- Vacsizz velem! - vált könyörgõ bociszemekbe, bár ezek inkább Los Angeles szemek, mesteri színészetrõl tanúskodnak… ennél valami fájdalmasabb dologra számítottam.

- What? Where? - nézek rá értetlenül, majd megejtem az órám skubizását is (bár eddig nem is tudtam, hogy van nekem olyan!). - Hajnali fél hat.

- Az mindegy, és nem érdekel - sóz be drága városom, és elkezd maga után húzni. Biztosan nagyon éhes lehet, sajnálom is, hogy az Invito nincs most a közelben. Akkor bemehetnénk a hambi raktárba, amit rajta tartok, és nem kéne Anglia romlott minõségû gyorséttermeibe mennünk. American’s McDonald’s is a cool, British Fast-Food’s not cool!

Közben L.A. valami beazonosíthatatlan helyre vezet, és ez zavar, meg már eleve az is, hogy Õ vezet, így hamar változtatok a felálláson, és az ellenkezõ irányba indulok. Még szerencse, hogy ilyen jól ismerem Anglia otthonát, ennyi elõnye volt a gyarmatságomnak.

Nem nézelõdök, csak céltudatosan megyek elõre, eleget nézegettem már ezt a tájat kölyökként, az is tiszta sokk volt. Az idõjárás sem valami fényes, Andy ezt tapasztalhatja is, mivel megint a hátsómba bújik. Unottan forgatom meg a szemeim, tiszta kész, hogy ez a kölyök mindenben rám támaszkodik, de szó szerint. De végül is én nagyon nagylelkû vagyok meg kedves, és õ sem tehet arról, hogy Angliában a nap 24 órájában rossz az idõ, így leveszem a kabátomat, és ráterítem. El ne kapja itt nekem az angol náthát, mert akármit is jelenthet ez a két szó, nagyon nem bizalomgerjesztõ…

- Vedd már fel - sóhajtom feladóan, mikor csak engem bámul. Tudom én, hogy szép vagyok, de nem dísznek adtam a dzsekit, ahhoz túl értékes. Végre magára veszi, és sunyiban meg is szaglássza. De kis aranyos, tetszik neki az Axe-om… Bom Chicka Wah Wah!

☆☆☆

Már a Mekiben ülünk, ez egy british Meki, épp ezért semmihez nincs kedvem, hiába Meki. Anglia kajája akkor is szar, ha tõlem importálja, már körbevette a káros angol levegõ, ami elveszi a finom amerikai zamatot. Andynek viszont szemlátomást ízlik, az én pénztárcámra, és tuti, hogy a II. Erzsi szobrok sem értek ennyit, sõt, még a tea sem. Nem arról van szó, hogy sajnálom tõle… én a pénzemet sajnálom, hogy pont rá kell költenem.
De mivel nincs mit csinálnom, csak õt bámulom, ahogy zabál meg visszabámul rám a szemétkupac felé, nekem teljes az idill, csak õ rondítja el.

- Miva’? - kérdi szemtelenül is bunkón, talán kezdi elfelejteni, hogy én vagyok itt a fõnök, õ meg csak egy alattvalóm a sok közül. Washingtonnal is jöhettem volna ide, és New York-kal is. Mindegyikük tisztelettudóbb lett volna nála. Kezd elszaladni vele a ló, hamarosan meg kell büntetnem…

- Elég volt már? - kérdem száj húzva, semmit se említve a gondolatmenetembõl.

- Ez kérdés? Soha - csillogtatja rám a szemét, de most nem jó színész, átlátok rajta. Nekem amúgy is sokkal könnyebb ez, mint bárki másnak, hiszen az én városom, elõlem nem tud semmit eltitkolni. Ennek ellenére fogalmam sincsen, mi baja lehet. Talán annyira nem is érdekel. - Most már foglalkoznál velem is végre?

Egy pillanatra felvillan a tekintetem. Ó, szóval ez a probléma. Teljes figyelmet akar tõlem, nem csak részlegeset. Bár eddig én azt hittem, rá is eleget figyelek, de úgy tûnik mégsem. Elgondolkodva figyelem, ahogy szinte elalszik az asztalon. Szóval teljes törõdés kéne neki, hmm. Akárhogy is, de rögtön a Naughty America (Amerika legnagyobb pornócége :P) jut az eszembe… Akkor aztán figyelnék rá, höhö. Ácsi, hogy lehetek én ilyen? Hiszen Los Angelesrõl beszélünk, ahonnan a világ legjobb pornószínészeit guberálom össze a kuka mellõl… Ez nem volt túl meggyõzõ.

Kíváncsi lennék rá, Andybe mennyi ehhez hasonló színészi tehetség szorult… hmm… lelövöm magam.

- Gyere, Andy, hazamegyünk - lépek oda hozzá, õ meg álmosan pislog rám, de nem moccan. Bahh, legalább a Meki elé tolja ki a kis popóját, mert hogy én nem fogom a karjaimba vinni, az is biztos…

Valahogy sikerül kirángatnom, az Invito pedig már vár ránk. Nemrég adtam ki neki a parancsot, hogy térjen vissza, vissza is tért, szerencsére most nem darabokban. Olyan is volt már, de azóta tökéletesítettük.

Beszállok a gépbe, L.A. pedig követ. Mikor felszállunk, kapálózik még egy kicsit, nem tudom mire vélni a dolgot, így inkább nem is foglalkozom vele. Végre lenyugszik, de furcsamód nem alszik el. Biztos velem akar lenni a kis aranyos…

Hamarosan elérjük a városát, de eszem ágában sincs kitenni. Jobban végiggondoltam azt a foglalkozós dolgot. Ezentúl többet foglalkozom vele. Csakis az õ kedvéért!

- Hééé, Amerika, elhagytuk L.A.-t! - néz rám a szöszi ijedten, bár nem tudom, mitõl fél. - Amerika… hova viszel...? - Az ágyamba… izé, õõõ… ezt nem lenne szerencsés csak így a képébe vágni. Így hát más szavakkal:

- Mint mondtam, hazamegyünk. 

Haza, Naughty Americát néni… affene, más gondolataim már nincsenek is? Dehogynem. Hambi. Milyen jól festene zsemle nélkül, Andy testén… izééé… mikor lettem én ennyire kanos? Valahogy minden pillanatban egyre cukibbnak látom L.A.-t, mióta arra kért, hogy törõdjek vele. Ez kiváló mentség, fogjuk erre a dolgokat. Így tiszta marad a lelkiismeretem. Egyébként mi is az? Never mind.

Erre L.A. már némileg megnyugszik, nem gondolja, hogy bántani fogom, mert nem is. Errefelé ezt nem erõszakos bántalmazásnak hívják, maximum az egyik fél részérõl erõszaktalannak, a másik fél részérõl meg csendben tûrõsnek. Remélem, most nem lesz nagy a kis drága szája, mert azt nem veszem jó néven. Illetve, bizonyos helyzetben igen…

☆☆☆

Mikor megérkezünk, kiszállunk a gépbõl, én egy gombnyomással elküldöm az Invitot a repcsimosóba, aztán L.A.-t karon ragadva, elkezdem húzni magam után.

- Mit fogunk csinálni?

Most erre mondjam azt, hogy „I'm going to fuck you”? Nem lenne szerencsés, a végén még kilõné magát az ország végére. Bár odáig még õ sem tudna menni. Mondjuk mért is ellenkezne? Hiszen én Amerika vagyok… engem mindenki imád!

- Filmet nézünk - mondom végül egy széles vigyor kíséretében. De még milyen filmet!

- Oké - von vállat a szõke, bár nem hiszem, hogy sok kedve van a dologhoz. Persze, azt hiszi, megint nem rá fogok figyelni, és ez igaz is lenne… de most mindenképp 100%-osan rá fogok koncentrálni. Idõvel kiderül, mennyire tetszik ez majd neki. Bár tökmindegy. Én mindig megkapom, amit akarok.

- Választhatok filmet? - kérdi a kis aranyos.

- Nem - vágom rá kapásból, olyan hirtelen, hogy még én is megilletõdöm, nemhogy L.A. Elképedten néz rám, én pedig a torkomat megköszörülve kijavítom ezt az abszolúte big hibát. - Mármint mutatni akarok neked valamit.

Megelõzve a további kérdezõsködés, lenyomom a kanapéra, és elindítom a filmet. Már szerváltattam pár tál sajtszószos nachost Tonyval, aki azóta tuti bezárkózott a tehenével az egyik szobába, és… de ezt nem részletezzük.

A film elkezdõdik. Nem horror, sokkal inkább valami undorító és beazonosíthatatlan effektekkel teli nyállal túlpumpált elcseszett szerelmes sztori, óriás pókokkal és polipszörnyekkel. L.A. kólát szürcsölget, nem eszik a nachosból, de nem is baj, annál több marad nekem. A film egyébként 18as, de még semmi olyan nem történt, mondom még… viszont vannak váratlan fordulatok, amitõl néha Andy félretüdõzi a kólát, de nem szólok be, én is így voltam vele, mikor még nem láttam ezt a filmet. Viszont amire nem emlékeztem, az-az, hogy félelmetes rész is van benne. Vagyis nekem nem az, már kiizgultam magam a moziba, de L.A. egyre jobban olyan lépéseket tesz, hogy közelebb kerüljön vele hozzám. Jól van, még pár hangeffekt, egy kis fröcskölõ gennyes izé a csajra… és a szõke már a karjaimba is van. Höhö, olyan zseniális vagyok!

- Nem nézhetnénk valami mást? - leheli a nyakamba, bár ez egy teljesen felesleges kérdés volt részérõl.

- Nem. Egy amerikai mindig befejezi, amit elkezdett - vigyorgom felé. Szemlátomást nem tetszik neki ez a tény, de azért csak nyugton marad. Örülhetne, hogy itt lehet az ölembe. Nem sok ember teheti ezt meg.

Nyúlok egy darab nachosért, de valami szörny éppen akkor támad rá egy csajra, amitõl kivételesen mindketten totálisan betojunk, és ennek végeredményeképp a sajtos öntet rajtunk köt ki. Illetve, a nagy része Andyn, mivel õ volt az ölembe, én csak kicsit kapok a finomságból. Hmm, most mondanám, hogy nem így terveztem (mert nem is így terveztem), de jelen pillanatban nem kell, ez az állás is tökéletes nekem. Míg angyalka a történtek sokkja alatt van, én kihasználom a helyzetet, ledöntöm a kanapéra. Most még értetlenebb képet vág, fõleg mikor felhúzom a pólóját. Hmm, nem csalódtam, ide is folyt sajti. Odahajolok hát a sárga ragacshoz, és elkezdem lenyalogatni Andy mellkasáról, csak sajnálatos módon jön egy olyan ingere, hogy lehúzza a pólóját… bahh, nem megy bele azonnal. De nekem így is jó. Egyszerûen lekapom róla a felsõjét. Én vagyok az erõsebb!

- Mit csinálsz? - bámul rám elkerekedett szemekkel. Hát nem tök nyilvánvaló?

- Megeszem a nasim, amit miattad öntöttem ki - válaszolok egyszerûen, még ha nem teljesen van is így.

- Miattam? - hökken meg, de nincs nekem türelmem alkalmazkodni az õ felfogásához, úgyhogy keresek egy új helyet, amivel leköthetem magam. Összerándul, mikor lehúzom a sliccét, talán túl gyors neki a tempó, de én meg nem tudom lassan csinálni az ilyeneket. Alkalmazkodnia kell hozzám, más választása nincs.

- Ezt miért? - kap oda a kezemhez, de nem szorítja meg, sõt, jobban el van foglalva azzal, hogy eltakarja elõlem vörösödõ pofikáját. Hmhm, nem is gondoltam, hogy ilyen kis ártatlan. Ez nem méltó egy amerikaihoz. De majd én megoldom a problémát…

- Te kérted, hogy figyeljek rád, nem? - súgom bele a fülébe, egészen közel hajolva hozzá.

- Igen, de nem így értettem… - mondja halkan, de rögtön belefagy a szó, mikor lassan föl-le kezdem mozgatni a kezem. Oldalra kapja a fejét, és próbál nem hangot adni a dolognak, de elég amatõren csinálja, és különben sem tudná eltitkolni elõlem.

- Ugyan-ugyan - nevetek fel halkan. - Relax, baby. Fogadd el a helyzetet - fordítom vissza magam felé a fejét, majd egy apró csókot nyomok a szájára, de valahogy mégsem lesz ez olyan apró, nem akaródzik elválni tõle. Inkább nem is próbálkozom vele, csak óvatosan bejárom szájának minden egyes zugát, és hamarosan azt is elérem, hogy visszacsókoljon. Édi, bár nem csinálja valami profin. És itt van még egy dolog… már ettõl a kis csóktól is keményebb lett, sõt, egyre többször nyög bele a számba. Eh de kis aranyos, nem kell túlerõltetnem magam. Csak pár erõsebb húzás, és már a kezembe is élvez. Akkor elválok tõle, és egy féloldalas mosoly kíséretében lenyalom magamról. Túlzás lenne azt mondani, hogy kóla íze van? Valószínûleg, de akkor is ilyennek érzem.

Szöszkém halkan piheg alattam, de nem kéne engednem, hogy elaludjon még a jó rész elõtt. Így hát felállok róla, de rögtön visszahúzom magamhoz.

- Most, hogy neked már jó volt, elintézhetnéd, hogy nekem is az legyen - célzok itt egy bizonyos dologra, ami az aranyossága miatt úgy döntött, hogy vigyázzba áll, és ezt mellesleg neki is éreznie kell. Ennek ellenére nem tesz úgy, mint akinek leesett, vagy csak nem akarja elhinni, hogy ilyet kérek tõle. Felsóhajtom. Nagyon nem Naughty America. - Suck me - mondom ki egyértelmûen, ez alól már nem tud kibújni.

Így már felgyullad a sárga lámpa, de megint csak bámulásra futja, arra nem, hogy cselekedjen is, így rásegítek a dologra. Letolom magam elé, és a gatyámat kibontva a szájába nyomom magam. Nem nagyon ellenkezik, de nem is nagyon tudna, nem adok esélyt rá. Mozogni kezdek benne, nem kímélve a nagyobb lökésektõl sem, valahogy most képtelen vagyok kontrollálni magam. Pár perc múlva elélvezek, sajnos még éppen a szájába. Hmm, pedig az arcán is jól festett volna. Illetve…

Megõrjít ez a gyerek!

Nagyon szemét vagyok.

Vigyorog egy sort, amibõl azt a következtetést vonom le, hogy inkább nem akarom tudni, mire gondol. Csak még egy olyan hisztit ne csapjon, mint az elõbb, mert akkor kénytelen leszek eltávolítani a repülõgépembõl.

De semmi ilyesmit nem tesz, csak ásít egyet, és leül a mellettem lévõ ülésre. Megkönnyebbülten felsóhajtom, tehát mégse kell kidobnom.

- Mennyi idõ, amíg odaérünk…? - kérdi álmos képpel, mint aki mindjárt elalszik, és lehet, hogy már azt is teszi. Hihetetlen, hogy még alvás közben is képes engem figyelni!

- Két óra - válaszolok, de mivel nem jön reakció, homlokon pöccintem, amitõl a plafonig ugrik, és a fejét kezdi szorongatni néhány szitok közepette. Olyan aranyos!

- Mit mondtál...? - pillant rám ismét.

- Még legalább két óra - mondom unottan, bár nagyon-naggyon túlzok, odaérhetnénk simán hamarabb, csak az sok üzemagyagba kerülne, és lehet, hogy a visszaútra már nem lenne elég.

- Majd ébressz fel, oké? - Semmi reakciót nem vár, hanem már alszik is. Csoddálatos, ezt is érdemes elhozni valahova. No mindegy, én nélküle is tökkéletesen megvagyok!

Ettõl függetlenül nagyon meg fogja bánni, hogy így elhanyagol. Valahogy módot találok rá, ez biztos! Fucking angel.

☆☆☆

Már jó ideje vezetek, mikor valamiért hátra akarok menni, de L.A. nem engedi, visszarángat magához.

- Oh man, engedj már el! - pillantok hátra, de még mindig alszik, és a ráncigálásom sem óhajtja abbahagyni. Én viszont megunom a dolgot, és ki akarom tépni magam a szorításából, ami nem sikerül, csak azt érem el, hogy kidõljön a székbõl, és a ruhámnál fogva magára rántson.

A képébe morgok még néhány szép kifejezést, mire már felnyitja a szemét, és rám bámul. Értetlen képet vág, amit nem is csodálok, kis híján lesmárolom, és még csak esélyt se ad rá, hogy ezt elkerüljük. Talán ha végre elengedné a dzsekim, sok minden megoldódna.

- Megérkeztünk...? - kérdi végül, de nem válaszolok neki, csak lemászom róla. Aztán a karomat próbálom elhúzni, de nem engedi. - Amerika... hol van a kólám? 

- Majd szerzünk, most gyere - hagyom rá, bár halványlila gõzöm sincs róla, mirõl dumálhat, de azért oké. Csak jöjjön, most ez az elsõdleges feladatunk.

Kiszállunk a gépbõl, de Andy még mindig olyan képet vág, mint egy agyleszívott tehén, és már kezd idegesíteni a folyamatos értetlensége.

- Most mi bajod van? - morranok rá, de most sem képes értelmes reakciót produkálni.  Lassan már kezdem megszokni, hogy Los Angeles a filmjei és a hõsei ellenére unalmasabb fickó, mint annó Anglia volt.

- Ezt komolyan itt akarod hagyni...? - mutat az Invito felé.

- Nem, hazamegy - vonok vállat vigyorogva, aztán suttyomba megnyomok egy gombot, ami hazaküldi a gépet. Valójában még nincs tökéletesítve, de beleépítettem egy nyomkövetõt is, hátha elkóborol, úgyhogy nincs is miért aggódni!

Szöszke bámulja egy ideig a repcsi hûlt helyét, amit nem díjazok, ezért szépen meglököm, így megkóstolhatja Anglia pázsitját. Nem ízlik neki, mert elég dühösen néz fel rám, de én csak nevetek. Gyorsítsd fel magad Andyke!

- Gyere, most még alszik! - kuncogom felszedve a földrõl, aztán bevetve a nindzsa pózt, settenkedni kezdek az ajtó felé.

Andy egy kis idõ múlva követ, bár közel sem akkora beleéléssel, mint amilyennel kellene. Eldöntöm, hogy ezért is kapni fog majd, de nem hamburgert meg sültkrumplit, amiknek jelenleg jobban tudnék örülni, mint egy második Szabadságszobornak. A diétás kaja nem nekem való, fokozza a harci kedvem, meg az Anglia-verõ kedvem… aminek õ nem fog örülni, de hát ez van. Én sem szoktam hambival beborítani a házát. Na jó, volt már olyan, de ha egyszer nem tudtam máshol kényszerleszállást végrehajtani! Azért igazán nem kellene haragudnia.

Az ajtóhoz érünk, én pedig a falhoz simulva ellenõrzöm, hogy be van-e zárva. Természetesen igen, Artúr nagyon fél a betörõktõl, meg Franciaországtól, így már az is érthetõ, mért nincs egy darab rózsa se a kertjében, mikor kiskoromban imádta ezt a virágot. Változnak az idõk.

Elég csak hozzáérnem a kilincshez, már ki is jön valami hytech szarság, és követeli, hogy írjam be a kódot. Elgondolkodva nézem a kijelzõt, és most valami nagyon okostojás fejet próbálok vágni, de valószínûleg nem sikerül, mivel L.A. elém lép, és beír valamit.

T e a |

× × ×

Helytelen kód, legalább 3 karakterbõl kell állnia.

- De hiszen ez 3 karakterbõl áll! - szusszan fel elképedten, és igaza is van. Csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy hagyja, hiszen most egy brit védelmi rendszert próbálunk feltörni, nem várhatja el, hogy olyan tökéletesek legyenek, mint az amerikaiak…

Ettõl függetlenül elengedek egy gúnyos vigyort, mire õ karba tett kézzel elfordul felõlem. Nem értem, mi baja lehet, de mindegy is, most a legfontosabb, hogy bejussunk. Sima ügy lesz!

*R e p ü l õ  Z ö l d  N y u s z i |

- Micsoda? - horkan fel Andy, aki már a vállam mögül kihajolva próbálja értelmezni a kódot, de úgysem értheti, ez Anglia egyik nagy titkai közé tartozik. Tulajdonképpen én sem értem pontosan, mit akar takarni ez a szókapcsolat…

- Majd késõbb elmagyarázom.

× × ×

Helytelen kód, legfeljebb 15 karakterbõl állhat.

Még 1 próbálkozása van a riasztásig.

Ajjaj, ez viszont már nem jó. Erõsen koncentrálok, próbálom kitalálni, mi a fene lehet ez a kód, nem létezik, hogy éppen én ne tudjam megfejteni. Szöszkém közben idegesen tekinget össze-vissza, mintha már elõre félne a riasztástól, a dándogoktól meg a közelgõ repülõ unikornisoktól, pedig azok még elég messze vannak, egy próbálkozásra. Ezt most nem ronthatom el, mert akkor oda a bosszú, sõt, oda még nekem is, mivel Artúr nagyon nem szereti, ha a háza közelében kontárkodok. Mintha tudna nekem ártani, pheh…

- Alfréd - bököd meg Los Angeles, mire felé fordulok. - Nem lenne jobb hazamenni?

Megrázom a fejem. Ha már idáig eljöttünk, nem fogunk megfutamodni.

- Egy amerikai sosem hátrál meg a cél elõtt, Andy - csillogtatom meg hõsiesen a fogsorom, aztán közel hajolok a gépezethez. Oké, gondolkodjunk, mi lehet még? Anglia az eddig felsoroltakat mind szereti, de mi van azokkal, amiket nem szeret? Franciaország… áh, ezt nem adná meg kódnak. Nem kockáztathatok. De mi van ha…

Nagy levegõt veszek, és beírom a következõt:

*B a k a m e r i k a |

√

A kód elfogadva. Üdvözöljük itthon!

Elengedek pár keserû fintort, a mellettem álló pedig még mindig nem tudja, mi van, de jobb is így. Óvatosan kinyitom az ajtót, aztán átváltva kém üzemmódba, besettenkedek a házba. Sötét van, illetve az lenne, ha nem szokott volna hozzá a szemem, de így egészen jól látok. Andy viszont kifejezetten nem, kis híján eltaknyol a küszöbben, ha nem fogom meg, csattan a padlón. Az kéne még, hogy Anglia felébredjen!

- Légy már óvatosabb - suttogok felé, de nem várom meg a válaszát, csak megyek tovább. De hiba volt hátrahagynom.

Már majdnem elérem Anglia hálószobáját, még szerencse, hogy kívülrõl tudom az utakat, mégiscsak itt nõttem fel. Éppen nyitnák be, mikor hatalmas tanyálás hangja hallatszik, amitõl bekapcsol valami sziréna, és az összes lámpa felvillan. Villámokat szórok földön fetrengõ városom felé, de ismét a falhoz lapulok, és várom, hogy Artúr kijöjjön a szobából. Hamarosan nyílik is az ajtó, és kilép rajta kóchajú volt nevelõm, angol zászlómintás pizsamában, amitõl hirtelen megfordul a gyomrom.

Persze engem nem lát meg, csak Andy tûnik fel neki, aki éppen állna fel a cuccos maradványaiból, amit az elõbb széttört, de Anglia hangja megállítja.

- Te meg ki vagy?

Mind a ketten lesokkolnak, és ez az ideális idõ arra, hogy akcióba lendüljek. Megragadok egy kezembe akadó tárgyat, és szépen kupán vágom a szõnyegszemöldököt. Elterül a földön, én pedig ördögi vigyorral méregetem az eszközt, amivel ezt elértem. Kicsit ironikus a dolog. Ugyanis ez egy *II. Erzsi mellszobor…

☆☆☆

- Na jól van, köpjél.

- Maximum arcon köphetlek, de az ellenkezik a gentleman-ek etikettjével.

- Köpjél, vagy én köpök! Figyelmeztetlek, chilis shaket ittam idefelé jövet…

- Idióta vagy, Amerika! Egyáltalán mért kellett így fejbe verned? Te fogod fizetni a kártérítést!

Bevágok egy unott képet, mintha nem tudnám akár százszor is kifizetni azt az összeget. Egyébként sikeresen egy székhez kötöztem Angliát, L.A. pedig éppen azon mesterkedik, hogy hambikkal töltse fel a hûtõjét, na meg, hogy Amerika zászlómintássá varázsoljon mindent.

- Sorry, elvitt a pillanat heve - vakargatom a tarkóm bájosan, de mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nem sajnálom.

- Több kell ahhoz, hogy megbocsássak. Egyébként pedig újra megkérdem: mit keresel itt, és ki ez a kölyök, akit ugráltatsz?

Erre már Andy is felfigyel, hiszen egyetlen amerikai sem szereti, ha csicskának hívják, még ha szebb szóval is élünk. Rögtön magam mellé is húzom, alátámasztva ezzel, hogy én ugyan nem használom ki, hanem imádom, meg minden egyéb.

- Õ az egyik leghíresebb városom, Los Angeles. Együtt vagyunk küldetésen. A cél pedig tönkretenni téged! - elengedek egy angyali mosolyt, Andy pedig szépen a hátsómba furakszik, az isten se tudja, hogy miért.

- Sose hallottam róla. - Ohó, túl nagyot ámít! - De bátor gyerek, látom. És ha ez a reggeli miatt van, felejtsd el, hogy bocsánatot kérek, nincs az-az Isten.

- Ó, és az-az Erzsébet királynõ? - vágok a földhöz egy újabb mellszobrot, ami ripityára tör, és majdnem Andyt is eltalálja, de még idõben kitér elõle. Valójában most nem nagyon tud érdekelni.

- Ezt is kifizeted. Kölyök, nem szólnál a bátyádnak, hogy hagyja ezt abba? Kezd idegesíteni - pillant ismét a szõke felé, aki még mindig belém van bújva, ez zavar is, ezért arrébb lököm magamtól.

- Hagyd õt békén, inkább köpj, különben forró teával foglak leönteni!

- Ugyan, már az is meghaladta a képességeid, hogy megfejtetted a kódot. Nem vagy te ilyen.

- Hát pedig…

Bumm. Dörr. Placcs. A székre tett forró tea mind Andyn landol. Egy pillanatra ledermedek, úgy nézem az elázott kis képét. Valahogy most semmi okos nem jut az eszembe. Csak egyvalami: WTF?!

☆☆☆

- Nem akartam, tényleg!

- Nem érdekel.

- Ugyan, ne legyél már ilyen!

- Hagyjál.

Éppen L.A. után loholok, aki úgy döntött, nekiesik Nagy-Britanniának, engem meg otthagy a nagy büdös fenébe, csak azt, mert ráömlött egy kis hideg tea… az más kérdés, hogy miattam, de legalább örülhetne neki, hogy a jegesteának löktem, és nem a forrónak!

- Mégis mivel engesztelhetnélek ki? - állok meg, és kérdõen bámulok felé.

Megfordul. A szemében furcsa fény csillan. Megborzongom. Nagyon rosszat sejtek…

☆☆☆

*A Flying Mint Bunny magyarosítva.
*Egy UsUk doujinshiban hívja így Anglia Amerikát (Wild Juliet - Two Lips!)
*II. Erzsébet Nagy-Britannia királynõje a mai napig is, ezért Anglia az egyetlen ország, ahol még királyi családok uralkodnak.

Álmos nap tekint ránk. Illetve nem a Nap álmos, hanem én, mivel az elõbb említett minden gátlás nélkül, pofátlanul felkelt, így most teljes odaadással az arcomba tûz, amit nem nagyon díjazok.

A takaró alá bújok, de sajnos ez sem nyújt védelmet, mivel most a vekkerem állítja magát visítozó üzemmódba. Fuck, mégis ki állította ezt be? Én tuti nem lehettem, már egy évszázada nincs vekkerem. Oops, akkor ez így bûzlik, ki rakta ide ezt az istenverését?

Felülök az ágyban, és egy elegáns mozdulattal a földhöz vágom az órát. Így szórakozzon velem bárki is kora reggel. Ez nagyon nem fun!

- Good morning! - ásítom lassan felállva, aztán a szemcsim után kezdek kutatni. Isten hibájából a helyére a vekkert tették, úgyhogy most fogalmam sincs, hol lehet. Morcos képpel kezdek tapogatózni a tárgyak után, utálok homályosan látni, de pápaszem nélkül sajna nem tudom máshogy. Grr, aki ezt csinálta úgy, de úgy le lesz bombázva!

Végre kiérek valami világos helyre, ahol autóversenyzés, popcornevés és bárdok csattanása hallatszik egyszerre, ezért biztos, hogy Tony nézi a tévét.

- Tony! Nem láttad a szemüvegem? - kúszom a kanapé elé, legalábbis ez a piros paca annak tûnik, aztán lehet, hogy csak Tony lopott megint teheneket.

- No - tudja le egyszerûen haverom, aztán valami sárga hullik az arcomba, gondolom, a kukoricája.

- Tooooonyyyyyy - söpröm le magamról az egyre csak hulló kukoricát. - Ugye nem csináltál felfordulást?

- Ööö…

- Na ne! Te fogsz feltakarítani!

- Az én fajtám khrr… nem alkalmas ilyesmire.

- Ja, de arra alkalmas, hogy tehenet belezzen a nappalimban, mi? - morgolódom továbbra is, de Tony már nem is hallja, mivel a szobában megbúvó csendet ismét hasfelmetszések hangja töri meg. Hol adnak ilyen korán horrorfilmet? Vagy ezt nem is a tévé adja ki?

Végül feladva a próbálkozásokat a konyhába próbálok eljutni, hogy legalább éhen ne haljak, ha már vakon kell leélnem további életem.

Valamilyen megmagyarázhatatlan és leírhatatlan módon ki is kerülök a helyiségbe, és mikor ez megtörténik, valami nagyot reccsen a lábam alatt. Felcsillanó szemekkel hajolok le érte, mivel csak a szemcsim recseg így, az pedig nem jelent mást, mit, hogy végre megtaláltam!

Felkapom hát magamra, és körülnézek. Nem tetszik, amit látok: túl nagy rend van. Úgy értem, túúúúúúúl nagy rend! És a gázon gõzölgõ kanna is eléggé gyanús. Narancsos tea van benne. Fúj, utálom a teát! Ez csak egy valamit jelenthet…

Félve a hûtõhöz lépek, és kinyitom. Kis híján elájulok, és erre nem csak az ételek szaga és állaga, hanem még a látványa is merõben késztet. Ugyanis csupa-csupa egészséges dolog virít felém. Répa, karfiol, káposzta… a szám elé rakom a kezem, nehogy elrókázzam magam. Gyorskaja vagy hambi sehol. Teljesen kiakadok. Azon pláne, mikor egy zöldségtorta tetején különös feliratot vélek felfedezni.

Happy Birthday Alfred!

^{Remélem, te is annyira imádod ezt a napot, mint én.}

Anglia

Unott képpel bámulom a förmedvényt, aztán a hátamra kapom a hûtõt és kidobom az ablakon. Még hallom, ahogy pár ember méltatlankodik, de mikor kinézek, és meglátják, hogy én vagyok, rögtön elszelelnek. Helyes, most nem vagyok jó kedvemben. Felfújt arccal indulok vissza a nappaliba, hogy megint pofára essek. Tony tényleg rendetlenséget csinált. Nem is kicsit.

És ha ez még mindig nem lenne elég csapás, az ajtón lévõ tükör teljesen odavág… ugyanis a rajtam lévõ szemüveg nem az enyém. Artúr nem kímélt meg, ezzel is a sírba akart kergetni. A kép magáért beszél…

…

I hate pink…

I HATE ENGLAAAAAND!!

☆☆☆

A nap további részét az ajándékok átvételével töltöm, amiket a feletteseim adnak nekem. Egymillió hamburger, meg bigmac, meg mcmorning, meg mcfreeze… meg egy csomó kedvezményes utalvány a Mekibe. Tudják ezek, mire van szükségem, ismernek. Vagy talán így próbálnak kiengesztelni azért, hogy beengedték Angliát? Azt mondták, Artúr átokkal fenyegetõzött, így kényszerítette ki belõlük. Ahaha, very fun! Méghogy Anglia meg az átkok… cheh!

De most itt állok az Empire State Building tetején, és a Nap utolsó sugarait szemlélem. Nemrég idehívtam magamhoz Los Angeles-t, pedig ritkán teszek ilyet. Bár mostanában egyre több várost hívok magam mellé, fõleg ünnepekkor, olyankor kell egy barát, akivel szórakozhatok. Egy barát…

Elõzõleg New York-ot hívtam meg, elõtte pedig Washington D.C.-t, most tehát L.A. volt a soros. Remélem, még mindig olyan jó fej, mint amilyennek emlékszek rá. Ja, és kevésbé erõszakos.

Hamarosan meg is érkezik, de eszemben sincs köszönteni. Itt én vagyok a felsõbb rangú, meg az idõsebb, meg a szebb és… tehát köszönjön õ, na!

- Boldog szülinapot, tesó - lép mellém mosolyogva, én pedig bevágok neki egy pózt, hogy lássa, milyen nagyszerû vagyok. Óóóó, mit hozott nekem, hamburgert! Remek, már így is éhes voltam. Kikapom a kezébõl a finomságot, és megint nem foglalkozok a nyálcsorgásával. Jó fiú, azt hozta, ami kértem.

- Kösz - vetem oda neki, de túl hamar eltûntetem a kaját, így várnám a további meglepetéseket. Bár az elsõ sem volt valami meglepõ. - Mást nem kapok?

- Tûzijátékot - von vállat, én pedig érdeklõdve állok elé. Várom. - Nem tõlem! Hol akarod megnézni..?

Maga a tûzijáték felvidított, de most, hogy tudom, hogy nem tõle lesz, szigorúan nézek rá. Úgy, szóval Hollywoodnak még ennyire sem telik, sajnálatos. Nekem sem fog telni a pénzelésére!

Andy elgondolkodik. Most õ nem akar észrevenni engem, és ez idegesítõ! Bár kezd egyre sötétebb lenni, és mivel még közvilágítás sincs, elég nehezen látni a másikat. Ettõl eltekintve én még mindig egy szuperisztikus és csodálatos Hõs vagyok, akit észre kell venni, még egy ilyen helyzetben is, pláne neki!

- Idefent - válaszolok, de még mindig nem figyel. Kezdek fújni rá, és ez nem jó hír neki. - Hé, figyelsz? - Most már figyel, mintha kicsit meg is szeppenne, de nem adok idõt neki a reagálásra. - Azt mondtam, idefent. Szerinted miért hívtalak ide? - Megint kedvesebb hangon beszélek, de most magam sem tudom, miért. Talán, mert nem szoktam hozzá a parancsolós hangnemhez. Az Németországra jellemzõ, én inkább vagyok… vagyok… egy Hõs. És a Hõsök mindig megbocsátanak.

Egy darabig bámulok a szõkére, végül én is a korlátnak dõlök, és éppen ebben a pillanatban lövik fel az elsõ rakétákat. A tûzijátékok nagy robajjal robbannak szét, csillogó szikrákat köpve magukból, és mint más színû, de mind egyvalamit jelképez: azt, hogy ma szabad lettem.

Anglia utálja a szülinapomat, ezért szúr ilyenkor ki velem. Meg is értem, neki ez csak rossz emlékeket idéz fel, és a tudatot, hogy akkor régen képtelen volt megállítani engem. Pedig megtehette volna… akkor nem lenne ma szülinapom, az életem rövid úton véget ért volna. A hibás nem én vagyok, hogy mégsem volt elég erõs hozzá. Megértem. És mégsem… akkor azt mondta, nem tudna bántani, és mégis, mindenki közül õ bánt a legjobban. Talán fel sem fogja, mit érzek amiatt, hogy gyûlöli a szülinapom, és egy jó szava nincs ilyenkor hozzám. Már évszázadok óta…

- Húúú, most különösen szépre csinálják - hajol át a korláton Andy csillogó szemekkel, bár láthatott már jó sok ilyet, nem ez az elsõ alkalom, hogy extrákat raknak bele. Mit is mondhatnék, az államnak túl sok pénze van, valamire el kell költeni. Viccelek.

- Yeah - bólintok, és nézem, ahogy a földrõl vörös nyalábokat indítanak útjukra. Tényleg szép, és jó, hogy nem egyedül nézem. Az amerikaiak ilyenkor mindig összehívják a rokonaikat, grilleznek meg miegymás, és rengeteg hamburgert esznek. Nekem nincs kit elhívni… Kanadának mostanában sok a gondja, több családtagom pedig nincs. Anglia egyenesen lehetetlen. Így maradnak a városaim. Ha belegondolok, kicsit szomorú dolog ez. Ezért jó, hogy egy amerikai soha nem gondolkodik!

Most az amerikai zászló színeit lövik fel. Vörös, fehér és kék. Ez már a végét jelenti, épp ezért ki kell élveznem. Hiszen egyszer van szülinapom egy évben.

Pár perc múlva vége is, de ennek ellenére továbbra is az eget bámulom. Ez az, amit nem kéne, mivel minden reményem ellenére Andy ugyanolyan ügyetlen maradt, mint párszáz évvel ezelõtt. Csak egy ordítást hallok, aztán a világítás felkapcsol, így már tisztán láthatom, ahogy L.A. zuhan lefelé az Empire State Building tetejérõl. Elõször fel sem fogom, annyira az ünnep szellemében vagyok, de mikor különbözõ állathangokat kezd kiadni, valahogy visszatérek a való világba. Ó yeah, azt hiszem, végre megmutathatom, milyen csodálatos Superman vagyok!

Elég füttyentenem egyet, és a repcsim a fénysebesség töredéke alatt terem elõttem, amit egyébként ^{(magyarázat alul)} *Invito 2000 -nek neveztem el, és igen, csakis Anglia miatt.

Bepattanok, aztán L.A. után repülök, aki már majdnem eléri a földet. Szerencsére az Invito elég gyors, ezért még éppen idõben tudom felnyitni a tetõt, így Andy a repcsibe repül bele, megúszva a földön való széttrancsírozódást. Lihegve ugrik fel és kezd ölelgetni, plusz még õszinteségi rohama is támad, mivel részletesen ecsetelni kezdi, mennyire imád. Nem mintha eddig nem lettem volna tisztába vele.  

- Thank you, VERY THANK YOU!

- Okéééé, csak ne ordíts a fülembe! - vakarom le magamról, utána pedig az üléshez kötözöm, illetve csak bekötöm, de úgy tûnik, ez lenyugtatja.

- Hová megyünk? - csillan fel ismét a szeme, mintha nem épp az elõbb halt meg volna majdnem. Csak gratulálni tudok neki, ilyen egy igazi amerikai!

- Nos, arra gondoltam, hogy… - Valójában nem gondoltam semmire, éppen ezért próbálok én is szuperszónikus agymunkába kezdeni abban a háromnegyed másodpercben, amíg megint levegõbe emelem a gépet. Sajnos ez fizikai képtelenség, és nem csak azért, mert én vagyok Amerika. - Majd meglátod - nyögöm ki végre, töprengési idõt adva magamnak.

- What? Ne csináld már eeeeeeeezt, ne csinááááááálllllddddd!! - kezd el össze-vissza rázogatni, így igazán nehézzé válik a repülõvezetés, arról már nem is beszélve, milyen dolgok kívánkoznak fel belõlem gyomori és idegi mélységekbõl is. Hogy az a jó ~@&#}{Ð@\@ neki! - Mond eeeeeeeeeeel!

- Oké-oké - adom végül meg magam, visszatartva pár ingert a felpofozására. - Angliához megyünk.

- Angliához? Minek?

Teljesen jogos kérdést, ezt aláírom. De szerencsére azóta sikerült kitalálnom, miért is. A reggeli diétás lavinát nem felejtettem ám el. Itt a tökéletes idõ, hogy visszavágjak. Még az idõeltolódás is nekem dolgozik, ugyanis Artúr ilyenkor még nagyban alszik. Hihihi… ezt nem fogja megköszönni.

- Jól kicseszünk vele, Andy… hát, csak ezért!

☆☆☆

*Utalás a Harry Potterre, amiben Harry az „Invito” varázsigével hívja magához a seprûjét, a Nimbus 2000 pedig szintén egy seprûfajta. Ez mind angliai kitaláció, ezért ironizál ezzel Alfréd.