Rühellem az iskolát! Nagyon elegem van már abból, hogy folyton csesztetnek a tanárok. Méghogy egyenruha. Pfff! Azt a mûszálas szemetet akkor sem venném fel, ha fizetnének érte.
Most komolyan ezért kellett benn maradnom még fél órát!? Rohadt élelt! Még mák, hogy ma szabadnapot adott a fõnök, mert lelép néhány új könyvért.
Teljes lelki nyugalommal -magyarul sík idegben- lépdek ki a fõkapun, mikor észreveszem azt a baromarcú gyereket az 3/E-bõl. Egy idióta fasz. Ahogy látom egy kiskölyköt kaptak el, amint kiszúrnak pucolnak is.
Odasietek a gyerekhez. Alaposan helyben hagyták az nem vitás. Ha jól látom több sebbõl is vérzik.
- Hé öcsi jól vagy? - kérdem, de nem válaszol.
Beájult, hát ez frankó!
Felveszem a karjaimba. Törékeny és könnyû srác, és kimondottan édesnek látszik. A legközelebbi kórházba rohanok vele. Alig lépek be egy nõvér már felsóhajt.
- Sam! Már megint mi történt veled?
Szóval ismeri.
- Összeverték - közlöm tömören. - Nem tudom pontosan mi történt.
Elviszik, én pedig leülök, és várok. Miután végez vele a doki, már a szobájában várhatom az ébredését. Sajnálom a kölyköt. A doki elmondta, hogy az egyik bordája megrepedt, valamint kisebb agyrázkódása is szenvedett. Csak kétszer hagyom magára. Egyszer, mikor a rendõrök bejönnek kérdezõsködni, másodszor meg kávéért lépek el. Mire visszaérek már ébren találom.
- Wháááá! Egy tû van bennem!!! - visítja, amin óhatatlanul elmosolyodom. - Hé! Ne röhögj ki! Utálom a tûket. - jelenti ki morcosan, majd visszadõl a párna halomra.
Az ágy mellé helyezett széket veszem célba, s egy laza mozdulattal elhelyeszkedem, hogy meg tudjam inni a kávém. Duzzogva bámul ki az ablakon. Micsoda kis durca herceg! Na lásssuk meddig bírja. Félszemmel az órát figyelve várom, hogy megszólaljon.
- Bocsi, az elõbbi miatt, csak kissé tartok a tûktõl. Azt... Szóval... - négy és fél perc. Nem rossz!
- Hm? - nézek rá, mivel a dadogását nem igazán tudtam értelmezni.
- Figyeltél te rám?! Azt akartam megkérdezni, hogy nem tudod ki hozott be ide? - ordít rám, majd vörösödik, mint az ég alja a hajnal beköszöntekor. - Hé! - halkítja le hangját.- Bocsi, hogy kiabálok, csak... Egyszerûen ilyen vagyok. De tényleg, nem tudod ki hozott be?
Így elnézve egész aranyos gyerek.
- Én voltam.
Nem akarok feleslegesen beszélni. Vagy felfogja, vagy nem.
-Öhm... Izé... Köszi! -dadogja. Nagyon aranyos. Fõleg, hogy megint pirul.
- Semmi - felelem mosolyogva. Egész szép srác. Fõleg a különlegesen kék szemei tetszenek. Olyan, mint egy tó, vagy inkább a tenger, ragyogóan kék.
- Sam vagyok - mutatkozik be.
- Terachi Tooru, de hívj csak Tooru-nak Sam-kun.
Ismét rámosolygom, majd csend. A békésebb fajtából ugyan, de akkor is kicsit zavaró.
Nyitja a száját majd becsukja. Érdekelne mit szeretne mondani. Azonban a doki bejün, hogy Sam-mel szeretne beszélni, velem meg közli, hogy lejárt a látogatási idõ.
- Tooru-kun - állít meg hangja az ajtóban. - Holnap be tudnál jönni?
- Naná! - villantok rá egy szép mosolyt, majd elindulok haza, az üres lakásomba.

Látom, hogy a kezei ökölbe szorulnak, szemei szikrákat szórnak. Most majd õ is mindjárt õ is elkezd velem ordibálni, verni kezd, vagy megerõszakol. Riadtan hátrálok, majd nézek rá, mire tekintete megváltozik, és újra szelíd lesz. Nagyon meg vagyok rémülve, nem tudom, mi vár rám, hiszen nem ismerem ezt az embert. Nem szeretem az orvosokat, mindig csak fájdalmat okoznak, és nem hoz semmi sem enyhülést. Miért nem tudtam meghalni? Most csak bajt okozok mindenkinek azzal, hogy életben maradtam.
 
-  Maaya – kezdi lágyan –, szeretném, ha nem értene félre. Én... nem haragszom magára, és nem is ítélem el. Nekem ahhoz nincs jogom. A saját véleményem, meg csak annyi, hogy egyszerûen nem tudom felfogni, hogy egy modern világban, hogy történhetnek meg manapság ilyen dolgok. Gondolom, nehéz önnek ezekrõl a dolgokról beszélnie, de nekem is megvannak a hivatali teendõim. Ezek közé tartozik a betegfelvétel – mondja. Ezekrõl én is tudok, de a gazdáim sosem engedtek volna ilyet. – A gazdája bántotta Maaya? Õ tette ezt magával vagy az egyik kuncsaftja? Ki bántotta magát?
 
Lábaimat a mellkasomhoz húzom, és átkarolom õket. Könnyeim folynak. Nem válaszolhatok. Én nem beszélhetek ezekrõl a dolgokról, miért nem érti meg? Köt a titoktartás a volt gazdáim és vendégeim miatt. Nem keverhetek senkit sem bajba, és ha mégis beszélnék, senki sem hinne nekem. Gazdáim túl gazdagok és befolyásosak, semhogy bárki hitelt adna egy utolsó kis szajha szavainak.
 
- Maaya, tudnia kell, hogy a rendõrség is idekint vár – erre remegni kezdek, és azonnal az ajtóra kapom a tekintetem. Majd az ablakra. Az egyetlen megoldás, ha kiugrom. Nem érdekel, milyen magasan vagyok, a legjobb esetben összezúzom magam a betonon, és vége van mindennek. Az lenne a legjobb. – Nincs semmi baj. Nem magáért jöttek, csak segíteni akarnak magának. Nekik is fel kell tenniük kérdéseket, ilyen esetekben. Ha szeretné, én végig itt leszek, és ha már túl sok lenne magának, kérni fogom, hogy távozzanak.
 
- Maga... maga ezt nem értheti. Õ mindenképp bántani fog, ha... ha megtudja... nagy hatalma van. Megteheti... az övé vagyok – mondom a betanult szöveget. Hogy is érthetné? Õ nem élt úgy, mint én. Õ nem host, nem kurva, sose élte át, amit én átéltem.
 
Aztán észbe kapok, hogy túl sokat mondtam, és a számra tapasztom a kezem. Nyílik az ajtó, de csak egy nõvérke jön be, aki elviszi a tálcát, és letesz az éjjeliszekrényre egy poharat, meg egy kancsó vizet. Aztán kitárja az ablakot, és kimegy. Ez kapóra fog jönni nekem, ha menekülni kell.

- Maaya kérem szépen, segítsen nekem, hogy én is segíthessek. Rendben?
 
Rábólintok, mire õ mintha megnyugodna. Úgysem tudok semmit sem mondani, ami új lenne neki.
 
-  Hány éves?

-  Huszonegy.

-  Hány kiló?

-  Ötvenhárom

-  Milyen magas?

- 165 centi.
 
Elmondom hogy nem iszom, nem dohányzom. A szüleimrõl és a nevemrõl kérdez. A nevemet nem árulhatom el neki, a szüleimet nem ismerem. Azt sem tudom, beteg voltam-e valaha. Nem hiszem, hiszen akkor már nem élnék. Egy beteg szajha senkinek sem kell.
 
- Rendben, megvagyunk. Köszönöm az együttmûködését, én a rám tartozó adatok nagy részét most már ismerem – mondja, majd feláll, és az ajtóhoz megy.
Ám amint meglátom a rendõröket, már ugrom is fel, és egy pillanattal késõbb már az ablakon ugrom kifelé. Megütöm a lábam és az oldalam, de felpattanok, és rohanni kezdek, ahogy tudok. Mindenem fáj, a lélegzésem szaggatott, a sebeim felnyílnak. A hátam mögött hallom a rohanó rendõröket, és nem telik bele fél perc sem, már el is kapnak. Én sérült vagyok, kimerült, õk viszont nem. Rimánkodom, sírok, könyörgök, hogy engedjenek el, de szorosan tartanak, és elindulnak velem visszafelé. Hallom, hogy a doktor is kéri õket, engedjenek el, de nem teszik. Visszacipelnek a szobámba, majd az egyik bezárja az ablakot, míg a másik továbbra is szorosan tart. Már nincs erõm addigra, csak némán reszketek és sírok. Ki vagyok merülve, mindenem fáj. Az ágyba tuszkolnak, és az egyik rendõr leül a székre, míg a társa az ablak elõtt áll. A tekintetem rémülten jár kettejük között.

- Nos, Maaya – kezdi a kihallgató rendõr. A harmincas évei elején járhat, egész csinos férfi, rövid, fekete hajú, sötétbarna szemû -, akkor most kérdezek pár dolgot, te meg válaszolsz, rendben? Ha nem válaszolsz, akkor bajban leszel – rémülten bólintok. A doktorbácsi is ott van a szobában, õ ugyanúgy fél, mint én. – Elõször is, ki volt az elsõ gazdád?

- Nem mondhatom meg – rázom sírva a fejem. – Nem mondhatom meg!

- Idefigyelj, ha nem beszélsz, megjárod! – hajol közelebb a férfi, mire a társa beleszól.

- Hagyd! Az ilyenek nem mondanak semmit. Ezek a kis köcsögök inkább meghalnak, minthogy köpjenek. Be vannak szarva a gazditól, igaz, te kis buzeráns pöcs? – undor ül az arcán. – Te is félsz, hogy a gazdidtól mi?

- Na de, kérem! Mégis miféle hangnem ez? – szól közbe az orvosom. – Ne mondjon ilyet a betegrõl.

- Ez nem beteg, csak egy kis rohadék szajha, aki élvezi, ha mások megbasszák – a fickó gyûlölettel köpi a szavakat.

A másik a fejét rázza, és még próbál szóra bírni, de én annyira reszketek, hogy nem bírok beszélni. Nem érti, hogy nem tehetem? Nekem tilos bármit is szóba hoznom, ami a múltammal kapcsolatos. Végül feladják, és elmennek, én pedig sírva kuporodom össze az ágyon. Amikor a doktorral egyedül maradok, õ leül mellém, és a vállamra teszi a kezét. Én azonban elhúzódom. Nem, nem azért, mert mocskosnak érzem magam, mert azt már megszoktam, hogy az emberek hogy néznek rám, miket mondanak rólam. De rettentõen félek.

- Semmi baj, Maaya – mondja megnyugtatóan. – Ne is figyeljen rájuk, rendben?

- Ön ezt… nem értheti… - nézek rá zaklatottan, könnyes szemekkel. – Ön ezt soha nem fogja megérteni. Mi… mi szajhák soha… soha nem… beszélhetünk a gazdánkról, sem… sem arról, hogy… mit tesznek velünk.

- Miért nem? – kérdi kíváncsian. – Az ilyen mocskoknak, mint a maga gazdája, börtönben a helyük! – érzem az indulatot a szavaiban.

- Nem érti – rázom a fejem. – Ugyan, ki hinne egy olyan szavának, mint én? – mutatok magamra. – Maga elhinné, ha befolyásos, gazdag ember lenne? Ugye, hogy nem. Az én gazdáim gazdagok voltak, befolyásosak. Pénzzel mindent el lehet érni, ezt már megtanultam – sóhajtok. – Ha azt akarták, meg tudtak vásárolni bárkit. És egy olyan, mint én, semmit sem ér. Ha azt mondják, hogy hazudok, nem nekem fognak hinni. Ön is tudja, nem igaz?

Nem válaszol, csak bólint. Aztán magamra hagy azzal, hogy pihenjek. Jó dolog, hogy nem bánt, nem fenyeget, és hogy egyetért velem, de nem bízom benne. Nem tudok bízni benne. Miután kimegy, lefekszem, de sokáig fekszem álmatlanul. Forgolódom, és nem jön álom a szememre. Rettegek mi lesz, ha meggyógyulok, és esetleg valaki elvisz innen. Már nem sok idõm van élni, alig pár év, és kiöregszem a szajhaságból. Akkor pedig meg fognak ölni.

~*~

Másnap reggel térek magamhoz, tehát aludhattam az éjjel. Már jobban érzem magam, ám mégis összerezzenek, amikor nyílik az ajtó. De csak Dr. Allen jön be, és ettõl megnyugszom. Nem is tudom miért, de a doki valahogy biztonságérzetet kelt bennem annak ellenére, hogy nem bízom benne. Nem szabad, mert megint csak rossz lesz. Köszön nekem, majd megvizsgál. Megállapítja, hogy jobban nézek ki a tegnapiakhoz képest.

- Van hová mennie, ha kiengedjük innen? – kérdi komolyan, mire a fejem rázom. – Nincsenek barátai, ismerõsei?

- Csak a volt gazdáim, kuncsaftok és a társaim a bordélyban – mondom halkan. – De nem hiszem, hogy örülnének nekem. Már öreg vagyok.

- Öreg? – kuncog. – Hiszen ön alig huszonegy éves.

- A mi szakmánkban az már öregnek számít – magyarázom, mire sóhajt egyet. – Ha elérem a huszonötöt, megölnek. Van, akit hamarabb.

- Ez… embertelen! – mondja a doktor. – Miért hagyják magukat? Ez a huszonegyedik század, nem a középkor!

- Maga szerint van más választásunk? – nézek rá kétségbeesetten. – Maga szerint én meg akartam halni?!

- Én… - kezdené, de rákiabálok.

- Menjen innen! – ordítok sírva. – Hagyjon békén! Semmi köze hozzám! – majd mikor rájövök mit tettem, a szám elé kapom a kezem.

Most biztos meg fog verni. Nyüszítve a félelemtõl bújok a takaró alá, amikor a kezével felém nyúl. Fájni fog, nagyon fog fájni, de megérdemlem, amiért tiszteletlen voltam egy felsõbbrendûvel. Halálra váltan reszketek, és tudom, nem menekülhetek sehová. Mint soha, most sem lesz aki segítsen nekem.