Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


timcsiikee2011. 12. 22. 00:10:22#18172
Karakter: Michi Aimi
Megjegyzés: ~ Senseiemnek


 



Aimi:

Az apró csókból nem enged elhajolni, hatalmas kezei közrefognak, elmélyíti, vadátja a csókot, ajkaimba mar finoman, nyelve enyémet érinti, s ettől egész testem lázban ég, arcom kipirul, bizseregnek a porcikáim.

Előre hulló hajában lelek kapaszkodóra vad éhsége ellen, hátam a fának nyomódik, teste felém kerekedik teljesen, szinte mindenével körbeölel. Érezni… még jobban érezni szeretném ezt a csodálatos érzést.

Hirtelen ellöki magát tőlem.

Először komoran néz rám, szemei parázslanak, sőt égnek, de a következő pillanatban harsányan nevet fel. Nem… nem értem.

- Geryon… - miért nevet? Mi történt? Most valahogy más.

Visszalép hozzám, végigsimítja vállam, és ez most egyszerre kellemes és dermesztő.

- Nem akarod ezt Aimi… ha tudnád mit beszélsz… már rég menekülnél…

- De én tudom… - tudom, hogy mit akarok. Tudom, miért akartam őt megtalálni… azt hiszem. Érzem… érzem, hogy szükségem van rá… vagy… talán neki lenne rám szüksége?

- Cssss… - karmos ujja számnak nyomódik, hogy félbeszakítsa mondatomat - Hagyd ezt… lehetetlen. Sosem leszek olyan amilyennek szeretnél. Olyan, amilyennek képzelsz.

Nem hagy szóhoz jutni, testemet szárnyaival borítja be, nyomást érzek a mellkasomban, testemen, majd a hűvös park helyett a langyos, sötét szobámban találom magam, vele. Szárnyai felemelkednek rólam, de én továbbra is csak ölelem.

- Mondd el mire gondolsz… - súgja, mintha attól félne, felkelthet bárkit. Lehelete csiklandozza fülemet, beleborzongok.

- Arra hogy elmész… itt hagysz… nem akarom…

- Miért nem? – kérdez vissza újra, miközben végigsimít hátamon.

Elhajolok mellkasától de nem eresztem el, felnézek határozott vonalú arcára, és tekintetét keresem. Miért kérdez újra és újra? Miért nem hiszi el azt, amit mondok?

- Már mondtam miért… - miért olyan hihetetlen ez? Szárnya forrón érint meg, de nem éget csak simul rajtam. - Miért bizonygatod azt, hogy gonosz vagy? A világ nem fekete és fehér.

Határozottságom meginog, amikor megragadva testem rávet az ágyamra, és a rugók felnyögnek súlyom alatt, majd az övé alatt is.

- Mert ilyennek teremtettek. Nem vagyok angyal, akármennyire is akarod hogy az legyek. Képtelen vagyok szeretni.. hát nem érted? minden amit tettem, a saját kicsinyes céljaim érdekében tettem. Azért hogy megszerezhesselek mint valami finom falatot. A démonok akik érted jöttek, azok akiket megöltem, ugyanez a vágy hajtja őket. Lakmározni akarnak a lelkedből, a tisztaságodból, szét akarnak tépni, hogy dagonyázzanak a véredben, és addig űzni míg annyira bemocskolódsz hogy sose térhess a mennybe. – annyira nyers és durva. forró ereje enyhén kicsap, de bármilyen kegyetlen szavakkal próbál eltántorítani, nem fog neki sikerülni.

- Nem – tiltakozom vele újfent, míg meg nem érti én mit érzek. Feszengeni, rángatózni kezdek, de nagyon erősen tart, leszorít az ágyra.

- Ne harcolj ellenem Aimi… Tudod hogy nincs értelme…

- Nem, ez nem igaz… neeem… - ledermedek, mikor ágyékomnak és hasamnak keménység nyomódik. Ez… ez…

- Már késő… - épp hogy kiejti a szavakat, hullámzó energia csap ki testéből, lelassul a világ, még a függöny is lefagy egy pillanatra, majd olyan némaság borul a környezetemre, hogy azt hiszem más világon vagyok. De nem… ez még az én szobám, az én világom, az én ágyam.

Mit… mit fog tenni? A felszikrázó félelmem miért élesztette fel őt?

- Nem... nem akarhatsz ilyenné válni… - arca és szeme teljesen démoninak hat, szemeiben a pokol ég, ereiben láva folyik, olyan forró, hogy süti a kezem. Mély levegőt veszek, de teste körül már az is kezd teljesen meleggé válni.

- Már ilyen vagyok. Ezen te sem változtathatsz… - horkan fel ingerülten, markol, tép, szaggatja ruháimat, fokozatosan de végül teljesen meztelenné válok előtte, látja testem minden egyes zugát, szegletét, mindenemet. A levegő egy pár pillanatig hűvös, az éjszaka szele, de teste forrósága mindent felülmúl, ahogy meztelen testemnek nyomódik.

Forró, perzselő érintés, beleborzong még a lelkem is, ahogy hozzám ér, ahogy tüzet gerjeszt bennem. Ezt jelentené vágyni valakire?

- Érzem hogy kívánsz... Aimi… - suttogja érzékien, arcom ösztönösen fordítom el tőle. Szégyellem, hogy így lát, egyik pillanatról a másikra. Talán… valóban nem így képzeltem el, de ha ez az amire Ő vágyik, érte megteszem. - Ostoba vagy… - suttogja halkan, titakoznék, de szavaim csak erőtlen  sóhajba fulladnak, ahogy szájával cirógat. Testem vonaglani kezd, felhúznám térdem, de testének ütődök, akaratlanul is simítva. Mélyről tör fel belüle egy nyögő hang, mely szívemig hatol.

A rajta lévő ruha egyszerűen szagtalan füstté válik, elégnek éles, sötét lánggal, és a semmibe vesznek. Derekam alá siklik keze, felkap az ágyról, azonnal nyaka köré fonom karjaimat. Csörömpölés, törés hangja zavarja meg a csendet, ahogy íróasztalom tartalma a földet éri, majd ráültet a kemény fa lapra. Félnem kéne… igazán félnem, de valamiért nem ezt érzem.


Szeretem... Mi lesz most? Annyira jó hogy belehalok... Vajon fáj a kárhozat?

A vágy… a vágy annyira pezsdítő, mintha eddig nem is éltem volna… új világok nyílnak meg előttem.

- Nem gondolod hogy kicsit késő már ezen gondolkodni? – kuncogja halkan, mintha fejemben olvasná a magamnak feltett kérdéseket. Nyakamat simítja meg, oldalra döntöm fejem és bőrömbe csókol, hegyes fogaival nyomot karcol bele. Fáj mégis csak fokozza vágyamat.

Nagy tenyere most hátamon terül szét, megdönt, kezeim vállára simulnak, megkapaszkodom az izmokban, ujjaim hajával játszanak, s sóhajom visszhangzik fülemben.

- Nem kedvesem... – hajol el tőlem, s a következő pillanatban éles fájdalom, feszítés tör lábam közé, felsikoltok a fájdalomtól élesen – A kárhozat nem fáj… - szavai már alig érnek el.

Kiáltok, sikoltok, körmöm bőrébe mélyed, végigkarmolom, sebeket hagyva.

Fáj…

Ez lenne makacsságom büntetése?

De még így is… még így is képtelen vagyok nem szeretni. Megfeszül minden izmom, ahogy tart, fejem hátravetem, de ez sem csillapítja gyötrelmemet.

Nyelve bőrömön, mellkasomon fut végig, beleharap, megszívja s a kellemes és fájdalmas érzések felváltva csapnak le rám.

Ölemben a fájdalom állandósul, lassan megszokja testem, ahogy durván mozog bennem, s az éles fájdalom csak szikrákká csillapodik.

Egyre erősebb és határozottabb, gyorsabb, vállára hajtom fejem, szemem ég a könnyektől, s mintha ezeken a cseppeken keresztül távozna testemből a fájdalom, fokozatosan egyre kellemesebb érzéssé válik az egész. A zsibongás bennem egyre feléled, a testemet átjáró meleg kellemessé válik, egyre erősödik.

Felrántja fejem, hogy arcomra nézhessen, a könnyfátyolon keresztül viszont én csak homályosan látom.

- Aimi…

Szuszogásomon áttör mély hangja, lelassul sőt megáll, mintha meglepetten figyelne rám. Végigsimítom testét, hogy megtaláljam kezét.

- Ne… kérlek… folytasd… már nem fordulhatsz vissza… - mintha szavait ellene fordítanám, akadozva törnek ki belőlem gyengén a szavak.

Magához ölel, finomabban, mint eddig, újra mozogni kezd, és a fájdalom teljesen a múlté, csak gyönyörrel halmoz el. Gyorsít, de ez sem kínt fokoz bennem, testem ég, forró, mardosó tűzben, elemészt, de a lángokba borulva csak mosolyogni tudok. Még… folytasd még, érezni akarom.

Hátra dőlnék, de vállamnál megtart, ágyékomban a gyönyör pattanásig feszül, a végül olyan mélyen löki magát belém, hogy kirobban a felgyülemlett feszültség, remeg minden porcikám, felsikoltok, forróság tölt el egy ponton, szorosan ölel, reszketek, borzongok, de erősen tart, míg le nem nyugszom.

Vállára simítom kezem, kissé elhajol, s arcomról az utolsó könnycsepp is lesiklik.

Ennyi lenne? Valóban ennyi lenne az egész? Ezért a mérhetetlen gyönyörért majd a pokolban kötök ki?

A gondolat bármennyire is rémisztő… nem félek.

Felemel, óvatosan fektet az ágyra, haja cirógat ahogy felém hajol. Végigsimít rajtam, nyelve bőrömet éri, tiltakoznék, de megérzem a vér szagát, s a sebek csak most lüktetnek igazán. Vér… lenyalja rólam a vért.

Fáradt tekintettel nézek rá, amikor felemelkedik rólam.

- Akkor most… a pokolba kerülök? – azt hittem, ilyenkor érezhető változáson megyek át. De… semmit nem érzek, csak kimerültséget. Csak megrázza a fejét, nem szólal meg, haja csiklandozva eltakar. - Nem is lehet olyan rossz… ha te is ott vagy… - erőtlen mosolyom talán csak illúzió.

- Úgy látszik… veled… nem működik…

- Mi?

- A tested egy emberé… de a lelked… az valami egészen más… - nem értem, mit mond, csak értetlenül hagyom, hogy megemelje karomat, s csókot hinthessen az elszorított részre.

- És… akkor most… elmész? – pihegem még mindig kimerültségtől akadozva. Nem… nem akarom, hogy elmenjen. Nem lehet ennek így vége.

- Nem, még nem. Talán még… maradok egy kicsit… - elmosolyodom megkönnyebbülten, arrébb húzódom, hogy ő is elférjen mellettem. Áthúzza rajtam a takarót, magához ölel, és én kis kifliként gömbölyödök ölelésébe, mellkasához simulva.

- Legközelebb… Sokkal gyengédebb leszek… ígérem… - ezektől a suttogó ígéretektől mosolyogva alszom el.

~*~

Kopogásra riadok fel, agyam lassan kapcsol, s felfogom, hogy egy kar engem ölel.

- Aimi, kicsim! – szól be anyu, várva a válaszomra. Azonnal ijedten ülök fel, hátra nézek Geryonra. Ő is ébren van.

- Engedd csak be – suttogja lágyan, nyugodtan, magabiztosan.

- Biztos? – csak bólint. Hiszek neki.

- Tessék! – szólok ki, és anya máris nyitja az ajtót. Ijedten tekintek az íróasztalra, de teljesen rendbe találom.

- Ne haragudj, hogy felkeltelek – teljesen nyugodtan lép be, mintha a mögöttem fekvő férfi itt sem lenne. Talán… nem látja? – De szólni akartam, hogy elmegyünk itthonról, és hogy bezárjuk az ajtót.

- Oh, oké – válaszolom megszeppenten. Nyakig húztam a takarót, így talán nem lája, hogy alatta meztelen vagyok.

- Pihenj csak tovább, majd délután jövünk. – homlokon csókol, majd mosolyogva kis is megy, gondosan, halkan zárja be maga után az ajtót.

- Ez hogy lehet? – fordulok a robosztus alak felé, aki csak hajtincsemmel játszadozik. Finoman meghúzogatja a fürtöt, hogy gyengéden utalva visszafeküdjek mellé. Eleget is teszek kimondatlan kérésének. Amint lefekszem, hasamon átveti egyik karját, még a takarón keresztül is melenget.

- Csak az lát, akinek engedem, hogy lásson, és a természetfeletti képességűek.

- Értem – mosolyogom el, a takaró alól kicsusszan kezem, és mellkasát, hasát simítom végig. Izmos és kemény, mint az acél, mégis olyan gyengéden képes volt éjjel az ágyra tenni. Viszonzásul az ő keze is lesimítja rólam a vékony anyagot, s újra meztelenné téve finoman barangolja be testemet.

Szeretem… még azok után is, ahogy tegnap este bánt velem. Ha ilyen is a természete, belül akkor is teljesen más. Mindenki más, ahogyan én is más vagyok.

- Mi lesz ezek után? – kérdem halkan, suttogva, mintha attól tartanék bárki is meghallhatja, vagy hogy eltűnik mellőlem, akár egy álomkép, illúzió.

- Nem tudom… - válaszol halkan, mire meglepetten fordítom felé fejem, közelebb csúszva hozzá.

- Hogyhogy? – teljesen elvesztettem a fonalat. – Még sosem csináltál ilyet?

- Dehogynem – sóhajtja kelletlenül. Végképp nem értem.

- Nem értem… - teszem szóvá gondolatom – Kérlek, mondd el. – hosszú pillanatokig csak tétovázik, egy ujjával bimbóm körül köröz, míg meg nem dermed, s az érzéstől halkan sóhajtok fel. Kellemes… sőt túl jó érzés, amit tesz.

- Máskor, az emberek elszürkülnek, szinte üres burkokká válnak, amíg meg nem halnak, s utána a pokolra kerülnek.

- De én nem érzek változást – oldalra fordulok, hogy homlokom az övének döntsem.

- Elmondtam az éjjel, hogy a te lelked más… nem emberi.

- Pedig ember vagyok.

- Több lakozik benned. Akkor is, ha eddig nem tudtál róla. – olyan hihetetlen számomra ez az egész.

- Nem lehet, hogy csak azért nem történt ez velem, mert rám tetted a jelet? – egy hosszú pillanatra elgondolkodik, csak mereven néz, keze is megáll a simogatásban, de aztán újra életre kel teste.

- Lehetséges, máson még nem használtam a jelet. – elmosolyodom, és elkényelmesedem az ágyon. Csak értetlenül néz rám, talán furcsállja mosolyom.

- Magadnak még mindig nem vallod be, de szerintem szeretsz – ujjammal megsimítom orrát, széles mosollyal. Csak sóhajt egyet, karomnál simítva hátamra fektet, félig ülve felém kerekedik, és mélyen, komolyan a szemembe néz.

- Én képtelen vagyok a szeretetre. Értsd meg. Arra már rájöttem, hogy te valóban belém szerettél, de ettől a lényem nem változott meg… Aimi… - nyaka köré fonom karjaimat, tarkóján összekulcsolódnak ujjaim mintha le akarnám húzni magamhoz, de nem moccan.

- Ha sosem szerettél még és nem ismered, egy új dolog, amit nem értesz, attól még szerethetsz – kelletlenül morran fel, mint akit zavar a makacsságom, és tekintete haloványan felparázslik.

- Bárhogy erőlködsz, egy démon képtelen a szeretetre. Bennem csak vágy lakozik – végigsimít oldalamon, mellemen, nyakamon, míg végül államat finoman meg nem fogja. – Nyers vágy, főleg olyan, amilyet tegnap tapasztaltál.

Hozzám simul egész testével, közelsége feltüzel, s ahogy egyre több helyen érinthetem és érezhetem, pihegésem felgyorsul.

Ajkaim után kap, félénken viszonzom a csókot, élvezem érintését, de amikor morogva tépi el magát tőlem, megriadok.

- Ne… még eléggé fáj – mentegetőzöm remélve, hogy ezzel lecsillapíthatom, bár belül vajmi kevés esélyt látok erre.

Mellém fekszik, végigsimít rajtam újra és újra, álla vállamat éri, hogy kényelmesen a fülembe suttoghasson.

- Megmondtam, hogy gyengéd leszek… - sóhajom mélyebbre sikerül, mint vártam, ahogy alhasamat cirógatja ujjbegyeivel, lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra, élvezem az érintését mégis cseppet félek, hogy ha ott újra megérint, mi lesz.

Hirtelen csuklójára fonom kezem.

Megáll a mozdulatban és megvárja, míg ránézek.

- Meggyógyítom – nem válaszolok csak aprót biccentek talán, lassan elengedem kezét, és hagyom, hogy lejjebb kalandozzon. Először csak alig érint, akadozva pihegni kezdek, majd lassan, egyre erősebben körözni kezd szemérmemen, s ettől apró kis villámok cikáznak végig bőröm alatt.

- Geryon… - sóhajtom nevét, választ nem kapok hisz nem is vártam, csak egyre erősödik kényeztetéssé váló gyógyítása. Kellemes… sőt annyira jó érzés, hogy kezdem elveszteni az eszemet. Csókjaival nyakam puha bőrét halmozza el, lassan halad lefelé, és egyszerre több ponton is kényeztet. Ez… ez annyira csodálatos, annyira jó érzés. Hasamat puhán kóstolgatja, most nem sebez, majd végül ujja elenged, csalódott sóhajt hallatok, de ez újfent megváltozik, mikor nyelvével végigíveli az egész felületet.

Majdnem felsikkantok, de számra tapasztom a kezem, combjaimat oldalra simítja, hogy lábaim közé férhessen.

- Mi a baj kicsim? – kiált fel anya a lépcső aljáról. Még mindig nem mentek el, pedig már azt hittem elindultak. Hogy fogok én így megszólalni?

- Semmi gond anya, menjetek csak! – kiabálok vissza, de épp hogy kiejtem a mondatot hangom nyögésbe fullad megrohamozó nyelvcsapásai alatt. Alsó ajkamba finoman harapva visszafojtom nyögéseimet, megvárom, míg elköszönnek, hallom bezáródni a lenti ajtót, de még mindig nem ereszthetem ki a hangom.

Nyitva az ablak, ráadásul a szomszédok.

Geryon pedig egyre csak egyre repít a magaslatokba, s lassan csillagokat látok. Vonaglok, fészkelődök, le kell fognia, hogy nyugton maradjak. Túl jó érzés, nem bírok magammal. Kezemmel betapasztom a szám, lábaim remegnek súlya alatt. Energiahullám csapódik ki belőle, minden megdermed, és elhajol tőlem.

- Ereszd ki a hangod. – kér lágyan duruzsolva.

- Nehm… nem lehet – ligehem erőtlenül, még fejem is rázom, hogy nyomatékosítsak.

- Nem fogja senki hallani – az ablakhoz nézek, mintha az idő is megállt volna, semmi nem mozdul, csak mi ketten és amihez hozzáérünk. Testem már cseppet lecsillapodott de végül bólintok, s szája szegletében jelentéktelen kis mosollyal visszahajol, hogy fojtassa előző tevékenységét.

Eláraszt a gyönyör, a csodás érzések, a kis tüzes szárnyú pillangók a hasamban, s sóhajaim nyögésekbe fúlva törnek ki belőlem, ujjaimat hol a lepedőbe, hol a párnába mélyesztem, fejem ide-oda csap, pár tincs az ajkamra tapad.

Nem… nem bírom már sokáig.

Térdeimet felhúznám, de karjaival leszorítja, hogy ne feszengjek, hirtelen ívbe feszül a testem, felsikoltok, rángatózok a rám törő kéjtől, s csak akkor hagyja abba nyelvének mozgását, mikor már teljesen lecsillapodtam.

Lassan felém mászik, fáradtan elnyúlva nyitom fel szemeimet, a vad mégis gyengéd ragadozó mozgásával kerül felém. Felhúzom egyik térdem, mely oldalát simítja meg, combjához ér, lepillantva meglátom a hasának feszülő férfiasságot. Kezemmel lenyúlva játékosan simítom meg, és ahogy ennyitől teste megrezzen, elmosolyodom.

Mint egy gyermek, ki új játékra lelt.

Sosem láttam még ilyet, így, mégsem félek tőle. Tudom, mire képes.

Ujjaimat finoman ráfonom, és magamhoz terelem. Tekintetem övét keresi, de nem kell sokat várnom, végig arcomat nézte. Szavak nélküli beszéd, egyetlen pillantás, egy apró mozdulat, s értjük a másikat.

Mi ez, ha nem szerelem?

Mi más lehetne, ha nem ez? Számomra ez jelenti.

Lassan, óvatosan vezeti magát belém, mindketten apróra tátott ajkakkal sóhajtunk fel, egymás szemébe süllyedve.

Nem fáj, egy cseppet sem fáj azok után… teljesen más a gyengéd oldala, teljesen új, és csodálatosabb, mint valaha.

Lassú ringatózás válik, kellemesen lágy ritmus, ahogy ki-be csúszik, felsóhajtok, megölelem, simítom, s az érintés kölcsönös.

Derekam alá nyúl, hogy felemeljen. Nem csusszan ki belőle, mégis felül az ágyon, magával húz engem is, és ahogy az ölében ülhetek, még mélyebbre merül bennem. Teljesen kitölt, nyöszörögve adom tudtára élvezetemet. Széles vállaiba kapaszkodok, csípőmet tartja, s ő magam mozgat fel le míg és derekára kulcsolt lábakkal kapaszkodom belé.

Egyre gyorsabb és gyorsabb lesz, mellem mellkasának dörgölőzik, ahogy egyre jobban magamhoz szorítom, hajába markolok, nyögéseim fülébe szöknek, s csak gyorsít a tempón. Kinyitom a szemem, haja lágy fátyolként lengedezni kezd körülötte, elhajolok, segítek neki a mozgásban, látom, hogy vággyal teli tekintete csak engem figyel. Nyakát, haját simítom, összefonódott testünk a mámor tengerében ringatózik, s mellé különös érzés társul. Mintha halovány, sőt láthatatlan köd csiklandozná bőrömet, az én hajam is súlytalanul száll a levegőben, összemosódik az övével, mintha egy mágia kapcsolná össze őket. Testem izzadtágtól csillog, ahogy a belőle áradó hő és a mozgás megdolgoztatja testem, fenekembe markol, hogy megtarthasson, nyögéseim egyre szaporábbak.

A vágy mellett ez nem félelem, mindinkább kíváncsiság. Mi lehet ez? Mi vesz körül? Miért ilyen csodálatos minden? Azt akarom, hogy sose legyen vége.

Nem kell már sok, érzem, látom, hogy Ő is közel jár. Sosem tapasztaltam még ilyen kapcsolatot, ilyen érzelmeket. Mintha hallanám, érezném szíve dobogását. Valamilyen energia leng körül, lappangva vár valamire, tarkójára siklatom ujjaimat, magamat hozzá rántom, és a csúcs, az orgazmus pillanatában csókolom meg, amitől kicsap testünkből a szikrázó energiahullám. 


Darky2011. 08. 31. 10:57:32#16441
Karakter: Geryon
Megjegyzés: (padavannak TD3)


Nem értem magamat.

Miért teszem ezt?

Mi ez az érzés? Szánalom? Bűntudat?

De hiszen én nem érezhetek ilyet.

Kerülöm őt.

Hetek óta.

Tudatosan kerülöm, pedig miután megjelöltem, már hozzám tartozik. Az enyém. Akkor vihetem el, amikor csak akarom. És azt tehetek vele, amit csak akarok.

Megrázom a fejem, a vér a hajam végéről az utca kövére csepeg.

Karmos ujjaimról lenyalom az ember vérét, egy tolvajét, akit az előbb beleztem ki.

Nem töltött el örömmel, mint előtte.

Mi történik velem?

Dühösen vágok öklömmel a falba, ami darabokra hullik, és egy hatalmas lyuk jelenik meg rajta.

- Francba.. a büdös francba...

***

A parkban sétálok, hófehér bőrömön megcsillan a hold fénye, ahogy lehajtott fejjel, gondolkozva lépdelek a füvön.

Testemet megnyugtatta ugyan a gyilkolás, és a lélek amit felfaltam, kielégítette a túlvilági éhséget, a lelkem azonban még most is háborog.

Hanyatlom talán?

Mióta?

És miért nem vettem észre eddig?

A legerősebb démonok egyike vagyok, velem ez nem történhet meg.. velem ez nem..

Fájó érzés, mintha egy tőrt döfnének a mellkasomba.

Fejembe vészcsengő módjára szólal meg egy hang, szél suhogása, ruhák.. hideg... szél.. zuhanás..

Mi a fene lehet?

Ösztönösen nyitom ki a szárnyaimat, és a levegőbe lendülök, hogy a következő pillanatban megjelenjek, immár teljesen más helyen.

Ösztöneimre bízva magam, nyújtom ki a kezem, ő pedig hatalmas lendülettel csapódik a karjaim közé.

Kissé megbillent az esés ereje, de a levegőben tudok maradni.

Bosszúsan, kissé neheztelve nézek rá.

Ostoba... ostoba lány..

Tudhattam volna hogy ez lesz.

- Neked teljesen elment az eszed? - sziszegem dühösen, fenyegető hangsúllyal. Mély hangom éles késként hasít a levegőbe.

- Végre megtaláltalak.. - ragyog fel rám az arca, és azonnal közelebb húzódik hozzám. Arca a mellkasomhoz préselődik, izmaim pattanásig feszülnek a gondolattól, hogy úrja a karjaimban tartom, ezt az ártatlan tiszta teremtést, ami az enyém... igen.. senki másé.

- Ugye tudod hogy az öngyilkosságért sem kerülhetsz a mennybe? - jegyzem meg halkan, olyan hangsúllyal mint aki nem érti. Mert végülis.. valóban nem értem. Az életét tette kockára, csak hogy lásson. És ha nem jövök, meghal. Vajon belegondolt ebbe egyáltalán?

Lenézek rá, mélybarna, ragyogó szemeire, világos, ezüstszőke hajára, amin most is úgy csillog a hold fénye, mint a tó tükrén tükröződő tünemény.

- Tudom.. de tudtam hogy értem jössz.. - mondja, majd hozzáteszi: - .. hiányoztál.

Majdnem megbotlok miközben leszállok a parkban.

Menekülnie kéne. Sikoltva könyörögnie az életéért. Félnie ha meglát. Ehelyett ő.. itt van, úgy néz rám, mint valami sötét angyalra, és közben azt mondja, hiányoztam neki.

Nem értem.

Puhán, alig érintve teszem le a földre, hagyom hogy kicsusszanjon a karjaim közül.

- Őszintén… mondd el nekem. Miért akarod ennyire nekem adni a lelkedet? Miért? - kérdezem halkan, sötét szemeimben megfoghatatlan vágy tükröződik. A gonosz, démoni énem most mindennél jobban szeretné elkapni, hogy aztán addig kínozza és kegyetlenkedjen vele, míg meg nem törik a lelke annyira, hogy felfalhassa. De van bennem valami, valami más.. ami ezt nem hagyja. Csak azt nem tudom mi..

- Amióta csak találkoztam veled, mindig megvédtél… kedves voltál velem… most is megmentettél… és… és ezt a jelet is rám tetted. - mutat a nyakára..-  Azt jelenti a tiéd vagyok nem? Ugye te voltál?

Okos, nagyon okos.

Nem érzek félelmet, csak furcsa, megelégedettséget a részéről.

Kezem mintha magától mozdulna, és ragadja meg a kezét, hogy elrántsa a nyakától. A jegy egy olyan kapocs, aminek valódi működését még én sem értem igazán. Eddig sosem használtam. Bár, igaz ami igaz, eddig nem késlekedtem soha, ha el kellet venni egy ártatlan, tiszta lelket.

- Azt azért tettem rád, hogyha még ólálkodnának itt démonok, tudják, hogy hozzád nem érhetnek.
- felelem nyugodtan és tárgyilagosan.

- Látod? Még most is csak engem védesz… Mindig megvédtél. Nem lehetsz gonosz! Ha gonosz lennél, már az első pillanatban te is megtámadtál volna nem? - kérdezi szenvedélyesen bizonygatva az igazát.

Dühös vagyok, feldühít ez a gondolat. Feldühít és meg is lep ugyanakkor.

- Egy démon… nem lehet kedves… az angyalok azok, akik kedvesek… úgy nézek ki, mint egy angyal?

A hatás kedvéért kitárom hatalmas fekete szárnyaimat, erőmtől pedig apró lángnyelvek pattannak a testem körül.

Hagyom őket elenyészni. Nem akarom felhívni a figyelmet magunkra. Bár késő van, azért még járhatnak errefelé halandók.

- Én nem tudom, hogy hogyan néz ki egy angyal… még egyet sem láttam élőben. De téged már igen…  Számomra, akár még te is lehetnél angyal, nem a külső számít. Hanem az, ami belül van.
- mondja, kezét a karomra simítva, mint aki meg akar nyugtatni.

Talán érzi... érzi a bennem tomboló dühöt, és elkeseredettséget. Hogy arra vagyok kárhoztatva hogy az emberek gonoszságát szívjam magamba. Hogy nem lehetnek érzéseim, nem szerethetek senkit.

Honnan tudja? Honnan tudhatná?

- Már elmondtam neked. Én az emberek gonoszságából születtem. A lényem a gonosz… még mindig azt képzeled, hogy jó lehetek? - kérdezem, újra elismételve az előbbi gondolatmenetet.

- Igen… attól, hogy az emberek egy része gonosz, neked még nem kell annak lenned… Nem? – kérdezi, kezét az arcomhoz emelve simít végig rajta. Szinte éget ez a kedves mozdulat. Mintha arcul csaptak volna. Nem kellene ilyet éreznem. Nem kellene azt éreznem hogy: jó.. nagyon jó érzés. - Geryon… ha gonosz lennél, én már nem élnék… Mégis itt vagyok. Sokszor megmentettél már, és neked köszönhetem az életemet is… Tudom, hogy van jó benned, másképp ezt nem tetted volna meg értem. Egy gonosz ember nem menti meg a másikat… Ugye? Ugye azért mentettél meg… mert szeretsz? Mert én szeretlek.

Dühöm fellángol körülettem, ellököm magamtól, amitől egy közeli fának csapódik.

Hogy mondhatsz ilyet? Nem értesz semmit! Semmit!

- Hogy lehetnél képes szeretni… engem? Miért vagy ennyire határozott? Ennyire naiv lennél? Vagy csak megjátszod? Nem szerethetsz engem. - üvöltök fel tehetetlen dühömben.

- Már hogy ne szerethetnélek? Hisz mindig mellettem voltál, mikor bajban voltam. De ha csak ez kell ahhoz, hogy megértsd, igazat mondok, fald fel a lelkem. Már neked adtam, azt teszel vele, amit akarsz. Én már a tiéd vagyok. – mondja a szemembe nézve, ajkai pedig olyan könnyedén érintik a számat, mint egy pillangó szárnyának érintése.


Ledöbbenten állok egy pillanatig, kóstolgatva az érzést, ami eddig idegen volt számomra.

Azt hittem az ártatlanok bemocskolása a legjobb érzés a világon. A tudat hogy uralkodhatsz valaki felett, miközben az kínban és szenvedélyben elmerülve vonaglik alattad. Ez jelentette az élvezetet számomra.

De most...

Ez teljesen más.

Mintha hideg víz alá dugtam volna a fejemet, egyszerre minden kitisztult.

Tisztán látom magamat, ahogy karmos kezeimmel megragadom kétoldalt az arcát, és vadul megcsókolom.

A fának tántorodik, ujjai a hajam végébe markolnak, érzem ahogy megremeg, miközben ajkaim és nyelvem őt kóstolgatják, hegyes szemfogaim pedig az alsó ajkába nyomódnak.

Egész testében reszketve simul hozzám, megadóan, mint aki erre várt.

Ledermedve tolom el magamtól.

Szemeimben vörös tűz lángol, úgy érzem az egész belsőmet elégeti ez a tűz, mely forróbb a poklok lángjainál.

Felnevetek a helyzet abszurditásától.

Én, akinek nem árt a tűz, mégis lángoktól fog elpusztulni.

- Geryon.. - hallom a hangját.

Kissé ijedten néz rám, nem érti ezt a hirtelen váltást.

Közelebb lépek, kezem a vállára teszem, karmaim végigcirógatják karcsú nyakán a bőrt.

- Nem akarod ezt Aimi.. - felelem halkan. - .. ha tudnád mit beszélsz.. már rég menekülnél..

- De én tudom..

- Cssss... - teszem az ujjam az ajkára. - Hagyd ezt.. lehetetlen. Sosem leszek olyan amilyennek szeretnél. Olyan, amilyennek képzelsz.

Szárnyaimmal ölelem magamhoz, hogy őt ne érjék a lángok, amiket előhívok.

Mintha vákum szippantana magába, felfelé emel ez az erő, hogy aztán puhán letegyen.

Mintha csalódott lenne, hogy a szobáját látja viszont.

Körül sem néz, nem enged el.

A fekete, rúnákkal díszített bőrpáncélon amit viselek, szinte világít az a kis fehér kéz.

Nem érzek félelmet, csak valami mást...

- Mondd el mire gondolsz.. - lehellem lágyan, ajkaim pár centire vannak csak a fülétől.

- Arra hogy elmész... itthagysz...nem akarom...

- Miért nem? - kérdezem alig hallhatóan. Lehelletem a pihéket borzolja a nyakán, karmos kezemmel lassan simítok végig a hátán.

Felnéz rám. Azt hittem könnyeket fogok látni, de amit látok, az egészen megdöbbent. Eltökéltség. Dac. Indulat.

- Már mondtam miért.. - feleli halkan. Megborzong, ahogy szárnyaim hozzáérnek a karjához. Testemből természetellenes hő árad, aminek zavarnia kellene a halandókat, rajta mégsem látok ilyet.

- Miért bizonygatod azt, hogy gonosz vagy? A világ nem fekete és fehér. - mondja halkan, meleg barna szemei az enyémekbe mélyednek. Szinte látom karcsú alakját tükröződni a pupilláimot körülölelő vérvörös gyűrűkön.

Dühös villanás a szememben, egyetlen erőteljes mozdulattal ragadom meg a csuklóját, és lököm az ágyra, durván és agresszíven.

- Mert ilyennek teremtettek. - sziszegem az arcába pár centiről. - Nem vagyok angyal, akármennyire is akarod hogy az legyek. Képtelen vagyok szeretni.. hát nem érted? minden amit tettem, a saját kicsinyes céljaim érdekében tettem. Azért hogy megszerezhesselek mint valami finom falatot. A démonok akik érted jöttek, azok akiket megöltem, ugyanez a vágy hajtja őket. Lakmározni akarnak a lelkedből, a tisztaságodból, szét akarnak tépni, hogy dagonyázzanak a véredben, és addig űzni míg annyira bemocskolódsz hogy sose térhess a mennybe.

- Nem! - kiáltja rekedten, és küzdeni kezd, hogy kiszabadítsa a takaróhoz szorított kezeit.

- Ne harcolj ellenem Aimi.. - morgom egészen mély hangon. - Tudod hogy nincs értelme..

- Nem, ez nem igaz..neeem...

Lenézek rá, szemeim az övébe fúródnak.. testem egészen az övéhez feszül, érzem hogy tudja, érzi ahogy a ruhán keresztül nekifeszül a férfiasságom, érzi mennyire felajzott ezzel.

- Már késő.. - suttogom halkan, erőmet kiterjesztve küldök mindenkit mély alvásba a környéken, beleértve ezzel a földszinten alvó szüleit is.

Reszketve feszül meg alattam, szemei tágra nyílnak a rémülettől.

Végre.. hát fél tőlem..

- Nem... nem akarhatsz ilyenné válni..

Felszisszenek ahogy duzzadt mellei hozzám érnek a ruhán keresztül.

Nem.. nem tőlem fél..

- Már ilyen vagyok. - felelem dühösen. - Ezen te sem változtathatsz..

Ruhán keresztül markolom meg a mellét, hegyes körmeim a ruhába mélyednek, ő pedig ijedten nyög fel.

Olyan hévvel csókolom meg, hogy összekoccannak a fogaink, szárnyaim csapkodva kavarják körülettem a hűvös, éjszakai levegőt.

Irgalmat nem ismerve tépkedem le róla a ruhát, karmos ujjamat kéjes mosollyal akasztom a kicsiny pamut bugyi szélébe, hogy azt is levegyem róla.

Könnyedén elszakítom, ő pedig ijedten rezzen össze, ahogy a hűvös levegő a bőréhez ér, majd nemsokára kiszorítja belőle, forró testem közelsége.

Még így is, hogy alig érek hozzá, olyan pusztító hőt sugárzok magamból, mint egy kitörni készülő vulkán.

A bőrömet beborító tetoválások szinte izzani látszanak a sötétben, a levegőt pedig betölti az az illat, vágyának semmivel össze nem téveszthető, puha nőies illata.

Hangom szinte halk dorombolás csak, ahogy megszólalok:

- Érzem hogy kívánsz.. Aimi..

Fülig vörösödve fordítja el a fejét, mintha már az is sok lenne neki, hogy meztelenül látom.

- Ostoba vagy... - sziszegem alig hallhatóan, végighúzva ajkaimat a bőre felett, épp hogy csak alig érintve.

Felemeli a térdét, combjával véletlenül vagy szándékosan, nem tudom.. végigsimítva a ágyékomon, amitől mélyről jövő nyögés hagyja el az ajkaimat.

Nem bírom ezt.. arrhh.. most kell.. nem tudok várni..

Erőmet használva tüntetem el magamról a ruhát és a páncélt, a fekete lángok úgy nyelik magukba őket, mintha ahogy a víz lemossa a mocskot a testről.

Éhesen pillantok körül a szobában, majd a pillanat törtrésze alatt ragadom meg, és viszem az íróasztalhoz. Lesöpröm róla a tárgyakat, amik koppanva szóródnak szét a földön, őt pedig ráültetem. A nyakamat öleli a karjaival, még mindig nem enged el, olyan szorosan tapad hozzám, mintha el akarná rejteni a testét.

Kimondhatatlanul tisztán érzékelem a gondolatait, ahogy repkednek körülette, mint valami elszabadult madár raj.

"Szeretem... Mi lesz most? ...Annyira jó hogy belehalok.... Vajon fáj a kárhozat?"

Érzéki kuncogás hagyja el az ajkaimat, pillái megrezzennek ahogy felnéz rám, leplezetlen zavarral. Pedig nem most lát először meztelenül.

- Nem gondolod hogy kicsit késő már ezen gondolkodni? - kérdezem halkan, addig simogatva a nyakát, míg hátra nem feszíti, én pedig a fogaimmal kezdem el harapdálni, éppen annyira, hogy ne okozzak nagy sebet, fájjon, de éppen csak annyira, hogy az élvezhető legyen.

Remeg.. annyira hogy az izgalma rám is átterjed, férfiasságom már olyan keményen feszül, hogy az kimondhatatlan.

Kezemmel megtámasztom a hátát, elengedem annyira, hogy szinte a karjaimban csüngjön, kezeivel a vállamba, karomba kapaszkodva.

Behunyt szemmel túr a hajamba, és félig elnyílt szájjal, levegő után kapkodva tiltakozik a durva mozdulat ellen, amivel megtartom, hogy ne ficánkoljon.

- Nem kedvesem... - sóhajtom abban a pillanatban ahogy ajkaim elszakadnak a nyakától, ő pedig megfeszül ahogy kemény farkam belé fúródik. - ... a kárhozat nem fáj..

Felsikolt ahogy durván belé tolom magam, átküzdve magam minden akadályon, felmorranva ahogy végigkarmolja a mellkasomat, és beletép a hajamba.

Olyan őrjítő érzés, hogy képtelen vagyok megállni.

Be fogom mocskolni, ahogy terveztem, és már senki és semmi sem tud megállítani.

Teste olyan feszes mint az íj húrja, nyöszörgve rándul össze ahogy megmozdulok, mégsem húzódik el.

Végignyalom a mellkasát, hegyes szemfogaimat a mellbimbójába mélyesztve, addig szívva azt, míg egy vércsepp nem gördül le rajta. Elégedetten nyalom végig, miközben azt a kétségbeesett mozdulatot figyelem ahogy próbál kitérni előlem, hiába.

Haja az asztal lapját érinti ahogy hátrahajol, testem dühödt vággyal csapódik az övének, minden egyes csattanásba úgy érzem beleremeg a belsőm.

Teste satuként szorít, mintha ki akarná préselni belőlem az utolsó lehelletet is.

Vér illata keveredik a vágyéval.

Durván teszem magamévá, szinte uralkodva rajta, ő pedig nyöszörögve temeti arcát a vállamba.

Nedveset érzek a bőrömön..sír..de..

Teste megfeszül minden egyes lökésre, ágyéka forrón feszül az enyémnek.

Mi... mi történik?

Erőszakosan ragadom meg a nyakát, és fordítom magam felé az arcát. Könnyek folynak rajta, mégis, vágytól fátyolos szemekbe pillantok, arca szenvedélytől és fájdalomról egyszerre kipirult és rózsás.

Döbbent nyögés hagyja el az ajkaimat, farkam megrándul benne, érzem hogy egyre nagyobbra nő a gondolatra, hogy egy nő kíván. Engem. Még így is.

- Aimi.. - suttogom halkan.

Lihegve nyeli a könnyeit, keze remegve tapogatózik az enyém után.

- Ne .. kérlek.. folytasd.. - suttogja erőtlenül. -.. már nem fordulhatsz vissza..

Visszafordulni?

Neeehmm..hogyis akarhatnék ilyet?

Morogva hajolok közelebb, teste mellett megtámaszkodva, fél kezemmel a feneke alá nyúlok, és belemarkolok.

Immár kéjes és nem fájdalommal teli az a sikoly, ami elhagyja az ajkát, ahogy megérez újra, magában. A nulláig csökkentem a távolságot, teljesen kitöltve őt, többé esélyt sem adva menekülésre.

Olyan hévvel esek neki, hogy beleremeg az asztal, szélét markoló ujjai elfehérednek.

Hófehér bőrén rubintként csillognak a vércseppek, a minta a nyakán, mintha vörösen izzana a holdfényben.

Pókhálószerű érintés, ahogy haja beterít, én pedig levegő után kapva ragadom meg a vállát, csípőmmel egy utolsót lökve előre, mielőtt elborítanám élvezetemmel.

Remegve, sikoltva élvez el, olyan intenzitással, ami újra előhívja belőlem az állatot, és csak tartom a karjaim közt, míg vonaglik a kéjtől, míg el nem csitul teljesen.

Egyetlen épkézláb gondolat sem jut az tudatomig.

Ezüstszőke haja keveredve az én szurokfekete tincseimmel.

Egy remegő kéz, ahogy a vállamra támaszkodik.

Fáradt sóhaj, egy utolsó, az asztal lapjára hulló csepp.. könnyé.

Felnézek rá, még mindig ködös tekintettel, elhúzódom tőle, de csak annyira, hogy fel tudjam emelni.

Hát bevégeztetett.

Végre megkaptam, és ezzel örök kárhozatra ítéltem.

Ez lett volna a sorsa?

Az előbbiekhez képest furán gyengéden teszem le az ágyra, fölé hajolva, megmosolyogva ahogy végigcsiklandozza aláhulló hajam.

Nem látok rajta semmi változást.

Lehetséges ez?

Erőtlen tiltakozó hangot hallat, ahogy lenyalogatom róla a vért, majd nemsokára ahogy egyre lejjebb haladok, a tiltakozó hang átmegy valami másba, valami sokkal, belsőségesebbe.

Már látszania kellene rajta a romlás jeleinek. Elszürkülő bőr, fénytelen tekintet... ő mégis csupán álmosan, és kissé elgyötörten pillant rám, viszont ugyanazzal a lágy csillogással a tekintetében, mint az előtt.

Ez meg hogy lehet?

Döbbenten egyenesedem fel, kezem végighúzva a mellkasán, körmeimmel megkarcolva a helyet, ahol megjelöltem a nyakát.

- Akkor most.. a pokolba kerülök? - kérdezi halkan.

Először szólalt meg..mióta..

Megrázom a fejem.

- Nem is lehet olyan rossz.. ha te is ott vagy.. - mondja halkan.

Szíven üt ez a mondat.

Hát ennyire.. belém szeretett. Lehetetlen. Nem szerethet..egy démont! Teljességgel lehetetlen.

- Úgy látszik.. - simogatom meg az arcát. - ..veled.. nem működik...

- Mi...?

- A tested egy emberé.. - emelem fel a karját, ahol még mindig látszanak a vörös foltok, ahol megmarkoltam őket. - .. de a lelked.. az valami egészen más..

Puha csókot lehellek a megkínzott bőrre. Holnapra biztosan lilák lesznek.

Holnap? Hát lesz holnap?

Önmagamat is zavarba hozom ezzel a gondolattal.

- És..akkor most... elmész? - kérdezi felnézve rám.

Magára húzza a takaró csücskét, mint aki máris fázik a gondolattól.

- Nem, még nem. Talán még... maradok egy kicsit... - felelem halkan, elfojtva magamban egy mosolyt.

Talán igaz...

A legenda hogy vannak ilyen lelkek.

Akik megmenthetik a kárhozattól, a legnagyobb bűnösöket is.

Képtelenség!

De mi van.. ha mégis?

Ha segíthet nekem, otthagyni ezt az őrült körforgást.

Figyelem ahogy mosolyogva fészkelődik el, úgy, hogy én is odaférjek hozzá.

Lehúzom róla a takarót, közelebb húzva magamhoz, hogy ne fázzon. Nem bírom elviselni hogy bármi is elzárja tőlem.

Mi ez, ha nem megszállottság? Őrültség.

- Legközelebb.. - súgom a fülébe. - Sokkal gyengédebb leszek.. ígérem..




timcsiikee2011. 01. 03. 01:20:40#10237
Karakter: Michi Aimi
Megjegyzés: ~ Darkynak




Aimi:

Fejét kémlelően fordítja körbe a szobában, mintha keresne valamit, de nem értem mi lehet az. Itt nincs senki… remélem. Vagy lehet, hogy észrevett valamit?

Feláll az ágyról, felém fordul, majd furcsa hang keretében teste furcsán mozogni kezd. Bőre, arca, ujjai… mindenhol megnyúlik a bőr, különös forró aura árasztja el, és én hátra dőlve, a meglepettségtől kikerekedett szemekkel meredek rá.

Nem… ez… ez nem lehet igaz… Most is álmodnék? De hát… ez…

Szarvak nyúlnak ki fejéből, tincsei közül, testét egy pillanat alatt lángok veszik körül, s leégnek róla a ruhát, szívvesésem szinte már a plafont verdesi. Ugye ez nem a valóság?

- Te… az… az álmom…

- Az nem álom volt – szakítja félbe dadogásomat. De hát… múltkor azzal nyugtatott, hogy csak álmodtam. Hazudott volna? Hazudott, hogy ne izguljak? De most miért teszi ezt?

Felém lép.

- Azt hittem észreveszed, de túlságosan is naiv és jólelkű vagy. Olyan tiszta… hogy minden démonnak kellesz. Még nekem is. – Még… még neki is? Akkor ez valóban azt jelentené… hogy ő…

- Démonnak? – valóban démonokról van szó? De akkor Ő is az… De… de akkor miért véd meg engem? Egyre hátrébb és hátrébb lépek, elérem az ablakot, ahol kapaszkodóként a függönybe markolok.

- Miért? Mit gondoltál picinyem? Hogy az a kedves szelíd ember vagyok, akinek látszom? – bűn lenne, ha a válaszom igen? Hisz olyan segítőkész volt, kedves, és mindig megóvott mindentől. Hogy máshogyan hihetném azt, hogy nem jó szándékból tette?

- De megmentettél. Nem lehetsz… gonosz. – próbára tenne? Vagy valóban démon, és most… most azért mutatta meg magát, hogy az őrzésemért cserébe elvigye a lelkem?

Fagyos tekintettel, komor arccal lép hozzám közelebb, ujjai, karmai arcomat érintik. Megborzongok, s testemen a hideg cikázik végig, libabőrössé válok.

- Gonosz? Hm. Emberi léptékkel mérve, minden gonosz. Az emberek is azok… nem gondolod? Kínozzák egymást, a szeretteiket, az állatokat, a földet. Gyilkolnak, csalnak, és pusztítanak. Ha nem lenne az emberi gonoszság… én nem léteznék. – miért? Miért mond nekem ilyeneket? Mondata közben ujjai hajtincsemmel kezdenek el játszadozni.

- De… mit akarsz tőlem?

- Hát még mindig nem érted? Én téged akarlak. Csakis miattad jöttem ide. A kegyetlenség, az erőszak hív életre, és aztán addig nem tűnök el, míg meg nem szerzem azt a lelket, ami a legjobban megfelel nekem. A te ártatlan és tiszta lelked…

- A lelkem… - lehetetlen. Egyszerűen… nem tudom elhinni. Kérlek, mondd, hogy csak szórakozol velem. Ahogy tekintetébe mélyednek szemeim rá kell jöjjek… ez a valóság. Látom benne mindazt, amit eddig sosem. Őszinte még akkor is, amikor ilyen dolgokat mond. Nem hittem volna, hogy egyszer így lesz vége. De ha ezzel megköszönhetem neki mindazt, amit tett… Mást úgysem adhatnék neki. Jobban megérdemli a lelkem, mint azok az alantas lények, akiktől megvédett - Akkor vidd el a lelkemet. Annyi mindentől megmentettél. Én akartam meghálálni. – hangom kissé reszketeg, s habár belül iszonyatosan félek, mégis… azt akarom, hogy tegye meg.

Hosszú kínos csend.

- Nem teheted. Nem adhatod oda csak így… - meglepetten pislogok fel rá.

- Miért?

- Mert ez így. Unalmas. – unalmas? Miért? - Mert, így… nincs értelme. – nem… Igazán nem értem. Hát nem a lelkemért jött? Akkor miért nincs értelme annak, hogy nekiadom?

- Értelme? – kérdem furcsállón - Biztosan nagyon szeretnél már hazamenni. Ha így hazatérhetsz…- Fejét rázva szakítja félbe mondatomat. Miért? - Magányos lehetsz itt…

- Nem vagyok – vág újra közbe.

- De…

Felsikkantani sincs időm, a falnak lök nagy erővel, arcomhoz hajol, s a forróság maróan emészt el, úgy érzem, mintha egy különleges erő barangolná be bőrömet.

- Mit tudsz te rólam? Halandó… - morogja ingerültem.

- Én… én csak… - én csak jót akartam neki. Miért nem fogadja el?
Halkan felmorran, mély, kissé állatias hangon, mint mikor az oroszlán támadni készül. Félelmetes… mégis… - Csak segíteni akartam… - hozom fel utolsó mentsváramként, de mindhiába. Lassan már könnyeimnek sem tudok gátat szabni.

Elhátrál tőlem egy lépést, könnyes szemekkel, homályosan, de mégis látom őt, ahogy megrázza fejét, és hosszú tincsei vállát simítják, lejjebb nem merem vinni a tekintetem, talán egy pillanatra sem. Még egyet lép.

- Hova mész? – kérdezem már hátától, fejét még visszafordítja felém.

- Gondolkoznom kell. – de… miért?

- Nem viszel magaddal?

- Hova? – kérdez vissza. Olyan… olyan furcsa nekem ez az egész.

- Hát… a pokolba… vagy… valahova…

Mondatfoszlányaimra éles, gúnyos nevetéssel válaszol, megrezzenek, ha egy pillanatig meleg jár át, most a hűvös levegő az, ami bőröm érinti, és kiráz a hideg.

- A pokolba? Jó nekem itt. – arcán egy gúnyos, megvető mosoly éktelenkedik, majd volt nincs… a szobám teljesen üressé válik. Az ablakhoz lépek, de még kint sem látom… sehol…
Mély levegőt véve sóhajtok, magamat ölelve hirtelen térdre esem a szőnyegen, s csak élettelenül meredek magam elé.

Nem… ez nem álom volt, ahhoz túlságosan is valóságosnak tűnt. Vajon miért nem vitt el? Talán… talán mégsem biztos a dolgában? Lehet, hogy meggondolja magát? Nem hiszem. Ha a lelkemet akarja, egyszer úgyis elvisz, biztos valami más oka volt annak, hogy most magamra hagyott. De akkor miért most mutatta meg magát… Miért… miért akar engem ennyire? De nem csak ő, hanem más is, Ők viszont megtámadni próbáltak.
Érzem, ahogy arcomon egy csepp gurul végig. Félek…

~*~

Mosoly mögé próbálom rejteni minden gondomat, és zavaromat. Szerencsére nem veszik észre, min őrlődöm, s igyekszem minél többet tölteni a családommal. Nem búcsúzhatok el, hisz ők nem tudhatják, mi történik. Remélem, nem lesznek túl bánatosak nélkülem. Már felkészültem arra, hogy bármikor értem jöhet, délután aludtam minden nap, hogy éjszakánként fent tudjak maradni, hogy fogadhassam.

Napokig nem történik semmi.

Maya telefonon kíváncsiskodik, hogy miért nem mentem dolgozni sem, de neki sem árulhatom el. Úgy szeretnék beszélni vele. Csak megnyugtatom, hogy ne aggódjon. Hiányozni fog… mindenki…

~*~

 
 Újabb éjjel a sötétben ébren. Hálóingben, nyitott ablaknál ülök az ágy szélén, előre hajtott fejjel csak a szőnyeget figyelem. Először csak apró szellő lebbenti meg a függönyt, meg sem rezzenek rá, de mikor ezt egy koppanás követi, borzongás cikázik rajtam végig izgatottan.

Eljött…

Felnézek arcára, de csak a sziluettjét látom.

-  Most fogsz elvinni… - mondom halkan.

Csak bólint…

Felállok, elé sétálok, s kezemet az ő hatalmas ujjai közé csúsztatom.
Hirtelen ránt magához, sötét, hatalmas szárnyai kitárulnak, majd ölébe kapva pattan ki velem együtt az ablakon.

~*~


 
 
 
 
 
 A táj körülöttünk elmosódik az éles suhanás közben, mindenre rácsodálkozok, minden egyes foltra, s csak erős karjai melegítenek már. Nem sokkal később egy havas tájat pillantok meg, minden csupa fehér, és szörnyen hideg van. Miért hozott ide? Mi ez a hely? Biztos, hogy nem a pokol.

Fázósan dörzsölgetem karjaimat, remegve nézek körbe, s a távolban, a nagy fehérségben egy sötét foltot látok mozogni, fölötte lebeg egy másik. Mi lehet ez? Nem értem.

- Nem engedem, hogy átjöjjenek. Gyere. – kezét nyújtja felém, amit elfogadok, bár még mindig nem tudom, miről is beszél. Kik ne jöjjenek át?

Közelebb lépünk a sötét, világító folthoz, ami kisebbé válik. Optikai csalódás lenne? Vagy látomás? Nem hiszem. De miért zsugorodik, ha közelebb megyek?

Futni kezdek felé, de még gyorsabban kezd összemenni, és mire oda érek, megszűnik létezni.
Úgy nézett ki, akár egy lebegő kapu. Ezen jöttek volna át azok a lények, amiktől megvédett? Nem csak akkor, hanem most is.

- Vége – mondom halkan, felé kapva tekintetem, s látom, hogy a szétzúzott darabok hirtelen köddé válnak. - Látod? Megint csak jót tettél. – próbálnék mosolyogni, de… de a hideg megfagyasztja minden egyes izmomat. Ha nem visz el innen, hamar meg fogok fázni. Talán már sikerült is.

- Nehogy azt hidd. – hozzám lép - Egyszerűen csak nem akarom, hogy ahhoz nyúljanak, ami az enyém. – Én? Én lennék az oka annak, hogy átjöttek erre a világra? És… az övé vagyok? Igen, biztosan. Teljesen az övé.

- Miattam jöttek… miattam jöttek volna ide? – kérdezem tétován. Hihetetlen számomra, hogy ezek a lények mind engem akarnak. Miért pont én? Csak egy egyszerű lány vagyok, egy egyszerű élettel. Nincs bennem semmi különleges.

- Nem kizárólag. De ezeket messziről vonzza az olyan lélek, mint te. Előbb utóbb, megtaláltak volna. – tehát… újra megvédett. Nem csak azoktól a lényektől, akik itt voltak, és régebben is megtámadtak, hanem… hanem mostantól nem kell azon aggódnom, hogy bárki megtámadhat… és ezt neki köszönhetem.

- Köszönöm. – végre közelségétől egy kis mosolyt tudok csalni arcomra.

Hirtelen megragadja vállaimat, és felém görnyed, tekintetét az enyémbe mélyeszti.

- Aimi… még nem mindig nem érted? Sosem juthatsz a mennyekbe, ha megérintelek.
Miért mondja ezt nekem? Miért ilyen… magányos a tekintete? Bár ha jobban belegondolok, nem is csodálkozom.

- Szörnyű lehet ezzel együtt élni. Hogyha szeretsz valakit, akkor az…

- Én nem szeretek senkit – újabb kérdés akar kicsúszni a számon, de amikor szemei felvillannak, belém reked még a levegő is, s a következő pillanatban már hátam a hóba süpped.

A lábaim már teljesen elfagytak, s most követi őket mindkét karom is.

Testem mellé térdelve görnyed újra felém, hogy hozzám hajolhasson. Előre bukik haja, mely apró folton melegséget áraszt felém.

- Ostoba vagy – súgja halkan, majd lejjebb vándorol tekintete, nyelve ajkain siklik végig.

- Nem hiszem, hogy… olyan gonosz lennél… - mondom halkan, még mindig dideregve. A hátamat fagyasztja a hó, elöl, viszont ahogy felém hajol, szinte fűti testem, pedig hozzám sem ér. Csak most.

Fogaival karmol meg egy folton, s felsóhajtok a rám törő forróságtól.

-… csak… az emberek tesznek azzá…

- Ez nem változtat a tényeken. – válaszol bőrömre dörmögve, majd újra szemeimbe néz.

- De, ez alapjában megváltoztatja a tényeket. – újabb pár pillanatnyi csend, s csak egymást figyeljük. Nem moccan.

- Fura lány vagy. – dörmögi halkan, s csak elmosolyodom. Azt hiszem ezt mondták már nekem, de szerintem, csak mindenki másként gondolkodik, ahogyan én is. - De tetszel nekem. – megborzongok a mondat hallatán. - Talán ennek köszönheted… hogy élsz még. – Nem… neked köszönhetem, hogy még élek… Geryon… Csak neked.

- Most elalszol. – egy rövid időre felgyorsul szívverésem, ahogy fülembe suttog, izgatottság jár át. -  És amikor felébredsz, otthon találod magad. – Nem… még nem akarok elválni tőle. Még nem… Tudni akarom.

- Emlékezni fogok rád?

- Igen – válaszol egy rövid hallgatás után. Újabb mosoly…

- És látlak még?

- Az biztosabb, mint a halál. – az utolsó, amit látok lágy mosolya, majd fekete köd borít el, s minden elsötétül, minden elnémul, és meleg karok között ragad el a sötétség.

~*~

Hirtelen mély levegőt véve kelek fel az ágyon. Még sötét van, körülöttem néma csend… Hol vagyok?

Szemeim csak lassan szoknak hozzá a sötétséghez, de ismerős körvonalak alakulnak ki az árnyakból. Ez az én szobám… De vajon mikor kerültem ide vissza? Az ölembe pottyan valami, egy pillanatra megijedek, de ujjaim közé egy puha, meleg, kicsit nedves anyag csúszik. Kendő?
Hűvöset érzek a homlokomnál. Ez eddig rajtam lett volna?

Zajokat hallok a nappaliból, ezért kikelek az ágyból, félve nyitom ki az ajtót, de rögtön fényárral találom szembe magam. Biztos nem betörő, vagy más lény, ha világítás kell neki.

Olyan gyengének érzem magam, minden izmom sajog, testem forró, szinte zsibbad a talpam csak attól, hogy a szőnyegre meztelen lábbal lépek. Mi történt velem?

- Anya… Apa… - mondom halkan, mikor leérek a nyekergő lépcsőn, elmosolyodom, de hirtelen annyira elgyengülök, hogy a szőnyegre esem, szerencsére apám az utolsó pillanatban kap el, és gyorsan a kanapéra fektet.

- Kicsikém, nem lett volna szabad felkelned. Lehet, hogy már két napja csak fekszel, de nem épülsz fel ilyen gyorsan. – Hogy… mennyi?

- Ké… két napja? – kerekednek ki szemeim, s nagyot sóhajtok. Mi történt velem?

- Mindig nyitott ablak mellett aludtál, és nagyon megfáztál, tüdőgyulladásod van, és nagyon komoly. – aggodalmasan sorolja apám, kicsit elszégyellem magam, de… ők nem tudhatják. Nem az ablak miatt volt, és tudom… Az a hófehér havas táj, amit… pár pillanat alatt vér, majd fekete köd terített be. Mosolyom lefagy, alkarommal takarom el arcomat, mert nem akarom, hogy azt lássák sírok… Mégsem sikerül.

- Ne aggódj, csak pihenj sokat, szedd be a gyógyszert, és minden rendben lesz. – Istenem… bárcsak elmondhatnám nekik… bárcsak tudnák… De nem tehetem.

Szipogásom köhögésbe fullad, szorosan tartom tenyereimet szám elé, de egyre csak tör fel belőlem a szakadozó köhögés. Alig bírom abbahagyni, még szemeim is sokkal könnyesebbekké válnak, mint eddig voltak.

- Gyere, menjünk fel, pihenj tovább. Nemsokára hozunk fel enni rendben? – csak bólintok. Mi mást tehetnék?

Apám feltámogat a szobámba, míg anya finom levest főz. Annyira kedvesek, de mindig ilyenek. Mást nem is várnék tőlük. Annyira, de annyira nem érdemlik meg, hogy eltitkoljam mindezt. Fel kéne őket rá készítenem, de…

Túlságosan fájna látni az arcukat. Az ő lányuk, egy démoné. Teljesen hihetetlen, de mégis tudom, hogy hinnének nekem. Soha nem hazudtam még.

- Kicsikém… - apa komoly hangra vált, mikor lefektet az ágyba, betakar, és leül az ágy szélére.

- Igen? – halkan suttogok, nehogy újabb köhögő roham törjön rám.

- Ezt mikor csináltad? – mutat nyakam felé, és én meglepettem kezdem simogatni ott a forró bőrt.

- Micsodát? – kérdezem értetlenül.

- Ezt itt – kulcscsontomnál érint meg egy pontot, majd gyorsan vissza is húzza kezét, én pedig próbálok lenézni, de csak nehezen megy. Amikor egy elmosódott pillangó körvonalát látom magamon, újra elkerekedik szemem, s egy hatalmasat dobban szívem, majd apró, gyors ütembe kezd száguldozni pulzusom.

- Nem tudom – motyogom halkan.

- Nyugodtan elmondhatod, tudod, nekünk bármit.

Próbálom sírásom visszatartani, de egy néma könnycseppet mégsem tudok visszatartani.

- Tényleg nem tudom – előre meredve mondom halkan, reszketeg hangon. Mikor? És hogyan? És… és vajon ez mit jelent? Ő tette rám? Miért? Hogy megjelöljön?

- Jól van, nem baj… most inkább pihenj. Rendben? – nyom egy puszit homlokomra, letol a párnák közé, majd fejemre újra hideg vizes rongyot tesz.

Mikor kimegy, és újra sötétségbe burkolózik a környezetem, megnyugszom, mégis gyorsan ver a szívem.

Geryon… vajon mikor látlak újra?

~*~

Már két hete nem is hallottam felőle… Azt sem, hogy talán él e még. Egyetlen dolog mutatja számomra azt, hogy most is létezik valahol, az a nyakamnál ékeskedő minta. Ha nem élne, már eltűnt volna. Ráadásul ez teljes mértékben emlékeztet rá.

Folyamatosan azt a foltot simogatom, az ágyban fekve mindig az ablakot bámulom álmatlanul, de csak nem jön. Ha kinyitom az ablakot és elalszom, édesanyámék mindig bezárják, s mire felkelek, újra eljön a reggel.

Egymás után múlnak a napok, s egyre csak őrlődöm. Minden nap azt várom, hogy értem jöjjön, de a családomnak nem mondhatom el, hogy mi fog történni.

Meddig várat még? Miért mondta azt, hogy így nehezebb elvenni a lelkem? Miért? Pedig önként adom.

Most is rám gondolna? Azt mondta, hogy ha hozzám ér, többet nem juthatok a mennybe. Biztosan azért mondta, mert… azt szeretné, ha oda jutnék? De… ez így bonyolult. Annyira összekuszálódik minden, és ezért nem értek semmit.

Azt mondta a lelkemet akarja, mégsem veszi el.

Azok az erős, izmos karok… A havas táj közepén sehol egy lélek, s csak a karjaiban feküdhettem. Miért lettem ettől izgatottabb?

Olyan, mintha… nem is akarna értem jönni… Akkor nekem kell Őt megtalálnom.

~*~

Még mindig a megfázással küszködöm, szerencsére a bevett gyógyszerek hatására javult már a helyzetem. Mégsem hagyhatom, hogy Geryon teljesen lebetegedve lásson.

Felöltözöm viszonylag melegen, hisz éjszaka, sehol nincs meleg. Egy passzos farmer, lenge blúz, és egy lenge pulóver. Talán elég lesz, hisz nyár van.

Éjnek évadján nesztelenül surranok ki a házból, szüleimnek egy utolsó búcsúcsókot hintve. A napokban annyiszor mondtam nekik, hogy szeretem őket, talán már feltűnő is volt. Többet talán tényleg nem látom őket, tudatnom kellett annyiszor velük, ahányszor csak tudtam.

Járok-kelek a városban, de sehol nem bukkanok a nyomára. Mindenhol nyugalom van, csak néhány ember sétál éjszaka a városban, az utcalámpák gyér világítást adnak, mégis több mint a semmi.

Nincs sehol… miért rejtőzik el előlem? Talán… ha előcsalhatnám valahogy… De hogyan?

Mindig megvéd, és a legváratlanabb pillanatokban jelent meg. Talán sikerülne… mindenképp elérek ezzel egy eredményt.

A Tokio Tower szerencsére éjszaka is nyitva áll, bárki felmehet, s ilyenkor teljesen üres. Ritka, ha valaki felmerészkedik, hisz a legtöbb ember tériszonnyal küszködik.

Míg felfelé haladok, körbenézek a városban, gyönyörű fényárban úszik minden. Órák óta utazgatok és keresek, de még mindig semmi. Talán most.

Felérek a tetejére, és átmászom a korláton, és a szélén ingadozok. Először csak a várost csodálom tovább, de a fényeken és autókon kívül semmi mozgás.

Minden lélek alszik. Meglepő volt, hogy ennyi izgalom után, most egy démoni teremtmény sem akart megtámadni. Ezt is Geryonnak köszönhetem, hisz együtt zártuk be a kaput, ahol átjöhettek eddig. Vajon ő hogyan került fel ide? Ő is azon a kapun? De ha bezárult, talán soha nem juthat vissza.

Mit csinálhat egyedül? Biztosan magányos lehet. Ezért is akarom megtalálni.

Lenézek a mélységbe, és egy pillanatra elszédülök, testemet elárasztja az adrenalin, szívem majd’ kiugrik helyéről. Meg fog menteni… tudom…

Lehunyom szemem, és egy könnyed mozdulattal előre hajolva zuhanok le a semmibe…




Puff…

Nem a földre érkeztem. Erős karok zárnak körbe magukhoz rántva. Összekuporodva mosolyodom el.

- Neked teljesen elment az eszed? – hallom az ismerős mély hangot, és mellkasába fúrom arcomat, majd felnézek rá… Igen ő az… Újra a karjaiban repülhetek.

- Végre megtaláltalak – mondom apró mosollyal, s csak megrázza fejét, mintha csalódott volna, mégis… arca arról árulkodik, hogy nem lepte meg annyira.

- Ugye tudod, hogy az öngyilkosságért sem kerülhetsz a mennybe?

- Tudom… de tudtam, hogy így értem jössz… hiányoztál… - látszik rajta ahogy meghökken, hirtelen megáll a levegőben, és leszáll velem a parkban, annak is az egyik elhagyatott részén.

Letesz az öléből, és mellette állok így meg, magasra kell emelnem tekintetem, hogy láthassam arcát.

- Őszintén… mondd el nekem. Miért akarod ennyire nekem adni a lelkedet? Miért?

Ha kérné, se tudnék neki hazudni.

- Amióta csak találkoztam veled, mindig megvédtél… kedves voltál velem… most is megmentettél… és… - nehezen tudom összeszedni a szavakat, pedig fejben már olyan sokszor végiggondoltam. Ahogy előre biccentem fejem, eszembe jut a jel.
Ujjamat a pulcsim nyakába akasztom, hogy lejjebb húzzam. – És ezt a jelet is rám tetted. Azt jelenti a tiéd vagyok nem? Ugye te voltál?

Megfogja kezem, és elrántja onnan, de nem durván. A pulcsi rugalmas, nyúlékony anyaga visszasimul mellkasomra.

- Azt azért tettem rád, hogyha még ólálkodnának itt démonok, tudják, hogy hozzád nem érhetnek.

- Látod? – vágok közbe szavába, és felé mutatva. – Még most is csak engem védesz… Mindig megvédtél. Nem lehetsz gonosz! Ha gonosz lennél, már az első pillanatban te is megtámadtál volna nem?

Hosszú pillanatig szólni sem tud, csak meglepetten néz rám. Kissé elbizonytalanodom tekintetétől, és kisebbre húzom magam.

- Egy démon… nem lehet kedves… az angyalok azok, akik kedvesek… úgy nézek ki, mint egy angyal? – kitárja sötét szárnyait, kissé fel is lángol környezete, de visszafogja magát, biztosan nem szeretné, ha más is észrevenne minket.

- Én nem tudom, hogy hogyan néz ki egy angyal… még egyet sem láttam élőben. De téged már igen… - közelebb lépek hozzá, és felkarjára simítom kezemet. – Számomra, akár még te is lehetnél angyal, nem a külső számít. Hanem az, ami belül van.

- Már elmondtam neked. Én az emberek gonoszságából születtem. A lényem a gonosz… még mindig azt képzeled, hogy jó lehetek?

- Igen… attól, hogy az emberek egy része gonosz, neked még nem kell annak lenned… Nem? – kezemet most arcára simítom, egyenesen kell kinyújtanom kezemet, hogy kényelmesen elérjem. – Geryon… ha gonosz lennél, én már nem élnék… Mégis itt vagyok. Sokszor megmentettél már, és neked köszönhetem az életemet is… Tudom, hogy van jó benned, másképp ezt nem tetted volna meg értem. Egy gonosz ember nem menti meg a másikat… Ugye? Ugye azért mentettél meg… mert szeretsz? Mert én szeretlek.

Felmorranva csapja el magától kezemet, hirtelen kicsapó ereje hátralök, s hátam egy éles fa kérgének ütközik. Felszisszenek, de a következő pillanatban már ő hajol arcomhoz közel.

- Hogy lehetnél képes szeretni… engem? Miért vagy ennyire határozott? Ennyire naiv lennél? Vagy csak megjátszod? Nem szerethetsz engem.

- Már hogy ne szerethetnélek? – egyik ujjam előre bukó tincseivel játszik - Hisz mindig mellettem voltál, mikor bajban voltam. – ujjaim újra arcára simulnak, ujjbegyeimmel érintem forró bőrét, mindkét oldalt. - De ha csak ez kell ahhoz, hogy megértsd, igazat mondok, fald fel a lelkem. Már neked adtam, azt teszel vele, amit akarsz. Én már a tiéd vagyok. – egy hosszú puszit nyomok ajkaira.
 
 


Darky2010. 12. 01. 13:49:45#9573
Karakter: Geryon
Megjegyzés: (timcs-nek)


A lakásnéző végül pont olyan rémesre sikerül ahogy gondoltam.
 
Ügyvédnek álcázott démon, aki ki akarja adni a lakását? Na ne már. Már a gondolatától is röhögnöm kell, olyan snassz az egész.
 
Na persze az ilyen alacsonyabb rangú démonoknak nincs túl nagy fantáziájuk.
 
Már éppen aláírná a szerződést, amikor megérzi és megáll. A démon persze nem tud várni. Nekiesik, én meg neki.
 
Már előbb is ott voltam és figyeltem őket, de segélykérő kiáltása az utolsó csepp a pohárban.
Sikítás, és a démon hörgése, ami eljut a fülemig, de ez már halálhörgés, ahogy saját tüzében pusztul el, a kezem által.
 
Heh, ez nem volt nehéz.
 
Nem csodálom, hogy kell nektek. De ő az enyém.
 
Kezemről csöpög a fekete vér, beletörlöm a ruhámba, ami elnyeli, mintha magába szívná.
A nevemet hallom, majd mire megfordulok már a mellkasomnak is csapódik és hüppögve szorítja arcát a ruhámhoz.
 
– Éreztem, hogy itt vagy… Köszönöm… - hallom halkan, mert szavai elvesznek, ahogy a mellkasomba fúrja az arcát. - örülök, hogy itt vagy…
 
Hidd el én is cicám. Nem adlak másnak.
 
Aztán persze ezt az idillt megtöri a barátnő, nekem pedig ekkor esik le, hogy megláthat. Nem kell felesleges bonyodalom, ki is használom az alkalmat, amíg ő átszalad a másik helységbe, megnézni mi van a barátnőjével, már el is tűnök.
 
***
 
Ahogy leszáll az éj, szinte hemzsegnek a háza körül ezek az undorító fajzatok, nekem pedig úgy kell őket eltüntetnem, hogy senki se vegyen észre.
 
Nem mintha nem tudnám azonnal eltenni láb alól az illetőt, aki meglát, de nem akarok még ezzel is foglalkozni, arról nem is beszélve, hogy talán Aimi gyanút fogna, ha a háza körül hirtelen halnának az emberek.
 
Már a 33-adik démonnál tartok, amikor hirtelen elfogynak.
 
Csak a szél süvít végig a pázsiton, és faleveleket görget az úton.
 
Csend.
 
Elmentek. Már azt hiszem.. visszavonulót fújtak.
 
Meglátogatom hát, felugrok az ablakába, ahogy szoktam, már nem is csodálkozva azon, hogy nyitva az ablak.
 
Azonnal elém jön, őszinte meglepetésemre még a kezem is megfogja, úgy húz le az ablakból.
Leülök az ágyán.
 
Miért bízok bennem ennyire?
 
Ennyire naiv volna?
 
Leül mellém, néz, elég furcsán, ami nem zavarna, csak aztán felpattan.
 
- Te megsebesültél… egy pillanat, van nálam kéznél elsősegély…
 
Jah hogy az? – pillantok hátra a vállam fölött. Pár karmolás, amit csak azért nem gyógyítottam be, mert nem is vettem észre.
 
Végül is azonban nyugodtan tűröm, hogy ott matasson, és az embereknek való akármiket kenjen rám. A nélkül is meggyógyulok, de persze ő ezt nem tudja.
 
Aztán észreveszem, hogy már rég nem a sebeimmel van elfoglalva, a hátamon lévő tetoválást simítja végig, érdeklődve.
 
Olyan furcsa érzés, még sosem ért hozzám senki így. Az emberek furcsák. De irigylem őket ezért a kellemes érintésért. Többek között.
 
Egy démont senki sem akarna megsimogatni. Ugyanúgy, ahogy egy habzó szájú harci kutyát sem.
Ő sem tenné, ha tudná, hogy az álomban látott szarvas-szárnyas lény, az valóban én vagyok.
 
Hirtelen megölel, én pedig meglepődök. Levegőt venni is elfelejtek.
 
Magam sem tudom miért lettem most hirtelen dühös. Talán azért mert csak most jövök rá, milyen ez, és mert az emberek mindezt birtokolják, mégis eldobják maguktól. Gyilkolják, irtják egymást, bántják a családtagjaikat, eldobják maguktól a gyermekeket, az állatokat, akik szeretik őket. Szánalmas.
Mégsem. Az emberi faj.. nem érdemel még szánalmat sem.
 
- Köszönöm, hogy mindig itt vagy velem… - szólal meg halkan, még mindig ölelve. - Hogy segítesz rajtam, és elbánsz azokkal a lényekkel. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled… Sokkal nyugodtabb vagyok, ha itt vagy, így nem félek semmitől… Mivel tudnám ezt megköszönni neked?
 
Megköszönni?
 
Mellbe vág ez a szó, aztán persze.. a démon már mosolyog is bennem gonoszul.
 
Naná, tudom már hogy tudnád megköszönni… hehehehehe.
 
***
 
Körbefordulok, belső szemeim érzékelnek mindenkit aki a házban van.
Azaz.. ha lenne.
 
A kiscicákon és rajta kívül.. nincsen senki sem.
 
Pont ideális.
 
Itt az ideje, hogy felfedjem magam.
 
Már így is túl sokat vártam.
 
Utálok várni.
 
Pedig nagyon türelmes voltam ám.
 
***
 

Az igazi arcom.
 
Nem túl bizalomgerjesztő.
 
De nem is érdekel most, mit gondol.
 
Látom a tekintetét, ahogy riadtam hátrál el, amint elfednek egy pillanatra a pokol lángjai, a tűz, ami engem nem éget, de eltünteti rólam az emberi göncöket, megmutatva végre, az igazi alakomat.
 
- Te.. az… az álmom…
 
- Az nem álom volt . – felelem emberi hangomnál egy fokkal mélyebb hangon, egy lépést közelítve. – Azt hittem észreveszed, de túlságosan is naiv és jólelkű vagy. Olyan tiszta.. hogy minden démonnak kellesz. Még nekem is. – nyalom meg a számat kéjesen.
 
- Démonnak? – kérdezi ijedten, a függönybe kapaszkodva, mert már nincs hová hátráljon.
 
- Miért? Mit gondoltál picinyem? Hogy az a kedves szelíd ember vagyok, akinek látszom?
 
Nem mer bólintani sem. Vagy csak szégyelli magát, amiért bedőlt nekem. Aztán mégis meglep.
 
- De megmentettél. Nem lehetsz… gonosz.
 
Gonosz. Ezt most úgy mondta, mint valami mesében.
 
Még egy lépés.
 
Karmos kezemmel végigsimítom egy hajfürtjét.
 
- Gonosz? Hm. Emberi léptékkel mérve, minden gonosz. Az emberek is azok.. nem gondolod? Kínozzák egymást, a szeretteiket, az állatokat, a földet. Gyilkolnak, csalnak, és pusztítanak. Ha nem lenne az emberi gonoszság.. én nem léteznék. – súgom halkan, ujjaim között morzsolgatva a haját.
 
- De… mit akarsz tőlem?
 
- Hát még mindig nem érted? Én téged akarlak. Csakis miattad jöttem ide. A kegyetlenség, az erőszak hív életre, és aztán addig nem tűnök el, míg meg nem szerzem azt a lelket, ami a legjobban megfelel nekem. A te ártatlan és tiszta lelked..
 
- A lelkem… - sóhajtja rám nézve. Szemeiben mintha szomorúságot látnék. Mit sajnál vajon..az elveszett álmait? A lakást, amibe már sosem költözhet be? A cicákat? A barátait?
Kéjes örömmel tölt el hogy mindezt elvehetem tőle. És végül megkapom amit akarok, és az enyém lesz.
 
- Akkor vidd el a lelkemet. Annyi mindentől megmentettél. Én akartam meghálálni. – feleli halkan, szemeiben egy könnycsepp csillan meg.
 
Megrökönyödöm.
 
Csak így?
 
Ennyi?
 
- Nem teheted. Nem adhatod oda csak így… - hápogom döbbenten.
 
- Miért?
 
- Mert ez így. Unalmas. – teszem hozzá. – Mert, így… nincs értelme.
 
- Értelme? Biztosan nagyon szeretnél már hazamenni. Ha így hazatérhetsz…
 
Megrázom a fejem.
 
- Magányos lehetsz itt…
 
- Nem vagyok.
 
- De..
 
Nekilököm a falnak és szorosan közel hozzá, alig pár centiről sziszegem az arcába.
 
- Mit tudsz te rólam? Halandó..
 
- Én.. én csak..
 
Hangom szinte morgásba fullad, szemeim vörösen villannak meg a dühtől.
 
- Csak segíteni akartam..
 
Látom hogy mindjárt elsírja magát. Megdöbbentő. Nem a lelkét siratja.. az elveszett életét, az ártatlanságát. Nem. Egy elátkozott démont sirat, akit látnia sem volna szabad.
 
Még soha senki sem sírt.. értem. Miattam igen, hiszen ó hányan sírtak már nekem az életükért. Megszámolni sem tudom. De ez a lány, értem hullat könnyeket. Sajnál. Engem.
Ez hátborzongató. Hova jutottam? Már nem vagyok elég félelmetes?
 
Elengedem, és megrázom a fejem. Hosszú fekete tincseim csupasz vállamra hullnak.
 
Teljesen meztelen vagyok, mivel átváltozásomkor leégett rólam minden ruha.
 
- Hova mész? – kérdezi, mikor látja, hogy megfordulok.
 
És még ez is.
 
Visszafordulok, szemeim elgondolkozva merednek rá.
 
Mi van ezzel a lánnyal? Meghibbant? Vagy csak játssza itt a Teréz anyát?
 
- Gondolkoznom kell.
 
- Nem viszel magaddal? – kérdezi halkan.
 
- Hova? – vetem oda félvállról. Felé pillantva.
 
- Hát.. a pokolba.. vagy.. valahova..
 
Elnevetem. Félelmetes kacagásomat visszaverik a falak.
 
- A pokolba? Jó nekem itt. – felem gonosz mosollyal, azzal egy villanással eltűnök.
 
***
 
Napokig felé se nézek.
 
Bosszant a dolog hogy ilyen könnyen adta magát.
 
Keresem az áldozatokat, akik könyörögnek az életükért, de nem lelek örömet az ő szenvedésükben sem.
 
Egyre csak rajta jár az eszem.
 
Nem sajnálom, a sajnálat mint olyan, rég kiveszett belőlem, vagy nem is volt soha.. mégis elgondolkoztat.
 
Ez a lány.. annyira más..
 
Aztán pár nappal később, éppen egy sötét parkban sétálok, amikor megérzem.
 
Erős intenzitással. Nem túl erősek, de sokan vannak.
 
Démonok és lélekrablók.
 
De honnan jöhetnek?
 
Valaki megnyitott egy kaput?
 
Földöntúli érzékeimmel nyomban megérzem őket, és az irány is, amerre tartanom kell, csak egyetlen bökkenő van.
 
Mivel én is démon vagyok, a kaput, egymagam, nem csukhatom be.
 
Márpedig be fogom, mert nem akarom, hogy ezek a söpredékek itt vadásszanak, az én területemen.
 
Akkor viszont, csak egyet tehetek.
 
***
 
Halk koppanással landolok az ablakpárkányon.
 
Az ablak ezúttal sincsen csukva, amin őszintén csodálkozom, annak a fényében, ami történt.
 
Belépek a szobába, és azonnal megcsap a finom jázminillat. Mint valami virágoskert.
 
Ő az ágyában ül, és engem néz, mintha várt volna.
 
- Most fogsz elvinni..
 
Bólintok.
 
Kiszáll az ágyból, hálóinge a földig omlik.
 
Hozzám sétál, és megfogja a kezemet, ami az övéhez képest akkora, hogy akár három keze is elférne az enyémben.
 
Megrázom a fejem. Áh mindegy, kár volna beavatni, amúgyis.. csak a jelenléte kell.
 
Felsikkant ahogy kitárom a szárnyait, őt pedig felkapom és a karomba veszem.
 
***
 
A szélnél is sebesebben repülök, kilométereket tudok megtenni egy szemvillanás alatt, így aztán nem is csodálkozik hogy a hely ahova megérkezünk, havas és fehér.
 
Fázósan fonja karba a kezeit, apró mellbimbói szinte átszúrják a hálóingje anyagát ahogy didereg.
 
A hóban nem messze, egy démon rágcsál valamit, ami valaha ember volt.
 
Előttünk, a levegőben, egy rés, mintha egy fekete lyuk tátongana a semmiben.
 
- Nem engedem hogy átjöjjenek. Gyere. –nyújtom neki a kezem.
 
Közelebb jön, hajam a vállára hullik ahogy mellettem áll.
 
Ahogy közeledik, a lyuk zsugorodni kezd. Mikor észreveszi szaladni kezd felé, én pedig elkapdosom a neki ugorni akaró démonokat.
 
Még egy lépés.. már csak egy.. mezítláb a puha hóban. A kezét nyújtja a rés felé, ami egy villanással eltűnik, én pedig egy utolsó félelmetes reccsenés kíséretében szakítom két darabba az egyik féreg szerű démont.
 
- Vége. – mondja, látván ahogy elpárolognak, mint a fekete füst.
 
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egyszer majd, én is így.. semmivé foszlom.
 
- Látod? Megint csak jót tettél.
 
Annyira szépen néz rám. Pedig mekkorát téved.
 
- Nehogy azt hidd. – sétálok közelebb hozzá. Karmos ujjaim egyikével az alá alá nyúlva. – Egyszerűen csak nem akarom hogy ahhoz nyúljanak ami az enyém. – dörmögöm halkan.
 
- Miattam jöttek.. miattam jöttek volna ide?
 
- Nem kizárólag. De ezeket messziről vonzza az olyan lélek, mint te. Előbb utóbb, megtaláltak volna. – felelem undorodva.
 
- Köszönöm. – néz rám mosolyogva.
 
Cööh. Nem hiszem el ezt a lányt.
 
Karmaimmal megmarkolom a vállát, de nem teszek semmit.
 
Most először.. mintha gondot okozna egyszerűen elvenni valamit, amit akarok. De miért?
Lehajolok hozzá, ami komoly manőver, tekintve hogy körülbelül 2 és fél fejjel vagyok csak magasabb.
 
- Aimi.. még nem mindig nem érted? – kérdezem közelebb hajolva. – Sosem juthatsz a mennyekbe ha megérintelek.
 
Mintha valami furcsát látnék a tekintetében. De nem félelmet, és ez megint csak meglep.
 
- Szörnyű lehet ezzel együtt élni. Hogyha szeretsz valakit akkor az..
 
- Én nem szeretek senkit. – felelem kissé mogorván.
 
Már nyitná a száját..de szemeim vörösen villannak, és ellököm a hóban.
 
Tompán puffan, nem üti meg magát, ahhoz túl mély a hóréteg.
 
Lehajolok hozzá, térdemmel megtámaszkodva a puha hóban.
 
- Ostoba vagy. – súgom halkan, kéjesen végignyalva a félrecsúszott hálóingből kilógó hófehér kulcscsontján. Annyira izgató..
 
Levegőt venni is elfelejt. Érzem a remegését, hogy hidegtől-e vagy a félelemtől, ezúttal tényleg nem tudom.
 
- Nem hiszem hogy.. olyan gonosz lennél.. – mondja halkan, félig lehunyt pillái alól szemlélve, majd felsóhajtva ahogy hegyes szemfogai végigkaristolják a vállát. Ajkaim nyomán egy fekete, lepke alakú minta jelenik meg hófehér bőrén, mint az elfolyt tinta. (Heh, megjelöltem. Most már tudni fogják, hogy az enyém.)
 
- ..csak.. az emberek tesznek azzá..
 
- Ez nem változtat a tényeken. – felelem komoran, kissé felemelkedve.
 
- De, ez alapjában megváltoztatja a tényeket.
 
Megállok a mozdulat közben, őt szemlélem.
 
- Fura lány vagy. – felelem egyszerűen.
 
Elmosolyodik.
 
- De tetszel nekem. – teszem hozzá, furcsa kis mosollyal. – Talán ennek köszönheted.. hogy élsz még. – teszem hozzá halkan, tenyerem a szemeire simítva.
 
- Most elalszol. – súgom a fülébe. – És amikor felébredsz, otthon találod magad.
 
- Emlékezni fogok rád?
 
Megtorpanok egy pillanatra.
 
- Igen.
 
- És látlak még?
 
- Az biztosabb, mint a halál. – felelem mosolyogva, és ahogy ráfújom a fekete ködöt, mindent beborít, én pedig felemelkedem vele, a felhők közé.
 
 


timcsiikee2009. 08. 26. 10:45:32#1653
Karakter: Aimi(F19)







 
Kiveszek a fiókból pár pálcát, majd a hűtőből kivett feldarabolt ételeket feltűzdelem rájuk, tányérra tálcára teszem, és felindulok vissza a lépcsőn, nesztelen léptekkel. Csak az ajtó előtt hallom meg az egyik cicus nyivákolását. Mivel tele van a kezem, így nem tudom visszavinni.
- Na jó… gyere be – suttogom neki nagyon halkan, mire boldogan nyikkan egyet, égnek álló farkincával – sss – csitítgatom mosolyogva. Olyan cuki, mintha antennája lenne. Hihi…
Elé teszem a tálcát az ő részével.
- Tessék… csináltam neked is – mondom, majd leülök ágyam szélére.
Felkapja az egyik katonát, és vizslatni kezdi. Talán a sötétben nem látja hogy mi az?
- Kiflikarika. Szalámi és paradicsom van rajta. Nem szereted talán? – de nem válaszol, csak bekapja a falatot.
- Sajt és vajkrém – navigálom mikor elvesz egy másikat- Nem tudtam, hogy eszel-e húst – mesélem el neki gondolataim.
- De, nagyon szeretem a húst – dörmög mély hangján. Én is falatozni kezdek, de nem hanyagolom el a kis hófehér bundás csöppséget sem, aki az illatot érezve dörgölőzik dorombolva a lábamhoz. Neki is lenyújtok pár falatkát, és mosolyogva nézem, ahogy éles tű fogacskáival nyammogja és majszolja a rágós falatkát. Olyan édesek a kölyökcicák.
Mikor mind a ketten végzünk, leviszem a tálcákat, és a helyükre teszem őket. A kis cicus is követ, így felkapom kezembe, majd simogatom mindaddig, míg a dobozba nem helyezem vissza többi testvérkéje mellé. Lehet már el is ment ennyi idő alatt, és mire visszaérek üres lesz a szobám. Visszamegyek, és meglepődöm. Ő még mindig ott gubbaszt a párkányomon, mellette csíkokban szűrődik be a Hold erős fénye. Azt hittem eltűnik mint múltkor, bár nem zavar, csak…
- Öh én…
- Ne is törődj velem. Aludj nyugodtan – hát jó… megpróbálom, de kicsit furcsának találom ezt az egészet. Becsúszok ágyamba a takaró alá, majd eligazítva mindent magam körül bújok bele teljesen. Megpróbálok aludni, de a tudat, hogy szemei engem vizslatnak, nem hagy nyugodni egy kicsit sem.
- Nem tudok úgy aludni, hogy nézel – mondom kisebbre összekuporodva az ágyon. Annyira zavarban vagyok tőle.
- Bocsánat – szabadkozik, majd elfordítja tekintetét. Vajon azért maradt itt, hogy vigyázzon rám? De hát nem maradhat itt egész éjszaka, biztos neki is lehet fontosabb dolga… sőt mi több…
- Geryon, miért maradsz itt? Biztosan téged is vár valaki valahol – kérdezek rá, mert oldalam furdalja a kíváncsiság. Annyira kedves tőle hogy félt és vigyáz, de én sem akarhatom hogy elszakítsam bármi vagy bárkitől.
- Tévedsz – válaszol egyszerűen, ismét rám pillantva – Azért maradok, hogy megvédjelek. Lehet hogy még vagy egy-két démon valahol közelben.
Már a gondolatra is a fejemre húznám a takarót, sőt feljebb is rántom, félek.
- Semmi baj – nyugtat meg egy mosollyal arcán – Aludj csak. Én majd vigyázok rád.
Olyan kedves tőle, és hogy itt van most már tényleg megnyugtató számomra.
- Köszönöm – mosolyodom el én is, majd visszahajtom a fejem párnámra, kényelmesen. Így már tekintete sem zavar, se semmi más. Tudom hogy itt van, és vigyáz rám, ha bárki megint rám támadna. Hamar el is nyom az álom, hisz teli pocival mindig álmosabb leszek.

~*~

Mire reggel kinyitom kis szemeim, rögtön az ablakra nézek, nyugodtan a párnán fekve. Azt tapasztalom, hogy már nincs ott. Szemeim dörzsölgetve ülök fel az ágyon, hogy körbenézzek, de sehol sem látom.
Biztos hazament. Szegénykém. Haza kellett volna mégis küldenem. Vajon mikor ment el?
Nem tudom… És azt sem, hogy vajon mikor látom újra. De abban biztos vagyok, hogy amint valami gond támadna, ő ott fog teremni. Kezdem azt hinni, hogy csak a képzeletemben létezik, olyan furcsa ez az egész.
Mosolyogva ölelgetem puha kispárnámat, és arcára, sötét szemeire gondolok.
Jajj… lassan el kell kezdenem készülődni… ma munkanapom van…

~*~

Ismét találkozom barátnémmel munka előtt, sétálunk eszünk egy kicsit, más néven csavargunk, majd bemegyünk a melóhelyre. Sajnos nem mesélhetem el neki ami a napokban történt velem. Még magam sem vagyok tisztában semmivel, így nem akarom riogatni sem, jobb lesz ha semmit sem mondok még neki.

~*~

Fáradt sóhajjal lépünk be pici öltözőkbe, hogy átvegyük az utcai ruhánkat, majd hazafelé vehessük az irányt.
- Vajon hova tűnhetett az a pasas? – kérdi barátnőm, de csak vállat vonni tudok.
Nekem van egy olyan furcsa érzésem, hogy ebben is Geryon keze lehet, érzem.
És ha ez tényleg igaz, akkor Mayának végképp nem mesélhetek róla.
Kilépünk a gyér félhomályba.
- Hú, ez a nap fárasztó volt – támaszkodik rám.
- Nekem mondod? De legalább már megvan a cél amiért dolgoztunk. csak ez lebegjen előttünk – válaszolok felviduló arccal. Ahogy elképzelem azt a közös szép lakást, máris jobb kedvem lesz, és csak mosolyogni tudok. Tudom, nincs már messze a célunk.

~*~

Egy ideig együtt sétálunk hazafelé, majd egy kis idő után szétválva folytatjuk utunkat. Mosolyogva integetek neki, közben tovább haladok. Alig megyek pár utcányit, mikor furcsa hangokat hallok meg magam mögül, és érdeklődve fordulok meg. Geryon van a hátam mögött, karjait pedig a saját háta mögé téve áll egy oszlop mellett.
- Szia – üdvözlöm felviduló arccal, de nem szól semmit csak biccent. Furcsállón tekintek rá, hogy vajon mit csinálhat épp mögöttem. Pár pillanattal később elsétál mellettem, majd mellé szegődöm, szorosan fogva táskám szárát.
- Na és… te mit csinálsz amikor éppen nem rám vigyázol? – érdeklődöm kedvesen, és egyben kíváncsian. Hisz még semmit sem tudok róla igazából, csak hogy egy ideje folyton a nyomomban van, és ezeket a felbukkanó démon szerű szörnyektől véd meg engem.
Bár furcsállom, hogy ezek a lények igazából csak azóta jelennek meg, mióta őt megismertem.
- Edzem – válaszol szűkszavúan.
- Azt látom – felelek vidáman, és alig bírom nevetésem visszafogni.
- És… szeretem a… a zenét.
- Tényleg? Én is szeretem – válaszolok egyszerűen, mivel jobb ötletem nem révén.
Olyan szűk szavú, mégis megvéd, és ott van ha kell. Furcsa egy szerzet.

Végre hazaérünk, én pedig előre tipegek az ajtó felé, de mikor megfordulok, már nem látom sehol. Körbenézek, majd vállat vonok, és bemegyek.

Anyukámék sokat kérdezgetnek vacsora közben a munkáról, a lakásról, de nem tudok mást mondani, mint eddig. A munka elviselhető, de a fizetés a lényeg. A házról pedig akkor tudok pontosabbat, ha már meglesz a szerződésünk is mindenre.  Szerintem túl sokat aggódnak értem, de teljesen megértem őket. A várost, egy ilyen kis nyugodt környék után, nem lesz olyan könnyű megszokni. De tudom, hogy jó lesz, már nagyon várom.

~*~

Sötétség… emésztő sötétség vesz körül, semmi más… Fullasztó, nyomasztó és félelmetes. Úgy érzem mindjárt megfojt, és elenyészem. Hirtelen langyosat érzek. Nedvesség a lábamon, az ujjaimon. Fémes, szúrós illat, valami csepeg, de a levegő még mindig fullasztó. Halovány baljós fény csillan meg a messzeségben, majd ez a pont egyre gyorsabban terül szét, és minden amit csak látok vörössé válik. Lábanom, egészen bokámig még mindig érzem a nedvességet, ég mindig érzem a fémes illatot. Felemelem kezeim, hogy lássam őket, de a látvány egyszerűen remegésre késztet. Egyre lejjebb vezetem tekintetek, kissé megemelem lábam, s csak ekkor látom borsós rétegét a folyadékban. A szaga mint a tömény véré, olya fekete mint az olaj. Éktelen sikítás tör elő torkomból, hisz annyira megijedek a látványtól, hogy ösztönösen jön belőlem ez a hang.
Hirtelen démonok sokasága tűnik fel előttem, rondábbnál is rondább külsővel, félelmetes karmokkal. Szapora szívverésemmel nem törődve kezdek el futni előlük, de a vér csak lassít helyzetemen. Utánam nyúlnak, belemarnak bőrömbe, ruhámba. Kapkodásukkal arcomra fröcskölik a langyos vért, ami karmaikhoz tapadt. Szemem összeszorítom, próbálok minnél gyorsabban futni, de még így is elérnek.
Hirtelen csapódok neki valami szilárdnak, kinyitom szemem, de még csak egy sötét foltot látok, ami magával ránt, és majdnem az orromra esek. Felnézek arcára, és tekintetem találkozik az ismerős sötét szempárral.
Geryon. Hát eljöttél értem? Tincsek hullnak arcába, és ahogy feljebb vezetem tekintetem, meglátom sötét fekete szarvait, amit múltkor egy pillanatra az üvegen képzeltem el.
Tehát igaz volt. Mégsem a fáradtság jele. Átölel, izmos karjai óvón csavarodnak törékeny testem köré. Kérlek… kérlek védj meg ezektől a gonosz lényektől. Kérlek ne hagyd hogy bántsanak, hogy szétszedjenek. Félek…
Könnyek buggyannak ki szememből, most tör ki rajtam a csendes félelem. Felnézek rá, megmentőmre. Arca más mint ahogy eddig láttam. Ismét felnézek fejére, majd késztetést érzek szarvainak megérintésére. Fekete, fényes, és olyan sima, olyan igazi. Ki vagy te angyalnak hitt furcsa lény?
- Jól vagy? – hallom hangját, de mintha nem is figyelnék úgy simítom meg többször a sötét szarvat – Nyugodj meg! Ez csak egy rémálom. És hamarosan véget ér –nyugtatni próbál, de a feszültség még mindig nem akar csillapodni. Könyörgöm, Ha ez egy álom, fel akarok ébredni.
Szavakhoz sem jutok, úgy megbénított a félelem.

Hirtelen kipattannak szemeim, levegő után kapkodom mint egy fulladozó. Hideg van, a takaró csak lábam melegíti, érzem ahogy izzadt testemhez tapad a hálóing. Felettem egy sötét alak áll, remegő szemekkel nézek fel rá. Szemem lassan ,de biztosan kezdi el megszokni a sötétséget, a gyér félhomályt ami éjjelente a szobám uralja.
- Semmi baj. Csak egy álom – nyugtatgat ugyan az a hang, ami pér pillanattal ezelőtt. Ez Geryon, már ezer közül is felismerném. Megszokom a sötétet, és tekintetem nem bírom levenni róla. Most álmodtam hogy ő mentett meg? vagy tényleg ő volt? És ha csak álom? Mégis annyira valósnak tűnt, nagyon féltem.
- Köszönöm – hálálom meg egy magamat nyugtató sóhajjal, majd halványan elmosolyodom, mert már tudom nincs semmi baj. Itt van velem, és vigyáz rám, még az álmaim is védi.
Feleletként csak fejét rázza meg, az éjszaka fényében tincsei fátyolként libbennek utána. Hirtelen az ablak felé siet, majd egy határozott mozdulattal ugrik ki rajta. Kikerekednek szemeim, azonnal felpattanok az ágyból, és kihajolok az ablakon, a közepes erősségű széltől libeg mellettem a finom anyagú függöny.
Fel néz rám, majd kezével int és jelzi, hogy semmi baja, végül tovább sétál.
Egyik kezem felé nyújtom, de hiába mert nem fordul vissza. Pedig most úgy szerettem volna, ha megint itt ül, és megvárja hogy elaludjak, sokkalta nyugodtabb lennék, ha érezném, tudnám a jelenlétét. De biztos neki is elég sok dolga van, nem akarhatom, hogy a nao minden percében vigyázzon rám. Amúgy is, ő egy idegen… aki kedves és segít…
Elmegyek lezuhanyozom, majd átvetem ruhám és megpróbálok visszaaludni, több kevesebb sikerrel.

~*~


 
Reggel megkérem anyum, hogy hátul parkettában honja be a hajam, hogy így mehessek majd el mayával az utolsó lakásnézőnkbe. Ha nem találunk jobbat mint a múltkor, akkor abba költözünk. Ha mégis találnák, majd megfontoljuk. Kíváncsi leszek nagyon. Felveszek egy egyszerű rövid nyári ruhát, ami fehér, és tele van apró csillogó kis virágokkal. Ez illik ilyen jó időhöz. Kis fehér táskát kapok vállamra, szintén fehér balettcipőt és már indulok is. Olyan szép az idő, és olyan jól érzem magam. Érzem a virágok kellemes illatát amint kiérek a házból, a gyep is olyan szépen zöldellik. Párszor megpördülök sétám közben, hogy ruhám hullámos része velem együtt libbenjen és pörögjön. Hosszú befont hajam ostorként libben utánam, majd mikor megállok, derekamra csapódik. Vidám léptekkel tovább indulok, hogy minél hamarabb leérjek a térre.

Mire oda érek, persze maya megint vár rám. De ha tudja, hogy mindig kicsit később jövök miért jön mégis hamarabb? Hmm. Nem értem.
- Szia. Mehetünk? – dobbantok elé mosolygós arccal, két kezemmel a táska fülébe kapaszkodva.
- Persze, már tudom is hova kéne elsőként mennünk – mutatja a félretett újságot, és egy biccentéssel bele is egyezem. Ez van most a legközelebb hozzánk, és nagyon jónak tűnik. Ilyen árért teljesen hihetetlen, hogy egy ilyen lakást „osztogatnak”.
El is indulunk, egyenesen az ember tömegbe.
Az épület ahova érkezünk nagyon szépnek néz ki,  de sehol nem látok a közelben sem egy embert. Talán dolgoznak? vagy mind bent lennének? Furcsán kihalt a környék.
Felmegyünk az emeletre a kiszemelt lakáshoz, egyenesen a negyedikre. Miért nincs itt egy lift? Pedig nagyon elkélne. Fárasztó a felfelé lépcsőzés. Mire elérjük a célt, teljesen kifulladunk. Tudom, nem vagyok sportos alkat, de annyira gyenge sem vagyok, hogy csak ennyitől így kifáradjak, olyan furcsa érzésem támad.
- Gyere – fogom meg Maya kezét, és húzom a négyes ajtóhoz. Ez lesz az.
Bekopogok, majd várunk pár pillanatot, és az ajtó tárul is ki. Egy elegáns, fekete öltönyös alak fogad mindet, fekete hátra nyalt hajjal, és vékony szemekkel. Ahogy ajtót nyit, egyik keze a háta mögött lapul.
- Üdvözlöm Önöket hölgyeim, már vártam, hogy érkezzenek – egy pillanatra meglepődöm, majd rájövök, hogy előző nap mindig Maya szokta felhívni a tulajdonosokat, hogy szóljon másnap meg szeretnénk nézni a lakásukat.
- Szép napot – válaszolok mosolyogva, majd mikor int, hogy menjünk be, magam előtt összefűzött ujjakkal lépek be, ide-oda kapkodva tekintetem. Kissé tátva hagyott szájjal vizsgálom a környéket, a falakat és az elrendezést. Ez egyszerűen gyönyörű! Bemegyünk a nappaliba, ahol hatalmas panoráma ablak fogad, egy szép erkéllyel. Két szobaajtó nyílik a nappaliból, és a konyhával szinte egyterű az egész, a fürdőszoba még egy külön ajtó.
- Maya –böködöm meg – te elhiszed ezt? – súgom felé.
- Nem… - válaszol halkan. Én se nagyon hiszem el. Olyan mint az a lakás amit kinéztünk… de nagyobb és sokkal jobb állapotban is van, mintha most lett volna csak kész az egész. Mosolyogva a tulajdonoshoz fordulok.
- Tényleg azért az árért van meghirdetve, amit az újságban írt? – mutatom neki a bekarikázott hirdetést.
- Persze. Ha drágábban adnám nem biztos hogy sok embert érdekelne, és így nekem is bőven elég, hisz nincs túl nagy szükségem erre a lakásra – figyelmesen végighallgatom amit mond, majd Mayához fordulok, aki elégedetten biccent. Remek… szóval ez a választott hely.
- Akkor szerintem választottunk. Ezt a lakást szeretnénk. Itt van önnél a lefoglaló szerződés? – kérdem, közben tollért kutakodom kis táskámban, de mire észbe kapok, mér mindkettőt nyújtja felém, negédes mosollyal. Furcsa egy fickó, de nekünk most nem ez számít.
Épp írnám alá, mikor egy erő visszatartja a kezem. Mi történik itt? Felnézek a fickóra, akinek már vörösek a fejei, és villás nyelvvel várja, hogy aláírjam papírját, de mikor látja hogy rémülten megtorpanok, elégeti minden nélkül a szerződést.
- Nekem így is jó – szisszen az alak, majd szétreped rajta a ruha és hasonló lénnyé változik, mint amiket a napokban láttam. mögöttem maya sikolt egyet, majd látom, hogy el is ájul, én csak rémülten rohanok az egyik szobába, de zsákutcába kerülök, nem is tudom, hogy mire gondoltam. lassú léptekkel közelít felém az alak, gonosz vigyor ül arcán, én pedig a falhoz lapulok, majd összeszorítom szemeim, és sikítani kezdek.
- SEGÍTSÉG! – rikoltom ahogy tudom, majd egy suhanást hallok, de a rémülettől moccanni sem tudok, egy izmom sem rebben. Vijjogás, szakadás, majd ropogás és elhaló csend. lassan nyitom fel szemem, és amit először látok az egy magas alak, hosszú fekete hajjal, és nekem háttal áll. Ez Ő…
- Geryon! – futok felé megkönnyebbülten, és mire megfordul már finoman mellkasának is csapódom, kezeim testéhez szorítom, és könnyezve rá borulok – Éreztem, hogy itt vagy… Köszönöm… - szipogom nyugodtabban, majd felemelem fejem, és mosolyogva nézek rá, picit karjainál átölelem – örülök, hogy itt vagy…
- Aimi… - nyöszörög barátnőm még mindig a nappaliból, és azonnal lefagy mosolyom. jaj szegénnyel vajon mi lehet?
- Maya – rohanok ki aggódva, de mikor meglátom, megint csak mosolyogni tudok. Semmi baja… Hál istennek. Oda futok hozzá, és felsegítem. Körbenézünk, és a lakás már nem is úgy néz ki, mint ahogy bejöttünk. Visszakocogok a szobaajtóba, de Geryon sehol. Most még meg sem szólalt, semmi… Megmentett és eltűnt… Lehet hogy nem akarja, hogy más is lássa őt?
- Gyere… - karolom át barátnőm – Menjünk haza… Holnap pedig lefoglaljuk azt a lakást amit múltkor néztünk ki rendben? Elég volt a nézelődésből…
Először biccent, majd mikor a lépcsőn megyünk lefelé, nyúzottan néz rám.
- Mi volt ez az előbb? – pár pillanatig gondolkodom, nem is tudom mit mondhatnék.
- Nem tudom… de nagyon démonian nézett ki…
- És mi lett vele? Hogy menekültél meg?
- Nem tudom… Én sem értem… De a lényeg, hogy egyikünknek sincs semmi baja nem igaz? – mosolygok rá megnyugtatóan, miközben kimegyünk az épületből.

~*~

Este otthon, már az alvás ideje lenne, de valahogy nem jön az álom a szememre. Hosszú hálóingemben ülök az ágy közepén, felhúzott térdekkel, amiket átöllek, és az elmúlt pár napon gondolkodom. Megjelent Geryon, és azóta furcsa az életem. Igaz előtte is volt egy vagy két furcsa dolog, de ez most más, és egyre gyakoribb is.
Úgy tűnt fel számomra, mintha előre tudta volna, hogy ennyien meg fognak támadni, és ah kell ő a semmiből tűnik elő, hogy megmentsen tőlük.
Akár egy tündérmese, ahol a hercegnőt a sárkány, jelenesetben a sárkányok akarják elrabolni, de a hősi herceg mindig megmenti.
Saját fantáziámon nevetek, majd hátradőlök az ágyon, és egy kispárnát ölelek magamhoz.
De mégis van benne valami igazság. Mindig megment, és semmit nem kér érte cserébe. Nem tudom, hogy vajon más látta e már rajtam kívül, vagy sem.
Furcsa érzés kerülget, ha ő a közelemben van. Már a puszta látványa is megnyugtat, hiába az álmomban a szarvak… Az biztos csak egy rossz álom volt. Vagy talán a természet feletti lények is teljesen máshogy nézhetnek ki, mint amit eddig az emberi fantázia elképzelt?
Talán a jó alakoknak is vannak ilyen szarvaik, csak az emberek a fekete színt rögtön rossznak tituálták?
Volt már ilyen, és mindig is lesz a világban… Vannak rossz dolgok, vannak jók, és van ami talán jó, de nem hiszik el. Az emberek talán soha nem fogják egymást megérteni. De kell lennie valaminek, amivel elhozható a béke, és hogy ezek a szörnyű lények se létezzenek.
De sajnos én kevés vagyok ehhez, hogy megváltoztassam az egész világot, több dolog kell ehhez.
Motoszkálást és egy kis zajt hallok kintről, a nyitott ablakon keresztül. Felállok az ágyamról, lassan az ablek felé mennék, de mielőtt odaérnék, Geryon pattan fel a párkányra, és kíváncsian néz rám. Talán megint van a közelben egy ilyen furcsa lény?
- Szia… - üdvözlöm bátrabban lépve elé, majd megfogom egyik kezét – Gyere… - húzom beljebb, és leültetem az ágyamra. Meg sem szólal, csak meglepetten pislog párat. Haja kissé eltakarja, de látom, hogy vállán és hátán karmolások vannak.
- Te megsebesültél… egy pillanat, van nálam kéznél elsősegély… - odaszaladok éjjeli szekrényemhez, és ki is veszem a dobozkát. Mögötte feltérdelek az ágyon, és ráülök bokáimra – Vedd le a felsőd kérlek… - súgom halkan, nehogy a szüleim felkeljenek, hisz későre jár már. Nem válaszol, csak biccent, és leveszi. Megszoktam már, hogy ennyire szűk szavú, és nem bánom. Ha nem szeret beszélni, az sem baj, tudom hogy jó szándékú, hisz mindig kiment a bajból. Hosszú haját összefogom kezemmel, majd átvetem a vállán át. Kiveszek a dobozból egy kenőcsöt, ami segít összehúzni a sebeket. Finoman simítom meg izmos hátát, és óvatosan kenem fel sebére a kenőcsöt, hogy ne fájjon annyira. Újra megcsodálom különleges és nagy tetoválásait, végigcirógatom mindnek a vonalát, egészen a vállán keresztül, majd izmos felkarjára téved kezem. Valamivel meg kell hálálnom, hogy mindig segít nekem, de nincs semmim, amit adhatnék neki. És azt sem tudom, hogy mit szeret igazán, így még nehezebb kitalálni valamit. Vállain pihennek kezeim, majd gondolok egyet, és kissé hóna alá nyúlva ölelem át, már amennyire tudom, vállára hajtom a fejem, ahogy felemelkedem bokámról, egyik kezem mellkasára, másik hasára lapul. Olyan nagy és izmos, érzem minden porcikájában.
- Köszönöm, hogy mindig itt vagy velem… Hogy segítesz rajtam, és elbánsz azokkal a lényekkel. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled… Sokkal nyugodtabb vagyok, ha itt vagy, így nem félek semmitől… Mivel tudnám ezt megköszönni neked? – kérdem vállának bőrére susogva, tovább ölelve nagy testét, érezve melegét. Nyugodtan és kellemesen érzem magam, ha ő itt van velem. Úgy szeretném, ha megint figyelne rám az éjszaka folyamán, mert akkor a rossz álmoktól sem félnék, de nem kérhetek tőle ilyet. Nem válaszol, csak kissé visszatartja lélegzetét.


Darky2009. 08. 03. 15:29:00#1375
Karakter: Geryon



Vörösen csillogó szemekkel egyenesedek fel egy fiatal lány teste mellől. Kezem a számhoz emelem, és lenyalom karmaimról a vért.

Érzem ahogy a sebeim azonnal összeforrnak, a holttestet pedig egyetlen pillantásom lobbantja lángra és égeti apró kupac hamuvá.

Kár érte.. pedig nagyon szép kis lányka volt.

 

De Aimi-hez nem ér fel. Ő az én igazi kis áldozatom. Addig pedig meg kell próbálnom eltengődni valahogy ilyen másodrangú szépségeken.

 

Összehasonlíthatatlan.

 

***

 

Éjszaka még visszatérek egyszer a házához, amit mint kiderül nagyonis jól teszek, mert megint egy démon próbál beleköpni a levesembe.

Már ott van mellette, mikor megragadom és kivágom az ablakon. Utánaugrom, és egyetlen mozdulattal tépem ketté a testét. Persze ettől nem hal meg, így egy fekete pengőjű tőrt húzok elő a combomra szíjazott tokból és belévágom.

Visítva válik fekete köddé.

 

- Ő az enyém nyomorékok. Remélem érthető voltam. - sziszegem az éjszakai levegőbe, hogy ha van még a közelben pár, jól hallják.

 

Visszaugrom az ablakba, ő pedig ijedten húzódik az ágy végébe.

 

Ezüstszőke haja csodásan csillog a holdfényben. Micsoda látvány. Sosem láttam még ilyen gyönyörű lányt.

- Geryon? - kérdezi halkan. És még okos is. Ez aztán a jó fogás. Még akkoris ha addig míg megkapom minden éjszaka védelmeznem kell. Hmp.. legalább nem unatkozom.

 

- Igen, én vagyok… - súgom halkan. Ugyan az én hangomat nem hallja meg más hacsak én nem akarom, de inkább maradok csöndben, nehogy feltűnjön neki valami.

 

Csöndben van őis.. engem figyel. Ugyan olyan jól nem láthat a sötétben, arra az egy pontra bámul ahol én vagyok, így talán mégis ki tud venni valamennyit.

 

- Ez is egy olyan. Démon szerű lény volt? - kérdezi még kis ijedtséggel a hangjában.

- Igen, olyasmi… - felelem szűkszavúan. Kár volna azzal rémiszteni hogy ez már az erősebb fajtából volt, hiszem amúgysem tudja megkülönböztetni őket. Az embereknek a démonok mind gyűlölni való lények. Egytől egyig. Miért gondolkodna pont ő másként?

 

Figyelem ahogy a párnát babrálja kis ujjacskáival. Zavarban van talán?

- Megint köszönöm – pillant felém mosolyogva. – Megint megmentettél. Olyan vagy mint a védőangyalom…

 

Ezt azért még énsem állom meg mosoly nélkül. „Nem is tudod mekkorát tévedsz édesem.” - kuncogok magamban, de az arcom semmilyen érzelmet nem mutat.

– Ugye most nem sérültél meg? - kérdezi aggódva.

Ez meglep. Nem szoktam meg hogy bárki is aggodalmas arccal vizslasson, de azért hozzáteszem hogy nem.

Végülis nem mondhatom el neki hogy mi vagyok, így azt sem, hogy a múltkorit csak annak köszönhetem hogy direkt bénáztam hogy ne tűnjön fel neki a sötét erőm.

 

Egy ideig csöndben ül csak, már azt hiszem elaludt vagy valami, mikor megszólal hirtelen:

- Kicsit éhes vagyok… Hozok enni… te nem kérsz valamit? Vagy akár inni is… - kérdezi, de már el is indul az ajtó felé.

- Várj, hozok pár dolgot. - beszéli meg magával, meg sem várva a válaszomat és el is tűnik az ajtó mögött.

 

***

 

Mikor visszajön egy tálcát cipel, sarkában az egyik cicával, akit bizonyára felébresztett.

 

Igazán kis idilli kép, ahogy abban a lenge hálóruhában felém közeledik.. nyomában egy fehér kiscica.

Megrázom a fejem hogy elűzzem ezeket az ostoba gondolatokat és kissé értetlenül pillantok az elém tett tálcára.

- Tessék.. csináltam neked is.

Bárcsak tudnám mi a szent szar ez!

Igyekszem nem csodálkozó képet vágni ahogy az ételt szemlélem. Voltam már párszor ebben a világban, de utoljára vagy 400 éve azt hiszem.. és most ez.

Mi démonok nem igazán eszünk ilyesmit. Persze az nem azt jelenti hogy nem ehetek.. csak..

 

Felemelek egy kör alakúra levágott puha valamit, egy kis farudacska van beleszúrva, és a tetején egy szelet vékony vörös valami.

- Kiflikarika. Szalámi és paradicsom van rajta. - magyarázza. - Nem szereted talán? - néz rám kissé furcsállóan, én pedig gyorsan bekapom mielőtt feltűnne neki hogy azt se tudom miaz.

- Nagyon finom. - felelem halkan, miután lenyeltem. Elveszek egy másikat.

- Sajt és vajkrém. - teszi hozzá miközben ő is elvesz egyet és finom ujjacskái között fogatva eltünteti az ajkai között. - Nem tudtam hogy eszel-e a húst. - teszi hozzá magyarázatként.

 

Elgondolkozva nézek rá. Ezek szerint az emberek között van olyan aki nem. Micsoda ostobaság.

 

- De, nagyon szeretem a húst. - felelem mosolyogva. „Ha te azt tudnád mennyire.”

Közben a cica is megérkezik a lábához kunyerálni, ő pedig leszedi az a feltétet az egyik hmm..kiflikarikáról és odanyújtja a cicának. Közben pedig mosolyog.. akár egy igazi angyal.

Hah.. hogy juthatott ilyen az eszembe? Hiszen gyűlölöm őket.

 

Figyelem ahogy eszik, szinte teljesen elmerülök a tanulmányozásában.. kéken csillogó szemeimet le sem véve róla.

Hálóinge sejtelmesen láttatni engedi karcsú testének majdnem minden egyes részletét, formás idomait. Maga alá húzott lábainak hófehér bőrén csillog a holdfény. Nem kapcsolt lámpát, bizonyára nem akarja felverni a házban alvó többi embert. Nagyon ügyes..

 

Mikor bejefezte az evést elpakolja tálcát, majd mikor visszaér kíváncsian pillant rám. Még mindig ott ülök az ablakban, ahol az előbb. Hosszú fekete hajam ráfolyik a párkányra, hátulról megvilágít a hold beszüremlő fénye.

 

- Öh én .. - kezdi, de a szavába vágok.

- Ne is törődj velem. Aludj nyugodtan. - felelem teljesen nyugodtan.

Kicsit meglepődik, de nem szól semmit. Felmászik az ágyára, megigazítja a párnát majd magára húzza a takarót.

 

Őt figyelem a sötétben. Behunyja a szemét, majd nemsokára kinyitja.

- Nem tudok úgy aludni hogy nézel. - vallja be zavartan.

- Bocsánat. - fordítom el a fejem.

 

Kis csönd. Nah, remélem elaludt.

 

- Geryon, miért maradsz itt? Biztosan téged is vár valaki valahol.

 

Ránézek, fekete ruhám megvillan ahogy ráesik a fény.

 

- Tévedsz. - felelem halkan. Hangomban nincs semmi érzelem, mégis látom hogy elszontyolodik ahogy meghallja. - Azért maradok hogy megvédjelek. Lehet hogy még van egy-két démon valahol a közelben.

 

Hmm..naná hogy van. Kezdetnek én.. de ezt jobb ha nem tudod édes.

 

Ijedten húzza maga elé takarót. Elmosolyodom.

 

- Semmi baj. Aludj csak. Én majd vigyázok rád.

 

- Köszönöm. - feleli kedvesen mosolyogva.

 

Vajon akkor is ilyen mosolygós arccal néznél rám ha látnád milyen vagyok igazából? Nos, azt nagyon kétlem.

 

***

 

A hajnallal hagyom magára. A démonok főleg éjszaka támadnak, ezért a hajnal nem egy veszélyes időszak.

 

Sétálok egyet a környéken, meregve figyelve az embereket. Egy csöves az egyik utcában koldul, de az emberek csak elsétálnak mellette mintha ott sem volna. Egy kisgyerek sír keservesen egy játszótéren, madarak csicseregnek, egy nő korholja gyermekét. Zsivaj, ahogy indulnak az iskolába. Autók zaja, egy utcai árus kínálgatja hangosan a portékáját.

 

Hmm..szeretem a földet.

 

***

 

Észrevétlenül követem őt, mikor kilép a házból. Egy rikító feliratos helyre megy, nem is egyedül, hanem egy lánnyal kettesben.

Nevetgélnek és beszélgetnek. Szinte már várom mikor fogja elmesélni neki mi történt vele, de a cicákon kívül nem mond neki mást.

Nocsak.. ez érdekes. Vajon azt hinné a barátnője hogy őrült? Vagy csak azt hiszi álmodta az egészet.

 

Megvárom míg belépnek az ajtón, majd felszállok a tetőre, én a szellőzőn át leereszkedem az épületbe.

 

Sok képességeim egyike hogy a falakon is képes vagyok átlátni, így a poros padlásról is tökéletesen látom ahogy fel és alá sétálnak tálcákkal és poharakkal a nagy teremben.

 

Szemeim vörösen csillognak ahogy az erőmet használom, tekintetem követi Aimit bárhova is megy.

 

Telik az idő, én pedig kezdek unatkozni. A körülöttem rohangáló bogarakat célzom meg azokkal az ezüst tűkkel amiket a ruhám alól szedegetek elő.

 

Aztán egyszercsak a hangjára felkapom a fejem. Ijedt kis sikkantás, azonnal látom hogy csak egy ember. Rángatja a karját és a nyakához hajolva liheg a fülébe.

 

Kezeim dühösen szorulnak ökölbe. Na azt már nem!

 

Könnyedén eresztem le fél kezemet a plafonból, mintha átnyúlnák a vastag betonon. Megmarkolom az embert a nyaka bőrénél fogva és felhúzom magamhoz. Aimi csak azt veszi észre hogy a férfi hirtelen eltűnt, olyan gyorsan mozdultam, és szerencsére a férfi a háta mögött állt.

 

Dühösen villogó szemmel nézek a négykézláb menekülni próbáló minden bizonnyal részeg emberre.

 

Sóhajtva engedem le a pajzsomat ő pedig halálra válva ordít fel ahogy meglátja az igazi alakomat. Megragadom a nyakát karmos kezeimmel egy rántással eltöröm a nyakát.

 

Látom hogy odalent Aimi ijedten körülnéz a hang miatt. Dühösen rúgom félre a holttestet. Hogy az emberek milyen hangosak. Pff.. még csendben meghalni sem tudnak.

 

***

 

A nap további része unalmasan telik. A fejemet támasztva ülök egy kupac régi könyvön és figyelem az odalent folyó dolgokat.

 

Aztán felpattanok és kimászom a tetőre mikor elindulnak hazafelé.

 

- Hú, ez a nap nagyon fárasztó volt. - jegyzi meg a másik lány és nevetve támaszkodik rá.

- Nekem mondod. De legalább már megvan a cél amiért dolgozunk. - mosolyog rá Aimi. - Csak ez lebegjen előttünk.

 

Hihetetlen hogy mindig képes mosolyogni. Hiszen ma megtámadta egy ember, és démonok üldözik. Furcsa lány..

 

***

 

Egy saroknál elválnak egymástól, én pedig a lámpaoszlopokon ugrálva követem őt.

 

Egy holló száll utána, és vijjogva követi minden lépését. Hmm..ez gyanús. A hollók pokolmadarak. Vajon mit keres itt?

Hát már minden létező pokolbéli lényőutána ácsingózik?

 

Felugrok a levegőbe és elkapom a madarat.

A keserves vijjogásra hátrafordul, nekem pedig éppcsak sikerül elrejtenem a madár hullát a hátam mögött.

 

- Szia. - köszön mosolyogva.

Biccentek és várom hogy továbbinduljon, de csak áll és engem bámul.

Mellé sétálok és elindulok amerre a házukat tudom. Nemsokára napirendre tér a dolog felett és beér engem.

 

Hajába belekap a szél ahogy megszaporázza a lépteit hogy lépést tartson velem. Egy kis táska van a vállára vetve.

- Na és.. te mit csinálsz amikor éppen nem rám vigyázol? - kezdeményez beszélgetést mosolyogva.

 

Mészárolok, ölök, gyilkolok, csontsakkot játszom. Na jó azt hiszem ez elég erős volna ha ezt mondanám.

 

Szemöldököm elgondolkozva összevonva pillantok rá. Na jó.. mondjuk olyat ami normálisnak tűnik.

- Edzem. - felelem halkan.

- Azt látom. - kuncog halkan.

- És.. szeretem a.....a zenét. - teszem hozzá csak úgy, nem tudván jobbat kitalálni. De végülis.. szeretem mikor a pokolban a hárpiák az áldozataim kitépett hajszálain hárfáznak. És pokolbéli dobok döngését is.. és a...

- Tényleg? - mosolyog rám bájosan. - Énis szeretem.

 

Nem állom meg mosolygás nélkül. Mikor megérkezünk a házához én megvárom hogy bemenjen, majd egyszerűen köddé válok. Szó szerint köddé.. hiszen amikor elteleportálok valahová..csak fekete köd marad utánam.

 

***

 

Késő éjszaka érkezem meg a szokásos portyámról, és jóllakva három fiú életerejével sétálok a ház felé, mikor megérzem hogy valami nem stimmel.

 

Természetellenes csönd honol a környéken, az utcalámpák nem égnek, pedig nem én oltottam el őket.

 

Felugrom a nyitott ablakba - wrr mondhattam volna neki hogy csukja be - és meg is látom a furcsaság okát. Egy lélekgyűjtő démon áll az ágy fejrészénél.. tapadókorongos mellső végtagjait arcának puha bőrére tapasztva kétoldalt.

Noha úgy tűnik békésen alszik az ilyen démonok az álmaikon keresztül szerzik meg az áldozataik lelkét.

 

Elrántom onnan, szinte belepréselve erőmmel a falba. Csak egy vörös paca marad a helyén amit aztán körbeéget az erőm tüze.

Dühösen pillantok az arcára. Teljesen sápadt és.. - hozzáérek - jéghideg.

 

Megráncul az arca ahogy megérintem. A homlokára teszem a kezem, hagyva hogy az álma magábaszippantson.

 

***

 

Sötétség. Valahonnan csöpög valami.

 

Lábak zaja csapja meg a fülem, valaki szalad.. lélekszakadva.

 

Megmozdulok.. de testem szinte megbénítja az a furcsa folyadék amiben állok lábközépig. Lenézek. Fekete vér.

 

Aimi rohan felém.. fehér ruhája és arca csupa vér, haja befonva lengedez körülötte. Erővel szakítom ki magam az örvénylő vérfolyamból ami fogva tart...és felé indulok.

 

A nyomában démonok. Ruháját tépik szabdalják, hajába.. bőréba akaszkodnak.

 

Nekemesik.. nekicsapódik a mellkasomnak, én pedig hanyatt esem vele.

 

Testem körül azonnal fellánggolnak a karmazsinvörös lángok, magamhoz ölelem őt, hogy ne bántsák, és a démonok sziszegve, visítva ugranak távolabb. Az én mágiám még őket is égeti. Nem bírják elviselni. Lenézek a karjaimba tartott lányra, aki most könnyektől és vértől nedves arccal néz fel rám.





Mivel ezt a lélekcsapdát nem én hoztam létre, így nem is tudtam emberi alakban maradni, ő pedig csak bámul rám.. mintha valami csodát látna.

 

- Jól vagy? - kérdezem a karjaimon megtámaszkodva a sűrű, fekete vérben. Lassan felemeli a kezét megérinti vele az egyik szarvat a fejemen. A szárnyaim nem jelentek meg, de ígyis elég rémisztő lehetek szarvakkal, karmokkal, vöröses fekete szemekkel. A fenébe! Nem ezt akartam!

- Nyugodj meg! - fogom meg a kezét, és elhúzom az arcomtól. - Ez csak egy rémálom. És hamarosan végetér.

 

Letörlöm arcockájáról a vért és magamhoz húzom.

 

„ÉBREDJ!”

 

A varázsszótól, úgy tér magához mint aki élete legszörnyűbb álmából ébredt. Hálóinge nedvesen tapad a ruhájához.. rémülten pillant rám, ahogy ott állok fölötte.

 

- Semmi baj. Csak egy álom. - súgom halkan.

 

Látszólag nem tudja kiverni a fejéből amit látott, mert engem bámul. De bizonyára eléggé  meggyőződött róla hogy nincsenek szarvaim mert elmosolyodik.

 

Hát ez hihetelen. Majdnem megette a lelkét egy démon és megint mosolyog. Mi a fene van ezzel a lánnyal?

 

- Köszönöm. - feleli halkan.

 

Megrázom a fejem, hogy igazán semmiség, azzal egyszerűen kiugrom az ablakon.

 

Visszafordulok az ablak felé, mikor meglátom az alakját ahogy kihajol a párkányon és aggódva pillant utánam. Na igen..az emeleten van a szobája.. de én aztán talpraesem.. akár egy macska.

 

Mosolyogva intek neki, és elsétálok.

 

Másnap azt hiszem velük tartok arra az újabb lakásnézőre amit megbeszélt a barátnőjével nemrég.

 

Persze.. azt hiszem.. jobb ha erről ő nem tud.

 



Szerkesztve Darky által @ 2009. 08. 03. 15:37:29


timcsiikee2009. 07. 23. 15:31:25#1274
Karakter: Aimi (22.)





 
 
 
Aimi:
 
 
 
Csodás napsütötte reggelre ébredek. Kikelve fehér ágyneműmből felkapom kis bolyhos papucsomat, és kirántom a függönyt, ami gátolja a melengető sugarak beszivárgását szobámba. Kinyitom az ablakot, hogy egy kis tavaszi friss levegő is bejöjjön és élénkítse így is virágzó reggelemet. Annyira megszoktam már ezt a kertvárosi levegőt. Vajon milyen lesz majd, ha a városba költözöm? Nem hiszem hogy ott is ilyen levegő lesz. De annyira kíváncsi vagyok.
Mikor eleget időztem mér az ablakban könyökölve, elvonulok a fürdőmbe, hogy lezuhanyozzam .

Fárasztó napnak nézek elébe, így a reggelimhez kivételesen kávét is fogyasztok, pedig ritkán iszom. Ilyenkor anyám tudja már, hogy éjjel dolgozni megyek. Tudom hogy aggódik mégsem mondja. Mert mindig azt teszi, amit én szeretnék. De már nem kell sok, és össze gyűjtök annyi pénzt, ami a költözéshez elég. Már csak a megfelelő lakást kéne megtalálni.
- Köszönöm a reggelit… Majd holnap jövök! – felállok székemből, majd a tányérokat a mosogatóba teszem. A bejáratnál felkapom cipőm és előkészített táskám, majd indulok is tovább…

A város központjában, egy parkban találkozom mayával, aki már ott vár rám. Lassan dél lesz, így első dolgunk a lakásnézés előtt, hogy beülünk ebédelni egy kisebb étterembe, és átfutva az újságcikkeket keresünk kiadó lakásokat.

A szimpatikusakat bekarikázzuk, majd elindulunk kisebb „felderítő túránkra”.

~*~

Soha nem hittem volna, hogy ilyen mocskos helyek is vannak a városban. Néhány lakás ami néztünk… Még be sem mentünk érdeklődni… A környék annyira visszataszító volt… Hogy belegondolni is rossz milyen lenne, ha minden nem ezeken kéne átverekednem magam. Lehet hogy így közelebb laknék a városban bármihez, de ennyire még nekem sem éri meg…

De szerencsére nem minden hely volt ilyen. Találtunk három megfelelőnek tűnő lakást, amik közül majd válogatunk, ha hamarosan összegyűlik a pénzünk.

Ránézek órámra, és észre veszem, hogy lassan ideje beérni az ideiglenes munkahelyemre. Nem szeretem, de viszonylag jól fizetnek, és nekem most ez kell.

- Gyere… Lassan be kell érnünk – ragadom meg Maya csuklóját, majd helyeslő mosollyal megyünk tovább. Most egy helyen dolgozunk, így ezért is bírom ki a pincérnősködést a bárban.

~*~

- Olyan fáradt vagyok! – nyögi barátnőm az öltözőben. Hát igen, hajnal van már, és tegnap óta nem aludtunk semmit. Felveszem blúzomat.
- Nem baj. Most hazamegyünk, és alszunk holnap reggelig – mosolygom rá. Ez a jó abban, ha csak két naponta kell bejönni ide. Mindig van egy szabad alvásnapunk.
- Igen, szerintem ezt fogom tenni… - kapja fel cipőjét, majd beköti, és én is követem ebben.


A bár előtt elbúcsúzunk, mert innentől ő az ellenkező irányba megy haza. Vállamra kapom táskámat, majd a fülét markolva indulok meg lassú léptekkel. Kora hajnal van még, a nap narancssárga sugarai az épületek között éppen hogy besüt, és megvilágítva a zsúfolt utcákat. Az emberek szinte cikáznak körülöttem, szembe és mellettem is csak a suhanó hangokat hallok, mosott képeket látok. Lehet, hogy csak a fáradtság jele, de olyannak tűnik, mintha autók gyorsaságával mennének mellettem. Egyszer csak megüti fülem pár vékony hangocska, kirántva az elmosódott világ képeiből. Megállok, és oldalra fordítva fejem egy sikátort látok. Sötét és piszkos, de a hangokat megint tisztán hallom. Kilépek az emberáradatból, majd a hangok után kutatva túrok fel egy dobozt, amiben három kis szürke cica lapul. Milyen édesek. Leteszem táskámat, majd kiemelem őket. Hát ti meg hogy kerültetek ilyen szörnyű helyre édeseim?  Magamhoz ölelem pici testüket, és be rögzötten kezdek el dúdolni egy kis lágy dallamot. Mindig ez jut eszembe.
Felállok velük a karjaimban. Akkor most ti velem jöttök cicuskák, persze csak ha nincs itt vahaol a rendes gazditok. Félve körbetekintek, de egy árva lelket sem látok a közelben. Akkor sajnos senki. Az egyik kis csöppség lepottyan, majd félve futna el, de megáll és fújtatni kezd. Van itt valami? Vagy valaki? Nem látom tisztán.
Ahogy szemem rendesen megszokja a sötét és világos csíkok kontrasztját, meglátom a fekete ruhás izmos alakot a falnak támaszkodva. Kissé félelmetes a külleme, de… vajon mióta állhat itt? Kissé elmosolyodom. Talán pont az ő cicái lennének?
Közelebb lépek felé egyet, majd az ideges cicust is felkapom és karomba fektetem és végre lenyugszik.
- A tiédek? – kérdem kedvesen az idegent, de sajnos nemleges választ kapok. Akkor vajon mit keresett itt? – Kár… mert akkor ezek szerint árvák – állapítom meg, majd csalódottan előre biccentem fejem. A kicsikék elég nyugtalanok, alig bírom megtartani őket kezemben, elég izgágák. Ha már úgyis itt van ez a kedves idegen talán segítenen nekem. csak kicsit zavarban vagyok – Öhm… izé… segítesz nekem hazavinni őket? Itt lakom a közelben – szerencsére a kertváros innentől már nincs olyan messze. Még mindig nem szólal meg, csak nyúltja felém egyik kezét. Beleteszem az előbb is lehullott kis szőrcsomót, aki megint vadul fújtatni kezd, de miközben felkapom táskám, elhallgat. El is indulunk hazafelé. Ahogy kilépek a rideg sikátor hűvöséről, megcsap a felébredt nap erős sugara, végig melengeti testemet.  A fehér ruha szerencsére valamelyest még visszaveri az erős fényt, remélem nem vakítok nagyon. Ahogy haladunk eszembe jut, hogy be sem mutatkoztam még neki.
- Aimi vagyok… - nézek fel magas alakjára mosolygó szemekkel. Már épp várnám hogy hallhassam nevét, mikor furcsa hideg árnyak vesznek körül, úgy keringenek körülöttem, hogy moccanni sem tudok, bár erre az ijedtségem is rátesz.
Az idegen az egyik elóbújó lényt nyakánál kapja el, majd ahogy eldobta a másik kettő támad rá. Jaj istenkém… Karmolnak és kapkodnak, visítanak, és a fülemet sem tudom eltakarni, hogy legalább ne halljam, csak a nyivákoló és izgő-mozgó macskákat tartom meg kezeik között. Behunyom szemem, minden elcsendesül, ekkor újra kinyitom és a fekete ruhás nagy alak előttem guggolva néz fel rám, majd valahonnan leveszi magáról a cicust, amit neki adtam oda.
- Nem esett bajod? – hangja olyan mély dallamú, hogy rögtön bele is remegek, meglepődöm, hisz ez volt az első mondata felém mióta összefutottam vele. Kicsit még remegek a félelemtől.
- N… nem… de neked igen. Sajnálom… izé… mik voltak ezek…? – kérdezem kíváncsian. Ilyen lényeket még tévében sőt sehol nem láttam. Félelmetesek voltak nagyon.
- Féldémonok – válaszol egyszerűen, majd egy kissé visszatartott levegőt fúj ki ajkain. Féldémonok? Furcsa lényeg. Ijesztő.
- Mint egy rossz álom… - rebegem halkan – Biztosan őket akarták – nézek le a kezembe.
- Szerintem inkább téged. Veszélyes ilyenkor egyedül járnod – vállamra teszi kezét, majd megnyugtatva ezzel félig engem haladunk tovább… Ilyenkor? Hisz verőfényes nappal van. Ha napközben sem vagyok biztonságban.. akkor soha…

~*~

Lassan haza is érünk a házunkhoz… senki nincs most itthon, hisz szüleim dolgoznak. Remélem a szomszédok sem szólnak majd semmit amiért egy idegent vezettem be a házba. Bemegyünk, és az első dolgom, hogy egy dobozt keressek a cicusoknak.
- Megtartod őket? – kérdi felém nézve.
- Állatorvosnak tanulok. Imádom az állatokat – mosolyogva válaszolok kérdésére, mikor az utolsót is beleteszem. Adok nekik egy kis tejet, hogy ne éhezzenek a picinyek, majd vendégem felé veszem irányom.
- Köszönöm hogy megmentettél azoktól a lényektől – nézek kedvesen rá, majd mivel oldalt ül nekem, meglátom a hátán a szétcincált ruhát.
- Jaj. Kérlek vedd le a felsőd, hadd lássam el a sebed – készségesen leveszi, én pedig hozom is a kis elsősegély dobozkát. Kitisztítom sebét.
- Mi a neved? – kérdem megint kíváncsian, majd a kis vattát újra fertőtlenítővel locsolom meg. Elég nagy sebet kapott. nagyon erős férfi lehet, ha fel sem is szisszent ezen. Még jelét sem mutatta hogy fájna neki ez a sérülés. Hátát fekete tetoválásminták borítják, én pedig érdeklődve simítok végig rajtuk. Sosem láttam még ilyet közelről, nagyon furcsán néz ki.
- Geryon-nak hívnak – mondja picit hátra fordítva fejét. Különös név. Észre sem veszem, csak amikor már idebaktatott… Az egyik kis cica a lábához kezd dörgölőzni. Milyen aranyos.
- Megkedvelt téged – konstatálom mosolyogva, majd áthajolva kissé válla felett nézem az aranyos jószágot.
- Jah én is azt hiszem … Köszönöm – mondja mikor végzek sebével, majd megfordul, kíváncsian nézek végig izmos testén – Lehet hogy nem hiszed, de odakint sokkal több veszély leselkedik rád mint a többi emberre. Légy óvatos – felveszi ruháját, majd az ajtó felé veszi lassan irányát.
Visszagondolok arra ami pár órával ezelőtt történt. Egyszerűen képtelen dolog.
- Démonok… nehéz elhinni…
- Ne félj majd én vigyázok rád. Ha nem is látsz… - apró észrevehetetlen mosoly a szája sarkában, majd az üvegajtó mellett elhaladva kimegy a házunkból, én pedig dermedten zuhanok le a kanapéra, amin eddig térdeltem.
Megrázom fejem, és kisimítom hajam. Huh… biztos csak a fáradtságtól hallucináltam most… de olyan mintha az üvegen fekete szarvakat láttam volna. Rémisztő… De szerintem ezt csak a kialvatlanságom teszi. A kanapé mellett ott nyivákol a kis ártatlan, majd fáradtan elmosolyodom, és felkapom ölembe.
- Gyere cicamica… Menj te is aludni egy kicsit – visszateszem a többi mellé a dobozba, már ők is alukálnak. Egy jól látható hűvösebb helyre teszem őket, hogy ha anyámék hazajönnek, akkor lássák őket. Biztos nem haragszanak majd, hogy idehoztam őket. Úgy is sok ismerős is szeretne háziállatot.
Ásítok egyet, majd táskámat megfogva vonulok fel a szobámba.

Édesanyám megint behúzta a sötétítőmet, pedig mindig mondom hogy szeretem ha ki van húzva.  Finoman oldalra tolom, majd leülök kicsit ágyamra, elpakolni a holmijaimat. Végül felkapok egy törülközőt és bevonulok a fürdőszobámba, hogy a nap és éjszaka folyamán rám került piszkot lemossam magamról. Hajat is mosok, amit később meg is szárítok, hogy frissen és illatosan vethessem magam a pihe-puha ágynemű hívogató lágyságába. Hamar elalszom, de végig erre az idegenre gondolok. Geryon azt hiszem. Látszik rajta, hogy a félelmetes külső alatt nem is olyan mint aminek kinéz. Megvédett és segített a cicusokat is elhozni egészen hazáig. vajon hogy gondolta azt, hogy megvéd még ha nem is látom?
Mint egy védőangyal úgy beszélt… Elmosolyodom, majd így alszom el…

~*~

Halk sziszegésre ébredek. hunyorítok kicsit, de érzem hogy sötét van. Hány óra lehet? Nem is ettem, úgy feküdtem le nappal aludni. Hűs szellő csapja meg arcomat, látom hogy az ablakom nyitva van, és a fátyolos függönyömet a szél fújja befelé. Biztos anyám nyitotta ki estefelé, hogy bejöjjön rám a friss levegő… Kicsit éhes vagyok, pedig nagyon késő lehet már, elég sötét van és az utcalámpák kint pislognak.
Megfordulok az ágyban, felülök és egy sárga szempárral találom magam szemben azonnal. Ijedtemben felsikoltok. Azaz felsikoltanék, de befogják a számat. Úr isten ez megint egy ilyen démon… Fel fog falni! Segítség!
Nyöszörgöm könnyekkel küszködve, majd hirtelen eltűnik, mintha kidobnák az ablakon és egy sötét árny utána vetődik.
Pár pillanatig még remegek az ágyban, a párnámat ölelve, Azt sem tudom hirtelen hol is vagyok, majd összeszedve minden bátorságomat, kikelek az ágyból hálóingem megigazítva, a párnát magam előtt szorongatva, és az ablak felé veszem az irányt, hogy megnézzem mi van kint, majd becsukjam az ablakot. de mielőtt oda érnék, egy sötét ruhás alak pattan az ablakomba, guggolva, majd leül a párkányra, belógatva lábait. És ijedtemben visszaülök az ágyra.
Szemem lassan szokja a sötétet, de végül is ki tudom venni az alakját egy idő után.
- Geryon? – kérdem kíváncsian, miközben lábaim felhúzom magamhoz az ágyon.
- Igen, én vagyok… - válaszol egyszerűen és halkan. Jobb is, nehogy a szüleim felkeljenek.
Pár per néma csend borul közénk egy kis feszültséget keltve, majd újra kíváncsiságom szólaltat meg.
- Ez is egy olyan. Démon szerű lény volt? – nézek rá aggódó tekintetekkel.
- Igen, olyasmi…
Sötét van, szemét is alig látom, mellette a nyitott ablak mellett a szél továbbra is fújja a függönyöm. A puha párna még mindig előttem van, kissé belemélyesztem ujjaim.
- Megint köszönöm – nézek rá elmosolyodva – Megint megmentettél. Olyan vagy mint a védőangyalom… - hunyom be szemem, mosolygok úgy tovább – Ugye most nem sérültél meg? – nézek végig rajta, még mindig az ágyon ülve.
- Szerencsére most nem…
Olyan szűk szavú. De vajon mit keres itt? Éjnek évadján itt járt a házunknál? Talán nincs hol aludnia? Nem tudom… de ha így is lenne nem igazán tudnék segíteni neki ebben… Sajnos…

Annyi mindent kérdeznék tőle, de nem hiszem hogy válaszolna, a mai nap is alig mondott valamit… Azon kívül, hogy megvéd ezektől a démonoktól. De vajon honnan jönnek ezek? És miért pont engem támadnak meg folyton? vagyis én ezt vettem észre. Épp tenném fel kérdéseim egyikét, mikor megkordul a hasam. A nagy ijedtségben el is felejtettem, hogy éhes vagyok. Ha csak egy falatot is, de jó lenne enni. De hogy ne legyen olyan rossz házigazda…
- Kicsit éhes vagyok… Hozok enni… te nem kérsz valamit? Vagy akár inni is… - felállok és elveszem magam elől a párnát és leteszem a helyére az ágyra, majd el is indulok le - Várj, hozok pár dolgot – mosolygok rá és ki is lépek a szobából. halkan és nesztelenül osonok gyorsan, nehogy anyámékat felkeltsem. Rosszul jönne ki ha látnák, hogy mennyi ételt viszek fel és kiderülne, hogy nem csak magamnak. Így legalább meg tudom köszönni hogy már megint megmentett és talán beszélgethetek is vele kicsit erről, talán többet mond majd. Egy pillantást vetek még mosolyogva a cicusokra akik alszanak, majd nyakig merülök a hűtőben.


Darky2009. 06. 29. 15:48:45#994
Karakter: Geryon



Figyelem ahogy a vörös nap felkel az égen, sugarai végigmarják a bőrömet, elégedettt morgással nyugtázom az újabb hajnal ígéretét itt a Pokolban.

Már hónapok óta semmi sem történt.. se egy gyilkosság..se egy tömegkatasztrófa.. ami ki tudott volna jutattni innen, ezért halálosan unom magam.

Finom mozdulattal teszem arrébb a csontokból készült bábut a sakktáblán, miközben egy vörös szőrmével borított kanapén heverészem. Ellenfelem felvisít majd egy csattanással köddé válik. Áh, ezek a holt lelkek se viselik jól a vereséget.

 

Nagyon nyújtózkodva állok fel, hajam a combomat érinti ahogy végignézek a látóhatáron. A mai nap is ugyanolyen lesz mint többi..azt hiszem.

Fényesfekete bőrruhámon megcsillan a vörös labda fénye. Mennyivel kellemesebb ez a fény a földön. Ott melengető és fényes sárga, itt pedig égető vörös. Persze ez nem árt nekem, de attól még ki nem állhatom.

 

***

 

Végigsétálok a kihalt pusztaságon. Vörös homokat fúj felém a túlvilági szél, hajam meglebegteti a légáramlás, belekap köpenyem anyagába.

Vörös és lila villámok csapkodnak, felhő nélkül..csak úgy a semmiből. Itt már csak így szokott lenni. Nem tudom felvenni az emberi formámat sem, ezért fekete kesztyűt húzok karmokkal díszített kézfejemre.

 

Valahol messze megrázkódik a föld, apró csontpatkányok menekülnek a lábaim előtt. Nocsak.. mi lehet az..?

 

Egy átjáró. Szárnyaim könnyedén tesznek le a rés mellett, ahonnan vakító fehér fény szűrődik befelé. Sok száz démon állja körül, de ahogy közelebb lépek, elporladnak a közelemben. Az egyik nekem ugrik, megpróbálna átjutni, de ahol csak a bőrömhöz ér, felgyullad és saját eleme, a tűz sebzi halálra.

 

Eljött az én időm.

 

Lehúzom a kesztyűt, kezem hozzáér a vakító fehér fényhez, ami bántja a szemem ugyan, de elviselem. Az átjáró egyre csak szűkül, de ahogy hozzáérek valami nagyobb erő ránt magával, egyenesen a föld felé.

 

***

 

Éjszaka.. egy park.. körülöttem bokrok és zöld fű. Az eget milliónyi csillag pöttyözi. Csodálatos. Nagyot sóhajtva szívom be a friss levegőt, aminek nincs kénkő szaga, csak ez a csodálatos éjszakai illat.. itt a földön.

 

Nyögve tápászkodom fel a földről.. karomat és vállamat égési sebek borítják ahol a fehér fény a bőrömet érte, de megérte. Most addig maradok itt ameddig csak akarok. Megállítani pedig..senki sem tud.

 

Alakom teljesen emberi, mégis megbámulnak azon kevesek akik ilyenkor az utcán lézengenek. Mind olyan picinak tűnnek hozzám képest, de aztán rájövök hogy valószínűleg csak én vagyok túl nagy és nem fordítva.

Az emberek nagyon találékonyak ezekkel az utcalámpákkal, fényük kellemes derengésbe borítja az utcát, viszont nem rejt el, úgyhogy egy pillantással kiiktatom őket. Amerre megyek, egyenként alszanak ki az utcalámpák.

 

Micsoda remek nap. Újra a földön. Mostmár csak találnom kell valamit.. ami igazán és szép és tiszta ahhoz hogy halála méltó legyen hozzám. Ebben a korban ritka ilyet találni.. valami igazán ártatlant és tisztát. Éjjel meg pláne. Meg kell várnom a nappalt. És nem ártana valami jobb álca.

 

Figyelem az emberek ruházatát. Csupa egyszerű anyag, és színesek. Az egyik férfinek elfogadható, ezért lemásolom a ruháit, és nemsokára már fekete farmernadrágban (így hívják?) és bőrkabátban lépkedek tovább. Ígyis megbámulnak de már nem annyira, mint a hosszú bőrszerelésemben, a csontokkal kirakott övvel és az ezüst pengékkel amik beborították a testem.

 

A hajnal ígértete most valami egészen új... valami egészen rendkívüli.

 

***

 

Figyelem az embereket ahogy a kelő nappal ők is ébrednek és sietnek a dolgukra. Egy magas ház telején állok, fél kézzel a villámhárító egyenes rúdjába kapaszkodva, hosszú hajamba belekap a szél.

 

Csupa bűnös mind, nincs köztük egy sem aki méltó lenne. Azaz..talán mégis..

 

Szemeim megakadnak egy üde színfolton a tömegben. Egy fiatal lány.. éppen lehajol egy dobozhoz egy sikátorban. Kissé meglepő egy ilyen teremtést egy ilyen mocskos helyen látni. Szárnyaim ugyan nem látszanak, de attól még tudom használni őket, így könnyedén lelépek a kitudjahány emeletes ház tetejéről és mögé ereszkedve figyelem ahogy kiszabadít három nyávogó lényt a szeméthalomból. Ruhája tisztaságával nem törődve öleli magához a mocskos csöpségeket, arcát a szőrükbe temetve, csendesen dúdolni kezd. Hangja csengő és dallamos, mint valami varázslat.

Kissé hátralépek, mert artikulálatlan üvöltéshez szokott fülemnek először kellemetlenként hat a lány lágy, gyengéd hangja.

 

Ahogy felegyenesedik.. alkalmam nyílik jobban szemügyre venni. Haja olyan világoszsőke, hogy szinte már azt mondanám ezüstösen csillog, ebben a korai napfényben. De hajának ezüst fényével csak bőrének ragyogása vetekedhet, ami olyan porcelánszépségű amihez foghatót még sosem láttam. Szinte beleolvadok a mocskos téglafalba, úgy dőlök hátra hogy ne vegyen észre, de szerencsére eléggé el van foglalva a macskákkal.

 

Megtehetném hogy most rögtön elkapom, de annál sokkal jobban szeretek eljátszogatni a kiszemeltjeimmel. Elhihetni velük a jóságomat, (ami nincs) hogy aztán megtört lélekkel adják magukat nekem miután becsaptam őket.

Elhitetni valakivel hogy te is egy vagy közülük, annál nagyobb lesz a csalódása mikor rájön mi is vagyok valójában. Még soha senkinél nem volt másképp. Félnek tőlem, rettegnek és visszataszítónak találnak, én pedig dühömben elveszem tőlük azt, ami eddig kiemelte őket a többi halandó közül.. a tisztaságukat és ártatlanságukat. Legtöbbjük öngyilkos lesz, vagy belehal a szégyenbe, de volt olyan is, aki leélt egy életet itt a földön és csak aztán tért nyugovóra.. mindőjükkel találkoztam aztán odaát.. de a mocskos dolgok többé nem érdekelnek.

 

Talán azért keresem ennyire a tisztát és a szépet, mert hiszem hogy a tisztaság is meg tudja változtatni a gonoszat és egyszer találok olyat, akin nem fog a varázs. Ostobaság mi? Az emberek teremtettek a saját gonoszságukkal.. és addig létezni fogok amíg van gonoszság a földön. Sosem tudom mi az.. amit ez a lány a magáénak tudhat. Milyen minden nap a fényben élni.. megváltásban..

 

Irigy vagyok rá.. ahogy a többiekre is.

 

Figyelem ahogy magáhöz öleli a cicusokat, és körülnéz hátha valaki csak elhagyta őket. Milyen naiv. Az emberek eldobják maguktól ami nem kell nekik.. legyen az élőlény vagy tárgy. Az egyik cica kiugrik a kezéből.. ő pedig utána kap. Egy szerencsétlen véletlen folyamán (vagy csak mert az állatok megéreznek a dolgokat), az a dög pont hozzám szalad és fújva, szőrét felborzolva néz rám.

Jól van.. én se szeretlek téged. - mordulok rá.

 

Persze ettől a lány is kiszúr, és tágra nyílt, csodálkozó szemeiben meglátom azt amit mindében.. a rémületet és a meglepetést. Aztán megtörténik a csoda.. és rámmosolyog. Először köpni-nyelni nem tudok. Ahelyett hogy elszaladna közelebb lép, egy begyűjti a fújtató állatot. A mellkasára vonja őket, puha mellein a cicák megnyugszanak, mintha valami olyan erő áradna belőle ami megnyugtat mindenkit. Tudtam... most az egyszer olyanra akadtam, akit vétek lenne elszalasztani.

- A tiédek? - kérdezi halkan, én pedig egyszerűen megrázom a fejem.

- Kár.. mert akkor ezek szerint árvák. - feleli szomorúan. Még így is gyönyörű az arca. Elég nehezen bír el velük, mert éktelenül nyávognak és mocorognak.

- Öhm.. izé.. segítesz nekem hazavinni őket? Itt lakom a közelben.

Istenem milyen naiv. Csak megkönnyíti nekem a dolgot. Szó nélkül nyújtom a kezem, ő pedig beleteszi az egyik cicát. Persze nem szeret engem, szerintem érzi rajtam a dög, hogy nem ide való vagyok, mert éktlenül karmolni kezd, míg rá nem teszem a kezem a fejére.. és egyfajta bódulatba űzöm. Nah így már jó.

 

Követem a lányt ki a sikátorból. A nap már egészen felkelt szinte.. sugarai végigsiklanak a hajamon. Furcsán festhetek mellette.. talpig feketében... míg ő karcsú derekára simuló hófehér ruhájában lépked a zöldellő füvön.

- Ami vagyok.. - mutatkozik be, szemei lágy barna színe rámragyog ahogy rámnéz.

Fogalmam sincs mit feleljek erre..még sosem volt ilyen könnyű dolgom, ez viszont meglepő.

 

Ám mielőtt bármit is felelnék a semmiből árnyékok tűnnek fel és körbeveszik őt. Féldémonok.. csak tudnám hogy jöttek át. Ezek szerint a kapu nem zárult be mögöttem.

Ijedtem szorítja magához a két cicát, miközben a randa, pikkelyes, félig emberi lények a szájukat nyalogatja kapdosnak felé.

Nem engedhetem hogy rájöjjön a titkomra, ugyanakkor nem bánthatják, ő az enyém. Látom ti is látjátok milyen gyönyörű és tiszta.. viszont.. én voltam itt előbb. Felültetem a macskát a nyakamba, aki a hajam alá bújik remegve. Mivel erőm szinte hipnotizálta, már nem ellenséges. Remek.

 

Az egyik fél lényt a nyakánál fogva ragadom meg, felvisít ahogy eltöröm a nyakát. Kát másik a hajamba kapaszkodik, karmaik felhasítják a hátamon a ruhát. Megtehetném hogy könnyedén a halálba küldöm őket, de ahhoz megmutatnám az igazi valómat, azt pedig nem lehet. Így hát csak morogva tűröm hogy rajtam fenegessék a karmaikat, miközben egyenként kapdosom el őket. Szorításomban apró fekete homokké hullik szét a testük.

 

- Nem esett bajod? - kérdezem felpillantva rá, miután előbányásztam a belém foggal-körömmel kapaszkodó macskát. Érzem saját meleg véremet ahogy végigcsorog a hátamon. Itt a földön némivel lassabban gyógyulok, így talán neki sem fog feltűnni a dolog. Viszont nem vagyok hozzászokva ahhoz hogy vissza kell fognom magam, és emiatt megsebeznek. Dühös vagy.

- N..nem.. de neked igen. Sajnálom..izé... mik voltak ezek..?

- Féldémonok. - felelem sóhajtva. Bőrkesztyűs kezemhez a macska dorombolva törleszkedik. Nocsak pedig most nem sugalltam neki semmit. Talán csak megkedvelt. Na ilyen se volt még.

 

Szemei ijedtnek tűnnek. Nem hiszi, pedig a saját szemével látta.

- Mint egy rossz álom.. - sóhajtja elhaló hangon.

- Biztosan őket akarták.

- Szerintem inkább téged. - felelem halkan. - Veszélyes ilyenkor egyedül járnod.

Jah még a magamfajták megtalálnak. - teszem hozzá magamban.

 

Kezem a vállára teszem, és követem őt, míg meg nem érkezünk egy kedves kis házhoz. A kert előtt fehér kerítés. Békésnek tűnik.

 

***

 

Persze minden csodás és szép.. és m,ár előre tudom micsoda poklot varázsolok a kis életébe azzal hogy ráakadtam. De hát ezért vagyok itt. Még soha..senki sem fogadta volna másképp a dolgot. És addig hagy higgye csak hogy egy nagyranőtt idegen vagyok, hosszú hajjal és hihetetlen testi erővel.

 

- Megtartod őket? - kérdezem mikor odabent egy papírdobozba pakolja a cicákat.

- Állatorvosnak tanulok. Imádom az állatokat. - mosolyog rám.

Ez a mosoly...szinte felbujtó hogy olyat tegyek vele amit eddig még senki. Vajon szűz még? Ahogy így elnézem biztosan.

 

Szóval megtartod őket. Milyen kis naiv és nagylelkű.

 

Mikor a cicákat megetette, megköszöni hogy megmentettem. Aztán eszébe jut és megkér hogy vegyem le a felsőm hagy nézze meg a hátamon a sebeket. Mozdulatlanná dermedek a gondolatra. Fel fog tűnni neki hogy gyorsabban gyógyulok mint az átlag, ezért erőm segítségével lelassítom sebeim gyógyulását. Így sem egészen emberi, de talán még hihető.

 

Még soha senki sem ért hozzám így. A legtöbb ember kapálódzva igyekszik nekem mégtöbb kínt okozni. Vagy megölni akarnak, ütni..harapni karmolni. Mondjuk hogy élvezem a hadakozásukat, de ezt a gyengédséget nem tudom hova tenni.

- Mi a neved? - kérdezi miközben valamit csinál a hátammal. Hajamat óvatosan fogja meg és összefogva előreveti. Megborzongok ahogy végigsimít kezével a fekete mintákon a lapockámon. A démonok jelei.. több helyen viselem a testemen őket, de persze az embereknek egyszerű tetoválásnak tűnhet.

- Geryon-nak hívnak. - felelem halkan. Mély hangomra az egyik macska dorombolba dörgölődzik a lábamnak. Jah amelyiket megmentettem. Kis dög.

- Megkedvelt téged. - pillant rá a vállam fölött. Haja a nyakamhoz ér.. bennem pedig azonnal fellobban a vágy. Gyönyörű ez a lány....whhrr..

- Jah énis azt hiszem. - felelem. Kissé szűkszavú vagyok azt hiszem, de igyekszem az lenni, nehogy elszóljam magam valamivel. Minnél tovább akarom élvezni hogy úgy kezel mint egy embert, minnél tovább húzom, annál tovább élvezhetem, és annál nagyobb lesz a végén az élvezet. Talán bűntudatom van azért amit tenni készülök,  de az idők folyamán azt az érzést már rég száműztem magamból. Az emberek a hibásak.. ők hívtak életre.

 

- Köszönöm. - felelem megfordulva. - Lehet hogy nem hiszed, de odakint sokkal több veszély leselkedik rád mint a többi emberre. Légy óvatos. - felelem neki mielőtt magára hagynám. Valamit ennem kell.. különben nem fogok meggyógyulni, ráadásul itt az ideje távoznom.

- Démonok.. nehéz elhinni.. - feleli töprengve.

- Nefélj, majd én vigyázok rád. Ha nem is látsz..  - felelem azzal elsétálok az ajtó mellett. Francba. Üvegajtó...

Felgyorsítom a lépteimet ahogy kilépek rajta, és csak megfelelő távolságban válok köddé.

 

Remélem nem figyelt.. csak egy pillanat volt.. de ha meglátott.. kénytelen vagyok már most megtenni amit még nem akartam.

Képtelen vagyok elviselni ha megvetéssel és gyűlölettel néznek rám. És ez alól ő sem lenne kivétel. Ha látta a valódi alakomat, ő is rettegni fog. Vagy ki tudja.. talán nem..? Áh az kizárt.

 

Utálom a tükröket. A tükröződő felület is tükör. Legközelebb jobban kell figyelnem.

 

A fenébe!


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).