Karakter: Julien-Cassiel
Cassiel:
Sötét éj, olyan mint a többi. Felhő sehol az égen, csak a csillagok pöttyözik halványan a nagy feketséget odafönt. Ilyenkor érzem azt, mintha semmi sem állhatna az utamba, és én felszállhatnék a csillagokhoz amikor csak akarok.
Fásultan ereszkedem le a földre egy hatalmas zöldterület kellős közepén. Ma is, mint olyan sokszor, megint én vagyok a mumus aki elintézi ezt a katyvaszt. Hogy unom már. De hát ez van, még egy öröklétig csinálhatom.
Legalább találnék valami érdekeset. De ezeken a maffiás tömegmészárlásokon semmi érdekes nem szokott lenni, pár bűnöző, az áldozataik, néhány civil akik véletlenül arra jártak. És vér...soksok vér.
Egy fa tetejéről szemlélem a mészárlást. Nem egyszerű maffiás ügy, itt más lények is vannak, és rengeteg ártatlan ember. Csak tudnám miért csinálják egy park kellős közepén. Egy nő sikoltva hanyatlik le, ahogy egy hatalmas majd 190 centi magas férfi a nyakába vágja a fogait. Nem vámpír mert nem a vére érdekli, csak megöli mert ahhoz van kedve. Undorodom az ilyenektől. A másik nagydarab fickó erre feldühödik, és nekiesik. Bizonyára ő akarta a csajt. Hát ez csodás... tömegbunyó megint...
Jó húsz percig tart az esztelen marakodás... mint az állatok.. komolyan herótom van az ilyentől. Aztán a hat hét alak közül kikerül végre győztesen az egyik. De nem sokáig élvezheti. Több sebből vérezve diadalittassan ordítja el magát. Meglebbentem a szárnyamat és leszállok mögé. Nem tudom megérteni miért támadnak néha falkában emberekre..hiszen ígyis úgyis elkapja őket valaki, esetleg meghalnak a hatalmai harcokban amit vívnak. Csak az embereket nem kéne belekeverni.
Érzem a férfiból áradó sötét erőt. Ezt egy gonosz szellem is segítheti mert a túlvilági energia csak úgy borzolja a szőrt a karomon. Fene!
Hátulról megragadom a nyakát és oldalra csavarom. Egy reccsenés ahogy a csigolyák elroppannak az erőmtől. De még nem halt meg ennyitől. Ezek szerint jó volt a tipp. Ha megszállta valami, akkor az életben tartja a testem amíg szüksége van rá.
Felém fordítja kicsavart nyakát, mintha csak egy bábu lenne. Elég bizarr de láttam már csúnyábbat is. Ahogy meglát néma sikolyra nyílik a szája, és ahogy rányomom fénylő kezemet a mellkasára fülsüketítő visítással száll ki belőle fekete füstként a gonosz lélek.
Felemelkedem a levegőbe, nem hagyhatom megszökni. Ököbeszorított kezemben egy hegyes végű bot jelenik meg, aminek végét a füst szerű testetlen lélek felé lendítem. Azonnal köddé válik mintha ott sem lett volna.
Leereszkedem a földre.
Az emberek közül majdnem mind halottak. Egy férfi fekszik a füvön még, ide hallom szaggatott lélegzését. Odalépek mellé és lenézek rá. Mellkasán marcangolt seb.... nem fogja túlélni. Szerencsétlen véletlen hogy erre járt. Legtérdelek mellé, és a homlokához érintem két ujjamat. Az emlékei hűvös folyamként árasztják el az elmémet. Egy kislányt látok, talán 6-7 éveset. Éppen hozzá igyekezett mikor megtámadták és ide terelték a többivel együtt.
Felsóhajtok bosszúsan és egy kört rajzolok a mellkasára a véréből, majd a közepére teszem a tenyerem. Halvány fény csillan meg, és a seb eltűnik nyomtalanul. Felugrik és elszalad. És a köszönöm heh? Bunkó.
Magamban bosszankodom amikor hirtelen ismereletlen erő szele lebbenti meg a hajamat. Kíváncsian fordulok meg. Egy férfi áll az átellenes oldalon és erre néz. Pont engem. Meglep, mert általában a halandók csak sima embernek látnak, kivéve azokat akik közel vannak a halálhoz. Mi a fene lehet ő hogy még ígyis lát?
Alaposan végigmérem.
Az energia úgy örvénylik a teste körül mint valami hatalmas erőtér. Magas, izmos alakja van, fekete rövid haja, és lilán csillogó szemei. Lila? Nocsak? Ezúttal mivel akadtam össze?
Elindulok felé, lassú kimért léptekkel. A szél belekap a hajamba és hátrafújja a vállam fölött. Falevelek süvítenek el az arcom mellett.
Ha látott engem és amit csináltam akkor rendes esetben most ki kéne törölnöm az emlékeit, de van egy olyan érzésem hogy ő nem akad fent azon hogy látott egy magamfajtát. Nocsak..ez érdekes. Nem hátrál el, csak nézi ahogy közeledem. Ráérősen lépkedek, mintha csak sétálnék. Mikor megállok előtte alig pár méterre a szél iránya megváltozik és előrefújja a hajamat, egyenesen az arcába. Lenézek rá, mert ugye alacsonyabb nálam, mégha csak tizenöt centi is az a külömbség.
Ilyen közelről azok a lila szemek még élénkebbnek tűnnek. Hatalmas ereje van, pedig csak egy ember. De akkor mi az ördög bújt belé amitől ilyen erős?
Rámnéz... mosolyog...
Mi a fene olyan vicces? Most esik csak le hogy... ez látja a szárnyaimat... Ilyen nincs! Még a legerősebb látónak kikiáltott emberek is csak az erőteret látják rajtam, és a hatalmam, de a szárnyaimat nem. Főleg amikor azt akarom hogy ne lássák.
-Te látsz engem... - szólalok meg halkan, még a szokásosnál is mélyebb hangon. -... ez érdekes...
Pedig azt hittem engem már semmi nem fog meglepni. Erre itt van ez a... férfi... mert biztosan több valamivel mint egy ember... és nemelég hogy lát engem, még ilyen kihívóan vigyorog is. Nos, mégsem lesz olyan unalmas ez a mai nap mint ahogy képzeltem. Eljátszogathatok vele... hiszen imádom a különleges dolgokat..
-..azt hittem angyalok csak a hívők képzeletében léteznek... -szólal meg hirtelen. Hangja mély és dallamos, már a szavaiból is árad az a megmagyarázhatatlan erő. Miféle képességekkel rendelkezhet még?
-Én pedig azt hittem nem találkozhatok olyan halandóval aki képes átlátni az álcámon. Igazán különleges vagy, de remélem azt is tudod hogy fene nagy bajba sodrod magad ezzel. -felelem halkan. Hangon nem fenyegető, inkább kimért és hangsúlytalan. Figyelem a reakcióját, de szemei csak kíváncsian csillannak meg szavaimra. Nem fél. Érdekes...
-Bajba? -kérdezi érdeklődve. A szájában valami ezüst csillan ahogy beszél. Hirtelen késztetést érzek hogy megnézzem mi az, de azt csak egy féleképpen deríthetném ki. Nem mintha nem lenne kedvem hozzá. Az ismeretlen és veszélyes dolgok úgy vonzanak mint a mágnes. Pláne ha az a bizonyos dolog még ennyire különleges is. Erős, és nem tudom megállapítani hogy mennyire és hogyan. Megkérdezhetném egyszerűen hogy mégis micsoda vagy kicsoda, de általában megrögzött szokásom hogy sosem választom az egyszerűbb utat. Az úgy unalmas. És semmi izgalmas sincs benne.
-Általában nem szoktam életbenhagyni azt aki meglát. -válaszolok a kérdésére, de nem ijesztem meg.
-Általában?
Igen, remekül megtalálta a kiskaput abban amit mondtam. Ott volt benne a „de”.. és rögtön kiszúrta. Nagyon okos.
-Igen, általában. -vigyorgok rá. Felé nyúlok a kezemmel, megérintem a nyakát és az arcához hajolok. Elkapja a kezemet, de nem csinál semmit. Ereje végigkúszik a karomon. Nocsak..kóstolgatsz..?
Kíváncsiság villan a tekintetemben. Mostmár tényleg érdekel.
Látom hogy a csillogó valami és két piercing a szájában, ingje felső néhány gombja nyitva, kivillan a világos bőr. Hirtelen hatalmas késztetést érzek hogy letépjem róla az egészet. A megélinkülő szél a hajába fúj egy tollpihét, minden bizonnyal az enyémet. Kiveszi a hajából és szórakozottan forgatja az ujjai között. Megőrjít ez a nyugodtság amivel még mindig engem néz.
Összecsukkom a szárnyaimat és a halottak felé nézek. Ezek nem mennek el, ő viszont igen. Döntöttem, nem érdekel a sok hulla és a munka. Ő viszont annál inkább.
Beszélgetést hallok az egyik irányból. Halandók, rögtön érzem.
-Menjünk innen. -nézek rá, és elindulok az ellenkező irányba, hogy a halandók ne minket vegyenek észre a hullahegy mellett. Akkor ugyanis kezdődne a hisztéria.
Hátranézek a vállam fölött. Megtehetném hogy kényszerítem az akaratom erejével hogy kövessen, de nincs rá szükség. Nem kellenek a láthatatlan drótok amiken rángatom mint valami bábot. Aztán meg..nem is tudom hogy működne-e. Ha már az álcámon is átlátott.
Ez a mai nap tele van meglepetésekkel.
Julien:
Fekete éjszaka. A csillagok millió apró fehér pontként szikráznak a sötét égen. A ókori rómaiak hite szerint ezeken keresztül néznek le ránk az istenek.
Cööö, miért gondolok én most ilyeneket? Agyrém. Miért hagytam magam rábeszélni, hogy eljöjjek? Eh, mert hogy végre egy kicsit, egy keveset legalább, magamfajták körében lehetek. Na, persze. Szánalmas kis kezdők, akik jórészt sose lesznek ennél erősebbek, bár meg kell hagyni majdnem mindegyikük nagyobb önbizalommal rendelkezik a dolog terén, mint én, mikor tudatosan rájöttem, mi is vagyok valójában. Heh, persze, mintha egy gyerek tudatában lenne, hogy olyan dolgokra kérdez rá, amit a felnőttek csak gondoltak, ki nem mondtak volna soha.
Pillanatra behunyom a szemem, arcomon futó mosoly terül szét. Felállok a padról, az út túloldalán levő bárhoz sétálok, ami köztudottan az olyan sötét alakok gyűjtőhelye, mint én is vagyok. Eh, persze, engem hivatalosan most sem látnak itt, hehehe. Továbbra is becsukott szemmel felidézek egy hozzám cseppet sem hasonlító embert. Hosszú világosbarna haj, kék szemek, szokásos, semmitmondó utcai viselet. Igen, ez jó lesz. Ma estére megteszi. Aztán, ha nem szórakoztatnak el eléggé, úgysem látnak soha többé, sem így, sem másmilyen alakban.
Rápillantok a két biztonsági emberre az ajtóban. Egy csepp természetfeletti képesség nem sok, annyi nem szorult beléjük, ellenben két elképesztően izmos ember. Kár, hogy ez egy igazi természetfeletti balhé esetén kevés, sőt igencsak csekély. Rájuk villantom mosolyomat, beljebb lépkedem. Na hol is van, akit keresek? Másodpercek tört részére terjesztem csak ki tudatomat, az is bőven elég, hogy megtaláljam, akit keresek, közben pedig még az álcám is tökéletes maradt. Remek, mit nem tesz a rendszeres gyakorlás az emberrel? Heh, ember, ezen igazán mosolyognom kell. Na persze. Áh, szóval bujdokolunk, bujdokolunk? Azt hitted így megnehezíted a dolgom? Még mielőtt elkezdenénk játszani máris unlak, haver. A pulthoz megyek, seregnyi, alkoholmámorban fürdő lény érdeklődő pillantásának kereszttüzében. Csak egy kicsit kell belegondolnom és már nem is vesznek észre.
Egy kedves mosoly a pincér felé. - Egy kancsó meleg szakét szeretnék…, ahhoz az asztalhoz. – mutatok rá a túlsó sarokra. Biccentéssel megköszönöm és megyek tovább.
Félig a hátát mutatja, nem is vett még észre. Hát te tényleg, még az emberek között is igen lassú felfogásúnak bizonyulnál.
Odapenderülök a bokszba, letelepszem vele szemben. Végigmérem. Fekete kabát, alatta szintén minden cucca fekete, már ami kilátszik belőle. Kacarászni lenne kedvem…, ez tényleg vicces…, eddig csak a rossz, elcsépelt filmeket láttad, úgy veszem észre. Nem is kell koncentrálnom, akkor is a tudatomba kúszik az információ. Alakváltó, valamiféle macska, ha jól veszem észre.
Végre észrevesz, teljes testével odafordul, meglepetten mér végig. Nem erre számított jól láthatóan.
Megérkezik a szaké, melegen, ahogy kértem, két pohárral. Leteszik elénk, mindkettőt teletöltik, majd csendben távozik is. Magamhoz veszem a poharat, egy hajtásra kiiszom az egészet. Nem is rossz, még mindig. Bár, azt hiszem a kancsó telje tartalma is kevés lenne, hogy újra felkeltse a figyelmemet a ma estéhez.
Legszívesebben jó alaposan megleckéztetném, az öröm helyett a fájdalom legyen az emlékeztetője, legközelebb talán meggondolja kivel kezdjen. Vagy esetleg más jobban elintézi majd, hehe.
Unom már ezeket az alakokat, akik csak a természetfeletti energiát érzik, és azt hiszik hozzájuthatnak valamihez. Felszínes társalgás kezdődik, csak felszínesen tudja lekötni a figyelmemet. Húzza az időmet, feleslegesen. De legalább a szaké tényleg jó.
De, még mielőtt belelendülne, időszerű lesz meglépnem. Egy halvány alakot hagyok csak magam után, és az üres szakés poharat. Ez kitart majd addig, amíg itt hagyom ezt a helyet. Unalmas csürhe. Épp csak egy kis energiába telik, kitörölnöm magam teljesen az emlékezetükből.
Kint a szabad levegőn már sokkal jobb. Keresztülsétálok a parkon, nem sietek sehova. Ha már kudarcba fulladt ez az este.
Mmm, valami nem stimmel. Vonz a park. Ott valami történik. A park legtávolabbi sarkában. Érzem az erejüket. Több sérült és halott is van. Eh, ezek sose unják meg. Mikor jönnek már rá, hogy sokkal jobb péntek esti programjuk is lehetne? Valószínűleg soha, természetesen. Heh, megnézem, az egyetlen még várható túlélőt, hátha lehet rajta segíteni.
Keresztül sétálok hatalmas területen, de tisztes távolságban megállok. Nocsak, van ott valaki, segít a túlélőnek. Térdel, ezüst hajkoronája éri a földet. Egyszerű szövetnadrágot és kabátot látok. Hehe, egyszerű, mi? Három hatalmas pár szárny…, akkor azok mik?
Végzett a sérülttel, feláll. Az előbb még a földön heverő alak feltápászkodik és elrohan. Az alak megfordul, egyenesen rám néz. Ezüst haja beterít mindent körülötte, vörös szemei pedig szikráznak az éjszakában. Energiáját már ide érzem, pedig még elég messze van tőlem. Biztosan ő is érzi az enyémet.
Ez igazán érdekes, lehet, hogy mégis akad valami jó a ma estében…
|
