Kopogtak az ajtón. Egy felnõtt nõ hangja hallatszott:

- Tsubasa, Kurenai-sensei vagyok ! A Hokage asszony kételkedik a hûségedben… így ideküldött hogy ügyeljek rád.

Ez nagyon rosszul érintheti õt, ugyanis egy könnycsepp kúszott végig az arcán. Az ajkamba haraptam szégyenemben, ugyanis ez mind miattam volt. Már éppen mondani akartam valami vigasztalót, de megelõzött:

- Magamra is tudok vigyázni, nem kell kíséret! – mondta suttyomban letörölve arcáról a könnyet.

Felállt, mikor látta, hogy felé közeledem.

- De Tsubasa ! Te is tudod hogy biztonságban akarunk tudni – mondja a Kurenai nevû vörös szemû, meglehetõsen csinos nõ.

- Tudom, mert fontos vagyok Avarrejtek számára. Kérem, menjen el sensei! Szeretnénk egy kis nyugalmat – mondja végül türelmesen.

A nõ elhagyta a házat, én meg várakozón néztem Tsubasára. Ezt õ is megérezhette, ugyanis kérdõn pillantott vissza rám

- Mi van?

- Miért zavartad úgy el azt a Kurenai- senseit? – Kérdeztem.

Õ ásítva válaszolt:

- Nem szeretem ha piszkálnak, nem kell a segítségük, egy jó ideje már elboldogulok egyedül.

- Ugye tudod, hogy mi történt?

- Arra élzol, hogy a hokage most azt hiszi, hogy felügyelet kell mellém.

- Igen, a hokage hiszi azt.

- Nem egészen értem – mondta, miközben a szekrényeit nézegette, mintha keresne valamit.

- „A Hokage asszony kételkedik a hûségedben… így ideküldött hogy ügyeljek rád.”

Nincs értelme elmondani annak, aki után kémkedsz, hogy kémkedsz utána. lehet, hogy a hokage kételkedik a hûségedben, de Kurenai nem. És figyelmeztetett, hogy a hokage figyeltet téged.

- Aha… - motyogta szórakozottan.

Elõvett egy tekercset az asztaláról. Mosolyogva szétterítette. Nekem elsõ látásra egy alapképzési tekercsnek tûnt.

- Mi az? – Érdeklõdöm.

Közelebb mozdultam, de tényleg az volt, aminek néztem: egy tekercs, ami az alapmozdulatokra okítja a leendõ gennineket. 

- Ahhoz képest hogy 10 évesen még kézjeleket sem tudtam formálni, most már egész jó vagyok nem ? – Mosolygott.

- Ja, hogy nosztalgiázol? – motyogtam hátradõlve a kanapén.

Én már épp mondani akartam valamit, de meggondoltam magam: jót tesznek most neki az emlékek, már ha jók. Egy ideig figyeltem a tekercset szemlélõ Tsubasát. Valahogy így nézhettem ki, amikor egy hónapig bezárkóztam Rikudo Sennin templomába. Errõl eszembe jutott valami. Feltúrtam a táskámat, és találtam is bennen pár tekercset. az egyiket széthúztam, és lefektettem elé az asztalra.

- Ezt olvasd!

Mikor letettem a tekercset, abból sûrû porfelhõ szállt fel. Õ köhögni kezdett, és odébb legyezte a port.

- Minek?

- Mert dögunalmas. Legalábbis nekem.

Õ értetlenül nézett rám, aztán belemélyedt a frissen kapott olvasmányába. Elõször unottan böngészte a tekercset, aztán összevonta szemöldökét, és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Negyed órája olvashatta, mikor, még mindig a tekercset nézve a felcsavart alapképzési tekercsre szegezte tenyerét, és annyit mondott.

- Shinra tensei!

A tekercs megmozdult: az asztal széléig gurult, és ott megállt. Õ izgatottan újra rászegezte tenyerét:

- Shinra tensei!

A tekercs billegni kezdett, de nem pottyant le az asztalról. Összevonta szemöldökét, és töprengve nézett rá.

- Az elõbb jobban csinálhattam valamit.

Eddig én szórakozottan néztem a próbálkozásait.

- Tudom, hogy azt mondtad, hogy nyugalmat akarsz, de ez a perc fegyverszünet talán jó llenne arra, hogy kitanítsalak egy-két rinnegan technikára. Nem erõltetem, most a napokban pihenj, amíg akarsz. De ha szólsz, utána elkezdjük a tanulást.

Úgy elaludtam mint akit fejbe csaptak valami kemény tárggyal. Bár egy jót sikerült aludni, és az újonnan kapott szemem is jobban szuperál most hogy aludtam egyet vele és átjárta a chakrám, bár nem akarom a bestiáéra formálni talán nem is tudnám. Lustán henyélek és mozdítatlan fejjel  kémlelem a környezetem, a kissé zöldes falakat, na meg a fehér eszközöket. Lassan kinyílik az ajtó, majd Tabusa lép be rajta a szokásos ruhájában, kötéssel a szemén. Lepakolja a csomagját, és leül a mellettem lévõ ágyra ahol elõzõleg õ aludt.

- Hoztam kaját, ha esetleg nem vagy rajongója az itteni börtönkosztnak. – halkan felkacagok, talán most elõször hosszú idõ óta. Lassan feltápászkodom az ágyban, és elnyújtózom a zacskóig, és lehámozom a finomságról.

- De jól néz ki, éhen halok.. – bámulom megrögzötten a finom langyos edénykét. Lassan eszegetni kezdem még újból rám kérdez.

- Ezek után mit tervezel? – húzza fel a lábait és ül törökülésbe az ágyon, majd kérdõn rám tekint. Csak felnézek a tál másik oldalától, kikortyolom a leves végét de egy tésztadarab az arcomon ragad.

- Még nem is gondolkodtam el egészen rajta. Talán egy kis edzés, és folytathatjuk a keresést. – rakom le a már használaton kívüli pálcikákat és edényt. Jólesõen sóhajtok egy nagyot majd meghallgatom Tab érvelését.

- De… nem emlékszel? Én feladtam magam, te pedig veszélyben vagy. – lehunyom a szemeimet, majd kinyitva õket egy kis idõ után közvetlenül az arcára nézek.

- Nem hagyhatom hogy meghalljon a húgom. – komorodom el és haragos szemekkel fixírozom tovább. Morgok egy kicsit majd folytatja a mondandóját, kicsit emeltebb hangon.

- Hát nem fogod fel hogy most nem tehetünk semmit?! – nem telik bele fél másodperc sem és magyarázva a kezével hadonászik maga elõtt. – Gondolj magadra! Nem szeretném ha bajod esne ! – szinte durcás képet vágva eresztem ki szaggatottasan a levegõt. Lerántom magamról a takarót majd kiülök az ágy szélére és lábra állok. Elhúzom a függönyt, és elkezdem felkapkodni a ruháimat, amég nem tör be és szól rám.

- Mit akarsz? – kérdem úgy mint ha nem is történt volna semmi. Felhúzom a cipõimet és tipegek bennük egy kicsit, majd hajamat egy talált csattal tûröm el az átültetett szem elõl. Most sokkal zavaróbb ha odalóg az a sok tincs.

- Ne menj utána, még nem szoktad meg a rinnenganom, ez nem játék. – lépek párat az ajtó felé, aztán rámarkolok a kilincsre és húzom meg az ajtót.

- Jó de veled addig mi lesz? Ugye nem toloncolnak ki? – fordulok meg , és figyelem a felém lépõ alakot. Kihúzza teljesen elõttem az ajtót és elindul velem együtt. – Reméljük nem toloncolnak ki, csak nem mehetek ki Konohából. – bólogatok egy kicsit, nem akarok megszólalni, mert éppen elhaladunk az egyik számomra legrejtélyesebb alak mellett, aki fél szemével fordul utánunk. Õ nem volt más mint Hatake Kakashi. Sosem hittem volna errõl az emberrõl amit rejteget a fejpántja alatt. Félek is tõle rendesen e miatt, tudom hogy rangban és tudásban felettem áll. Mindenki  csak felettem állna ?

- Hé, hé! – szólongat valaki, és szakítja meg a magam elé bambulást. Amíg lement a monológ a fejemben,  a lábaim haza visznek és elsõ dolgom Tab kötésével foglalkozni.

- Mutasd, na, nézz már ide ! – elfordítja a fejét, és nem akarja engedni hogy kicseréljem a kötést azon az okos kis fején. – Mi bajod? – ülök le vele szemben az elõszoba közepére, és közelítek hunyorgatva felé.

- Shh ! – veszi a szája elé a mutató ujját hallgatásra ösztönözve. Engedelmeskedve neki hallgatózom én is, közeledõ léptek korcogása hallatszik be az udvarról. Majd halk kopogás a vékony ajtón.

- Tsubasa, Kurenai-sensei vagyok ! A Hokage asszony kételkedik a hûségedben… így ideküldött hogy ügyeljek rád. – e közben térdeimet átkarolva hajtom a fejem az egyik térdemre, Tabusa egy kis ideig még az ajtót lesi, de visszafordul az irányomba. A sensei szavai víz hangzanak a fejemben,és lassan egy könnycsepp kezdi el húzni kis ívét az arcomon. Érdekes pillantásokat kapok, majd a helyemrõl felelem neki.

- Magamra is tudok vigyázni, nem kell kíséret! – törlöm le az arcomat, majd kelek fel az ülõhelyemrõl, kitérve az éppen felém mászó Tab elõl.

- De Tsubasa ! Te is tudod hogy biztonságban akarunk tudni ! – lép be az ajtón, majd közeledik felénk. Mikor szemügyre veszi a kis vendégem kissé megtorpan, így a szemébe nézek felemás látókáimmal.

- Tudom, mert fontos vagyok Avarrejtek számára.. – hápogom a fejemet ingatva – Kérem menjen el sensei! Szeretnénk egy kis nyugalmat. – szólítom fel finoman, és mindjárt felfogja a helyzetet. Egy kis pihenés tényleg nem ártana már. Egy kis idõre elég lesz a húgom keresésébõl, de nem fogom feladni, ha egy egész falut kell lemészároljak legyen.

A kívánság teljesülni látszott, ugyan is teljes nyugalomban telt el a délután nagy része. Immár megfürödve pizsamában üldögélek a kanapén, Tab pedig a bútor másik oldalán.

- Miért zavartad úgy el azt a Kurenai- senseit? – fordítja el lustán a fejét, és pislog rám kicsit már álmatagon. Ásítok egyet majd  belekezdek a mesémbe.

- Nem szeretem ha piszkálnak, nem kell a segítségük, egy jó ideje már elboldogulok egyedül. – simítom a hasamra a kezeimet, és kinyitok egy tekercset ami az asztalomon hevert. elmosolyodom rajta, az egyik régi darab, amibõl tanultam az alapokat.

- Mi az? – kérdi, és ugrál odébb, végig hullámzik alatta a kanapé. Odébb tartom, és megmutatom neki a csomó írással, és ábrával tarkított papírost, tanulmányozza majd elveszi tõlem.

Tsubasa a fejére húzta a takarót, és úgy döntött, inkább kipiheni a gyógyszerek utóhatását. Én ellenben már jobban viseltem a benyugtatózást, úgyhogy úgy döntöttem, elmegyek sétálni. Hikarit egyfa tövében találtam. Szokta az új környezetet. Egy darabig néztem, aztán így szóltam:

- Irakih.

- Egészségedre.

- Ez lesz az új neved – vigyorogtam.

- Mi történt a Hikrival?

- Hikari a neve Tsubasa húgának is, és ha mindig azt hajtogatjuk, hogy hikari-hikari-hikari, nem fogjuk tudni, kirõl beszélünk.

- És miért én mondjak le a nevemrõl?

- Mert én vagyok az úriember, és úgy illik, hogy felajánljam az ismerõsöm nevét, hogy a hölgy ismerõse megtarthassa azt.

Hikari a nevetéstõl elterült a fa tövében.

- Ezt fel kell írni valahova – mondta két fuldoklás között. – Na, mindegy. Inkább ne ezt, mert úgy hangzik, mintha valami sivatagos országból jöttem volna. Legyen akkor inkább Kari.

- Akkor amíg ez a mizéria véget nem ér, Kari lesz a neved.

Leültem mellé, és hangosan megkordult a gyomrom. El is felejtettem, milyen éhes vagyok, ami valószínûleg az altató mellékhatása lehetett.

- Na, gyere, te névadó! Megengedem, hogy meghívj egy ramen-re.

- Miért én fizessek?

- Errõl semmit sem mond az úriemberek illemkönyve?

- De hát a… basszus, ez egy sakk matt!

Beültünk hát egy rameneshez, és mindketten kértünk egy tál levest. Õ közben végig az arcomat fürkészte, végül feltûnt neki valami. Kezével megfogta az államat, és maga felé fordított.

- Változott rajtad valami? Hajfestés volt? – Ekkor meglátta szemeimet átszelõ sebhelyeket. – A szemszíned változott meg. Ugye nem…

- De igen. Az egyiket nem szándékosan mûttettem ki, a másikat viszont muszáj volt. Egy rinneganos junchuuriki az ellenségünk, úgyhogy nekünk is kell egy.

- És azon el sem gondolkodtál, hogy harcolhattatok volna egy csapatban?

- Múltkor is elválasztottak egymástól illúziókkal, még egyszer megteheti.

- Ez mondjuk igaz. Milyen illúziókkal?

- A halott szeretteinkkel.

- És te kit haluztál oda?

- Az nem a te dolgod – mondtam elpirulva.

- Jaj, ez olyan aranyos – vigyorgott diadalmasan. – Odaképzelhetted volna Sorát, vagy a sensei-ünket, de te engem láttál.

Egy darabig a levesemre koncentráltam. Végül találtam új témát.

- A völgyrejtekiek most nincsenek oda értem, mi?

- Nem igazán, de egy idõ után fel fognak engedni.

- Akár évekbe is beletelhet, igaz?

- Nem kizárt – fintorgott.

- Talán jobb, hogy így történt – motyogtam. – Tsubasa és én együtt köptük szemen Orochimarut…

- Hogy mi a kénköves picsát csináltatok?

- … Bosszúból mindkettõnk faluját megtámadta volna. Most már völgyrejtek védelme is a hokage felelõssége.

- Ennek talán tényleg van némi értelme. Talán a falulakók könnyebben megbocsájtanak így. De a helyedben még mindig nem keresném a társaságukat egy darabig.

- Rendben.

- És… mi a helyzet azzal a lánnyal?

- És azt hiszem, ez remek alkalom, hogy kérjem a számlát.

- Na, én komolyan kérdezem. Megvolt már?

- Még csak tizenhat.

- Akkor csók már volt?

- Nem járunk.

De jó is, hogy szóba hozta: kértem egy adag rament elvitelre. Visszamentem a kórházba, és benéztem Tsubasához. letettem a dobozt az ágya melletti szekrényre.

- Hoztam kaját, ha esetleg nem vagy rajongója az itteni börtönkosztnak.

Leültem a szemközti ágyra, és vártam, hogy reagáljon valamit

Végre ébredezni kezdtem a mûtét után. Olyan zsibbadás állt minden végtagomba, hogy ha megtámadna valaki itt halnék szörnyet. Az egyik oldalamra fordulok, még mindig az a furcsa érzés ilyen kábán feküdni , szóval ilyen érzés lehet a mûtét utáni idõszak. Mázlim volt, ugyan is nem tudom hogy ki és hogy miért, de egy edény szerû valamit, talán kukát húzott közelebb  az ágyamhoz és hát, sikerült kicsit közvetlenebbül is megismernem.

- Hogy vagy? – szólít meg Tabusa a másik ágyról. Õ úgy látszik már jobban viseli mint én.

- Mint a ki egy heti folyamatos vedelés után másnapos. – ehhez tudnám a legjobban hasonlítani. Mivel ebben már van tapasztalatom, és pár ilyen magánvedeléses akcióm után már tudták hogy akkor iszom ha szomorú vagyok, netán simán csak elegem van a többiekbõl. Visszagördültem ebbe a fekvõ pózba, és ránézek Tabra. Az én kék szemem pislogott vissza rám, a felismerés után pedig egy szokásos mondattal folytattam.

- És te hogy vagy? – simítom hasamra a kezeimet, és próbálom felmérni néha-néha elnézve a feje mellett.

- Nekem annyiban rosszabb, hogy velem öt napon belül kétszer csinálták ezt. De kaptam egy szép, új szemet. Apropó, te mindig ilyen élesen látsz? – kérdi felszúzott szemöldökkel, a kék szemre egy kicsit hunyorgatva, nem értem hogy miért lehet ezen annyira elcsodálkozni mindig így látok vele.

- A bestia chakrája biztos kihatott a szememre, azért sokkal jobb, mint egy átlag.

- Zavaró. Hasznos, de zavaró. – a helyében én megbecsülném azt a szemet, sokkal több mindent fog vele látni mint a rinnenganjával, bár egy kicsit kevesebb teljes értékû képességgel rendelkezik, de megfigyeléshez pont hogy kiváló.

- Meg fogod szokni. És a másik hogy van? – lefeszíti a fejére tekert kötést, az alól pedig a még megmaradt saját szeme villan ki. Bár jobb lenne ha az a kötés rajta maradna, mert a bestia chakrájával átitatott szem nagyon torzít egy átlagos mindennapi mellett de õ tudja, ha képes lesz megszokni akkor már tényleg nem mindennapi embernek számít majd.

- Ha már szemeknél tartunk, koncentráld a chakrád a jobb szemedbe. – utasít , én pedig igyekszem a maradék chakrámat abba a szembe koncentrálni, amit tõle kaptam. Olyan furcsa lett a látásom, olyan mint ha élesebben látnék, sõt sokkal részletesebb most minden nincs olyan jó mint a meglévõ saját szemem de nem rossz. De várjunk csak…

- Tényleg, te fõként a szemeddel harcoltál. Hogy fogsz most segíteni? Lényegében elvesztetted az egyetlen hatékony fegyvered. – most hogy kezd elmúlni az altató hatása kezdek logikusan gondolkodni . Ezentúl még jobban ügyelnem kell rá, vagy is hát, eddig õ akart ügyelni rám, most valójában én fogok rá. Nem tudom hogy ezen a technikán túl mást is tud-e amivel meg tudja védeni magát.

- Katanával. Egy ideig a vas országában kellett meghúznom magam. A szamurájok megtanítottak a kardforgatásra. Úgy talán meg tudom állni a helyem. – kicsit lenyugodva pillogom magam elé, ha karddal is , de meg tudja védeni magát. egy kis terhet levett a vállamról, de ekkor nyit ránk egy Anbu ügynök, aki úgy látszik az õrzésünkkel lett megbízva.

- Valaki beszélni szeretne veled azt mondja, a neve Hikari. – hirtelen nagyra nõnek a pupilláim, hirtelen talán fel sem fogom hogy mit mondott az ügynök.

- Hikrai? – a lábaimmat azonnal kikotrom a paplan alól, és kicsit támolyogva ugyan de megindulok az ajtón túli világba. Azt mondta hogy Hikari akar beszélni velem? Itt van a húgom?  Amikor végre megnézem magamnak azt a lányt aki elõttem álldogál már meg sem lepõdöm. Lila haj, egy idegen felségjelzésû fejpánt, és nálam kissé öregebb lehet. Hát ez meg…. ki?!

 - Te nem is Hikari vagy.

- De az vagyok.

- De nem az enyém. – húzom csíkra a szemeimet, és karba rakom a kezeimet, durcásan figyelem a lányt.

- Az lehet. Karali Hikari vagyok. Völgyrejtek egyik jouninja. – illendõen bemutatkozott, már megint sikerült félreérteni mindent. Mindig ilyen hiú reményeket kergetek a helyett hogy a valóságot látnám.

- Az exem. Csak azt nem tudom, mit keres itt. – azt hiszem kezdem feladni a reménykedést abban hogy lesz egy nyugodt napom.

- Gondolkozz, Tab! Feladtad magad. Nem jár ezzel együtt valami. – Tab csak maga elé mered, majd mint ha kivetné az ágy felugrik benne, és halkan dadog valamit.

- Fizetnie kellett a falunak. De Völgyrejteknek…

- Nincs elég pénze, hogy kifizesse a vérdíjat. Ezért le kell dolgoznunk a tartozást. Völgyrejteki ninják fognak avarrejteknek ingyen munkákat végezni. Ötven év alatt talán le tudjuk dolgozni a tartozást. – ezt szokták égésnek hívni, azt nem tudom hogy ha ilyen jó megoldásokat talál erre az egész ügyre, akkor miért nem gondolkodik a tanácsain egy kicsit többet.

- Ez khmm , ciki …. – szépen lassan visszasétálok az egyik, és lehuppanok. a lány, akarom mondani „ Hikari” mindent szemmel követ , és egy mindent kifejezõ grimasszal köpi oda a szavait rám nézve.

- Ez meg ki? Az új csajod? Fiatal õ még hozzád Tab. – hirtelen vörös lesz az arcom, ezzel piszkálni hihetetlen ez a lány. Nem képes elviselni egy másik lány jelenlétét az exe mellett. Bár lehet hogy én sem tudnám ha lett is volna akár valaki az életemben, de maradjon is meg ez itt a fejemben. Igaz hogy kezdünk jóban lenni Tabusával, de még inkább vörösebb leszek amint erre gondolok. Egyébként is idõsebb nálam, biztos hogy a Hikarihoz hasonló  korú és kinézetû lányok tetszenének neki. Ezen úgy eltöprengtem hogy észre sem vettem azt hogy a csaj elhúzta a csíkot. Tabusa pedig érdekesen figyel engem.

- Mi vagyok én kísérlet hogy így nézegetsz? – ripakodok rá, mikor hirtelen kérdezni kezd.

- Mi a baj? Miért ilyen vörös az arcod, lázas vagy? – teszi a tenyerét a homlokomra.

Kinyitottam a szemem. Kínosan ismerõs érzés volt a benyugtatózás után ébredezni. Fejfájás, hányinger, szédelgés, mintha egyszerre lennék részeg és másnapos. Mellettem Tsubasa már javában hányt egy vödörbe. Õ most elõször volt ilyen állapotban. Nem hiszem, hogy jól bírta a nyugtatók utáni kábaságot.

- Hogy vagy? – Kérdeztem.

- Mint a ki egy heti folyamatos vedelés után másnapos.

Felnézett. A bal szemébõl az én barna szemem nézett vissza rám.

- És te hogy vagy? – Kérdezte.

- Nekem annyiban rosszabb, hogy velem öt napon belül kétszer csinálták ezt. De kaptam egy szép, új szemet. Apropó, te mindig ilyen élesen látsz?

- A bestia chakrája biztos kihatott a szememre, azért sokkal jobb, mint egy átlag.

- Zavaró. Hasznos, de zavaró.

- Meg fogod szokni. És a másik hogy van?

Levettem a fejemrõl a kötést. Az alól egy másik szem kukucskált ki, ami nagyon hasonlított arra, amit Tsubasától kaptam. Az nem látott olyan jól, mint a junchuuriki szem, de majd biztos hozzászokok.

- Hamár szemeknél tartunk, koncentráld a chakrád a jobb szemedbe.

Meg is tette. A barna szem változni kezdett, és lilára szjnezõdött, majd a körök is megjelentek benne. Aktiválni tudta a rinnegan szemet. Ez jó jel.

- Tényleg, te fõként a szemeddel harcoltál. Hogy fogsz most segíteni? Lényegében elvesztetted az egyetlen hatékony fegyvered.

Ezen még nem is gondolkodtam. Most mit fogok csinálni. Újoncként víz jutsukkal harcoltam, de azóta sokat felejtettem. Talán rinnegan használaton kívül egy dologban vagyok jó.

- Katanával – válaszoltam végül. – Egy ideig a vas országában kellett meghúznom magam. A szamurájok megtanítottak a kardforgatásra. Úgy talán meg tudom állni a helyem.

Ekkor benyitott hozzánk egy AMBU.

- Valaki beszélni szeretne veled. – Mielõtt megkérdezhettem volna, egyáltalán melyikünkhöz beszél, folytatta. – azt mondja, a neve Hikari.

- Hikrai? – Tsubasa felpattant, és állapotát meghazudtoló sebességgel az ajtó felé támolygott.

Szinte kivágta maga elõtt az ajtót, és kisietett rajta. Odakint egy korombeli, lila hajú lány állt, völgyrejteki homlokvédõvel a csípõjén.

- Te nem is Hikari vagy.

- De az vagyok.

- De nem az enyém.

- Az lehet. Karali Hikari vagyok. Völgyrejtek egyik jouninja.

Tsubasa elgondolkodott, de nem tudta beazonosítani a lányt.

- Az exem – segítettem ki végül. – Csak azt nem tudom, mit keres itt.

- Gondolkozz, Tab! Fealdtad magad. Nem jár ezzel együtt valami.

Eltöprengtem, ami nem volt könnyû a nyugtatók utóhatásával. Végül agyamba hasított a kínos felismerés:

- Fizetnie kellett a falunak. De Völgyrejteknek…

- Nincs elég pénze, hogy kifizesse a vérdíjat. Ezért le kell dolgoznunk a tartozást. Völgyrejteki ninják fognak avarrejteknek ingyen munkákat végezni. Ötven év alatt talán le tudjuk dolgozni a tartozást.

Igen, ezt nem gondoltam át.

- Héhéhéhéhé! Hová mész? – kérdezem kicsit rikonyáló hangomon. Még is mit akar? Csak simán lelépni ez elõl a kölyök elõl nem lehet, addig idegesít amíg fel nem kötöd magadat, minimum.

- Megyek és feladom magam a konohai börtönbe. – tüdõmbe reked a levegõ, és a szemeim akkorára nõnek mint két parabolatányér, erre megszólal a szõkeség mellettem, és hanyagul veti oda szavait Tabusának.

- De jó! Neki is elgurult a gyógyszere. – semmi reakció, figyelemre sem méltat bennünket. És még a nõket nevezik szeszélyesnek.

 – Várj! Te komolyan gondoltad? Azonnal gyere vissza! – idegességemben rámarkoltam alkarjára hogy visszatartsam, de azonnal oktatni kezdett, mint hogy õ az idõsebb majd biztos tud valami megoldást erre.

- Figyelj! Vázolom a helyzetet. Az Akatsuki a nyomunkban van. Most adtuk akaratunkon kívül a létezõ legerõsebb jutsut konoha háborús bûnöse és rezidens pedofil pszichopatája kezébe, ráadásul a nagy falvak egyike vadászik ránk. Ez már messze túlmutat azon, amit egy jounin és egy A osztályú bûnözõ kezelni tud. Háttér kell, és le kell ráznunk legalább az egyik ellenségüket. Ha most feladom magam, akkor Konoha megvédi a jouninját és az értékes foglyát Hangrejtektõl, míg ha õk kapnak el, csak a fájdalmas kínhalál vár. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a hokage rájön, hasznos lehetek a Hangrejtek elleni harcban, ergo lehet, hogy elengednek. – annyi mindent sorolt fel hogy zsong a fejem.  Az egész igaz, minden szava, de van néhány kisseb nagyobb gebasz benne.

- Meg se próbálom összeszámolni, hány sebbõl vérzik a terved. – jegyzem meg, mire unott pofával mered rám. Most meg mi a franc van?!

- Neked van jobb.

- Még ha van is, túl kíváncsi vagyok a tied kimenetelére, hogy elõadjam. Ugyanis a sikerhez egy rész ész, két rész szerencse, és hét rész „miafasz” kell. – groteszk arckifejezéssel  méregetjük egymást, de csak sikerül zöld ágra vergõdnünk így hármasban. Pompás.

Az Iq fighter Narutoval az élen közelgünk a Banya õrhelyéhez , bár kedves általában , de most milyen állapotban tengetheti a napjait nem tudom. Amint odaérünk, és megpillant a két õrszem körbeugrálnak minket z anbus bohócok. Ez az aranyember pedig már érvel is…

- Ajánlatom van a hokage számára. – kezdi el a sokat ígérõ mondatát, nem kell sok idõ, és az anbuk kíséretében feltalálunk az irodához, ahol a keresett személy az asztala mögül dülleszkedett azzal a két légzsákkal.

- Te mit keresel itt? – kérdez rá, kíváncsian várom hogy milyen terv fogalmazódott meg abban a kis vaksi fejében.

- Tettünk egy villámlátogatást Hagrejtekben. Mint azt valószínûleg észrevette, ott felejtettem valamit.

- Felteszem most új szemet akarsz kérni. – jóh, ez volt az elsõ opció. Na de kérem…

- Pont fordítva. A régit ajánlom föl. Helyesebben szólva: feladom magam egy feltétellel: ültessék át a rinnegan szemem belé. – ugyan az a reakció, majdnem hogy rá nem ordítok. Hogy teljesen vak legyen, hát ez hülye?! Rám mutat, amitõl eláll a lélegzetem.

- Mi? Miért?

- Mert a szemem, amit elvettek, még egy darabig kapcsolatban volt velem. Láttam, ki használja. A húgod, Yoo Hikari. Egy jinchuuriki rinnegan szemmel. Ha túl akarjuk élni, nekünk is ezt kell felvonultatnunk. Mit mondasz, Tsubasa, benne vagy? – megint eszközök vagyunk. De most a saját érdekünkben, hosszasan gondolkodom, de végül megadom nekik a választ. Nem hagyhatom tabusát vakon könyörgöm.

- Egy feltétellel, ha a mûtétet a Hokage asszony végzi, és az én szemem pedig Tabusáé lesz. Így legalább látni fogja a chakra nyomokat, ha valami galiba lenne . – halványan rámosolygok a fiúra, aki most kötéseit igazgatja. Nem érti még is miért teszem ezt, mondjuk meg is értem.

*~*~*~*

A Hokage asszony utasításaként még egy napig ott kellet maradnunk , ergo be kellett feküdnünk a kórházba. Egy kórterembe . Amint leáztattuk magunkat kicsit görcsberándult gyomorral de a kórterembe igyekeztünk. Biztosították az egész épületet , remélhetõleg kiszûrik majd azokat akik be akarnak ólálkodni ide. Még egy utolsó szóváltást sikerül intézni a csere bere partnerrel. Láthatóan ideges vagyok, tördelem a kezeimet, és már majdnem lyukat haraptam az arcomra .

- Ne idegeskedj már annyit. – nagyokat fujtatva nézek a cserélni kívánt szemére, a ballt kell odaadnom majd neki…

- Engem még soha nem mûtöttek hogy ne izgulnék ! – mondom végre ki ami a nyelvem hegyén van.

Megragadtam a lány vállát, mire egy füstfelhõben eltûntünk. A Yoo rezidencián találtuk magunkat.

- És most? – Kérdeztem várakozón.

Már éppen válaszolni akart, mikor átnézett a vállam fölött. A pillantásából láttam, hogy észrevett valakit, akit nem kéne. Meg akartam fordulni, de az illetõ elõbb életjelet adott.

- Hééé Tsubasaaa!

Megpördültem a tengelyem körül. Egy Tsubasa korabeli szõke srác volt, két arcán három-három sebhellyel. Nekem Tsubasa elmondásából egybõl beugrott, hogy ki lehet, mégsem tudtam elhinni. Ezzel szemben õ csak most vett észre engem.

- Mi van? – Kérdezte zavartan Tsubasa.

- Na, ne mondd nekem, hogy õ Naruto! – mutatok rá kétkedve.

Megjegyzésem nem maradhatott büntetlenül. A srác egybõl nekem rontott, és taijutsuval igyekezett kiütni. Én egy darabig sikeresen védtem, aztán egy lökéshullámmal hátrébb küldtem. Õ hamar felpattant, és egy klónja segítségével egy pörgõ kék gömböt kreált a tenyerébe. Én abból a chakrát sikeresen elszívtam, de õ a gravitációs jutsum töltési idejét, és leosztott nekem egy gyomrost. Volt egy olyan érzésem, hogy nem elõször harcolt rinnegan használóval. Elõkaptam az egyik karómat, és azzal akartam levágni, de õ meg egy kést vett elõ. Megállította a vágásomat, és egymásnak feszültünk.

- Nem is konohai. Nem látom a fejpántját. Miért hoztad ide?

Tsubasa elsõ dolga volt, hogy egy tízpontos jobb egyenest osztott le a szõke kólának. Esküszöm, még a puffanást is hallottam. Meglepõdnék, de mondjuk, hogy már megszoktam.

- Ssss! Ha egy szót is hallok arról, hogy kikotyogtad, hogy õ itt van, gondoskodom a pecsétedrõl.

Ez viszont meglepett. Nem egészen értettem a bijuu manipuláláshoz, de azt nem gondoltam volna, hogy tudnak szórakozni egymás pecséteivel.

- Miért jöttél ide?

- Minden nap itt voltam, Tsunade banya félt téged. Ezért kaptam azt a küldetést, hogy keresselek meg, de itt vagy tehát végeztem a melóval, és mehetek jelenteni.

Már menni is akart volna, de nem tudott valami az útban volt. Én. Megint felemeltem a karómat, mire õ megmarkolta a kését.

- Itt maradsz, világos?

Nem a szõke kólától kellene megtudni a hokage néninek, hogy itt vagyok. Az jól felborítaná a terveimet. Elgondolkodtam. Döntésre jutottam, és elindultam az ajtó felé.

- Héhéhéhéhé! Hová mész? – Kérdezte Tsubasa kétségbeesve.

- Megyek és feladom magam a konohai börtönbe.

- De jó! Neki is elgurult a gyógyszere. – Várt egy darabig, hogy visszaforduljak, de nem tettem. – Várj! Te komolyan gondoltad? Azonnal gyere vissza!

Megragadta a karomat, de én a szemében néztem a maradék szememmel.

- Figyelj! Vázolom a helyzetet. Az Akatsuki a nyomunkban van. Most adtuk akaratunkon kívül a létezõ legerõsebb jutsut konoha háborús bûnöse és rezidens pedofil pszichopatája kezébe, ráadásul a nagy falvak egyike vadászik ránk. Ez már messze túlmutat azon, amit egy jounin és egy A osztályú bûnözõ kezelni tud. Háttér kell, és le kell ráznunk legalább az egyik ellenségüket. Ha most feladom magam, akkor Konoha megvédi a jouninját és az értékes foglyát Hangrejtektõl, míg ha õk kapnak el, csak a fájdalmas kínhalál vár. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a hokage rájön, hasznos lehetek a Hangrejtek elleni harcban, ergo lehet, hogy elengednek.

- Meg se próbálom összeszámolni, hány sebbõl vérzik a terved.

- Neked van jobb.

- Még ha van is, túl kíváncsi vagyok a tied kimenetelére, hogy elõadjam. Ugyanis a sikerhez egy rész ész, két rész szerencse, és hét rész „miafasz” kell.

Elég nagy látványosság voltunk, ahogy hármasban (szõkekóla szürkeróka is velünk jött) végigsétáltunk a falu fõutcáján. Ahogy a hokage épülete elé értünk, azonnal Anbu-k vettek körül.

- Ajánlatom van a hokage számára – mondtam.

Rövid hezitálás után felvittek az irodába, de még mindig sakkban tartottak.

- Te mit keresel itt? – Szegezte nekem a kérdést a nõ.

- Tettünk egy villámlátogatást Hagrejtekben. Mint azt valószínûleg észrevette, ott felejtettem valamit.

Felemeltem szememrõl a kötést, mire õ elszöryedt.

- Felteszem most új szemet akarsz kérni.

- Pont fordítva. A régit ajánlom föl. Helyesebben szólva: feladom magam egy feltétellel: ültessék át a rinnegan szemem belé.

Tsubasára mutattam, amitõl neki leesett az álla.

- Mi? Miért?

- Mert a szemem, amit elvettek, még egy darabig kapcsolatban volt velem. Láttam, ki használja. A húgod, Yoo Hikari. Egy jinchuuriki rinnegan szemmel. Ha túl akarjuk élni, nekünk is ezt kell felvonultatnunk. Mit mondasz, Tsubasa, benne vagy?

- Meddig maradunk itt? – kérdeztem az engem ápoló Tsubasától.

- Nem tudom, muszáj visszaszereznünk a szemedet. – Már nyitottam volna a szám, hogy ellenkezzek, de megelõzött: - Vagy megyünk vissza konohába újat csináltatni.

Felcsillant a reménysugár. Lehetséges volna? Tényleg új szemet kaphatok. Akkor nem kell megnyomorítanunk a kislányt. De elõbb õt kell elõkerítenünk. Nem mondom el Tsubasának, miért nem tehetjük vissza a szemem. Lehet, hogy ha magától jön rá, úgy fájdalmasabb, de nem volt szívem összetörni az övét, bár az sem tûnt jobb opciónak, ha magától törik össze.

- Meg kell keresnünk a húgodat. Az fontosabb, nem?

- Csak oda tudom visszaidézni magunkat, ahol azt a nagy mennyiségû chakrák felhasználtam. – válaszolta, miközben a véres kötéseimmel munkálkodott.

- Azt tudom – válaszoltam.

Ez vagy Hang- vagy Avarrejtek lesz. Egyik jobb, mint a másik. Ha Avarrejtekbe megyünk, rögtön elítélnek a körözés miatt, és talán még azért is, mert elraboltam Tsubasát. Ha Hangrejtekbe megyünk… szerintem nem kell ecsetelnem, mi történik. Akkor inkább Avarrejtek. Ha oda elmegyünk, legalább nagyobb esélyem van a túlélésre. Feladom magam, meggyõzzük õket, hogy kényszerítettem Tsubasát, és talán meg tudok szökni.

- Nem vagy éhes? – A lány kérdése zökkentett ki a gondolatmenetembõl.

bólintottam, és fölálltam. Követtem õt ki a kunyhóból. Egy darabig csöndben mentünk, aztán megkérdeztem:

- Ennyire vissza akarsz menni oda?

- Nem érzem biztonságosnak, fura… fura nekem. – rakja zsebre  a kezét.

Egy dojóhoz értünk, ahol finom illatok terjengtek. beléptünk az épületbe, és helyet foglaltunk. A tizennégyfarkú már javában ebédelt. A finom étel illata és látványa egy idõre még az aggályaimat is kiverte a fejembõl.

- Hú, de jól néz ki!

És nem csak jól nézett ki, a kikészített tonkatsu nagyon finom volt. Jóllakottan már én is optimistábban láttam a világot… egy picit.

- Hé. Evés elõtt miért kérdezted, hogy vissza akarok-e menni oda? – Kérdezte végül

- Semmi-semmi – mondtam végül.

Az optimistábban látom a világot annyit takart, hogy még kevésbé akartam másokat depresszálni.

- Ja persze. ha tudni szeretnéd, nem akarom, hogy megint bajod essen - válaszolja a kötésemet igazgatva.

Már megint ugyanaz az összezavaró érzés. Mit nyer azzal, hogy nekem segít. Miért hozott el ide, gyógyított meg, ápol, és tervezi visszaszerezni a szemem, mikor visszamehetne a falujába, és élhetne békében, sõt még egy mentõakciót is szerveztethetne a húgáért. A biijuu mintha csak megérezte volna a bizonytalanságomat, felemelte a fejét, és somolyogva rám pillantott. nekem muszáj volt valamit csinálnom.

Tudok magamra vigyázni, köszönöm – mondtam, és átöleltem.

Talán egy kicsit kínos is, hogy milyen sokáig tartottam a karjaim között. mikor elengedtem, mindketten rákvörösek voltunk. Nyitotta száját, hogy mond valamit, de végül csak annyit mondott, hogy:

- Izé… én… majd gyere vissza, ha végeztél, kicserélem a kötésedet.

Felpattant, és villámgyorsan kiviharzott. Egyedül maradtam a juuyonbi-val. Õ egy darabig nézett rám, majd tenyerébe temette arcát.

- Mi van?

- Nem is tudom, hogy romantikai szempontból melyikõtök a nagyobb tragédia. A te szeretet kifejezésed csak egy ölelésig terjed, õ meg mint valami szende kis szûz pironkodva elrohan.

- Mi… nem szûz?

- De az, de nem ez a lényeg. Csókolózzatok már, könyörgöm, CSÓKOT!

- Na, ez megint olyan téma, amihez neked semmi közöd.

- Az hiszem, ezt egyszer már átbeszéltük. Amihez neki van köze, ahhoz nekem is. – Törökülésbe levágta magát, majd karba tett kézzel elfordult. – Amúgy mi a probléma?

- Hogyhogy?

- Elég idõt töltöttem egy ember lelkében, hogy felismerjem a lelki problémákat.

- hát, az… nem kaphatom vissza a szemem – mondtam végül.

Az õ fülei eddig indulatosan égnek meredtek, de most lejjebb ereszkedtek mutatva, hogy a démon most lecsillapodott. Felém fordult.

- Miért nem?

- Orochimaru már áttette Hikariba. Yoo Hikariba.

- Tsubasa tudja?

- Nem.

- Elmondod neki?

- Nem tervezem. Nem akarok neki fájdalmat okozni, azok után, hogy önzetlenül segített.

- Elõbb utóbb muszáj lesz.

Nem válaszoltam. Csak felálltam, és lassan kimentem a dojóból. A lány meg kell mentenünk, ez kétségtelen. De elõbb be kell gyógyítani a szememet, hogy legalább ne legyen több gondja velem. Beléptem a kunyhóba, ahol a lány már várt. Leültem, õ pedig elkezdte kicserélni a kötésemet.

- Tsubasa!

- Hm?

- Döntöttem. Avarrejtekbe menjünk vissza!

Nézelõdöm, keresgélek, és végre ráakadok egy kis dobozra amiben szépen sorban állva fogadnak a tekercsek. Egy csomó gézlapot is felkapok, és az ágyon elfoglalt helyemre terítem, majd szólongatni kezdem Tabusát .

- Hé, hadd kössem ezt át. – nyitogatja a még ép szemét, rám pillant, és lomha pislogással ül fel. Letelepszem az ágyra vele szemben, és finoman bontogatni kezdem a kötést, nehogy valami kárt tegyek a környezõ szövetekben. Nyugodtan hagyja hogy tegyem a dolgomat, közben  néha az ügyetlenségem miatt arrébbsodrom az ágyon gubbasztó segédletet. Nem szól semmit, pedig nagyon kéne.

- Meddig maradunk itt? – végül csak sikerült témára akadnia. Közben még beszélünk bekötözöm, és megmarkolom a már levett véres kötözõt. Még mindig sokat vérzik.

- Nem tudom, muszáj lesz visszaszereznünk a szemedet. – szóra nyílnak a szájai de illetlenül közbeszólok – Vagy megyünk vissza Konohába, újat csinálni. – bár ez valamilyen módon lehetséges is lenne, de biztos elfognának minket. Engem mint árulót, és Tabusát mint behatolót, vagy ha úgy nézzük körözött személyt. Megemelem szemöldökömet, és nagyot fújva kelek fel onnan, de csuklómnál tart vissza.

- Meg kell keresnünk a húgodat, az a fontosabb nem? – közli velem keserû pofával. Mi baja van? Most nem hinném hogy jó ötlet lenne, nem érzem biztonságosnak. Ráadásul a sérülésével én nem ficánkolnék ennyire. Minden itt töltött nappal nehezedik a helyzet, furcsa chakrák kísértenek. Nem tudom hogyan , és mi módon érzem ezeket, de facsarja az orromat az egyik szaga. Valahogy más mint a többié, lehet hogy csak hallucinálok…

- Csak oda tudom visszaidézni magunkat, ahol azt a nagy mennyiségû chakrák felhasználtam. – sétálok le és fel , a véres kötést kihajítva a neki megfelelõ helyre.

- Azt tudom. – kászálódik ki az ágyból, én pedig kinyitom az ajtót, és lassan kikukucskálok rajta, egy kósza napsugár vetül elém, én pedig felnézek a lombok kusza fonatára. Mögöttem közeleg, így kilépek a kunyhóból.

- Nem vagy éhes? – nézek rá hátra, követ, de közben fejét forgatja, mondhatnám hogy szinte radarral pásztázza  a környéket.

- Ühümmm. – elsétálunk az anyóék dojojába.  Út közben még akad is idõnk beszélgetni errõl a hazaérõs dologról.

- Ennyire vissza akarsz menni oda? – kérdez rám, én pedig szabályosan párbajt vívok a gondolataimmal, és azon kattog az agyam , hogy hogy a francba lehetne kettõnket visszaidézni úgy, hogy nem lesz semmi baj.

- Nem érzem biztonságosnak, fura… fura nekem. – rakom zsebre  a kezeimet, és baktatok tovább. Finom illat tekereg a levegõben, Hotaru biztos megcsinálta már az adagunkat is. Elhúzom a vékony textilt, ami ajtóként szolgál, és nyomban szemem elé kerül a bijuu énem aki éppen falatozik . Bár van aki kételkedik benne hogy ezeknek a lényeknek is szüksége van ilyen javakra, de van. Legalább is õ erre szenvedélyként tekint, az evésre.

- Hú de jól néz ki . – taglalja Tab a látványt, a Tonkatsuk pedig ott figyelnek már külön adagokra osztva. Leülünk, és megesszük ami nekünk jár. Majd sziesztaként leülünk a hatalmas szõnyegre.

- Hé. Evés elõtt miért kérdezted az hogy vissza akarok-e menni oda? – dünnyögöm az orrom alatt. Karjaimat törökülésben ülve a lábaimon pihentetem, kicsit kifújom magam, olyan mint ha dupla adagot faltam volna fel, pedig csak ez az „ ínyenc”  habzsolt be rendesen.

- Semmi, semmi. – néz oldalra tartott fejjel, és már megint vörösödik az a rohadt kötés, ideje lesz megint kicserélni. Leülök vele szemben, és kicsit kételkedve fedem be megint az a lyukat.

- Ja persze. Ha tudni szeretnéd, nem akarom hogy megint bajod essen. – tekerem kicsit szorosabbra a fáslit a feje körül, majd befejezem a mozdulatokat, de még mindig hunyorogva meredek a rám figyelõ shinobira.