagyban gondolkozik. Szívesen megtudnám mi az, de tudom hogy úgysem engedné hogy a gondolataiba pillantsak azért inkább hagyom.
- Mehetünk. - szólal meg hirtelen. Elindul, összeszed pár holmit, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Odakint érzem hogy erejét használja.. de teljesen kihalt a vidék így hiába próbálkozik. Bizonyára tudja hogy merre kell mennünk, mert elindul az egyik irányba.
- Nem akarsz gyorsabban odaérni? - kérdezem mosolyogva. Igyekszem nem gúnyos lenni, de az az igazság hogy nem is azért mondtam, csak a közelekedésnek ezt a formáját valahogy jobban szeretem. Ha az embernek vannak szárnyai miért ne használja őket nem? Hehe ember....ez jó vicc.
Egy kép jelenik meg a fejemben, valahol itt a közelben. Áh, szóval oda tartunk? Remek.
Közelebbsétálok hozzá, kezemmel átkarolom a derekát és a levegőbe emelkedek.
Mondtam már imádok repülni?
A hűvös szél különböző illatokat sodor felénk... egy közeli pékségből kiszűrődő frissen sült kenyér illata, aztán a lehullott lomb szaga, frissen nyírt fű.. majd csatornaszag.. a rothadás bűze...
Hmm azt hiszem közeledünk... igen... idegen erőket érzek... nem emberi gondolatok, hangfoszlányok sodródnak felém. Egy ház felé bök a tömegben. Körülnézek, leszállásra alkalmas helyet keresve... mivel kiterjesztett szárnyaim nem férnek el egy ekkora sikátor szerű utcában... egy kukában meg azért még sem landolhatunk.
Leteszem őt, nem messze attól a helytől. Behunyt szemmel kutat hasznos információ után, tekintetem elidőzik az arcán. Ideges.. van egy olyan érzésem hogy nem azért mert ilyesmire kértem.. itt valami más áll a háttérben..amit sem ő, sem én nem sejtek. De vajon mi az?
Végigpörgetem magam előtt a képsorokat amiket ő is lát. A gazdag negyed hmm... mert az nagyobb feltűnéssel jár? Haggyuk..nem értem én a vámpírokat. De nem is az a dolgom hogy értsem őket.
Mostmár tiszta az úti cél. Falkapom és útnak indulunk. Tulajdonképpen haza is vihetném, hiszen már nincs szükségem rá, de az messzebb van, mint az a hely ahová most tartunk, így úgy döntök első a munka, aztán a szórakozás. Még szerencse hogy az emberek nem látnak engem. De vajon nem kapnának sikítófrászt már attól is hogy őt meglátják a levegőben "lebegve" tovaszállni? Elmosolyodom. De, azthiszem igen.
Aztán le is fagy a mosoly az arcomról ahogy megcsap az elszabadult indulatok és fékezhetetlen düh kisugárzása. Vérszag. Hogy én mennyire utálom ezt.
Megsuhintom a szárnyaimat...már nem csak ráérősen repkedünk. A szél repíti utána a hajamat és belekap a kabátomba.
Landolunk a kertben.
Nagy ház..jó nagy... kár hogy a nagy ház és pénz még nem biztosíték az ilyenek ellen.
Leteszem a fűre, elkövetőnk szökésben, de a házban meg emberek vannak. Talán élnek is még. Int hogy menjek csak, azokkal majd ő foglalkozik. Bólintok és üldözőbe veszem.
Menekülés közben próbálja a társait hívni. Kiterjesztem a szárnyaimat és utánalendülök, erőmből egy félelelmetesen hosszú kardot formálva. Hiába őrült..attól még gyors.. és tudja hogy meg akarom ölni.
Közben megérkezett az erősítés és fél szemmel látom hogy ő is előtűnik hirtelen a semmiből. Ez meg...? Na jó, ráérek később azon gondolkozni hogy hogyan csinálja..
Végre elérem a nyomorultat és a vállát megragadva döntöm földre. Közben a másik három hirtelen földnek csapódik. Oh, igazán kösz. Kardot tartó kezem lecsap, egyetlen modulattal vágom el a torkát. Vér fröccsen az arcomra. Még látom ahogy teste porrá válik.
Felé fordulok. A másik három vámpíra földön fekszik. Kettő halott, egy még él. Nocsak.. kicsit elszabadult az erőd? Közelebb jön, tekintetét leköti ahogy az arcomról elpárlog a vámpír vére mintha ott sem lett volna.
Látom hogy próbálja titkolni de a meglepettség jelei ott vibrálnak a szemeiben. Egy ilyen akció bárki más kikészített volna de akkor meg miért nem ájul a karjaimba most rögtön.
-Azon gondolkozom mivel lehet téged kifárasztani, de nagyon úgy tűnik hogy mentálisan semmivel. - jegyzem meg kimondva amit gondolok jelenleg. Felnéz rám, megvonja a vállát. Hát ez nem volt valami meggyőző. A kardot bámulja a kezemben. A penge vége épp a lábai előtt érinti a földet. Nocsak... szereted a fegyvereket... annak ellenére hogy nincs szükséged rájuk..? Hagyom hogy kivegye a kezemből és a gondolatai erejével felemelje. Szembefordítja velem, ám ahogy hozzáérek egy ujjal, millió apró pontra esik szét és szertefoszlik.
-Azon kevesek közé tartozom akiket nem lehet a saját fegyverükkel megölni. - jegyzem meg mosolyogva.
Pislog egyet, mintha csak elgondolkozott volna, vagy csak azt mondaná magában: kár.
-Életben van valaki a házban? -kérdezem abba az irányba nézve.
-Egy nő igen. - feleli.
-Rendben. Ennyi elég.
Rámnéz, mintha meglepődött volna.
-Mivan? Feltámasztani valakit még nekem sem áll hatalmamban.
-Hát ez kiábrándító. -feleli magában mosolyogva.
-Nekem mondod.
Visszaindulunk.
2008.10.08 17:10
Cassiel (2. rész) :
Még javában éjszaka van mikor leteszem őt a kertjében. Az egyik faág a hajamba akad és nem akarja ereszteni a tincset amit kinézett magamnak. Szitkozódva töröm le az ágat és húzom ki a hajamból. Hát ez van ha az ember körülbelül egy fával egymagas. Egyébként ezzel majdhogynem egyedül vagyok a társaim között, egyik sem több két méternél, teljesen átlagosak, kivéve engem. Hát..ez van..
Látom hogy remekül szórakozik rajtam... hogy éppen a kertjét rongálom.
Na most jön az a rész hogy megköszönöm a segítséget? Neeem. Belső énem üvöltve tiltakozik a köszönetmondás mindenfajta gondolatától, ami ki is ülhetett az arcomra mert hangosan röhög rajtam. Ehh nagyon kedves.
-Nagyon szívesen. - feleli. Nos, remélem nem a fejemből szedted mit akartam (nem, nem akartam) mondani.
-Tudod ha nem tudnám hogy lehetetlen, azt mondanám bukott vagy. -szalad ki a számon az egyik legnagyobb képtelenség amire jelenleg gondoltam.
Érdeklőve néz rám, a ház felé indul lassan. Nem mozdulok.
-Na és miből gondolod? -kérdezi miközben belöki az ajtót és nekidől a félfának.
-Elég volt annyi amennyit láttam.
-Hát nem hangzik valami jól. - jegyzi meg mosolyogva.
-Miért, a boszorkány igen?
Elhúzza a száját. Hehe, az sem. A legtöbb ember ilyenkor nagy kalapos öreg nénit vagy vasorrú bábát képzel el fekete macskával az oldalán...de semmiképpen sem olyat mint ő. Naigen... tündérmesék... szépek....de semmi közük az igazsághoz.
-Bejössz? -kérdezi félrehajtott fejjel. Ehh nem akarsz idekint ácsorogni? Meghiszem, de bajosan férnék be azon ajtón.. talán ha összehúzom magam. Meg sem várja a válaszomat már el is tűnik odabent. Követem. Szárnyaimat összecsukom, rásimítom a hátamra és.. már bent is vagyok. Eljöttünkkor nem sikerült alaposan körülnéznem itt, de most mindent jól megnézek magamnak. Az ízléséről árulkodik a berendezés.. szó se róla.. sötét színek.. praktikus berendezés... kicsit talán túl modern... de azért itt ott felfedezni egy kis antik behatást. Egészalakos aranykeretes tükör például. Elésétálok, le kell hajolnom hogy lássam magam benne. Ő közben valahol másutt zörög valamit.
Hirtelen megjelenek a háta mögött, de nem sikerült a frászt hoznom rá. Milyen kár. Hihetetlen hogy még mindig nem fáradt el. Mennyi energiatartaláka van ennek?
Éppen egy pohárba töltött volna valamiből. Kiveszem a kezéből a poharat, és szembefordítom magammal. Szemében meglepően..csak kíváncsiságot látok. Nocsak.
De akkoris.. honnan ez a nagy ereje hirtelen.. tudnom kell...
Felemelt kezemmel végigsimítok a homlokán, bár a fejébe nem látok bele, azért az erejét érzem..olyan mintha most ébredt volna fel benne valami...ami eddig szunnyadt.
Elkapja a kezem. Végignézek az arcán. Nem tudom beazonosítani hogy most csak mérges rám, vagy esetleg nem is... csak.. valami egészen más...
Hozzám hajol, ajkai a számhoz érnek.
Na ezt én aztán végképp nem értem.
Ereje végigszáguld a bőrömön. Olyan mint egy apró áramütés.. nem fáj.. de kellemetlen...
Vajon ezt most direkt csinálja, vagy teljesen magától jön.
A hajába süllyesztem a kezem, ahol ujjaim a bőréhez érnek szinte éget az ereje. Ha rendes ember volnák már biztos megsültem volna. De a saját erőm megvéd az övével szemben, így aztán semmi okom sincsen elhátrálni.
Nem értem igazán mit történik...de lehet hogy nem is akarom jelenleg. Nekilököm a konyhapultnak, aminek jelenleg háttal áll, az edények megremegnek a polcokon, meglebbennek a függönyök. A nyakához hajolok.. nyelvemmel végigsimítom..beleharapok a bőrébe. A függöny leszakad a karnisról.
-Ezt most direkt csinálod? - kérdezem felvont szemöldökkel. Nem válaszol, de a szeméből sem tudok kiolvasni semmit. Csodás..egy két lábon járó megfejthetetlen találós kérdés. Ha feldobják boszi és minden leesik mi az? A baj az... hogy fogalmam sincs...
Imbolyogva próbálok meg két lábon maradni miközben mindent beborít az ereje, és éppen őt csókolom. Nem hiszem el hogy képes világvégét csinálni egy csók miatt. Vagy nem is azért? Akkor most mi ütött belé? Oké-oké.. én kezdtem.. és azt is tudom hogy sex-sel aztán le tudod vezetni a fölös energiáidat... de ez már...
Na jó, végülis nem az én házam... megaztán.. az én erőm is csak pusztítani tud..pont én vessem az első követ?
Felmorranok ahogy elszakítja tőlem az ajkait. Hirtelen mintha már nem is... jéé ez meg milyen szoba..nappali? És hogy a fenébe.... áh értem már... ő hozott ide.. de akkor ő...
Hmm...szóval így szöktél meg. Már értem. Hasznos kis képesség.
Az asztalon egy gyümölcsöstál hever, rajta mindenféle. Futólag rápillant, majd megint rám.
-Az angyalok esznek valamit? - kérdezi vigyorogva.
-Ezt úgy kérdezed mintha azt hinnéd a felhőben sok a protein...és meg lehet enni. - vigyorgok vissza.
-Szóval igen.
Nem helyeselem le, de ezzel már úgyis elárultam az igazat.
A szoba mérteit figyelembe véve, itt már nyugodtan nyújtózkodhatok. Kitárt szárnyaimat köré zárom, simogatásomtól a gombok magától lepattognak le a ruhájáról.
-Spéci kis kényszerzubbony. - jegyzi meg vigyorogva.
Ehh.. najó.. nem kapom fel a vizet... nem...
-Ahogy vesszük. - felelem halkan, és végigsimítok a mellkasán. Az ing maradékát egy mozdulattal eltüntetem róla, így ajkaim már szabadon garázdálkodnak a vállán.
Nem is tudom hogy ő, vagy a szabály megszegésének gondolata izgat fel jobban. De az is lehet hogy a kettő együtt.
Nem aludhattam valami sokat, csengetésre, majd dörömbölésre ébredek.
Fene…, munka…, az az apám-átka cég… elfelejtettem. Heh…, valahogy mindig szívesen elfelejtkezem róluk…, nyílván ezért is jönnek újabban házhoz értem. Kezdetben csak papírokat aláírogatni, egyetlen tulajdonos lévén. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy nem vagyok teljesen analfabéta, ami az üzletet illeti. Igyekszem természetfeletti képességek nélkül intézkedni, amikor csak lehet olyan emberek társaságában, akik teljesen ártalmatlanok és védtelenek. Heh, de hát…, az üzletben, mikor volt utoljára olyan…, én nem találkoztam vele…, hosszú ideje.
Jóformán az egész napot bent töltöm, enni is alig van időm. Felhalmozódtak az elintéznivalók. De hát…, egyszerűen nem bírom rávenni magam, hogy mindennap eljöjjek, ezért is használok ki minden alkalmat, amikor a hozzám hasonlók segítséget kérnek tőlem. Távol tartanak ettől az őrülettől. Bár, velük is unatkozom…, az esetek többségében…, de hát nem nagyon akad olyan, aki tartósan fel tudná kelteni a figyelmemet.
Kivéve… Igen, kivéve a tegnap estét, és az azt követő éjszakát. Egyszerűen nem tudtam kárt tenni benne, minden seb, harapásnyom azonnal eltűnt. Csak felizgatott, még tovább hajszolta szenvedélyemet.
Az az idegesítő incidens…, valakinek holt biztosan a levesébe piszkítottam azzal a szemtelenséggel. De hát…, ez a véremben van, sosem tudtam igazán diplomatikus lenni. Fáj, nem fáj, ez van. Sok felesleges kör megtételétől kímél meg ez a mások által hajmeresztőnek titulált tulajdonságom. Másrészt pedig…, néha kifejezetten szórakoztató, ahogyan tudnak az emberek reagálni rá, eszem ágában sincs küzdeni ellene. Na, és nem is csak az emberek, persze.
Az agyzsibbasztóan unalmas nap megkoronázása egy elegáns étteremben történik. Két legújabb üzleti partner, a cég felső vezetése, és én, mint tulajdonos.
A második kancsó szaké elfogyasztása sem hoz jobb kedvembe. Eddig is jól bírtam az alkoholt, de most még annyit sem érzek. Idegesítően tiszta a fejem. Ehhh, már az alkohol sem hat…, mi a nyavalya történik velem….
Az erőm mintha csak megnőtt volna. Furcsa. Meg az a rövidke alvás, és a vele együtt járó, szokásosnál is viharosabb regeneráció is… Egyre kevésbé érzem magam embernek. Néha az az érzésem nem is voltam az, soha igazán.
A vacsora végeztével a tőlem telhető legudvariasabban búcsúzom mindenkitől, határozottan elutasítva, hogy még haza is vigyenek. Hah, tudom én hol lakom, nektek semmi szükség megismerkedni lakóhelyemmel. Még ha tudom, a célozgatások több mindent is jelenthetnek. Nem vágyom semmilyen beigazolásra, tőlük a legkevésbé. Bár, ezek szerint eljutott hozzájuk a pletyka, miszerint nők körében sosem láttak még…, ellenben az emberek szóhasználatával élve gyanús alakok társaságában ellenben elég gyakran.
Noshát, ez nem jött be…, egyikőtök társaságára sem vágyom, sem hosszabb, sem rövidebb időre, függetlenül attól, hogy szoknyát vagy nadrágot hordotok.
Taxiba ülök és hazamegyek. Bőven elég volt mára a diliházból. Ennél bármi izgalmasabb lesz. Talán tényleg meglátogatom a …, hmm, gyanús haverjaimat, hehe. De csak mielőtt lemostam magamról az egész napos borzalmat.
Beérve a házba, fel sem kapcsolom a villanyt, egyenesen a fürdőbe veszem az irányt, ahol hosszan áztatom magam. Éppen elzárom a vizet, derekamon törölköző, amikor odabenn a hálóban megszólal a telefon.
Hogyaza…, hát nem volt még mára elég…?
Dühösen tépem fel a kagylót, és egyáltalán nem kímélem azt a merész embert, aki hívni mert. Közben a kinti sötétséget kémlelem.
Valahogy…, furán kavarodik a levegő pont az ablak előtt.
Heh, hát te vagy az? Sajnálod, hogy búcsú nélkül mentem el, vagy mi a szösz?
Lezárom a beszélgetést. Hacsak nincs világvége,ne merjenek holnapnál előbb ismét zavarni.
Ledobom a telefont az asztalra, odamegyek az ablakhoz, kitárom.
- Meddig akarsz még ott bámulni? – mondom neki köszönés nélkül, kikönyöklök az ablakpárkányra.
Mikor elém lép behátrálok az ablakból, hogy be tudjon jönni.
Beugrik a szőnyegre, szétnéz maga körül. Ezek szerint még nincs itt olyan régóta, hogy körül tudjon alaposan nézni.
Meglátja a kabátját az egyik fotel karfáján. Hát, igen, arra már nem volt időm, hogy visszaszolgáltassam neki.
- Jah, azt kösz szépen. Vissza akartam adni… - hálálkodom kedves félmosollyal.
- Megtarthatod. – fel sem veszi, hogy én ezt jószerivel eltulajdonítottam a szekrényéből, miközben ő aludt. Milyen jó nekem, most már van egy ilyenem, eredetiben.
- Tévedek, vagy tényleg nem csak azért jöttél, hogy ezt elmond. – jegyzem meg halkan, szemeit fürkészve.
- Nem tévedsz. – jön a tőmondat. Háh…, tisztára mint egész nap, minden szót úgy kell majd kihúznom belőle? De ez azt jelenti a távozásom körülményeiről sejtelme sincsen. Addig jó nekem…, úgy érzem.
- Hát, akkor? – faggatózom.
- Segítened kell nekem, megtalálni valakit. – borul el az arca végre, mikor kinyögi. Mintha a fogadat húznák, mi? Szar érzés, elhiszem. De azért csak fúrja az oldalam…
- Kell? – mondom felvont szemöldökkel.
- Jobban tetszene, ha azt mondanám szívességet kérek tőled? – szűri a fogai között. Hih, hát nekem magamtól eszembe nem jutott volna, de most hogy mondod…
- Jobban. – fut szét a vigyor az arcomon.
Arcán az izmok egészen érdekesen rendeződnek át, egy percen belül többször is.
- Jól van, nyertél. Szívességet kérek tőled. – adja meg magát végül. Alig bírom visszafojtani a kitörni készülő röhögő rohamot.
- Most jön a kérem szépen? – ez az, így is pillanatok kérdése és szétveti testét a düh, szemtelenséggel sokat segítek a dolgon. Hehe.
Suhintás szerű mozdulat és már csapódik is a hátam a falnak.
Eddig bírtam visszatartani a nevetést.
Tekintetét belemélyeszti szemeimbe. Kacagásom csak lassan csillapodik.
- Jól van. Segítek. – mondom ki, mikor visszanyertem hangomat valamicskét. – Izgalmas lesz.
Kilépek mellkasa szorításából, megigazítom a törölközőt derekamon, a távolabbi szekrényhez sétálok, kinyitom, kutatni kezdek benne. Közben a törölközőt ledobom. Ha már egyszer úgyis látott mindent, felesleges zavartatnom magam. Eh, mert különben tenném…
- Na és kit kell megtalálni? Ember, természetfeletti lény? – kérdezem öltözés közben, jó lesz, ha információhoz juttat, különben ha akarok se tudok segíteni. A gondolataiban meg olvasson, aki akar, szeretem a hangját hallani.
- Szerinted ha ember volna, szükségem volna a segítségedre? – magyarázza, közben érzem, ahogy néz. - Egy vámpír egyébként. Körülbelül 300 éves. Kissé rossz a modora... bár ezt akkor rólad is elmondhatnám. – mondja tovább készségesen. Felpillantok, teli szájjal vigyorog. Hát ez csúcs, szóval tetszik a stílusom. Ettől a vigyortól nekem is mosolyognom kell. Közben kezembe akad egy egészen sötét lila ing, azt veszem magamra a sötétszürke nadrág fölé.
- Csak te nem leled kedved benne, hogy másokat darabokra tépsz aztán puzzle-zol a darabjaikkal. –
Ahh, pedig, ha tudnád hányszor eszembe ötlik a lehetőség, mennyire könnyen végezhetnék az egész csürhével.
Az utolsó gombot is begombolom az ingen. Röptében kapok el egy tekercset, amit felém hajít.
- Ebben minden benne van. Már ha el tudod olvasni. – fejezi be a gondolatmenetet.
2008.10.07 20:40
Julien (2.):
Hümm. Ezek szerint ez egy olyan nyelven van, amit halandó ember elvileg nem érthet.
Széthajtogatom. Valamiféle parancsnak tűnik, a személy likvidálásáról, amit az angyalok tanácsa hagyott jóvá. Őt, nagyjából, mint valami hóhért emlegetik benne. Milyen kedves.
- Angyalok tanácsa?... – szalad ki a számon. Aztán egyből leesik, hogy ezzel most le is buktattam magam. Az információt nem az agyából, a tekercsből szedtem. Miért értem én ezt…, amikor elvileg, egyetlen földön járó, ember vagy más teremtmény se érthetné meg. Némileg magamtól is megijedek. Kezemből az ominózus papírt széles mozdulattal nyújtom felé.
Meg sem várom, hogy elveszi-e vagy sem. Elfordulok a nyitott ablakba állok, hagyom, hogy a bentihez képest kissé hűvös levegő kiszellőztesse zavaros gondolataimat.
Rohadt életbe! Felhalmozódó energia jelenik meg egyszerre bennem, ahogyan akkor, mikor hirtelen leszek mérges. Ehhh, igazából nem is tudom kire vagyok pipa és miért. Mi a fészkes fene ez az egész…, eddig se volt éppen szorosnak mondható a kapcsolatom az emberekkel, de…, most valahogy úgy érzem… hirtelen minden kötelék elszakadni készül.
- Mi az? Csak nem meglepett hogy nekünk is parancsol valaki? – hallom a hangján, hogy alig bírja ki nevetés nélkül. – Azért remélem őt legalább annyira meglepte, mint engem. - Az embereknél hogy is hívják ezt? Parlament? Amikor a sok okos dönt valamit, amiben általában nincs igazuk. Vagy ha van se nekik kell végrehajtani. – Heh ez a cinizmus a hangjában…, igen, ez már ismerős. Valamivel csökken a túlbuzgó energia bennem.
Nem értette meg a metakommunikációmat…, sajnos vagy szerencsére... azt nem tudom, de jelenleg mindegy is. Miért érzem úgy, hogy csak egyre nagyobb bajba sodrom magam, ha ez tovább így fog folytatódni.
Néhány halk, de mély levegővétel. Megfordulok, ránézek, majd el mellette.
Segítséget ígértem neki, és akármi is legyen én nem szegem meg a szavam.
Vámpírok…, ha valahol, azoknak a koszos lebujoknak az egyikében biztos tudnak valamit róla. Aki felhívja társadalmukra a figyelmet, azt ők is kiközösítik, elvégre.
De ahhoz, hogy az agyukba tudjak nézni, és megtalálni, akit keres, ahhoz közelebb kell menjek. Nem ismerek személyesen egy vámpírt sem, így nem tudom ilyen távolságból biztosan szelektálni a gondolataikat.
- Mehetünk. – Mondom neki, és kisietek a szobából. Lent az ajtótól nem messze megtalálom a szükséges iratokat és kulcsot.
Elindulunk, de nem jutunk messzire. Az utcán errefelé senki nem jár. Ez nem az a negyede a városnak, ahol éjszaka is sűrű lenne a forgalom.
- Nem akarsz gyorsabban odaérni? – kérdezi mosolyogva. Megállok, ránézek. Nem tudom biztosan eldönteni ez vajon olyan beszólás akart lenni, amilyet én is megeresztek sűrűn, vagy csak nem szeretne gyalogolni éppen.
Válasz helyett, előkeresek egy képet az emlékeimből, azt a helyet, ahova tartunk, felé lököm, majd várok, hogy feldolgozza az információt, amit küldtem.
Szemeim elé beúszik arca, haját előrelebbenti a szél. Mmm…, ez az illat…, megnyugtató és vérforraló egyszerre.
A repülés most is olyan hatással van rám, mint a múlt éjszaka. Mámorító szabadságérzésem lesz tőle.
Ahogy közeledünk érzékelem mindenfelé a gondolatfoszlányokat. Emberi nem nagyon van köztük.
Remek, megérkeztünk.
Mutatok a házak közé, egy enyhe fejmozdulattal. Testem puhán ér földet, keze eltűnik derekamról. Megrázom a fejem, lehunyom szemem. Koncentrálok. Még jó, hogy egy kiesebb helyen tett le bennünket.
Igen, nagyjából minden vámpír elméjében találok információt, arról, akit keresünk. Mégis van egy abban a klubban, aki feltűnően többet tud mindenkinél.
Nem lehet ilyen könnyű…, és persze nem is az. De majdnem. Ma este találkozott vele…, a város egyik előkelő negyedében kívánt „vacsorázni”, ha úgy tetszik. Kár, hogy szükségletének kielégítése olyanok halálával jár, akik egy cseppet sem szolgáltak erre rá.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy a műveletet végigkövette, de azért továbbítom a kiszedett információt felé is. Tulajdonképpen nem is értem, miért kellek én ehhez.
Ezúttal úti célunk visszafelé vezet bennünket, kicsivel távolabb esik házamtól.
Már messziről érzékelem az elszabadult indulatok kisugárzását. Neki is tudni kell…, hiszen vér folyik odalenn…
Érzi is, hiszen gyorsított a tempón.
Egy meglehetősen nagy ház kertjében landolunk, egy ablak nyitva, az emeleten. Csak ott ég a villany. Semmiféle képesség nem kell hozzá, hogy megállapítsam, kettő- háromnál többen nincsenek odabenn.
Ehhh, emberek. Ilyen nagy házra telik, biztonságról gondoskodni mégsem akaródzik. Miért nem lepődöm meg.
Megneszeli a jelenlétünket, mielőtt bejutnánk a házba. Menekülni kezd. Tehát ezért van még életben. Fejbiccentéssel mondom csak neki, hogy menjen, az embert majd én elintézem.
Bent a házban, egy haldokló nő fekszik a szoba szőnyegén. Lefekvéshez készülődhetett. Fiatalabb lehet nálam, karcsú, hamvas. Már tudom, mivel hívta fel a figyelmet magára.
Leülök mellé, összeszedem magam. Régen gyógyítottam már ilyen módon…, bárkit is. Szerencsére először a vért akarta, és csak aztán tépni-zúzni. Ha már leszakadt volna valami…, akkor nem lennék biztos benne, hogy sikerül.
Beletart pár percbe mire végzek, de azért csak sikerül. A fürdőszobában találok egy doboz fájdalomcsillapítót az erősebb fajtából. Az éjjeliszekrényre dobom, szüksége lesz rá, ha magához tér. Emlékezni semmire nem fog, de nem lesz éppen rózsás ébredése sem. De…, életben van.
Milyen különösen ironikus. Ha nem vagyok itt, választania kellett volna az áldozat és az üldözött között.
Visszatérek a hátsó kertbe. Nincsenek messze, érzem.
Még egy kis koncentráció és ahogyan haza is jutottam, most is sikerül odajutnom…, a, hm…, csata, verekedés, vagy mi a fene színhelyére. Tőlük szerencsére távolabb állok, figyelek.
Az az elmeháborodott segítséget hívott. Hallom a gondolatait. Pajzsot vonok elméje köré. Csak futólag jut eszembe, vajon hogy lehetséges, hogy még mindig nem érzek kimerültséget. Hárman közelednek.
Alig tudom csak feléjük irányítani hirtelen kitörő erőmet. Magammal kell küzdenem, hogy kordában tudjam tartani.
Hiába a vámpírvér, ezek csak közelednek, nem éreznek semmit az egészből. Egy társuk bajban van, ők csak segíteni jöttek. Ehhh, hát, ha ennek a segítségére siettek, akkor ti se vagytok éppen jobbak.
Lökök rajtuk egyet. A levegőben penderülnek szerintük segítségre szoruló társuk felé, aki épp akkor terített le végre Cassiel.
Elengedem a bagázst, koppanva érnek földet, eszméletlenül…, vagy holtan.
Hangosan kifújom a levegőt. Kész, vége. A dolog így vagy úgy, de el van intézve. Igyekszem nem tudomására hozni meglepettségemet.
2008.10.06 19:44
Cassiel:
Azt hiszem ezegyszer olyan partnert találtam, aki majdnem olyan erős mint én. Bár ezt nem tudhatom, mert még nem mutatta meg az igazi erejét ahogy sejtem, de amennyit eddig láttam már az is ámulatba ejtett. Nagyon régen nem élnek már a földön hozzá hasonlóan erős lények. Én pedig már nagyon régen kiábrándultam az emberekből.
Saját magamat is meglepem mekkora hévvel vagyok képes nekiesni, holott ez egyáltalán nem volt jellemző rám az utóbbi időben. Talán pont ezért.
Szomjaztam már erre. Igen, de még hogy.
Az ajkaim után kap, lenyalja róla a rászállt pernyét. Mmm köszi...
Ráharap az számra.. belenyögök a csókba. Jézusom...
Ehh, na jó, őt haggyuk, úgy se értené meg mi olyan jó ebben. Legyen elég annyi hogy hihetetlenül élvezem.
A kis ékszer a szájában újból a nyelvemhez ér. Elvigyorodom. Végigsimít a hátamon. Érintése és ereje egyszerre simogat végig. Most nem azt a dühös égető érzést érzem, hanem csak forróságot. Elszakítom tőle a számat, belenyalok a fülébe. Hajam, mint valami földöntúli pajzs..elzárja előlem a külvilágot.. mindent betakar. Érzem hogy belemarkol, egyik tincsemet az arcomhoz simítja. Nem érdekel..tegye ha jól esik neki.
Elérek a nyakához. Élvetegen harapdálom végig, miközben érzem hogy ujjai a hátamat simogatják-karmolásszák felváltva.
Arrébbgördülök a takarón, rántva magammal őt is. Fölém mászik, hiába próbálom meg lenyomni, nem engedi. Jól van, akkor maradj ha annyira akarsz.
- Tündérmesék? Ha tudnád miket hittem el … - szólal meg hirtelen, szavai az ajkaim fölött suhannak el. Fél centi sem választ el tőle. Lehajol hozzám, vad csókban találkoznak nyelveink. Élvezi..még a szemét is behunyja hozzá. Kár hogy nem látom mire gondol. Most szívesen megnézném.
A nyelvébe harapva rángatom abból a révület szerű állapotból amibe esett. Már az is meglepett hogy rá egyáltalán nem hat pusztítólag az erőm és most ez is. Csupa meglepetés ez a nap.
Tenyerem a mellkasára simul, lenyomom a párnákra. Igazán jól mutat ott. - állapítom meg magamban. Tarkójánál a hajába markolok, magamhoz húzom a fejét egy újabb csókra. Érzem hogy megremeg alattam és ahogy ágyéka a csípőmhöz ér, én is felmordulok. Hozzásimul a mellkasom, ujjai rátalálnak a mellbimbóimra. Wrr.. megőrülök...
Közben én is szabadon garázdálkodhatok a testén. Rettenetesen élvezem. Felválta harapdálom és szivogatom selymes bőrét, kezemmel már izmos hasát simogatom.... mmm... imádom ezt a hangot hallani...
...édes mint a bűn.... pont olyan...
A bőrébe folytom a nyögésemet ahogy lábfeje meztelen combomon simít végig lassan. Ahh édes Istenem...
Jah, de hiszen utálom a nagyfőnököt, akkor helyesbítek.. a kurva Istenit...
Kimászik alólam, az oldalára fordul. Engem figyel.. némán. Fogalmam sincs mi néznivaló van még rajtam, azt hittem már mindent látott, de ezek szerint még nem.
Ahogy belemarkolok a fenekébe, érzem körmeit a mellkasom bőrébe mélyedni. Uhhn...
Fölém térdel, majd a lendülettel szétnyitott térdeim közé zuhan, kezét a csípőmre simítva. Nyelve felfedezőútra indul a testemen, felnyögök ahogy beleharap a mellbimbómba. A hátába markolok, fél kézzel a hajába túrva próbálok belékapaszkodni, de rossz helyen keresgélek, már érzem. Fogai egyre lejebb mélyednek a bőrömbe, bizonyára nagyon élvezi hogy ezt teheti velem. Főleg hogy az összes harapásnyom azonnal eltűnik és begyógyul ahogy elhúzza onnan az ajkait.
Felnéz rám, tekintetünk összekapcsolódik. Ugyanazt a vad vágyat látom a szemében mint amit én érzek. Nem hiszem el..aaahhmm....
Szinte rádobom a takaróra olyan erővel lököm a hátára. Nevetni kezd, én pedig nem értem miért...de most valahogy nem is tud érdekelni. Az ajkaira vetem magam, vadul csókolom, szinte felfalva a száját. Kezem végigszalad az oldalán, jólesően borzong meg, majd folytottan felnyög ahogy a combjába markolok. Erőm végigszalad a bőrén ahogy simogatom..lassan.. A nyakához hajolok, harapdálni kezdem. Oldalra fordítja a fejét, amitől csak még több nedvességtől bőrfelület tárul elém, morogva vetem rá magam. Hajam elborítj az arcomat, alig látok tőle.
Érzem hogy feneke az ágyékomhoz nyomódik, felnyögök az érzésre.. ahh..ezt direkt csináltad.. tudom.. Erőteljesebb harapással veszem kezelésbe a nyaka és válla közti területet. Úgy néz ki ez tetszik neki, mert furcsa sóhaj hagyja el a száját.
Hátranyúl fél kézzel, és a hátamra fordítva dönt le a párnákra. Nocsak, még egy ilyen helyzeten is tudsz fordítani, pont ezt vártam tőled. A nyakamhoz hajol, arcát a hajamba fúrja, halkan hallom ahogy mély levegőt vesz, mintha be akarna lélegezni ezáltal.
Átölelem a derekát, keményen ágaskodó férfiasságom a fenekéhez nyomódik... ahhrrgg...
Szinte már várom mikor fog ismét ellökni magától, ezért meglepetésként ér ahogy felül, férfiasságom pedig akadálytalanul siklik belé.. aaahhh.. te jó ég...
Egy erőteljes lökéssel fordítom hasra és hátára hajolva kezdek el mozogni. Lehelletem a bőrét simogatja, ujjaim megmarkolják a keménységét és kényeztetni kezdem. Egyre jobban elvesztem a fejem, és immár egyre gyorsuló tempóval űzöm őt a gyönyör felé, míg csillagokat nem látunk mindketten, és olyan erővel robban belém kéj hogy csak nyögni tudok és mellé zuhanok a párnákra.
Hallom ahogy kacag... nem tudom mi lehet olyan vicces.. de nem is érdekel. Hallgatom ezt a hangot, a jóleső nevetés ami úgy futkos a bőrömön mint egy meleg fuvallat. Behunyom a szemem.
Tiszta hülye vagyok. Ostobaságot tettem... Ostobaságot, de akkoris élveztem. Bárki más már megbukott volna ezért, de én főangyal vagyok, fölöttem nem ítélkezhetnek. Átok ez vagy áldás... magam sem tudom. A tudat hogy bármit megtehetsz, csak egy ideig mámorító. Egy idő után már unalmas.
Végignézek rajta ahogy fekszik az ágyamban. A halandó világ sokkal izgalmasabb az enyémnél. És ő... vajon milyen talányokat rejteget még amire nem tudom választ?
Rá fogok jönni.
***
Elalszom.
Álmomban egy hatalmas ajtó előtt állok amin sehogy sem tudok bejutni. Tudom hogy kulcs kell hozzá, de az nincs nálam és ez feldühít. Nekiesem puszta kézzel, de semmit sem használ, még az erőm sem tudja mozgásra bírni a vastag ajtószárnyakat.
Dühösen fordítok neki hátat.
Felébredek.
A hajnali szellő végigsimít meztelen testemen, a kert virágzó fáiról szirmokat sodor be a szél.
Eltűnt.
Gondolhattam volna. Olyan képességekkel amik neki vannak nem is csodálkozom rajta. És én még azt gondoltam szüksége van a segítségemre a lejutáshoz. Heh de naiv voltam.
Felkapok egy ruhát, és kilépek a szobámból. Még két lépést sem mentem mikor utánam szól egy simogatóan lágy, mégis undok hang.
- Jól itthagyott a kis kedvenced.
Kifejezéstelen arccal pillantok az elém lépő Gabriel-re.
-Ugye nem szándékozol utánamenni?
-Semmi közöd hozzá hogy mit szándékozok. - felelem hűvösen.
Elhúzza a száját, majd felemelt kezét felém nyújtja. Egy papítekercs van benne.
-Az új feladataid.
Ehh már megint.
Átveszem tőle, és szó nélkül távozom.
2008.10.06 19:42
Cassiel (2. rész):
Még egy gyilkosság, csakhogy még több vérrel mocskoljam be a kezem. Már nagyon unom.
Lassan vitorlázva közelítem meg az autópályát ahol a tömegszerencsétlenség történt.
Mindenfelé üvegcserepek, végtagok, kiabáló, síró emberek. Egyikük elszalad mellettem mikor földetérek, de szerencsére ők semmit sem érzékelnek belőlem.
Odalépek az egyik földön fekvő emberhez. Ahogy megérintem a homlokát emlékek villannak át az agyamon, életereje a kezem körül fodrozódik. Túl késő, ezen már nem tudnak segíteni. Megpöckölöm a homlokát és a vékony szál test és lélek között örökre elszakad.
Jöjjön a következő.
***
Fáradtan egyenesedem fel az utolsó áldozat mellől. Egy nő térdel mellette és siratja. Milyen szomorú. Kegyetlen a sors ugyebár. Pedig ők tuti nem vétkeztek annyit mint én.
Sóhajtva tárom ki a szárnyaimat és emelkedek fel a magasba.
***
Repülök.
Már órák óta.
Élvezem a szabadságot.
Néha lenézek az alattam elterülő városra, amire időközben rátelepszik a sötétség. A szél belekap a hajamba, hátrafújja az arcomból, de én csak repülök tovább. Már tudom is hová tartok.
***
Kétszintes takaros házacska, nem messze a város forgalmas negyedétől, mégis távol mindentől ami zavaró.
Most nem ég egyetlen lámpa sem odabent, de mégis tudom hogy ott van. Talán remekül lát a sötétben..mint a macskák. Talán nem.
Hirtelen fény gyullad a fölső szinten az egyik szobában. Egy magas alak sziluettje tükröződik az ablaküvegen.
Egyhelyben lebegek az ablak előtt, szárnyaimmal hangtalanul csapkodva, és némán figyelem ahogy telefonál. Kicsit bosszúsnak tűnik, bár nem hallom mit mond, de az arca nagyon kifejező.
Megtörli a haját egy törülközővel és átsétál a másik szobába. Ott is meggyullad a villany. Átsuhanok a másik ablak elé. Kicsit sincsen bűntudatom hogy itt leskelődök utána, sőt inkább felcsigáz a dolog. Mint egy zsákmányra leső vadállat. Leteszi a telefont az asztalra, majd az ablakhoz sétál és kinyitja.
-Meddig akarsz még ott bámulni? -kérdezi félmosolyra húzva a száját. Áh, szóval már észrevettél. Felkönyököl az ablakpárkányra, én pedig lelépek elé a kőre. Elhátrál hogy beengedjen. Milyen kedves.
Leugrom a szoba szőnyegére, és érdeklődve nézek körül.
Az egyik fotel karfáján megpillantom az egyik kabátomat. Követi a tekintetemet.
-Jah, azt kösz szépen. Vissza akartam adni...
- Megtarthatod. -felelem halkan, közelebb lépve hozzá.
- Tévedek vagy tényleg nem csak azért jöttél hogy ezt elmond. - jegyzi meg halkan.
- Nem tévedsz. - felelem.
-Hát akkor?
- Segítened kell nekem megtalálni valakit. - válaszolom sötét arckifejezéssel.
-Kell? -kérdezi felvont szemöldökkel. Ehh már megint kezdi.
-Jobban tetszene ha azt mondanám szívességet kérek tőled? -kérdezem.
-Jobban. - vigyorog.
Wrrr azt lesheted.
-Na mi lesz..?
Alig bírom visszafogni hogy ne vicsorogjak. Megtalálhatnám egyedül is fickót de az hetekbe telne, ő minden bizonnyal könnyebben megtalálná, hiszen itt él, ebben a városban ahol a férfi is.
-Jól van, nyertél. Szívességet kérek tőled.
-Most jön a kéremszépen?
Láthatóan remekül szórakozik rajtam. Egyetlen mozdulttal lököm a falnak, hogy csak úgy csattan háta a tapétának. Felkacag. Ez rossz vicc volt.
-Jól van. Segítek. - feleli még mindig nevetve. - Izgalmas lesz.
Az ablak melletti falnak csapódik a hátam, s egyből megtámadja számat, közben pedig már szakad is a vállaimról az ing, bizsergésszerű sistergést érzek, ahol hozzámérnek ajkai.
Nah, azt már nem…, rossz embert hoztál fel…, én nem alany leszek a játékban, hanem partner.
Eleresztem a korlátomat egy pillanatra…, nem kell, hogy minden erőm kiszabaduljon, csak hogy érezze.
Felnéz, vérvörös szemeit egyenesen az enyémbe fúrja …, vigyorognom kell. Tényleg azt hitted, hogy nem tartogatok meglepetéseket? Egy lépésnyire áll tőlem…, kevés, nagyon kevés…, beleengedem kezem hajába, teste az enyémnek csapódik. Tudja csak…, itt csak akkor lesz alárendelt, ha belemegyek…, azt pedig lesheti.
Becsukja szemét, érzem, hogy egyre növekvő ereje belep mindent.
Szárnyai tollakra esnek szét, és beterítenek mindent. Ereje azonban még tovább növekszik, hátából ezüstszínű fény ömlik a szobára. A szemembe néz, látszik rajta, hogy alig bír elfojtani egy mosolyt.
Hah, helyes…, úgyis csak útban lettek volna.
Na, ennyi elég is volt, hogy feldühítsem. Áh, nem akarod azt mondani…, elrontanád a játékot…, amit pedig most kezdek csak élvezni. Igazán élvezni.
Kezét felsőtestem felett a levegőben tartja, minek hatására az ingem szétszakad.
Érdeklődve vetem rá tekintetemet…, ez igazán érdekes…, nekem ehhez nem szükséges a kezem….
Ruháján a csatok felnyílnak, majd elengedik és a földre esnek…, vakítóan fehér bőrét mutatva, és az ezüstös fény még jobban szétárad a hátából.
Keze eltűnik a hasadásban, ami ruhámon támadt…, ezúttal nem az erő az, amitől bizseregni kezdek.
Következő pillanatban a tenyér, ami az imént simogatott, taszítva röpít a hátam mögötti hatalmas ágy felé… Ahhh…, gravitáció nélkül lebeg a testem pár másodpercig…, ez már idejövet is nagyon tetszett.
Nézem rajta a kabátot…, ami aztán úgy hussan le testétől, mintha nem is lett volna rajta semmi…, ha neki lehet a ruhámat szabdalni…, nekem sem kell kímélnem az ő darabjait.
Ezüst fénnyel csillogó haja lelóg az ágytakaróra… hogy én mennyire szeretem a hosszú hajat… belecsúsznak ujjaim, fejét magamhoz húzom általa.
Ereje még mindig betölt mindent körülöttünk. Hátára simítom kezem, töményen érzem, ujjaim szinte eltűnnek benne.
Nyelvét érzem ajkaimon…, aztán beljebb. Viszonzom, nem is csillapítok a héven.
Elgondolkodva lassít cseppet a tempón…
Néhány perccel ezelőtt még azon gondolkodtam volna, hogy jutok innen ki…, haza. Hm, vicces…, ugyan kihez mennék haza…
Megérzi nyelvemben a piercinget.
- … az emberek igazán találékonyak… - mondja halkan. Már megint látom, hogy alig bírja visszatartani a mosolyt.
Nahát…, mennyi mindent szabad…, mosolyogni mégsem?
Teljes mélységében belenézhetek a vértengert idéző szemekbe. Rámosolygok. Tudom, látom ez neki a félelemkeltés eszköze…, de hát mitől tudok én félni…
Ingem maradékát egy apró csuklómozdulattal szedi le rólam és kisvártatva el is hajítja.
Nyakához nyúl, leszedi az ezüstkeresztet. Kinyújtja a kezét, az ágy melletti kis asztalra teszi. A virág, az asztalon a vázában azonnal elhervad.
Hmm, mik nem vannak. Ezek szerint ez a belőle áramló erő miatt van. Én meg csak fura, hideg bizsergést érzek csak az egészből.
Azt hiszem, jól gondolom, ha erről az jut eszembe…, ennek még akkor se lenne szabad így lennie, ha természetfeletti képességekkel vagyok megáldva. Ehhh, de egyébként is, furcsán hat rám ez a hely.
De azt hiszem, jelenleg nem fogom tudni eldönteni, neki köszönhetem-e ezt az érzést, vagy esetleg valami másnak.
De úgy látszik beleesett kissé ő is a gondolataiba, merev nézi maga előtt az ágyat…, vagy az asztalt amellett.
Hozzásimulok bőréhez, nyakából a hajat arrébb teszem.
Megperdül tengelye körül, tenyereink összecsapódnak. Hehe, azt hitted nem készültem… Tényleg vicces…, fizikailag, metafizikailag sem tudunk a másikkal mit kezdeni. Na, jó…, ez azért túlzás, tudunk, nagyon úgy néz ki, hogy fogunk tudni.
Már megint a gondolataimba próbál benézni. Nem, az én agyamban nem fog senki turkálni, ha kíváncsi vagy valamire, kénytelen leszel ahhoz a módszerhez folyamodni, mint bárki más…
- Szárnyak nélkül már nem is vagy annyira angyali… - mosolygok rá, mintha csak bókoltam volna.
- Egyébként sem vagyok az. Azt hittem legalább te nem hiszel a tündérmesékben. – feleli vigyorogva. Jól van, annyira könnyen mégsem felhúzható, ezt jó hallani.
Egyik keze a hajamban babrálja tincseimet. Lehajol térdeltéből, leheletét érzem nyakamon, aztán a fülembe harap… ujjai csiklandozzák mellkasomat, hasam, majd megint mellkasomat.
Így viszont nyaka siklik épp látómezőmbe. Beleharapok. Hah…, finom.
2008.10.06 14:37
Julien (2.):
Felpillant, arca ismét egyvonalban az enyémmel.
Csókunk közben a nadrágomban lévő övet teszi használhatatlanná. Nem hiszem, hogy akadna egyetlen épp ruhadarab is, mire elmehetek innen. Sem a sajátomból, sem azokból, amiket ő visel.
Fogait érzem magamon mindenütt, lassan harapdálva jut felsőtestemtől egyre lejjebb. Hhhhrrr…
Másodperc tört része és már érzem is, hogy meztelen lettem deréktól lefelé is. Akaraterőt használva ellenkezem, amivel persze nem sokra megyek. Ehhh…, elhúzom a számat…, akkor se higgye már, hogy azt tesz, amit csak akar.
Eddig nem eresztettem el korántsem minden erőmet. Most sem fogom, de éppenséggel…, hideg tűzként érzem felé áradni, a maradék ruha már le is olvadt róla, földet érve valahol a szoba másik végében.
Térdein támaszkodva megrázza magát, haja szanaszét repdes mindenfelé körülötte. Ajkaihoz emeli kezét, ujjain fehér csillogású jéghidegnek tűnő lángok jelennek meg. Belenéz a szemembe, majd mosolyogni kezd. Nem is mosoly, amit az arcán szétfutni látok, vigyor, sokkal inkább. Ez vicces, kísérleti nyuszi leszek, kipróbálja meddig bírom még? Ettől én is mosolyogni kezdek.
Fehér lángok borította ujjait végighúzza mellkasomon. Melegség marad utána, egész belsőmet bizseregni érzem. Lehunyom szemem, felsóhajtok. Amikor felnézek, arcán látom, nem egészen ennek kellett volna történnie. Közben érzem, hogy ujjai lejjebb siklottak, a nadrág rólam hamuvá foszlik, beterít egészen. Odahajol, érzem, ahogy levegőt vesz és elárasztja vele bőrömet…, megszabadította altestem a rárakodó hamutól.
Huhhh…, hát ez igazán… Szakad ki egy sóhaj torkomból.
Vállába markolok, körmeim beleszaladnak húsába. Felnéz, szemei egyszerre tükröznek rengeteg mindent, úgy hogy közben kifürkészhetetlenek. Ajkain a hamu pernyéjének maradéka feketéllik. Odahajolok, nyelvemmel szántok végig rajta.
Fogaimmal kapok ajkai után. Ahogy megérzi piercingemet, érzem, hogy vigyorogni kezd. Egyik ujjam végigfut tarkóján, onnan lejjebb siklik gerincén. Kiszakad csókunkból… fülembe nyal. Haja betakar mindent. Mutatóujjam köré csavarok belőle egy tincset, arcához dörgölöm…, nem tudnám eldönteni melyik a puhább, selymesebb, bőre vagy a haja…, és azok a hihetetlenül vörös szemek… tisztára beindulok tőle. Tudom, hogy nem kéne így legyen. Ha magamtól nem tudnám, tudom, mert láttam a tekintetében.
Nyakam hajlatába ért nyelvével, ujjaim hátán táncolnak. Végig mindenütt, széles hátán az ezüst mintázat, már nem látszik olyan nagyon, de még mindig ott van. Egyenként szántok a vonalakon ujjbegyeimmel. Arcomba hullik a fehér hajtömeg. Mélyet lélegzem, eláraszt az éjszakai virágok bódító illata, amit már a tetőn is éreztem.
Mindkét tenyerem hátán fektetem, kicsit elgördülve onnan, pont arra a helyre fúródik, ahol én voltam. Fölé mászom, egyik lábam átvetem derekán. Velem együtt gördül a hátára, vállaiba kapaszkodva tartom magam fenn…, akarata ellenére, persze.
Lehajolok, egészen közel szájához.
- Tündérmesék? Ha tudnád miket hittem el … - suttogom félmosolyra húzva a szám közben. Ajkaim az övéhez érnek, gyengéden, most érezni akarom…, még a szemem is lecsukódik hozzá… ez a fanyaron édeskés íz… jóízű, hallatlanul, tényleg.
Fogaival nyelvembe kapaszkodva térít vissza a gondolataimból. Hiszen az előbb…, teljesen átadtam magam ennek az érzésnek…, az az íz…, az ő íze…, rajta élvezkedtem.
Mellkasom két oldalán csattannak kezei és már bele is fúródtam a párnák közé, hátam csúszós-selymes anyagot érez.
Vadul hajtövembe markol, egymáshoz csapódnak ajkaink…, testem beleremeg…ágyékom csípőjéhez ér…belemorran a csókba. Mellkasa az enyémhez ér, ujjaim mellbimbójával játszanak.
Keze már újfent hasamon jár…, nyelvét és fogait felváltva érzem bőrömön, bőrömben.
Lábam önálló életre kel, combja külső felét simítom végig vele.
Úgy látszik elvesztettük az érdeklődést jelenleg a másik képességei és határai iránt.
A magam részéről inkább belegondolni sem akarok, hogy hol vagyok most, mit csinálok és kivel. Annyi sok unalom és szenvedés után, nekem is jár a szórakozás, azt hiszem.
Lábaim rátekerednek, kimászom alóla, oldalt fekszünk mindketten, óriási ágya közepén. Kezem hajában maradt, ahogy ujjaim előbújnak tincseiből és felfedik a ragyogóan fehér bőrt, pillanatra elszemlélgetem mennyivel fehérebb bőre az enyémnél, habár én sem vagyok éppen sötétbőrű, pedig. Kezét érzem fenekemen…, körmeimmel felszántom mellkasát, fölé térdelek.
Lábaink összekeverednek…, végül két szétnyitott térde közé esem, tenyerem csípőcsontjának bőrén vet halk hangot.
Helyes…, most én jövök…
Ahol az előbb csak ujjaim jártak, most útjára indítom nyelvemet is… mellbimbóját fogaim közé veszem, megcibálom kicsit… keze a hátamon…, és a hajamban turkál…
Lapos hasa…, köldöke következik. Csípőcsontja felett a bőrt meg is szaggatom picit… Felpillantok…, tekintetem az övébe kulcsolódik, ujjam ágyékának bőrét ingerli.
2008.10.06 14:35
Julien:
Puszta nyers erővel taszít ismét az ágytakaróba, amitől gurgulázó nevetés tör rám. Szemeiben felcsillanó értetlenséget látok, de csak futólag…, szája az enyémhez csapódik…, mintha mutatná, így kell ezt csinálni, nem olyan gyöngéden, ahogy én tettem vele az előbb. Ahh, pedig finom volt, elhiheted nekem.
Kezét végighúzza az oldalamon, közvetlenül a fenekem alatt mar combjaimba, arcom a párnákba fúródik. Érzem ujjait, majd nyelvét hátamon, derekamon, fenekemen. Majd testének súlyát, ahogy ismét nyakamhoz hajol és rágcsálni kezdi. Fejem oldalra fordítom, fehér haja takaróként ölel körbe minket.
Megmozdítom fenekemet, ágyékához nyomom. Jutalmam egy minden előzőnél erőteljesebb harapás vállam bőrébe. Mmmm…, ez az…, ezt szeretem.
Egyik kezemmel hátranyúlva penderítem a hátára. Vörös szemein enyhe párát vélek leszállni.
Arcom nyakához tartom, szinte elveszik a hajtömegben…, imádom ezt az illatot.
Lehunyom a szemem, érzem fenekemen felajzottságát.
Most bizonyára azt várja tiltakozni fogok, tovább húzom a játékot.
Váratlanul felülök. Testem teljes egészében azonnal befogadja őt. Hhhhhhmmmm….
Ellenkezés nélkül hagyom, hogy a hasamra penderítsen, tarkómon érzem leheletét, halk morranásai belevesznek az sajátjaiba. Testünk együtt ringatózik, ritmusa egyre gyorsabb ütemet diktál. Ujjai körbefogták merevedésemet.
Egymást űzzük a fellegekbe, aminek a gondolatától élénk nevetés tör ki rajtam.
Mellém fekszik, miközben én még mindig kiterítve fekszem hason mellette, szemei tekintetemet fürkészik.
Egyszerűen nem tudom abbahagyni a nevetést…, fellegek mi…
Lecsendesedtem, testem lassan megnyugszik, oldalra gördülök. Nézem őt…, igazából nem értem ezt az egészet. Hallgatnom kellett volna magamra, és lelépni, amíg lehet. Mert azt hiszem túlságosan sok, eddig számomra ismeretlen dolgot, érzést, gondolatot indított el bennem. A bizonytalanság pedig kiszámíthatatlanná tesz, még jobban, mint amilyen egyébként vagyok.
Csend van. Légvételem alig hallható hangjai keverednek az ő egyre lassuló légzésének hangjaival. Elaludt. Én képtelen vagyok rá.
Felülök az ágyban, mélyet lélegzem. Tüdőm megtelik azzal a bódító illattal, ami belőle árad.
Az ágytól néhány lépésre egy falba süllyesztett szekrényt találok. Kinyitom. Kabátok egész sora foglalja el akasztós részét. Az egyik mellett egy nadrágot is találok. Kiveszem az együttest, a szekrényajtót halkan a helyére csúsztatva lépek át a másik helyiségbe. Az alsógatyám legalább még használható, ez is valami.
Felöltözöm és gyorsan távozom. Észre sem vette. Mozdulatlanul fekszik tovább. Nos, angyalnak lenni, biztos kimerítő dolog, még akkor is, ha nem vagyok itt én súlyosbító tényezőnek.
A folyosón kint teljes némaság fogad, mintha nem lenne itt senki sem. Furcsa. Na nem mintha szükséges lenne egy újabb találkozás… Jut eszembe az affér a bilinccsel. Egyébként is távozni készülök, nem hiszem, hogy bárki is maradásra akarna bírni.
Az utolsó lépcsőfokokat teszem meg, amikor meghallom, hogy van valaki mégis itt, rajtam kívül. A hátam mögött.
- Hova, hova…, ilyen sietősen, olyan ruhában, ami nem is tiéd, ráadásul? – távolságtartóan barátságos hang. Hah, engem nem versz át, fogadni mernék, hogy te adtad azt a bilincset, hogy megláncolj, mint egy állatot. Brrr.
Lelépek az utolsó lépcsőről, immár ugyanott vagyunk, ahol néhány órával ezelőtt.
Felnézek rá, hideg mosolyt eresztek felé.
- Hazaérek és illendően visszajuttatom a ruhákat. Azt azonban te sem kívánhatod, hogy meztelenül menjek el innen. – nézek rá méltóságteljesen. Remélem a hangsúlyból mindent megértett. Nem távozhatok abban, amiben idejöttem, az egyszerűen képtelenség, ugyebár.
Nem válaszol. Néhány lépést teszek az ajtó felé, hátha beérte ennyivel.
- Távozni? Innen? Egy magadfajtának? – jön le a lépcsőn, lenézése nemcsak szavaiból süt, a tekintetéből is. – Nem hiszem, hogy Cassiel csak így elengedett.
- Köszönöm, nem pórázon jöttem, nem kell az engedélye. Menni akarok, ergo megyek is. Örültem a szerencsének. – elfordulok tőle, az ajtó már nyílik is.
- Azt még megnézem… - hallom a gúnyos hangot a hátam mögül. Erre inkább nem is mondok semmit. Valóban fogalmam sincs sikerül-e, de ezt nem vagyok hajlandó megosztani vele.
Elsétálok a kapuig, amit most senki nem őriz. Összezárom szemeimet, felidézem részletesen a házam, a mesterségesen, vadul burjánzó kertet, a kis tavat…, mindent.
Kinyitom a szemem, és valóban ott vagyok. Kicsit félretájoltam magam ugyan, a ház hátsó kertjében állok, de megérkeztem. Kissé szédülök, kell néhány lépés, amire helyre jön koordinációm.
Ha ezt tényleg látta…, hát annak, egészen biztos lesz még folytatása.
Talán aludnom kéne néhány órát, hogy energiaháztartásom rendeződni tudjon. Akkor lesz elég belőle, hogy a ruhákat vissza tudjam küldeni jogos tulajdonosának.
Ledobálom magamról a göncöket, és rádobom magam az ágyamra, mire a fejem eléri a párnát, már alszom is.
2008.10.04 17:49
Cassiel:
Ezt el sem hiszem. Megint itt vagyok, egy ilyen helyzetben, holott nem szabadna. Gabriel elég nyomatékosan a tudtomra adta hogy nem kéne ezt tennem, de ha már voltam olyan kedves és idehoztam őt, akkor az már az én gondom.
Gond? Én nem látok itt gondot.
Mindig is imádtam azokat a dolgokat amik egy kicsit is különlegesek voltak, és ő pedig nemcsak egy kicsit az. Elmosolyodom elégedetten. Igen, ez izgalmasnak ígérkezik...
Ez a bilincs kicsit kényelmetlenné teszi a helyzetet ugyan, de én aztán nem szoktam fennakadni semmin. Átéltem már sokkal rosszabbat is. Ha ezzel azt hiszi akárki, hogy az utamat állhatja, vagy a kedvemet szegheti, akkor nagyon nem ismer. Nagyon nem.
Látom hogy körülnéz a szobában, de azért bámészkodni nem hagyom, mert a következő pillanatban a háta mögött termek, és átölelem. Kezeim összefogom elöl a hasán, ajkaim a nyakát érintik, a ruhán keresztül harapok bele a bőrébe. Nos, úgy néz ki most sem fogok unatkozni.
Kezével végigsimítja a bilincset a csuklóján. A fém hangtalanul enged neki, nem hallom a kattanást sem, csak egyszerűen leesik rólunk, mintha ott sem lett volna. Hmm.. bámulatos..de nem fog örülni neki a kis főangyalka ha megtudja.
Látom hogy az ezüstös bilincs felemelkedik a földről, ő pedig követi a tekintetével. Esküdni mernék hogy ezt ő csinálja. Hihetetlen.
- Megérintett. – szólal meg halkan. – Te adtál az erődből érintéssel… Így kölcsönvehettem az erejéből én is egy kicsit. - magyarázza. Áh, értem már.
Ő pedig vigyorog, bár nem tudom miért, de feltételezem hogy bosszút forral, a "kedvességért" cserébe, amiért megláncolták. Naigen, én sem szeretem a korlátokat. Pedig nekem van belőle bőven. Mégha olyan erőm van is, amiről mások csak álmodhatnak.
A bilincs eltűnik.. van egy olyan érzésem hogy a vissza a feladónak procedúra alatt van jelenleg. Majdnem elnevetem magam. Pedig én olyat elég ritkán teszek. De mégis. Egy angyal se merne vele szembeszállni, a főangyalok egyikével...erre most itt van őt, és nagy ívből tesz arra hogy micsoda és milyen rangja van. Igazán tetszik nekem ez a hozzáállás. A bátorság és a vakmerőség között csak egy lehelletnyi a különbség, mégis életet menthet... hehe. De kit érdekel...? Engem most kicsit se.
- Hozzám ne érjen, többet…, mond csak meg neki… -súgja a fülembe egészen közelről. Megmondom én ha akarod, csak nehogy bajod essen.
Elhúzódik tőlem, és az ablakhoz sétál. Már megint bámészkodik. Hmm... nem azért hoztalak ide hogy a tájat csodáld.
- Csodálatos, tényleg. Bár, azért határozottan kétlem, hogy bárki ezt látná a világomból, mikor földi pályafutásának véget vetsz. - jegyzi meg halkan.
Szóval már tudod az igazat. Nem mintha örülnék neki. Dühösen villannak meg a szemeim. Nem önszántamból vagyok az ami, mégha te ezt nem is tudod. Lehet úgy tűnik saját jókedvemből csinálom a dolgot de nem így van. És elég a gyilkosságok puszta említése is, hogy feldühödjek rajta.
Szeretsz játszani igaz? Hát akkor igazán élvezni fogod. Én is szeretek játszani..hajajj..de még mennyire.
Kinyitom a szárnyaimat, egyetlen suhintással termek mellette. Magamhoz rántom. Vigyorognom kell ahogy ránézek. Nem fél mint sokan mások, és nincs a szemében egy szemernyi tisztelet sem. Csak az a érdeklődő csillogás. Hmm...szeretem a lilát.
Az ablak melletti falnak taszítom, miközben az ajkaira hajolok. Magasságom most sem kedvez nekem, le kell hajolnom hozzá kicsit, hogy elérjem. Vadul vetem magam az ajkaira, lerántom a válláról az inget, és mostmár csupasz bőréhez érnek az ajkaim. Szinte megráz az ereje ahogy megérintem, bizsereg az ajkam tőle. Felnézek rá, ő pedig csak vigyorog. Direkt csinálja... tudtam én.
Megrántja a hajam, összesimul a testünk, pedig eddig tartottam tőle egy kis távolságot. Nocsak, te akarsz irányítani? Na azt lesheted!
Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy szabadjára engedjem az erőm. Szárnyaim apró tollakra esnek szét és köddéválnak. A pihék lassan lebegve szálldogálnak a levegőben. Tele van velük a szoba, a hajam..és rajta is látni párat. Hát nem aranyos? Nevethetnékem van újfent. Hehehe!
Az ezüst minta végigkúszik a testemen, és beborítja a hátam, mint eg hatalmas fénylő tetoválás. Érzem hogy növekszik, ahogy az erőm is.
Ha te úgy, én így. Kihívóan nézek a szemébe, látja már hogy ellenfelére akadt ezegyszer. Talán sosem gondolta volna hogy egyszer talál valakit aki erősebb vagy legalább olyan erős mint ő. Talán sejtette..talán nem. Mindenesetre úgy látszik hogy remekül szórakozik. Hehe, akárcsak én.
Végighúzom a kezem a mellkasa felett, mire az ing széthasad az erőmtől. Mintha megperzselte volna...még fekete is az anyag széle. Engedelmesen nyílik szét rajta, felfedve nekem csupasz mellkasát. Rámvillantja a szemét, és a következő pillanatban ruhám csatjai mintha csak önálló életet élnének leszakadnak és a földre esnek. Igazán ügyes. És meg sem kellett mozdulnod hozzá. Szakadt felsőjének résébe süllyesztem a kezem. A bőrömön érzem azt a simogató érintést amit a bőre nyújt ahogy hozzáérek. Kóstolgatjuk egymást..hogy mentálisan vagy fizikailag az édesmindegy. A lényeg ugyanaz. Egyikünk sem tud mit kezdeni a másik erejével. Hát ez vicces. Komolyan jól fogok szórakozni.
Az ágyra lököm, áthidalva azt a pár métert. Szinte száll a levegőben a ledülettől amivel meglöktem. Még pislogni sem hagyom, már mellette is termek, azaz fölötte. A kabát lehasad rólam, mintha láthatatlan karddal kapta volna el az elejét, és immár félmeztelenül egy szál nadrágban térdelek fölötte. Ezüstös, fehér hajam kétoldalt a takaróra lóg, megragadja és lehúzza a fejem magához.
Érzem hogy lüktet a hátamon a minta ahogy kiterjesztem az erőm, ő pedig végighúzza a kezét a hátamon. Érzi ő is. Belemarkol a bőrömbe, én pedig végignyalom a száját. Nem kell szétfeszítenem az ajkait, beenged magától, és ugyanolyan vadul csókol mint ahogy én kezdtem.
Vajon csak a mai nap folyamán hányszor tette ezt akárki mással? - kérdezem magamtól, aztán egyszerűen elhesegetem a gondolatot. Végülis nekem aztán édesmindegy kivel hányszor mit csinál, pont olyan bűnös mint bármelyik ember, azért mert különleges ereje van, attól még egyáltalán nem különbözik tőlük. Ahogy mi sem. Hiszen szentek mi sem vagyunk. Azt csak az igazán elhivatott hívők hiszik. Hiába éltem már ezer meg ezer évet, ugyanolyan hibákat követek el mint bármelyik ember.... attól eltekintve hogy én imádok vétkezni.
Ajkam hozzáér a szájában lévő fémhez. Igazán fucsa érzés...de nem rossz.
-... ez emberek igazán találékonyak.. -jegyzem meg, elfolytva egy mosolyt. Arcom csak pár centire van az övétől, ilyen távolságból szokott az a legtöbb ember megfagyni a tekintetemtől. Ő viszont csak kinevet. A képembe vigyorog. Igazán érdekes.
Néha jól jön hogy félnek tőlem, néha viszont rettenetesen bosszant. Főleg hogy én magam sem vagyok kibékülve azzal amit csinálok. Akármennyire is az ellenkezője látszik rajtam, ki nem állhatom az egészet.
Egy mozdulattal leszakítom róla a cafatokra hasadt inget, majd még egyszer megcsodálom művemet, mielőtt áthajítanám a szobán. Letépem a nyakamból a főangyalok ezüst keresztjét, és leteszem az ágy melletti asztalra. Épp csak odanyúlok hogy letegyem, de a díszítésnek kitett virágcsokor máris elhervad. Lemondóan nézek végig rajta. Hát igen, rendes esetben minden élőre ilyen hatással van az erőm. Nagyon kevesen vannak akik elviselik, és ki tudják zárni magukat a pusztító bűvkörből. De végülis... eddig csak hasznát vettem. Meg aztán, így egy alkalomnál többet sosem voltam még senkivel sem. Vagy azért mert az illető meghalt az erőmtől, vagy azért mert én öltem meg. Hát csupa változatosság az életem így, az már biztos.
Kicsit elbambulhattam, mert hirtelen megérzem hogy a hátamhoz ér a mellkasa, és a vállam felett figyeli mit nézek. Villámgyorsan fordulok meg, de úgy látszik már felkészült rá hogy ezt fogom tenni, mert tenyerem az övével csattan össze ahogy felé kapok. Megszorítja a kezem. Nocsak..most birkózni fogunk? A szemébe fúrom a tekintetem, de nem tudok belőle semmit sem kiolvasni. Ügyesen védi a gondolatait, és még az arcán is csak azt az érdeklődő kifejezést látom, ami aztán sokmindent jelenthet.
- Szárnyak nélkül már nem is vagy annyira angyali... -jegyzi meg álcázott kedvességgel. Ha ezzel most fel akart bosszantani, hát akkor rá fog jönni hogy nem sikerült.
- Egyébként sem vagyok az. - felelem vigyorogva. - Azt hittem legalább te nem hiszel a tündérmesékben. - teszem hozzá visszadva a labdát.
Egyik kezemmel a hajába túrok, végigsimítok a tincsein, mintha valami finom anyagot tapogatnék mielőtt megveszem. Hehe..igazán ritka és értékes kelme...
Még így is jóval fölé magasodom, pedig ő sem kicsi éppenséggel..és én ráadásul térdelek. Mindegy...könnyedén megoldom a problémát, lehajolok hozzá, és arcomat a hajába fúrva, a fülébe harapok. Kezem végigsiklik a mellkasán, le a hasára, majd újra fel. Beleharap a nyakamba... whrr.. tudtommal nem vámpírt hoztam haza... vagy mégis...?
Felnézek rá, ajkai nedvesen csillognak, olyan hívogatóak hogy nem állom meg hogy meg ne kóstoljam őket. A dereka fölé emelem a kezem, mire övének csatja elhajlik és a fém nagyot kattanva reped szét. Hehe..szeretem leamortizálni a dolgokat... nevezhetjük hobby-nak is.
2008.10.04 17:48
Cassiel (2. rész.):
Láthatóan nem lepik meg a fejlemények, még akkor sem ha ez azt jelenti, hogy nem lesz mit felvennie. Ugyan, én csak örülnék neki. Elvégre Isten nem ruhában teremtette az embereket, azt csak ők maguk találták ki. Az igazi zavaró tényezők.
Megkóstolom mellkasának bőrét, lassan végigharapdálom, egészen a hasáig, ahol aztán nagyot vigyorogva nézek farkasszemet övének elhajlott csatjával. Egy gyors mozdullattal húzom ki a nadrágjából, kiélvezve pillanatnyi fölényemet, de nem sokáig. Megpróbál akaratának erejével annyira ellökni magától hogy ő kerüljön fölém, de csak ideig-óráig megy, pont addig, ameddig hagyom. Haha..ez marha szórakoztató. Elhúzza a száját, láthatóan jobban élvezte volna ha azt tehet amit akar, csakhogy én gonosz módon megfosztottam ettől. Enyje, de gonosz vagyok.
Nem baj, feltalálja magát. Ahol ereje hozzámér, úgy érzem mintha simogatnának, csak éppenséggel a ruhát tünteti el rólam nyomtalanul. Azazhogy, annyira nem is, mert még látom őket, ahogy földetérnek a szoba másik végében. Igazán ötletes, meg kell hagyni. Remélem azért te nem halsz meg olyan könnyen, kár lenne érted, hiszen még éppcsak beléd kóstoltam.
Kirázom a hajam az arcomból. Az ezüst tincsek beterítik a vállaim és a hátam. Az számhoz emelem a kezem és ahol megérintem az ajkaimmal, fehér lángok jelennek meg az ujjaim végén. Ezt a földöntúli tüzet látom tükröződni az ő szemében is... hihetetlen... rettenetesen izgató...
Elvigyorodom. Ha tudná mire készülök vele, nem nézne így rám ő sem, de annyira nem fél, hogy mégis ezt teszi. Remélem nem csak az önbizalma nagy. Hát, mindjárt meglátjuk.
A mellkasához érintem a kezem, és végighúzom, egészen a derekáig, behunyja a szemét és halkan felsóhajt. Csak a tűz melegségét és simogatását érzi, de az erejét nem. Ellenkező esetben már üvöltene..mondjuk. Gondolok egyet, és lejjebb csúsztatom a kezem, ujjaim végigfuttatva az ágyékán. A lángok azonnal belekapnak a nadrágja szövetébe, és bár őt nem égetik, az anyag maradéktalanul eltűnik róla, és csak szürke, csillogó hamu marad belőle a bőrén. Ezt még sosem próbáltam...de igazán tetszik...
Még mindig vigyorgok. Hihetetlen mennyire élvezem. Mindig is imádtam játszani, de eddig még egyszer sem éreztem hogy ennyire magával ragadott volna ez az érzés.
Lefújom róla a finom hamut, érzem ahogy megborzong. Hát, most összekoszoltam a takarót...ehh mintha nem lenne teljesen mindegy.
Mostmár minden mindegy.
Egyébként se voltam sosem egy olyan illető, aki betartja a szabályokat, most pedig már azzal, hogy idehoztam megszegtem egy rakat parancsolatot és most készülök megszegni egy újabbat.
Mondtam már hogy imádok bűnbe esni?
2008.09.09 18:50
Julien:
Magához ránt. Na lám, az angyalok teste is épp olyan meleg, mint a halandóké. Puha bőrét érzem a ruhákon keresztül is, alatta pedig az annál erősebb, kemény izmokat. Haja az arcomba hullik, végigszántja arcomat, nyakamat. Mi a nyavalya…, bebizonyítjuk…, nekem hitetlennek…, hogy igaz…, az ellentétek mégis vonzzák egymást…?
Tenyerét a mellkasomra teszi, enyhe csuklómozdulattal lök át a korláton, majd egy másodperc múlva utánam veti magát. Legalább nem emészti majd fel egy csomó energiámat, hogy ne törje össze magam esés közben.
Átkarolja a derekamat, ráveti magát ajkaimra. Ez az…, durván…, ezt szeretem! Viszonzom, és közben érzem testem belső bizsergését, amit szám harapdálása vált ki. Mmm, lehet mégsem csak rövid kis liezon lesz ez…
Nyelve átjut ajkaim között, heh… nyílván, mert nem talált túl nagy ellenállásra. Hajából az éjszakai virágok bódító illata árad.
Kezével a hajamba túr. Szinte meg sem érzem a földetérést. Jó így utazni, tényleg. A kérdés csak az mire vonatkozott ez, ugye.
Heh, még jó, hogy nem láthat a gondolataimba, hacsak nem akarom…, hehehe.
Mosolyog. Ez egészen elképesztő. Kíváncsivá tesz. Meg sem próbálom leplezni a szemeimben feltűnő kíváncsiságot, viszonzom mosolyát.
Közeledik egy autó. Arrébb ránt, be a közeli sikátorba. Nahát, egyből de óvatos lettél! Ez vicces. Csak nem gondolod, hogy van még egy ilyen a közelben, mint én? Felesleges, sajnos nincs, különben nem unatkoznék így.
Hát, legalább most egy ideig nem kell ezen rágódnom, ugye.
- Ha betartanám a szabályokat, most ki kéne törölnöm az emlékezetedet. – mondja mosolyogva. Nahát nem mondod…, visszamosolygok. Kíváncsi vagyok…, vajon mi történne…, működne, egyáltalán. Na, és ha nem…, ha a többi…, fajtájabeli rájön,…mit tesznek vajon…megölnek…, vagy…, kihasználják született képességeimet… eh, ne mond, hogy nem teljesen mindegy…
- De nem teszem. – fejezi be saját gondolatmenetét.
- Valamiért gondoltam. Különben nem mondtad volna el, csak megtetted volna. – feleselek, már megint. Direkt akarom a sorsot kihívni magam ellen? Ennyire meguntam hát az életem? Erre megint csak viszketni kezdenek a nevetőizmaim. Mintha nem tudtam volna elég régóta, hogy előbb utóbb valaki eljön értem és megleckéztet, megöl…, vagy…, nos…, jelen esetben…úgy látszik játszani akar velem.
- Igazad van. – felei, és közelebb jön. Nekilök a téglafalnak, egészen közel hajol hozzám.
- Aki felkelti az érdeklődésemet, azt sosem hagyom ilyen könnyedén futni. – mondja közben pedig orra hegyével megérinti arcomat, újra érzem a virágok ellenállhatatlan illatát, ami belőle árad.
- Nos, akkor meg vagyok tisztelve. – mondom erre úgy, mintha egyszerűen csak az időjárásról beszélt volna az előbb. Beletúrok hosszú hajába, elhúzom arcomtól a fejét, szemébe nézek.
- Amint látom csak unatkozol itt. - lép egyet hátra, leplezetlenül fixíroz. Igen, ez egészen egyértelmű. – Nincs kedved olyat látni, amit halandó még nem látott élve?
Hát, ez meg mit jelentsen, csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy…
- Mire gondolsz? – kérdezem, szemeim kíváncsiságot tükrözve fúródnak tekintetébe.
Elneveti magát. - Meglátod. – mondja és karja megint derekamon.., a föld pedig egyre távolodik. Sok apró fénypontocska…, hehehe, hát mégis jól gondoltam az este kezdetén.
Irtóztatóan magas épület, ami úgy fénylik még csak tippelni se tudnám leírni milyen. Hatalmas nyitott kétszárnyú kapu, közel s távol nem látni senkit. A következő pillanatban a lépcsősor tetején állok, vele együtt. Haszna is van ennek az érintésnek, nem csak fantasztikus érzés volt, de jó.
Aztán egyszer csak…, valaki be akar mászni a fejembe. Na, azt nem, kifelé. Lökök is rajta egyet, meg se próbálja még egyszer. Behunyom a szemem, koncentrálok. Vannak bent. Angyalok, mint ő is. Valamiért mégis csak ennek az egynek keltettem fel az érdeklődését. Játszópajtásat szeretnél, te is…? Vagy csak dühít, hogy ő meg meri tenni, te nem? Hát, pedig, ha jól érzékelem, nem Cassiel az egyetlen itt jelenleg, aki szórakozni vágyik. Őt nem mered zavarni, igaz…, bár, kötve hiszem, hogy a félelem lenne az oka. Na, és ezt a gondolatmenetet engedem is, hogy érzékelje. Oldalra fordítom a fejem, elrévedő tekintetén látom, ő beengedte a fejébe, valószínű beszélgetnek.
Belépünk a hatalmas előcsarnokba. Fényesség borítja el a látásom, elmémet. Szárnyak suhogása…, valaki egy pillanatra megérintett. Kinyitom szemeimet, feltisztul látásom lassacskán. Valami megcsörren. Fene essen bele…, bilincs…Döbbent nyögés hagyja el torkomat. Ránézek, kérdőn, felvont szemöldökkel.
- Ne nézd, nem én akartam. – még sóhajt is hozzá. Majd rögtön el is hiszem, hogy téged is bosszant, igen. – De végülis… bizonyos szempontból tetszik. – vigyorodik el. Na látod, őszinteség…, ez már sokkal jobb. Nem mondom, hogy nekem ellenemre van, de ettől a bilincstől akkor is meg kell szabadulni.
Megcibálja a karom, az átkozott béklyó csörög, visszhangot vet az óriás előtérben. Hát, legyen. Erőmet összeszedve küldöm felé, nekiesik a szemközti márványfalnak. Ajkaim egészen közel vannak hozzá, perzselik bőrét az arcán, állának vonalán, nyakán. Szemeiben tükröződik a márvány csillogása, ami beborít itt mindent. Vállamba kapaszkodik, nekilökődöm a falnak, testem felsőtestének csapódik. Megérint, végigfuttatja ujját nyakamon, vállamon, kulcscsontom ívén, ujja bekúszik felsőm alá. Karom lendül, haját veszem célba az erő lángol szinte közöttünk. Két tenyerét a falra helyezi, pont a fejem két oldalára. Arca hajamban van, érzem leheletét, majd ajkai fülemre siklanak.
Itt…, nem, dehogyis. Ajkai mosolyra húzódnak, szeme pillanatra összeszűkül, egyik kezének ujjait ujjaimra fonja…, és már beljebb is vagyunk…, egy lakosztálynak is beillő szobában, aminek a végében, egy ajtó szélesre tárva, amögött pedig egy hatalmas ágy. Igazán impozáns itt minden. Nézek körül a berendezésen. Na nem mintha ő hagyná, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Hátulról érzem közeledését. Kezei már hasam ölelik, belenyal nyakam bőrébe, a ruhán keresztül harap vállamba. Megpördülök, tekintetünk találkozik. Elkapom alkarját. Ujjam végigfut a bilincsen, a láncszemeken, az én csuklómra tekeredett bilincsrészen. Hangtalanul esik le rólunk, de nem hagyom, hogy a padlón kössön ki, vagy egyből gazdájához térjen vissza. Akaraterőmmel felemelem, játszom kicsit vele, minta csak labda lenne. Csodálkozó tekintettel néz engem. Látom nem nagyon figyelt arra, amit a tetőn mondtam neki.
- Megérintett. – magyarázom. – Te adtál az erődből érintéssel…- kapizsgálod már, remélem… - Így kölcsönvehettem az erejéből én is egy kicsit. - fejezem be, majd mosoly fut szét arcomon. Már tudom is mi legyen…
Akarattal irányítani a dolgokat…, nem is olyan rossz képesség…az egyik karperec összefonódik a másikkal, bezáródik a bilincs…, ellököm magamtól, mire eltűnik a szobából. Remélem érzékeny helyen talál el. Gondolom magamban.
Közelebb lép, vörös szemeiben elfojtott nevetést látok bugyogni. Odahajolok.
- Hozzám ne érjen, többet…, mond csak meg neki…- suttogom a fülébe. Az én agyam teljesen le van zárva, ezen a helyen senkinek nem fogom hagyni, hogy az agyamba másszon. Na, nem mintha máshol, másoknak hagynám.
Ellépek mellőle, az ablakhoz sétálok. Kint burjánzó kert látványa fogad.
- Csodálatos, tényleg. Bár, azért határozottan kétlem, hogy bárki ezt látná a világomból, mikor földi pályafutásának véget vetsz. – fordítok hátat az ablaknak. Düh csillan vérvörös tekintetében. Tudom én, nem volt olyan jó ötlet…szárnyak csapódása kavar enyhe szellőt körülöttem. Karja lendül…testünk csak a ruháknak köszönhetően nem hangosan csapódik össze. Arcizmait újfent nevetés rendezi át.
Labdát adtam a kezébe…fogadni mernék, hogy helyzetét maradéktalanul ki is fogja használni…
2008.09.08 20:33
Cassiel:
Magam sem tudom merre megyek, csak el a halandók közeléből. Épp elég ennyi meglepetés egy napra. De van egy olyan érzésem hogy még úgysincs vége.
Egy magas emeletes ház előt állok meg. Igen, ez elég magas. Pont megfelel. Végignézek rajta...elvigyorodom.
Szerintem látja rajtam mi jár a fejemben.
Magamhoz rántom, és felemelekedek a vele a levegőbe. Hatalmas szárnyaim könnyedén megtartanak mindkettőnket és mire észbekap, már a tetőn landolunk. Kirázom a hajam az arcomból, amit belefújt a szél.
Itt fönt folyton jár egy kis szél... neki is lágyan borzolja a tincseit.
Figyelem ahogy egészen közelről néz a szemembe. Megpróbál olvasni a fejemben... látom rajta...azzal kísérletezik.. viszont... maga köré elég masszív pajzsot húzott. Hát nem éppen fair... de végülis hogyan beszélhetnék egyenlőségről mikor ennyire különbözőek vagyunk. Ő ember..mégha különleges képességekkel is. Én pedig sosem voltam az.
Halkan megszólal..a nevemet mondja.
Kellett nekem ennyire elkalandoznom. Nem figyeltem.
Mindegy..végülis ha útban lesz elintézhetem... de nincs kedvem. Nem, ez hazugság lenne... nem kedvem nincs..egyszerűen élvezem hogy végre ellenfelemre akadtam. Ritka mint a fehér holló aki képes ellenszegülni nekem, és meglepni.
Kissé dühösen nézek rá, tudatva, hogy ez azért mégsem volt olyan jó ötlet. Tudom hogy nem mindenkit éget meg a ha a tüzet piszkálja, de azért jobb nem kísérletezni vele. Elég rég voltam már igazán dühös..de az az egy biztos, hogy nem akarja ő azt tudni.
A kezét nyújtja nekem. Nocsak..most be fogsz mutatkozni nekem, mintha csak egy ismeretlen ember lennék? Igazán érdekes.
-Julien. -szólal meg halkan.
Ereje a hajamat borzolja, még a szőr is feláll a karomon... tényleg nem mindennapi.
- Emberemlékezet óta nem találkoztam, és nem is tudok, hozzád hasonlóan erős boszorkányt. -jegyzem meg halkan. Igen, rájöttem. Bár meg kell mondjam azt hittem, azok már nem léteznek. Az a pár meg, akik még élnek a földön annyira értéktelenek és használhatatlanok hogy nem is említésre méltóak. Elég kevesen születnek ilyen képességekkel..és sokuk bele is őrül idővel. Ezért aztán tényleg ritka, hogy van köztük egy ilyen erős is.
Szemében valami furcsa kifejezés villan, majd megszólal.
- Az a rangjelzés… megnézhetem?
Dühösen pillantok felé. Ennyire tudni akarod? Nem válik hasznodra az tuti.
Úgy néz ki ejti a témát, mert elszakítja tőlem a tekintetét és a lenti tájat kezdi el figyelni. Nincs tériszonya az már biztos.
Ahogy visszafordul felém és egymás szemébe nézünk furcsa bizsergés fut végig a testemen..és ez már nem csak az ereje. Nocsak!
Haját a szél borzolja, lila szemei engem figyelnek. Miért vonz ennyire a tekintete? Alig tudok elnézni mellette.
Bizonyára ő is érezte azt az előbb, mert elhátrál tőlem, míg lába nem ütközik a tető szélének.
Hehe..nincs menekvés. Magamhoz rántom a karjánál fogva.
Lenézek a mélybe. 20 emelet... körülbelül 10 másodperc. Tökéletes.
Kezemet a mellkasára teszem és vigyorogva lököm át a korláton. Kicsit meglepett, főleg amikor utána ugrom és magamhoz húzva zuhanás közben megcsókolom. Az adrenalin és a hűvös levegő ösztönzőleg hat rá, mert visszacsókol. Hajamat lebegteti a zuhanás lendülete. Imádom ezt. Vadul veszem birtokba az ajkait... végignyalok a száján, majd harapdálva, falva az ajkait kerülök beljebb. Enged nekem, és ugyanolyan vadul viszonozza. Ez tetszik.
Három másodperc...kettő...egy...
Átfordulok vele és szárnyaimat kitárva fékezem le az esést. Puhán vitorlázva érünk földet. Kezemmel a hajába túrok, szinte felszikrázik a levegő ahogy erőink találkoznak. Mint a mágnes két pólusa amelyek megindultak egymás felé.
Lábam puhán ér földet a talajon, ő is megérkezik velem együtt. Tetszik ez a tűz a szemében. Meg akartam ijeszteni..halálfélelmet csalni a tekintetébe de csak az izgalmat látom benne, a kíváncsiságot. Rámosolygok.
Az utcán egy autó fényeit pillantom meg, egy rántással egy közeli sikátorba cibálom. Bár nem látnának semmi különöset, hiszen hála az álcámnak sima embernek néznének, inkább nem kísérletezem vele.
Bár az arcán nem, a tekintetét látom hogy vigyorog.
Minek örülsz hmm?
Találkoztam én már sok csodabogárral, de boszorkánnyal még sosem akadt dolgom. Még pont az hiányzik a gyűjteményemből... a tündérke után..ki tudja mikre képes ez is.
-Ha betaranám a szabályokat most ki kéne törölnöm az emlékezetedet. -nézek rá elgondolkozva. Visszamosolyog rám, mint akinek nincs félnivalója. -De nem teszem. -teszem hozzá.
-Valamiért gondoltam. -feleli jókedvűen. -Különben nem mondtad volna el, csak megtetted volna.
-Igazad van. -lépek közelebb hozzá. A szemközti ház téglafala már alig egy méterre van a hátától. Nekilököm és az arcába hajolok. Az ezüstös ékszerek a szájában halványan megcsillannak a sötétben. -Aki felkelti az érdeklődésem azt sosem hagyom ilyen könnyedén futni.
-Nos, akkor meg vagyok tisztelve. -feleli halványan mosolyogva. A hangsúlyában egy szemernyi tisztelet sincs, annak ellenére amit állít, de úgyis tudom hogy nem azért mondta. Játszik velem. Nem, nem is. Én akartam vele, csakhogy rájött és most felvette a kesztyűt. Remek. Úgy egyébként is unalmas lett volna.
-Amint látom csak unatkozol itt. -nézek rá kihívóan. -Nincs kedved olyat látni amit halandó még látott élve?
-Mire gondolsz? -kérdezi érdeklődve. Szemei lila csillogással villannak meg, nem zavartatja magát, magabiztosan néz a szemembe.
-Hehehe... -nevetem el magam. -Meglátod.
A mai nap másodszor karolom magamhoz és emelem a levegőbe magammal együtt. Szeretek repülni de neki nem hiszem hogy olyan mindennapi dolog volna. Erőm kiteljesedik ahogy emelkedek egyre magasabbra. Felhők kerülnek az utamba, de átlátok rajtuk csak a pára csapódik ki rám fénylő cseppekben.
***
Fénylő magas épület. Egyszer ott állunk a kapuban, aztán egy villanással fent termünk a lépcsőn, már bent a palotában. Amíg kezemet hozzáérintem, addig ő is képes ilyen gyorsan változtatni a helyét, velem együtt. Praktikus kis képesség.
Hirtelen egy hangot hallok a fejemben.
„Mit csinálsz már megint?”
Ne érdekeljen.
„De érdekel. Te egy szent lény vagy. Nem csinálhatsz ilyet.”
Gabriel. Szállj ki a fejemből. Azt csinálok amit akarok. -válaszolok dühösen.
„Azt te csak hiszed.”
Fényesség.
Mi a fene?
Döbbent nyögés. Nocsak..téged mégis meg lehet lepni? Kis fénykörök táncolnak vörös szemeim előtt. Mikor pedig kinyitom őket.... ilyen nincs! Az a szemét!
Fényes ezüst bilincs. Az én csuklómon és az övén. Rövid, alig fél méteres láncszemek közte.
„Vállald felelősséget azért amit idehoztál.” -kacag a fejemben a hang. Átkozott.
Nos, ez némiképp megnehezíti a helyzetet. Meg azt amit elterveztem. De van előnye is.
Megrántja a láncot. Csilingelnek a láncszemek.
-Ne nézd, nem én akartam. -sóhajtok egykedvűen. -De végülis... bizonyos szempontból tetszik. -vigyorodom el. Megrántom a karom, de ellenáll. A következő rántás ő intézi ellenem, viszont az erejét küldi végig a láncon, ami garantáltan kimozdít a helyzetemből. Nekilök a szemközti márványfalnak.
Vigyorogva nézek végig rajta.
Játszani akarsz? Állok elébe.
Úgy néz ki, egy darabig úgysem szabadulok tőled. Ha Gabriel úgy akarja, rajtam hagyja ezt a mágikus béklyót ameddig csak akarja.
Nem is tudja hogy ezzel nem kimondottan rosszat tett nekem.
A büntetésnek..ez elég kellemes formája..
2008.09.03 23:25
Julien:
Lassan közelít. Érdekes ez az arckifejezés. Talán félnem kellene?
Hihihi, pompásak a szárnyai. Kicsit még közelebb érve pedig…, vérvörös szemek, ezüst tincsek, amiket a hirtelen feltámadó szél szanaszét hord, mindenfelé.
Angyal? Nahát…
- Te látsz engem…ez érdekes… - mondja kimérten. Hát, de még milyen érdekes, egy rugóra jár az agyunk, úgy hiszem. Nem válaszolok, azt hiszem teljesen felesleges. Különben is, szeppenjek meg és bólogassak, mintha csak véletlenül történt volna? Mosolygok, enyhén felhúzom az egyik szemöldökömet.
- …azt hittem angyalok csak a hívők képzeletében léteznek… - mondom ki hangosan, ami a fejemben jár. De, ha már így tévedtem, fogadni mernék, hogy nem is azok a jóságos lények, akiknek lefestik őket. Legalábbis, nem mindegyik.
- Én pedig azt hittem, nem találkozhatok olyan halandóval, aki képes átlátni az álcámon. Igazán különleges vagy, de remélem azt is tudod, hogy fene nagy bajba sodrod magad ezzel. –mondja színtelen hangon, bár cseppet sem fenyegetően.
Nahát, ne hidd, hogy valami nagy újdonságot mondtál.
- Bajba? – kérdezem. Mintha nem ölhettél volna meg azonnal akár, még élek…, tehát…, miféle bajba, vajon?
- Általában nem szoktam életben hagyni azt, aki meglát. – feleli. Igen, látom helyben vagyunk. Most kéne jöjjön a - nem mondom el senkinek csak hagyd meg az életem - résznek? Na, persze. Tovább mosolygok, a szemöldököm ismét felszalad.
Szóval a ti világotokban is vannak kiskapuk, ezek szerint? – Általában? – kérdezem.
- Igen, általában. – helyesel. Közelebb húzódik, megérinti a nyakamat, elkapom a kezét, ránézek. Erőm önálló életre kel, kiszáguld belőlem, borzolja az egyébként emberi mértékkel mérve szinte elképzelhetetlenül puha bőrét.
Azt hiszem, igencsak meg kel dolgoznunk mind a kettőnknek azért, ha kárt akarunk tenni a másikban.
Valakik jönnek…, messziről hallom a lépteiket… Mire reagálhatnék, megszólal.
- Menjünk innen. – mondja, és már indul is a másik irányba. Mintha utasítás lett volna, amit én valószínűleg úgy is követek. Na nem, nem azért, mert te ezt szeretnéd, de ha már így alakult, miért ne? Követem. Meg sem próbál valahogy kényszeríteni. Nos, ez tényleg érdekes. Ha megtudtam mindent, ami érdekel, még mindig leléphetek. Céltudatos. Pár lépéssel átszeljük a parkot, befordulok az első utcába, és még akkor sem állunk meg, amikor már egészen biztosan nincs a közelben sem halandó, sem senki más. Én biztosan tudom, és ha én érzem, neki is éreznie kell. Megáll egy magas ház mellett. Nem toronyház, de egészen biztosan lapos a teteje…és hát a környéken ennél nagyobb nincsen. Egészen biztosan nem láthat meg senki. Mert ugye, ha már így alakult, ki tudja, ki láthatna még meg. Felpillant, majd vissza rám, elvigyorodik. Egyértelműen nehezebben tudnék feljutni, mint ő, megtehetem, ha szükséges, de ez a pillantás…
Megfogja a karomat, magához húz. Nem teszek semmit, sőt, minden erőmet magamban tartom, elmém gondosan lezárva, fallal körülvéve…, ha akarna se jutna be, az agyamba nem. Mire körülnéznék, már a tetőt látom magam mellett, ami azt jelenti, semmi lehetőségem nem volt élvezni életem első repülését, mert közben az ő szemeit figyeltem.
Megérkeztünk a tetőre…, teljesen üres, a feljárat valószínűleg már régóta le van zárva, rozsdás kívülről.
Na és…, most mi lesz? Én látom, tudom, hogy kicsoda, micsoda. Ő is tudja, hogy én látom, tudom. Mindketten életben vagyunk. Szerinted hogyan tovább? Tanulhatunk a másiktól vajon, valamit…?
Lecsukom a szemem, képek sora villan elém. Igen, látom, mondhatunk újat a másiknak. Felnyitom szemeimet, ránézek. Még mindig elég közel van, engem figyel.
Igen, téged láttalak, megérintettél. – lököm ki agyamból a gondolatot, egyúttal azonnal le is zárom, neki nem kell beleférkőznie a fejembe.
A képek tovább záporoznak rám. Cassiel…, szólal meg valaki az emlékben.
- Cassiel…, szóval te vagy az? – mondom ki hangosan inkább, semmi szükség rá, hogy fejben beszélgessünk. Hallani akarom a hangját.
Mintha dühösen villannának a vörös szemek. Na, igen…, jó az önvédelmem, köszönöm szépen. Elmosolyodom rá, majd kinyújtom a kezem. Mintha nem is egy tetőn állnánk, ő nem az lenne, ami, és én épp bemutatkozom. – Julien. - mondom.
Aztán eszembe jut, biztos az is érdekli, vajon mi vagyok. Most mondjam egyszerűen azt, amit az emberek az ilyenekre mondanak, mint én? Nem mintha sokat jelentene, és nem is fedi le teljesen azt, ami valójában vagyok, de akkor is.
Nem is érünk a másikhoz mégis bizserget az ereje. Bámulatos, tényleg! Heh, eladom a lelkem az „ördögnek”, tanítvány leszek, vagy mi a fene?: ))
- Emberemlékezet óta nem találkoztam, és nem is tudok, hozzád hasonlóan erős boszorkányt. - mondja kihívóan. Ah, szóval mégis sikerült. Biztos nem akármilyen angyal.
- Az a rangjelzés…, megnézhetem? – felelem, nem is törődve azzal, amit mondott. Ismét azok a dühösen szikrázó szemek. Hát, én megértelek, nekem elhiheted.
Elnézek mellette a lenti tájat figyelem. Eh, ennek semmi értelme. Nehéz lenne kárt tennünk a másikban, mi a fenének próbáljuk bosszantani, akkor mégis? Végignézek rajta ezúttal alaposabban. Fekete ezüsttel díszített kabátját lobogtatja a fent már kicsit erősebbnek bizonyuló szél. Haja valósággal csillog az éjszakában, szemei fürkészőn nézegetnek, minden bizonnyal, engem. Bizsergés fut testemen keresztül, mikor belenézünk egymás szemébe. Mi a nyavalya volt ez? Belőlem? Belőle? Vagy mindkettőnkből? Valaki másból nem lehetett, nincs itt senki rajtunk kívül.
Pár lépést hátrálok, lábam nekiütközik a tető téglákból rakott szélének. Lenézek. Váratlanul megragadja a karomat, magához ránt…, na, most mi lesz, nézek a szemébe…
