 Karakter: Lola Agrett
Megjegyzés: ~makeme ~ Csibének
Lola:
Isaac Fraser... Azt mondják, hogy szép summa jár érte, és nem utolsó sorban valami igen csúnya dolgott tehetett, ha ennyien akarják a vérét. Én azonban csak azt az ajánlatot kaptam, hogy vonjam ki a forgalomból, és kínozzam itt szépen. Hármójukat küldtem el érte, és kellemesen csalódtam a Vadászokban, akik szinte postafordultával hozták is a szállítmányt.
-Uram, itt van, ugyanakkor azt hiszem valami nem stimmel vele.
Nyit be a jobb kezem, alakváltó Jimmy, míg én az egyik kedvenc szivarommal rágódok a költségvetés paprjai felett. Valahonnan van egy félmillánk, és nem tudom belőni, honnan a fenéből pottyant ez ide... Örömmel hagyom ott hát a számokat meg a számlákat, és állok fel.
- Nem stimmel?
- Van valami fura vele, de közelebbit még én sem tudok.
- Rendben. Megnézem, te addig nézz annak az összegnek a végére.
Otthagyom őt a számokkal, én meg a kulcsokat lóbálva indulok lefelé. A legfelső szinten végig az igazgatói cuccok vannak, és ez azért is jó, mert innen látom a rabokat egész nap. Éjszaka meg az éjszakai lények vannak kiengedve.
Belépve egy aprócska virágszálat pillantok meg. Szívem egy pillanatra félrever, ahogy a rámvillanó tekintet kísértetiesen hasonlít egy másik szempárra, akinek a tulajdonosát mai napig kínkeservesen sikerül csak elfelejtenem pár pillanatra. De a szőke tincsek mások, ahogy a barackot megszégyentő hamvas bőr is, egy nyílt babaarc, és azok az ajkak, amik a rémülettől összepréselve remegnek... Csak a sok éves rutinnak köszönhető, hogy nem viselkedek állat módjára, és a zárkózottságomnak, hogy nem mutatom ki, mennyire tetszik külsőre. És épp ezért nagyobb ellenszenvet érzek hirtelenjében iránta, mint akármelyik bajos rab iránt.
- Ő az? - gyújtok rá, míg a Vadászok felé fordulok.
- Igen, uram – válaszol Dren – Hozzá irányítottak, de aligha ő az, akit keresett.
-Mutasd a fogait!
Erre a felszólításra a kis nyuszika szinte a falra keni magát, majd némi hadakozás után bebizonyosodik ami eddig is világos volt. Kétlem, hogy ez a kis törékeny liliomszál lenne az, akire a fél alvilágnak a foga fáj némi csúnya adósság és árulás miatt.
- Nem vámpír, uram – a közlésre a kis virágszál máris megmoccan.
- Persze, hogy nem vagyok vámpír! – micsoda kellemes hangja van... – Miért lennék az?!
Dren elengedi, és kérdőn pillant rám, hogy mi a következő lépés, míg én figyelmesen végigmérem. Annak a fickónak elég mélyen a bilibe lóghat a keze, és nyakig lehet a szarban, ha ezt a kis virágot a kezeink közé lökte. Én pedig nem fogom elengedni.
- Hogy tudtatok beleszaladni ekkora tévedésbe? – kérdezem beszéd közben a számból kiáramló füsttel.
- Fogalmunk sem volt róla, uram. Képet és személyleírást nem tartalmazott a körözési papír.
- Körözési papír? – nyikkan meg a kis csibe – Miről beszélnek? Egyáltalán kik maguk és mit akarnak tőlem? Hol vagyok és miért vagyok itt? – ejj, mennyi kérdés, kár, hogy nem jegyeztem meg a felét se.
- És mi volt az a furcsaság, amiről még beszéltetek?
- A rabok szinte megvadultak, mikor behoztuk őt. Egytől egyik mindegyikük. Úgy bámulták a rácsok közé préselődve, mintha valami csodát látnának. Sosem láttam még ilyennek őket. - csibe a sarokban sűrűn pislog.
- Ki vagy te, fiú? – fordulok a fiú felé, elvégre válaszokat csak ő tud adni.
- A... A nevem Damien – ejj, micsoda félelem, szinte vágni lehet a levegőt tőle.
- Tudod, hogy kerültél ide?
- Én... Én nem emlékszem szinte semmire... Gretha kinyitotta az ajtót, aztán bejöttek azok a sötét alakok és...
- Gretha? – minden infő fontos lehet – Ki az a Gretha?
- A gazdám egyik szolgálója... De kérem, őt ne bántsák, ő jó...
- A gazdád? – azt hiszem kezd összeállni a kép...
- Igen. Isaac Fraser. – hideg és éles pillantást kap a háromfős csapatom. Ezt csúnyán elszúrták. – Őt... Őt keresték?
-Tudsz valamit?
- Én... nem mondanám. Csak hallottam, hogy... A szolgálók arról beszéltek, hogy valaki a gazdámra vadászik... Valami ehhez hasonló kimeneteltől féltem – csak nem ragaszkodik a gazdájához?
- Szóval Fraser csapdát állított nekünk... és neked.
- Azt hiszem. Akkor én hazamehetek, igaz? – a kérdésére kis híjján elnevetem magam, pedig már régóta nem nevettem.
- Haza? Innen nincs haza, fiú. Egyébként is... – közelebb lépek hozzá. – Még soha nem találkoztam hozzád hasonlóval, és határozottan felkeltette a kíváncsiságomat az itt lévők reakciója. Így hát azt kell mondjam, nem... Nem mehetsz haza.
A beszélgetés alatt megnyugodott pofi újra megfeszül, a kék szemek csillogni kezdenek. Szerintem nem tesz jót neki, ha ennyit hagyom rettegni, még a végén kikészül nekem, és külön ápolgatni kellesz majd az ő kicsiny lelkét is. Az meg nem hiányzik a napirendemről, hogy pszichomókusokat vadásszak neki.
- Üdvözöllek a Killer Hotelben. Majd leküldök valakit, hogy vezessen körbe.
Mondom neki, majd sarkon fordulok, és intek még a három Vadásznak, és a kis csibére zárom az ajtót. Hallom, ahogy sírni kezd, de nem tud érdekelni. Megfogadtam, hogy soha többet rabbal nem kezdek ki. Ha ehhez zárdai életet kell élnem, ám legyen.
Felsétálok az irodámba, és leküldöm Jimmyt, hogy keresse a csibe mellé valakit. Aztán visszaülök a számokhoz, és épp mikor már felvenném a fonalat, lélekszakadva ront be két rab, pedig azoknak tilos a legfelső szintre jönni.
- Lola, nagy baj van! Azonnal gyere!
Látván az arcukat nem állok le lamentálni, úgy tűnik tudják ők is a szabályokat, szóval igen nagy baj lehet, ha így jönnek. Első gondolatom, hogy az új csibét gyilkolták meg, és látom a holttestét az udvar közepén... szinte pattanok a székemről, és repülök utánuk, ijesztően komoly fejjel és nem sok jót ígérő ábrázattal.
Odalent nem olyan súlyos a helyzet, mint gondoltam, de könnyedén az lehetett volna, ha nem szólnak nekem. Egy hatalmas csomóban összegabalyodtak a rabok, ugyanis épp napszakváltás van, és az éjjelisek belekötöttek a nappalisokba. Most egy nagy dühös gombóc az egész, acsarkodással, morgással, vérrel, szőrrel, bűzzel...
- Elég!
Ritkán szoktam ordítani, de ilyenkor, ha előveszem a teli tüdős ordítozást, akkor legalább mindenki meghallja. Akik meg nem akarnak leállni, azoknál a különleges nyakörvet aktiválom. Így pár vámpír most a rá fröccsent foghagymát kaparja le bőrével együtt, míg a szőrösebbek ezüstöt, mások apró szilánkokat a gyorsan gyógyuló sebekből. A hadakozó gubancból földön kúszó és hasaló bagázs lett. Aki felkel, azt nem átallom aprócska doboz-zárkára ítélni. És az egész közepén egy apró kis remegő csomag pillant fel, és amint látja, hogy a veszély oroszlán része eltűnt, felugrik, és szédelegve futásnak ered – egyenesen a karjaim közé. Könnyedén kapom el a karcsú csuklóit, és így tartom őt ,,láncon” amíg a bagázson végignézek.
- Ki kezdte? - szólalok meg túl nyugodt és csendes hangon a helyzethez mérten, így egy pillantás alatt kurva nagy kuss lesz az udvaron.- Még egyszer megkérdezem. Ki...
- Uram... - pillant fel a legközelebbi alak. - Nem fog többet előfordulni. - nyikkan, míg szemeit a kezeim között csibére mereszti. - Csak hát olyan nehéz ellenállni. Itt csak művér van, meg büdös kutyák, és itt van ő... Azt mondták, ő az új játék...
Hangja elhal lassan, és visszakushad a földre. Veszedelmes képpel lépek hozzá, magam után cibálva csibét is. A torkánál fogva rántom fel a földről a vérszopót, és meglengetve kicsit a levegőben a csibe felé tolom.
- Úgy néz ki, mint egy játék? Vagy mint egy vacsora? Mondd csak, küldtem már nektek valaha is ilyet jó magaviseletért? - búgom halk, hajmeresztő hangon.
- Nem... - Sípolja a drága, mielőtt még elhajítanám az udvar másik felébe.
- Ha ennek egy haja szála is görbül, a cellátokban kuksolhattok nyamvadt életetek utolsó napjáig étlen, szomjan. - emelem fel a karcsú kacsókat a kezemben, közszemlére téve a kis szöszit. - És a ti érdeketekben ne kelljen magam ismételgetni. Itt nincs öldöklés, világos?
- De... Lola... - nyikkan meg egy a nappalis gárdából – Lehet hogy te fából vagy, mi azonban nem. Ez olyan, mintha egy darab sütit lengetnél az orrunk előtt.
Végignézek a gárdán, majd lepillantok csibére, aki rémülten lapul a hátam mögé, már amennyire a karjaitól képes erre. Fürkésző pillantással körbenézek, majd lebiggyesztem az ajkam, és egy szál cigarettát tolok közéjük. Hiába tisztelnek engem, és félnek, a legtöbbjük akkor is a kis szöszit nézi árgus szemekkel, ácsingózva, és éhesen, márpedig én nem örülök ennek.
- Csalódtam bennetek.
Azzal sarkon fordulok, és a kis csibét most már finomabban húzva magam után megyek az irodámba. Ott elengedem, és intek neki a fotel felé, hogy üljön le. Lekuporodik, és onnan mereszti rám a szemeit, ijedten várva a döntésre. Az ablakhoz lépek, és kinyitom, lepillantva a cellájukba tartó nappalisokra, majd behívom Jimmyt.
- Azok, akiknek a nyakörvét beindítottuk, azokat az orvosiba hívasd be, és töltsétek meg őket újra. Nem akarok még egy ilyen esetet, világos? - morgom az ablaknak.
- De Lola, amíg ő lent lesz köztük...
- És mit csináljak? Őrizzem az ágyamban?
Komor pillantást vetek felé, mire két kezét maga elé kapja, és fejét rázza.
- Dehogy. De talán fokozatosan kéne a jelenlétéhez a többieket hozzászoktatni. Ha rájönnek, hogy senkié sem lehet, akkor majd egymástól is óvni fogják őt. - elgondolkozva fújom ki a füstöt.
- Egyszerre mindenkié és senkié. - lepillantok a fotelban gubbasztó csomagra. - Na, csibe, akkor amíg hozzád nem szoknak, itt teszed magad hasznossá. Nem akarom egy nap azt hallani, hogy a titkárom téged kefél...
Dörmögöm a végét bosszúsan, majd intek Jimnek, aki csendben távozik a szobából. A szobában újra hullacsend lesz, csak az óra diszkrét ketyegése töri meg. A sötétedő szobában lassan a vendég felé fordulok, majd számban lévő karikát csócsálva ellököm magam az ablaktól, az asztalhoz lépve, hogy a hamusban eloltsam a csikket.
- Rendben, csibe...
- Van nevem is. Mondtam már, Damien vagyok. - pisszen meg a fotelban, de nem elég határozottan ahhoz képest, ahogy a szemei csillognak.
- Csibe. - szögezem le hulla nyugalommal, lesve a reakcióit, de olyan hangsúllyal, amivel a vitát lezártnak tekintem. - Amíg úgy néz rád mindenki, mint egy etióp a sült csirkére, addig így foglak hívni. Gyere, megmutatom a szobád. - intek neki a fejemmel.
- Nem cellát? - derül fel a pofija, én pedig sürgős néznivalót találok az ajtókilincsen.
- Miért, nem beszélek érthetően? -dörrenek rá, és elfordítom a fejem, de még ígyis látom, ahogy összerezzen. - Na, indíts!
Karjánál megfogom és kipendítem az irodámból, hogy a szomszédos szobába kanyarítsam be. Eredetileg vendégszálló, de mostanában úgysem fogadok vendégeket. Tartozik hozzá kis fürdő, egy aprócska szoba ággyal, meg egy nappali féle. Kíváncsian lép be, én azonban nem követem.
- Holnap reggel pontban nyolckor reggeli. Lent eszel a nappalisokkal. Aztán az irodámban várlak.
Recsegem neki az ajtóból, majd becsukom mögötte az ajtót, és otthagyom. Szólok még útközben Jimmynek, hogy legyen szives lekísérni reggelizni a kis csibét, majd visszatérek egy nagy sóhajjal a számaimhoz. Ez valahogy nem az én napom...
~*~
Az én szobám, mivel a csibe ideiglenes szállása mellett van, úgy tűnik túl közeli. Hallom hogy motoszkál az éj leple alatt, és az ablakhoz sétálva látom, ahogy az éjjelisek szinte mind az épület körül rajzanak, szokatlanul éberen. Én azonban csak visszafekszek az ágyamba, és magamra húzom a paplanom. Ha most átmegyek a csibét ápolgatni, mindennaposnak foga venni. Tehát át is fordulok a másik oldalamra, és szépen csicsikálni kezdek.
~*~
Reggel a kis kamerákon át kísérem csibe útját, nézem ahogy megreggelizik, és közben Dren ott ül két asztalnyira tőle, hogy baj esetén segítsen. De a kis csibe minden további nélkül viszi vissza a tálcát, kikerül pár lábat, amit azért csúsztattak oda, hogy kilábasolják, és elspurizik az irodám irányába. Nem sokára szapora, de halk kopogást hallok, én addigra már megint az udvart fürkészem, ezúttal egy finom meggyes szivart pöfékelve.
- Öhmm.. - próbálja felhívni magára a figyelmet, de szándékosan nem nézek hátra. - Itt vagyok... - köszörüli meg újra bátortalanul a torkát. - L... Lola?
Lassan fordulok meg, mint egy délután napozó párduc, aki az előtte táncoló gazellát akarja megjegyezni magának, hogy később megkereshesse. Zavartan gyűrögeti a felsőjét, és kerüli a pillantásom. Kíváncsi vagyok, hogy mit hallhatott az étkezdében, lévén a kamerák csak képre specializálódtak. Van elég fülem beépítve a rabok közé, ha kíváncsi lennék valamire. Az asztalhoz lépek, és az azon lévő nagyobb kupac papírt felkarolom, a kis kávézó asztalhoz viszem.
- Ábécé sorrendbe kell rendezned őket nevek szerint, és akiknél látod a fekete pöttyöt, azokra pecsétet nyomsz, és külön kupacba rakod. - Nos igen, a leltározást sose bírtam, de most legalább lesz aki rendet tart köztük. - Lehetőleg külön rakd a nappalisokat és az éjjeliseket. Az is fel van tüntetve a papíron.
- És... Mikorra végezzek vele? - pillant rám bátrabban.
- Amikorra tudsz.
Ez nem csak azért jó neki, hogy megismerkedik a lakókkal, hanem ha ügyes, akkor meglesheti, ki miért van bent, ki mennyire veszélyes, egyszóval most szinte mindenkiről információt szerezhet ha akar és tud, amit később felhasználhat talán valamire, ha végre képesek a kintiek viselkedni szegénykémmel. Visszaülök az asztal mögé, és nekilátok az egész éves költségvetésnek, megtalálni azt a hülye félmillát...
Időnként felpillantok rá, és néha el is bambulok azon, ahogy a lábát lóbálva trónol a fotelban, és nagy érdeklődéssel rakosgatja a papírokat, amiből lássuk be, vagy vagy ezer. Van köztül pár fekete pontos is, azok az elmúlt három évben haltak meg. Az az előtti haláleseteket nem jegyeztük fel, bizonyos okok miatt...
Pár óra múlva végre sikerül megtalálnom, hogy honnan az a nyavalyás eltérés, és felsóhajtva állok neki átírni a lapokat. Időnként a hajamba túrok, vagy újabb szálra gyújtok rá, látszólag nem is foglalkozva a túloldalt lévő csibével. Azonban amikor megkordul valaki gyomra, és mivel nem az enyém volt, hát gondolom az övé, lustán felpillantok az unalmamban eregetett füstkarikák közül. És hiába hajtja le a fejét a drága, ígyis látom, hogy teljesen elpirult zavarában. A kis édes...
A gondolat itt félbemarad, mielőtt még túlzásokba lovallnám magam, és gondolatban alaposan gatyába rázom magam. Még csak nem is hasonlít Rá. Csak a szeme olyan, egy kicsit...
Dühösen ölöm a félig elszívott szálat a hamusba, és amikor rámpillant, ingerülten intek az ajtó felé.
- Tűnj enni!
Úgy tűnik ellenkezni készült, hogy ő nem éhes, de vagy meggyőzte őt a gyomra, vagy pedig tőlem ijedt meg, de hamar kispurizott az irodából. Felsóhajtva állok fel, a széket kirúgva magam alól, és átvonulok a szobámba. Jim már ott van, és épp kiszedte hűlni az ebédemet. Szólalásra nyitja ajkait ahogy belépek, de elég egy pillantás, és tudja, hogy most jobb ha kussban marad. Kedvetlenül tudkálom az ebédemet, főleg azért is, mert Jimmy láthatóan mondani akar valamit, de csak nem meri kinyögni.
- Nyögd már ki! - hörrenek fel megunva a csiki-csukit.
- Az ebédlőben... - veselkedik neki, de hátrébb lépve elhallgat újra.
- Mi van? Megint verekedtek? Feltálalták csibét? Vagy mi? - fújtatok bosszúsan a hajamba túrva.
- Nem... Azt mondják, hogy szerintük azért voltál tegnap annyira kiakadva, mert... nos... Hafizhoz hasonlítod.
- Ne mondd ki a nevét! -szisszenek fel dühösen. - Ő hogy jön a képbe? - Emelem fel a hangom, a tányérom tartalmát szinte centikkel a feje mellett tálalva a falon.
- Mert hogy őt is becézed, és nem hívod a nevén, és hogy úgy megvédted, mint őt annak idején, és...
- Elég! -szakítom félbe a hadarást. - Egy szót se többet. És mondd meg a lentieknek, még egy szó Róla, és nem lesz köszönet abban, amit kapnak.
Jim örömmel spurizik ki a szobából, én meg az asztalra csapok mérgesen. Hát kellett ez nekem? Egy falat nélkül, döngő léptekkel megyek vissza az irodámba. A fotelon már ott kuksol csi.. Damien. Bevágom az ajtót magam mögött, és egy havanna szivarra gyújtok rá, míg a papírjaim felé hajolok. Tíz perc múlva feladom, mert nem tudok rá úgyse figyelni. Helyette mélyeket lélegzem, és próbálok lehiggadni. Esküszöm, még valaki kiejti az Ő nevét, a nyelvét tépem ki a szájából puszta kézzel!
|
