Karakter: Anthio
Megjegyzés: Gangrelemnek
Sok éve járom már a világot. Jó sok éve, mióta megszülettem. Nem is… Mióta újjászülettem. Atyám az első években, miután átmentem a próbáján, megtanított az alapvető dolgokra, amiket egy vámpírnak, egy Gangrelnek tudnia kell, de aztán újra magamra hagyott, boldoguljak, ahogy tudok. Persze, tartjuk a kapcsolatot, de csak ritkán. Egy Gangrel csak akkor találkozik a többiekkel, ha összegyűl a tanács. Vagy épp elmeséljük egymásnak a hőstetteinket – ki gyilkolt meg több Sabbath tagot, elkorcsosult vérfarkast, ami már emberré sem tud változni és mindenire rátámad… meg ilyenek. Én általában a hódításaimat is el szoktam mesélni. Atyám olyan büszke szokott rám lenni. Főleg, amikor meglátja, milyen cuki fiúcskák tapadnak rám… Asszem, néha kicsit féltékeny is. Féltékeny, mert az ő édes kis ukéja után nem tudott egy haladót vagy vámpírt sem megtartani egy éjszakánál tovább. Mondjuk ez nem feltétlen rossz, de azért néha jó dolog, ha tovább is megmarad egy-egy lény társnak. Egyedül olyan unalmas!
Most is csak azért szívom ennek a kis kurvának a vérét, mert éhes vagyok. Ő ezt élvezi, élvezi, hogy szívom az éltető vérét, mint egy élősködő, de én nem. Vagyis… Jó, persze, élvezem. Hogy ne élvezném ezt a finom, kissé vas ízű, mégis édes vért?! De… nem tudom. Unom már ezt. Nem mindig. Van, mikor kibaszottul élvezem a vérszívás, a baszás és létem minden egyes percét, de most ez egy ilyen pillanat, amikor épp nem. Most épp mindent unok, és mindenből elegem van.
Főleg ez az új kort unom. Az emberek annyira mások most. Más az értékrendjük. Más minden. És a „más” nem feltétlenül jó. Az emberek felületesebbek lettek. Persze, ez nem feltétlenül baj, de olyankor, ha kis kalandra vágyok, olyankor eléggé. Minden vágyuk, hogy örökké éljenek, hogy fiatalok, szépek maradjanak. Heh, ezt az ostobaságot! Az emberek nagy része már attól kikészülne, ha bele kéne harapni egy idegen emberbe, és ki kéne szívni a vérét. Heh… Nem azt mondom, hogy nem jó. Mert az! Fantasztikus és felemelő érzés vámpírnak lenni. Halhatatlanság, erő… minden megvan, ami csak kell. Csak ez a lét nem illik sokaknak. Erre mindenki vámpír akar lenni?! Heh, azok a sekélyes hülyék… Azt hiszik, hogy vámpírnak lenni olyan, mint ahogy a könyvekben le van írva.
Na persze. Csillogás? Méreg a fogakból? Ugyan! Ez most komoly?! Komolyan azt hiszik az emberek, hogy a vámpírok csillognak a napfényben, méregfoguk van és szerelmesen suttognak az esetlen emberlányok fülébe? Höh… Vicces. Csak annyi a hiba benne, hogy a napfényben elégünk, a fogunk csak éles fog, de semmi mérget nem termel és én személy szerint a fiúkat kedvelem inkább.
De azokból is csak azt a fajtát, ami nem adja könnyen magát. Ha csak úgy felajánlaná magát, az olyan unalmas. És teljesen hétköznapi. Nekem valaki olyan kell, aki még ha oda is adja magát, akkor sem egy engedelmes báb. Mennyivel fantasztikusabb érzés volt az, amikor az Istenfélő (Isten? Isten?! Heh, nincs is Isten) fiúcskák harcoltak, hogy ne basszam meg őket, mert akkor nem jutnak a mennybe. Ahh, az a kábulat, mámor, amit a megbaszásukkor éreztem, és közben kiszívtam a vérüket… Mrrr…
Hát, kár, hogy ilyenek már nem igazán vannak. De keresem! Keresem azt a vámpírt, aki ilyen. Mert lehet, hogy a korral jár, attól vagyok ilyen, de hogy magányos vagyok, az biztos. Kéne már egy társ. Hülyeség, mi? Én, a nagy hódító, egy társat akarok magam mellé. Kezdek megőrülni? Jah, nagy valószínűséggel. De nem gáz! Asszem…
Egy unalmas, csendes falun átvezet az utam. Na jó, az nem vezet, hiszen nem is megyek semerre, csak kóborlok. Vagyis… Áh, mindegy!
A lényeg, hogy egy, még a nagyvárosoknál is unalmasabb faluban vagyok most. Már épp mennék el a faluból, amikor egy nagyon, de nagyon ismerős illatot szállít felém a szellő. Huh… Milyen rég nem éreztem? Vagy ötven éve, ha nem régebb óta… Atyám mellett éreztem ezt az illatot legelőször, és utoljára. Egészen mostanáig. Emlékszem arra a selymes fekete hajra… A szomorú, de élénk sötét tekintetre. A mennyeien édes illatra. Keetes. Megszökött Atyámtól jó pár évnyi kurválkodás után. Nos, nem sajnáltam, hogy nem maradt továbbra is az Atyámé, inkább az volt a gond, hogy nem igazán érdekeltem. De most ez megváltozik!
Egyből megfordulok, és követem az illatot, mint egy szagot fogott kutya. De az is vagyok, nem? Egy szagot fogott Gangrel. De még milyen finom illatú szagot fogtam…
Egy egyszerű kis házikó felől jön az illat. Megkerülöm, és látom, hogy az erkélyen üldögél egy srác. Hm… Mintha másmilyen lett volna évekkel ezelőtt… De nem is baj! Így is igazán helyes. Az nem változott.
- Ilyen eldugott helyeken is lehet régi ismerősekbe botlani… - szólalok meg elgondolkozva, amivel felhívom magamra a figyelmet. Bár nem hinném, hogy eddig nem vett észre…
|
