Hangrejtek kihalt utcáin egy furcsa páros lépkedett. Mindketten fekete köpenyt viseltek piros felhõkkel. Itachi és Kisame volt az. Kisame unottan sóhajtott.

- Nem értem mit keresünk itt. Az az informátor azt mondta, hogy a rejtett laborokat fogják átkutatni. Mindegyiket megkerestük, de a párocskányak se hírét, de hamvát nem találtuk. Szerintem menyjünk vissza oda, ahol a kis patkány információkereskedõt találtuk, és verjük ki belõle a szart is.

- A laborok, amiket Kuronezumi mutatott le voltak rombolva a csapdák miatt, amiket bele rejtettek. Ergo, Kishuri és Yoo már jártak ott. Márpedig azok mind orochimaru laboratóriumai voltak. Ha kifogytak a nyomokból, nyilván ide vették az irányt. Legyünk óvatosak. Nem csak azok ketten ólálkodnak errefelé.

- Azok ketten már nem ólálkodnak errefelé – mondta egy kellemetlenül ismerõs hang.

Mindketten úgy fordultak meg, mint aki rugóra járt, Kisame még a kardját is elõkapta. Orochimaru állt mögöttük.

- Mit akarsz tõlünk? – Szegezte neki a kérdést Itachi.

- Mit akarok? Behatolók vagytok Hangrejtek területén, csak kipenderítem a falumra veszélyes személyeket.

- Értem – Válaszolta az Utchiha. – Akkor miért teljesen egyedül jöttél elénk mindennemû támogatás nélkül. Valamire készülsz, tudom.

- Részben igazad van. Tényleg készülök valamire, de nem jöttem egyedül.

Ekkor háta mögül elõ lépett valaki. Egy barna hajú, nagyjából tizenkét éves lány volt.

- Õ hivatott minket megfélemlíteni – vigyorgott Kisame, de mosolya le is hervadt, mikor a fegyvere rázkódni kezdett. – Samehadának nagyon tetszik a lány.

Ekkor az említett körül narancssárga fátyol keletkezett, ami befedte az egész testét, és még egy farok is kirajzolódott hozzá.

- Kicsim, mondd csak meg az úriembereknek a neved!

A lány rájuk nézett. Szemében semmi érzelem nem tükrözõdött, csak a teljes empátia.

- A nevem Yoo Hikari.

- Jinchuuriki – morogta Kisame.

- Pontosan. Õ az én kis titkos fegyverem. Sõt, nem rég eszközöltem rajta egy kis változtatást. Azért engedtelek be titeket ennyire a faluba, hogy megküzdhessetek vele.

Hikari rátámadt a két Akatsuki tagra. Egy pár ütést mért Itachira, majd elkerülte Kisame kardját, és õt is lerúgta. Egy bijuu-bombát küldött a cápaember felé, de az a fegyverével elnyelte a sugarat. Most Itachin volt a sor, hogy támadásba lendüljön. Elõrántott egy kést, és azzal akart mély vágást ejteni, de a lány felé mutatott tenyerével.

- Shinra Tensei.

A férfi nekivágódott a legközelebbi ház falának. Eddig fel se tûnt nekik, hogy a lány két szeme különbözõ színû. Most azonban látták, hogy a bal lila, centrikus körös rinnegan-ra váltott.

- „Egy juinchuuriki és egy rinnegan használó halálos párosítás”. Közös barátunk, Kishuri Tabusa nem csak az ötletet adta, de még alapanyagot is szolgáltatott.

Hikari megidézett két kígyót, majd két plusz kart növesztett ki a vállából. Az egyikbõl rakéták álltak ki, a másiknak a csuklójából egy fûrész, ezután még két farkat kiengedett.

- Sõt, azt terveztem, hogy a hölgy másik szemét is kicserélem. A tiédre, Itachi. De éppenséggel a másik rinneganodra is igényt tartok.

A két állat felszisszent, és gazdájukkal egyetemben. Ekkor nyílt ki a szemem, és riadtam föl álmomból. Bár biztos voltam benne, hogy ez nem csak álom volt. Hikari szemszögébõl láttam a dolgokat, és azon belül is csak a bal szemével. Az én bal szememmel. Valahogy még mindig kapcsolatban volt velem. A mellettem fekvõ Tsubasára néztem. Elkeseredtem, ugyanis azt mondta, vissza tudja operálni a szemem. Belesajdult a szívem, ha belegondoltam, hogy a saját húgából kellene kimûtenie. Nagyot sóhajtottam, ugyanis tudtam, hogy lemondhatok hiányzó látószervemrõl. Ebbe egyikünk se menne bele.

Visszafeküdtem a lány mellé. Azt hittem, csorognak a könnyeim bal szemembõl, pedig, mint kiderült, csak megint eleredt a szemem vére.

Amíg õrzi Tabusát semmi gond nem lehet. Íg kicsit megnyugodva csörtetek át a susnyáson, és végre elérek a keresett úti célig. Pontosabban addig a dojo-ig amiben az idézett állataim lézengenek. Azonnal szemem elé kerül Hotaru, a legkedvesebb farkasom, õt szoktam leggyakrabban megidézni, halvány mosoly húzódik száján, én pedig segítségét kérem.

- Ide kellett menekülnünk az egyik barátommal, egy kis segítség kéne, rendesen elintézték. És mind ezt az én hibámból. – megértõ pillantása mindent elárul, és idegborzoló csoszogást hallanak a füleim.

- Hát ez ki fia borja?! – nyöszörgi az öreg farkas, megtûrtem, mert még õ tanítgatta apámat is, de ez… EZ?! Idegölõ.

- Én vagyok Baa-chan. Tsubasa, tudod? – nézek hátra, õ meg mint ha fókuszálna felhúzza szemöldökét, és fent is tartja, majd jó egy percnyi nézegetés után elcsodálkozik.

-  Jéé hát te vagy az kicsi Tsubasa! – kicsit elmosolyodom, megöregedett , nagyon is lerobbant azóta hogy nem láttam. Egyenlõre õ õrzi itt az apám korlátozó pecsétjét, amíg itt van semmi ok aggodalomra. Hotaru magával invitálja kicsit, attól még hogy a másik felem ott van tehettek baromságot azok ketten, nem szeretnék ásni. De remélem hogy azért jól van . Addig én is feltöltõdhetem kicsit, itt nyugalom van, csak én tudom visszaidézni magunkat , akkor is csak ugyan oda ahonnan az utolsó chakra nyomomat hagytam. Ha ellenség lesz ott akkor lesz nemulass, azt hiszem. Megittam a teámat, és most már teljes nyugalommal térnék vissza a házikóhoz ha…

 - Lényegében a lelkének része vagyok, talán jogom van a szívügyivel foglalkozni. – engem nem vertek át, mi folyik itt?! Mi a bánatot csinálnak ezek bent, négyen.

 - Igen, az övéivel, nem az enyémekkel. – ott ácsingózok az ajtó mögött, és hallgatom hogy mirõl szól a beszélgetésük. A saját hangom, tehát a bijuu felem az. Nem bírom tovább, be kell hogy menjek.

 - Hogy vagy?- kérdezek rá azonnal. Õ az ágyon üldögél bekötött fejjel, a vörös, kavargó anyagból álló bijuu pedig ott guggol elõtte, és visszafordítja fejét ahogy kiszúrja a jelenlétemet.

- Még fáj a fejem és a szemem… hát… helye. – nyikkanni sincs idõm, és már szólal is meg a másik én.

- De már nagyon virgonc – mondja a bijuu, Tabusa pedig vörös fejjel mered rá, utána meg rám, mint ha én tudnám hogy mirõl beszélhettek az elõbb. Pedig csak az utolsó két mondatot sikerült.

Lecsukom szemeimet, és nagyot szusszanva nyitom újból fel õket. Nagyot ásítok, kezemet a szám elé teszem, hiszen ki is lenne kíváncsi arra a teára? És kihessegetek mindenkit.

- Nahh sicc, sicc innen! – morranok rá a még mindig Tabot szugeráló énemre, õ pedig felegyenesedve vágtat ki a helységbõl, a csoszogás is felélénkül, majd Hotaru is távozik mosolygósan. Visszatér a szemem a még mindig ott vöröslõ személyre. Baromi álmos vagyok, de még beszélnem kell vele.

- Tabusa. – közeledek az ágyhoz ahol gubbasztani tetszik. Leülök mellé, bár még egy ágy van itt, amit szándékozom majd alaposan kiismerni a közeljövõben de na, lássunk neki.

- Hmm? – néz rám miközben törökülésbe gyûröm a lábaimat felé fordulva.

- Lenne egy módszer arra hogy visszakapd a szemedet. -  tördelem a kezeimet, és lehajtom kicsit a fejemet. Rendbe kell hoznom mindent, ez nem csupán arról szól hogy a húgomat keressük, és megbosszuljuk a klánomat. Ugyan úgy számít a testi épség is mint a kitûzött cél. És nem szándékoztam bajba sodorni, ahogy mindig mindenkit szoktam.

- Mi lenne az? Biztos vannak kockázatai, mondd.

- Csak egyetlen egy dolog kell még hogy reprodukáljam a sejteket. Egy jól képzett medikus ninja, mint közvetítõ, különben még nagyobb kárt okoznék neked. –  a szemeim szinte összeragadnak, kicsit megerõltetõ volt ennyi erõt felhasználni, és most az ûr ami a helyén tátong megköveteli hogy kipihenjem magamat. Olyan mint ha hátulról valaki lekeverne egyet, testem megdõl Tab válla felé és pont fejjel támaszkodom meg . Sikerült bekómálnom eszméletlen. Már hortyogok is , õ meg csak hümmög.

Kitekert pózban sikerült felébrednem, még fel sem fogom hogy mi folyik körülöttem. Be vagyok takarva, de legalább nem ordít senki. Áhh igen csend~

Arra ébredtem, hogy megint fáj a fejem. Felkeltem, és megint támolyogni kezdtem. Lépkedni kezdtem, de alig láttam, merre megyek. Szétnéztem, de sehogy sem volt ismerõs az a sötét helység, ahol voltam. Átfutott a fejemen, hogy talán hangrejtekben vagyok még mindig. Mikor megpróbáltam leerõltetni a szemeimrõl… mármint a szememrõl a fájdalom fátylát, egy kunyhót láttam.

Éppenséggel rémlett valami. Tsubasa. Tsubasa mentett meg, és hozott ide. Mi mindenért tartozom már szegény lánynak. Mióta velem találkozott, fenekestül felfordult az élete. És mégis segít. Miért?

Hirtelen egy kézpárt éreztem a vállamon meg a hátamon.

- Feküdj vissza! – Hallottam Tsubasa hangját. – Még nem tudsz rendesen járni a nyugtatók utóhatása és a fájdalom miatt.

Én az elõbbi érzelmi felindultságomból eredendõen most megfordultam, és szorosan magamhoz öleltem a lányt.

- Köszönök mindent, amit eddig értem tettél.

- Õszintén, mi ketten még csak egyszer találkoztunk, és akkor éppen próbáltuk megölni egymást.

- Ne szexualizáljatok már? – Mondta egy idõs nõi hang.

Mikor odanéztem, két farkas lépett be a kunyhóba. Az egyik meglehetõsen hajlott volt, boton járt, bundája pedig csapzott és loncsos. A másik tulajdonképpen egyenesen járt, ahhoz képest, hogy négylábú állat volt, bundája fényes, és meglehetõsen világosbarna. Egyik mancsában ruhákat tartott, a másikkal szégyenlõsen takarta szemeit, amit nem tudtam mire vélni. A mancsában tartott ruhák között feltûnt egy zöld-fekete ismerõs darab. A köpenyem volt. Alatta meg az összes többi ruhám. A karjaim között tartott lányt Ádám-öltönyben ölelgettem.

Gyorsan elengedtem õt, és akkor láttam meg, hogy bár ugyanolyan hangja volt, de az nem Tsubasa volt, hanem egy bordón izzó bijuu. Ijedtemben elsütöttem egy shinra tensei-t, amivel meglehetõsen nagy felfordulást kavartam. Mikor a por leülepedett, a farkas-öregasszony megbökött a botjával.

- Ne bomlassz itt, hanem menny vissza a fekvõhelyre, mielõtt elvérzel a szemeden át.

- Bocs – mondtam a Tsubasa-hangú bijuu-nak, akit felborítottam a gravitációs jutsummal.

- A ruháid azért hiányoznak, mert kimostam õket – mondta a fiatal nõstényfarkas. - Meglehetõsen mocskos és véres volt.

Gyorsan felöltöztem, amíg a két állat és a démon figyelemmel kísért.

- Szóval… Tsubasát is megölelgetted volna? – Kérdezte a bijuu.

- Félálomban voltam – mondtam vörösen. – Ezt nem feltétlenül kell elmondani neki.

- Aha – motyogta kaján vigyorral (a hangjából ez hallatszott). – Tehát kedveled?

- Megkedveltem, igen. Kicsit heves, de kedves lány.

- Mennyire kedvelted meg?

- Mire gondolsz?

- Arra célozgatok, hogy talán bele is szerethettél.

- N-nem.

- Megakadtál?

- Miért is fontos ez neked? – Kérdeztem pironkodva.

- Lényegében a lelkének része vagyok, talán jogom van a szívügyivel foglalkozni.

- Igen, az övéivel, nem az enyémekkel.

Ekkor az emlegetett szamár be is lépett a kunyhóba.

- Hogy vagy? – Kérdezte.

- Még fáj a fejem és a szemem… hát… helye.

- De már nagyon virgonc – újságolta a démon.

Én csak csúnya szemeket… szemet meresztettem rá.

Másnap elindultunk a következõ labor felé. Alig hogy kutatni kezdtünk odabent fura zajokat hallottam kintrõl, ezért figyelmeztettem Tabusát, és gyors léptekkel iramodtunk meg kifelé. Nagy lendülettel a szemben fekvõ hegyoldalt vettük célba, és menedéket kerestünk két hatalmas szikla  árnyékában. Egy hatalmas rengést éreztünk, az alagútból egy hatalmas lángcsóva nyúlt ki ami megbontotta a barlang falát, és beomlott elzárva tõlünk örökre.

- Ez meredek volt. – nagy levegõket véve mondom a szintén kicsit riadt Tabnak.

 - Van egy olyan érzésem, hogy ez nem kamu labor volt.

- Ne menjünk vissza? Hátha találunk valami nyomot, hogy hol lehet Hikari. – állok fel most már biztonságban érezve magam. Az egész beomlott, úgy hogy egy kis rés sem maradt fedetlen, de lehet hogy vissza tudunk jutni valahogy, akár Tab Bansho Teninjével is…

- Szerintem már minden szénné égett. – közli lehajtott fejjel, majd õ is feláll térdére támasztva egyik kezét. Elkeseredetten vizslattam a hatalmas kõhalmot, apró rést, esetleg egy kis zugot keresve rajta. Sehol semmi. Megsimogatja a hátamat, ez a labor sem hozott semmi fejleményt.

Leereszkedünk a leejtõn, és tüzet gyújtottunk. Egy kis idõ múlva zörögni kezd, és két ramenes dobozkát húz elõ a tûzbõl.

- Azon gondolkodtam, hogy ugye ettõl a te haverodtól kaptuk a térképet. – hagyott egy lélegzetvételnyi idõt, és már is mondja ami a csövön kifér.

- Az túlzás, hogy haver, csak egy útszélis svindler. De tõle szerezni a legjobb információkat. – ez való igaz, megbíztunk egy olyan emberben akit 1 perce sem ismertünk. Fõleg én. Azt sem tudtam hogy egyáltalán létezik.

- Igen-igen. Szóval, ez a koma lényegében olcsón megvehetõ. Nem lehet, hogy Orochimaru egy kicsit többet ígért neki annak a fejében, hogy informálja, hogy kik érdeklõdnek utána. Vagy, hogy direkt rossz térképet adjon nekik, amiken csak a csapdák vannak bejelölve. – ez a tényállás szerintem sokkal valószínûbb annál hogy csak úgy odaadott nekünk egy térképet, és semmit nem várt cserébe, vagy hogy pont akkor nem támadott meg valami. Valaki. Persze utána ott volt Orochimaru is, és azt mondta hogy még fontosak leszünk neki, a késõbbiekben. Félek. Másodszor életemben.

- Ez a lehetõség is fenn áll – burkol tovább, én meg még hozzá sem láttam a ramenhez, és miután sikeresen leküzdötte a falatot folytatja a mondanivalóját. – Az elsõt valószínûbbnek tartom, ugyanis egy csomó labor nem kamu volt, csak csapdák voltak benne, mint ez a legutolsó. Tehát valamit igenis rejtegettek elõlünk. Asszem. – az a vén kígyó nem volt hülye, amint kiköltözött egy laborból telerakta csapdákkal, amiben éppen nem tartózkodik azzal így jár el. De ki tudhatja hogy miben sántikál? És ha csak egy rossz vicc az egész? És a húgom már rég…

Az a labor csapdamentes, amiben jelenleg tartózkodik. És sokszor váltott már helyet.

- Már te se tudod követni Orochimaru logikáját, ugye? – régebben még kiszámíthatóbb volt, de most, mindig eltûnik a szemeim elõl.

- Sose tudtam.

- Hány labor van még?- kérdezek rá halkan, hány esélyünk lehet még talán ráakadni a húgomra. Lehet hogy egy sem, de. Tabusában megbízom, széthajtja a jelölésektõl pirosló térképet, én meg azt sem tudom hogy hol vagyunk, a nagy lótás futásban nem hogy megkülönböztetni ennyi x-et.

- Még egy.

- Utána?

- Jobb híján elmegyünk hangrejtekbe, hátha megtudjuk, hol van az igazi labor, vagy netalántán hátha ott tartják a lányt. – úgy hírlik hogy azt a falut maga Orochimaru létesítette, és mennyi csapda várhat ránk ott. Bele se merek gondolni.

- Ezzel kellett volna kezdeni – habzsolom tovább a tésztámat, de fél szemmel mindig a recsegõ tûzre, vagy Tabra nézek.

- Lehet. Mi legyen? Hangrejtek, vagy labor? – még legurítok egy kis levest, megtörlöm a maszatos arcomat, és gondolkodóba esem. Vállaljam azt hogy lehet hogy nem találjuk meg a húgomat, viszont több sérülést szerzek én is, és õ is. Vagy a folytonos menekülés legyen? hmmm…

- Labor. Próbáljuk ki a szerencsénket, hátha ebben még lesz valami értékelhetõ.

Megint a szabadban való alvásra voltunk ítélve. Én leülök egy fa tövébe , õ pedig nem messze tõlem lefekszik  akis fekhelyére. Sikerült elaludni, de tudni kell. Kell? Kötelezõ hogy alvajárok, na meg csapkodok is álmomban, fõleg amikor álmomban is Orcsimarcsit kergetem. Plusz, semmire nem emlékszem az egészbõl. Így hát csak remélni tudom hogy nem csinálok a terepbõl csatateret.

Reggel arra ébredek hogy valaki magához szorít, kicsit hûvös a levegõ, de kellemesen melegít. Na álljunk csak meg. A tûz már nem ég, én meg nem vagyok annyira hülye hogy begyújtsam itt magam. Lassan,  kicsit kómás fejjel nézek le a derekamra cuppant útitársamra. Teljesen sikerült zavarba hoznia, i-ilyen közel van.

- Lehetne, hogy egyszer nem arra ébredek, hogy te ölelgeted valamimet? – szintén vér szökött az arcába, és végre eleresztett, nem maradhatunk itt sokáig, így nekiiramodtunk.

A térképet követve körülbelül délben értünk az x helyére. Megint egy barlang, fogadjunk hogy ugyan az a csapda lesz az !  Egy kicsiny madárka ül a vállamra, én meg furcsán nézek Tabra. Helló pajti, te minek?

- Ez minek?

- És honnan fogod tudni, hogy baj van?

- Nézd meg a szemét! – ránézek a pajtikám rinnengan szemecskéire.

- Rinnegan.

- Az. Látok a madár szemével. Tudni fogom, hogy mikor kell megidéznem titeket.

- Pazar. Na, majd jövök.

Mind ezek után a kis barátommal felszerelkezve elindultam a sötét alagútba . Remélem nem fog meglepni senki és semmi, mert valahogy nincs olyan hangulatom. Minden eshetõségre aktiválom a bestia szemeit, és felerõsítem a szaglásomat is. Amint beértem a szemem elé tárult egy stóc tekercs, meg papír, meg mindenféle üvegben tartott kísérlet, és azokról a törött falú hengertartályokról ne is beszéljek. Mindenhol körbenéztem, semmi chakra nyom, viszont furcsa hangok víz hangzanak be . Meg kell nézzem. Sietõs léptekkel megiramodtam kifelé, és a bejárattól nem messze egy hatalmas füstfelhõ fogadott, orrfacsaró szaggal. Nagyokat tüsszögtem, így hogy a kutyákéval vetekszik a szaglásom kissé kellemetlen ez a mérges gáz,  de befogom az orrom, visszafojtom a lélegzetem, és kiérek a felhõcskébõl. A kismadár még mindig ott üldögél, kicsit kábultan, de annyi szorult azért belém hogy meggyógyítsam. 3 chakra nyom, és kettõ keresztezi is egymást. Utánuk siettem, nem érdekel mennyire fáradt vagyok, és nem érdekel hogy követnek- e vagy nem. Hangrejtekbe vezettek.

teljesen megzavarodtak az érzékeim a tucatnyi nyomtól, és keveregtem az utcákon még mindig kicsit a gáz hatása alatt, de nem sokáig tehettem. A kis rinnenganos elrepült a vállamról, hova lett? Követem a piciny szárnycsapások hangját, amik elvezetnek ahhoz , amit még a leg vadabb rémálmaimban sem mertem elképzelni. Tabusa feküdt nekem háttal, és a feje merõ vérben úszott.

- istenem,  mi van itt?Tabusa, héé!  - eszméletlen, és a szeme, nincs meg a-az egyik szeme. Amilyen gyorsan csak tudtam lefertõtlenítettem, és bekötöztem a tátongó lyukat. Ez szörnyû.

Már lassan tíz perc is eltelt, én addig egy kendõvel mosdattam ki a vérbõl, bár a ruhája nyaka, még a köpenye is merõ vér lett. De legalább már nem látni azt a tátongó sebet. Megrezzen a szája, majd összevon t szemöldökkel nyitogatja a szemét, én pedig máris felé hajolok, és felmérem hogy minden rendben van-e. Már hogy is lenne minden rendben?

- Hol vagyunk?

- Hangrejtekben. Sietnünk kell, mielõtt több itteni ninja jön.

Lassan térdére eresztett kézzel áll fel, majd lép egyet kettõt, de látszik hogy támolyog a fájdalomtól.

- Á! A fejem! És miért fáj ennyire a szemem?-  ho-hogy mondjam el neki hogy már nincs is ? Hogyan? Kezeimmel matatok, tördelem szinte idegességemben.

 - Nagyon sajnálom, késõn érkeztem, és a szemed… - testem megremeg, elcsuklott a hangom, õ pedig magát szemléli egy elhagyatott bódé üvegében.

- Ké-kérlek menjünk, bocs-bocsáss meg én késõn érkeztem és … - szám lebiggyed és könnyek csordogálnak az arcomon. Kezemmel visszasimítom a kötést a szemére, majd tenyerem arcára siklik. - Mennünk kell, gyere.. – húzom csuklójánál fogva magam után, megint aktiválnom kellett a bestia szemeit, nem sejtettem semmi jót. Fél vállamra emelve haladtunk a késõbbiekben. A fejemet kapkodtam jobbra és ballra, õ pedig csak szuszogott a vállamon. El kell rejtõzzünk, nagyokat nyelek, és csak tipegek jobbra és balra, de sehol se lesz nyugtunk. Egyetlen esélyem van. Elmegyünk a farkasaim idézett világába! Most ! Eleresztem Tabot, és elõkapom a lila szegélyû tekercset. Gyorsan szétgörgetve terítem a földre. Megszólal mögülem halkan.

- Mit csinálsz?

- Majd meglátod. – megharaptam az ujjamat, és már is megidéztem a legtapasztaltabb farkast akit csak tudtam.

- Mi a helyzet kisasszony? – kérdez az embernyi farkas tõlem húsz centire.

- Nagy bajban vagyunk, el kéne tûnnünk . – nyelek újsmint nagyot. Körbeforgatja fejét, és azonnal nyugtázza a helyzetet.

- Értem, hozd a fiút. – néz Tabusára, aki fél szemmel pillog csak. Felemeltem, most az egész testembe a bestia chakráját vezetve, minden erõmre szükségem lesz. Felültettem hát Akirára, és én is megérintettem az állatkámat. Hatalmas porfelhõt hagytunk magunk után.

nem kellett hozzá ok, és máris az erdõs terepen találtuk magunkat, Tabusa az út során megint elájult. Akira elõttünk menetelve vezetett el egy fa hatalmas fa odváig, beléptünk és a hátamon cipelt társamat leeresztettem az egyik fuutonra ami egy csomó takaróval volt leterítve.  itt tartózkodik az én bijuum , tehát tulajdon képen az én lelkem is valahol. Elõ is bukkan a fekete füstbõl álló jövevény, szemei, és száj nyílása helyén fehér tépett minta rajzolódott ki. Füleit lesunyítva jön közelebb, majd megszólal.

- Mi történt veled? – szavai halkan törtek elõ  a farkaska tokából, ugyan olyan hangon, mint az enyém.

Mindketten lóhalálában rohantunk az alagútban. Csak imádkozni tudtam, hogy elég idõnk legyen. Mindketten kiugrottunk a hegyoldalra, és elbújtunk egy-egy nagyobb kõ mögött. BUMM!!!! Az egész hegy megremegett, az alagút száján pedig egy jó nagy lángoszlop lövellt ki, ahogy a robbanó cetli begyújtotta a gázt, amit direkt a mi kedvünkért eresztettek a hegyoldalba rejtett helységbe.

- Ez meredek volt – lihegte Tsubasa.

- Van egy olyan érzésem, hogy ez nem kamu labor volt – jegyeztem meg.

A lány felállt, és az épen maradt alagút szája felé nézett.

- Ne menjünk vissza? Hátha találunk valami nyomot, hogy hol lehet Hikari.

- Szerintem már minden szénné égett – mondtam lemondóan.

Ha nem is lett volna igazam, most a robbanás erejétõl kövek zúdultak az alagút bejáratára, teljesen betemetve azt. A lány savanyú képpel nézett a helyére. Én csak megértõen bólogatni tudtam, és vigasztalóan megsimogattam a hátát.

Lejjebb ereszkedtünk a hegyoldalon, ahol több a fa, és leültünk pihenni. Húsz perc múlva kivettem a két ramenes konzervet a tûzbõl.

- Azon gondolkodtam, hogy ugye ettõl a te haverodtól kaptuk a térképet – kezdte Tsubasa, de közbe vágtam.

- Az túlzás, hogy haver, csak egy útszélis svindler. De tõle szerezni a legjobb információkat.

- Igen-igen. Szóval, ez a koma lényegében olcsón megvehetõ. Nem lehet, hogy Orochimaru egy kicsit többet ígért neki annak a fejében, hogy informálja, hogy kik érdeklõdnek utána. Vagy, hogy direkt rossz térképet adjon nekik, amiken csak a csapdák vannak bejelölve.

- Ez a lehetõség is fenn áll – mondtam, miközben felszívtam a tésztát. – Az elsõt valószínûbbnek tartom, ugyanis egy csomó labor nem kamu volt, csak csapdák voltak benne, mint ez a legutolsó. Tehát valamit igenis rejtegettek elõlünk. Asszem.

- Már te se tudod követni Orochimaru logikáját, ugye? – Somolygott.

- Sose tudtam – sóhajtottam lemondóan.

- Hány labor van még?

Szétnyitottam a térképet, amin legalább fél tucat x jel virított.

- Még egy.

- Utána?

- Jobb híján elmegyünk hangrejtekbe, hátha megtudjuk, hol van az igazi labor, vagy netalántán hátha ott tartják a lányt.

- Ezzel kellett volna kezdeni – mondta Tsubasa bekapva egy újabb adag tésztát.

- Lehet – vontam meg a vállam. – Mi legyen? Hangrejtek, vagy labor?

A lány kortyolt egyet a levesbe, majd eltûnõdött.

- Labor – mondta végül. – Próbáljuk ki a szerencsénket, hátha ebben még lesz valami értékelhetõ.

Aznapra eltettük magunkat. Nekem nincs sok gondom a fa tövében való alvással, de nem tudom, hogy Tsubasa mennyire szokott el az ágyaktól. Mindenesetre másnap reggel arra ébredtem, hogy egyik karommal átkarolok valamit. Elõször azt hittem, hogy egy hátizsák, vagy ilyesmi, de mikor odanéztem, Tsubasa csípõjét pillantottam meg. A lány is ébredezni kezdett. Lenézett rám, és elvörösödött.

- Lehetne, hogy egyszer nem arra ébredek, hogy te ölelgeted valamimet?

Én is elvörösödtem, és elengedtem a derekát. Gyorsan fel is kerekedtünk, és délre elértük a célunkat. Ez is egy barlangba volt rejtve. Most okosabb voltam. Megidéztem egy verebet, amit a lány vállára ültettem.

- Ez minek?

- Mert meg tudom idézni. Csak te fogsz bemenni. Ha baj van, megidézem a verebet idekint, ami átránt téged is a tér-idõ kapun.

- És honnan fogod tudni, hogy baj van?

- Nézd meg a szemét!

Úgy is tett.

- Rinnegan – mondta.

- Az. Látok a madár szemével. Tudni fogom, hogy mikor kell megidéznem titeket.

- Pazar. Na, majd jövök.

Be is ment az alagúton, ami kísértetiesen hasonlított az elõzõ bombával felszerelt példányra. Én leültem, és vártam. A verebem nem látott semmi furcsát. A lány beért a laborba, és azonnal kutatni kezdett. Hirtelen koppant valami mögöttem. Elõször azt hittem, valami mókus elejtett egy makkot, de mikor megfordultam, egy zöld papírgolyót láttam.

- Ne már!

A papírgolyóból sûrû füst robbant ki, ami mindent eltakart elõlem. Kunaik repültek felém, de még idejében elkerültem õket. Felpattantam és körbe néztem, de a füsttõl semmit sem láttam, csak a garvitációs jutsummal védtem ki a felém szálló késeket. Egyszer csak megpillantottam egy alakot.

- Bansho Tennin! – Kiáltottam, amivel magamhoz rántottam, majd a föld felé tartottam. – Shinra Tensei!

A második jutsuval a földbe gyalultam, ám mikor megláttam, a lélegzetem is elállt. Szó szerint. A férfin ugyanis gázmaszkot viselt. Ez nem füstbomba volt. Ha mérges gáz, akkor nekem reszeltek. Éreztem, hogy szédülök. A köpenyem egyik szegélyét a számra szorítottam. Újabb ninja ugrott elõ a zöld füstbõl, és kunaiát lengetve felém lépett. Elõvettem egy rinnegan-karót, és azzal védtem a csapástait, miközben egyre inkább bekómáltam a gáztól. Végül egy vágással ártalmatlanná tette, utána kiesett a kezembõl a fegyver, meg a karó, és a földre estem. Még annyit láttam, hogy gázmaszkos alakok magasodnak fölém.

- Basszus! Kettõnket leszedte.

- Ne nyírjuk ki?

- Nem. Orochimaru-samának élve kell.

Mikor magamhoz tértem, az elsõ dolog, amit megláttam, Tsubasa aggódó arca volt, ahogy fölém hajolt. Elképesztõen hasogatott a fejem, de az is semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a bal szememben éreztem. Mikor odanyúltam, éreztem, hogy egy kötés van rajta.

- Hol vagyunk? – Kérdeztem.

- Hangrejtekben. Sietnünk kell, mielõtt több itteni ninja jön.

Felkeltem, de a fájdalomtól kóvályogtam.

- Á! A fejem! És miért fáj ennyire a szemem?

Tsubasa idegesen a kezét kezdte tördelni. Mintha nem is tudja, hogy mondjon el nekem valamit.

- Nagyon sajnálom, késõn érkeztem, és a szemed…

Nem tudta tovább mondani. Erre én odaléptem egy tükrözõdõ üvegfelülethez, és felemeltem a kötést. A homlokomtól arcom bal oldaláig egy varrat húzódott, de nem az volt a lényeg. Bal szemem helyén egy vérfoltos üreg meredt vissza rám.

- Bansho Tennin!- hallom meg Tabusa hangját mögülem, a jutsuja hátraránt, kikerekedett szemekkel figyelem a kígyók csattogó állkapcsát amint el akarnak érni engem.

- Mit mûvelsz? Elkaptam volna!- ordítom szerencsétlen arcába, õ pedig csak mint ahogy szokta is , nyugodtan közli a véleményét velem.

- Persze. Õt meg biztos véletlenül hívják a Sannin egyikének. – a kis közjátékunk lepergése után megszólal a mind kettõnket irritáló személy elõröl.

 - Hogyhogy te még életben vagy? – kérdez Tabusára. Miért ne lenne már életben? Talán rá is ráküldött valakit?

- Az embered hanyag volt. Ha harcolni akarsz, jól gondold meg. Egy jinchuuriki, és egy rinnegan használó halálos párosítás. – ez való igaz, ha valamelyikünk el is kapja a másik segítségével bõven le tudjuk fegyverezni, vagy ha szorul a hurok akár ki is tudjuk nyírni. Annak  a vén kígyónak a szemei jojóznak kettõnk között, hol Tabusa rinnenganjára vetõdik tekintete, hol az én hegyes fogaimra, és  megnõtt karmaimra.

- Igazad van. Tényleg az. Éppen ezért hagylak még életben titeket. Késõbb még hasznosak lehettek a számomra. – kicsit vár, majd a sötétbe burkolózva eltûnik, mi meg ott maradunk kettesben az elhagyatott mellékutcácskában . Remek, pedig ezzel az alkalommal simán kinyírhattam volna. De valakinek mindig csitítania kell a fejemet ugye…

- Valahol le kell pihennünk. Vannak még a tûz földjén más laboratóriumai is. Ha azokhoz is el akarunk jutni, erõt kell gyûjtenünk. - visszaváltozom, ahogy az õ szemei is átváltanak a már általam megszokott színbe. Álmosan rá pillantok.

- Mehetünk, de hova? Nem érzek semmilyen fenyegetõ chakrát. – szaglászok körbe, õ pedig megindul azon az utcán amin kergetõztem ezzel az átkozott kígyóval.  Végül eljutunk egy szállóhoz, ahol egy szobát foglaltunk, muszáj lesz aludnom egy jót, mert ilyen idegesen nem eredhetek utána. Megint baromságot csinálnék , mint Shingoval ( Shingo Tsubasa legjobb barátnõje, régebben amikor idegesek voltak, heccbõl püfölték egymást, néha nagyobb sérüléseket ejtve egymáson . ).

- Én megyek fürdeni, te? – kérdez rám Tab nyakában egy törölközõvel. Helyemen üldögélve nézek rá és felelek neki .

- Én is megyek fürdeni, már rám fér. – kapok fel én is egy fehér textilt, és indulok meg a koedukált helységbe. A meleg víz kicsit ellazítja az izmaimat, és meg is szokott nyugtatni, ahogy most is teszi. Magamra kapva az oda kikészített köntöst tipegek vissza a szobánkba, ahol egy ülve alvó tabusán akad meg a tekintetem. Ö… izé… én nem akarok közbe szólni, de…

Mutató ujjamat a homlokának nyomom, és lökök rajta egyet . Ami ez után fogad azon sikítással kevert röhögõ görcsöt kapok. Úgy ahogy volt, törökülésben hátradõlt de csapkodni kezdett a kezeivel meg a lábaival amikor felébredt. Gyorsan elszaladtam, és magamra kaptam egy felsõt, meg egy kis gatyát, és szemeimet törölgetve térek vissza a szinte tüzet eregetõ Tabusához.

- Hát elalszik az ember és már piszkálnod kell? – áll fel egy szál bokáig érõ törölközõben. Visszafojtom a röhögést, és végigmérem, végül fintorgó arcánál akadok ki.

- Nem hagyhattam ki egy ilyen alkalmat . – a levegõ már a fogaim között préselõdik ki, ezzel egy sziszegõ hangot adva, de egyik kezemmel befogom a számat nehogy elröhögjem már magam, mert ki fog hajigálni az ablakon. Felém lép, de mit ad isten rálép arra a még ejtõernyõnek is kiválóan megfelelõ törölközõre. És pofára esik. Reflex szerûen fordítom el a fejemet felé, hát ezt azért még sem kellett volna. Most már nincs a szám elõtt a kezem, éktelen röhögésbe kezdek ahogy meglátom a királyi felét, és szememet eltakarva vihogok tovább.

- Kapard már össze magad, mindent láttam embeer’ !? – hallom hogy gyorsan felugrik és dübögve feltápászkodik. – Én, én inkább alszom egyet ! – jegyzem meg , de még mindig önkéntes vakságban szenvedek, így telibe kapom az ajtófélfát fejjel. Most meg õ vihog.

Az eszem megáll, hogy ennek a lánynak mindig el kell tûnnie valahol. A nemrég idézett kutyám fél óra keresés után felemelte orrát a földrõl és szûkölni kezdett. Én megvakartam a füle tövét és egy füstfelhõ kíséretében elengedtem õt. Ninja ide vagy oda, ahhoz tehetség kell, hogy valaki szag nélkül eltûnjön.

Vagy õ bújt el valamiért, vagy valaki elõlem akarja rejteni. Így vagy úgy, egyik lehetõség sem kecsegtetett sok jóval. Tovább indultam az utcán, és jobb híján az embereket néztem, hogy hátha feltûnik az ismerõs barna hajkorona.

Miközben poroszkáltam, elgondolkoztam a helyzetemen: Üldöz Avarrejtek, az Akatsuki, és valószínûleg most Orochimaru egyik csapdájára számíthatok. Jézusom! Lehet, nem volt a legjobb ötlet Konohába menni.

Egyszer csak megpillantom a lányt. Nem vett észre, céltudatosan ment valamerre. Én utána indultam a tömegen keresztül. Bár egyszer-kétszer szem elõl vesztettem, azért sikerült beérnem.

- Végre megvagy! Miért kellett így elrohanni?

Õ a szájára tette az ujját.

- Orochimaru emberei itt ólálkodnak. Sõt, õ maga is itt van. Láttam. Mióta átkutattuk a csali labort, nagyon éberek. Talán máskorra halaszthatnánk a városban lévõ laborjainak átvizsgálását.

Mintha egy kicsit megváltozott volna a viselkedése. Sokkal óvatosabb, mint általában szokott lenni. Vagy nagyon megijedt valakitõl, vagy… Összevont szemöldökkel a lányt bámultam. Õ egy idõ után észrevette, és elpirult.

- Mi az? – Kérdezte kissé szendén, ami megint csak nagyon szokatlanul hatott tõle.

- Semmi, csak eszembe jutott a tegnap esténk – mondtam halvány mosollyal.

- Nagyon kellemes volt – mosolygott vissza.

Na, itt vált tisztává a helyzet, ugyanis tegnap este semmi „kellemeset” nem csináltunk. Eszembe villant azonban, mikor az erdõben aludtunk az odúban. Lehet, hogy arra gondol? Mégy egyszer tesztelnem kellett, hogy rájöjjek, nem imposztorral van-e dolgom.

Már épp azon gondolkoztam, mi legyen az, amikor egy sikátorban megláttam két alakot. ismertem õket: az egyik egy vas-földi barátom volt, a másik meg egy régi nõi barátom… na, ne szépítsük, az exem. A különös az volt bennük, hogy mindketten a falnak dõlve álltak. Mikor közelebb értem, akkor láttam meg, hogy mindketten mellkasuknál a falhoz voltak szegezve.

- Nodaris! Hikari! – Kiáltottam, mikor odarohantam.

Mikor kihúztam a fém pengét a lila hajú lány holttestébõl, mindkét hulla egy füstfelhõ kíséretében átváltozott két alakká, akiket sohasem láttam. Fellélegeztem, és térdre rogytam a megkönnyebbüléstõl. Tsubasa odasietett hozzám, és egyik kezét a vállamra tette.

- Nyugalom! – Suttogta. – Nyugodj meg! Ezt ellenem is bevetette. Elém a húgom képét rakta.

- Igen – mondtam. – Ez pont olyan, mint amikor Ködrejtekben voltunk, emlékszel.

- Emlékszem - bólintott.

A köpenyem alatt egy pillanattal ezelõtt már megragadtam az egyik rinnegan-pengémet. most azt hirtelen fordulásból a lány mellkasába is vágtam.

- Az gáz – mondtam. – Ugyanis én és Tsubasa sohasem jártunk Ködrejtekben.

A lány kezébõl kiesett egy tõr, amivel valószínûleg engem volt hivatott ledöfni, majd az alakváltó jutsuja is kikapcsolt. Egy fekete ananász-frizurás (shikamaru-haj) lány volt. Kár érte, pedig nagyon csinos volt.

Lányt ölni néha szükséges, de mindig kellemetlen. nekem legalábbis. Ez a hamis Tsubasa viszont felveti a kérdést: hol van az igazi. Felpattantam, és elindultam rohamtempóban.

Jobb híján a lány nevét kiáltoztam. Nem kellett sokáig keresnem, egy hasonlóan elhagyatott utcában megtaláltam mindkettõjüket. Tsubasa Orochimaru nyakát szorongatta.

- Bansho Tennin! – Kiáltotam.

A jutsuval magamhoz rántottam a lányt, ami nem is baj, tekintve, hogy három kígyó foga csattant ott, ahol az elõbb õ volt.

- Mit mûvelsz? – Háborgott a Kunoichi. – Elkaptam volna!

- Persze. Õt meg biztos véletlenül hívják a Sannin egyikének.

- Hogyhogy te még életben vagy? – Kérdezte meglepetten.

- Az embered hanyag volt – válaszoltam. – Ha harcolni akarsz, jól gondold meg. Egy jinchuuriki, és egy rinnegan használó halálos párosítás.

A sápadt férfi kettõnk közt járatta tekintetét. Végignézett Tsubasa éles karmain és fogain, és az én lila körös szemeimen. Szépen lassan elmosolyodott.

- Igazad van. Tényleg az. Éppen ezért hagylak még életben titeket. Késõbb még hasznosak lehettek a számomra.

Eltûnt a sötétségben, mi meg ott álltunk a kihalt utca közepén.

- Valahol le kell pihennünk – javasoltam egy perc némaság után. – Vannak még a tûz földjén más laboratóriumai is. Ha azokhoz is el akarunk jutni, erõt kell gyûjtenünk.

Miután kiordítottam magam,elindultam hogy körbe kémleljem a terepet kicsit. Az idegesség miatt nehéz a gondolkodás, és a szagok is árulkodó nyomokként tárulnak elém, egyre inkább erõsödnek. Egy magasabb épület ablakából halovány fény szûrõdik ki, és egyre közeledem a célponthoz. Nagy lendületet véve ugrok át a beüvegezett ablakon, így a frászt hozva a bent lézengõkre. Három fickót találtam, akiknek a kiléte nem nagyon érdekelt, de nem ez a lényeg.  Azonnal fegyvert rántottak, én pedig megmarkoltam a tõröm nyelét, és azonnal hárítom vele a kunaiokat.

- Állj! Nem ezért jöttem! Csak kérdezni szeretnék… - kicsit elnyugodni látszott a bagázs, és türelmesen figyelték mit nyögök ki.

- Találkoztam két haverotokkal, lila masnis cuccban. Mond ez valamit? – teszem csípõre a kezem, és nézek a három nagy melákra.  Csend . Egyik szemöldököm felível, és még mindig várok, de egy szót sem szólnak.

- Nagyon bõbeszédûek vagytok. Ugyan, én csak egy ártatlan kunoichi vagyok… - kicsit nyafogós hangon oldom meg a nyelvüket. Az egyik már csicsergi is az információt, amit legalább is õ tud.

- Nem hangrejtekiek voltak, egy ismeretlen lefizette õket hogy ott sétafikáljanak. – államat dörzsölgetem kicsit, majd visszanézek a jómadarakra.

- Köszönöm. Az utóbbi 5 percben nem történt semmi, nem jártam itt. És ha valaki még is köp, akkor azt elásom valahol. Kapis? – sarkon perdülök, és a törött ablakon át indulok tovább. tehát lefizették õket, hogy akadályozzanak a kutakodásban? Sejtem hogy ki mozgatja itt a szálakat, és hogy ki hátráltat minket a húgom visszaszerzésében…

Orochimaru.

A düh, és a kis csalódás miatt a lehetõ legpontosabban próbálok végigpásztázni mindent, bal szemem alatt megjelenik az a jellegzetes csík, majd íriszem színe pirosra vált, olyan szinte mint az orrom, ha ez a chakra átjárja már látom is  a nyomát annak akit keresek. Csak egy két kis nyomocska, már a szagát sem érzem. Lehet hogy elrejtette, de két esélyes. lassan sétálok a sötét sikátorokban, és igyekszem ráakadni valamiféle segédletre. Már a városka szívében járhatok, és még mindig fittyet hányva mindenre kutakodom. Annyi chakranom, és egy sem az igazi. Majd véletlenül  összeütközöm valakivel, és hirtelen odakapom a tekintetem. Egy csuklyában, és hatalmas köpenybe burkolózott személy vigyorog rám. Az utcai lámpák halvány sugara kicsit megvilágítja, szinte már feltûnõvé teszi bõrének halványságát. Sötét haja pókhálóként fedi el szemeit, azonnal összeáll a kép. Meg sem éreztem . Hátrakapom a fejemet, õ pedig már nincs ott. Engem kísért, egyfolytában. Futni kezdek a már elnyugvó tömegben a halovány chakra után. Véletlenül  nekimegyek néhány embernek, a nagy sietségben, és arrébbsodrom õket. Eszméletlenül zihálok, és szinte összeszorul a tüdõm, de követem és kiérek a harsogó tömegbõl. Most már teljes hatásfokon mûködik a felderítés, már mind a két szemem vér vörös  színû.

- Hova bújtál te átkozott? – sziszegem fogaim között, és jobbra ballra vizslatom a környezõ házak falait. Senki sehol, kicsit félve, de tovább folytatom az utam nagyot fújtatva. Óva óhatatlan benézek az egyik sikátorba, ami még a ház falai után is elvezet valamerre. Aprókat lépek, de erõt veszek magamon, és átsétálok a falak között, majd kiérek egy kisebb elhagyatott romhoz. Ami ott fogad, azt még legrosszabb rémálmomban sem képzeltem volna el. egy vérben tocsogó test van egy kunaival odaszegezte a falhoz. Az arca éppen velem szemben, a húgom arca. Közelebb lépek, rendületlen arccal, és kihúzom a fegyvert a testébõl. Amint földet ér egy füstfelhõ veszi körül, és egy fiatal, számomra idegen lány rogy össze. Talán öt perce sincs hogy elkaphatták. A vérbe mártom két ujjam, ez még meleg. Szerencsétlen.

- Milyen rossz vicc ez? Told ide a pofádat , ha mered. – ordítok a semmibe dühösen. A távolban Tabusa hangját hallom, és elõttem is pontosan az a személy ölt végre alakot akire a leginkább számítottam. Cöcög, majd el is kezdi a mondandóját.

- Csak nem idegesek vagyunk pici kis Tsubasa? – irritál ez a férfi, gusztustalan, és a mellett van mit levernem rajta. Sõt, inkább halált érdemelne , de ki nem szeretné hogy eltakarodjon végre?

- Tökéletes, pont téged kerestelek. – vigyorodom el, és árnyék vetül az arcomra. Lelép a lépcsõkrõl. én pedig azonnal torkon ragadom, és a következõ szint  jelei már mutatkoznak is rajtam. Ugyan is karmaimat a nyakába mélyesztem. A fájdalmat észlelve csupán vigyorog, és engem méreget. Bennem pedig éktelen düh gyúl, viszont rettentõen örülök hogy itt van, és megkaparintottam.  Tab hangja egyre élesedig, majd egyszer csak elhal . Valahol itt lehet mögöttem…

Egyes profik annyira amatõrök tudnak lenni, ha bosszúból vagy haragból dolgoznak! A két hangrejteki díszpinty infók tömkelegével láthatott volna el minket, ha egy bizonyos jinchuuriki nem lép közbe, csak mert a húgáról volt szó.

- Ezt most miért? - Torkoltam le. -  Több információt is kikotyoghattak volna, ha hagyod õket.

- Ne ordíts! – Vágott vissza. - Szerinted ezek pont azért voltak itt, és pont ilyenkor, amikor mi jöttünk, hogy traccspartit rendezzenek?

Durcásan elugrált a háztetõn, én meg nagy sóhajjal a labor környékén maradtam. Megnéztem a térképeket, amit kaptunk. Négy labor volt, ebbõl egy a városban. A legközelebbi egynapi járóföldre volt. Jó lenne, ha kitisztulna a feje, mielõtt egy másik felkutatására indulunk. Addig nekem sem ártott volna lefoglalnom magam, és egy kis információt gyûjtenem.

Leguggoltam a két hangrejteki hullájához. Lehet, hogy Tsubasának igaza volt. Ezek jöttek valahonnan, vagy találkoztak valakivel, akinek köze lehet Orochimatuhoz, vagy bárkié is a labor. Megidéztem egy kutyát (egy átlagos méretût a változatosság kedvéért), ami követni kezdte a szagukat.

A szag egy lepukkant negyed lakótelepéhez vezetett. A lakásukig is pontosan vissza tudta követni az eb. Elküldtem az állatot, és a gravitációs jutsummal berobbantottam az ajtót. Három komát találtam ott. Elsõ ránézésre missing-nin-ek vagy bérgyilkosok, a lényeg, hogy valószínûleg jó helyen járok. Amint felfogták, hogy nem baráti szándékkal érkezek, mindhárman fegyvert rántottak, és nekem támadtak. Én nem használtam egyik képességemet sem, csak egy rinnegan-karót kaptam elõ, azt is csak védekezésbõl.

Nagyon vagdalóztak, de egyikõjük sem tudott még csak megsebezni sem. Na, igen, ezek nem lehettek valami magas rangú missing-ninek, ha három egy ellenben sem tudtak sarokba szorítani. Nekem ennyi információra volt szükségem. Egy szempillantás alatt megidéztem a Pokol királyát (nagy, rinnegan szemû fej), amire mindhárman megálltak. Igaz, az apartman alacsony plafonja miatt csak egy kisebb kiadásra futotta, de ha egy lila tûzben égõ fej megjelenik a semmibõl, az általában nagyot szokott szólni. A lény szája kinyílt, és három nyelv nyúlt ki belõle, amik mind megragadták egy ellenségem fejét.

- Két koma, nagy, lila masnis ruhában, mond ez nektek valamit?

- Én ismerem õket – mondja az egyik. -  Azok nem hangrejtekiek.

- Ne mond! – Motyogtam bosszúsan. – Akkor miért találtuk ma õket egy Hangrejtek befolyása alá tartozó laboratóriumban.

- Mit tudom én? Asszem azért fizették õket, hogy ott õgyelegjenek.

- Fizették? Ki fizette?

- Azt nem tudják õk se. Levélben bízták meg õket.

- Úgy vigyázz, hogy ez az izé magaddal rántja a lelked, ha hazudsz.

- Ez az igazság. Nem tudják, vagy nekünk nem árulták el.

Egy darabig rájuk néztem, de nem mondtam semmit.

- Sosem jártam itt. Ha mégis visszahallanám valakitõl, hogy mi történt az elõbb, nem kell hazudnotok, hogy meglegyen az a lélek-rablás.

Már éppen távoztam volna, mikor utánam szólt az egyik:

- Az segítene, hogy ma valaki már járt itt, és ugyanezt kérdezte? – Kérdezte, miközben a betört ablakra mutatott. – És… hát… ugyanígy megfenyegetett minket, hogy õ nem járt itt.

- Alacsony, hosszú, barna hajú lány?

- Az. Egy furcsa késsel.

- Ja, tényleg – motyogtam. – jó a szaglása. Akár követhettem is volna, ugyanitt tartanék, és nem kellene most megkeresnem.

Mindketten a nyitott ablak felé vettük az irányt, és kisuhantunk rajta. Tab intézte el az egyiket, én pedig a visszakapott agyar tõrömmel ( aminek késõbb kulcsfontosságú szerepe lesz ) lekaszaboltam a  másikat.

- Ez nagy csalódás volt, azt hittem az a kis patkány erõsebbeket ugraszt nekünk. Most már mondhatod. - mondja kiábrándultan, és lenéz rám.

- Ez könnyen ment. – vigyorgom el magam, de hamar ér  a felismerés, itt nem alhatunk, egy kis információnk van már ugyan, de ezek a kis mocskok biztos információkat szivárogtatnak ki rólunk, az ide érkezõ Konohai felderítõknek, ha egyáltalán számít nekik hogy eltûntem. – Most mi lesz ? Itt maradunk ? – pislogok rá, remélem nemet mond. Jajjj ne mááár…

- De , miért ? Zavar? vagy talán félsz? – lenézek a kezemben szorongatott tõrre, megint csupa vörös, letörlöm , és szépen a helyére rakom. Most hogy ez nálam van, kicsit már biztonságosabb . Ebben a fegyverben éppen annyi chakrát bújtattam el , hogy ha gond lenne az utolsó pecsétkombinációmmal akkor azt rögzíteni tudják, tudjam, persze ha eszemnél leszek, és nem vakít el holmi érzés. Lehetséges hogy Tabusába is átszivárgott egy kicsi belõle, mert ez a fegyver csak hozzám alkalmazkodik, legalább is a chakrám természetéhez. Viszont hasznomra is válik, ha kiszivárog, be is szivárog, Tab észre sem vette, de egy kis chakrája áramlott a tõrbe az egyik harcot követõen, így elemezni tudom , és adatokat kapok arról hogy milyen erõs. És hogy milyen lehet majd a közeljövõben.

- Nem félek, de nézd ezeket!- mutatok rá a hullákra. Elsétálok mellettük, és ki veszem az irányt a forgalmas városkából.

- Hová mész? Megint rád fognak támadni. – jön mögöttem, szinte villám léptekkel.

- Egy nyugodtabb helyre, nem bírom ha sok az ember. Ha akarsz itt maradsz. – ugrom fel az egyik pózna tetejére, és körbevizslatom a terepet. Mindenhol a szokásos, valaki éppen a piálástól tántorog, köt bele a másikba, viszont vannak olyanok is akik nem tétlenkednek még most sem, és növelik a létszámot. Hosszas ugrásokkal keresek, és végül ráakadok egy olyan városrészre ami teljesen kihalt, szinte szellemtanya. Tökéletes lesz, itt legalább kiüríthetem az elmémet, de itt van Tabusa , aki kongó lépteivel követ, én pedig alaposan végigszaglászok mindent. Semmi, üresség, és egy chakra nyom sincs. Lekucorodom az egyik sarokhoz, Tabusa pedig csak értetlenül áll ott, és néz, de egyszer csak halk hangok szûrõdnek át a tömérdek törmeléken. Elõször nem tudtam pontosan mit susmognak, de egy kicsit felerõsítettem a hallásomat, a szörnyeteg chakrájával, és tisztává vált mit csacsognak.

- Nem tudom, szerencsétlen azért még is…

- Ne sajnáld már ! Õ pont olyan , mint a másik, veszélyes, és a haláláig haszontalan…

Szemeimbe könny szökik, és kénytelen vagyok õket tovább hallgatni, hát ha kinyögnek még valami infót. Kicsit elhallgatnak, a kijelentõ hümmög, de tovább mondja.

- A nagyúr keményen bánik vele, annyit szurkálni, azért már szadizás. –mondd csak, azzal a mocskos kis pofáddal, utána mosollyal a számon  szúrlak szíven . Tabusa is felfigyelt a susmogásra, bár kezét a füléhez tartja, hogy jobban hallhassa a beszédet. Szurkálunk? Szurkáljunk. Nem várok, ez épp elég volt, csinálok két árnyékklónt, és halkan becserkészem azt a két csököttet. Szemeimet lehunyva tartom , mikor a közelükbe érek, mert meglátnák vörös szemeimet, és így felfedném magam.

Két gyors szúrás, ennyi volt, és szépen csöndben rogynak össze. Tab pedig ordítva közelít.

- Ezt most miért? Több információt is kikotyoghattak volna ha hagyod õket!- most már végre kinyithatom a szemeimet, ugyan még mindig vörösek, de már nem tudok hol lebukni, végignézem õket. Mindegyiken az a tipikus, lila sodort kötélbõl kötött masni.