A rezidencián tengettem éppen az egyik kora délelõttöm, mikor a nagy  monoton semmittevés közepette eluntam magam. Ilyen lenne mikor nincs velem? Bepótolta az ûrt, érzem, hogy van nekem de nincs itt. Egyébként is mindig zavarba ejtõ dolgokat csinál, átöleli a derekam, csókokat ad nekem… ez nekem olyan szokatlan, nem is tudom. Ideje lesz nekem is tennem valamit a húgom érdekében… például edzeni egy kicsit a köteléket köztem és a másik felem között. Ha meg akarnak ingatni az erõm használatában elõször a pecsétet célozzák meg, ami nem jó ómen. Ha ez elszabadul, vagy átveszi a hatalmat ez a neveletlen és felemészt, vagy ne adj isten magába olvaszt, vagy lerombolom az egész falut. Eme gondolatmenet közepette húzom fel a rendes ruhám, nem mint ha zavarna az itthoni, de az nem nyújt akkora védelmet. A célpont az edzéshez pedig nem lesz más mint az egyik eldugott erdõrengeteg. Legalább ott körül vagyok véve egy kis csenddel, és rá tudom bírni Ginkotsut, hogy  mûködjön együtt velem és dolgozzunk a kötelékünkön.

Elhaladok a sok lépcsõsoros lejárat mellett, majd utamat az északon fekvõ erdõrengetegbe veszem. Kicsivel több mint fél órai feszített tempó mellett elérek odáig. Kicsit pihegve álldogálok egyhelyben és veszem be magam gyalog a fák közé. Itt olyan sûrû a növényzet, hogy csak különleges szemekkel lehetne átlátni rajta. Vagy az lenne képes rá akinek nagyon fejlett az érzékelõ képessége, de hagyjuk is. Keresek magamnak egy kisebb tisztást, és letelepedek oda törökülésbe, és összecsapom a két tenyerem. Lehunyom a szemeimet, és mély levegõt veszek. Meg kell szólítsam, különben még mindig henyélni fog.

Kicsit, na még egy kicsit… Pillanatok elteltével megpillantok egy fehér körvonalas alakja egy sarokban üldögél fejjel a falnak. Kezei összefogva elöl és csupán üldögél, nem csinál semmit. Éppen ez a gond.

- Hé! Ginkotsu, fordulj ide, nézz rám. – kérdem nyájasnak mondható hangnemben. Felemeli a tekintetét, de semmi több, még arra sem méltat, hogy rám nézzen. Milyen konok. Hiába, az én eldugott részem lenne.

- Miért jöttél? – kérdezi kicsit ércesebb mélyebb nõi hangján. Kicsit hátratekint, ahogy közelebb merészkedem és leülök vele szemben.

- Kicsit, elhanyagoltalak, én- próbálnám folytatni de közbeszól és magyaráz.

- Minket, elhanyagoltak minket, ez a helyes kifejezés… - fordul meg lassan, én pedig végigvizslatom, valami itt nincs rendben. Az egyik keze emberi, ami össze van vagdosva. Na jó, de miért?

- Ugyan miért ? Itt van Tabusa aki mindig felvidít. – döntöm a fejem kicsit oldalra, majd kutatom a hatalmas fehéren izzó szemeinek helyét.  

- Na látod, épp ez az. Te jól szórakozhatsz, miközben én itt maradtam. – fogdossa egyik kezével a másikat. Ezt most nem egészen értem, magányos?

- Hiszen te is a részem vagy, te is átéled ezeket az érzelmeket, akkor meg nem tudom mi a bajod. – ahogy jobban körbenézek, egy fekete szobában találom magam amiben a színek kezdenek elúszni. Miért van ez?

- Még nem érted, még mindig nem érted?! – ordít fel, és vág le hatalmas hisztit, ami a valós testemre is kihat. A számból csordogálni kezd egy kis vér, nem súlyos, csak belülrõl sértett fel. Mindig ez szokott lenni ilyenkor.

- Mit kéne értenem? Hiszen amit te gondolsz azt én is érzem és értem. – magyarázom neki õszintén.

- Ez egy ösztön Tsubasa, meg kéne értened végre. – e közben a külsõ testemen már azok a jelek is mutatkoznak amik tudatják a kívülállókkal, hogy nem egyszerû kunoichivel van dolguk. Megjelenik a vörös bugyborékoló köpeny, majd a fekete szememtõl az államig húzódó csíkok, még a rinnengan szemen is. Csak merem remélni, hogy ez Tabusára nem hat ki.  

- Miféle ösztön lenne, ez a magány nem? – csapok a szurok színû padlóra tenyeremmel dühösen. Erre kicsit összehúzza a szemöldökeit, vagy legalább is azok képzeletbeli helyeit.

- Pontosan, az, az táplál engem is és az juttatott idáig minket… - suttogja erélyesen. Felém nyúl emberi kezével, édesget maga felé, hogy közelítsek. Ám én csak figyelem a kezét, ami hosszú karmos emberi kézzé alakult. Ennyi chakrát vesztett? Jah! Tényleg, a chakrám egy részét Tabusának adtam a szememmel együtt.

- De most már nem vagyok sem szomorú, sem magányos. – felelem neki mikor kicsit erõszakoskodik a kezével. Elrántom a sajátomat, és a csuklómat dörzsölgetve fogom markomba.

- Így meg fogunk halni Tsubasa. Tudod, valahogy más vagy mint anyád… - jegyzi meg kicsit gõgösen ciccegve el a mondata végét.

- Miért jött ez most ide?

- Mert azon az estén… próbáltunk szembeszállni magával a gonosszal. – halkul el  a hangja és áll fel a helyérõl. – Orochimaru jelenléte ébresztett bennem haragot, na és a tettei. Azokat se felejtsük el. – kicsit lejjebb szegem a fejem, amivel a hosszú hajam két oldalról elszegélyezi a tekintetem.

- Nem emlékszem rájuk, csak felületesen. – bólint egyet felállva és körbefonja mellkasa elõtt a kezeit. Ez már gyanús, ugyan akkor nincs semmi félnivalóm tõle, idáig.

- Jobb is, ez az érzelem engem kell, hogy tápláljon. És ez a húgod eltûnésével folyamatossá vált. Ugyan akkor kezdett az agyadra menni az, hogy õt keresed. Láttam mindent. Éreztem mindent, és hallottam mindent. – végre kezd színesülni a kép, halvány pasztel színek kúsznak a látóterembe. Enyhülni látszik. Eközben kívülrõl hatalmas erõhullám csap ki a testembõl, és kábán, nyitott szemekkel meredek magam elé.

- Szóval azt mondod mindent? Még azt is?

- Még azt is. – célozván motyogja az éjszakára amit Tabusa mellett töltöttem.

- Akkor tudhatnád, hogy õ lehet a gyógyír. – biccentek, majd a szemeimet rá szegezem. Igazat beszélek, tényleg jobban érzem magam azóta, hogy van aki törõdjön velem, és van akihez szólhatok.

- Nekünk nincs gyógyír! Hát nem érted?

- És mi van a húgommal? Õ elég ahhoz, hogy téged is fent tudjalak tartani…

- Az egy dolog, de ez a fõ, hogy nekünk sosem lesz vigasz érted?! Mindig egyedül maradunk, eza sorsunk nem érted?!  - ripacskodik, még az én szemöldököm felszalad és olyan érzelmeket kelt bennem, amik visszahozzák a múlt árnyait. Nem lehet, nem szabad, boldog vagyok, miért nem értékeli?

- Épp ezért jöttem! A szomorúság és a gyûlölet nélkül is fent tudjuk tartani ezt az erõt és kapcsolatot! Mert te én vagyok, én pedig te. Értsd meg végre, belõlem születtél. Én magam vagyok az aki téged cipel, és én magam is a bestia része vagyok…  - állok fel és lépek hozzá határozottan megragadva a két vállánál fogva.

- Nem, ez nem lehet, mi vagyunk maga a rossz, és a sötétség. Erre rendeltettünk, hallod te nõszemély?! – rántja ki  magát a kezeim közül és szúrja át valamivel a hasfalamat. A lelkemben ez a történéssorozat zajlik, de vajon mi lehet odakint?

Felálltam a helyemrõl, a kezeim már rég nincsenek abban a pózban ahogy összecsapva tartottam õket. Kezeim az oldalam mellett, olyan mint ha eszméletlenül léteznék kinyitott szemekkel, amik izzanak is. Egyre inkább feszült a helyzet, nem csak az én részemrõl, e közben pedig …

- Még, hogy erre rendeltettünk?! Hát te teljesen megvesztél?! Végre jött egy olyan aki értékel és valami vonzót talál abban, hogy ilyenek vagyunk. Legalább felfoghatnád, hogy végre nem kellene pusztítanod engem belülrõl, hanem hatékonyabbak és erõsebbek is lehetnénk egy új módon!? – erre elhalkul, és vérszomjas tekintettel mered rám, majd a torkomnak ugrik. E közben odakint hatalmas porfelhõ kerekedik, elõször egy fának csapódom, aztán a másiknak, s a harmadiknak. Mind ezt magamtól. A fejemet fogva görcsösen a hajamba túrok és egyre vérszomjasabb külsõt kezdek ölteni, a köpeny ami körülöttem lebeg egyre hevesebben kezd izzani, a bõröm lassan lepereg rólam, és egy fekete szörny kezdi felvenni valós alakját. Legbelül megy a harc, próbálom stabilan fent tartani a kötelékünket, gyõzködni és arra sarkalni, hogy bízzon meg bennem és kövessen, mert a Tabusától kapott új érzelmek nagyobb erõvel bírnak bennünk. Végül nem tudok magammal mit kezdeni, a fejem zsong, az arcom háromnegyede és a kulcscsontom is tiszta fekete massza már.

Lassacskán odaértünk Kakashi- sensei  lakása elé, majd bekopogtam illedelmesen hát ha meghallja. Bár amilyen lusta dög jounin létére nem hiszem.

- Ha nem válaszol, az általában azt jelenti, hogy nincs itthon. – taglalja mellettem Tab kicsit feszengve. nem értem mit lehet ennyire cidrizni ettõl az alaktól. lehet, hogy õt is le akarta vadászni?

- Kakashinál kénytelen leszel nem átlagos fejjel gondolkodni. Hogy is mondjam… nem éppen szívbajos alak. – mutogatom, és már is hallható a lépteinek csoszogása bentrõl. Lassan nyikorogva nyílik meg elõttünk az ajtó ami elõtt annyit kellett várakozni, és a küszöbön ácsorog maga a Sharnganos csoda, bár nekem mindig is furcsa volt, nem engedtem magamhoz közel és nem is akart közelebb férkõzni. Õ volt az egyetlen aki tiszteletben tartotta a kérdésemet, hisztimet ki minden nevezi a hátam mögött ugye.

- Kakashi sensei, bemutatom… - kezdenék bele a mondatomba, de mint ahogy mindig félbe kell szakítania.

- Kishuri Tabusát. Igen, tudom, már akkor is figyelemmel kísértem, mikor C szintû missing nin voltál. – harapja el a szavakat a maszkja alatt mormogva. Szóval  Kakashi ismeri Tabusát, hát, olyan érzés ez mikor két régi ismerõsöd nagyon jó barát lesz, de fingjuk sincs, hogy közös ismerõsük vagy.

- Én A szintû voltam.

- Pályád végeztével igen, de nem mindig. Csak azt mondtam, hogy én már kezdõként is rajtad tartottam fél szemem. Az én nevem… - na jó, feladom, most már mindenki mindenkinek befejezi a mondatait?  De csendesen figyelem a beszédüket, ebbõl többet is le lehet szûrni, és Tab múltjáról is többet fogok megtudni ha vagyok olyan szemfüles.

- Hatake „Sharinganos” Kakashi. Felismerem az… arcát mondjuk nem, de a rejtési módját. A bûnözõk körében benne van a top tíz elkerülendõ ninja listájában. – jegyzi meg apró fricskaként a sharinganos, mire sokat mondó unott fejjel  vágok közbe már én is, nem akartam valahogy kimaradni.

- Kezdem úgy érezni, hogy a bemutatkozás egy kicsit felesleges volt. – vágom a fejükhöz, ám ez Kakashit meg sem hatva készteti megint beszélni.

 - Nem volt jó ötlet átadnod neki a rinnengan szemet. – kicsit csomó kötõdik a gyomromra, ugyan is csak belsõsöket avattak be a mûtét részleteibe. Akkor, hogy a francba? Na ne mondd nekem, hogy ezt a sharinganjával láttam mert én menten falra mászok.

– Sokkal jobbak lettek volna az esélyeitek Orochimaru ellen, ha megosztva tartjátok a két fõ képességet. Megbeszélhettétek volna valakivel, mielõtt így döntötök. – próbálja magyarázni az igazát, amit lehet, hogy meg kellene, helyesbítek meg kellett volna beszélnünk ez elõtt. De hát Tabusa szerint is ez volt a legjobb, õ adta nekem a szemét, én pedig az enyémet cserébe, hogy ne legyen végtelen. Aztán tessék itt állunk ez elõtt aki mindkettõnket lenéz.

- Tsunade úrnõ egyezett bele az operációba. – köhögöm neki oda a választ, viszonozva a stílusát.

- Na, igen. Tsunade az utóbbi idõben nem száz százalékig bízik benned. De a fiúdban még annyira sem bízik, úgyhogy inkább adna neked két fegyvert, és neki egyet sem. – kikerekednek erre a szemeim, és ezt honnan szedte? Ez teljesen privát?! Ott történt a rezidencián, akkor most már biztos, hogy leskelõdött, vagy felvigyázott. Már szabad légteret sem hagynak, nem szép tõlük.

- Szóval… megtanít egy-két dologra? – oldja a hangulatot Tab kicsit remegõ hangon, talán megingott a bizalma a senseiben, ahogy nekem is.

- Elõnyös lenne. De elõször is megnézzük, milyen elemû a chakrád. Gyertek be! – invitál a lakására, majd be is érünk az elõszobába ahol azonnal a nyitott ablakot szúrom ki. A chakrája szaga elárulja, még ha nem is figyeli mindig hova irányítom a bestia chakráját annyira okos lehetne, hogy nem buktatja le magát ilyen könnyen. Innen a Hokage irodájához, onnan pedig a rezidencia fõkapujáig vezetnek a nyomai. Ügyetlen, vagy csak lenéz?

- Ott vagyok én is! – kiált fel a társam aki kicsit lemaradozva áll meg a hatalmas arcképekkel teliaggatott falnál. Hát igen, a vén szarosnak ez a hobbija ezzel ilyeszteget másokat. A figyelmét azonban hamar elterelik, a koszos fehér hajú Kakashi egy négyzet alakú cetlik nyom a bal kezébe.

- Fókuszáld bele a chakrádat! – utasítja, Tabusa meg átveszi a másik kezébe a papírost és leül az egyik kínálkozó helyre. Nem bírja még sokáig, pihennie kell nem hevertük még ki a mûtétet. A barnás lapocska pedig egy pillanat alatt olvadozva ázik át. Éppen visszaadná már Kakashinak, fene se tudja miért, talán, hogy ezt is kiaggathassa a falára de van egy kis, khm, érdekesség az egészben.

- Víz elemû a chakrád. Meg tudok neked tanítani néhány… - végre egyszer elhalkul az öreg és érdeklõdve figyeli a kis darabokra szaggatott papírt. Az egyik fele vizes, a másik meg szana szét esett, milyen elemû chakra lehet az ilyen? Szél elemû mint az enyém?

- Ez azt jelenti, hogy kételemû a chakrád. Nem ártana utánanézni a családfádnak. – ecseteli a fehér hajú még én hallgatagon fülelem a beszélgetésüket. Ez mind arról szól, hogy mesélnek egymásnak. Ki kinek volt az õse, meg, hogy miért került ide egyáltalán hogy a jó francba kerültünk mi így össze. A vállamra teszi a Sharinganos a kezét, és kedveskedõ szavakat intéz hozzám, hát ha már szokássá vált akkor…

- Ne fogdosson sensei. Tudhatná, hogy ezzel nem hat meg. – én is ugyan olyan magányos és érdektelen voltam egész eddig, és most kutakodni akar a fejemben azzal a vörös veszedelemmel. Hát nem, rossz embert fogott ki.

- Ugyan mi a bajod? – kérdez rám Tabusa, de Kakashi felé fordulva hajítom a szemei közé a szavaimat.

- Eddig az volt a feladata sensei, hogy kémkedjen utánunk? Ennyire bíznak meg bennem, bennünk? Hm? Pedig én csak egyetlen dologra vágyom. – teszem karba a kezeimet összefonva õket a melleim elõtt.

- Tudom, a húgod visszaszerzésére. – ingatja a fejét jobbra balra, és próbál együttérzést mutatni. Hát nem sikerült, nem tudom, hogy egy ilyen tehetséggel megáldott ninja hogyan lehet ilyen együgyû és átlátható néha. De lehet, hogy ez csak az én álláspontom.

- Éppen azt akarjuk megakadályozni, hogy ez a falu itt hamu legyen. – vág közbe Tabusa és elránt az éppen okító partner mellõl. Jobb is, hiszen kezd olyan érzésem lenni, hogy ki akarnak Konohából toloncolni. Nem kívánatos az itt létem vagy ilyesmi. Pedig a családom története éppen egy idejû, vagy talán még régebbi is mint az Uchiháké, vagy ne adj isten az Uzumakiké. De kin ment volna a vita örökre ha nem az én klánomon. Veszek egy mély levegõt, majd lépdesni kezdek kifelé a lakásból, Tab még marad egy kicsit cseverészni az öreggel én pedig kint megvárom õket.

Tsu bekopogott az ajtón. Senki sem válaszolt, úgyhogy megint kopogott.

- Ha nem válaszol, az általában azt jelenti, hogy nincs itthon – motyogtam.

- Kakashinál kénytelen leszel nem átlagos fejjel gondolkodni. Hogy is mondjam… nem éppen szívbajos alak.

Hallgatózni kezdtem, és léptek koppanása ütötte meg a fülem. Sok helye láttam már képen Sharinganos Kakashi arcát, de mindig azt hittem, hogy csak azért látszik belõle ilyen kevés, mert a lesifotós béna volt. Ezzel szemben rohadt nagy csalódás volt látni, hogy tényleg mask van az orrnyergéig, és tényleg a szamébe húzza szemkötõjét. Próbáltam ezek mögé látni (mármint elképzelni, hogy nézhet ki nélküle), de nem igazán akart menni.

- Kakashi sensei, bemutatom…

- Kishuri Tabusát – szakította félbe unott hangon a férfi. – Igen, tudom, már akkor is figyelemmel kísértem, mikor C szintû missing nin voltál.

- Én A szintû voltam – válaszoltam.

- Pályád végeztével igen, de nem mindig. Csak azt mondtam, hogy én már kezdõként is rajtad tartottam fél szemem. Az én nevem…

- Hatake „Sharinganos” Kakashi – vágtam a szavába. – Delismerem az… arcát mondjuk nem, de a rejtési módját. A bûnözõk körében benne van a top tíz elkerülendõ ninja listájában.

- Jó tudni.

- Kezdem úgy érezni, hogy a bemutatkozás egy kicsit felesleges volt – motyogta Tsu. – A lényeg, hogy az utóbbi idõben Tabusa kénytelen volt feladni a Rinnegan szemét, ezzel fegyvertelenné vált. Valakinek meg kell tanítani õt néhány jutsura, és úgy gondoltam, te lennél rá a legalkalmasabb.

- Nem volt jó ötlet átadnod neki a rinnegan szemet. – mondta nekem a fehér hajú, ügyet sem vetve a lányra. – Sokkal jobbak lettek volna az esélyeitek Orochimaru ellen, ha megosztva tartjátok a két fõ képességet. Megbeszélhettétek volna valakivel, mielõtt így döntötök.

- Tsunade úrnõ egyezett bele az operációba – vágta rá Tsubasa.

- Na, igen. Tsunade az utóbbi idõben nem száz százalékig bízik benned. de a fiúdba még annyira sem bízik, úgyhogy inkább adna neked két fegyvert, és neki egyet sem.

Kicsit furcsa volt nekem, hogy a „fiújának” hív, tekintve, hogy újdonsült kapcsolatunkat még senkinek sem mondtuk meg.

- Szóval… megtanít egy-két dologra? – kérdeztem tétován.

- Elõnyös lenne – válaszolta. – De elõször is megnézzük, milyen elemû a chakrád. Gyertek be!

Belépve egy csomó falra ragasztott arcképet pillantottam meg bûnözõkrõl, akik mellé jegyzetek voltak írva, és némelyek össze voltak kötve egymással. Elõször nem tûnt fel, de aztán megláttam, hogy…

- Ott vagyok én is! – Valóban ott függött az arcképem, összekötve Oberoda Nodaris szamuráj bûnözõvel, fel voltak sorolva a képességeim, és a helyek, ahol voltam, vagy lehettem. Már éppen vizsgálni kezdtem volna, mikor Kakashi kezembe nyomott egy papír cetlit.

- Fókuszáld bele a chakrádat!

Így is tettem. Leültem egy székre, a kezembe vettem a cetlit, és rákoncentráltam. Egyszer csak éreztem, hogy a papír benedvesedik. Megmutattam Kakashinak, aki bólintott, és érte nyúlt.

- Víz elemû a chakrád. Meg tudok neked tanítani néhány…

Elhallgatott, ugyanis, mikor a papírt átvette, annak a fele lehullott a földre. Ellenõrizte a két felet. Azok mintha vonalzó mentén szakadtak volna el.

- Ez azt jelenti, hogy kételemû a cshakrád – mondta. – Nem ártana utánanézni a családfádnak.

- Lökd meg a kezem! – szakítja félbe a mérhetetlen próbálkozásaimat. Az arcára nézek, majd a kezemet ökölbe szorítva lendítem meg hátulról, hát ha így jó lesz.

- Ne üss, csak lökj! – szólít fel. Így egyenes karral meglököm a mancsánál fogva, végül pedig a két kezemet magam mellett lógatva hallgatom a folyamatos instrukcióit.

- Elmondom, én hogy szoktam… hogy csináltam a shinra tensei-t: úgy viselkedtem, mintha a chakrám egy láthatatlan kéz lett volna, amivel lökök. Nem ütök, mert ahhoz hátra kell húzni a kezet, hogy lendületbõl fejts ki erõt. Nem. Itt a hirtelen, erõbõl végzett támadás a lényeg. Érted? – megingattam a fejem, ez a lökõs téma nem nagyon jön be. Az én erõm kifejtéséhez pont hogy nem ilyen egyszerûnek hangzó, de nehéz technika kell, hanem tökéletesen kell szinkronban tartani a két chakrát. Nem lesz könnyû megtanulnom.

- Nem. Ez semmit sem mond nekem. – egy hatalmasat szusszanva megértõ arcot mutatott felém. Kicsit nehéz a felfogásom, vagy tudom is én, elviekben nem tanulok nehezen de egy ilyen idegen technikát elsajátítani nem egy óra.

- Akkor próbáljuk meg így: hunyd le a szemed, és miközben chakrát gyûjtesz, képzelj el egy nyitott kezet magad elõtt. Mikor elindítod a jutsut, képzeld azt, hogy a kéz lök. Amikor majd körkörös lökéshullámot tanulod, akkor ez nem fog segíteni, de akkorra majd bele fogsz jönni. – meg is próbáltam azonnal, lehunytam a szemeimet és koncentrálni kezdtem és próbáltam a tenyerembe irányítani a chakrám. Pár próbálkozás után sikerült megmozgatni a rönköt, majd egy erõteljesebb próbálkozásnál tövestõl kiforgattam az egészet. Ahhoz képest, hogy nehezen megy mosolyt csal az arcomra az a fadarab, nem vagyok benne biztos , hogy éles helyzetben is sikerülne e bevetni… Kicsit rettegek attól, hogy nem tudom megvédeni a húgomat, vagy netán tán magamat és Tabusát. Egy fémes csörrenés után sikerült egyszerre elordítanunk magunkat.

 - Shinra Tensei! – üvöltöttük szinkronban, és végre sikerült teljesen kiragadnom a gyakorló rönköt a helyérõl. Nem is hittem volna, de ezt tényleg én csináltam? Félrepillantottam Tabusára, aki a másik kihelyezett összevagdosott rönk tövében ücsörgött szinte összecsúszva.

- Minden oké? – kérdem tõle halkan, na, mi miatt tört le a lelkesedése ennyire?

- Használhatatlannak érzem magam. – dünnyögte a szaglókája alatt, és kicsit rámeregette a szemeit.

- És a kardozás?

- Az semmit nem ér. Legalábbis önmagában. Kellene mellé néhány ütõs jutsu. Sajna nekünk nincs családi jutsunk, úgyhogy ki kell valamit találnom. – végighallgattam az elmélkedése egy részét és azonnal eszembe jutott az egyik nem is távoli ismerõsöm a hetes csapatból.

- Egy Haruno Sakura nevû ismerõsöm is érzett egyszer így, és orvosi ninjának tanult. – ha a kardozás nem jönne be, akkor talán az orvosi ninjáktól tanulhatna, amúgy is Sakura sem az a gyenge fajta, ha nem vigyáznék néha engem is s földbe döngölne.

- Nem igazán illik hozzám. – vigyorog keserédesen. Hát, ha nem akarja nem kell erõltetni, de itt legbelül féltem, mert nincs semmi erõ a kezében, így nem engedhetem el magam mellõl a csatatéren sem.  De nem hagyhatom, hogy esetleg történjen vele valami  mert nem bírnám elviselni ha nem lenne mellettem.

- Szép. Nagyon jól csináltad. Most próbáljuk ugyanennek a jutsunak a másik irányát. Olvasd el a tekercs Bansho Tennin címû fejezetét. – végre elmosolyodott, ez már jobban tetszik annál a fancsali képnél.  Elõhorgásztam a kicsit kopottas tekercset és elolvastam az idevonatkozó részét. ez se lesz piskóta, nem is tudtam, hogy mit vállaltam be.

- Ehhez van valami bölcs tanácsod? – szólítom meg egy kis idõ elmúltával így érdeklõdõ pillantása azonnal rám irányul.

- Van. Mikor chakrát gyûjtesz, képzeld, hogy egy kötél feszül közted, és a célpont között. Minél több chakrát gyûjtesz, annál feszesebb legyen a kötél, aztán, mikor beindítod, rántsd magad felé a kötelet. – felpattantam a törökülésbõl, majd  akezem ismét a farönknek szegezem.

- Bansho Tennin! – hatalmas erõt eresztettem ki, legalább is úgy éreztem, de csak egy kicsit szánkázott elõrébb a poros földön. Egy csomó kicsit feltüzelt próbálkozás során sem sikerült megmozdítani, ám még egyszer megküldtem erõbõl vagy sikerül vagy nem alapon. megint megmozdult, fú kezdek fáradni.

- Tsubasa!

- Tessék?

- Tudsz nekem egy mestert szerezni?

- Kardforgatáshoz? – hagyom abba a gyakorlást, éppen elég volt mára szerintem. Nem akarom magam teljesen lemeríteni. Na meg neki sem ártana pihennie, egy szemmel kicsit nehézkes koncentrálni mindenre, fõleg, hogy a chakrám torzítja a látását.

- Nem. Valami értékelhetõ Jutsuhoz. – most, hogy elgondolkozom nem is tudnék hirtelen olyat mondani aki segíthetne ez ügyben, de ne csüggedjünk, mindenki okozhat meglepetéseket.

- Hát… megpróbálom. – vakarom meg a fejem, itt aki tûz elemet tudna tanítani az Asuma sensei, de õ most az Ino-Shika-Cho formációval van lefoglalva, Guy sensei csak taijutsuban jártas, az pedig egy Itachi szintû ellenfélnél nem elõnyös.

- Nagyon köszönöm. – vigyorogja, majd feljebb támaszkodik és egy csókot dob a számra. Kicsit kipirulva bazsalygok csak én is, majd az egyik kezemet nyújtva neki felsegítem, és elindulunk egy kicsit lazítani, leülünk egy jó hideg innivaló után az elõszobába és kifújjuk magunkat, közben szorgosan birizgálja a… volt szememet. Mi lehet vele?

- Mi a gond? Talán nem passzol? – fordulok felsõtestemmel felé, és simítok egyik kezemmel a szeméhez. Most, hogy jobban megnézem nincs semmi baj vele, de lehet , hogy a chakrám irritálja picit.

- Nem tudom, olyan furcsa még mindig. – nyúl a kezemhez és nem ereszti. Megint az a furcsának ható érzés, de hiszen olyan kellemes mint a múltkori után. A vállára támasztom a fejem és onnan nézek a most kéken virító szemébe.

- Próbáld meg összekombinálni a chakrádat az enyémmel. A bestiáé kicsit nyers, ezért ilyen furcsa. – szusszanok egy nagyot, majd kicsit eltûnõdöm. Elõször ki kéne derítenünk, hogy milyen természetû chakrával bír, azt pedig Kakashi tudja a legpontosabban meghatározni. Hozzá kellene elmennünk elõször.

- Azt még is hogyan? – kérdi kicsit kételkedõen, majd felém fordítja a fejét, és egy vigyorral húz az ölébe, én meg elterülök rajta ahogy hátradõlünk a kanapéra.

- Elemezd a chakráját, lehet, hogy az enyémbõl is van egy kicsit benne, mivel tõlem kaptad. Így talán könnyebb lesz, de ezt magadtól kell felfedezned. – mormogom a mellkasára hajtva a fejem, és a két kezemet is magam mellé gyûröm még õ kissé cirógatja a hátam.  – Talán, Kakashi-senseihez kéne elmennünk elõször. – jegyzem meg felnézve rá, most csak lehunyt szemmel és hátrahajtott fejjel válaszol nekem.

- Úgy érted Sharingan Kakashihoz?

Tsubasa az edzés elõtt segített szereznem egy katana kardot, és mikor visszaértünk, mindketten gyakorolni kezdtünk. Én elõször végignéztem, ahogy pár erõtlen lökést küld az oszlop felé, majd odaléptem hozzá, és feltartottam a tenyerem.

- Lökd meg a kezem!

Õ hátrahúzta sajátját, de még elõtte rászóltam:

- Ne üss, csak lökj!

Meglökte a kezemet.

- Elmondom, én hogy szoktam… hogy csináltam a shinra tensei-t: úgy viselkedtem, mintha a chakrám egy láthatatlan kéz lett volna, amivel lökök. Nem ütök, mert ahhoz hátra kell húzni a kezet, hogy lendületbõl fejts ki erõt. Nem. Itt a hirtelen, erõbõl végzett támadás a lényeg. Érted?

Tsubasa lendületesen bólintott:

- Nem. Ez semmit sem mond nekem.

Fejemet vakarva elgondolkodtam.

- Akkor próbáljuk meg így: hunyd le a szemed, és miközben chakrát gyûjtesz, képzelj el egy nyitott kezet magad elõtt. Mikor elindítod a kutsut, képzeld azt, hogy a kéz lök. Amikor majd körkörös lökéshullámot tanulod, akkor ez nem fog segíteni, de akkorra majd bele fogsz jönni.

Mikor végigmondtam, odamentem egy oszlophoz, és kardforgató mozdulatokat végeztem rajta. Õ jelentõs haladást mutatott a gravitációs jutsu használatában. Elõször csak enyhe fuvallatoknak megfelelõ lökéshullámok taszigálták az oszlopot, de aztán, jó pár óra fáradhatatlan gyakorlás után sikerült kifordítania a földbõl. Zihálva, diadalittas arckifejezéssel meredt rá.

Én ellenben a kardforgatást, bár olyan jól csináltam, ahogy csak tudtam, nem tudtam annyira belerázódni, hogy értékelhetõ teljesítményt nyújtsak. Ha szembekerülök Hikarival, vagy ne adj isten, Orochimaruval, akkor csúfos végem lesz. Tsubasa nem fog tudni mindkettejüktõl megvédeni, és férfi büszkeségem nem is engedte volna hagynom. Ez a gondolat egyre dühített, és egy vágás után elhajítottam a pengét, és elüvöltöttem magam:

- Shinra Tensei!

Tsubasa ebben a pillanatban fordította ki az oszlopot a helyérõl. Egy pillanatra azt hittem, hogy én szedtem ki onnan, de nem ez volt a helyzet. leroskadtam az összevagdosott oszlopot tövébe, és az égre meredtem.

- Minden oké?

- Használhatatlannak érzem magam – morogtam.

- És a kardozás?

- Az semmit nem ér. Legalábbis önmagában. Kellene mellé néhány ütõs jutsu. Sajna nekünk nincs családi jutsunk, úgyhogy ki kell valamit találnom.

- Egy Haruno Sakura nevû ismerõsöm is érzett egyszer így, és orvosi ninjának tanult.

- Nem igazán illik hozzám – jegyeztem meg keserûen nevetve.

Elfeledtettem magammal egy pillanatra aggályaimat, és végignéztem az õ munkáján.

- Szép – mondtam elismerõen. – Nagyon jól csináltad. Most próbáljuk ugyanennek a jutsunak a másik irányát. Olvasd el a tekercs Bansho Tennin címû fejezetét.

Egy darabig csöndben pihentünk, míg õ tanulmányozta a tekercset. Miután végzett, letette a papírt, és fölállt.

- Ehhez van valami bölcs tanácsod?

- Van. Mikor chakrát gyûjtesz, képzeld, hogy egy kötél feszül közted, és a célpont között. Minél több chakrát gyûjtesz, annál feszesebb legyen a kötél, aztán, mikor beindítod, rántsd magad felé a kötelet.

Felállt, és a kiszakadt oszlopra szegezte kezeit:

- Bansho Tennin!

Az oszlop bágyadtan csúszott egy kicsit a földön, de többet nem ment. A következõ mozdulatot az ötödik vagy hatodik próbálkozásra tette. Én megint saját problémámon gondolkodtam.

- Tsubasa!

- Tessék?

- Tudsz nekem egy mestert szerezni?

- Kardforgatáshoz?

- Nem. Valami értékelhetõ Jutsuhoz.

- Hát… megpróbálom.

- Nagyon köszönöm – mondtam felvidulva, felpattantam, és egy puszit nyomtam a szájára.

Lassan érzem, hogy elválasztja a kezeimet az arcomtól, majd az arcomra simít és most õ hív közelebb. Nem is vártam volna ilyen reakcióra, azt hittem eltaszít, vagy hülyének néz esetleg holtkórosnak. Igaz, hogy fáradt vagyok de addig nem alszom el, hisz ez is egy álom lenne nem? Hogy ez megtörténik, most, velem, és viszonozza. Kis ideig még magánál tart utána pedig a mellkasát átölelve hajtom oda a fejem. Most érzem magam teljes biztonságban, emlékszem mindenre. Vajon õ emlékszik-e majd?

Egyszer volt akinek tetszettem, de aztán kiderült, hogy egy rossz vicc volt az egész. Az a fiú, férfi, nevezzük aminek akarjuk úgy tekintett rám mint ha egy eszköz lennék. Kicsit meg is sértett talán, de most. Ez most igaz, olyan nyugodt az álmom amég õ mellettem van, csak azt nem tudom, hogy nem bakizom e bele a dolgokba, el sem hiszem… akkor még is mit jelentsen ez az egész, most ez csak véletlen volt tõle is, csak szeszély vagy hogy nevezik ezt? Akkor most… összejöttünk vagy mi? Teljes zavar uralkodik rajtam, hagyjuk majd reggel elválik a dolog.

A puha ágynemû takarásában ébredek , finom illatok tekeregnek a levegõben nekem pedig fel kordul a gyomrom. Felülök az ágyban és hátratûröm a kicsit kócosra feküdt hajamat és szétnézek. Nem fekszik mellettem, hmm, hol lehet? Követem a finom illatot végiglépkedve egészen a fapadlós folyosón egészen a konyháig. Eszembe sem jutott az egész tegnap esti dolog még meg nem láttam megint Tabusát a konyhában serénykedni. Egy szál kisgatyában na meg pólóban álldogálok pirongva elõtte a padlót fixírozva.

- Jó-jóreggelt. – gagyogom még rám pillant, õ sem éppen színtelen. Mondhatni, hogy majdnem megégeti magát, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak még elõtte. – Szóval, ami a tegnap este történt… - csuklik el kissé a hangom ahogy próbálom kifejteni kicsit bõvebben a történteket.

- Figyelj Tsubasa, nem akartalak kihasználni tegnap biztos csak félálomban voltál és azért… - csak hallgatom és hallgatom a beszédét, nehogy most azt köpje be, hogy õ meg álmában csinál ilyeneket.

- Mindent okkal csinálok, de ez most valahogy furcsa. Ez a furcsa érzés már azóta bennem volt mióta az erdõben rejtõzködve abban a faüregben aludtunk. – elszorul kicsit a torkom,  és hevesebben lüktet ez a mindig furcsa szerv itt a mellkasomban.

- Tényleg? – kérdez kicsit kételkedõen, aztán megszabadul a fõzéshez használt segédletektõl és közelebb lépked. Szinte már  a fülem is vörösödik mikor teljesen közel ér hozzám és a derekamba karolva hajol az ajkaimra. Kicsit bénácskán fogadom, de ahogy folytatja és irányít kezdek belejönni. Közben az egyik székre ül velem az ölében. Mikor elválunk egymástól csak a szemét vagyok képes figyelni, szinte csillogni kezdett, ilyen lenne szeretni? Szóval ilyen lenne egy biztos kötelék?

- Tabusa… - karolok a nyakába és ölelem meg most tiszta szívbõl, szinte madarat lehetne velem fogatni.

- Gyere, együnk jó? – teszi a vállamra a kezét még feltápászkodom róla és ülök az egyik székre, és rakom a lábaimat pont úgy, hogy törökülésben ülhessek.

- Jó, de jó illata van. – jegyzem meg kicsit kábán, na most van az , hogy kicsit leblokkoltam és bizsereg még a gyomrom is, egy bizalmas mosollyal taglalom azt a reggelit amit elém pakol. Talán kicsit irigy is lehetek, hiszen én nem vagyok ilyen profi a fõzésben. Elkezdek eszegetni, jól esik hiszen ha nem akarok éhen halni vagy itthon robbantgatom a konyhát, vagy elmegyek az Ichirakuba egy ramenre.  

Lassan befalunk mindent, majd visszatérünk oda ahonnan ez elkezdõdött, pontosítok, a nappaliba ahol is ot fetreng az a tekercs valahol. Rá is lelek az asztalon, majd kimegyünk egy kicsit a rezidenciához tartozó gyakorlótérre.

- Olvasd át figyelmesen a tekercset még egyszer. Megtanítom használni a Shinra Tensei nevû jutsut. Megvan? – mialatt kihúzom a tekercset és belepillogok feláll velem szemben, és rámutat egy földbevájt vastag fa cölöpre.

- Meg, azt hiszem. – dünnyögöm  és próbálom alkalmazni a tekercsben látottakat. Összpontosítanom kell a chakrámat a Tab-tól kapott szemembe. Hmm, lássuk csak. Lehunyom egy kicsit a szemeimet és végre mikor kinyitom minden  egyre tisztábbnak látszódik, elõször még homályos a kép de aztán.

- A feladatod pedig ennek az oszlopnak a kidöntése. – mutat rá a leendõ áldozatomra, majd közelebb lépkedek úgy, hogy nagyjából tíz méterre legyek tõle. – Lássuk.

Mivel már korán reggel óta fönn voltam, nem tudtam nyitva tartani a szemem. Lassan lehunytam, és a szófán elnyomott az álom. Nem tudom, meddig aludhattam, de egyszer csak arra ébredtem, hogy valami a vállamat nyomta. A „valami” egy fej volt. Tsubasa rám borulva aludt el. Nem is tudom, miért, de elmosolyodtam, és felnyaláboltam a lányt. Megjegyeztem legutóbb, hogy melyik az õ szobája, és most oda vittem, hogy lefektessem az ágyra. Egy-két percig õt néztem, ahogy aludt, aztán eszembe jutott, hogy milyen rossz lehet, annak, akit ilyenkor bámultak, ezért inkább kifelé indultam a szobából.

Én választottam egy szimpatikus hálószobát, és ruhástul bevettem magam az ágyba. Nem telt sokáig, máris az igazak álmát aludtam, de nem sokáig. Elõször az volt az érzésem, hogy álmodok. Tsubasát láttam még az ágyban.

- Hé! Tabusa! Hé!

Eltartott egy-két másodpercig, mire rájöttem, hogy nem álmodok, hanem ébren vagyok.

- Mondjad – morogtam felkönyökölve.

- Had feküdjek ide! Megint el akar kapni.

Ez a mondat kissé kikergette az álmot a szemembõl. Az elmúlt napok eseményei miatt nagyon is el tudtam képzelni, hogy az a túlméretezett fehér kígyó nem átallott Konohába küldeni valakit utánunk. Készségesen helyet adtam Tsubasának a takaró alatt, miközben így szóltam:

- Ki akar elkapni?

Õ a mellkasomra hajtja a fejét, és csak érthetetlenül hadar:

- Rosszat álmodtam. Már megint, újra mészárol. Azt hitték, én voltam…

Könnyek szöktek a szemébe. Szóval csak egy borzalmas élményt élt újra álmában. Ilyenkor tényleg a barátok a legjobb orvosság.

- Nyugodj meg! – Mondom, majd átöleltem. – Nem lesz semmi baj.

- Tabusa…

A nevem hallatára megint felé fordítom a fejem, és megletten látom, hogy milyen közel hajolt hozzám. Érzem, ahogy megfog, aztán ahogy ajkai az enyémre tapadnak. A csók rövidebb ideig tartott, mint azt szerettem volna, mert zavartan hátrébb mozdult, és kezei mögé rejtõzött. Valószínûleg félálomban volt, és nem is tudta, mit csinált. Én viszont abban a pillanatban döbbentem csak rá, hogy milyen régen is vágytam már erre a csókra. Ha õ nem is, én tudtam mit csinálok, és nem bírtam türtõztetni magam. Levettem arca elõl kezeit, és félresimítottam egy hajtincset az arcából, aztán én csókoltam meg õt.

Olyan régen nem volt már senkim, hogy mikor õ lett a barátom, akkor régóta megint felhõtlenül boldog voltam. Legalábbis akkor azt hittem. Ebben a pillanatban viszont éreztem, hogy végleg kitöltötte a szívemben azt az ûrt, ami a több mint három év egyedüllét során keletkezett. Talán még azt is mondhatom, hogy… szerettem õt.

Lassan leváltunk egymás ajkáról, és visszadõlt a mellkasomra. Csak egy pillantást vetettem rá. Elaludt. Komolyan attól féltem, hogy ez az egész csak valami alvajárás, vagy hasonló volt, és mikor felébred, nem is fog, és nem is akar majd erre emlékezni. Borzalmasan éreztem magam, hogy kihasználtam kiszolgáltatottságát, de hosszú idõ után végre megint volt kit szeretnem. Én is visszahajtottam a fejemet a párnára, de még sokáig nem jött álom a szememre. Reggel valahogy mégis én ébredtem fel elõbb.  Õ még mindig engem átkarolva feküdt.

Még mindig öröm és szégyen keveréke kavargott a fejemben. Fel akartam kelni, de mit tegyek? Keltsem föl? De olyan békésen alszik. Végül csak kibontakoztam az ölelésébõl, és kimentem a szobából. Végül megálltam az ajtóban, és visszanéztem rá. Nem bírtam ki, hogy búcsúzóul ne adjak egy puszit az egyik arcára.

Szétnéztem a konyhában, de semmi használhatót nem találtam. Elég rég hagyhatta el az otthonát Tsubasa. Legalábbis elég idõ telt el, hogy minden megromoljon, ami csak meg tud. Ebbõl nem lesz reggeli. Legalábbis nem abból, ami otthon van. Elugrottam hát, hogy vegyek pár dolgot.

A boltban két ismerõssel találkoztam. Egy meglehetõsen kidolgozott izomzatú, két évvel idõsebb férfival, aki régen jó barátom volt, de most egyszerûen keresztülnézett rajtam, és csak meglökött vállával. Még mindig nem tudta megbocsátani, hogy adóssá tettem völgyrejteket. A másik pedig Hikari volt, vagyis új nevén Kari, aki már szívélyesebben üdvözölt.

- Hogy telt az éjszaka?

- Hát… jól.

- Haboztál – mondta fürkészõ mosollyal. – Valami gond van az új lakótársaddal?

- Semmi, csak bejött hozzám félálomban, én meg… kihasználtam.

A lány felháborodva nézett rám. Elõször nem tudtam, miért, aztán ököllel verni kezdett:

- Kishuri Tabusa, hogy lehetsz ekkora liliomtipró, még csak nem is tizennyolc éves!

- Állj! Nyugi! Nem úgy értettem. – végre abbahagyta a verésemet, úgyhogy elmondhattam neki normálisan. – Csak érzelmileg kiszolgáltatott volt, és megcsókoltam.

- És arra nem gondoltál, hogyha érzelmileg erõs lett volna, akkor is ezt tette volna?

- Még nem.

- Na, mindegy. Majd, ha találkoztok, akkor tisztázod vele, nem igaz?

- Hát, nem tudom…

- Tabusa!

- Na, jó, beszélek vele.

- Nagyon helyes – mondta sugárzó mosollyal Kari, majd sötét pillantással hozzátette: - És várd meg szépen, míg elmúlik tizennyolc éves!

Én kínomban csak nevettem, és kivettem egy dobozt a szekrénybõl. Új szerzeményeimet kifizetvén, újra a Yoo rezidencia felé vettem az utam. A konyhába lépve hozzá is láttam, hogy összeüssek egy két személyes reggelit. Rizst pároltam, halat sütöttem, miso levest fõztem, és még tamagoyakit (amolyan omlett-szerûséget) is csináltam. Valamiért nem tudtam nem örülni Kari önelégült vigyorának, és hirtelen még a tizennégyfarkú elégedett hangja is fölcsendült bennem:

- Látod-látod! Mit mondtam? Csak összejöttetek.

- Ja, hogy nosztalgiázol? – terül el a hatalmas támlájú, és meglehetõsen puha kanapén. Néha ezt is meg kell ejteni, különben elfeledem mi a célom…  Egy kis ideig csend honol az egész rezidencián, én pedig elmerülve a tekercsben nézem át az egészet. az alapoktól egészen a taijutsu mozdulatokig itt van minden amit a mester tanított és lejegyzett nekem. Mert tudni illik  voltak csapattársaim, és igen sensei-em is, csak egy idõre szétoszlott a csapat.

- Ezt olvasd! – hívja fel a figyelmem , majd szétkapja az irományt amibõl egy csomó por távozik, nekem meg nincs más teendõm mint ellegyezni a szmogot az orrom elõl.

- Minek? – veszem az ölembe és nézegetem meg magamnak. Ez kicsit bonyolultabb mint az elõzõ de égõ fontosságú tartalommal bír. Hogy pontosítsak, megtanít használni  a rinnengant, amit Tabusától kaptam nemrég.

- Mert dögunalmas. Legalábbis nekem. – hát ki tudja, ez inkább érdekes mint unalmas, de Tab már mióta van ennek a birtokában, és ez a pecsét rajta, Rikudo senin emblémája aki mind ezt a feladatot a klánomra bízta. Ez a gyorstalpaló pedig nem is tûnik olyan nehéznek , sokáig maradhattam csendben, de addig is sikerült vagy négyszer átolvasni. Ideje kipróbálni.

- Shinra tensei! – bal kezemet a másik tekercsnek szegezem és sikerül meg is mozdítanom, de  csak annyira hogy kibillegjen majdnem az asztal széléig. Majd még egyszer rákezdek a furán csengõ kétszavas mondókára.

- Shinra tensei! – megint csak billeg, de nem esik le ó a fenébe!  Kicsit megdörzsölöm a szemem és úgy nézek vissza a tekercsbe. - Az elõbb jobban csinálhattam valamit. – egy hatalmas vigyor ül ki az ábrázatára , amit félig átalakult szemmel figyelek.

- Tudom, hogy azt mondtad, hogy nyugalmat akarsz, de ez a perc fegyverszünet talán jó lenne arra, hogy kitanítsalak egy-két rinnengan technikára. Nem erõltetem, most a napokban pihenj, amíg akarsz. De ha szólsz, utána elkezdjük a tanulást. – lassan azért elvesztem a gyakorlatlanságom miatt a kontrollt  a kapott szem felett és visszavált a mélybarna mivoltába.

- Holnap akár el is kezdhetjük az edzést. – közlöm vele kis mosolyra húzódó grimasszal az arcomon. Kicsit még nézegetem a tekercset, aztán visszaadom Tabnak nehogy aztán elvesszen és rajtam keresse. egy ilyet nem lenne szerencsés elveszteni, inkább ki kellene cserélni az én tekercsemre. Kicsit már leragadó pillákkal borulok meg oldalra és kapom le Tabusa vállát, már jó ideje durmol mellettem, ezt észre sem vettem. Na mindegy is…

Megint az egyik ritka alkalmat élem meg, nem ugyan azt álmodom mint eddig  hanem egy sokkal furcsább fantazma jelenik meg. Egy sötét szobában ébredek, csupán az elhúzott tolóajtón szûrõdik át némi fehér fény. Látszólag az egész rezidencián nyugalom honol, a húgom a kettõvel szomszédos szobában alszik mélyen, szinte ide hallani a horkantásait. Felülök a kis paplanom alatt majd lehajtom magamról és mezítláb pizsamában vágok neki az útnak a konyháig. Borzasztó szomjas vagyok, halk tipegéseim meg sem zavarják a lakókat. Valami ocsmány büdös csapja meg az érzékeny orrom, ez valahonnan idegen. Talán az a rusnya kígyó lenne?

Halk sikolyokat hallva kényszer nélkül is elõbújik a tizenégyfarkú alap alakja. Vörösen izzó szemeim azonnal idegen nyomokra lesznek figyelmesek, hiába van sötét, ha sötét van ha nincs  a chakrákat így is úgy is kiszúrom, bár itt elég fiatal lehetek.  Hang nélkül ölte meg a szüleimet, a látvány hátborzongató, anyám szemei még rebbennek egyet de már nem látnak többé.  Azon az éjszakán rabolták el a húgom, és fosztottak meg minden jótól ami eddig körülvett, csak a lélektelen házfalak és az üres terek maradtak. Még kerestem éjszaka Orochimarut aki szépen elsomfordált az után hogy ez megtörtént. Kínkeserves kereséssel sem leltem a nyomukra, azok akik pedig minket szolgáltak még egy ideig eltartottak de most, még a sensei-em is jobbnak látta hogy szétváljunk. Szinte zihálva ébredek, immár a saját ágyamban de nem tudok megnyugodni. Ho-hova lett Tabusa? Ugye nem egy olyan trükkös álomban vagyok most is? Kikecmergek a helyemrõl és körbekutatok a házban. Az egyik hálószobában rá is akadok Tabra aki mélyen húzza a lóbõrt ki tudja már mióta.

- Hé, Tabusa hé. – szólongatom halkan szinte sziszegve felé, háttal fekszik nekem így a másik oldalára kucorodom és onnan piszkálom. Csak nyammog meg hümmög itt jaj mi ez már?

- Mondjad… - ébred végre, majd kicsit felkönyököl megemelve a fejét a párnáról. Kicsit összeszorított ajkakkal térdelek az ágya mellett.

- Hadd feküdjek ide, megint el akar kapni. – kicsit meglepõdve rántja fel a paplant, szinte bekönnyesedtek a szemeim és egész testemben remegek még mindig. Ez az álom mindig ilyen hatással van rám, volt amikor azon kaptam magam hogy már a chakrák után kutatok és üldözöm a nagy semmit.

- Kik akarnak elkapni? – dörmögi még közelebb kucorodom, nem érdekel õ az egyetlen aki most mellettem áll és nem tudom elfelejteni azt amit mondott. Hogy tisztázza a klánomat, bebizonyítja hogy nem én kezdtem el a mészárlást és hagytam az öregnek hogy megszerezze azt amit régóta akart.

- Rosszat álmodtam, már megint, újra mészárolt, azt hitték én voltam… - hajtom a fejemet a mellkasához és hüppögök egy sort. Nem nyílok meg mindenkinek, akik már beszéltek egyáltalán velem azok érthetik a keserûségem én csak boldogan szeretnék élni, semmi mást.

- Huhh, nyugodj meg.  Nem lesz semmi baj. – szusszan hatalmasat és tart közel, majd fejét felemelve néz körbe. jelenleg mint ha õ lenne a gyengébb kettõnk közül, bár borzasztóan hálás lehetek neki a szemért.

- Tabusa… - kicsit feljebb húzódom, majd összerendezem  a határozatlan gondolataimat, majd rászánom magam a cselekedetre. Kicsit talán elhúzódik de sikerül fültövön csípnem. Lassan az ajkaira nyomom az enyéimet, de azonnal zavartan kapom el onnan a fejem mikor kikerekedett szemekkel  meg sem nyikkan. Szégyenemben az arcom elé kapom a kezeimet és kicsit átgondolom a helyzetet, nem fog erre rosszat szólni, netán itt hagyni?