|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2024. 05. 11. 21:56:12 | #36519 |
 Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
- Sokat tudsz a természetfelettiről, Mato – össze rezzenek a megjegyzésére. Ha tudná, amit én...- Te is hasonló területen mozogsz?
- Csak érdekel a dolog és sokat olvastam. Meg… a nevelőcsaládom sok történetet tudott a természetfeletti lényekről – magyarázom ki magam- Olyan sokszor mesélték el őket, hogy megmaradtak.
- Ez hasznos dolog – bólogat. Legalább nem kérdez többet- Jómagam is sokat foglalkozom a természetfelettivel. Az emberek manapság nagyon vevők az ilyesmire. Jártam már sokfelé Írországtól Egyiptomig. De Japán egy teljesen más világ.
- De miért pont ide jöttél? - kérdem kíváncsian. Szó szerint a világ másik végén vagyunk. Ráadásul mégcsak nem is Tokyo, vagy Osaka... eldugott vidéki falu...- Ez nem éppen, hogy úgy mondjam… turistaközpont.
- Igazából – neveti el magát – csak ráböktem a térképre. A lényeg az volt, hogy ne Tokió, vagy valamelyik nagyváros legyen. Egy kis településen az emberek még jobban hisznek a természetfelettiben. De itt a helyiekből alig tudok kihúzni valamit. Úgy tűnik, nem nagyon szeretik az idegeneket, főleg nem a külföldieket.
- Kár, pedig te rendes ember vagy – erre csak elmosolyodik. Nem tudom, elhiszi e, de tényleg így van.
- Köszönöm! És a segítséget is. Ha van kedved, még összefuthatunk. Pár hónapig még itt leszek Japánban, amíg le nem jár a vízumom. Talán megmutathatnád a környéket. Az erdőben már jártam, elég… kísérteties és nyugtalanító. De gyönyörű.
- Ha nem zavarok, szívesen – válaszolok mosolyogva, majd felkelek - De sajnos most már mennem kell. Megígértem egy ismerősömnek, hogy találkozom vele a szomszéd városban. Ideje indulnom, ha nem akarok elkésni.- fárasztó ennyi ideig emberi alakban lenni... az egész testem zsibbad, alig várom már, hogy újra valódi formámban legyek és megpihenhessek végre!
Elköszönünk egymástól, majd elindulok keresni valami biztonságos helyet, ahol senki sem láthat. Elrejtem a ruháimat, majd vissza változok. Sokkal jobb!
Kinyújtóztatom a tagjaimat, majd elindulok vissza a szobába. Az ablakpárkányon ülve kezdek kaparászni és nyávogni, és szerencsére nem is kell sok, hogy beengedjen.
- Na, kegyeskedett hazajönni a fiatalúr? - kérdi mikor kinyitja az ablakot, én pedig bemegyek. Különös, hogy az emberek mennyivel nyugodtabbak és közvetlenebbek egy állat társaságában, mint saját fajtársaik mellett - Hol méltóztattál csavarogni, mi? - kérdi miközben a fülemet kezdi vakargatni. Dorombolva dörgölőzök hozzá - Te nyávogó kis bestia, te! Most bezzeg hízelegsz, mi? - simogat tovább én pedig élvezem a kényeztetést. Kapok egy kis vacsit és vizet is, válaszul a nyávogásomra. Míg én békésen falatozok, ő a könyv írásával foglalja el magát. Mikor végzek mellé telepszek, onnan figyelem, hogy mit csinál. Néha rám pillant, de nem foglalkozik velem, azonban érzem benne a feszültséget. Talán sejt valamit? Aligha...
Néhány napig nem mutatkozok emberként. Erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy újra alakot váltsak. Ennek ellenere igyekszem Lucius közelében maradni. Az öreg róka elültette a bogarat a fejemben, így nem igazán merem őt magára hagyni. Ha nem is járok a nyomában állandóan, a távolból figyelem őt. Minél több időt töltünk együtt, Minél többet érintkezünk annál erősebb a kötelék és a burok, ami távol tartja tőle a balszerencsét... ám sajnos az én hatalmam sem mindenható. Érzem benne a feszültséget az erdővel és a Rókával kapcsolatban, de ez ellen tehetetlen vagyok.
Pár nap múlva ismét rászánom magam az átalakulásra. Épp őt őt keresem, mikor össze ütközünk. Szó szerint
- Mato! Jó reggelt! - mosolyodik el
- Jó reggelt! Én… elnézést, hogy beléd rohantam, nem volt szándékos – mentegetőzök
- Semmi baj, nem haragszom. Már kerestelek, de úgy tűnik, nem futottunk össze. Igaz, én is sokat dolgozom mostanában
- Nekem is volt némi elfoglaltságom – bólogatok. Tényleg fárasztó állandóan rá vigyázni- Örülök, hogy összefutottunk.
- Szó szerint – nevet fel, én pedig megkönnyebbülten mosolyodok el - Tényleg, nem lenne kedved eljönni velem valahová? Persze, ha nincs más dolgod, mert a világért sem tartanálak fel.
- Hová? - kérdem kíváncsian. Bár van egy tippem. Állandóan az erdő jár a fejében
- Az erdőbe – vágja rá - Van ott valahol egy régi rókaszentély. A recepciós srác mesélt róla és legutóbb majdnem meg is találtam, de végül bizonyos okok miatt vissza kellett jönnöm. Szeretném megnézni és te úgy hiszem, elég jól ismered a környéket. Persze, ha nincs ellenedre, hogy egy ilyen vén hapsival töltsd a napot.
- Biztos jó ötlet oda menni?- kérdezek vissza - nem túl biztonságosak az ilyen helyek..
- Csak nem félsz?- mosolyodik el
- Nem minden szellem jó szándékú- emlékeztetem- főleg nem egy ilyen elhagyatott helyen
- Még jó, hogy te is ott leszel velem! - erre ledermedek. Mire gondol? Erre csak elneveti magát. Végül sikerül rávennie, hogy vele tartsak... nem mintha félnék az erdőben, de nagyon rossz előérzetem van. A múltkori helyen parkolunk le, onnan gyalog folytatju az utat. Próbálok nem túl idegesnek tűnni és mikor rákérdez kimagyarázom azzal, hogy félek a nagy, vad ragadozóktól.
Hamar elérjük a múltkori helyet, majd tovább haladva vészesen közeledünk a szentélyhez. A rókák szentélye sincs sokkal jobb állapotban, mint az enyém. Ezt sem látogatják már az emberek, legfeljebb a Luciushoz hasonló turisták, vagy eltévedt túrázók, akik néha az éjszakát is itt töltik. Hallom őket, de nem mernek Lucius előtt mutatkozni, de az is lehet, hogy a köré szőtt védelem erejétől riadtak meg ennyire... ki tudja
- Valami rosszat mondtam talán?- kérdi, miután egy jó ideje a gondolataimba veszve meredek magam elé
- Hogy? Nem, dehogy is... csak eszembe jutott pár emlék...- szerencsére nem faggat. Nem szeretek hazudni, viszont mégsem fedeztem fel magam. Nem hinné el egyetlen szavamat sem, és az is kérdésessé válna, meddig tűrne meg maga mellett.
Végül elérjük a szentélyt. Apró, hajdan talán otthonosnak mondható építmény, mára azonban inkább csak a vádak lakják. A hozzám hasonló állat-istenségek szélsőséges esetben, ha már senki sem emlékszik rájuk, nem imádkoznak hozzájuk, egyszerű állatokká korcsosulhatnak vissza. Sokáig rettegtem, hogy rám is ez vár. Elvesztem emberi tudatomat, isteni erőmet s egyszerű vaddá válok... aztán furcsa mód, egy időben vágytam rá. A vad élet egyszerűségére, az idilli békességre. Mégsem jött el a felejtés pillanata. Talán akadnak még emberek, akik bár nem látogatják már az otthonomat, mégis emlékeznek rám?
Szótlanul járom végig a rókák szentélyét. Fél szememmel Luciust figyelem, míg csendben fülelek, hogy meghalljam a rókák hangját. Figyelnek minket, de nem mernek elő merészkedeni...
- Gyönyörű hely... és szomorú- szólal meg Lucius- olyan elhagyatott...
- Az emberek manapság már nem foglalkoznak annyit az ilyen helyekkel. Elfelejtik szép lassan az isteneket, azok pedig semmivé lesznek...- lépek mellé- az embereknek nincs idejük megállni, magukba fordulni és gondolkodni. Még kevesebb idejük van hinni- megállok az oltár előtt, majd tenyereimet össze ütve behunyom a szemeimet
~ Ki ez a férfi?~ hallom egy közelben ólálkodó róka gondolatait ~ Nem tartozik ide...
~ Ő hozzám tartozik! ~ felelem. Érzem benne a félelmet...~ Az én védelmem alatt áll!
Hirtelen megérini valaki a vállam. Ijedten rezzenek össze, ahogy vissza térek a jelenbe
- Mato... minden rendben? Szólongattalak, de nem válaszoltál
- Bocsánat... elmerültem a gondolataimban- vakargatom meg a fejem. Szerencsére nem firtatja, bár lehet, hogy egyre inkább bolondnak néz... ki tudja. Végül tovább állunk. Meglessük más részeit is a templomnak, majd mikor már kezd lemenni a Nap elindulunk visszafelé. Már sötét van, mikor vissza érünk.
- Köszönöm, hogy velem tartottál! Nagyon jól éreztem magam- mosolyog rám hálásan
- Én is élveztem... viszont... szörnyen kimerültem... remélem nem haragszol, ha most haza megyek...
- Azt hittem, itt szálltál meg te is...
- Nem... csak a kezelések miatt járok ide... de itt lakom nem messze... nem lesz baj...- érzem, hogy remegnek a lábaim, mintha elszállt volna belőlük az erő- Lucius szemei elkerekednek, mintha megvilágosodott volna
- A baleseted, hát persze! És én hegyet mászattam veled- mellém ugrik, mikor a térdeim megrogynak alattam- Ne haragudj...- sóhajtja, miközben biztos kezekkel tart
- Nincs semmi baj... csak... pihenésre van szükségem...
- Töltsd nálam az éjszakát!- veti fel az ötletet- ilyen állapotban nem engedhetlek útnak...
- Biztosan jó ötlet ez?- kérdem rémülten. Félek, ha elalszom valószínűleg vissza változok, és ha reggel előbb ébred, mint én... hogy magyarázom ki? Bár... nagyon úgy érzem, hogy nincs más választásom... végül jobb híján csak bólintok, majd a támogatásával vissza vonulunk a szobába. Hiába mentegetőzök, hogy jó lesz nekem a csupasz tatami nem engedi, hogy azon aludjak, így végül egy ágyban fekszünk, centikre egymás mellett. Én a lelepleződéstől félek, az ő fejében viszont mintha más járna... az arca vörös, körüli a szemkontokatust... mi lelte?
- Jó éjt, Mato...
- Jó éjszakát...
|
| Andro | 2024. 03. 17. 19:29:29 | #36484 |
 Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Matonak)
- Bocsáss meg kérlek... az én hibám – áll fel, miközben engem is felsegít. Még mindig fáj egy kicsit a fejem, de nem vészes. Lehetett volna rosszabb is. - Remélem nem történt nagy baj… - Felültet, miközben a fejem fogom, de nem vérzik. Hála égnek, bár biztosan jó nap pukli lesz majd rajta.
- Nem, nincs baj... túlélem... de mi történt?
- Sajnálom...én… - válaszol akadozva. - Volt egy... balesetem... autóbaleset. Azóta nem sikerült teljesen vissza nyernem a járás képességemet… - magyarázza elpirulva, mintha az valami bűn lenne.
- Sajnálom, ezt nem tudtam. Akkor, gondolom a fürdő is a rehabilitáció része. - A szavaimra csak bólint.
Mikor már jól vagyok, elhagyjuk a fürdőt és az öltöző felé vesszük az irányt. Miközben készülődünk, végig Matót figyelem. Nagyon fiatal fiú, gyönyörű, az alakja kecses és vékony. Mint egy macska. A bőre hibátlan, sehol egy szeplő, vagy anyajegy, ami elcsúfítaná. Különös fiú, meg kell mondjam.
- Mióta élsz Japánban? - kérdem kíváncsian, hiszen lehetetlen, hogy japán lenne. Úgy néz ki, mint egy külföldi és az angolt is remekül beszéli.
- Tessék? - pislog rám értetlenül.
- Nem tűnsz idevalósinak. Ne vedd kérlek sértésnek... de eléggé különbözöl a helyiektől.
- Pedig... mindig is itt éltem. Itt születtem.
- Értem. Akkor gondolom a felmenőid közt lehetett külhoni – bólogatok, elvégre nem lehetetlen a dolog.
- Meglehet. Nem ismertem a szüleimet – mondja halk, fájdalommal teli hangon. Na, tessék! Olyasmibe tenyereltem, amibe nem akartam.
- Árva vagy? Ne haragudj, nem tudtam. Akkor biztosan nagyon magányos lehetsz.
- Volt családom, habár nem vér szerint... de sajnos régen elvesztettem őket is – hajtja le a fejét. Kíváncsi lennék, mi történt.
- Mi történt? - faggatózom tovább, pedig talán nem kéne. De hiába, kíváncsi természet vagyok.
- Inkább beszéljünk valami vidámabb témáról, ha nem haragszol – rázza a fejét, amiből megértem, nem kéne feszegetni a témát.
- Rendben... hmm... Ebéd után lenne kedved elolvasni és véleményezni a készülő könyvemet? Ugye meséltem, hogy író vagyok. Az ítéltem oka is a munkámhoz köthető, könyvet írok, nagyrészt a japán mondavilágról, kultúráról, és te, mint helybéli, remek kritikusom és lektorom lehetnél. Mit szólsz hozzá? - ajánlom fel. Remélem, nem mond nemet. Szükségem lenne egy helybelire, aki eligazít és kijavítja az esetleges tévedéseimet.
- Örömmel – mosolyodik el halványan, mire én is megörülök. Mato egyébként is különleges fiúnak tűnik és kellemes a társasága. - Még sosem csináltam ilyet, de izgalmasan hangzik.
- Csodás! Köszönöm! - mosolyodik el ő is.
Kényelmesen megebédelünk. Egyikünket sem nézik ki, ami megerősít engem abban, hogy Mato tényleg egy vendég. Ebéd után a szobámba megyünk, ahol odaadom neki a jegyzeteimet. Normális esetben nem tenném, mert volt már, hogy el akarták lopni az ötleteimet, de tőle nem tartok.
- Tetszik. Jól kombinálod az alap történetet a mitológiai szállal, bár van benne pár pontatlanság. Szabad? - mutat a zsebemből kikandikáló tollra.
Odanyújtom neki, ő pedig gyorsan körmölni kezd, majd néhány perc múlva visszaadja nekem a jegyzetfüzetem. Sokat írt, de a megjegyzései nagyon találóak és sok segítséget nyújtanak. Hiába, van, ami csak egy japántól tudhatsz meg úgy istenigazából.
- Erre nem is gondoltam. Köszönöm! - mosolyodom el hálásan, ő pedig biccent.
Átolvasom a jegyzeteket, hasznosak lesznek a készülő könyvemhez. Igazából valóban regénynek készül, hiszen nem ismeretterjesztő könyvet írok a természetfelettiről.
- Sokat tudsz a természetfelettiről, Mato – mondom, mire megremeg egy kissé. - Te is hasonló területen mozogsz?
- Csak érdekel a dolog és sokat olvastam. Meg… a nevelőcsaládom sok történetet tudott a természetfeletti lényekről – válaszolja. - Olyan sokszor mesélték el őket, hogy megmaradtak.
- Ez hasznos dolog – bólintok komolyan. - Jómagam is sokat foglalkozom a természetfelettivel. Az emberek manapság nagyon vevők az ilyesmire. Jártam már sokfelé Írországtól Egyiptomig. De Japán egy teljesen más világ.
- De miért pont ide jöttél? - kérdi kíváncsian Mato. - Ez nem éppen, hogy úgy mondjam… turistaközpont.
- Igazából – nevetem el magam –, csak ráböktem a térképre. A lényeg az volt, hogy ne Tokió, vagy valamelyik nagyváros legyen. Egy kis településen az emberek még jobban hisznek a természetfelettiben. De itt a helyiekből alig tudok kihúzni valamit. Úgy tűnik, nem nagyon szeretik az idegeneket, főleg nem a külföldieket.
- Kár, pedig te rendes ember vagy – dönti oldalra a fejét, mire elmosolyodom.
- Köszönöm! És a segítséget is – biccentek. - Ha van kedved, még összefuthatunk. Pár hónapig még itt leszek Japánban, amíg le nem jár a vízumom. Talán megmutathatnád a környéket. Az erdőben már jártam, elég… kísérteties és nyugtalanító. De gyönyörű.
- Ha nem zavarok, szívesen – mosolyodik el, majd feltápászkodik. - De sajnos most már mennem kell. Megígértem egy ismerősömnek, hogy találkozom vele a szomszéd városban. Ideje indulnom, ha nem akarok elkésni.
Elköszönünk egymástól, majd Mato távozik, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal. Fura egy figura, de nem tűnik veszélyesnek, vagy erőszakosnak. Viszont jó társaság és hasznos tanácsokat adott.
Nyújtózom egyet, majd nekilátok a munkának. Már elvesztegettem majdnem az egész napot és a szerkesztőm meg fog ölni, ha nem jelentkezem. Írok egy rövid emailt Jonathannak, hogy még nem haltam meg, élek és dolgozom, majd nekilátok begépelni az első adagot a könyvből. Itt-ott kiegészítem a mondanivalót, máshol elveszek belőle. Igyekszem valamiféle regényformát adni neki, hogy az olvasók meg is vegyék. Hirtelen halk kaparászást és egy miákolást hallok, mire az ablak felé fordítom a fejem.
- Na, kegyeskedett hazajönni a fiatalúr? - kérdem, mikor kinyitom az ablakot és a macska egyszerűen, kényelmes léptekkel besétál. Mint aki itthon van. - Hol méltóztattál csavarogni, mi? - kérdem és mikor megvakargatom a füle tövét, dorombolva dörgölőzik hozzám. - Te nyávogó kis bestia, te! Most bezzeg hízelegsz, mi? - simogatom lágyan, ő pedig csak hangosan berreg. Nem haragszom rá és ezt ő is tudja.
Rám nyávog, talán éhes. Még van némi szárított hal, kap vizet is így nem lehet oka panaszra. Étkezés után mellém telepszik, míg én dolgozom és nem mozdul mellőlem. Mintha az érdekelné, mit csinálok, de elvégre ez egy macska, nem ember. Mégis olyan okos tekintete van, hogy kezdek kissé ideges lenni. Nem tudom, mi van velem. Talán a hely teszi, vagy kezdek becsavarodni.
~*~
Néhány napig nem látom Matót, de amúgy is bele vagyok merülve a munkámba. Néha teszek egy-egy kisebb sétát a településen, ellátogatok a macskatemplomhoz, vásárolok ezt-azt, de az erdőt gondosan kerülöm. Rossz érzés fog el, ha csak rágondolok is. De igyekszem kiverni a fejemből a dolgot. Mégis… valami vonz abban a helyben, ráadásul nagyon szeretném látni azt a régi rókaszentélyt is, amiről a recepciós beszélt.
Egyik reggel elgondolkodva lépek ki a szobámból, mikor nekem jön valaki. Az ijedtségtől hátratántorodom, de még időben sikerül talpon maradnom. Meglepetten látom, hogy Mato az.
- Mato! Jó reggelt! - mosolyodom el, ő pedig bűntudatos fejjel néz rám.
- Jó reggelt! Én… elnézést, hogy beléd rohantam, nem volt szándékos – mentegetőzik.
- Semmi baj, nem haragszom. Már kerestelek, de úgy tűnik, nem futottunk össze. Igaz, én is sokat dolgozom mostanában – mondom.
- Nekem is volt némi elfoglaltságom – bólint. - Örülök, hogy összefutottunk.
- Szó szerint – nevetek fel, mire megkönnyebbülten mosolyodik el. - Tényleg, nem lenne kedved eljönni velem valahová? Persze, ha nincs más dolgod, mert a világért sem tartanálak fel.
- Hová? - kérdi kíváncsian.
- Az erdőbe – vágom rá, mire a szemei elkerekednek. - Van ott valahol egy régi rókaszentély. A recepciós srác mesélt róla és legutóbb majdnem meg is találtam, de végül bizonyos okok miatt vissza kellett jönnöm. Szeretném megnézni és te úgy hiszem, elég jól ismered a környéket. Persze, ha nincs ellenedre, hogy egy ilyen vén hapsival töltsd a napot.
|
| Sado-chan | 2024. 01. 17. 20:25:43 | #36459 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
Körbe nézek, de senki sincs itt szerencsére. Korán is van még, meg nincs is olyan sok vendég így szezonon kívül, így teljes nyugalommal sétálok a medence széléhet, hogy megkezdjem az átalakulást. Egy fokkal kevésbé fáj, mint múltkor, de még mindig megvisel... így jár az, aki lassan egy évszázada csak macskaként létezik...
Már egy ideje a vízben üldögélek, gondolataimat messze járnak, mikor fél füllel hallom, hogy valaki csatlakozik hozzám. Nem zavartatom magam, elvégre ez egy nyilvános fürdő, a gondolataimat pedig lekötik a kitsune szavai. Mit árthatott ő, hogy ekkora balszerencsével sújtják? Vagy talán... ez mind rólam szól? Tudom, hogy történni fog valami, de azt nem, hogy mi... hatalmas teherként zúdul rám a tudat, hogy újra meg kell halnom, hogy megmentsek valakit... vagy akár... el is mehetnék... ő nem tartozik ide... de most itt van, és különben sem lennék rá képes...
Ahogy ezennel gyötröm magam meg is feledkezek arról, hogy nem vagyok egyedül, csak akkor kapok észben, mikor már alig kar távolságra kerül az idegen. Ahogy megfordulok Luciussal találom szembe magam. Egy pillanatra elönt a félelem, de aztán realizálom magamban, hogy az ő szemében idegen vagyok. Nem tudja, nem tudhatja, hogy a macska és az ember egy és ugyanaz a személy...
- Elnézést, nem akartam zavarni – emeli fel a kezeit. - Nem gondoltam, hogy van még itt más is rajtam kívül.
- Nem… nem zavar… - válaszolom halkan. A beszéd sem megy olyan könnyen, mint hittem - Ma… maradjon nyugodtan, én már… menni készültem.
- Miattam igazán nem kell elmennie – kezd tiltakozni - Lucius Cornwell vagyok – felém nyújtja a kezét. Ahonnét ő jött, biztosan így köszöntik egymást, én azonban hezitálok, bár magam sem értem, mért félek tőle. Macskaként jól bánt velem, most mégis reszketek... - Örvendek!
- Én is örvendek – végül össze szedem magam és kezét fogok vele- Mato vagyok- mutatkozok be én is
- Szép név – bólint mosolyogva, mire én is elmosolyodok - Még nem láttam a szállóban. Nemrég érkezett?
- Igen, én csak… most érkeztem – dadogó zavartan. Nem szeretek füllenteni, de mégsem mondhatom el, hogy ki vagyok. Nem árulhatom el neki, hogy hetek óta a szobájában élek macskaként, hogy a mellkasán heverészve alszom, hogy elriasszan mellőle a rémálmokat, vagy hogy találkozási első napján olyan erővel ütött el, amibe egy átlagos macska egészen biztosan belepusztult volna...
Sokáig üldögélünk egymás mellett, sokmindenről mesél, én pedig érdeklődve hallgatom. Kényelmesebb így, hogy csak ő beszél. Szóba kerül az otthona, hogy mért utazott ilyen messze, és szóba kerül a macska is... nem igazán mond olyat, amit ne láttam volna az álmaiban, de mégis jó őt hallgatni
- Nem lenne kedve velem ebédelni? -kérdi hirtelen. Én csak meglepettem pislogok - Egyedül vagyok itt, és az egyetlen társaságom egy fehér bundás macska. Habár őt tegnap este óta nem találom. Ráadásul, jó lenne valakivel beszélgetni is, mert a macskák nem éppen szószátyárok.
- Én… nem is tudom… - nézek rá őszintén. Biztosan jó ötlet lenne?- Nem… nem akarok zavarni…
- Egyáltalán nem zavarna, örömmel venném a társaságát, Mato – mosolyog rá. Elgondolkodok az ajánlaton. Igazából szívesen tartanék vele. Jó hallgatni, miközben mesél, jó társaság, és mégiscsak könnyebb úgy megvédeni őt, ha a közelében vagyok...
Végül bólintok és felállok, hogy vele tarthassak, de a lábaim összecsuklanak alattam, így egyenesen felé dőlök. Felém nyúl, hogy elkapjon, de magammal rántom, így mindketten elesünk. A feje a medence szélén koppan. Felszisszen, de nem ereszt, kezeit a derekam köré kulcsolva tart továbbra is
- Bocsáss meg kérlek... az én hibám- szabadítom ki magam a karjai közül, majd ezúttal én próbálom őt felsegíteni- remélem nem történt nagy baj...- felültetem, ő pedig a fejét fogja, de szerencsére nem vérzik
- Nem, nincs baj... túlélem... de mi történt?
- Sajnálom...én...- gyorsan ki kell találnom valamit...- volt egy... balesetem... autóbaleset. Azóta nem sikerült teljesen vissza nyernem a járás képességemet...- magyarázom ki magam. Végül is, nem áll távol a valóságtól..
- Sajnálom... ezt nem tudtam... akkor, gondolom a fürdő is a rehabilitáció része- erre csak bólintok. Mikor enyhül a fájdalma felkel és engem is felsegít. Nem ereszt, úgy mászunk ki a medencéből. Az öltözőhöz megyünk, majd törölközni kezdünk. Érzem magamon a tekintetét, de nem reagálok rá. Bele bújok az egyik kikészített köntösbe, majd miután ő is elkészül az étkező felé indulunk. Rábízom a rendelést, én addig inkább nézelődök, persze csak diszkréten. Az emberek nem foglalkoznak velünk. Látnak engem, de az ő szemükben olyan vagyok, mint mindenki más... Lucius az egyetlen, aki valóban olyannak lát, mint amilyen vagyok.
- Mióta élsz Japánban?- teszi fel a kérdést
- Tessék?- pislogok értetlenül
- Nem tűnsz idevalósinak... ne vedd kérlek sértésnek... de eléggé különbözöl a helyiektől...
- Pedig... mindig is itt éltem... itt születtem...
- Értem. Akkor gondolom a felmenőid közt lehetett külhoni- bólogat, miközben próbálja kitalálni ki lehetek valójában. Nos, sok sikert hozzá!
- Meglehet... nem ismertem a szüleimet...- ami azt illeti, tényleg nem. Az én fajtam születése elég körülményes... ezer évente alig egy maroknyian, de jó pár száz éve nem láttam egyetlen újszülöttet sem.
- Árva vagy? Ne haragudj... nem tudtam... akkor biztosan nagyon magányos lehetsz...
- Volt családom, habár nem vér szerint... de sajnos régen elvesztettem őket is- hajtom le a fejem. Szomorú emlék... próbálok nem rá gondolni... harmonikus, boldog közösségben éltem. Mindenki törődött a másikkal. De hosszú ideje már csak a magány jut nekem
- Mi történt?- faggatózik tovább
- inkább beszéljünk valami vidámabb témáról, ha nem haragszol- rázom meg a fejem. Hogy is mondhatnám el neki... egy szavamat sem hinné el...
- rendben... hmm... ebéd után lenne kedved elolvasni és véleményezni a készülő könyvemet? Ugye meséltem, hogy író vagyok. Az ítéltem oka is a munkámhoz köthető, könyvet írok, nagyrészt a japán mondavilágról, kultúráról, és te, mint helybéli, remek kritikusom és lektorom lehetnél. Mit szólsz hozzá?- meglep az ötlet, de nem mondanám, hogy nem tetszik. Bár meglep, hogy épp egy idegen érdeklődik ennyire a népem iránt, és nem annak a tagjai, de mért is ne?
- Örömmel- mosolyodok el halványan- még sosem csináltam ilyet, de izgalmasan hangzik- bólogatok
- Csodás! Köszönöm- mosolyodik el ő is. Ebéd után a szobája felé indulunk. Hellyel kínál, majd a kezembe nyomja a jegyzeteit, én pedig olvasni kezdek. Jól ír, meg kell hagyni. Látszik rajta, hogy még csak nyers vázlat, de az alap ötlet és a kivitelezés is tetszik. Bizonyára elismert író lehet a hazájában
- Tetszik. Jól kombinálod az alap történetet a mitológiai szállal, bár van benne pár pontatlanság...szabad?- mutatok a zsebéből kifigyelő tollra. Biccent, majd átadja az eszközt, én pedig apró jegyzeteket biggyesztek a margóra, majd vissza adom neki a füzetet. Figyelmesen olvassa őket, közben magában hümmög párat
- Erre nem is gondoltam... köszönöm!- mosolyodik el hálásan. Én csak biccentek. Örülök, hogy segíthetek neki... hosszú idő óta ő az első személy... végre újra hasznosnak érezhetem magam, és ez mindennél többet ér!
|
| Andro | 2023. 12. 27. 11:24:18 | #36445 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Matonak)
A sűrűből nem sokkal később egy róka alakja bontakozik ki. Közönséges vörös rókának tűnik, amelyből Angliában is számtalan rohangál az erdőkben. Mégis van benne valami különleges, valami megfoghatatlan, ami idegessé és feszültté tesz. A macska is morog egy ideig, halkan nyávog párat, majd hirtelen a róka, ahogy jött, el is tűnik. Feltételezhetően, csak meg akarta nézni, kik járnak errefelé. Talán felvertük, megzavartuk a vadászatában, vagy a rókalyuk itt van a közelben. Mégis, az az érzésem, nem egy hétköznapi jószággal volt dolgom. Semmi kedvem tovább itt maradni, az egész erdőt valami varázslat hatja át. Elvégre nem lenne meglepő, azt mondják, ebben az erdőben kitsunék és más lények is élnek. Nem lennék meglepve, ha egy kitsunéval hozott volna össze a sors. Azt mondják, ravasz, de okos bestiák, akik hol segítenek, hol pedig akadályoznak. Ahogy a kedvük tartja. De bölcsek is, és ha az ember nem akarja háborgatni ket, akkor jó szándékúak lehetnek. Talán van itt valahol egy rókaszentély is, ha megtalálom, majd hagyok ott valami felajánlást, ahogy az itteniek szokták. Mégis, nem tudok nem arra gondolni, hogy mégiscsak valami furcsa volt abban a rókában. A tekintete már-már emberi volt, és jóval közelebb jött, mint akárcsak a londoni rókák szoktak. Vizslatott minket, mintha tanulmányozna.
Még akkor sem tudok másra gondolni, amikor a kocsihoz érünk és elindulunk visszafelé.
A hangulat egész nap rajtam marad, csak egy jó vacsora és egy meleg fürdő képes valamennyire eloszlatni a gondolataimat. De még mindig gyanakszom, így úgy döntök, a napokban újra felkeresem az erdőt, hátha ki tudok deríteni valamit. Talán megkérdezhetném a tulajt, hogy nincs-e egy kitsunéknak, vagy más, erdei lényeknek felállított szentély a környéken. Jobb jóban lenni a természetfeletti lényekkel, én már csak tudom.
A cica persze, ahogy elfekszem, máris rám telepszik. Igazi kis gazember, vagy inkább gaz macska. Kihasználja a helyzetet.
- Ma is rajtam szándékozol heverészni? Nehéz vagy ám ehhez – mondom, mire ő csak meredten néz rám.
Rám is nyávog, de csak halkan, majd kényelembe helyezi magát. Hamarosan durmol is, de nekem kissé nehezebben jön álom a szememre.
~*~
Mire reggel felébredek, a cica már nincs a szobában. Sebaj, biztosan a reggeli sétáját végzi, ha éhes lesz, majd előkerül. Én azonban majdnem éhen halok, így úgy döntök, ezúttal az étkezőben eszem. A reggeli fenséges, mint mindig. Hagyományos japán ételek vannak kitéve, én pedig mindenből teszek a tálcámra és egy kényelmes helyet keresek magamnak az egyik ablak mellett. Még kevesen vannak fenn, csak egy idősebb férfit látok, aki újságot olvas, valamint egy házaspárt és kisgyerekes családot. Mind japánok, akik érdeklődve, de nem tolakodva néznek meg. Megszoktam már, európai vagyok, egy nagyvárosban még nem tűnnék fel ennyire, de itt vidéken gondolom furcsa egy külföldi.
A reggeli végeztével úgy döntök, kifaggatom a recepcióst, aki nem mellesleg annak a házaspárnak az idősebbik fia, akik a szállót vezetik.
- Kitsunék? - kérdi a fiú. Lehet vagy huszonkét-huszonhárom éves, de nem kifejezetten az esetem. Nem csúnya, de az ennyire lányos fiúcskák sosem jöttek be. - Azt mondják, az erdőt egy vénséges vén kitsune védi. Egy régi legenda szerint ott volt már akkor, amikor az első fák gyökeret eresztettek és minden nemkívánatos látogatóval nagyon csúnyán elbánik. Van egy apró szentélye beljebb az erdőben. De kevesen látogatják, és még kevesebben adakoznak.
- Nos, bármit is láttam tegnap, az biztos nem egy hétköznapi vörös róka volt – mondom, miközben már el is döntöm, hogy legközelebb hagyok valami adományt a kis rókaszentélyben. Sosem lehet tudni, és jobb biztosra menni. - Még Londonban sem jönnek ilyen közel az emberhez.
- Kevesen járnak az erdőben – közli a fiú. - Az ottani állatok ritkán látnak embert. A helyiek meg messze elkerülik. Az itteni népek nagyon babonásak.
- Ha ilyen babonásak, akkor miért olyan elhagyatott a macskatemplom? - kérdem. - Úgy tudom, régen a macskaszellemek gazdagságot, jó szerencsét hoztak az embereknek.
- Változtak az idők – von vállat a beszélgetőtársam, miközben a munkáját is sikerül elvégeznie. - Az emberek más szellemek, és más istenek felé fordultak. A templom pedig az enyészeté lett. Bár én mondom, kár érte, mert csinos épületegyüttes. Kár, hogy a testület hagyta így leromlani. Ha engem kérdez, addig készít még róla fényképeket, amíg valakinek eszébe nem jut ledózerolni. Az az igazság, hogy a fiatalok közül egyre kevesebben hisznek a természetfelettiben. Csak mesebeszédnek tartják, humbugnak, ahogy maguk, külföldiek mondják. Pedig én mondom, történnek itt dolgok, amikre nincs logikus magyarázat. Én a maga helyében óvatos lennék, sosem lehet tudni, hogy a helyi szellemek és istenségek kit tekintenek veszélyesnek.
Megköszönöm az információkat, majd visszatérek a szobámba. De a macska még mindig sehol. Pedig ilyenkor már itt szokott várni, hogy megetessem.
- Nos, mindegy – vonok vállat, majd magamhoz veszem a fürdőszereimet és úgy döntök, hogy bár még csak délelőtt van, ellátogatok a szálló onsenjébe. Még úgysem voltam ott, és ilyenkor biztosan kevesen üldögélnek a medencében.
A gondolatot tett követi, én pedig hamarosan már a fedett onsenben vagyok meztelenül. Gondosa megfürdöm, csak aztán lépek be a kellemes, meleg vízű forrásba. A medence hatalmas, igaz, hogy teteje van, de ettől eltekintve három oldalon nyitott és egy az egyik nyitott oldal pont az erdő felé néz. A párától nem látok sokat, a szemüvegem is bepárásodik a melegben, így azt is csak később fedezem fel, hogy valaki más is van a medencében és a tájban gyönyörködik. A jöttömre felém fordul, majd meglepetten kerekednek el a szemei.
- Elnézést, nem akartam zavarni – emelem fel a kezem. - Nem gondoltam, hogy van még itt más is rajtam kívül.
- Nem… nem zavar… - válaszolja az idegen halk hangon. Tökéletesen beszéli a japánt, de mégsem néz ki japánnak. A bőre nagyon világos, a szemei opál színűek, a haja pedig hófehér. Az arcvonásai lágyak, de mégsem lányosak inkább kedvesek és barátságosak. A tekintete nagyon emlékezetet valakire, de nem tudom megmondani, kire. - Ma… maradjon nyugodtan, én már… menni készültem.
- Miattam igazán nem kell elmennie – rázom a fejem. - Lucius Cornwell vagyok – mutatkozom be kezet nyújtva, mielőtt még eszembe jutna, hogy a japánok nem szeretik a kézfogást. - Örvendek!
- Én is örvendek – fogja meg a kezem az idegen. Az érintése puha, az ujjai kecsesek és hosszúak. A fogása nem erős, és mintha a keze picit remegne is. - Mato vagyok.
- Szép név – bólintok mosolyogva, mire ő is halványan elmosolyodik. - Még nem láttam a szállóban. Nemrég érkezett?
- Igen, én csak… most érkeztem – hebegi, és zavartan süti le a szemét.
Nem fixírozom a dolgot, talán szégyenlős, így nem faggatom tovább. Lopva végignézek rajta. Alacsony, kecses alkat vékony csípővel és keskeny vállakkal. Nem kifejezetten az esetem, de nem is tartom visszataszítónak.
Sokáig üldögélünk egymás mellett a meleg vízben, apróságokról beszélgetünk. Vagyis inkább én mesélek neki a munkámról, meg Angliáról, amit érdeklődve hallgat. Végül az éhség az, ami kikerget a medencéből, de még mielőtt indulnék, Matohoz fordulok.
- Nem lenne kedve velem ebédelni? - kérdem barátságosan, mire döbbenten mered rám. - Egyedül vagyok itt, és az egyetlen társaságom egy fehér bundás macska. Habár őt tegnap este óta nem találom. Ráadásul, jó lenne valakivel beszélgetni is, mert a macskák nem éppen szószátyárok.
- Én… nem is tudom… - néz rám őszintén. - Nem… nem akarok zavarni…
- Egyáltalán nem zavarna, örömmel venném a társaságát, Mato – mosolygok rá.
Látom, hogy elgondolkodik, talán nem szokták meghívni soha sehová. Kissé félénk, de aranyos fiú. Vajon hány éves lehet? Húszévesnél nem lehet idősebb, habár a japánoknál ezt nehéz megmondani. Lehet akár harmincéves is. Van benne valami furcsa, valami különleges. Mint abban a tegnapi rókában, de nem tudnám megfogalmazni az érzést. Csak egyszerűen érzem, hogy ő nem egy hétköznapi fiú. Persze, mégsem kérdezhetem meg, hogy nem valami természetfeletti lény-e. A legjobb esetben is kinevetne, és bolondnak néznek. A legrosszabb esetben pedig feldühödne, hogy ilyen baromsággal állok elő. Talán még azt is feltételezné, hogy így akarom felszedni. Inkább megtartom magamnak a gondolataimat, akármennyire nehéz is.
Végül bólint, és feláll, de megbotlik és előre felé zuhan. Odasietek, és még éppen időben kapom el, de ez azzal jár, hogy hátraesek és beverem a fejem a medence fával burkolt szélébe. Felszisszenek a fájó érzésre, de még így is két kézzel szorítom magamhoz Matót, aki aggodalmas, és bűntudattal teli tekintettel néz rám.
|
| Sado-chan | 2023. 11. 04. 20:15:20 | #36430 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: a kék szemű idegennek
Nagy nehezen vissza változok macskává, majd vissza fekszem a már jól megszokott helyemre. Még hosszú percekig remegek a fájdalomtól, szerencsére Lucius ebből semmit sem érzékel, hisz mélyen alszik. Talán nekem is pihentem kellene egy kicsit... Másnap reggel nagy a mozgolódás. Útra valót csomagol, majd öltözni kezd, én meg jobb híján csak lesek. Ugye nem akar máris haza menni?!
- Van kedved velem tartani egy kis erdei kirándulásra?- szegezi nekem a kérdést. Kirándulás? Még szép, hogy megyek! Boldogan dörgölőzök hozzá válaszul- Ezt igennek veszem, cicus. Na, gyere, már úgyis eleget ültem a szobában. Ideje egy kis friss levegőt szívni.
Kocsiba pattanunk, bár kicsit óckodok tőle. Még mindig fáj az ütközés helye. Nem megyünk messzire, a szentélyemtől alig pár kilométerre lévő túravonalat vesszük célba. Mikor utoljára itt jártam kitsunék lakták ezt a helyet. Ravasz, de ártalmatlan népség... most viszont nem látom őket... ezek szerint ez a kor épp olyan hatással van rájuk, mint ránk.
- Na, készen állsz?- kérdi, mikor kiszállunk a kocsiból. Egy nyávogással válaszolok. Talán csak beljebb húzódtak, és hamarosan megtaláljuk őket... - Akkor, gyerünk! Neked sem árt egy kis mozgás, a végén teljesen el fogsz hízni, cicus. -Erre kelletlenül fújtatok egyet. Én, elhízni? Kikérem magamnak! Erre csak felnevet, mintha olyan vicces lenne. Nem is méltatom reakcióra, inkább elindulok az erdő felé. A külseje megváltozott, de belül olyan, mint régen! Békés, meghitt, otthonos. Nekem legalábbis az. Ezer féle virág illat keveredik a levegőben, de egyik sem nyomja el a másikat. Harmónia leng körbe minden apró életet. A földre szegezem a tekintetem. Apró népek egész hada sürög a lábam alatt...ott egy egérke! Rá vetem magam, de persze eliszkol... kijöttem a gyakorlatból... talán a madarakkal nagyobb sikerem lesz...
- Túl magasan vannak azok egy hozzád hasonló kis állatnak – erre csak mérgesen fordulok felé - Néha tényleg az az érzésem, hogy érted, amit mondok neked, cicus. -Ha tudná, mennyire közel jár az igazsághoz! Nem foglalkozik a válaszommal, inkább készít pár fényképet. Én sem idegeskedek rajta, inkább kiélvezem a túrát. Most viselkedhetek egyszerű macskaként, nem kell megfelelnem senkinek... sokszor álmodtam erről, vajon milyen lenne ha közönséges macskának születtem volna? Akkor nem törném ilyeneken az agyam persze... minden egyszerűbb lenne... viszont ha most történne meg... kicsit hátborzongató belegondolni. Boldog tudatlanság, de elvesztenék mindent, ami én vagyok...
- Gyönyörű! - ámuldozik, mikor elérjük a tisztást. Valóban csodaszép, meg kell hagyni. Leheveredek a puha fűben. Olyan jó itt... közben fél szemmel a férfit figyelem, ahogy leveszi a hátizsákját és kotorászni kezd benne. Persze amit elő kerül az elemózsia és is azonnal mellette termek- Csak nem megéheztél? - nevet fel, de csak halk nyávogás a válaszom. - Persze, egy hete nem ettél, mi?- mosolyodik el, de a mosolya szinte azonnal le is fagy az arcáról. Én is érzem, de még nem tudom, pontosan mi közelít felénk. Hozzám hasonló, de nagyobb és erősebb... nem lehet még egy macska... a mi szentélyünkből csak én maradtam, mind meghaltak... más szentély macskái pedig nem jönnek ide, csak ha hívjuk, vagy nagy a baj...
Ahogy egyre közelebb ér lassan felismerhetővé válik az aurája, majd végül maga a teremtmény is megmutatja magát. Egy Kitsune! Vénséges rókaszellem, öregebb mint én, vagy mint az erdő maga, amit védelmez.
- Áldott napot!- üdvözlöm a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel. Persze Lucius ebből semmit sem hallhat, de mintha kicsit megkönnyebbülne
- Mit keresel ilyen messze az otthonodtól? És mit keres itt egy idegen? -pillant a férfi felé
- Csak gyönyörködünk az erdődben. Messzeföldről jött, s míg itt van, én vigyázok rá
- Nehéz terhet vettél a nyakadba, fiam! Hatalmas balszerencse készül rá szállni, ami akár az életedbe is kerülhet. Ennek ellenére is kész vagy védelmezni ezt a férfit?- szegezi nekem a kérdést. Egy pillanatra össze rezzenek. Miféle balszerencse lehet ilyen hatalmas erejű?
- Igen. Elvégre ez a dolgom, nemde?
- Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!
- Köszönöm, bölcs Róka!- hajtok fejet előtte. Mire újra ránézhetnék már el is tűnik. Kell pár pillanat, hogy össze szedjem magam. Vissza megyek hozzá... valahogy elment a kedvem a kirándulástól....
Ahogy látom, neki is. Össze csomagolunk, majd tovább állunk. Nem szól egy szót sem, akkor sem, mikor vissza érünk a kocsihoz, és akkor is szótlanul mered maga elé, mikor haza érünk. Nem hallhatott minket... az nem lehet... ő csak egy ember...
Estére valamelyest enyhül a hangulat. A nyugtató fürdő és a kellemes illatok ellazítják annyira, hogy ne rágódjon a ma történteken. Engem viszont nem hagy nyugodni, hogy talán hallja a hangunkat. Épp alváshoz készülődik, már épp lehunyná a szemeit, mikor újra a mellkasára telepedek
- Ma is rajtam szándékozol heverészni? Nehéz vagy ám ehhez...
- LUCIUS!!! HALLASZ ENGEM?!!- kiáltom el magam, de semmi reakció- HAHÓ!!!- semmi. Ezek szerint mégsem hall engem, csak annyit érzékel, hogy meredten bámulok a szemeibe. Megkönnyebbülten fújtatok, és fekszem el rajta. Nem hall minket... de akkor vajon mi rémíthette meg az erdőben?... mindegy is... ma már késő van ahhoz, hogy ezen rágódjak...
Másnap reggel korán kelek. Ő még alszik, de nekem nem jön újra álom a szememre, így inkább úgy döntök kicsit körbe járom a helyet. Ezen a szobán kívül úgysem láttam még sokat ebből a helyből, itt az ideje, hogy jó macskához illően csavarogjak kicsit!
Nyújtózkodok egyet, majd kisasszézok a résnyire nyitva hagyott ablakon, végig a teraszokon, majd egy újabb nyitott ablakon be, eljutva így egészen az előtérig. Ha már itt vagyok kicsit körbe szaglászok... mire gondolhatott a róka hatalmas balszerencse alatt? Mi lehet akkor erejű, hogy cserébe az életemmel kell fizetnem?
Lassan kezdenek elő bújni az emberek is. A nagy része nem foglalkozik belem, néhányan megsimogatnak, egy kisgyerek pedig megpróbál elkapni, de egyik sem akar szerencsére kitessékelni. Nyilván úgy gondolják, ha a tulaj beengedett, okkal lehetek itt.
Barangolásom közben elkeveredek egészen a szálló onsenjéig... régen a mi templomunknak is volt fürdőháza. Nem ilyen szép nagy, de mikor nem voltak látogatóink sokat üldögéltem benne többed magammal... talán kipróbálhatnám... itt nem lenne feltűnő egy meztelen alak, és járkálnom sem kell közben...
|
| Andro | 2023. 08. 21. 16:44:56 | #36346 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Cicuskámnak)
Éjjel nyugodtan alszom, de a reggel nagyon hamar eljön. Arra ébredek, hogy valami meleg és puha dörgölőzik hozzám. Kell pár pillanat, mire eszembe jut, hogy tegnap hazahoztam egy kis nyávogót. Lassan ébredezek, a macska pedig nem hagyja abba a dörgölőzést. Talán éhes, vagy játszani akar.
- Jó reggelt cicus! - simítok végig a hátán.
Végigvakargatom a füle tövét, majd a hátát, mire a cica szinte szétfolyik a kezem alatt. Úgy tűnik, jó régen nem dögönyözték már meg. De muszáj felkelni, vár a munka. A könyv sajnos nem írja meg saját magát, pedig néha jó lenne. Felkelek, elpakolok, majd elmegyek megmosdani és öltözni. Visszafelé egy tálka vizet is hozok a cicának. De kaját vennem kell.
- Keresek neked valamit reggelire – pillantok vissza, mielőtt kilépnék a szobából.
Sajnos a boltok még nem nagyon vannak nyitva. Halat most nem tudok hozni, a halászok még nem értek vissza az aznapi fogással. Így a vegyesboltban veszek egy zacskó száraz tápot és scak reménykedem, hogy őfelsége hajlandó lesz megenni. Ha nem, akkor sem kap mást. Estefelé majd még elmegyek, hátha tudok neki venni valami mást. Talán aszpikos kaját, vagy konzervet, amit be tudok tenni a hűtőbe is.
Mikor visszaérek a macskát az ablakban ülve találom, amint a madarakat bűvöli a tekintetével. Fogadok, szívesen elkapna egyet, elvégre egy kis vadász. De még várnia kell, míg megerősödik.
- Látom tetszik a macska TV – simogatom meg a fejét, mire nyávog egyet és hozzám törleszkedik. - Remélem szereted a száraz tápot, mert csak ilyet tudtam szerezni. - A földre teszem a tálat, amiben a táp van, ő pedig kíváncsian körbeszimatolja.
Hagyom, hadd egyen, én pedig nekivetem magam az írásnak. Nagyon jól megy, csak úgy repülnek a szavak a monitorra, miközben a diktafon hangját hallgatom. A macska nem zavar, egész nap járkál, vagy alszik. Elvégre macska. Én meg örülök, hogy tudok haladni az írással.
A következő napok gondtalanul telnek. Nappal az írással vagyok elfoglalva, mivel elég sok anyagot gyűjtöttem a templomról és néhány helyi lényről. Éjjel pedig kimerülten zuhanok ágyba. A macska persze még mindig mellettem alszik, de nem zavar. Ha minden jól megy, talán fél éven belül valóban hazamehetek Londonba. Nem mintha annyira hiányozna a köd, az eső meg a sok szmog, de mégis az az otthonom. Meg anyáék is hiányoznak azért, hiába vagyok felnőtt ember. Viszont ez a japán táj valóban lenyűgöző. A kisváros nyugodt, a környék pedig felfedezésre váró. Talán ideje lenne kimozdulnom egy kicsit, mivel már napok óta a négy fal között ülök.
~*~
Másnap úgy döntök, valóban jót tenne egy kis séta a közeli erdőben. A helyiek szerint nem veszélyes, nem is túl nagy, rókánál nagyobb állat nem él benne. Talán láthatok egy kitsunét, vagy akár egy tanukit is. Ha vizet találnék, talán egy kappa is felbukkanna. Japán hemzseg a kamiktól, oniktól, meg mindenféle mitikus lényektől. Csak az emberek általában nem látják őket. Így reggeli után készülődni kezdek, amit a macska is érdeklődve figyel.
- Van kedved velem tartani egy kis erdei kirándulásra? - kérdem, mire boldogan törleszkedik a lábamnak. - Ezt igennek veszem, cicus. Na, gyere, már úgyis eleget ültem a szobában. Ideje egy kis friss levegőt szívni.
Az erdő tényleg nincs messze a fogadótól, sőt a várostól sem. De inkább autóval megyek az erdőt és a várost elválasztó parkolóig. Felkapom a hátizsákom, amiben van víz, néhány szendvics, pár szárított hal és némi főtt tojás, meg egy alma is. Kíváncsi vagyok, mekkora az erdő. A telefonomat már előkészítettem, mert ha lehetséges, szeretnék pár gyönyörű képet is készíteni a tájról. Elvégre egy erdőben bőven van mit fényképezni.
- Na, készen állsz? - kérdem, mikor kiszállunk a kocsiból. A macska csak nyávog egyet, majd a fejével a lábamat kezdi bökdösni. - Akkor, gyerünk! Neked sem árt egy kis mozgás, a végén teljesen el fogsz hízni, cicus.
A macska fúj egyet, mintha még a feltételezés is sértené, mire elnevetem magam. Valóban olyan, mintha minden szavamat értené. De ez lehetetlen, elvégre csak egy állat, nem valami legendás lény. Habár macskaszellemek valóban léteznek, de a templom elhagyatott. Kizárt, hogy még élne akár egyetlen macskaszellem is a környéken.
Az erdő gyönyörű, minden él, minden lélegzik. A levegőben édes illat száll, valószínűleg a virágoktól és a mindenféle erdei gyümölcsöktől származnak. A fák között bogarak zümmögnek, az ágakon madarak trilláznak, a gyökerek között apró állatok surrannak. A cica meg is próbál elkapni egy erdei egérkét, de az túl gyorsan iszkol be a gyökerek közé. Így inkább a madarakra függeszti a tekintetét, amelyek magasan felettünk, mindenről megfeledkezve dalolnak.
- Túl magasan vannak azok egy hozzád hasonló kis állatnak – mondom, de csak rám villantja a szemeit, mintha szemrehányást akarna tenni. - Néha tényleg az az érzésem, hogy érted, amit mondok neked, cicus.
Nem válaszol, de nem is várok választ. Helyette készítek pár képet a minket körbevevő erdőről. A helyiek szerint vannak benne erdei szellemek, és az erdő kamija szemmel tartja minden lépésünket. Az erdő védelmezőjéről hirtelen a Totoro ugrik be, Miyazaki készített egy filmet erről a hatalmas, szőrmók óriásról, aki az erdőt védelmezi. Talán ennek a helynek is megvan a maga Totorója. És talán nem bánja, hogy itt vagyunk.
A táj valóban lenyűgöző. Egy kis ösvényen megyünk, ami a helyiek átmegy az erdőn és a másik oldalon visszavezet a parkolóba. Legalább nem kell egy rakás időt majd elfecsérelnem, hogy visszamenjek az autóért.
A cica úgy tűnik, élvezi az erdei sétát. Szimatolgat, ide-oda ugrándozik, előre szalad, majd megvár és megint fut egy kicsit. Mint aki még sosem járt az erdőben, ami talán igaz is. A templom pont ellenkező irányban van, és amennyire én tudom, a macskáknak megvan a saját területük. Végül egy kis tisztásra érünk, ami tele van erdei vadvirágokkal.
- Gyönyörű! - ámulok el, és gyorsan kattintok pár fényképet, mintha egy szempillantás alatt elillanhatna ez a csodálatos látvány.
A cica a fűben hempergőzik, így én is lehuppanok a puha pázsitra. Magam mellé teszem a hátizsákom, és mikor kihúzom a cipzárt, a macska már mellettem is van.
- Csak nem megéheztél? - nevetek fel, de csak halk nyávogás a válasz. - Persze, egy hete nem ettél, mi?
Éppen a zsákba nyúlok, hogy elővegyem a szárított halat, amikor rossz érzés kerít hatalmába. Valami nincs rendben, valami baj van. A macskára nézek, amely mintha megmerevedett volna. A bajsza szinte az égnek áll, felgörbíti a hátát, miközben veszettül szimatol. Elfog az aggodalom, de nem értem, miért kéne félnem. Nem tettem semmi rosszat. Mindig megéreztem a mitikus lényeket, és ez most valami ártó dolog lehet, ha a macska így megijedt. Azt mondják, az állatok hamarabb megérzik a veszélyt, mint az ember. Nem merek mozdulni, pedig tudom, hogy kéne. De talán pont azzal teszek rosszat, ha elrohanok. Így inkább ülve maradok, és úgy döntök, megvárom, mi fog történni.
|
| Sado-chan | 2023. 08. 04. 13:10:04 | #36327 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: a kék szemű idegennek
- Azért még ne nagyon ugrálj nekem, jó? Jól elcsaptalak, te kis mihaszna. Hát mégis mit kerestél az úton? - fél szemmel őt figyelem, miközben dorombolva élvezem a törődést. El sem hinnéd, ha elmondanám. Persze, macskaként nem tudok beszélni...kérdés, hogy emberként menne-e még. Olyan rég öltöttem utoljára emberi alakot... talán járni sem tudnék már két lábon...- Na, felhúzták a berregődet, úgy hallom – berregő? Biztos a dorombolásomra gondol...
Azt mondják, jó hatással van az emberekre. Megnyugtatja őket...
Hirtelen megcsapja egy illat az orrom... finom illat... egész biztosan valami hal lesz!
Felemelem a fejem és szimatolni kezdek, még a szám szélén is végig nyalok. Olyan rég ettem már ilyet!
- Nos, úgy látom, éhes vagy, kicsikém – vakargatja meg a fülem tövét, én pedig nyávogással válaszolok - Vettem ám neked valami finomat, mindjárt hozom.
Felkel és keresgélni kezd, majd hamarosan két kis tállal tér vissza. Az egyikben friss víz, a másikban ínycsiklandó illatokat árasztó halacskák fekszenek. Leteszi a földre őket, majd mellém lép és kivesz a dobozból. A tálkák mellé fektet, én pedig bele szimatolok a levegőbe. Iszom pár kortyot, majd rávetem magam a halra. Nem is tart sokáig, hogy eltüntessem őket...olyan finom!!! Kérek még!
- Tudom, hogy nem vagy éhes, de lásd, kivel van dolgod – csóválja a fejét, majd a tányérra teszi a maradék halat is. Nem kell sok idő, hogy ismét az üres tál éktelenkedjen előttem. Hálásan dörgölőzök hozzá. Rég volt hozzám ilyen jó valaki. Újra simogatni kezd, én pedig elfekszem alatta. Kellemes érzés, de még sajognak a tagjaim. Istenség lévén gyorsan gyógyulok, ráadásul, egy átlagos macska nem is biztos, hogy túlélte volna a gázolást. Hosszú órákon át simogat és vakargat még, én pedig élvezkedek, hisz nem sűrűn jut számomra ilyesmi. Most kell kiélveznem, hisz kérdés, hogy meddig maradhatok mellette. Ő nem idevalósi, haza tér egy nap, és kétlem, hogy magával akarna vissza. És amúgy sem mehetnék. A szentélyt elhagyhatom, de a várost nem, legalábbis hosszú időre nem... ide tartozom, az itt élőket szolgálom és védem, noha ők erről már nem is tudnak.
Végül magamra hagy, nem marasztalom, hisz nyilván dolga akadt. Míg távol van vissza mászok a dobozomba és elhelyezkedek. Nem alszom még, a dobozból figyelem, mikor vissza jön és alváshoz kezd készülődni. Megvárom, míg lefekszik, csak utána bújok mellé
- Hé, neked ott a saját helyed, cica! - szól rám, de szemrehányóan nézek rá. Ha tudná, amit én, nem panaszkodna - Na jó, de csak ma éjszakára! Nem csinálunk belőle rendszert – hát persze...
Mellé fekszem és elhelyezkedek. Lehunyja a szemeit, és hamarosan már alszik is. A mellkasára mászok és elhelyezkedek rajta. Kedves álmokat küldök neki, közben lopva bele lesek a tudatalattijába, hogy megtudjam, ki is ő valójában. Nem vájkálok nagyon, csak a legfontosabbakat lesem meg. A neve Lucius... író, ihletért utazott ilyen messze az otthonától...oh, és érdekli a természet feletti! Ez meglep. A mai emberek többsége nem hisz már, de ő miattunk utazta át a fél világot... megérdemli, hogy szép álmokat lásson...
A reggel sokáig várat magára. Ő végig alussza az éjszakát, én pedig végig őrködök az álmai felett. Mikor reggel ébredezni kezd dorombolással és dörgölőzéssel üdvözlöm
- Jó reggelt cicus!- simít végig a hátamon. Sokkal jobban fest, mint este. Végig vakargatja a füleim tövét, majd a hátamat, én pedig valósággal szétfolyok a kezei alatt. Végül azonban felkel, így kénytelen vagyok elengedni őt. Elpakolja a fekhelyét, majd mosakodni megy. Visszafelé hoz nekem egy kis vizet, de ételt nem. Talán elfogyott...nem baj, nekem nincs szükségem annyi ételre, mint egy átlagos macskának- keresek neked valamit reggelire- pillant vissza, mielőtt eltűnne az ajtó mögött. Nem zavartatom magam, elindulok felfedezni az apró szobát. Megnézek és megszimatolok mindent, majd végül az ablakban kötök ki. Ott talál rám, mikor vissza tér. Bár hallom őt, mikor belép, nem reagálok elsőre. A madarakat figyelem, az elhaladó embereket és járműveket. Amikor néha lemerészkedtem a szentélyből azt mindig éjszaka tettem, mikor az emberek aludtak... de most ébren vannak... most minden más... élettel telibb, mégis, valahogy kevésbé valóságos, így az ablakon keresztül
- Látom tetszik a macska TV- simogatja meg a fejem. Csak egy nyávogással válaszolok, majd hozzá dörgölőzök- remélem szereted a száraz tápot, mert csak ilyet tudtam szerezni- a földre teszi a tálkát, én pedig kíváncsian kezdem körbe szaglászni. Nem olyan jó, mint a tegnapi halacskák, de nem panaszkodok. Gondolt rám, és csak ez számít. Reggeli után a keresésére indulok. Míg én a kajával voltam elfoglalva, ő vissza tért az íráshoz. Észre sem vesz, olyan mélyen bele van merülve... ezek szerint jót tettek neki a szép álmok. Az ölébe fészkelem magam, ott szunyókálok, úgy tűnik, egyáltalán nem bánja...
A Következő napok gondtalanul telnek. Nappal az írással foglalkozik, éjszaka pedig én őrködök felette. Talán megpróbálhatnék újra emberré változni... szívesen beszélgetnék vele... annyi kérdésem van. De hogyan? Egyszerűen szólítsam le? Vagy álcázzam véletlennek a találkozásunkat? Talán ez beválhat...
Lemászok róla és hangtalan léptekkel átmegyek a szomszéd szobába. Szerencsére mélyen alszik, így nem ébred fel a nyöszörgésemre. Fájdalmasabb, mint emlékeztem...vagy csak én vagyok berozsdásodva. Mikor elmúlik a remegés a falba kapaszkodva próbálok lábra állni, de a lábaim össze csuklanak alattam. Ezt még gyakorolnom kell, mielőtt emberként találkoznék vele...
|
| Andro | 2023. 01. 29. 16:37:43 | #36259 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Cicuskámnak)
El sem hiszem, hogy végre itt vagyok Japánban, miután vagy fél évbe telt elintézni a vízumot. A japán kormány nem könnyítette meg a kiadóm dolgát, mert nem nagyon szeretik, ha egy külföldi túl sokáig tartózkodik a szigetországban. Pedig dolgozni jövök ide, nem a napot lopni, vagy ingyenélősködni. De végre itt vagyok, ráadásul egy kis faluban, ahol azt mondják, van egy különös szentély, amelyet macskák laknak. Legalábbis a helyi öregek ezt beszélik, és állítólag még mindig vannak errefelé macskák, habár a szentélyt már régóta nem látogatják az itt lakók. Messze is van, ráadásul van egy új szentély is, amit tömegek lepnek el. Nemcsak a helyiek, de a turisták is, akikből egyre több van errefelé. Én azonban a macskaszentély miatt jöttem, mivel kíváncsi vagyok rá, hogy valóban szerencsét hoz-e, ha az ember meglátogatja.
Végre elérem a hegy alját, ahol leparkolok a kocsival. Japán autó, muszáj volt bérelnem egyet, mert nem hozhattam a sajátomat. A lépcső hosszú, de az idő kellemes, se nem túl meleg, se nem túl hűvös. Pont kirándulásra való. Szinte már dél van, mikor felérek a szentélyhez és ekkor észreveszek egy macskát, amely barátságosan és kíváncsian közelít felém. A bundája fehér, a szemei is, ami fura. A macskák szeme általában zöld, vagy sárga szokott lenni. Rám nyávog, mintha üdvözölni akarna, mire meglepetten megtorpanok. Elmosolyodok, majd leguggolok és végigsimítok a hátán. A bundája finom, puha és a cica egyáltalán nem tűnik kóbornak. A bundája szép fényes és ápolt, a szemei pedig ékkőként csillognak. Talán valakié, csak mint a macskák általában, kóborol egy kicsit. Estére biztosan ő is hazamegy.
- Ezek szerint tényleg élnek itt macskák. Legalábbis egy… - Ahogy megvakargatom a füle tövét, dorombolni kezd. Édes hangja van, de nem azért jöttem, hogy macskát simogassak, bármennyire is aranyos.
Felállok, majd a szentély felé indulok és megállok előtte. Valóban régi épület, kissé lepusztult, hiszen valószínűleg nem gondozza senki. Az udvart felverte a gaz, de az épület egészen jó állapotban van. Ütött-kopott, de még mereven áll. Hiába, annak idején tudtak építkezni, az biztos. Behunyom a szemem és mélyet szippantok a levegőből, mintha a hely szellemét akarnám érezni. Itt még a levegő is más, mint a városban, mintha tele lenne varázslattal. Ha nem hinnék benne, nem jöttem volna ide, de hiszek a természetfelettiben. Állítólag az itt élő macskadémonok képesek valóra váltani bárki legféltettebb vágyát. Nos, én csak annyit kívánok, hogy a könyvem jól fogyjon, de nincsenek nagyratörő vágyaim. Nem maradok sokáig, készítek gyorsan pár fényképet, de még ráérek visszajönni. Legalább fél évig biztosan Japánban maradok, de megígértem Josh-nak, hogy felhívom, ha sikerült berendezkednem abban a kis fogadóban, ahol megszálltam.
Visszafelé még egyszer megsimogatom a barátságos, fehér bundás macskát, majd elindulok lefelé. Hosszú az út a hegyről vissza, de aztán autóval már csak tíz perc és a fogadóban is vagyok. Elégedett vagyok, valóban létezik a hely, érdemes lesz ide visszajönni, ha már mindenkit kikérdeztem a szentélyről, aki tudhat bármit is. Érdekelnek a legendák, a csodás esetek, amik itt estek. Az öregek biztosan tudnak egy-két érdekes történetet mesélni, amivel megtölthetem a következő könyvem még üres lapjait.
~*~
Napok telnek el, miközben én szorgalmasan gyűjtöm az információkat a szentélyről és annak történeteiről. Az öregek tényleg sok mindent tudnak az ott élő macskákról, de az is igaz, hogy ma már szinte senki sem megy fel oda. Egy hét telik el, és ideje újra ellátogatnom oda. Fényképeket és rajzokat akarok készíteni, meg hátha ott van az a fehér macska is, amelyikkel a legutóbb találkoztam. Van nálam némi szárított szardínia, hátha ízleni fog neki. Az idő nem túl fényes, esőre áll, az égen hatalmas, sötét felhők gyűlnek. Az út elég csúszós, figyelnem kell, de így is az utolsó pillanatban rántom félre a kormányt a sáros úton, amikor valami átfut előttem. Egy fehér villanást látok, majd mintha valami a kocsimnak ütődne. Azonnal megállok, és kiszállok a kocsiból. Egy apró testet látok nem messze az autótól, majd mielőtt odaléphetnék, egy hatalmas fa recsegve-ropogva dől el és pont a kocsim előtt ér földet. Ha egy pár centivel előbb vagyok, agyoncsap az autóval együtt. Mázlim volt, állapítom meg döbbenten, majd a kis testhez sietek. A múltkor látott macska az, szemmel láthatóan elütöttem, pedig nem akartam. Óvatosan a kezembe veszem, mire bágyadtan rám néz.
- Hé, cicuka, jól vagy? - kérdem aggodalmasan, de egy halk nyávogást sem hallok. - Ne félj, nem lesz semmi baj. Magammal viszlek, jó? Elmegyünk az orvoshoz.
A macska nem moccan, én meg kezdek aggódni. Mi van, ha valaki macskáját ütöttem el? Abból nagy bonyodalmak lehetnek. Kocsiba pattanok, és az orvoshoz sietek. Egy hét alatt bejártam a várost, tudom, hol található az állatorvos.
Hála égnek, a macska jól van, csak nincs magánál. A doki szerint csak sokkot kapott, de nincs belső sérülése, semmije sem tört el, csak sokkot kapott.
- Pár nap és rendbe fog jönni. Az ilyen kóbor macskák szívós kis lények – mondja a doki. - De fájdalmai biztosan lesznek, mert elég jól megüthette magát. Csoda, hogy nincs nagyobb baja. Van pár zúzódása, de az helyre fog jönni.
- Azt mondja, nem valakié a macska? - kérdem meglepetten. - Pedig elég ápolt a bundája.
- Talán etetik – von vállat a férfi, majd felír néhány vitamincseppet, hogy váltsam ki.
Visszatérek a fogadóba. Kedves hely, amolyan hagyományos, tatamis szobákkal, de van villany, folyóvíz és internetkapcsolat is. Szerzek a macskának egy dobozt, amit kibélelek néhány puha ruhaanyaggal és belefektetem. Remélem, helyre fog jönni. Nem venném a lelkemre, ha miattam pusztulna el.
Dolgozni kezdek, de fél szemem a macskán tartom. Mégis jól haladok, egészen belelendülök, amikor hirtelen mocorgásra leszek figyelmes. Odakapom a fejem, és a cicát pillantom meg, amely éppen nyújtózni próbál. A mozdulatai merevek, biztos fájdalmai vannak.
- Felébredtél? - telepszem mellé. - Ahhoz képest ami történt, csoda, hogy életben vagy – jegyzem meg, bár tudom, hogy választ nem fogok kapni.
Óvatosan a cica felé nyújtom a kezem, ő pedig minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Lágy mozdulatokkal kezdem simogatni a finom, puha bundáját, mire jólesőn sóhajt egyet. Talán már régen nem simogatták meg.
- Azért még nem nagyon ugrálj nekem, jó? Jól elcsaptalak, te kis mihaszna. Hát mégis mit kerestél az úton? - kérdem kíváncsian, mire csak halk dorombolás a válasz. - Na, felhúzták a berregődet, úgy hallom – nevetem el magam halkan, mire kérdőn rám néz.
Mintha értené, amit mondok. Azt mondják, a macskák okos lények, sok mindent megértenek. A macska óvatosan visszafekszik, én meg tovább simogatom. Dolgoznom kéne, mert így sosem leszek meg a fejezettel, de most semmi kedvem hozzá. Josh ki fog nyírni, ha nem készülök el határidőre. De egy kicsit én is pihenhetek néha, nem igaz?
A macska hirtelen szimatolni kezd, és a száját nyalogatja. Aha, biztosan megérezte a szárított halat, amit vettem neki.
- Nos, úgy látom, éhes vagy, kicsikém – vakargatom meg a füle tövét, amit halk nyávogással viszonoz. - Vettem ám neked valami finomat, mindjárt hozom.
Felállok, majd keresek két kis tálat. Jobb híján két csészealátét is megteszi. Az egyikbe vizet öntök, a másikra néhány szárított szardíniát teszek és leteszem a földre. Majd a macskát veszem ki a dobozból és az ételhez viszem. Egy ideig szimatolgat, majd iszik pár korty vizet, utána nekilát a halnak. Úgy tűnik, ízlik neki, mert hamar elpusztítja, majd úgy néz rám, ahogy a macskák szoktak, azzal az „Egy hete nem ettem és éhező kiscica vagyok”nézéssel. Elnevetem magam.
- Tudom, hogy nem vagy éhes, de lásd, kivel van dolgod – csóválom a fejem, majd a tányérra teszem a maradék halat is. Nem kell sok idő, hogy elpusztítsa őket és elégedetten dorombolva bökje meg a fejével a kezemet.
Megsimogatom a bundáját, mire jólesően, de még kissé mereven fekszik el. Úgy tűnik, tényleg nincs gazdája, de barátságos cica. Dorombolni kezd, nekem meg nincs szívem csak úgy otthagyni. Az este is ott ér minket, én pihenek, a macska meg dorombol. Jó ez így, kell egy ilyen nap, csak azt nem tudom, hogy mit fogok most csinálni vele. Meg nem tarthatom, elvégre kóbor macska. Meg hát, én egyszer hazamegyek Angliába, oda nem vihetem magammal. Talán keresnem kéne neki egy gazdát, aki a gondját viseli, mielőtt még túlságosan a szívemhez nő.
Este csak annyi időre hagyom magára, míg elmegyek vacsorázni, majd fürdeni. Itt nincs minden szobához fürdőszoba, de van egy közös, ami nekem még mindig szokatlan egy hét után is. Nem szoktam hozzá, hogy mások előtt levetkőzzem és úgy mosakodjam, de hát Japánban követni kell a helyi szokásokat. Itt nincsenek olyan modern szállodák, mint például Tokióban, vagy Kiotóban. Ez van, ezt kell szeretni és igazából a fürdésen kívül más nem zavar.
Mikor visszatérek, a macskát a dobozkájában találom. Úgy tűnik, elég erős volt, hogy elmásszon odáig, ami azt mutatja, hogy nincs minden veszve. Kihajtogatom az alvógyékényemet és elrendezem rajta az ágyneműt. Fura dolog a földön aludni, de egyáltalán nem kényelmetlen. Éppen lefekszem, amikor a cica is mellém bújik.
- Hé, neked ott a saját helyed, cica! - szólok rá, de szemrehányóan rám néz, a szemei csak úgy csillognak. És még fúj is egyet, mintha elégedetlen lenne. - Na jó – adom meg magam –, de csak ma éjszakára! Nem csinálunk belőle rendszert – fenyegetem meg az ujjammal, bár tudom, hogy úgysem érti.
Én meg tudom, hogy a kis vacak úgyis velem fog aludni, amíg itt vagyok. Kényelmesen elhelyezkedve bújik hozzám és dorombolni kezd. A fejem csóválom, mert fogalmam sincs, mit fogok csinálni vele. De ez legyen a holnap problémája.
Szerkesztve Andro által @ 2023. 01. 30. 17:05:27
|
| Sado-chan | 2023. 01. 05. 19:49:47 | #36256 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: a kék szemű idegennek
Olyan gyönyörű a tavasz! A kedvenc évszakom.
Virágzanak az ezeréves fák, énekelnek a madarak, a Nap szeretetteljes fénye pedig kellemes melegséggel tölt el, ahogy a szentély előtti kövön fekve sütkérezek. Hátamra fordulva terülök el, behunyom a szemem és csak élvezem a meleget, közben óhatatlanul eszembe jutnak az emlékek. Régen sokan éltünk itt. A hozzám hasonló istenségeknek sok helyen emeltek szentélyeket, sokan jártak hozzánk áldást és szerencsét kérni, sokak életét tettük jobbá, még ha esetleg csak rövid időre is... Ilyenkor kicsit elszomorodom. Hiányoznak a társaim és az emberek, akik meglátogattak minket. Ma már senki sem látogat el ehhez a szentélyhez... már csak én vagyok itt, hisz szép lassan a társaim is elkoptak mellőlem. Én vagyok e hely utolsó macskaistene..
A delelő Nap fényét élvezve, szinte félálomban ejtőzök, mikor hirtelen lépteket hallok. Csak fél szemmel pillantok a hang irányába, de mikor a lépcsők felől felbukkan egy alak felkapom a fejem. Egy ember? Itt? Lassan egyre több mutatkozik meg belőle, ahogy egyre feljebb ér. Egy idegen... nem idevalósi... vajon hogy keveredett ilyen messze az otthonától? Ahogy egyre közelebb ér alaposabban szemügyre veszem. Kék szemek, barnás haj... jóképű fiatalember. Nyújtózkodva kelek fel, majd közelebb lépkedek hozzá, így már ö is észre vesz engem. Barátságos nyávogással üdvözlöm, mikor meglepetten áll meg velem szemben. Elmosolyodik, majd leguggolva végig simít a hátamon
- Ezek szerint tényleg élnek itt macskák. Legalábbis egy...-ahogy megvakargatja a fülem tövét dorombolni kezdek. Olyan rég simogattak meg utoljára...
Nem kényeztet sokáig, feláll, majd tovább halad a szentély felé. Utána megyek, de ezúttal csak távolabbról figyelem őt. Megáll az épület előtt, majd behunyja a szemeit és mélyet szippant a friss levegőből. Csendben hallgatózok, de nem hallom a gondolatait. Hát nem azért tett meg ilyen hosszú utat idáig, hogy teljesítsem a kívánságát? Hosszú percekig áll mozdulatlanul, majd sarkon fordul és elindul vissza a lépcsők felé. Még egyszer megsimogat, majd olyan hirtelen távozik, mint ahogy felbukkant. A lépcső tetején ülve lesek utána. Hirtelen még magányosabbnak érzem magam, mint eddig... az emberek már nem hisznek bennünk... az utolsók egyike vagyok, de mintha már nem is léteznék. Nem imádkozik hozzám, nem kér áldást, vagy szerencsét... a múlt hangtalan lenyomata vagyok csupán...
.oOo.
Eltelik egy nap, aztán kettő, aztán egy hét. A tavasz meleg ölelés helyett esővel és széllel köszönt ma, ami egyre csak erősödik. Mintha az ég belelátna a lelkembe, és épp az én érzéseimet tükrözné. A hegy lábánál, a szentélyhez vezető úton lépkedek, mikor közeledő autó hangja csapja meg a fülem, megfordulni sincs időm, csak a csikorgó kerekeket hallok, mielőtt hatalmas erővel taszítana el magától. Nem igazán fogom fel mi történt, csak azt érzem, hogy fáj... valaki felemel, melegséget érzek, majd fák recsegését hallom. Kinyitom a szemem. Egy hatalmas fa dőlt el keresztbe az úton, ami akár a kocsit is képes lett volna összetörni, ha nem áll meg. Felpillantok. A múltkori férfi tart a karjaiban...áh... értem már, mi történt.
Hallom, hogy beszél hozzám, de nincs erőm reagálni, erőtlenül ejtem vissza a fejem, majd hamarosan az eszméletemet is elvesztem...
Meleg helyen, puha párnák közt ébredek. Idegen szagokat érzek, de nem érzek ártó szándékot, vagy negatív energiát. Nyújtózkodni próbálok, de mindenem fáj. Eszembe jutnak a történtek... a kék szemű férfi...ő hozott ide? Hamarosan elő kerül az idegen is
-Felébredtél?-mellém telepedik-ahhoz képest ami történt, csoda, hogy életben vagy- jegyzi meg, bár nem vár választ. Csak a szemeimmel követem a kezét, ahogy gyengéden kezdi a hátamat simogatni. Ez olyan jó... végre újra van velem valaki...végre nem vagyok magányos többé...
|
| Andro | 2016. 05. 11. 10:01:44 | #34289 |
 Karakter: Rakan
Megjegyzés: (Alexandernek) VÉGE!
Bocsi, de nem akarok tovább várni. Eltűntél, és ezt nem szeretem.
Szerkesztve Andro által @ 2016. 05. 11. 10:02:39
|
|
