Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Masaru:

Másnap reggel hamarabb ébredek az én kedvesemnél, és azt veszem észre, hogy véletlenül mellé feküdtem az éjjel. Ujjbegyeimmel lágyan simítom végig kisimult arcát, majd nem bírom megállni, hogy csókkal hintsem szépen ívelt száját. Talán erre, vagy talán hamarabb, de felébred, és ezt kis mocorgással jelzi számomra.

- Jó reggelt Csipkerózsikám… - suttogom fülébe boldogan.

- Neked is… - válaszol édes hangján, igaz még álomittasan. Testem melegét keresve bújik még jobban ölelésembe, és hevesebben dobogó szívvel ölelem magamhoz. Minden érintésem és suttogásom õt becézi, boldog vagyok, hogy újra velem lehet, mert õ nekem a minden.

Közre fogja arcom, majd azt súgja „Szeretlek”.

A legszebb szó, amit az õ ajkaiból hallhatok ennyi minden után is. Felsóhajtok, és arra gondolok, hogy vajon mi lenne velem, ha rosszabbra fordul minden? El sem lehet képzelni.

- Ideje felkelni – sóhajtok fel, majd próbálok feltápászkodni, de Naoha kis csüngõként akaszkodik rám megint, mint mikor reggel munkába megyek.

- Haza szeretnék menni… - mondatára azonnal odakapom tekintetem. – Hozzád… - Teszi még hozzá édesen pirulva. – Vigyél haza… kérlek szépen…

Bár mondhatnám, hogy „Persze, azonnal”. Bár mondhatnám neki, hogy mindennél jobban örülnék, ha most azonnal indulhatnánk. De amíg a szakértõ orvos nem bólint rá, addig nem tehetek, és nem ígérhetek semmit.

Halk köhécselés töri meg feszültté vált idillünket, és egy idõsebb köpenyes áll az ajtóban.

Közli, hogy nem lépett fel nagyobb komplikáció, így nyugodtan indulhatunk.

- Mikor indulunk? – fordul felém azonnal, felvillanyozott arccal.

- Amint megkapod a zárójelentést, és felöltöztél… - válaszolom mosolyogva végre. –Elmegyek a papírokért. Egyedül is el tudsz készülni? – kérdem kíváncsian, majd homlokára nyomok egy puszit.

- Persze – válaszol azonnal boldogan. Hidd el, én is örülök, hogy végre hazamehetünk.

Kora délutánra meg is érkezünk végre, és egy hangulatosabb légkörben tartózkodhatok kedvesemmel. Ölben viszem fel egészen a hálószobáig, majd az ágyra fektetem féltõ óvatossággal.

Már épp mennék ki a szobából, mikor utánam szól.

- Kérlek, maradj velem, és szeress… - arca édes zavart pírban ég, de látom szemeiben a vágyat, és ez csak fokozza az én vágyakozásom is. Ez az önuralmam próbája lesz.

Visszasétálok mellé, és leguggolok.

- Kicsim, hidd el… Semmi másra sem vágyom jobban, minthogy a karjaimba tartsalak, de túl gyenge vagy még ehhez… De ne búsulj! Elviszlek álmaid nyaralására… - mosolygok rá, és óvatosan megborzolom selymes tincseit.

Keserédes hét volt ez a nyári idõszakban, hogy együtt lehettem azzal, akit szeretek, mégis nem tehettem mindig azt, amit szívem és testem diktált. A visszafogott vágyaktól teljesen elfáradtam, minden éjjel, De nem hagyhattam egyedül, mellette kellett aludnom, éreznem közelségét, még akkor is, ha nem érinthetem úgy, ahogy szeretném, és ahogy õ is szeretné.

Talán ez is az élet egyik próbája, hogy olyan dolgoknak tesz ki, mint a kísértés. És ha tényleg az is volt. Mi kiálltuk büszkén és megszenvedve. De megérte.

Végre lerendeztem, és elmehettünk nyaralni Naohámmal. Évek óta végre elõször, nem egyedül, vagy húgommal jövök el, és ettõl repes a szívem. Végre olyannal lehetek együtt idilli kettesben, akit nagyon szeretek. Már elég erõs és ép ahhoz, hogy teljes szívembõl szeressem, és megajándékozhassam egy igazán romantikus estével.

A repülõút nem ment igazán zökkenõmentesen, de mindig fogtam Naoha remegõ ujjait, és cirógatással nyugtattam, hogy nincs félnivalója. A trópusi sziget, ahová megyünk, és ahol lakni fogunk egy hétig, megéri ezt a kis tortúrát.

A tengerparti bungaló felé haladva, már kedvesemen kezd kiütni a tengeri friss levegõ hatása, és álmoskásan, szinte már karjaimban jutunk el a partig. Felcsillan a szeme, ahogy meglátja a vad fehér hullámokat, és a végtelen vizet.

- Menjünk úszni! – örvendezik, de megfogom elejtett csomagját.

- Elõbb pakoljunk le és pihenjünk egyet – válaszolok neki, majd szépen beterelem a hangulatos kis kunyhóba. Egyteres, de minden megtalálható benne. Kényelmes ágy, külön részen egy fürdõszoba, és egy pulttal elválasztott konyha. Kint egy teraszszerû rész, amin egy asztal és két szék található, egy kinti ráccsal elválasztott részen, pedig napozóágyak találhatók.
- Milyen szép… - sóhajt egyet kedvesem, mire mosolyogva én is egy nagy levegõt veszek. Leteszem a csomagokat, és mögé lépek. Átölelem karjainál, és õ így kezeimbe kapaszkodik.
- Nem is tudod, hogy milyen boldog vagyok… - duruzsolom fülébe, majd egy puszit nyomok arcára.

Elmosolyodik, majd felém sandítva ennyit válaszol.

- De tudom… olyan mit én… - kilazítja karjaim, hogy felém fordulhasson, és nyakam köré fonva vékony karjait csókért nyújtózhasson. Megragadom derekánál, majd kissé megemelve adom meg neki, amire vágyik. Örömömben pördülök vele párat, majd az ágyra huppanok, és óvatosan ültetem az ölembe kis csimpaszkodó majmócámat. Mosolyogva válok el mézédes ajkaitól, és szorosan magamhoz ölelem.

- Egy hét csak kettesben… - súgom csak magamnak, csak neki, csak a szoba ürességébe.

- Maga lesz a mennyország… - suttog vissza olyan halkan, hogy még én is alig hallom meg, pedig nagyon közel van hozzám.

A Nap folyamán megmártózunk a sós hullámzó rengetegben, birkózva és nevetve úszunk a fehér habok között, s mikor kimegyünk a partra, vacogva kapunk törülközõnk után. A kimerítõ úszás után megfürdõzünk a forró naptengerben is, és kézen fogva álmodjuk a szebbnél szebb pillanatokat.

Délután, a narancssárga naplementében a derekát fogva sétálunk végig a parton a legtávolabbig elérõ hullám vonalán, formás lábnyomokat hagyva a vizes és sima homokba, ujjaink közé beférkõzik a homok. A végtelennek látszó tengeren hosszú fodrozódó vonalban tükrözõdik a csodás nap fénye, ami ereje teljében látszik.

„A lenyugvó napnak is van ereje”

Megállok egy pillanatra, és magam elé rántom kedvesem, egy gyors csókot váltok vele, majd mosolyogva tovább andalgunk a romantikus idilli tájban.

Sirályok repkednek a kékes levegõben, hangjuk még varázslatosabbá teszik a környezetet.

Vacsorát, az én kedvesem készít, hálaképpen az útért, és én szívesen fogadom el, hisz szeretek mindent, ami hozzá kapcsolódik. Sehol egy lámpa, vagy utca és autók zaja. A terasz mellett csak néhány fáklya biztosít halovány világítást, a csillagos ég oly tisztán látszik, mint mikor a városban áramszünet borítja sötétbe a lakosságot. Egy vékony hosszú gyertya ég az asztalon, szépen megterített látvány fogad.

Meglepem egy szál rózsával kedvesem, és õ édesen pirulva teszi az asztal mellé. Szemeiben furcsa bizonytalanságot látok, ami aggasztani kezd.

- Mi a baj kedvesem? – kérdem hangomban enyhe aggodalommal.

- Mivel érdemeltem ki ezt? – kérdi szemeit lesütve, de mielõtt rákérdezhetnék, folytatja tovább – Ezt az utat, a helyet… Hogy itt és most… veled lehetek…

Elmosolyodom, majd megfogom egyik kezét, arcomhoz emelem, és puszit hintek rá.
Elpirulva, és párat pislogva néz fel rám.

- Mert az vagy, aki vagy… Az én egyetlen szerelmem… - suttogom kezének puha bõrére válaszként, és mélyen a szemébe nézek, hogy lássa, õszinte az, amit felé mutatok és nyújtok.

Érezze, hogy legalább annyira szeretem õt, mint õ engem.

A vacsora végeztével ölbe kapom Naohám, ki boldogan kuncogva ölel át.

- Olyan régóta várok már erre… - hintek csókot ajkára.

- Én is rád… - válaszol egy sóhaj kíséretében.

Óvatosan lehelyezem az ágyra, és végigsimítok köpenyén. Felé mászom, majd vállamról lesimítom sajátomat, kis kezeivel boldogan mosolyogva segít nekem. Ujjainak lágy érintése szikrákat gyújt bennem, melyek szétáradva bennem irányítják minden rezdülésemet. Olyan gyengédem érek hozzá, ahogy csak tudok, nincs számomra más csak õ van elõttem, és a külvilág megszûnik létezni. Arcára nézek, és párnán szétterült hajára téved tekintetem. Vágyakozva simítok végig egy-egy tincsén, majd arcán, õ pedig megadón dörgöli még jobban arcát tenyerembe, akár egy doromboló, hízelgõ kiscica. Lassan simítok végig törékeny testén, fokozatosan eltávolítva ruháinak részét. Arcához hajolok, és hosszú szenvedélyes csókkal jutalmazom kedvesem, cirógatom ajkait, és nyelvét táncra hívom.

Mezítelen testtel simulunk össze, lábunk és karjaink összefonódnak, és már azt sem lehetni, hogy hol kezdõdik egyikünk, és hol végzõdik a másik. Ujjainkat összefûzöm, izzadttá vált testtel simulok hozzá egyre jobban, és a tenger lágy ritmusára egyesülök vele, olyan gyönyörfelhõbe burkolózva, amit még a világ sem látott. A mennyek kapujába érve szorosan ölelem magamhoz törékeny testét, és nem eresztem.

Fáradtan sóhajtozva bújok hozzá, és kölcsönösen ölel õ is át, mellkasomra téve fejét.

- Szeretlek… - suttogom még kicsit kábán, mégis határozottan, erõteljesen és õszintén.

- Én is téged, mindennél jobban – felel egy kisebb sóhajjal, ujjai bõrömön járnak kecses táncot, és lágy cirógatására elragad magával az álom. Haját simítom addig, míg bírja kezem, majd erõmet vesztve hunyom le szemeim, és hagyom, hogy elnyeljen az álmot hozó sötét.

AZ éjszaka közepén arra ébredek, hogy karom üres, a szeretett személy nincs mellettem. Aggódva tekintek körbe, majd kinézek az ajtón.

Felkapok valamit magamra, majd lassú nesztelen léptekkel osonok ki a bungalóból. Kedvesem kint ül a parton, a teliholddal ékeskedõ és csillagokkal ragyogó eget csodálja. A sós-vizes szellõ lágyan lebbenti meg tincseit, a szél játszik hajával. Olyan szép, olyan gyönyörû ez a látvány, nincs szívem megtörni a csodát, de ha nem lehetek mellette, felemészt a sóvárság. Halkan kerülök mögé, hogy átkarolhassam, és magamhoz ölelhessem, majd a hangulat hevében és fellángolva kérdezem.

- Felkérhetlek egy táncra?

Felém fordul, arca felragyog, és szebb mindennél, szebb a csillagos égnél is.

- Igen… - válaszol boldogan, és lágyan nyakam köré fonva karjait, és a tenger vizét ringató szellõ dallamára lágyan lejtjük lassú táncunkat a szabad ég alatt, szerelmes nyomokat taposva a puha homokba.

Nem szól semmit, csak haloványan érzem, ahogy alattam megremeg. Ujjaink még mindig összefûzve pihen a párnán, de egyszer csak összeszorítja õket, majd sóhajt.

- Kérlek, ne hagyd abba – szinte leheli a szavakat, majd pici mozdulatokkal fészkelõdik alattam. Hátának vonalán gyengéden simítom végig tenyerem, lágyan érintem puha bõrének selymességét, és visszafogva magam folytatom a lassú mozgást. Olyan nehéz, annyira vágyom rá, hogy vadabbul tegyem csakis magamévá, de vadállatként tomboló vágyamat rácsok mögé zárom, s csak fejemben hallom zúgását. Halk elhaló sikolyokkal és alig érthetõ szavakkal jut csak el tudatomig, hogy végre megtört a jég, s a kezdetleges fájdalma kezd tova szállni, a gyönyör csábító felhõje õt is eléri, és én felbátorodva mozgok intenzívebben. Kis teste olyan erõsen szorít körül, hogy érzem... Már nem kell sok a beteljesüléshez, így õ vágyának bizonyítékát ujjaim közé veszem, és finom kényeztetésbe kezdek, másik karommal derekánál tartom magamhoz. Mindkettõnk testét az éjszakai fényben csillanó verejték borítja akár egy síkos réteg, forró testünkrõl szinte elpárolog ez a nedv, olyan hévvel ûzzük a kéjt. A gyönyör kapujában dörömbölve nevét nyögöm szaggatottan, mélyen mégis halkan, majd a tomboló orgazmus önt el minket szinte egyszerre, érzem, ahogy szívünk egyszerre dobban, egy csodás szimfóniát játszva, és örök köteléket képezve ezzel köztünk. Kis teste megfeszül alattam, ahogy átadja magát az érzésnek, majd összerogyva az ágyra élvezzük a nyugtató hullámzó hab cirógatását, melyet a gyönyör utáni képzelet képez minden egyes idegszálunkba, ezzel is hûtve az izzó, gyarló testet, ami az imént kapta meg azt, amire vágyott. Észbe kapva gördülök mellé, és magamhoz húzva takarom be testünket, féltve õt a megfázástól.

Háttal nekem kucorodik karjaimba, testem melegét keresve.

Puszikkal hintem, ahol érem, ez számomra a legnagyobb boldogság, ami történt, hogy végre megadatott nekem az, amire olyan rég óta vágyom már. Kezemmel cirógatom fedetlen bõrét, még most is az, az érzés kavarog benne, hogy érintenem kell.

- Szeretlek kincsem… - suttogom fülébe, majd lassan, de érzem, hogy elnyel a fárasztó sötétség.

~*~
Szeretem a nyarat... Jó az idõ, szikrázik a nap, és persze nyári szabadságot is kapok majd Augusztus felé. És persze mikor munkába megyek autóval, a zsúfolt játszótereket látva elmosolyodom, bár ez egyszerre boldog és keserédes mosoly. Nyári szünet van a gyerekeknek, így a fõiskolán Naohámnak is. Sok idõ telt el az óta a csodás elsõ éjszaka óta, mikor meglett a táncvizsgája. Az anyja sikeresen felépült, már otthon van, de sajnos egyedül, mivel az én kedvesem hozzám költözött, minden napot együtt töltünk, amit csak lehet, és nekem nem is kell más a boldogsághoz.

Ne mindig mosolygó Naohám biztosított arról, hogy anyja már nem lesz sokáig egyedül, és meséin mindig boldogan mosolygok.

Mivel nyár van így a húgocskámnak sincs iskola. Rég láttam, legutoljára karácsonykor. Egy nap a munkahelyemen felhívtam, hogy látogasson el hozzánk, ismerje meg az én szerelmem. Ha minden igaz, ma érkezik. A délután folyamán meg is érkezik, pont, amikor a kórházból kilépve autómhoz mennék, és indulnék, messzirõl hallok egy kacajjal keretezett magas hangot, majd a szólításom irányába fordulva pillantok meg egy csillogó zöld szempárt, szép arcán boldog mosoly.

- Akemi! – szólok vissza mosolyogva, majd ahogy felém ugrik azonnal elkapom, és magamhoz ölelem rég látott húgomat, arcára egy nagy puszit nyomok.
Felnyitom szemem, és találkozom egy összetört kék szempárral, ami gyorsan el is illan látóterembõl.

Jajj ne. Azonnal futásnak eredek, utol kell érnem! Talán félreértette az élõzõ jelenetet? Biztos, hisz másképp nem futott volna el így sírva.

Nevét kiáltozom, mikor látom merre is fut, de mintha meg sem hallaná, úgy lohol szívszakadva, egyenesen a vesztébe.

- Vigyázz! – de a kiáltás már semmit sem ér, az autó nem tud idõben fékezni.
Lassított felvételként jut el tudatomba az egész, megáll bennem az ütõ, megfulladok a sanyarú felismeréstõl, s a gondolattól, hogy ez sajnos nem álom, túl nagy a fájdalom, hogy álom legyen az egész. Nem állok meg, nincs erõm fékezni, csak mikor mellé érek. Levegõt kapkodva próbálom beazonosítani sérüléseinek fontosságát, olyan mélyen lihegem ki és be a levegõt, hogy beszélni is alig bírok, a sokkhatás, pedig elveszi maradék józan eszem, óvatosan próbálom ölelni és felé hajolni.

- Nahona… Naoha beszélj hozzám… Szeretlek te butus... – hintek csókot ajkára, de lehunyja szép szemeit. Ne.. NE! Nem veszíthetem el! Nem hagyhat itt! Az egyetlen, akit így szeretek… Nem is tudnék mást szeretni.

- Ne hagyj itt... – suttogom, bár nem hallja, csöpp teste nem remeg a hangomra, szemei nem ragyognak rám, mint mikor szólítom. Annyira fáj, és mindez az én hibám. Nem sírhatok, mégis jön a könny, látatlanban letörlöm, és felfigyelek, most nem hagyhatom el magam, még nincs minden veszve.

A messziben hallani, hogy egy mentõ már szirénázik, szerencsére valaki még idõ elõtt kapcsolt és kihívta õket, valamint a mentõállomás is a közelben van, így gyorsan kiértek. Felnyalábolják kedvesem, a mentõsöket biztosítottam afelõl, hogy nem lett elmozdítva, nehogy súlyosbítsunk a helyzeten, így viszonylag gond nélkül be tudták vinni.

Már két napja fekszik itt ebben a sivár magán szobában, arca sima, és még az a pár kötés sem csúfítja el. Õ így is gyönyörû. Állítólag nincs komolyabb baja pár belsõ sérülésnél, és csoda hogy csak pár bordatöréssel megúszta az egészet. De én akkor is aggódom. Az ágy melletti két asztalkát virágok hada borítja, hogy legalább ez feldobja a látványt és illatot. Két napja itt ülök ágya mellet, hol az ágyra, hol a falnak támaszkodva, és figyelem minden rezdülését, várom, hogy mikor nyitja ki szép szemeit, amit mindig olyan boldogan csillantak rám. Látni akarom újra. Húgom majdnem két hétre jött, de sajnos nálunk kellett hagynom, õ nem maradhat itt velem, de úgy röstellem az egészet.

Még ha leszáll az este, én akkor is itt vagyok, kezét fogom, hüvelykujjammal kézfejét simogatom, és nekidõlök a hûs fehér falnak, egyre laposakat pislogva nézem arcát, majd a kimerültség hatása rám is kiüt az elmúlt két nap után.

Lágy hangra, halk neszre ébredek... Utolsó emlékemben megmaradt puha kéz nincs az ujjaim között, és hiányt érzek. Felnyitom szemem, és hamar el is fog az ámulat, amikor a mosolygó Naoha néz rám, szemei csordultig vidámsággal, úgy ahogy szeretem.

- Naoha... – suttogom magam elé, káprázó szemekkel, majd közel hajolok hozzá, és egy csókkal üdvözlöm drágámat. Átölelem, vigyázva sérüléseire. Hirtelen ötlettõl vezérelve fordulok oldalra, és meglátom mosolygó húgomat.

- Ohayou Masaru-nii-sama – köszönt Akemi, amit hamar viszonzok is – Megnyugodhatsz... – közli kedvesen. Tudom... Hogy végre láthatom õt, minden más, mindent nyugodnak érzek. Itt van, rám néz és mosolyog, és nekem ez a minden. Nem kell más a boldogsághoz, csak hogy õt mosolyogni lássam.

- Mindent megbeszéltünk... – szól mellõlem a lágy és imádni való hang, igaz kicsit rekedtesen, de nem érdekel, én így is szeretem.

- Akemi... Magunkra hagynál, most kérlek? – kérem mosolyogva, õ pedig kedvesen biccentve megy ki a szobából. Visszafordulok kedvesemhez. – Olyan meggondolatlan vagy. – Dorgálom meg, bár õ is érzi az aggódásba bújtatott szeretetet. Arcára simítom tenyerem, és úgy adok neki egy újabb csókot, látom szemeiben a megbánást. Ennyi bõven elég lesz. - Szeretlek... – Suttogom ajkaira, majd egy újabb csókot lehelek rá. Kezem az övét kutatja, s mikor megtalálom, ujjainkat összefûzöm, és úgy fogom biztosan. - Nagyon féltettelek, ugye tudod? – Kérdem halkan, még mindig rovó hangon, és egy biccentéssel válaszol. – Többet ne hozd rám a frászt...

Magamhoz ölelem, majd megnyugodva hajtom fejem vállára álmosan, egy megkönnyebbült könny gördül ki szemem sarkából, soha nem sírtam még más elõtt, mindig próbáltam elrejteni. Ujjait hajamba bújtatja, és úgy kezd a tincsekkel játszani, akár egy élveteg gyerek, de nem zavar, sõt szeretem, ha babrál a hajammal, bár ez ebben a helyzetben szörnyen bódító is, pilláimat megint kerülgetik az álom pillangói, de próbálok ébren maradni, nem akarok rá nehezedni, most hogy visszakaptam, sokáig akarok vele lenni, többet, mint lehet.

Nincs baja... Jól van... Itt van velem... Többet nem eresztelek...

- Én is Sze - ret - lek – közli puszikkal szaggatottan. Olyan édes, akár a méz, talán nincs is hozzá fogható kifejezés. Lekászálódik rólam. Hová megy? Rám mosolyog, majd leveszi cipõnket. Bekapcsolja a Hi-fit, egy lágy dallam szólal meg, majd kezem megfogva gyengéden rángat fel magához. Lágy táncra hív a dallamok csengésében, megadón ölelem át, hogy lassan ringatózzak vele. Ez egész kellemes. Lassan simogatom le róla néhány ruháját, és õ is így tesz. Naoha...

- Ugye, hogy nem is olyan nehéz táncolni? - néz fel rám szép kék szemeivel. A vágy ismét olyan szinten önt el, hogy alig bírom visszafogni magam. Nyakához hajolok, úgy szorítom magamhoz.

- Csak egy kicsit... – susogom, és szorítok ölelésemen. Vajon... Vajon ma...

- Igen... – suttogja halkan, és ismét szemébe nézek – Tiéd leszek ma este és mindörökké... – Szemeiben csillog az õszinteség és a szeretet.

Egy megkönnyebbült sóhajtás után becézem mindennek az én kedvesem, majd gyorsan fel is nyalábolom, és felviszem a hálószobámba, óvatosan helyezem le a nagy ágy közepére.

Gyengéden simogatom le ruháit, puszival hintve minden egyes felbukkanó új bõrfelületet. Olyan finom a bõre mindenhol, nem bírok betelni vele. Egyszer megrándul, egy szenvtelenebb érintésemre, és meginogni látszik magabiztossága.

- Biztos vagy benne? - kérdem halkan, felé hajolva, mélyen nézek szép szemeibe, amikben az éjszakai fény olyan szépen törik meg, mintha csodát látnék. Kicsit biccent, és ez határozott igent jelent számomra, látom arcán és a tekintetében, hogy õszintén és igazán akarja õ is. Heves csókkal csábítom el, lágy keringõre hívom nyelvét, ez az egyetlen tánc, amiben jó vagyok és lehetek, semmi másban. Bele-belenyögdécsel a csókba, mikor simogató kezem, egy-egy gyengédebb pontjára téved, de nem szakítom el tõle az ajkam, ízlelni akarom. Lassan saját ruháimat is kezdem levetni, és õ csillogó szemekkel figyeli minden mozdulatomat, néha megejt egy apró sóhajt, és ez csak mosolyt csal az arcomra. Mikor fedetlen testünk simul össze, nagyon halkan mordulok fel a csodálatos érzéstõl. Hogy én mióta várom már ezt... Mrrr...

Egy lágy csókot hintek ajkára, majd arcára, nyakára, vállára, és kényeztetni kezdem az érzékeny bõrfelületet. Vékony sóhajait hallom, mézként folyik fülembe az édes hang.

- Ma... Masaru – nyögdécseli halkan, ahogy egyre lejjebb haladok felsõtestén, kis kezei hol a lepedõbe markolnak, hol az arcomat simítják, hol pedig a hajamba túrnak. Kellemesen cirógatnak ujjai, minden érintése olyan aprólékos és lágy, elképesztõ.

Elõbújik belõlem a kisördög, mosolyogva figyelem reakcióit, minden rezdülését figyelemmel kísérem, és élvezem, ahogy ajkaim puha érintésére megfeszül teste. Annyira kívánom.

Abbahagyom hasa finom nyalogatását, és vissza hajolok arcához, õ pedig úgy fújja ki a levegõt, mintha eddig végig bent tartotta volna. Lágyan csókolom meg ismét átölelve, majd elszakadva édes ajkaitól piszézek párat orrával, és szemeibe nézek. Vágytól ködös kék tekintetek, mely szebb mindennél.

Oldalát simítom végig, óvatosan simogatom fenekét, és enyhén markolok bele. Halkan sikkant fel, de egy újabb puszit hintek ajkaira.

- Nyugalom... csak lazíts... – susogom ajkaira, egy újabb csókot lehelve. Biccentéssel jelzi, hogy megértette, majd felszakad belõle egy halk sóhaj, és érzem ahogy kis teste ernyedi kezd karjaim közt, igyekszik igazán ellazulni. Óvatosan benyálazom ujjam, és visszatérek fenekéhez, próbálok kíméletesen gyengéden és óvatosan kényeztetni, felkészíteni. Mikor látom, hogy kicsit feszült még, heves csókra hívogatom, erre sikerül teljesen ellazulnia, így bátrabban mélyülhetek el benne. Belenyög a csókba, de nem szakítom meg. Mikor úgy érzem eléggé felkészült, két kezemmel megtámaszkodom mellette, és elhajolok tõle.

- Fordulj meg – kérem halkan, megszeppent arccal, de eleget tesz halk kérésemnek. Hátához simulok, és végigsimítom karját is, ujjunkat összefûzöm, és úgy teszem a puha párnára.

- Masaru – sikkantja halkan, amint megérzi merevedésem fenekénél, de puszikat hintek arcára.

- Nyugodj meg kicsim... Csak lazulj el... – susogom halkan, folyamatosan puszikat hintve arcára.

Hátra fordul felém, én pedig egy csókkal ajándékozom, és úgy próbálok óvatosan hatolni belé.

- Ahh... Naoha... – dörmögöm vállára hajolva, majd megtorpanok, ahogy nyöszörgését hallom.

Újra puszikkal, csókokkal nyugtatom kedvesem.

- Kicsim... Lazulj el... – kérem halkan, próbálom nyugtatni, cirógatom, lassan ahol érem, puszilom arcát és vállát. Én kis Naohám...

Reggel óvatosan próbálok kiosonni alvó kedvesem mellõl, de úgy látszik nem jártam sikerrel, mert rám akaszkodva igyekszik visszahúzni az ágyba. Ne fájdítsd a szívem drága.

- Kérlek, ne menj el! – könyörög, de sajnos mennem kell.

- Naoha, édesem, dolgoznom kell. De ígérem, hazajövök, amint lehet. Addig pihengess, a garázsból felhozok két mankót, azzal könnyebben tudsz közlekedni – mondatom végén csókot hintek ajkaira, majd kis karjait lefejtve magamról fektetem vissza gyengéden.

- Rendben – nyöszörgi még álomittasan, majd vissza is bújik. Olyan gyorsan alszik vissza, hogy követni sem tudom. De legalább így tudok neki kedveskedni pár aprósággal. Egy gyors reggeli, és pár kis cetli, apró mondta, s fegyelmezés, hogy ne erõltesse meg magát, remélhetõleg ennyi elég lesz.

Mikor felviszem a reggelijét, egy utolsó puszit hintek homlokáram, és megsimogatom szép haját, mire õ csak mocorog kicsit, majd nyámmogva alszik tovább. Legszívesebben itt dédelgetném egész nap, de sajnos a betegek várnak.

Este, mikor végre végzek, boldogan, mégis fáradtan érek haza, abban a reményben, hogy az én Kis Naohamnak semmi baja.

Belépek, és különös látvány fogad. Kellemes illat terjeng, és egy angyal fekszik a kanapémon. Odasétálok mellé, és egy csókkal ébresztem fel az én Csipkerózsikámat. Szinte automatikusan fonódnak nyakam köré karjai, hogy közelebb húzhasson magához, miközben finoman csókolom.

- Szia – köszön édesen suttogva.

- Jó reggelt te kis álomszuszék – adok újabb csókot ajkaira. – Kicsim… Arról volt szó, hogy pihensz… - simítom meg arcát, egy rovó pillantás kíséretében.

- Én… pihentem eleget…

- Akkor a konyhamanók fõzték azt a sok finomságot? – kérdeztem mosolyogva, majd megcsiklandozom csíntalansága miatt. Csak akkor hagyom abba, mikor megígértetem vele, hogy legközelebb szót fogad. Felnyalábolom, hogy az étkezõbe vigyem, és hozzáfogunk a mennyei illatú vacsorához.

Nem csak az illata de az íze is csodálatos, nagyon jól fõz.

- Kérdezhetek valamit? – töri meg a csendet.

- Négy hát múlva lesz a táncvizsgám, egy ünnepség keretében belül, és szeretném, ha te ott lennél, mint a… mint a… kedvesem… Nekem nagyon sokat jelentene.

Kérdése hirtelen jött, de lepettség helyett boldogságot érzek.

- Persze… Szívesen elmegyek… - felelem, mosolyogva, és derült arcát látva, valami kellemes járja át szívemet. Nagyon szeretem így látni, és engem az tesz boldoggá, ha õt annak láthatom. – Isteni vacsora volt, köszönöm kis konyhamanóm. – Mondom neki az étkezés végeztével, majd álla alá nyúlva hintek puszit csókolnivaló ajkaira, mire pirulva süti le szemeit.

- Köszönöm – rebegi halkan, majd én felkapom a tányérokat, és a mosogatóba teszem Holnap, szabadnapos vagyok, így lesz idõm elmosogatni. Ölbe kapom óvatosan a fiúcskát, és puszikat hintve homlokára, orrára, és ahol érem, vonulok fel vele a hálószobába.

- A mankók? – kérdezi, lenézve a nappaliba, de én csak haladok tovább.

- Holnap nem lesz rá szükséged… - mosolygok rá mindentudóan -, és amúgy is… Majd visszakapod, ha jó fiú leszel. – Mondom tettetett dorgálással, de mosolyom levakarhatatlan, így könnyû lebukni. Édesen felkacag, és ez zene füleimnek. Szeretem, ha nevet, ha vidám, ha boldog, és az érzést csak fokozza, ha én vagyok örömének oka.

Folyamatos cirógatással várom meg, míg elalszik, majd hagyom, hogy az én szemeimre is álom telepedjen.

Hamar eltelik az egy hónap, azaz 4 hét, és eljön Naoha táncvizsgájának ideje. Minden nap, ha dolgoznom kell, kis kártyákkal, hol virággal, hol pedig egy konyhában ülõ csöpp manóval lepem meg a vicc kedvéért.

A vizsga elõtt próbálja leplezni apró aggodalmát, miszerint nem volt ideje eléggé, de folyamatosan nyugtatgatom, hogy minden rendben lesz. Mielõtt õ következne, helyet foglalok a közönségben, és õt várom. Kellemes mégis pörgõs zene csendül fel, s akkor megjelenik Õ, díszes táncruhában. Szám majdnem tátva marad, ahogy kecsesen libben minden mozzanata után ruhája. Megszûnik a külvilág, csak õt látom egy fénysugárban úszva, mintha csak nekem táncolna. Gyönyörû látvány, talán nem is földi tüneményként tárul elém fellépése, és megmozdít bennem valamit. A végén természetesen vastaps a jutalma a csekély tömegtõl, amit én kezdeményezek.

Azonnal ki is verekedem magam a tömegbõl, mikor látom, hogy õ is távozik az öltözõ felé. Az üres folyosón el is kapom, és magam felé fordítom.

- Nagyon ügyes voltál, büszke vagyok rád – hintek puszit homlokára.

- Köszönöm. – Ölel át, de én sóvár vággyal, hevesen csókkal nyomom óvatosan a falhoz… Haloványan belenyög a csókba, majd elhajolok tõle, hogy õ is levegõhöz jusson. Mosolyogva döntöm homlokom az övének, õ pedig karcsú ujjaival a hajamba túr.

- Masaru… az ünnepség – hívja fel halkan szuszogva a figyelmem. Mire lassan elengedem.

- Rendben… Menj, öltözz át… - Simogatom meg vállát, és az öltözõbe terelem, megvárom.

Nem tudom, hogy hogyan fogom estig kibírni.

Elegánsan felöltözve lép ki. A vizsgának vége is van, így rögtön az ünnepségre érünk be, az ajtóban állva megfogom kezét, ujjainkat összefûzöm, õ pedig megszeppenve pillant rám.

- A Kedvesed vagyok – mosolygok rá, és lehajolok, egy apró csókra. – A Drágám vagy… - Még egy pici csók, majd ó pirulva, és még mindig mosolyogva vonulunk a tömegbe.

Gratulációk sorozata fogadja, ami nem meglepõ, s mikor közlik vele, hogy átment a vizsgán együtt örülve ölelem át. Szemei csillognak, arca ragyog, és csak ez az, ami nekem számít. Bemutat barátainak, akik ámulva hallgatják munkámról a meséket. Annyira nem szeretek „úgymond” középpontban lenni, ami csak részben igaz de a kedvéért elviselem. Ez az õ napja!

Mikor az ünnepélynek is majdnem vége hazaindulunk. A kocsiban ülve bókolok neki, bekapcsolva a rádiót, és õ vidáman dobol a lábával.

Ahogy hazaérünk, õ még mindig szórakozottan táncol apró lépésekkel.

- Táncolj velem! – ragadja meg kezem, már a nappaliban, és alig tudok neki ellenállni.

- Naoha… kicsim… én nem tudok táncolni – szólok kedvesen, de azért próbálom tartani a lépést.

- Dehogynem! – feleli vidáman, de épphogy kiejti a mondatot, egyensúlyt vesztve huppanunk mind a ketten a kanapéra, elõször én, õ pedig rám.

- Bocsánat – suttogja édesen pirulva, de én csak mosolyogva simítom ki arcába hulló tincseit, pille súlya alatt.

- Semmi baj – válaszolom halkan, és tekintetem ajkaira terelõdik. A beállt csend csak fokozza a feszültséget, ami közöttünk alakult ki, de egy forró csókkal töröm meg, még jobban magamhoz húzva kedvesemet.

Olyan hévvel csókolom, hogy alig tudok gátat szabni vágyaimnak, ami csak fokozódik, ha érinthetem.

Ahogy rám nehezedik, valószínû, hogy már õ is érzi.

- Kicsim… - lihegem, elszakadva egy pillanatra ajkaitól, hátát és oldalát simogatom, óvatosam fenekére téved a kezem majd vissza. Már régóta érzem, én már nem tudom magam fékezni, már testem és lelkem is arra vágyik, hogy teljesen az enyém legyen. – Annyira Szeretlek… - Dörmögöm ajkaiba alig pár milliméterre tõle, közvetlenül nézek kék szemeibe, mely homályosan csillan rám. Olyan gyönyörû, és olyan édes. És annyira vágyom rá, teljes lényemmel kívánom, de addig nem tehetek semmit, míg õ nem akarja.

Túlságosan szeretem ahhoz, hogy összetörjem.

Közelebb hajol, és szorosan ölel magához.

- Miért hagytad abba? - kérdezi arcát a nyakamba fúrva. – Nem vagyok elég jó? – Dörgölõzik hozzám. Még ilyen képtelenséget. Ujjaimmal állacskáját közre fogom, majd magam felé fordítom. Végigsimítom nóziját, és csókolni való ajkait, minden érintésemet egy apró puszival ajándékot.

- Kicsim... – szólítom meg halkan. – Több vagy, mint jó... Tökéletes... Csak még túl korai lenne... – Magyarázom kedvesen. – És amúgy is sérült vagy... Ne gondolj butaságokra. – Csókot hintek homlokára, és visszatéve a puha ágyba takarom be, és hagyom magára, mielõtt olyat teszek, amit magam is megbánnék. Olyan szép fiú, és kedves, nem akarok virágot tiporni, csak azért, mert már nagyon vágyom rá. Nem érdemli meg, hogy így bánjak vele.

Bevánszorgok az ágyamba, de az ajtót most nem zárom be teljesen, így egy akadállyal kevesebb lesz, ha megint ugranom kéne.

Épp hogy befekszem, és betakarózom, az álomvilág húz is magával.

Arra ébredek, hogy lágy ujjbegyek csiklandozzák mellkasomnak puha bõrfelületét. Ép hogy kinyitom a szemem, és az én édesemmel találom magam szemben. Hogy került ide? Mióta lehet itt? Miért jött?

Fogva tartom tekintetemmel szép szemeit, és nem eresztem. A kinti világ fénye lágyan világítja meg arcának szép körvonalát.

- Naoha... Kincsem... – lehelem lassan kábán közelségétõl, testem remegését erõvel fojtom vissza. – Ugye tudod, hogy a tûzzel játszol... – Kérdem halkan, hevesen dobogó szívvel. Ha így folytatja, nem fogok tudni ellenállni neki.

- Igen – válaszolja susogva, majd õ kezdeményez kissé félénken egy lágy csókot.

Ekkor bennem, mintha egy apró szál, egy vékonyka cérna szakadt volna el, s már hagyja szabadon szétáradni testemben a sóvár vágyat, úgy ragadom magamhoz, szorítom szinte testemhez, magamba olvasztom, és úgy viszonzom éhesen félénk csókját. Birtokomba veszem ajkait, és táncra hívom édes nyelvét, fellelem szájának minden kis zugát, feltérképezem, mintha még soha nem jártam volna itt, mintha a csak most csókolhatnám utoljára. Belenyöszörög a csókba, így nagy erõvel, de valamelyest mégis sikerül visszafognom magam, hogy ne ijesszem el. Éhes csókom csillapodni kezd, majd letérek apró puszikkal nyakának szép ívére, hogy ott is megízlelhessem finom bõrét. Olyan akár a méz, édes, és nem lehet betelni vele. Kis karjai nyakam köré fonódnak, érzem, ahogy ujjacskái hajamba túrnak, ezzel masszírozva enyhén fejbõrömet. Sóhajai áttörik a körém gyûlt lila ködöt, de ez csak még jobban ösztönöz arra, amire vágyom. Kezeim testét barangolják be, simogatásokkal érem el, hogy egyre több bõrfelület kerülhessen ajkaim alá. Kigombolom, de szinte már tépem róla a pizsama felsõt, és úgy húzom le róla, lesimogatom karjairól. Kissé feljebb hajolva gyönyörködöm benne, karcsú és formás alakjában, kipirult arcában, ködös szemeiben. Angyali teremtés, nem is hiszem el, hogy a karjaim között pihen. Apró csókokkal hintem felsõtestét, mire mocorogni kezd, és mikor egyik lábát kissé felhúzná, fájón szisszen fel, mert bokája még mindig sajog.

Ez valamelyest kijózanítólag hat rám, mert abbahagyom minden tevékenységem, és felhajolok hozzá. Már megint majdnem túlléptem a határt, majdnem összetörtem.

Túlságosan szeretem ahhoz, hogy most ilyet tegyek vele, amire még nincs igazán kész.

Visszamászok, arcához hajolok, és mélyen nézek a szemébe.

- Masaru – susogja kábán, és óvatosan nyelek egyet, ahogy hangját hallom. Ki kell bírnom.

- Kicsim... – hintek puszit ajkaira, majd haját kezdem simogatni. – Nem akarok ártani neked... – Mellé fekszem, de a simogatást nem hagyom abba. Felhúzom a takarót, hogy nyakig befedjen minket, óvatosan magamhoz ölelem, figyelve lábára. Karjaimmal erõsen kulcsolom, nem eresztem el magam mellõl, ujjaimmal ott cirógatom, ahol érem. Megvárom, míg õ is teljesen lenyugszik, boldogan észlelem, hogy ölelésembe kuporodik kényelmesen, majd egy puszit hintek illatos hajába. – Jó éjszakát angyalom... – Suttogom utoljára, majd lassan újból magával ránt a jótékony sötétség, az álmok ura.

Elhajolva tõlem süti le pirulva szemeit. Olyan édes, hogy mindjárt megzabálom. De arra „sajnos” még várnom kell.

- Sajnálom… - szabadkozik elhalóan, és elfordítja a buksiját.

Jaj te butus… ujjaimmal közrefogom állát, hogy visszahozzam a szemkontaktust.

- Ne sajnáld kicsi Naohám… Édes vagy akár a méz… - halmozom el, hisz õ csak ezt érdemli.

Újra és újra látni akarom, ezért érdeklõdöm egy holnapi találkozó után, amire mosolyogva felel igent. Megölel, és elbúcsúzik. Arcomat levakarhatatlan mosoly ékesíti, mert a tudat, hogy ez a drága angyal holnap is ragyogóvá teszi napomat, boldoggá tesz.

Az elkövetkezõ hetekben majd’ minden nap találkozunk. Nálam vacsorázunk, ilyenkor fitogtatja fõzõtudományát, ami nem zavar mindaddig, míg túl soknak nem tartom, ilyenkor étterembe megyünk. Szeretek vele lenni, csodálatos teremtés.

Érzem a reményt, hogy viszonozza kedvességem, és talán szeretetem is, tudná… de még bizonytalan vagyok. Hiába érzem sokszor csodás ajkait, akkor sem akarom elijeszteni. Majd szépen lassan építem fel a kártyavárat. Kibírom… azt hiszem…

Egyik nap, mikor épp végzek a délelõtti felügyelettel, és írnám alá a papírokat, egy toporzékoló fiút hoznak be. Gyorsan alá is írom, majd jobban szemügyre veszem… Hiszen ez Naoha…

Hordágyra teszik, majd tolnák be a liftbe…

Nyugtatóval csillapítanák kapálózását, de ez úgy látszik csak olaj a tûzre, mert a tû látványától még nagyobb pánikrohamot kap.

Hát vakok ezek? Szerintem rosszabbak, mert még az is látja a tényeket. Torka szakadtából tiltakozik, így odasietek, hogy segítsek.

- Nyugodj meg kicsim. Csak jót akarnak neked… - próbálom nyugtatni, és szerencsére csitulni látszik.

- Idefigyeljenek! – fordulok a mentõsökhöz. – Hagyják, hogy én vizsgáljam meg, és nem teszek említést a figyelmetlenségükrõl. - Némán beleegyeznek, nincs más választásuk, hisz a munkájukba kerülhet, ha kiderül a ballépés, miszerint nem figyeltek a beteg adataira. Felnyalábolom a reszketõ drágát, és így beviszem az egyik vizsgálóba.

Finoman teszem az ágyra, majd kezembe veszek egy injekciós tût, amibe fájdalomcsillapító van. Mivel egyik lábán fel van tûrve a nadrág, és bokája bedagadt. Biztos ez a gond.

Mivel látom, a reakcióját a tûre, így el kell terelnem a figyelmét, amit egy csókkal oldok meg. Puhán tapadok ajkaira, karjait rögtön nyakam köré fonja, és én kihasználom az alkalmat, adom be a szert. Mikor tövig ürítem a kis tartályt, elhajolok tõle.

- Na, kész is vagyunk. Ugye nem is fájt annyira? – kérdezem mosolyogva, miközben megcirógatom szép arcát.

- Nem… Sajnálom… - hajol mellkasomra bûnbánóan.

- Ugyan, ez mindenkivel elõfordulhat – nyugtatom meg, haját cirógatva. – Te meg nem szereted a lifteket és a tûket sem, nem csoda, ha kiborulsz tõlük, de most el kell, hogy vigyelek a röntgenbe. Meg kell tudnunk mi történt a lábaddal.

Finoman ölbe veszem, és elviszem, hogy megnézzék.

Késõbb kiderül, hogy egy „egyszerû” ficamról van szó, de mire sorra kerülünk, már kezd sötétedni, ezért is akarják benn tartani. Mikor vinném oda, ahova mondták neki, a lépcsõ felé menet, de tele van. Akkor most jöjjön a mélyvíz…

Beszállunk a liftbe, és szorítással, puszikkal nyugtatom, eddig szerencsére nincs gond, majd mellkasomba fúrva arcocskáját kezd súgni valamit.

- Nem akarok itt maradni. Kérlek, vigyél el innen! - néz rám ártatlan szemekkel.

- Naoha, kicsim… - hintek puszit homlokára. – Oka van, hogy bent szeretnének tartani… - Válaszolom sajnálkozó tekintettel. Valahogy el kell terelnem gondolataim arról, hogy megint nálam fog aludni…

- Kérlek… - mondja újra, megszorítva ingem, és szeme sarkaiban a könnyek egyre csak duzzadnak… Ki tud ennek ellenállni?

- Rendben… - válaszolok egy megadó sóhajjal, és egy puszit hintek homlokára. Ahogy látom megkönnyebbült arcát felragyogni, úgy érzem máris megérte. Megnyomom a lift gombját, hogy a földszint felé vigyen, de sajnos elõtte megáll az elsõn is, ahol már várnák az én kis Naohámat...

Vigyorogva intek ki nekik a bezáródó liftajtó résén, majd az édes fiúcska felé fordultam, kinek arcán egy mosoly terült el a látottaktól. Sokkal jobban áll neki, mint a sírás, és szerencsére könnyei már felszáradtak. Halkan nevetünk együtt, majd könnyedén sétálunk ki a kórházból.

Óvatosan beteszem a kocsiba, és áthajolva felette kötöm be a biztonsági övet. Megkerülöm a kocsit, és beülök mellé, lassan el is indulunk. Elég szótlan, talán zavarban van még a miatt, hogy így láttam. Kissé hisztérikusan. Pedig nyugodtnak kéne lennie. Orvosként számomra ez könnyen megérthetõ. Talán én vagyok az, aki a legjobban el tudja fogadni tõle.

- Ne aggódj a fóbiáid miatt... – sandítok rá néha, de közben az utat is figyelem. – Mindenkinek van valami olyan dolga, amitõl fél... – Lesüti szemeit, majd megint rám néz.

- Neked is van? – kérdi kíváncsian, majd alaposan végiggondolom.

- Igen... – válaszolok kedvesen, de most már csak az utat figyelem.

- És mi az? – kérdezõsködik tovább, én pedig lassítok, majd megállok az út szélén, nem akarom, hogy baj legyen. Lassan felé hajolok, addig, amíg a biztonsági öv engedi. Ujjaimmal közre fogom állát.

- Az, hogy elveszítelek... – susogom ajkaira, majd finoman meg is cirógatom enyéimmel. A puha cirógatás egy kis csókká válik, majd egy mosollyal hajolok el tõle, hogy gyönyörködhessek kipirult arcában. A kulcshoz nyúlok, és újra beindítom az autót, egy széles mosolyt villantva rá fordulok megint, az út felé fordulok, és megyünk tovább...

Ölembe véve viszem be a házba, az ajtó kinyitása nehézkesen megy, de én megoldom. Bent lefektetem a kanapéra, és óvatosan engedem el. Odateszek egy teát, majd egy kisebb törülközõt bevizezek, és azt tekerem a lába köré.

- Remélem, eléggé lelohasztja majd – mosolygok rá, szinte már ez az átlagos, rá nem is lehet máshogy nézni. Ahogy leülök mellé a kanapéra, õ pedig oldalt pihen, lassan az ölembe dõl, feje a lábamon pihen. Jaj kicsi, de rossz helyre fordultál.

Arcát és selymes haját simogatva nézem tovább, ahogy fájón fészkelõdik. Egy puszit hintek arcára, majd visszamegyek a konyhába, hogy megízesítsem a teát, és hozzak neki is egy csészével. Kellemesen megiszogatjuk, nézzük a TV-t, mint eddig majdnem mindig, ha nálam voltunk.

De most valahogy mégis más. Hangulatosabb.

Mikor már látom, hogy sokat ásítozik, felviszem a vendégszobába. Nem segítek neki átöltözni, mert számomra nagyon is veszélyes lenne. De szerencsére nem olyan komoly, hogy õ maga ne tudna.

Sajnálom, hogy külön szobában kell aludnunk, de magamat ismerve nem bírnám ki.

Az éjjel egy kiáltásra riadok, és ahogy vagyok, úgy rohanok át Naoha szobájába. Kicsapom az ajtót, és azt látom, hogy az ágy szélén ül, fájón lábad könnybe a szeme. Észre is veszi hogy berontottam, és ijedt arccal szabadkozik.

- Sajnálom... én... én csak a mosdóba akartam kimenni... – Nem szólok semmit, csak elviszem az ajtóig, majd vissza az ágyba. Leülök az ágy szélére, és megcirógatom megkönnyebbült arcát. Lehet, már kezd múlni a fájdalomcsillapító hatása.

Olyan hálásan mosolyog rám, ajkai hívogatnak, és nem is tudok nekik ellenállni. Lehajolok, hogy puhán megcsókoljam, de amikor finoman kezdi viszonozni, elpattan bennem valami, kezem felfelé kezdi simogatni pizsamáját, meleg puha bõrét érintem érzékenyen, éhesebben kezdem csókolni, és egyszer csak belenyöszörög, ahogy nyakam köré fonja karjait. Ijedten szakítom meg a csókot, és elhajolok tõle, de nem túl messze. Értetlenül pillant rám.

- Sajnálom... Ne haragudj... – szabadkozom most én, mosolyom most zavartságomról árulkodik. – De olyan szép vagy... – Simítom meg kézfejemmel arcát. Olyan szép...

Halk neszre ébredek, csak a lépcsõ lassú és távolodó recsegését hallom, valamint puha anyag susogását. Vajon ki osongat odakint? Lustán felkelek az ágyból, az ajtóhoz lépek, és kilesek rajta, de semmi. Kitárom az ajtót, ekkor hallok meg egy lágy dallamot a nappaliból felszûrõdni. Egy mosoly kúszik ajkaimra akaratlanul is, lábaim szinte maguktól visznek a lépcsõn lefelé.

Próbálok halkan lesétálni, de a lépcsõ aljában így is észrevesz, kis vackából tekint rám szép szemeivel.

- Kicsi Naoha. Miért nem alszol? Ilyenkor már ágyban lenne a helyed.