Várakozva néztem a lányra. Ha jól vettem le, a testébe volt zárva egy erõs fenevad, és arra kárhoztatták, hogy élete végéig õrizze. Átfutott az agyamon, hogy esetleg jinchuuriki, de aztán eszembe jutott, hogy a falunak csak egy jinchuu-ja van, az pedig állítólag fiú. Egy idõ után feladtam a találgatást.

- Tök jó – vontam meg a vállam, majd megindultam. – Ha most megbocsájtasz, dolgom van.

- Mi az, hogy „tök jó”? – Pirított rám a lány. – Abban, amit az elõbb mondtam, semmi „tök jó” nincs. Egyébként is, rossz irányba mész.

- Rossz irányba?

- Azt mondtad, segíteni jöttél a faluba, nem? Akkor elõször Tsunade-samánál kéne jelentkezned. Az arra van. Gyere, elkísérlek.

- Ja, persze, majdnem elfeledkeztem Tsunade-samáról! – Mondtam a homlokomra csapva, közben gondolatban hozzátettem: - Ki a Rikudo Sennin háta közepe az a „Tsunade-sama”.

Az elsõ gondolatom az volt, hogy valami helyi tisztviselõ. Miközben követtem a lányt, láttam, hogy nagy az összevisszaság, felteszem a behatolásom miatt. Hirtelen egy ninja odafutott a lányhoz.

- Tsubasa, te hallottál a behatolóról?

- Nem – válaszolta a lány meglepõdötten. – Mikor történt?

- Fél órával ezelõtt. Egy missing nin behatolt a faluba. Rémes ninja lehet, mert a fõbejáraton jött be.

- Akkor valószínûleg miatta jöhetett segíteni az a ninja, akivel találkoztam.

Itt rám akart mutatni, de míg õ beszélt, én elsunnyogtam, nehogy felismerjenek.

- Hát ez meg hova lett? Megint elkóborolt volna? Borzalmas irányérzéke van. Na, mindegy, el kell kísérnem õt Tsunade-samához. Mjad segítek, ha végeztem.

Én közben a házak között készültem eloldalogni, ha a csaj nem vett volna észre:

- Hát te meg hová mész? Na, gyere már, erre kell menni.

Komolyan, ennyire rosszul még én sem osonhatok. Tovább gondolkoztam, vajon ki lehet az a Tsunade, mikor megérkeztünk. Az elõbb részben igazam volt, tényleg egy tisztviselõrõl beszéltünk, csakhogy az a hokage volt. Magamban káromkodtam egyet, aztán mosolyogva fordultam felé.

- Kösz, innen már egyedül is odatalálok.

- Ahogy érzed, viszlát! – Azzal már ment is tovább, ahogy én is bujkálni kezdtem volna, ha nem nyílik ki az ajtó.

Egy szõke nõ lépett ki rajta, akinek mellkasa láttán elrebegtem egy „hûhát”. Volt egy halvány gyanúm, ki lehetett az. Fölpillantott, és összenéztünk. Pár pillanatig egymás szemébe meredtünk (ami hatalmas hiba volt, tekintve, hogy a rinneganomról azonnal felismer), aztán arca eltorzult a haragtól, és nekem rontott.

~~~

A faluvezetõ nézte, ahogy a holmimat csomagolom, aztán megszólalt:

- Nincs abban semmi szokatlan, hogy valaki elhagyja völgyrejteket, elvégre ennél csak jobb falut találhatsz, de ez a kérés, hogy nyilvánítsalak ki missing nin-nek…

- Elõször is: nem hagyom el a falut, továbbra is Völgyrejtekinek fogom magam nevezni. Másodszor: ha vérdíjat kapok a fejemre, körözni fognak. Ha körözni fognak, híres leszek. Ha híres leszek, a falu is az lesz.

- Csak hogy tudd, ha menedék kell, mi mindig szívesen látunk. Egyébként nem vagyunk egy gazdag falu. Mibõl gondolod, hogy kifizetjük a vérdíjat, ha elkapnak?

Cinkos vigyorral fordultam vissza:

- HA elkapnak.

~~~

Egy medve fején álltam, és lihegve néztem Tsunadéra, aki pedig egy meztelen csigán állt. Nem kaphatnak el. A falum belerokkanna abba az összegbe.

Kiléptem az erdõbõl, és a vastag, magas falon lévõ kapu felé vettem az irányt. Konohakagure bejárata volt. Ugyan célomul tûztem ki, hogy legyõzöm az öt kagét, de azért annyira bolond mégsem vagyok, hogy azzal kezdjem. Elõbb a falvak erõs klánjai ellen kell kiállnom, hogy teszteljem magam, és megerõsödjek. Ebben a faluban sok erõs klán van. Az Inuzukáktól a Yamadakákon át egészen a Hyuugákig. Legszívesebben az Uchihák egyikét hívnám ki, de hát annak van egy kisebb akadálya, mégpedig hogy egy-kettõ van belõlük, azt sem tudom, hogy hol.

Csak ki kellett találnom, ki legyen az. A másik probléma, hogy ha találnék is egy megfelelõen erõs személyt, azt hogy csaljam ki a faluból, hogy a harcunk közben ne avatkozzon közbe senki.

Miközben ezeken töprengtem, elértem a kaput. Az amatõr hiba kifejezés nem elég súlyos ahhoz, hogy leírjam, amit vétettem: úgy értem, rossz szándékkal érkezem, és a fõbejáraton sétálok be. De komolyan, nem is én lennék, ha sikeresen be tudnék osonni, úgyhogy nem sokat változtat a dolgon… gondoltam én.

Amint beléptem a bejáraton, a kapunál álló két õr egyike felemelt egy papírt, és tekintetét köztem és a lap között járatta.

- Te! Ez nem Kishuri Tabusa?

Megtorpantam, és a legrosszabbra számítva köpenyem alatt megmarkoltam az egyik pengémet. A másik meresztette a szemét, én meg próbáltam úgy fordulni, hogy ne ismerjenek föl.

- Biztosan – mondta végül a másik. – Miért? Õ valami híresség?

- Dehogy! Valami kis pitiáner falu missing ninjája. Hogy is hívták Csillagrejtek volt az? Vagy Hórejtek?

- Völgyrejtek! Nem olyan nehéz megjegyezni – válaszoltam ingerülten.

Nem jellemzõ rám, hogy agresszív lennék, de pont azért lettem körözött, hogy egy kis hírnevet hozzak a falumnak. Kicsit idegesít, hogy még azt sem tudják, honnan jövök. Mindazonáltal hasznos lett volna, ha most az egyszer be fogom a számat, mert két perccel késõbb már a falu házi között bujkálhattam. A rinneganom értékes fegyver, de rejtõzködéshez nem igazán tudom használni, inkább romboláshoz, márpedig nem akartam nagyobb fölfordulást okozni, mint amit feltétlenül muszáj.

Hogy, hogy nem, egy fákkal körülvett helyhez értem, mikor sikerült leráznom az üldözõimet. Nem tudom, kiértem-e a faluból, vagy most valami parkban vagyok-e. Megálltam, és fülelni kezdtem, de nem hallottam senkit. Ledõltem az egyik fa tövébe, hogy kifújjam magam. Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülem. Felpattantam, és elõkaptam rinnegankaróim egyikét, de bárki is volt az, nem felém közeledett. Kíváncsian a nyomába eredtem, vigyázva, hogy nehogy meghalljon. Egy barna hajú lány volt. Egy széles tisztásra tartott, ahol volt valami, amit elõször egy nagy kõnek, majd egy fekete napórának néztem.

A lány megállt elõtte, és halkan beszélni kezdett. Nem tudtam, kivenni, mi volt az. Kikukucskáltam a bokrok közül. Rám jellemzõn nem néztem a lábam elé, és ráléptem egy gallyra. Klisés amatõr hiba. Esküszöm, ma egyáltalán nem vagyok formában. A lány persze észrevett,, és fordultában egy furcsa kést kapott a kezébe. Mit volt mit tenni, kiléptem a bokorból, és intettem neki.

- Üdv! Csak néztem a… követ. A tiéd?

- Te nem errefelé laksz, igazam van.

- Mibõl jöttél rá?

- Abból, hogy az nem egy kõ. Az egy síremlék.

2009.04.15 11:09 Idézet Válasz Moderálás

timcsiikee

Sasori:

- Én is szeretlek… - suttogja a csók után, majd lehunyja szép szemeit.

- Hanabi… Kedvesem… Hanabi… - simogatom hátát, de õ csak gyengéden ölel át, motyog édesen valamit, majd szuszogása kezd egyenletessé válni.

Elaludt...

Puszit hintek homlokára, és tovább cirógatva õt alszom el én is.

~*~

Arra ébredek, hogy valaki rázogat.

- Hanabi... – morgom halkan, de amint kinyitom a szemem, az elsõ ami felvillan elõttem, az egy kék szem és egy szõke üstök.

Álmosan hõkölök hátra pár centit. Ez nem õ...

- Mit akarsz Deidara? – dörzsölöm meg szemem felülve, majd feleszmélve kapok fel egy boxert a takaró alatt.

- Új feladatot kaptunk... – ül le az ágyra – Most a te jinjuurikid kell elkapnunk, megtaláltuk a tartózkodási helyét. Hm.

Csak most veszem észre, hogy a fürdõbõl eddig vízcsobogás hallatszott, és pont most némult el.

- Danna, két nap múlva indulnunk kell. Hm.

- Jó – válaszolok unottan, majd ajtónyikorgást hallok.

- Egyébként elég jó kis helyre me... – elakad a mondatban, majd ámult képét látom, és követem tekintete vonalát.

Hanabi áll az ajtóban vizesen, a kis törülközõ alig fedi idomait.

- Deidara... – morgom mélységes dühvel, izmaim megfeszülnek, ahogy forr fel az agyvizem. Nem bámulhatja büntetlenül! Õ az enyém!

Apró zajokat hallok magam mögül, összeráncolt szemöldökkel nézek hullajelöltemre.

- Most vedd le róla a szemed! – már hangom is tükrözi dühömet. Még mindig nem moccan, talán meg sem hallotta morgásom, így az ágyból kipattanva nyakánál ragadom meg felsõjét, és belekenem a falba, szemem villámokat szór.

- Azt mondtam ne bámuld... – szeme remeg, még õ sem látott ilyen dühösnek.

- Bo… Bocsánat, sajnálom. Oké? Hm.

Nem válaszolok, csak kidobom az ajtón, amit be is zárok.

Mély levegõ, kicsit megnyugszom, majd így fordulok vissza a fürdõ felé, ahol kedvesem áll összeszorítva magán a törülközõt.

- Jól vagy? – kérdem mosolyogva, majd átölelem.

- Persze! Csak idegesített a hülye képe... de te... – kezd bele, és furcsán nézek rá – Te féltékeny voltál... – Hogy mi?

- Én nem... – de mosolyát látva elszáll minden gondolatom, annyira szeretem – Te... – mosolygok rá majd ölbe kapom, és vele a karjaimban ülök le az ágyba, lágy csókot hintve puha ajkaira.

- Sasori... – fonja nyakam köré karjait, és mélyen a szemembe néz – Hona mentek? – kíváncsisága szíven üt, eszembe sem jutott, hogy küldetésem is van olykor. Arcomon lecsitul a mosolyom sablonos kifejezésre, és belegondolok a következményekbe. Ha itt hagyom, és megint érte jönnek, akkor elviszik. Ha magammal viszem, akkor veszélynek teszem ki. Egyiket sem akarom. De mégis melyik lenne a jobb? Ha elviszem... magamon kívül õt is védenem kell, így csökken az esélyünk, hogy biztosan elkapjuk a jinjuurikit. De van még valami... Vajon mit fog szólni, ha elmondom hova megyünk? És mit teszünk? Mindenképp el kell mondanom.

- Egy bijuut kell elkapnunk – mondom halkan, gyengéden átölelve.

- Megint? – suttogva újabb kérdését – És Gaaraval mi van most? Hogy õt is elkaptátok?

Ez a legrosszabb. Ezt még nem mondhatom el. Nem válaszolok, csak elfordítom fejem, de talán ezzel is túl sokat mondtam. Bíznom kell benne, hogy még így is velem tart.

- Kérlek... Gyere el velünk, nem akarlak itt hagyni... – vállgödrébe temetem arcom, nem mondok többet, sem miértet, tudnia kell, hogy miért kérem erre. Karcsú ujjai hajamba túrnak, érzem ahogy bizsergeti fejbõröm, és jobban magához ölel. Kérlek gyere velem...

Szerkesztés Törlés

2009.03.13 21:04 Idézet Válasz Moderálás

Eva

Hanabi:

A testünk összesimul, és egyre jobban zihálunk. A körmeimmel végigszántom Sasori széles hátát. A csókot abbahagyjuk és Sasori a nyakamba dõl én pedig lábaimat a derekára fonom. Istenem... ez valami fantasztikus...

Hirtelen arra eszmélek fel hogy emelkedem, majd Sasori ölében találom magam. Már értem... elmosolyodom, ahogy végigmér engem és a csípõmet fel le emelgeti. Azt a pillantást sose tudnám megunni... Imádom.

Mélyen egymás szemébe nézünk, és ettõl még jobban felhevül a vérem. Csípõ mozgással segítek az élvezetek fokozásában és belekapaszkodok a széles vállába. Imádom azokat a széles vállakat... Tökéletesen illenek a kidolgozott felsõ testéhez... Nem is remélhettem volna ennél tökéletesebb szeretõt és szerelmet. Zihálva szedem a levegõt mire Sasori rátapasztja az ajkait az enyéimre. Vadul tépjük egymás száját és a tempón is egyre gyorsítunk, majd a levegõhiány miatt megszakítjuk a csókot. Érzem, hogy már nincs sok hátra...

A fejem hátravetem és hangosan felnyögök. Úgy remegek, és úgy érzem magam mint akit leöntöttek forró vízzel... Anyám... Sasori is felhördül és magához ölel, mire én lihegve dõlök rá.

Milyen kellemes így összebújva ülni... Sasori egyik kezével a hajamat simogatja, a másikat a derekamnál érzem, és így lassan megnyugszom...

Valamennyi idõ múlva már fekszünk, derékig betakarva. Sasori mögöttem fekszik, egyik karját párnának használom, míg õ a másik karjával átölel. Ujjaimmal meg-meg cirógatom a nagy tenyerét, amit õ is cirógatásokkal hálál meg. Olyan jó így... egész hátralevõ életemben el tudnám ezt viselni... Néha kapok egy egy puszit Sasoritól, ami az arcomon a mosolyt még szélesebbre húzza. Soha többé nem akarok elválni tõle... Bár hamarosan kénytelenek leszünk és valószínû, hogy felelnem kell néhány kellemetlen kérdésre a hazatértem után... Na, mindegy.

Gyorsan elhessegetem a sötét gondolataimat és összegömbölyödök Sasori ölében. Milyen kár hogy nem maradhatok itt örökké...

Hirtelen forró ajkak tapadnak a nyakamra, majd Sasori a nyelvét lassan végighúzza a bõrömön... Nem bírom ki felnevetés nélkül. Úgy imádom minden érintését, hogy az valami hihetetlen! Megfordulok, és pillantásom azonnal találkozik az övével. Olyan meleg, ellágyult tekintettel néz le rám, hogy alig hiszem el hogy nekem Õ megadatott...

Megérintem az izmos mellkasát, õ pedig az orromat piszézi meg, majd közelebb hajol, és az ajkaimba susogja:

- Szeretlek!

Óvatosan megcsókol, én pedig átölelem a nyakát. Lassan veszi, birtokba az ajkaimat én pedig belemosolygok a csókba. Finom... Beletúrok a puha hajtincsek közé, õ pedig végig simít az arcomon...

Lassan elválnak az ajkaink és megcirógatom az arcát.

- Én is szeretlek... – ölelem át és behunyom a szemem. Jééé... Ennyire kimerültem volna?... Mintha Sasori szólongatna... Egy pillanat...olyan jó hogy csukva van a szemem... Mindjárt kinyitom...

Elaludtam volna?

Lassan kinyitom a szemem és az elsõ, amit meglátok egy Sasori. Békésen alszik, én pedig ezek szerint békésen aludtam a karjai között eddig. Tehát mégis elaludtam... Hoppá.

Óvatosan kibújok az erõs karok közül és a fürdõ felé lépkedek halkan. Azt hiszem esedékes egy zuhany és egy jó nagy pohár víz... Állati szomjas vagyok... Egy ásítással kísérve besétálok a fürdõszobába, majd halkan becsukom az ajtót.

A zuhanyrózsából elõtörõ kellemesen meleg vízcseppek végigcirógatnak mindenhol... Halkan felsóhajtok, és a fejemet hátravetem. A hajamból kimosom a habot, majd megvárom, hogy végigfolyjon a testemen, és amikor az utolsó csepp is eltûnt kilépek a kádból.

Jó sokáig zuhanyozhattam, mert az egész fürdõszoba párás. A tükör is teljesen homályos.

Magamra tekerek egy törölközõt, amibõl a combjaim jelentõs része kivillan. Nem baj, Sasori még sosem panaszkodott... Halkan kinyitom az ajtót...

- ...danna, két nap múlva indulnunk kell.Hm.

- Jó.

- Egyébként elég jó kis helyre me...

Deidarának elakad a szava és megdermed. Én nem különben. Elvégre a fél mellem kint van és a törölközõ is csak nagy jóindulattal lóg a fenekem alá... Hé, ez a mellemet bámulja...

- Deidara.

Persze hogy Sasori lélekjelenléte tér vissza elsõként. Néhány pislogás múlva én is feleszmélek és hátrébb lépek, de megbotlok, és majdnem kikenõdök. Szerencsére feltalálták az ajtófélfát, így van miben megkapaszkodnom.

- Haaah? – Ez még mindig bámul. De Sasorit elnézve nem sokáig. Olyan öt másodpercet adok neki... Öt.. négy...

- Most vedd le róla a szemed– Jézusom. Ez a hang vérfagyasztó... Sasori néha nagyon ijesztõ tud lenni...  Ilyenkor félek még hozzá szólni is... Pedig most még nem felejtettem el hogy mit akartam tõle kérdezni! Remélem, belemegy és segít nekem egy kicsit edzeni. Van egy remek új technikám, csak még nem megy túl jól... Remélem, segít nekem...

Egyébként mirõl beszélhettek, amíg nem jöttem ki? Valami két nap múlva indulásról volt szó...

Csak nem megint egy küldetés?

Szerkesztés Törlés

2009.02.22 19:43 Idézet Válasz Moderálás

timcsiikee

Sasori:

Lassú, ragadozó mozdulatokkal mászom felé, boldog perverz mosollyal.

- Hiányoztál… - mosolyog rám, majd kapok számra egy puszit.

- Te is nekem… - susogom ajkaiba érzékien. – El sem tudod képzelni mennyire… - fejezem be a mondatot, és rátapadok kívánatos ajkaira.

Megszakítja a szenvedélyes csókot, és kis ajkaival nyakamat kezdi cirógatni.

Ahh… Hanabi… Eszméletlen vagy. Felsóhajtok a feltörõ érzések hatására, majd ujjaimmal puhán cirógatom végig formás kis testét. Combjainak belsõ felén is finoman végigsimítok. Mintha csak ez ösztönözne, kihúzza alólam egyik lábát, kecsesen felemeli, és azzal simogatja hátamat. Mivel így jobban hozzáférek, elkezdem gyengéden izgatni, és megfeszülve veti hátra fejét, halkan nyöszörögve. Sóhajtozva öleli át kis karjaival nyakam, hátam simogatja, majd egy hangos nyögéssel mélyeszti körmeit hátamba, végigszántva bõrömet. Mrrr.

- Fantasztikus vagy… - sóhajtja vágytól ködös tekintettel.

Egy kéjes mosollyal hatolok belé, forró teste körülölel, könnyedén csusszanok bele.

- Te meg csodálatos… - suttogom fülébe rekedtes, mély hangomon.

Puszikat hintve arcomon keresi vakon ajkaimat, majd egy vad csókba fojtja kitörõ sóhajait. Ahogy gyorsítok a tempón, úgy karmolja hátam egyre vadabbul. Megszakítom a csókot, és nyakába hajolva zihálok. Arcunk összesimul, ahogy verejtékezõ bõrünk is, és édes karmolásai csak fûszerezik az élvezeteket. Lábait derekamra fonja, hogy még mélyebben tudjak belé hatolni. Fülembe nyögdécsel, és nyakának puha bõrébe sóhajtozom. Hirtelen dereka alá nyúlok, úgy karolom át, és megtámaszkodva az ágyon, gyorsan felemelem, felülök, õt pedig az ölembe ültetem. Csípõjénél fogva emelgetem fel-le, éhesen mérem végig, majd mélyen nézek halványlila szemeibe, így folytatjuk a mozgást, tartva a szemkontaktust, és ez annyira bensõségessé teszi az egészet. Imásom…õrülten, és soha sem tudnám megunni. Apró csípõmozgásokkal segít nekem fokozni az élvezeteket, mélyen néz õ is a szemembe, verejtéktõl csillogó arcára tapadnak fekete tincsei, ahogy néha jobbra-balra veti, kis kezeivel vállamba kapaszkodik, és megtámaszkodik. Résnyire nyílt csókos ajkain kapkodja a levegõt, amit újabb csókkal jutalmazok. A vad tempóban szinte már csak tépjük, cincáljuk egymás ajkait, majd ahogy érezzük a felgyülemlett feszültséget, úgy szakítjuk meg, hogy bõven levegõhöz jussunk. A türelmetlen kéj rohamosan érkezik, a gyönyör csúcsa nem várat sokat magára, Hanabi fejét hátravetve nyög fel hangosan, szinte felsikítva, én pedig mély hangomon felhördülve hallatom nevét, magamhoz ölelve õt. Vadul zihálva borul rám, fejecskéjét vállamra hajtja, teste remeg az átéltektõl.

Nedves testünk összesimul, érzem, ahogy keblei fel-le emelkednek, szaporán, és így dörgölõzik az én mellkasomhoz. Egyik kezemmel derekánál ölelem át, másik kezemmel tincseit simogatom, így ülünk még pár percig összebújva.

~*~

Késõbb már nyugodtan fekszünk az ágyban oldalt fekve, a takaró csak derekunktól lefelé takar be minket. Hanabi nekem háttal fekszik, egyik karom elém nyújtva van, azon pihenteti fejét. Másik karommal átölelem. Néha tincseit, néha vállát simogatom, õ egyik ujjával a másik tenyeremmel játszadozik, úgy cirógatja ezzel kellemes bizsergést árasztva szét testemben. Néha adok fejére egy kis puszit, hajának bódító illata az orromba kúszik. Kicsit közelebb húzom magamhoz, õ pedig kiscicaként gömbölyödik ölelésembe. Arcomon folyamatosan egy levakarhatatlan lágy, boldog mosoly terül szét. Soha nem voltam még ilyen boldog, most, hogy végre újra itt van mellettem. Nem is gondolok most arra, hogy vajon mikor „kell” újra „eltûnnie”, nem akarom elrontani a pillanatot. Úgy is kitalálok valamit, hogy velem maradjon, mert ha visszamegy, akkor egy érdekházasságba kényszerítik, és azt nem akarom. Ráadásul ahhoz a hülyegyerek akarják hozzáadni…Grrr… Na mindegy.

Mosolyom vigyorrá alakul át, azt hiszem eleget pihentünk már. Érzékien nyakába csókolok, mire õ felkuncog édesen csilingelõ hangján. Velem szembe fordul, és gyönyörû szemeivel szeretettel telin néz fel rám, teljesen elérzékenyülök, ezt is csak õ tudja belõlem kihozni. Kis kezeit mellkasomra simítja. Én apró mozdulattal piszézem meg orrommal arcát, majd ajkaiba susogom:

- Szeretlek! – majd puhán megcsókolom, átöleli nyakam, én pedig magamhoz ölelem.

Szerkesztés Törlés

2009.01.14 21:00 Idézet Válasz Moderálás

Eva

Hanabi:

Egyre hevesebben faljuk egymás ajkait, de Sasori kezei sem tétlenkednek.  Ujjai a legérzékenyebb pontom kényeztetésén munkálkodnak, amitõl egyre többször nyögök bele a csókba... Egyszer csak elválnak ajkaink és õ azonnal letér a  nyakamra, majd a melleimre, végül...

Ismét felnyögök, amint megérzem ujjai mellett a forró nyelvét is. Kapaszkodót keresve önkéntelenül is belemarkolok a hajába és átadom magam a tömény, fantasztikus, elmondhatatlanul jó érzésnek...

Mintha villám csapott volna belém, úgy rándulok össze és ajkaim közül minden eddiginél hangosabb nyögés szalad ki... Lebegek...

Érzem, hogy Sasori óvatosan az öléba húz és kezd kitisztulni a látásom. Ajkai megkeresik az enyéimet és én azonnal viszonzom a csókját. Imádom, ahogy csókol.

A csípõmnél felemel és magához dörgöl és érzem, hogy egyre merevebb lesz. Te sosem tudsz kielégülni? Igaz, belõled sosem elég... el is mosolyodom ezen.

Sasori lassan hatol belém és ismét felsóhajtok, közben hátravetem a fejem. Ezt az érzést nem lehet megunni... Közelebb von egy csókra, majd lassan elkezd fel - lemozgatni. Hamarosan ismét nyögni kezdünk és én már magam mozgok rajta, nem õ mozgat.

Vad vágtában hajtjuk egymást a mennyek kapuja felé; lihegésünk, zihálásunk és nyögéseink visszhangot vernek a csempén végül... Minden izmunk megfeszül és egy utolsó hangos nyögés... Ez... fantasztikus volt.

Sasori puszikkal hinti be az arcom, majd  elzárja a vizet. A fürdés utána tényleg fürdés lesz - és végül Sasori hátát is megmosom. Mikor úgy döntünk, hogy eleget fürdõztünk, kimászunk a kádból, betekerem magam törölközõbe és õ is, majd egymással szemben állunk a fürdõ közepén...Mi a fene?... Olyan pajzán mosollyal néz le rám, amit nem sokszor láttam eddig az arcán. Mi akar?

Egy pillanat alatt felkap az ölébe, amitõl felsikkantok, mert azért erre nem számítottam. Mosolyogva ölelem át mindig ötletgazdag fantáziájú egyetlenemet és egy csókot lehelek az ajkaira.

Sasori lábbal kirúgja az ajtót és egybõl az ágy felé vesszük az irányt.

- Sok mindent kell még bepótolnunk... –pillant rám Sasori pajzán mosollyal, amit nem tudok megállni nevetés nélkül. Igazad van, sok mindent kell bepótolnunk... Az ágynál megcsókol és óvatosan letesz, majd fölém mászik.

- Hiányoztál... – mosolygok, majd egy puszit nyomok a szájára.

- Te is nekem... El sem tudod képzelni mennyire... – csókol meg ismét. Átölelem a nyakát, majd a csók után lassan végighúzom ajkaim a nyakán. Halkan felsóhajt és kezével végigcirógatja a nyakam, az oldalam, majd a combom. 

A nyelvemmel lassan végigcirógatom a nyakát, majd a kulcsoltját, miközben õ a combomat simogatja. Keze néha besiklik a combjaim közé a legérzékenyebb pontomra, amitõl akaratlanul is felsóhajtok... Imádom ezt az érzést... Az egyik lábamat kihúzom alóla és a vádlimmal végigsimítok a hátán... Sasori ekkor nekilát a legérzékenyebb pontom kényeztetéséhez és azonnal összerándulok, a fejemet hátravetem az élvezettõl... Ez szinte hihetetlen...  Alig fél órája voltunk együtt legutoljára, de az érintéseire ugyanúgy felizzik minden porcikám...

A gyönyör hirtelen csap le rám és a körmeimet belevájom Sasori hátába, ajkaimat egy hangos nyögés hagyja el...

- Fantasztikus vagy... – lehelem kábán, miközben érzem, hogy merevedését a bejáratomhoz igazítja. Elmosolyodik, majd belém hatol és mindketten felnyögünk.

- Te meg csodálatos – suttog, és lassan mozgásba kezdünk. Ajkaimmal megkeresem az övéit, ujjaimat belevájom a hátába ahogy egyre gyorsabb tempóra kapcsolunk... Fantasztikus.

Szerkesztés Törlés

2009.01.07 09:19 Idézet Válasz Moderálás

timcsiikee

Sasori:

Hirtelen kikúszik alólam, már csak azt veszem észre, hogy a fürdõ ajtó elõtt áll, nekem háttal, és a hátát a törülközõ takarja. Fel sem fogom igazán, hogy mi történik.

- Te még nem fürödtél – közli mosolyogva, és lassan felállok az ágyról.

- Aha – reagálok egy zombi módjára, és felé lépek.

- Megmossam a hátad? – kérdi egy újabb kacérkodó mosollyal, és leereszti a törülközõt, erre már én is feleszmélek.

- Te kis... – bestia... magamhoz rántom egy éhes, vad csókra, és bemegyek vele a fürdõbe. ahogy bezárom az ajtót, újra kicsusszan karjaimból. Már megint... Eldobja a takaró anyagot, és a kádba mászva engedi meg a vizet. Gyorsan megszabadulok ruháimtól, végig rá mosolyogva. Csak õ tud engem így felhúzni. Bemászok mellé a kádba, de felhúzom magamhoz álló helyzetbe, és birtokba veszem puha finom ajkait. Vizes kis kezei felsõtestemen kalandozik, majd ere lejjebb, és beleremegek érintésébe, halkan nyögök, mikor férfiasságomhoz ér. Lassan ajkai is köveik kutakodó kezeit, majd puha forró ajkai közé csusszan merevedésem. Ahh anyám!!

Ez... ez egyszerûen csodálatos...

Hajába markolok, igaz csak gyengén. Nem bírom magam visszafogni, de igyekszem. Nem kell sok, hogy elélvezzek, hisz már olyan rég volt... Egy mély hörgéssel, is jelzem, majd lihegve térek magamhoz, mikor lehúz magához egy forró csókra. Míg ajkaim ajkaival foglalkozik, addig kezeim serényen munkálkodnak, combjait szétfeszítve simítok végig a puha bõrön, duzzadt csiklóján. Belesóhajt a csókba, de nem hagyom abba. Imádom vékony kis hangját. Karcsú karjait nyakam köré fonja, egyre vadabbul tépjük egymás ajkát, ujjaim körkörös mozdulattal kényeztetik, és egyre jobban nyögdécsel.

A kényeztetést abba nem hagyva haladok egyre lejjebb, szépen ívelt nyakát kóstolgatom meg, letérek nagy puha kebleire, elidõzve a kis rózsaszín mellbimbókon. Vékony ujjait hajamba túrja, bizsergetik fejbõrömet, sóhajai betöltik az egész fürdõszobát... Imádom...

Letérek kincsére is, ujjaim lejjebb köröznek, és nyelvemmel is kényeztetni kezdem. Halkan sikongat, néha õ is megszorítja hajam, de alig érzem meg. Elõször egy majd két ujjam csusszan be forró hüvelyébe, és még én is beleremegek ahogy megérzem. Alig várom, hogy már teljesen benne legyek. Egyre hangosabbak sikolyai, amit nagyon élvezek. Összerándulva jut el az orgazmusig, egy sóhajtásba fojtott sikollyal, majd remegõ kis testét az ölembe húzom, szorosan átölelem, pár hajtincset kisimítok arcából, kipirult pihegõ arcát figyelve. Csak azt tudom rá mondani, hogy angyal, mert olyan szép. Ha valaki márt mond az pedig meghal. Amikor kissé lenyugodott, puhán csókolom ajkait, és szorosan magamhoz ölelem. Nem akarom elengedni. Ahogy terpeszben ül ölemben, újra feléledek mikor nekem dörgölõdzik, testem felhevül, és a csók szenvedélyesebbé kezd válni. Nem bírok vele betelni. Csípõjére téve kezemet emelem meg egy kicsit, fel-le mozgatva apró mozdulatokkal simítom még jobban magamhoz, míg újra teljesen kemény nem leszek. Csak pajzánul mosolyog rám, akcióm közben, majd gyönyörû kifejezéssel veti hátra fejét, mikor lassan belé hatolok. Vigyáznom kell, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot. Olyan forró és szûk, alig lehet kibírni. Visszahajtom fejét egy újabb csókra, mézédes ajkait falom, hogy ellazuljon, és csípõjét emelgetve kezdem lassan mozgatni. Ez olyan... mennyei... Kezem néha végigsiklik hátán, megérintem haját, majd visszateszem csípõjére. kis idõ után már maga segít a mozgásban, így nem kell tartanom. Ûzzük hajtjuk egymás az újabb beteljesülés felé, míg el nem érjük a fellegeket, és egyszerre nyögve... hörögve... felszülünk meg, majd lihegve borulunk egymásnak. Ez... csodálatos volt... Apró puszikkal térítem magához, majd a vizet elzárva – mielõtt kifolyna a kádból – fejezzük be a tényleges fürdést, meghitt hangulatban. Törülközõbe csavarva állunk a fürdõ közepén, a kádat leengedve, fordulok felé, egy sunyi vigyorral, mire csak felvonja egyik szemöldökét. Egy pillanat alatt kapom az ölembe, egy kis sikoly hagyja el ajkait, majd kuncogva fonja karjait nyakam köré, egy újabb csókért.

Lábbal rúgom ki és be a fürdõ ajtaját, és az ágy felé megyek.

- Sok mindent kell még bepótolnunk... – nézek rá kéjes vigyorral, és egy halk nevetést kapok válaszul, huncut szemekkel. Imádom! Egy forró csókkal teszem le puhán az ágyra, és felé is mászom. Bizony... addig foglak magamévá tenni, amíg a kimerültségtõl nem rogyunk össze!

Harcban elhunytak emlékmûve 1231

Sasori:

Visszaérünk a bázisra, gyorsan le is teszem az én alvó angyalkámat az ágyamra. Betakarom, végigsimítok arcán, puszit hintek homlokára. Végre újra itt vagy velem. De sajnos. Most el kell mennem. Ki kell szednünk a biiju-t abból a kölyökbõl. Írok neki egy fecnit, hogy ha felkelne, ne keressen, és ne aggódjon, hogy három napig nem leszek itt. Nem féltem, hisz mindenki ott lesz, így egyedül marad, be pedig senki nem tör, és nem viheti el, mert túl rejtett ahhoz a bázis. Még egy utolsó puszi puha ajkaira, és el is megyek. Épp hogy visszakaptam, itt is kell hagynom. Szörnyû érzés.

Második napja, hogy itt senyvedek, egy helyben állva. Utálom ezt. Három napig csak itt állni, és végighallgatni a halálhörgést. Régebben nem zavart, de most sokkal szívesebben lennék a bázison is az én Hanabimmal. Nem egyszer szóltak már rám, hogy figyeljek jobban, de nem érdekel. Csak rajta jár az eszem, és hogy minnél hamarabb szabadulhassak innen. Nem bírom, olyan, mintha már hetek óta itt lennénk.

Végre befejezzük a jutsut, és boldogan lélegzek fel, elsõként „rohanok” ki, hogy visszamenjek. Végre! Végre újra láthatom! Karjaimban tarthatom. Magamra sem ismerek már, bolond lettem, de nem érdekel.

Berobogok, szinte kitépem az ajtót a tokjából és lám, pont itt áll, velem szemben, egy szál semmi törülközõben. Amint õ is észrevesz engem, boldogan szalad felém, és nyakamba ugrik. Könnyû kis testét elkapom, tartom, alig érzem meg súlyát. Rögtön meg is csókol, és nem habozok viszonozni. Hogy én milyen régóta vágytam már erre. Szuszogunk, abba sem hagyjuk a csókot, míg ki nem fulladunk, de azért levegõt is kell venni. Homlokomat az övének döntöm, mélyen, boldogan a szemébe nézek. Ametiszt tekintete mosolyog, ajkait sem kell látom, a szemébõl ki lehet olvasni, hogy mosolyog. Ahogy én is. Olyan jó õt a karjaimban tartani, ennyi idõ után. Az enyémnek, csak is az enyémnek tudni.

Semmi más nem érdekel most, csak õ. Magamhoz szorítom, nem engedem. Soha. Beletúrok rövid, vizes hajába. Szebb volt a hosszabb haja, de ez praktikusabb is. Végigsimítom karcsú testét, közben még mindig nem eresztem, lába sem éri a földet. Akarva, akaratlanul... látványától rögtön beindulok. Fõleg, hogy nagyon ki is vagyok éhezve, olyan rég nem voltam senkivel, nem is tudtam másra nézni. Egy biztos, hogy jó sokáig nem fogunk ma aludni, az biztos. Holnap fel sem kelünk! Hehe. Azt hiszem gondolataim arcomra is kivetítõdhettek, mert Hanabi arcát látva, tettetett rovó pillantással néz, igaz ugyan olyan vigyorral, mint én. Te kis édes. Látom, már ismersz. Lassú léptekkel indulok meg az ágy felé, magammal cipelve õt is. Finoman leteszem az ágyra, és leveszem köpenyem és cipõm, majd felé mászom. Bármennyire is ki vagyok éhezve rá, nem akarok csak sima szexet. Vele csak szeretkezni érdemes. És bármit megteszek, hogy visszafogjam magam. Felé hajolok, egy lány mosollyal, finoman csókolom meg, karcsú karjai nyakam köré fonódnak, és pedig lassan lesimogatom róla a kis törülközõt. Õ sem tétlen, pólóm alját gyûrögeti felfelé, és én segítek levenni. Imádom, amikor ilyen kacéran néz rám, egyszerûen bezsongok. Falom, csókolom ajkait, végig simítom testét sokat elidõzve mellén. Ezek is hiányoztak ám. Hehe... Letérek nyakára, finom puha bõrére. Olyan finom, mint rég... ha nem finomabb... Egyre lejjebb haladok, minden egyes négyzetcentimétert megkóstolok, hogy megbizonyosodjam, hogy mindenhol finom... és igen...

Kezem néha remeg amikor végigsimítok oldalán, combján, mert már nagyon-nagyon nehéz visszafognom magam. Puha kis kacsók fogják közre arcomat, és feljebb irányítja, hogy rá nézzek, majd felé hajoljak, egy újabb csókért. Eleget teszek a kérésnek, szorosan magamhoz ölelve. Felhevült bõrünk ahogy összesimul, csak még jobban szítja a bennem égõ vágy tüzét. Imádom! Nem bírok betelni vele! Megõrülök érte! És végre újra itt van velem, és csak az enyém...

2008.12.25 20:26

Eva

Hanabi:

- Engedd el vagy... - szûri a fogai közt Neji, de Sasori félbeszakítja:

- Vagy?

- Ha kárt teszel benne, akár egy haja szála is görbül, meghalsz!

- Na jó... lássuk, mennyire kemény vagy... - morogja Sasori és maga mögé lökdös. Bénultan hagyom... Mit tehetnék?

- Ne - nyögöm; a félelemtõl megmozdulni sem bírok. Mi lesz most? Ha valamelyikük meghal?! Vagy a szívem, vagy a jövõm törik darabokra...

- Nem lesz semmi baj... -pillant felém Sasori. - Csak maradj itt...

- Vigyázz! - kiáltok amint Neji aktiválta a Byakugant. Kis szerencsével azt hihetik hogy neki szólt.

Neji rátámad, de szerencsére Sasori kivédi. A szívem hevesen kalapál, mintha ki akarna törni a bordáim közül. A két küzdõ fél nem kíméli egymást... Istenem, ne történjen semmi baj! A helyzetet tekintve ez elég naiv remény, de még reménykedek... Hiszen Sasori megígérte hogy nem bántja...

Sasori villámgyors mozdulattal a földre küldi Nejit és már épp végezne vele...

- NE! - sikoltom hirtelen. Érzem hogy a szemeimben könnyek gyûlnek össze, mikor elkapom Sasori pillantását. Lassan elengedi a bábja, majd Neji ájultan ér földet... A társai azonnal odarohannak hozzá... Nekem is kellene hogy ne bukjak le... De valahogy nem megy...

- Danna!

Felpillantok és meglátom Deidarát felénk repülni. A következõ pillanatban már Sasori karjaikztt vagyok, majd már a hatalmas madáron vagyunk.

- Sasori... - suttogom mosolyogva.

Belfészkelõdök kényelmesen az ölébe és a köpenyénél fogva lehúzom egy csókra. Ez már hiányzott... Csak miután lehunytam a szemeimet, jövök rá hogy milyen ólomsúlyúak is voltak...

Ismerõs helyen ébredek. Sajnos Sasori nincs sehol, de az ajtóra feltûzve egy cédulát látok meg. Kicsusszanok a takaró alól és az ajtóhoz lépek.

- Három nap múlva jövök... csak a konyhába menj ki... vigyázz magadra... - olvasom fel motyogva. Miért van távol ennyi ideig? Nem értem... Biztos van valami küldetés...

A gondolataimat feledteti velem az hogy a gyomrom hatalmasat kordul. Bízok Sasoriban tehát... nyelek egyet és lenyomom a kilincset. Csendesen végigosonok a folyosókon és be a konyhába. Gyorsan belenyúlok a hûtõbe, kiszedek egy tál ennivalót és már sietek is vissza Sasori lakosztályába...

Csigalassúsággal telnek el a napok Sasori nélkül. A nap nagy részében vagy rendberakom, kitakarítom unalmamban Sasori szobáját - vagy hogy többször is egy nap - vagy töröm a fejem, hogy oldhatnám meg szerencsétlen helyzetem.

A harmadik napon én a fürdõszobából lépek ki, amikor hirtelen nyílik az ajtó és a szívem hatalmassat dobban az örömtõl. Boldogan a nyakába vetem magam és már csókolom is az ajkait...

2008.12.19 16:29

timcsiikee

Sasori:

- Ha most elmész, az életem üres és boldogtalan lesz. Ahogy a tiéd is... – mondja halkan. Igen, én is tudom. De neki több lehetõsége van mint nekem. Õ még nagyon fiatal.

- A én bajom ne érdekeljen. Te pedig majd találsz mást – kicsúsztatom kezem puha ujjai közül, de már ez is olyan mintha kitéptem volna saját magamnak a fél szívem.

- Akkor menj csak... – fordul sírósra a hangja – Majd megpróbálok boldog lenni az eljegyzésemen, utána az esküvõmön... Késõbb pedig majd „boldogan” fogok Hyuuga fiúkat szülni... – hangjából süt a gúny, az irónia és a szomorúság. Hogy mi? Jól hallottam? Hyuuga? De az hogy lehet? Csak nem?

- Tessék?.. hogy mit mondtál? – ezt nem hiszem el, amíg teljesen nem hallom. Nem lehet igaz, hogy...

- Jól hallottad. Neki szántak... – mondja, fájdalmas hangon. Ezt nem hiszem el. Létezik még ilyen hülye család, hogy kényszerházasságot erõltetnek? Gondolom az a Hyuuga kölyök élvezi a dolgot. A mocsok. Komolyan megölöm, ha újra látom.

- te az enyém vagy! Nem leszel az övé soha! Mert... mert, a francba is szeretlek! – igen. Ezt nem tudom elrejteni. Sem elfelejteni. Lehetetlen. Szeretem, imádom  ahogy van és kész.

- Akkor mit tegyünk? – simít végig puha keze arcomon – Nekem sincs hozzá kedvem, hogy ahhoz a baromhoz menjek. De kénytelen vagyok...

Ez szomorú. És én még azt hittem, hogy nekem rosszabb. Hogy én mekkora barom vagyok. csak magamra figyelek. vajon mennyit szenvedhetett mióta ezt megtudta? És ha most nem találkoztunk volna...

- Hanabi! – hallok egy mély kiáltást nem is olyan messzirõl. Ismerõs...

Megragadom hanabit, magamhoz szorítom, és egy kunait szegezek nyakának. Nyugi, csak elterelés.

- Nyugodj meg... nem lesz semmi baj... – szegénykém. Biztos megijesztettem ezzel a hirtelen reakcióval.

Meg is látom végre a hang tulajdonosát és még jó pár társát. Remek. majd egy tucat egy ellen. Vagyis kettõ, csak õk még nem tudnak róla. nem is kell.

- Engedd el! – morogja a Hyuuga mocsok. Te idióta!

- Különben? – kérdem gúnyosan mosolyogva.

- Különben véged! – fenyeget a kis vakarcs. na azt majd meglátjuk, hogy kinek lesz vége.

- Azt szeretném látni... Ha egy lépést is közelebb jösz a kicsikének vége! Legutóbb is egy hajszálon függött az élete, de most garantálom, hogy nem ússza meg... – hangom olyan fagyos, hogy egy pohár víz is befagyna tõle. Tartanom kell a szokásos imidzset, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek.

Hanabi megremeg a karjaimban, és jobban magamhoz szorítom. Kicsit elgyengül az kezem, ahogy közelségét érzem, de tartanom kell magam... hajának illata… Hhh.

Nem... most komolynak kell lenni.

- Engedd el, vagy...

- vagy? – szakítom félbe... már megint az üres fenyegetõzés.

- Ha kárt teszel benne, akár egy haja szála is görbül, meghalsz! – seggfej. Nem te voltál, aki bántotta akkor is? Én mindig is gyengéden bántam vele!

- Na jó... – elegem van az üres fecsegésbõl – lássuk, mennyire kemény vagy...

Hanabit finoman magam mögé taszigálom, és elteszem a kunait.

- Ne – hallom halk óvását, de csak picit hátra sandítok rá.

- Nem lesz semmi baj... – szólok halkan – Csak maradj itt – utasítom nyugtatólag rá nézve, majd elõre pillantok, szemeimben villan a düh. A Neji kölyök maga mögé tolja a többit, most meg akarja mutatni, hogy ki a fasza gyerek. Na ne nevettess. Kis taknyos vagy még. Ne ítélj a külsõm alapján. csak egy helyben állok, mozdulatlanul, és nézem ingerült fejét, mely szinte már vörös a dühtõl, és a Byakuganját aktiválja.

- Vigyázz! – hallom megint Hanabit...

- Tudom... ismerem a képességieteket – nyugtatom meg.

- Add vissza a menyasszonyom – erre még az én szemöldököm is megrándul, és felmegy bennem a pumpa. Még hogy a menyasszonyod!!!!! ELÉG!

Õrült vadként támadok felé, ahogy õ is felém. Elõször kunaik csikorgása hallatszik, majd hallom chakrájának parázslását. Oh, tehát már így kezded? Jól van.

Könnyû mozdulatokkal térek ki ütései elõl. Tudom, hogy ha egyszer is eltalál, akkor blokkol.

Nem egyszer majdnem eltalál, és az utolsó pillanatban hajolok el. Nem is vagy te olyan rossz, kölyök. De azt hiszem elég a mókából. Egy kicsit messzebb ugrom tõle, és ahogy két ujjal felém ütne, pár ujjmozdulattal a bal vállára irányítom saját ütését vigyorogva.

Felszisszenve rogyna térdre, de épen maradt kezével megtámaszkodik.

- Ezt meg hogy...? – kérdezné...

- Ne hidd magad olyan nagynak kölyök – mondom gúnnyal, majd elõhívom egyik régebbi bábomat.

- Te szemét... – sziszegi fogai között és csak gúnyosan elnevetem magam.

Megint felém támad nagyon pipa... Ha nem vagy elég nyugodt, akkor semmit sem ér a nagy eszed...

Ütéseit kivédem bábommal, úgy hogy nekem csak pár mozdulatba kerül, amit õ olyan nagy erõbefektetéssel csinál. Már teljesen kimerült... én pedig teljes hidegvérrel állok, és nézem küszködését. Egy óvatlan pillanatában elkapom, és bábom egy mérgezett tût tart a nyakához.

- NE! – hallom Hanabi rémült kiáltását, és megenyhülök. A szemembõl eltûnik a régi ének, aki gondolkodás nélkül gyilkolt. Hanabira nézek, aki szinte könnyekkel küszködik. Az egész harc alatt nem is figyeltem rá. Emlékszem... megígértem, hogy nem bántom. Jól van.

Leeresztem a báb karját, mire a Hyuuga kölyök eszméletlenül zuhan a földre.

A társai rögtön odarohannak hozzá, én Hanabira nézek. Látom nem tud dönteni. Tudom, hogy nem kedveli, de akkor is a rokona... ezért is mentette meg...

- Danna! – hallom társam hangját, és látom, hogy a madárral felénk tart, farktollában a jinjuuriki. Remek. Odafutok Hanabihoz, futtomban elkapom és magamhoz szorítom, majd ugrok egyet és elkapom társam kezét, aki egy gyors mozdulattal ránt minket a madárra. Gyorsan visszahívom tekercsembe a bábomat és szállunk is tovább.

Még utoljára visszapillantok és a Hyuuga kölyök fájdalmasan nyúl felfelé. Ne erõlködj. Megint elviszem.

- Sasori... – hallom kedvesem lágy hangját, és fel fordulok. Fáradtam kényelmesedik karjaimban, könnyû kis testét alig érzem meg. Megragadja köpenyem, és lehúz egy csókra.

Miután elhajolok tõle, látom hogy elaludt. Jól van. Biztos elfáradtál, hisz késõ éjszaka van. Egy puszit hintek homlokára, majd elõre tekintek. Deidara furcsán pillant rám, majd elõre figyel.

Megcirógatom az ölemben lévõ angyal arcát... Visszaviszlek... hozzám...

2008.12.19 12:33

Eva

Hanabi:

Belemarkol a fenekembe, végigsimít a hátamon és érzem nem csak én indultam be... De hiányzott ez istenem! Csak most döbbenek rá hogy mennyire is...

Sasori beletúr a hajamba és a következõ pillanatban lihegve válik el tõlem. Egy tincset a kezében tartva néz rám meglepettem.

- Rövid... – állapítja meg.

- Talán nem tetszik? – kérdezem kuncogva. Olyan aranyos tud lenni, mikor csodálkozik vagy meglepõdik! Imádom. Erre nincs más szó.

- Nekem mindenhogy tetszel – mosolyog, és újabb csókban forrunk össze. Élvezettel ízleljük egymás ajkait, mint régen... Belemarkol a melleimbe és érzem, hogy elmosolyodik. Hiányzott már, igaz? A kõkemény vágya, ami nekem nyomódik és éhes csókja is arról biztosít, hogy már nagyon-nagyon hiányzott ez neki. Ahogy nekem is...

Az idilli pillanatot hatalmas robbanás szakítja meg. Az égen egy hatalmas homok valami körül egy apró madárszerû valami repked és a robbanás okozta füst hatalmas felhõt alkot... Mi a fene?

- Mit mûveltek? – kérdezem, még mindig az eget nézve.

- A jinchuurikit kell elkapnunk, de szerintem sejtetted... – válaszol. Jé, tényleg... Mintha szó lett volna ilyesmirõl... De Neji és a többiek megtaláltak és akkor lõttek az egésznek... Gondolom..

- Igen... – motyogom, majd a következõ pillanatban Sasori a falnak dönt és hevesen falja az ajkaimat, amit azonnal viszonzok is miközben a vállaiba kapaszkodok... Fantasztikus.

Lihegve válunk el és belepillantok azokba a csillogó barna szemekbe, amik oly melegen néznek le rám...

Halkan sóhajtja a nevem és ajkaival végigsimít az arcomon. A falnak támaszkodik még mindig, amikor meglátok valamit a csuklóján. Ez nem az én fejpántom? Végigsimítom az ujjaimmal a fém felületet, amikor hirtelen Sasori ellép tõlem és szomorú pillantást küld felém. Nem értem... Lassan leveszi a fejpántot és odaadja nekem.

- Tessék. Hamarosan úgyis vissza kell menned. Térj vissza a társaidhoz... – fordul el, de még egy pillanatra visszafordul. - ... Majd ha elkaptuk, akiért jöttünk.

Lassú léptekkel hagy maga mögött engem. Nem! Nem akarom, hogy újra elveszítsem! Nem bírnám ki... mert szeretem és kész. És nem fogom hagyni, hogy örökre, kisétáljon az életembõl!

A lábaim szinte maguktól visznek közelebb és közelebb hozzá... Mikor odaérek, hozzá megragadom a csuklóját, ujjaim az övéi közé fonom, mire Sasori megtorpan. Lepillant rám és én közelebb lépek hozzá.

- Ha most elmész, az életem üres és boldogtalan lesz. Ahogy a tiéd is... – suttogom, keményen állva a pillantását.

- Az én bajom ne érdekeljen. Te pedig majd találsz mást – fejti le a kezemet a sajátjáról és lassan folytatja útját.

- Akkor menj csak... Majd megpróbálok boldog lenni az eljegyzésemen utána az esküvõmön... Késõbb pedig majd „boldogan” fogok Hyuuga fiúkat szülni... – indulok el én is lassan vissza, de még egyszer hátrapillantok. - ... Nejinek, akit kijelöltek számomra... – fejezem be keserûen mosolyogva és lassan magam mögött hagyom az egyetlent, akit igazán, tiszta szívbõl és szerelembõl szerettem. Egy könnycsepp indul útra a szemembõl, de nem érdekel. Most mondtam ki elõször, hogy mi vár rám és ez végleg elkeserített...

Irigyelem Sasorit. A szabadságát, hogy azt tehet, amit akar, nincsenek kötelességei... Olyan szabadsága van, amilyen nekem sosem lesz. De ennyi volt, vége... már csak néhány méterre van tõlem a kijárat, amikor egy halk hangot hallok magam mögül.

- Tessék?... Hogy mit mondtál?

A hangjában most csak dühöt hallok ki, semmi mást. Megtorpanok és könnyáztatta arcommal felé fordulok.

- Jól hallottad. Neki szántak...

Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, de a következõ pillanatban már fölém tornyosul magas alakja. 

Dühös. Érzem. Én sem örülök, hogy hozzá kell mennem, de nem tudok mit tenni.

- Te az enyém vagy! Nem leszel az övé soha! Mert...mert,  a francba is szeretlek!

A szívemet kellemes melegség árasztja el a dühös morgásától és a kezemmel végigsimítok az arcán.

- Akkor mit tegyünk? – kérdezem halkan. – Nekem sincs hozzá kedvem, hogy ahhoz a baromhoz hozzá menjek. De kénytelen vagyok...

Mindketten gondolkozni kezdünk. Örülök, hogy nem ment el, de ha nem találunk ki valami bomba jó tervet, akkor an én jövõm garantáltan boldogtalan, unalmas és elkeserítõ lesz...

Mert én õt szeretem. Ha kell, meghalok érte! De az most nem sokat ér...

- Hanabi! – kiáltja valaki a nevem. Egy tizedmásodperc múlva Sasori a hang felé fordít, egyik kezével a karom fogja, a másikkal egy kunait nyom a nyakamhoz.

- Nyugodj meg... nem lesz semmi baj... – leheli a nyakamba, úgy hogy csak én hallhassam. Elõttünk néhány méterre Neji áll és egy csapat shinobi. Remek. Neji is csak is akkor jelenik, meg amikor végképp nem kéne...

- Engedd el! – sziszegi dühösen.

- Különben..? – hallom Sasori gúnyos hangját.

- Különben véged!

- Azt szeretném látni... Ha egy lépést is közelebb jösz a kicsikének vége! Legutóbb is egy hajszálon függött az élete, de most garantálom, hogy nem ússza meg...

Olyan hidegen ejti ki ezeket a szavakat, hogy én is megijedek pár pillanatra.

Feszült csend telepeik ránk. Senki sem szólal meg, Sasori pedig még közelebb von magához. Most aztán tényleg nem tudom, mi legyen. Ha itt harc lesz - márpedig ahogy elnézem ez csak idõ kérdése – akkor vagy Neji sérül meg – jó esetben csak megsérül, mert nem hinném, hogy Sasori most megkegyelmezne neki - vagy  Sasorinak lenne baja, hiszen õ egyedül van és legalább fél tucat remek shinobival kellene küzdenie.

Nem tudom, hogy mi lesz... Félek.

2008.12.01 21:49

Sasori:

Elválnak ajkaink, és õ sajnálkozó szemekkel néz rám. Ne! Kérlek ne tedd! Ellép a közelembõl... Hanabi...

- Elég! – ordítja, mire szívem megrepedezik. Mindenki leáll a harccal, és rá figyel... Visszasétál a családjához, és én csak tehetetlenül nézek utána. Megígértem... megígértem, hogy ha azt akarja, akkor elengedem. Ha szóban nem is, magamnak mindenképpen.

- Visszakaptatok. Menjünk haza – szól fagyosan rokonainak, és ezek a szavak törik darabokra a szívemet. Hazamegy... Ez az a pillanat, amit soha nem akartam megérni, és mégis „újra” bekövetkezett. Távolodó alakját figyelve, egy forró sós cseppet érzek meg lefolyni az arcomon. Hanabi. Látod, miket hozol ki belõlem még ilyenkor is? Ilyen csak egy csoda képes tenni, amilyen te is vagy. És most ilyen könnyen hagyom, hogy ez a csoda kiröppenjen a kezembõl. Hanabi eltûnik unokatestvére társaságában, a többi ember itt marad. Mi a fene? Nem elég hogy elviszitek tõlem? Mit akartok még? Elegem van!

- Én leléptem! – intek kezemmel, és indulok befelé. Akatsukis társaim csak döbbenten néznek utánam, de nem érdekelnek. Senki nem érdekel már! Valaki felém dob egy kunait, de én könnyû szerrel – pár ujjmozdulat segítségével – fordítom vissza a támadó felé, aki meglepetten tér ki elõle. Ne szórakozzatok velem, mert ha még jobban feldühítetek, akkor mind meghaltok, garantálom. Pedig Hanabinak megígértem, hogy nem bántom a rokonait. Szobámba érve csapom be az ajtót, úgy, hogy kiesik a tokjából.

- A FRANCBA! – rogyok le az ágyra, és arcomat tenyereimbe temetem, majd aki nem rég kelt fel kómásan, úgy húzom le kezeimet, hogy térdemen pihentethessem õket. Miért hagytam elmenni? Hogy lehetek ilyen hülye? Hogy engedhettem el???? MIÉRT?

Jobb kezemet a fal felé rántva, a távolból az asztalt is a falhoz csapom. Most mit tegyek? Nem bírom ki! Kisebb terpeszben ülök, kezeim lábam között lógnak le, és kissé elõre hajolva hullik hajam az arcomba. Magamba roskadtam.

Nem tudom mióta ülhetek itt, de egyszer csak valaki belép az ajtómaradványok között, és leül mellém az ágyra. Próbálok tudomást sem venni róla, de az ismerõs hang mégiscsak felkelti figyelmem.

- Danna, hmm – szólít meg suttogva, hallom hangjában az aggódást. Mi a fene van?

- Mit akarsz? – morgom orrom alatt, kelletlenül. Most senki társaságára nincs szükségem.

Olyan ridegen szólaltam meg, hogy még õ is tudja, ha tovább tölti itt az idõt, vagy megszólal, akár õt is megölném. Könnyûszerrel, gondolkodás és minden lelkiismeret furdalás nélkül.  Ezért ki is megy. Majd az ajtót visszarakom a helyére... valamikor... Erõt véve magamon, vonulok be a fürdõbe, és gondolom veszek egy „frissítõ” zuhanyt. Szétdobálom a ruháimat, és bevetem magam a fülkébe. Jó forró vizet engedek meg, hogy szinte égesse bõrömet. Fejem hátravetve hagyom, hogy a vízcseppek arcomon follyanak végig. Hajamba túrok, hogy az is bevizesedjen rendesen. Elgondolkodom, majd ököllel belecsapok a csempébe, hogy a fal kicsit behorpad, és nem is törõdök a kezembe, ujjaimba nyilalló fájdalommal. Hogy eshettem ekkora csapdába? Megfogadtam, hogy soha többet nem fogok érezni, hogy ne érezzek több fájdalmat. És most itt vagyok, összetört szívvel a francba is! Hogy lehetek ekkora idióta? Kilépve a zuhanyzóból terítek magamra, de nem törölközöm meg. Egy kis szenvedés után, begyógyítom a kezemen keletkezett sebeket és töréseket. Felkapva egy boxert és egy fekete pólót vetem magam az ágyba. Fejem lehajtva érzem meg Hanabi édes illatát. A párnát eldobom valahová a hátam mögé messzire. A takaró is az illatát árasztja, azt is eldobom. Már csak a lepedõ marad, de hogy azt se érezzem, háttal fekszem, szemeimmel a plafont kémlelem érzelemmentes arccal. Kezeimet fejem mellé vetem, ekkor megérzek valamit. Oldalra vetem fejem, és meglátok egy kis anyagot, Kezembe veszem, és szemügyre veszem. Ez Hanabi fejpántja. Ez erõteljesebben árasztja édes, bódító illatát, de nem dobom el. Nem. Magamhoz szorítom egyetlen megmaradt emlékét tõle, majd elnyom az álom.

~-~

Hetek telnek el úgy, hogy nem lépek ki még a szobából sem. Deidara szán meg néha, és hoz a szobámba enni. Nem beszél, csak néha bejár. Az ajtóm is megcsinálták, ki tudja mikor. Nem érdekel. Mint semmi. Még arra sem veszem a fáradságot, hogy Konohába menjek. Bár túl feltûnõ is lenne. De miért is érdekel?

Az Akatsuki maradt már csak nekem. Ha innen is kitoloncolnak, akkor hova mehetnék? Már így is a húrt feszegetem, hogy ki sem moccanok. Hallottam már Pein ordibálását és a „kedélyes beszélgetés” rólam folyik. Nem érdekel.

Egyik nap Deidara bekopog... Most már úgy érzem, hogy valamivel visszafogottabb vagyok, így megengedem, hogy bejöjjön. Épp az ágyban fekszem, az azóta már többször is átmosott ágynemûvel körülöttem. A fal felé fordulva fekszem, igaz még csak délután van, de nincs jobb dolgom.

- Danna, hmm – ül le az ágyam szélére.

- Mi az Deidara? – sóhajtom magam elé, kezem arcom elõtt pihen, benne a féltve õrzött fejpánttal.

- Pein már vagy ezerszer akart küldetésre küldeni...

- Nem érdekel... – vágok közbe... semmi kedvem ilyenekrõl, és igazából semmirõl sem beszélgetni.

- Nem zuhanhatsz így össze, hmm! – rikkantja, mire meglepõdöm. Ilyen hangot meg mer engedni?

- Mi közöd hozzá, hogy mit teszek magammal??? – ülök fel, ingerülten, jég kék szemeibe nézve, amik határozottan néznek velem farkasszemet.

- Nem gondolhatsz folyton arra a kiscsajra! Az élet megy tovább! Ha pedig ennyire hiányzik, akkor miért nem mész utána?!

- Mert õ döntött úgy, hogy visszamegy... – hajtom le fejem, és a kezemben pihenõ fejpántra terelõdik figyelmem.

- Biztos hogy vissza akart menni? Mert szerintem, csak a családja nyomására érezte azt, hogy vissza kell mennie.

- Lehet... de ez most nem változtat azon, hogy visszament... – végre kicsit lenyugszom... talán tényleg csak az hiányzott, hogy kibeszéljem magam.

- Mit akarsz tenni? – nyugszik le õ is... Furcsa hogy ilyen határozott volt, de megtette a hatását.

- Nem tudom...

- Szereted? – kérdezi meg egy kis habozás után. Elfordítom fejem.

- Azt hiszem... – biccentek egyet.

- Akkor miért nem mész utána, hmm?

- Nem lehet... ha ott boldog, akkor maradjon ott.

Sóhajt egyet és megrázza a fejét.

- Akkor ne gyötörd magad...

- Akkor mit tegyek?

Feláll, és megigazítja ruháját, majd az ajtó fel megy, de mielõtt még kinyitná:

- Felejtsd el... – mondja szomorún, és kimegy.

Talán tényleg ezt kéne tennem. Lehet, hogy õ is ezt teszi. Bármennyire fáj, és nem akarom, ráadásul nehezen is megy, de meg kell próbálnom. Vagy még sem? Bizonytalan vagyok. Nem tudom mit tegyek. De igaza van. Nem kuksolhatok itt... De nélküle olyan üres minden. Egyetlen egyszer mozdultam ki azóta, akkor is teljesen leittam magam, és bármennyire is meglepõ, egy nõre sem tudtam ránézni. Úgy ránézni, ahogy Hanabira. Nem is tudnék másra úgy nézni.

Annyira... Hiányzik... Azt hiszem ez a megfelelõ szó. De mit tehetnék ez ellen?

„Semmit” szólal meg egy hang a gondolataimban, de nem tudom felismeri, hogy kié lehet. Minden esetre a fejpántot magamnál akarom tartani...

Átlagos, nyugodt, és iszonyatosan közömbös napok teltek el, amik egyáltalán nem hiányoztak.

Még mindig csak rá tudok gondolni, de a reménysugár bennem lassan kezd haldokolni, így egyre jobban kezdek visszaváltozni régi önmagammá, amit mindenki ismer.

Deidara elmesélte késõbb, hogy Peinék már mindent tudnak, és csakis azért nem kerültem ki az Akatsukiból, mert tudják, hogy erõs vagyok... Szükségük van rám... Mily „szerencse”.

Deidara is kezd velem úgy viselkedni, mint régen. Tisztelettudón... És egyáltalán nem bánom. Legyen is így. Manapság már nem Hiruko belsejében járok kisebb nagyobb küldetésekre, megmutatom magam, teljes valójában. Ha szükség van rá, akkor a köpenyem belsõ zsebében tartom egy tekercsben.

Most újra megkaptuk a sunai jinjuuriki elfogását küldetésként... Cöhh. Visszalátogathatok a falunkba.

Sötét van már, és a nagy kapu felé tartunk. Az õrséget könnyû szerrel takarítjuk el... És még egy segítségünk is volt. Egy régi „kémem” . Deidara munkához lát, nagy élvezettel kezdi használni bombáit. Õrült. Még hogy ez mûvészet. A csapdákat elrejtve a kapu megfelelõ pontjain, nézem, ahogy társam agyagmadara hátán repülve lendül akcióban... Most legalább kiélheti magát. Nem szeretek várni, de most kénytelen leszek.

Hirtelen apró lépteket hallok a közelbõl, így arra felé megyek... csak nem életben maradt valaki? Mindegy... ha igen, akkor gyorsan végzek vele.

Ahogy jobban megfigyelem, egy ismerõs angyali arc vonalai körvonalazódnak ki, és azok az ametiszt szemek... csak álmodom? Vagy Genjutsu? Mi ez?

Hirtelen a nyakamba veti magát, ajkaimra tapad és gondolkodás nélkül viszonzom. Az arca megbabonázott. De vajon ez csak egy álom?

- Sasori! – mosolyogva néz a szemembe a szenvedélyes csók után. Ezek azok a szemek... Az illat...

- Hanabi? – kérdem csodálkozva, szívem repes és mintha az általa elõhozott, és újra elfojtott érzések mintha egy pillanat alatt árasztanának el – Te mit keresel itt?

- Küldetésen vagyok – vonjuk egymást közelebb magunkhoz, és éhesen megcsókolom. Ez már annyira hiányzott. Hajamba túr, és a hátát simítom, és még ahol csak érem. Újra beindulnak a hormonok. Jajj még csak most találkoztam vele újra és máris elment az eszem! Hanabi! Még mindig megõrjítesz!

Fenekébe markolok, majd felfelé simítom végig hátát... Hm... Mintha hiányom lenne. A nyakát simítom meg, és beletúrok hajába...MI?

Lihegve válok el tõle, És haját fogva nézem... Csak most ismerem fel

- Rövid... – szólalok meg halkan, mire pajkos szemekkel, tettetett rovó pillantással és mosollyal kérdezi:

- Talán nem tetszik? – kuncog párat a mondat végén.

- Nekem mindenhogy tetszel – válaszolok boldogan mosolyogva és tarkójánál tartva húzom magamhoz egy újabb csókra. Még mindig olyan finom mint régen. Imádom. Mindenhol végigsimítva biztosítom magam arról, hogy csak a haja tûnt el, semmi más... Kezem egy kicsi idõre megállapodik nagy kerek mellein, és belemosolygok a csókba... Ezek bizony nem változtak... hehe. Szorosan ölelve magamhoz szuszogva csókolom már szinte fulladásig. Nagyon ki vagyok éhezve, és ezt csókom is közli... Na meg más, amit ruhám/köpenyem ápol és eltakar.

Szenvedélyes pillanatainkat egy nagy robaj szakítja meg, és mindketten az égre szegezzük tekintetünket. Hatalmas homokköteg és egy robbanás nyoma... Deidara látom keményen dolgozik az ügyön... Nyugalom, most ráérsz. Most az egyszer nem bánom, ha várnom kell, fõleg ha egy ilyen angyal társaságában töltöm.

- Mit mûveltek? – kérdezi Hanabi az égre meredve... Hát igen, nem mindennapi látvány, amikor a Kazekage teljes erejét használva küzd egy vérmes Akatsukissal...

- A jinjuurikit kell elkapnunk, de szerintem sejtetted... – gondolom én... Hisz az elõzõ ilyen küldetésen ott volt, és talán hallotta... De amikor unokabátyja érte jött, meghiúsult az egész.

- Igen... – rá nézve bolondulok be e ismét, ajkait támadom le nagy hévvel, és a sziklafalnak döntöm. Ohh istenem... Vállaimba kapaszkodik, testemmel finoman szorítom a falhoz, csak hogy tartsam, mélyen nézünk egymás szemébe, és magam sem hiszem el, de... szenvedélyes szerelmet áraszt tekintete, ahogy enyém is. Sosem éreztem még ilyet. Ahogy végigsimít arcomon, és ahogy én a combján. Ez hiányzott... ez kellett nekem... Az ölelése, az érintése... azt hogy közel tudhassam magamhoz, hogy enyémnek tudhassam.

- Hanabi – súgom vágytól rekedtesen... Ha valaki nem állít le, akkor itt helyben leteperem. Nem bírom ki. Ajkaimmal megcirógatom arcát, és jólesõt szippantok hajának édes illatából. Ahogy a falnak támaszkodom feje mellett, kicsit lecsúszik köpenyem ujja, és elõvillan a csuklómra kötött fejpántja, amit azóta mindig így magamnál hordok. Észreveszi, és rásimítja kezét, majd ujját végigfuttatja a konohai jelképen. A francba...Megint beleestem a csapdába. Hiába találkoztam vele újra, úgy is vissza kell mennie... Most újra jöhet az a tortúra, amit elmenetele után hetekig éreztem. Miért teszi ezt velem? Eltávolodok tõle... Teljesen lehangolt ez az egyetlen pillanat. Ki tudja ennyi idõ alatt mi történt vele a falujában... Nem tudom, nem figyeltem és nem is figyeltettem meg. Lehet, hogy most még inkább vissza akar menni... és nem tehetek semmit. Erõszakkal nem tartanám vissza, hisz nem akarok neki rosszat. Szemeim szomorún csillognak és látom értetlen pillantását. Nem hagyhatom, hogy újra a rabjává váljak teljesen, mert sokkal nehezebb lesz elszakadni tõle. Lekötöm a fejpántot kezemrõl, és odaadom neki.

- Tessék – mondom semleges hangon, de a fájdalom lappang benne – hamarosan úgy is vissza kell menned. Térj vissza a társaidhoz... – fordulok el, de még egyszer visszaszólok – majd ha elkaptuk akiért jöttünk.

Csak lassan lépegetek elõre, szomorúan. Erõsnek kell lennem. Egyszer csak gyors tipegést hallok egyre közelebb érni, és egy puha kéz kulcsolódik csuklómra, mire megtorpanok. Felé fordulok, õ közben ujjait enyémbe fonva fogja meg a kezem. Hanabi...

Lenézek ártatlan szemeibe, melyben az éjszaka és a harc fényei csillognak... olyan szép mint egy angyal... Még így rövid hajjal is. Mit akarsz kedvesem? Ne fájdítsd a szívem.

2008.11.30 18:03

Hanabi:

Lefekszik mellém és közelebb húz. Mi bánthatja ennyire?

- Sasori - szólítom meg halkan és lassan átölelem, mire õ úgy kap az ajkaim után, mint a fuldokló a mentõövért. Viszonzom a csókját, majd kezeimbe veszem az arcát.

- Mi a baj? - kérdezem halkan, miközben Sasori a kezeivel megfogja az enyéimet.

- A családod... bármikor utánad jöhetnek - préseli ki magából nagy nehezen. A fenébe is... igaza van... A Hyuugák hamarosan megtalálnak minket és akkor vége lesz... Nem, az nem lehet! Nem akarom! De akkor is... Hyuuga vagyok és Konohai Chuunin. Talán nagy hibát követtem el amikor hagytam hogy elcsábítson... De szeretem. Igazán. Ahogy a hazámat is...

Ágreccsenés.

- A francba - morogja Sasori. Villámgyorsan felpattan, megragadja a ledobott ruhákat és velem együtt teleportál. A vállán tartva siet végig velem a folyosókon.

- Mi volt ez? - kérdezem kissé riadtan. Nem hinném, hogy mondjuk egy mókus miatt ilyen gyorsan el kellett volna tûnnünk. Kezd elég rossz balsejtelmem lenni...

Végre elérjük a szobáját, ahol végre letesz.

- Az elõbb. Te is hallottad ugye? - áll meg elõttem és a kezét a derekamra helyezi.

- Igen. És? - kérdezem értetlenül. Remélem, felvilágosít.

- Az... unokatestvéred volt... már itt vannak - húz közelebb... Micsoda?! Az nem lehet! Nem! Nem akarom hogy elvigyenek...

Hatalmas robbanás rázza meg a rejtekhelyet. A folyosóról léptek zaja hallatszik be.

- Maradj itt - nyom egy gyors csókot a számra Sasori és már el is tûnt az ajtóban. Az idegességtõl remegve rogyok le az ágyra és a tenyerembe temetem az arcom.

Most mi legyen? Most mi legyen? A fenébe is...!

Az ajtó döngve csapódik ba mögöttem és én már rohanok is végig a folyosón. Már nem érdekel ki lát meg, csak Sasorit találjam meg mielõbb!

Viszonylag gyorsan sikerül megtalálnom a kijáratot és minden habozás nélkül lépek ki.

Az elsõ, amit meglátok azok az Akatsuki tagok, nem messze állnak tõlem. És egy vörös üstök is feltûnik közülük... Odasietek és megmarkolom a karját.

- Hanabi - kerekednek el a csokoládé színû szemek. - Mondtam hogy maradj benn!

- Hanabi! - hallom "imádott" unokatestvérem hangját is. Körbepillantok és majdnam elkáromkodom magam. Legalább fél Hyuuga klán itt van, ANBUkkal kiegészítve. Pompás. Ez a "szerencse napom".

- Ezt elszúrtad seggfej! – veti oda az egyik Akatsukis Sasorinak, de nem figyelünk rá.

- Hogy találtatok ide?! – kérdezi „kissé” idegesen Sasori az én „megmentõ” csapatomtól.

- A nyaklánc amit szülinapodra kaptál tõlem. Nem csak egy egyszerû ékszer – adja meg a választ Neji és közben felém mutat... Hogy mi?! Nyomkövetõt szerelt rám ez a félõrültzaklató?!

A nyakláncot megragadom, hogy lerántsam magamtól, de végül nem teszem meg. Sasori lepillant hozzám.

- Hanabi – ejti ki lágyan a nevem.

- Mit szeretnél? – teszi fel a számomra legnehezebb kérdést, ami létezik. Tényleg, most mi legyen? Nem akarom itt hagyni, de... De mindketten így is épp eleget kockáztattunk. Õ az Akatsuki tagja én pedig Konohai shinobi vagyok.  Ellenségeknek kellene lennünk, de szeretjük egymást.

Hallom, hogy elkezdõdött a küzdelem és hamarosan miattam fog itt vér folyni. Azt nem hagyom! Nem hagyhatom! Érzem, hogy könnyek gyûlnek a szememben, de amire most készülök az minden eddigi szenvedésemen túl fog tenni. Sasori lecsókolja a könnyeimet, majd az ajkaimra is csókot lehel. Ó Sasori... Bocsánatkáró pillantást küldök felé és ellépek tõle. Nagy levegõt veszek és...

- Elég!

Hangom visszhangot ver a fák között és mindenki rám néz. Megkeményítem az arcvonásaimat, hogy senki se lássa azt a mélységes szomorúságot, ami eluralkodott rajtam. Odasétálok a családtagjaimhoz.

- Visszakaptatok. Menjünk haza. – vetem oda közömbösen.

- Neji te menj vele elõre, mi majd utánatok megyünk – parancsolja apám. Köszi, apa, ennél jobbá már nem teheted a napomat. Nejivel kettesben.. Hátrapillantok még egyszer és – talán utolsó – pillantást váltok Sasorira.

- Mi tart eddig? – morgom a táborhelyen, a tûzbe bámulva. Neji mellettem ül, de miután elküldtem a francba, már nem próbálkozik fél méternél közelebb jönni. Kissé vérszomjas hangulatban vagyok, mondhatom és szerintem õ is érzi hogy ha megint közeledni próbál nagyon megbánja.

- Fedeznek minket, hogy te biztonságban legyél – válaszol rám pillantva. 

- Jó. – vonok vállat, majd mindketten hallgatásba burkolózva bámulunk magunk elé. Vajon mi lehet Sasorival? Tudom, hogy õ sem örül a döntésemnek, ahogy én se, de nem tehettem mást. Így sem biztos, hogy elkerültük a vérontást.

- Kicsit jobban is értékelhetnéd, hogy miattad kockáztatjuk az életünket. – jegyzi meg hirtelen Neji.

- Értékelem is. De ha megbocsátasz, nem vagyok valami jó hangulatban.

- Megértem.

Megint hallgatunk. A kezembe veszem a tõle kapott medált és nézegetni kezdem. Kicsi, ezüstbõl készült ékszer.

- Miért adtál nekem ilyesmit? – bukik ki belõlem a kérdés.

- Mert szemmel akarlak tartani.

- Minek?

- A leendõ jegyesemnek és a családjának tartozom ennyivel... – mosolyog.

- Hogy mi?! Az biztos, hogy nem megyek hozzád! Egy, unokatestvérek vagyunk! Kettõ, egyáltalán nem akarok hozzád menni! Felejtsd el! – csattanok fel és felpattanok.

- Ebbe nincs beleszólásod. – áll fel Neji is. Higgadtan végigmér és közelebb lép. -  Mialatt „távol” voltál, apáddal megbeszéltük a dolgot. A vérvonal kekkei genkai-ja bennünk a legerõsebb. A klán érdekében cselekszünk majd.

- Én ebbe akkor sem megyek bele! – morgom és három méterrel odébb ledobom magam egy fa tövébe.

Szóval Neji felesége leszek... Inkább maradtam volna Sasorival... Az állandó életveszély is jobb ennél, de már nincs mit tenni. Úgy tûnik nincs választásom, de akárhogy is legyen, és ebbe nem fogok belemenni. Nem és kész!

Nem tudom meddig ülhettem a gondolataimba merülve, de mire feleszmélek már befutottak a többiek is. Elkezdenek faggatni, hogy mi volt velem, bántottak e, satöbbi... Tõmondatokban válaszolva biztosítom õket hogy semmi bajom, hozzám se nyúltak... Mindenki megnyugszik, elmesélik, hogy a jinchuuriki Narutot akarták velem odacsalogatni...

 Aha, persze...De természetesen a Sasori és köztem történt dolgokról mélyen hallgatok.

 Csak órákkal késõbb, - mikor már mindenki alszik – tudok én is elaludni. A gondtalan álmokkal színezett éjjel olyan gyorsan tovaszáll, mind egy gondtalan pillanat.

Reggel azonnal indulunk is haza. Az egész út alatt meg se szólalok, a többiek a fogságban töltött sokknak tulajdonítják a hallgatásomat. Ó Sasori... máris elképesztõen hiányzol...

Késõ estére érkezünk haza, mégis az összes barát, ismerõs a nyakamba veti magát a fõkapunál, csacsognak, hogy, hogy aggódtak értem satöbbi, satöbbi... Végülis... igazuk van. Hasonló esetben én is frászt kapnék, ha például Hinata tûnne el.

Az elkövetkezõ egy hétben Neji folyamatosan a nyomomban van és megtudom, hogy az eljegyzésünket pontosan két hónap múlva hirdetik. Vagyis a tizenhatodik születésnapomon. Mindenki gratulált hozzá, elmesélik százszor, hogy mekkora egy mázlista vagyok, fõleg hogy az Akatsukitól is egyben hoztak vissza. Fogalmuk sincs, mennyire idegesítenek. Bár, ha jobban belegondolok, minden idegesít.

A hazaérkezésem utáni második hétben annyira elegem lett Nejibõl, aki második árnyékomként követ és rám akar mászni minden második percben, hogy ezért egyik este egy ollóval felszerelkezve a tükör elé állok. Belemosolygok a tükörbe és nekiesek a hajamnak.

Másnap Neji majdnem leesik a székrõl, mikor elsétálok elõtte a konyhán keresztül. A hajam vállig érõ és tépett, a felsõm kivágása nem keveset mutat a melleimbõl és a szoknya, ami rajtam sem éppen valami hosszú darab. A fejpántomat Sasorinál hagytam. Így hát nincs rajtam. Legalább Sasorinak lesz mirõl emlékeznie rám...

- Te hová mész így?!

- Edzeni. – mosolygok. Két hete, most elõször mosolyodom el. – Tudod, erõsebbnek kell lennem hogy legközelebb ne, tudjanak elrabolni.

- Veled megyek! – pattan fel és már kísér is ki. Most az egyszer nem zavar, sõt élvezettel figyelem ideges arcát, miközben végigsétálunk az utcákon. Az edzõpályák üresek, mikor odaérünk és amint Neji becsukta maga mögött az ajtót rátámadok. Élvezettel rúgok felé és próbálom megütni... Fél óra múlva, zihálva szorít neki a kerítésnek.

- Nagyon vicces... – lihegi és közelebb hajol, hogy megcsókoljon, mire én ellököm magamtól és otthagyom. Ehhez, és ehhez hasonló jelentekkel megtûzdelve telnek el lassan a hetek. Nincs olyan nap, vagy óra, de még perc sem hogy ne gondolnék Sasorira. A szomorúságomat persze senkinek sem mutatom, de valami... Vagyis inkább valaki elképesztõen hiányzik...  Nem tudom, meddig bírom még nélküle, de tudom, hogy a helyesebb utat választottam akármennyire is kibírhatatlan nélküle minden egyes perc. Minden nap reménykedve ébredek, hátha ma láthatom, de minden nap csalódást hoz számomra és szomorúan hajtom álomra a fejemet, hogy legalább ott együtt legyünk...

A születésnapom elõtt másfél héttel, küldetést kapok. Neji természetesen jön velem, valamint még a csapattársai is velünk tartanak, de ez nem érdekel különösebben. Végre kimozdulhatok innen! A Homok faluba viszünk egy fontos papírt, valamint a környékét támadások érték és kevés a jó ninjájuk.

- Meddig maradunk ott? – kérdezem este, miután letáboroztunk.

- Körülbelül két hétig – válaszol Neji. Ez az! Emlékszem, hogy Sasoriék egyszer meg akarták támadni a Homok falut, ezért van egy minimális esély arra, hogy talán összefutunk... Végre boldog vagyok, és ismét reménykedhetek! Valamennyire. A Nejivel való eljegyzésem beárnyékolja minden pillanatomat, de másnap mégis mosolyogva lépem át Suna fõkapuját. Megkapjuk az eligazítást Gaara-tól és visszavonulunk a szállásunkra, hogy lepihenhessünk. Reggel ugyanis elindulunk Temari és néhány emberével kiegészítve, hogy átfésüljük a környéket.

Késõ éjjelig fetrengek álmatlanul az ágyamban, mikor elhatározom magam. Felveszem a Neji bosszantásának céljából lecserélt ruháimat, belebújok a csizmámba, a tükörben megigazítom a vállig érõ hajamat és elhagyom a szobámat.

Suna utcái néptelenek, a házak ablakai sötétek. Céltalanul sétálgatok az utcákon, mikor az égen meglátok valami madárszerûséget repülni. Mi a fene..? Ekkor veszem észre, hogy hol is vagyok. A Homok faluba vezetõ sziklába vájt bejárat elõttem magasodik, de itt valami nem stimmel... Nem szokott itt állni az õrség? Közelebb megyek és valamit észreveszek a földön. Mikor már csak néhány méterre vagyok tõlük, leesik, hogy mit azok. Az õrség. Elõkapok egy kunait és hátrálok pár lépést, amikor feltûnik valami... vagy valaki az út végén. Lassan, de biztosan közeledik felém a magas alak és a szívem hatalmasat dobban. Az örömtõl mámorosan rohanok felé és a nyakába vetem magam, ajkaim azonnal megkeresik az övét. Az ölelésemet és csókomat azonnal viszonozza, bár kissé döbbenten.

- Sasori! – mosolygok rá, miután a hosszú szenvedélyes csók után elváltak ajkaink.

- Hanabi? – csodálkozik. – Te meg mit keresel itt?

- Küldetésen vagyok – ölelem még szorosabban és újra csókban forrunk össze. Nem érdekel ki lát meg, hogy miért van itt, csak õ érdekel! Beletúrok változatlanul selymes hajába és tudom, ez maga a boldogság... Már azt hittem soha nem látom többet! Boldogan simulok hozzá és csak kiélvezem ezt a rövid, gondtalan idõt, amit ismét együtt tölthetünk. Mert ez most csak a mi pillanatunk és csak mi számítunk.

2008.11.27 21:42

Sasori:

Kiveszek egy fekete, elöl kicsit hálós pólót, ami nagyon jól áll neki – szerintem – és egy köpenyt, majd ölébe dobom. Elõször csak pislog párat, majd megérti. Feláll, és hátat fordítva nekem kezd el öltözködni. Nõk... Nem értem miért kell elfordulnia. Mindegy. Addig elõhalászok neki egy szalmakalapot is.

- Ezt is vedd fel – adom át neki, és fel is kapja. Kis aranyos.

- Na, indulás – mutatok az ajtóra, de mielõtt kilépnénk, egy csókot lopok tõle.

A folyosón szerencsére senki nincs, így nyugalommal sétálhatunk végig, de azért gyorsan. A végére érve magamhoz ölelem, és el teleportálom magunkat egy nem túl közel és nem is túl messze lévõ kis tisztásra, jobban mondva a közelébe, az erdõs részre. Jobb biztosra menni. Hirtelen lekapja a köpenyt és kalapot, majd nevetve terül el a fûben. Elbûvölve nézem angyali alakját, ahogy kecsesen mozog, és élvezi a friss levegõt, lehunyt szemekkel. Olyan szép.

Leguggolok hozzá, és édes arcát nézem.

- Hé, sétáról volt szó – mondom enyhe mosollyal, és lágyan nézek felnyíló ametiszt szemeibe. Gyönyörû. Felemeli egyik kezét, és arcomat simítja meg. Imádom az érintését.

- Az is lesz – mosolyodik el és egy csókot nyom az ajkaimra, majd el is mélyíti. Imádom. Megtámaszkodva mellette viszonzom ezt a csodát, amit csak Õ tud nekem nyújtani. Átöleli nyakam, hogy közelebb vonjon. Lehunyom szemem és bevillan valami. Ráadásul a távolból egy különös chakrát érzékelek. Ez nem lesz jó.

- Hanabi... – ejtem ki a nevét rejtett aggodalommal – valami fontosat kell mondanom... – szívem összeszorul ha arra gondolok, amit mondani készülök, és a még gyomrom is ugrik egyet, ha arra gondolok, hogy mi lesz, ha...

- Igen? – kérdez vissza, és aráról lefagy a mosoly. Ennyire látszik rajtam, hogy gondterhelt vagyok?

Lehunyom szemem, és veszek egy nagy levegõt. Olyan nehéz. Mellé dõlve nézek rá, arcával fejezi ki, hogy válaszra vár, de nem tudom elmondjam e. Már elkezdtem, így kénytelen vagyok befejezni. Átölelem könnyû kis testét, erõsen vonom magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni. És ez így is van.

- Sasori – suttogja fülem mellett és lassan, meghökkenve ölel át õ is engem. Ajkaihoz hajolva csókolom meg szenvedélyesen, mintha ez lenne az utolsó csókunk. Készségesen viszonozza, de mikor elválnak ajkaink, aggodalommal teli arccal, szemekkel néz rám, és kezeivel közrefogja arcom.

- Mi a baj? – kérdi mélyen a szemembe nézve, és ujjaimat övéire simítva húzom le kezét.

- A családod... Bármikor utánad jöhetnek – nyögöm ki nagy nehezen, és szeme ködös lesz, és minden érzelmet látok arcán, ahogy mindebbe belegondol. Elfordítja arcát, és egy közeli virágot néz. Hagyom, had gondolkodjon. A chakrajel egyre erõsebbé kezd válni, és mindketten meghallunk a közelben egy ágreccsenést.

- A francba – suttogom morogva orrom alatt, és felpattanok, magammal vonva õt is. Felkapom eldobott ruháit, és teleportálok vissza a bázisra.

- Mi volt ez? – kérdi Hanabi, de én csak magunk mögé figyelek, és sietek vissza a szobámba.

- Sasori – szól rám hangosan, mikor becsukom az ajtót, õt pedig leteszem.

- Az elõbb. Te is hallottad ugye? – kérdem elé állva, és kezem finoman derekára siklatom.

- Igen. És?

- Az... unokatestvéred volt... már itt vannak – vonom közelebb magamhoz, és erõsen tartom. Nem akarom hogy elvigyék, nem.  Kezeit mellkasomra sikítja és ráhajtja fejét. „Ne hagyj el kérlek” – ver hevesen a szívem. A „meghitt” pillanatot egy hatalmas robaj szakítja meg, és a bázis szinte beleremeg. Az ajtó felé kapom a fejem, és meghallok jó pár szapora léptet. Ha nem megyek én is, leleplezõdöm.

- Maradj itt – nyomok egy gyors csókot ajkaira, és kiszaladok az ajtón, amit becsapok magam után. Futásnak eredek. Kint egy egész pereputty vár. Ez a sok Hyuuga. Minek jöttek ennyin? Ha jól látom pár konohai ANBU is díszeleg közöttük. Mi a fene folyik itt? És a legfontosabb. Hogy találtak ide ilyen hamar? Legalább még 2 napom lett volna.

- Most mi lesz? – lép mellém Deidara, a faágakra nézve.

- Nem tudom – válaszolom hidegvérrel, pedig belül csak úgy kattog az agyam. Most tényeleg... Mi lesz? Hirtelen valaki mellém áll, és megragadja a karom.

- Hanabi – suttogom magam mellé nézve – Mondtam, hogy maradj benn!!

- Hanabi! – kiáltja a Neji kölyök, és arra kapom a fejem.

- Ezt elszúrtad seggfej – köpi felém Hidan, de nem is figyelek rá. Én magam is tudom. Mondjuk õk azt hiszik, hogy a Kyuubit akartam idecsalni, és pont õ nincs itt.

- Hogy találtatok ide?! – kiáltok a „kisebb” csapat felé.

- A nyaklánc – mutat Hanabi felé idegesen – amit szülinapodra kaptál tõlem. Nem csak egy egyszerû ékszer – fejezi be végül, mire mindent értek. A chakrájuk biztos különösen érzékeli. Erre nem számítottam. A mellettem lévõ szépségre terelõdik tekintetem, aki a nyakában lévõ picurka medált tartja.

- Hanabi – súgom felé, mire felkapja fejét. Szemeiben látom az aggodalmat – Mit szeretnél? – kérdezem szomorú szemekkel. Bármennyire is szeretem, ha mást jobban szeretne, nem tilthatom meg neki, mert nem szeretném látni a boldogtalan arcát. Szemei megrezzennek, és látom bennük a szörnyû vívódást ami gondolataiban folyik. Most nagyon nem irigylem, sajnálom. Nehéz döntés elõtt áll. Tudom. Könnyek gyûlnek szeme sarkába, mire összeszorul a szívem. Nem tudom, hogyan fog dönteni. Fémcsikorgást hallok a közelbõl... elkezdtek küzdeni érte. Ha kell, én is bármikor bárhogyan megküzdök ellenük. De elõbb tudnom kell, hogy hogyan dönt. Vissza fordítom fejem, lehajolok hozzá, lecsókolok egy könnycseppet az arcáról, majd ajkaira is nyomok egyet, majd mélyen szemébe nézve várok. Nem érdekel, hogy most ki látott meg, most csak õ a fontos. Válaszolj Hanabi!

2008.11.25 19:13

Hanabi:

- Itachi - morogja Sasori miután kihúzta a fejét a hûtõbõl. Itachi... olyan ismerõs a neve... Felpillantok rá, de nem az eszembe honnan ismerõs.

- Igen Itachi - válaszol jegesen és elindul felénk. Itachi és a hal barátja leülnek a két oldalamra. Remek. Már csak ez hiányzott. Sasori leül velünk szembe és elém tesz egy tál ennivalót és egy megnyugtatónak szánt pillantást küld felém, de nem tudok megnyugodni. Itachi az asztalra könyökölve bámul rám közvetlen közelrõl. Így alig tudok enni és látom, hogy Sasorinak is nehezére esik.

- És mondd csak. Nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy Chuunin légy? Ha jól értesültem Peintõl, akkor az vagy - mosolyog rám Itachi és közelebb hajol. Ismerem ezt a hangnemet... a hideg ráz ki de, nem attól félek most, hogy megöl... 

- Miért adsz neki enni? - kérdezi a cápa ember. Furcsa egy fazonokból áll ez az Akatsuki...

- Mert túsz, és nem kínozni hoztam - válaszol Sasori, majd egy újabb falatot kap be. A cápa és Itachi vállat von, majd a figyelmüket ismét az én bámulásomnak szentelik...Anyátok. Kezdenek komolyan idegesíteni. Ha nem S szintû körözött bûnözõk lennének, már rég elküldtem volna õket a... Elkapom Sasori pillantását, amibõl pontosan kiolvashatom, hogy FOGJAM BE.

- Nem adsz egy kicsit nekem is? - kérdezi pajzán mosollyal Itachi. Vegyél magadnak, te bunkófalvi!.. Elindul a kezem a tál felé és mielõtt az arcába borítanám, szerencsére észbe kapok. Sóhajtok egyet és elé nyújtom, mire õ megrázza a fejét.

- Nem így - vigyorog. Sasori olyan fejjel lapátolja be az ételt, hogy én is megijedek. Szerencsére, mielõtt én vagy Itachi bármit is csinálhatnánk Sasori elõttünk terem és megragadja a csuklómat.

- Elég volt - ránt fel és óriási léptekkel vonul ki a konyhából magával rángatva engem is.  Amint a folyosóra kiérünk, máris teleportál minket a szobájába. Amint megjelenünk, a szobában vadul letámad, olyan hevesen csókol, mint még soha. Ösztönösen viszonzom, karjaimmal a vállába kapaszkodok. Most már értem miért volt annyira ideges...

- Féltékeny voltál - mosolygok, miután ajkaink elváltak. Elkerekednek a szemei és hirtelen olyan lesz, mint egy kisfiú.

- Én nem... - ellenkezik dadogva, majd elhallgat. Vigyorra húzom a számat, ettõl az aranyos reakciótól.

- Te kis... – mosolyodik, el végül megcsókol. Miután elváltak ajkaink folytatja a mondanivalóját, szavanként egy puszival megtoldva.

- Soha... többet... nem eszünk... itt...

A derekamat átölelve haladunk az ágy felé, majd Sasori leül és engem az ölébe ültet. Szeretem, ha ilyen gyengéd. De azt is ha szenvedélyes... Vagy ha meg akar védeni... És amikor féltékeny... Atyavilág, hát ennyire belezúgtam volna..? Igen. Ennyire és még jobban.

- Mi lenne, ha kint sétálnánk egyet? – áll elõ egy hirtelen ötlettel. Végül is... Biccentek, hogy jelezzem a beleegyezésemet.

- Legalább lenyugszom ez után. Majdnem megütöttem azt a fickót. – morgom, és újra felidézem magam elõtt azt a vigyorgó képét... De szívesen meg mondtam volna neki hogy mit, hogyan és hová..!

- Itachit? – kérdezi, mire beugrik honnan volt ismerõs a neve. Hát persze! Akatsukis és Itachinak hívják... Itachi Uchiha. Valaha Konoha shinobija volt.

- Õ, az az Itachi? – Jobb teljesen megbizonyosodni róla, bár elég jó eséllyel õ az az Itachi.

- Na akkor megyünk? – áll fel Sasori. Bólintok, mire õ a szekrényéhez lép és kotorászni kezd benne.

Egyszer csak az ölembe esik egy fekete póló és egy piros felhõs köpeny. Felpillantok és Sasori türelmetlen pillantásából értem mit akar. Felállok, miután a köpeny letettem az ágyra és hátat fordítok neki. Nem tudom, miért teszem, hiszen már mindent látott. Többször is. Azt hiszem megszokás. Leveszem az eddigi pólómat és belebújok az újba. Fekete, elöl kissé hálós így elég sok látszik a mellembõl. Már meg sem lepõdöm. Gyorsan felkapom a köpenyt és Sasori felé fordulok.

- Ezt is vedd fel – nyújt felém egy szalmakalapot. Elveszem tõle és a fejemre nyomom. Tökéletes.

- Na, indulás – int az ajtó felé Sasori, de mielõtt a kilincs felé nyúlhatnék, elkap egy forró csókra. Habozás nélkül viszonzom, karjaimmal körül fonva a nyakát. Imádom, ahogy csókol. Senki más nem csókol így. Fantasztikus, megunhatatlan és utánozhatatlan.

A néptelen folyosókon gyorsan átsietünk, majd Sasori egyszer csak magához ránt és elnyel minket egy pillanatra a végtelen sötétség. Teleportáció. Egy aranyos kis erdõben vagyunk – állapítom meg, miután körbepillantottam. A szél lágyan fúj, a nap szikrázóan ragyog... Csodaszép. Nevetve veszem le a köpenyt és a szalmakalapot, hiszen itt senki nem láthat. Teljesen szabadnak érzem magam... Végignyúlok a puha füvön és csak behunyt szemekkel élvezem a virágillatot, meg a szellõ cirógatását.

- Hé, sétáról volt szó.

Kinyitom a szemeimet és Sasorit pillantom meg közvetlen közelrõl. Megsimogatom szép metszésû arcát. Eszméletlenül helyes. Vörös haját - ahogy az enyémet is - ringatja a szél, barna szemei kedvesen csillognak.

- Az is lesz – mosolygok és egy csókot lehelek a szájára. Mosolyogva viszonozza a csókot és kezeivel megtámaszkodik a fejem két oldalán. Átölelem a nyakát, ahogy szoktam és csak élvezzük a pillanatot.

- Hanabi valami fontosat kell mondanom... - susogja, miután elváltak ajkaink. Arcáról eltûnt a mosoly. Miért komolyodtál el édes?

- Igen? - kérdezem rosszat sejtve. A szemei mintha szomorúan csillognának és egy pillanatra behunyja a szemeit, mintha erõt akarna gyûjteni a mondanivalója elõtt.

2008.11.22 21:40

Sasori:

Felöltözöm, és az ajtóhoz lépünk. Egymás mellett állunk, és most lenézek rá.

- Õk úgy tudják, hogy a foglyom vagy... viselkedj is úgy – súgom figyelmeztetõileg, majd megcsókolom. Még csak azt kéne, hogy lebukjunk, mert akkor mindennek vége.

- Értettem – biccent magabiztosan, mosolyogva, majd kinyitom az ajtót, és kilépünk. Nehéz lesz, de meg kell tennem. Arra kell csak gondolnom, hogy elveszíthetem és máris könnyebb.

- Indulás – szólok fagyosan, mire lebiccentett fejjel indul abba az irányba, amerre mutattam. Jól játszik, remélem nem lesz semmi gond. Egymás mellett megyünk, kezemet vállára teszem, hogy úgy látsszon, hogy ha kell, akkor visszafogjam, de csak hozzá akarok érni, magam mellett tudni még ekkor is. A folyosón haladva hozzám simul, mire én gyorsítok. Ejnye Hanabi, ha így folytatod a folyosó közepén vetem rád magam. Beérünk az étkezõbe, és mutatom, hogy hova üljön. Addig én keresek valamit. A hûtõbe kezdek kutakodni, szinte egész fejem bedugom, de nem sok mindent találok.

Áhá. Megvan. Ez jó lesz. Még Konan készítette  tegnap.

- Szóval ez a kis szépség a foglyod... – hallok meg egy mély hangot. Ajjaj. Kibújok a hûtõajtó takarásából, majd be is zárom.

- Itachi – szûröm fogaim között. Ráadásul a cápagyerek is vele van. Remek.

- Igen Itachi – morgom orrom alatt, és az asztal felé megyek, õk közben leölnek mellé két oldalt. Fasza. Kezdek begurulni, pedig még semmi sem történt. Leülök velük szemben, és Hanabi elé rakom az ételt, aki feszülten ül a két pojáca között. Küldök felé egy nyugtató pillantást, igaz én sem vagyok a legnyugodtabb. Kisame furcsán fintorog amikor Hanabinak enni adok, de Itachi csak a az asztalon könyökölve, fejét támasztva nézi Hanabit. Kezd betelni a pohár.

Enni kezdek, ahogy Hanabi is... nagy nehezen.

- És mondd csak. Nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy Chuunin légy? Ha jól értesültem Peintõl, akkor az vagy – kérdezi negédesen és közelebb hajol. Egyik kezemmel az asztalt markolom meg, hogy visszafogjam magam. Hanabi nem mond semmit, próbálja levegõnek nézni, de Itachi csak nyomul. Nyugi Sasori, fogd vissza magad.

- Miért adsz neki enni? – néz rám Kisame, Itachival nem is foglalkozva.

- Mert túsz, és nem kínozni hoztam – válaszolok ridegen, majd bekapok egy újabb falatot. A cápafejû vállat von, majd ugyan úgy tesz mind Itachi. A fenébe. A kezemben lévõ asztalon egy kicsit nyomot hagynak ujjam. Legszívesebben mind a kettõt elsöpörném innen. Hogy mernek kikezdeni az ÉN Hanabimmal?? Látom kedvesemen, hogy már õ is nagyon unja a mézesmázos hangokat, és homlokán egy ér dudorodik. Figyelmeztetõileg nézek rá. Nehogy leossza õket, mert még a végén itt helyben kivégzik. Egy sóhajjal visszafojtja dühét. Jól van. De ezek az idióták még midig nem hagyják abba. Nagyon idegesítõek.

- Nem adsz egy kicsit nekem is? – kérdezi a fekete hajú élvetegen, gúnyosan, majd Hanabi egyet sóhajtva nyújtja felé, de õ csak rázza a fejét.

- Nem így – vigyorodik el, és itt telik be a pohár. Még jobban megszorítom az asztalt, lassan letépek egy darabot belõle, de elengedem. Gyorsan betömöm az elõttem lévõ ételt, majd felállok, és megragadom Hanabi csuklóját.

- Elég volt – rántom fel a székrõl, és húzom magam után. Szegénykém alig bírja tartani a lépést, de most ideges vagyok, alig figyelek oda. Amint kilépünk az étkezõbõl, a szobámba teleportálom magunkat, nagyon gyorsan akarok visszaérni, nehogy még valaki meglássa.

A szobába érve hirtelen fordulok felé, és hevesen szenvedélyesen csókolom meg. Érezni akarom, tudni hogy csak az enyém. Elválok tõle, és már is sokkal nyugodtabb vagyok. Ez hiányzott nekem. Karjai már vállamon pihennek, és mosolyogva néz a szemembe. Mi olyan vicces?

- Féltékeny voltál – közli vigyorogva, mire én meghökkenek. Hogy mi? Én?

- Én nem... – ellenkeznék, bár rájövök, azért van benne igazság. Még szélesebben elvigyorodik – Te kis... – mosolyodom el, és megcsókolom, majd apró puszikkal fejezem be a csókot, egy egy szóval közbetûzdelve – soha... többet... nem eszünk... itt... – puszilgatom szaporán, és érzem, hogy egyre nyugodtabb vagyok, hogy kettesben vagyunk. Hogy ajkainknak ne kelljen elválni, derekát átkarolva emelem fel, és párat pördülve haladok az ágy felé. Most még nem akarok semmit, csak pihenünk. Igaz unalmas lesz majd egész nap idebent. Csak ki kell majd mennünk. Majd adok neki is egy köpenyt és szalmakalapot, hogy elrejtsem. Leülök az ágyra, és õt az ölembe ültetem. Olyan édesen mosolyog, imádom.

- Mi lenne, ha kint sétálnánk egyet? – vetem fel kíváncsian, mire biccent. Jól van.

- Legalább lenyugszom ez után. Majdnem megütöttem azt a fickót.

- Itachit? – kérdem érdeklõdve, mire kicsit elkerekednek szemei. Szóval nem ismerte fel elsõre.

- Õ, az az Itachi? – kérdez vissza mire biccentek. Igen, a falujából származó.

- Na akkor megyünk? – kérdezek vissza, de már állok is fel, hogy elõvegyem a szükséges ruhákat.

2008.11.21 20:02

Hanabi:

Sasori lassan felhúz magával álló helyzetbe és a csókot egyre jobban elmélyítjük.

Ajkaink elválnak, majd Sasori egyik erõsen tartó keze leválik rólam és a csap felé nyúl... Hirtelen kihûlnek a simogató vízcseppek. Mi a fene? Mindenesetre egybõl felfrissülök és megragadom Sasori csuklóit, majd a csempékhez szorítom. Így már jobb. Puszikkal hintem be az arcát, majd a nyakát és a kezeimmel végigsimítok az izmos mellkasán. Sasori sóhajokkal adja tudtomra, hogy mennyire élvezi a játékomat,  miközben egyre lejjebb haladok a testén.

Végül letérdelek elé és egy puszit lehelek a férfiasságára. Sasori ismét felsóhajt, mire ujjaimmal körül fonom. Felpillantok rá és a hatalom kellemes érzése tölt el hogy ez az erõs, szinte legyõzhetetlen kemény Akatsukis harcos mennyire ki van nekem szolgáltatva... Pillantásából könnyedén kiolvasom a kérlelését, mire akaratlanul is felkuncogok. Nyelvemet lassan végighúzom a vágyán, amitõl a fejét hátraveti és összeszorítja a szemeit... Megkönyörülök, rajta és lassan a számba veszem. Nyelvemmel kényeztetni kezdem, amire Sasori a nevemet nyögdécseli és hörgi... Fantasztikus hallani... Még egyszer megfeszül a teste és elélvez. Magját azonnal lenyelem és mosolyogva emelkedek fel hozzá. Olyan görnyedten áll, hogy egy magasságban vagyunk.

Látom, rajta hogy szeretné, ha ismét egy csókban forrnánk össze, ezért eleget teszek a kérésének. Annyira jó vele lenni... Fantasztikus. Csak ennyit lehet rá mondani. Annyi új dolgot mutatott nekem... Hálás vagyok neki és ne utolsó sorban szeretem is. Ez most már bizonyos teljesen.

- Csodás vagy... - hallom halk sóhaját, miközben átöleli a derekamat és a homlokunkat összeérintjük. Te is az vagy, édes... De most ennyi elég egyelõre a pajzánkodásból. Egyelõre. Ha folytatnánk, nagyon sokáig abba nem tudnánk hagyni...

- Reggelre legyen elég ennyi - jelentem ki, majd kilépek a zuhanyzófülkébõl és az ajtót rácsukom. Neked még kell egy hidegzuhany...

A szobában afféle kommandó gyakorlatba kezdek, hogy össze tudjam szedni a ruháimat, amibõl a szoba legérdekesebb pontjaira is jutott.... De mire Sasori belép a szobába sikerült felöltöznöm. Igaz kissé meztelennek érzem magam a melltartóm nélkül, fõleg hogy a fekete póló rátapad a felsõtestemre, de sebaj.

Sasori elõveszi az aznapi ruháit a szekrényébõl és mellettem nekiáll öltözni. Értem én a célzást... A gyomrunk pedig ugyanabban a pillanatban hatalmasat kordul. Nem bírom megállni hogy ne nevessem el magam és õ is megereszt egy mosolyt.

- Azt hiszem, jól jönne egy kis reggeli - pillantok fel rá.

- Rendben. - egyezik bele. - Leviszlek valahová.

Felöltözik õ is teljesen és mikor végzett felállok, majd az ajtóhoz lépek. Hátrapillantok, rá mire õ közelebb jön és egy csókot lehel a számra.

- Õk úgy tudják, hogy a foglyom vagy... viselkedj is úgy - suttogja, majd ajkaink összeforrnak.

- Értettem - bólintok és ellépek tõle. Hagyjon, hogy kinyissa az ajtót nekem, majd miután kiléptem bezárja mögöttem. Veszek egy nagy sóhajt.. Kezdõdik a színjáték.

- Indulás. - szólal meg Sasori mögöttem olyan jeges hangon, amilyet még sosem hallottam. Még meg is ijedtem volna, ha nem az elõbb pajzánkodott volna velem a zuhanyzóban... Mindenesetre engedelmesen lehajtom a fejem és elindulok, abba az irányba amerre õ indul. Vállamon nyugtatja az egyik kezét mintha minden pillanatban szökéssel akarnék próbálkozni.  A folyosón félhomály van, csak néhol van egy - két fáklya. Az ajtók mögött, amik mellett elhaladunk, gyanítom, hogy a többi Akatsukis tag szobája van, de sosem lehet tudni... Ösztönösen közelebb simulok Sasorihoz, aki erre sietõsebbre veszi a tempót.

Viszonylag gyorsan elérünk az ebédlõvel egybeépített konyhába, ami szerencsére üres. Felpillantok Sasorira, aki int, hogy üljek le és õ a konyhaszekrényhez lép. Engedelmesen helyet foglalok a hatalmas asztalnál és csak figyelem, hogy mit csinál. Kezdek megnyugodni amikor...

- Szóval ez a kis szépség a foglyod... - csendül egy idegen hang. Úgy összerándulok mintha villám csapott volna belém. Az ajtóban két alak jelenik meg. Az egyik, aki megszólalt, most vörösen izzó pillantásával mér végig. Ajaj, ez nem sok jót ígér...

2008.11.16 00:35

Sasori:

Langyos víz zúdul ránk halk csobogással, síkossá téve testünket. Ez az. Karja lecsúszik nyakamról, majd hátamra simulva vissza húz vékony csíkot ujjával. A tegnap este karmolásai csak most tûnnek fel igazán, mert csípõ kellemetlen érzés önt el, ahogy végighúzza ujjacskáját bõrömön. Felszisszenek, de a kéj, a vágy és az enyhe fájdalom ötvözete csak még jobban feltüzel. Fenekébe markolok, és picit megemelve döntöm a falnak, és puha ajkairól finom nyakára térek. Gyengék keze lassan simít végig hátamon, szinte alig érzem meg, majd leérve a fenekemhez markol bele. Mi a fene? Meghökkenve válok el puha nyakától, és kerek szemekkel nézek pajzánul vigyorgó édes arcára.

- Ha neked szabad, akkor nekem is – jelenti ki kacéran, és megcsípi a fenekem. Ohh istenem. Te folyton meglepsz valamivel. Hogy lehet valaki ennyire... még szó sincs rá... Imádom, megõrjít, felfalom! Vadul kapok ajkai után, ennyire még nem kívántam. Végig simítok oldalán, combján, egészen a térdhajlatáig, majd finomabb felemelve és csípõmre téve lábát simítom visszafelé kezem, hogy kényeztetni kezdjem. Oh igen. Kissé megmasszírozom, mire kéjesen nyög a csókba. Arrw. Megragadja vállam, mint egy kapaszkodót találva, s én éhesen futom át minden porcikáját. Itt is finom. És itt is. Meg itt is. A puha hasat se hagyjam ki. Végül elérem célomat, és lábát vállamra helyezve csinálok magamnak teret. Belekóstolok édes kelyhébe. Itt vagy a legfinomabb édesem. Nyögdécsel, sóhajtozik, liheg. Édes hangjától egyre jobban beindulok. Hajamba túr, és lába remeg. Érzem, hogy már nem sok kell, és ekkor egy még hangosabb nyögéssel ívbe feszül karcsú teste, majd erõtlenül csúszik lassan le, míg velem szembe nem ér. Milyen édes a vágytól ködös arca. Imádom. Mint mindent benne. Éhes csókkal lepem meg, és habár erõtlenül, de viszonozza. Még nem végeztük kedves. Csók közben derekára téve kezeim kezdek el kiegyenesedni, magammal emelve õt is. Pihegve válik el tõlem, és én csak mélyen a szemébe nézve bûvölöm, próbálok neki ezzel is egy kis erõt adni. Egyik kezem a csapra téved, és kicsit elfordítva állítom hidegre a vizet, de nem jegesre. Lepetten sóhajt egyet a változástól, de azért ez frissítõ hatású volt. Még nekem is. Elkerekednek szemei, de látom nem bánja a dolgot, újult erõre kap. Ezt már szeretem. Megragadja csuklómat, és egy gyors mozdulattal fordít a helyzeten, és most én nyomódom a hideg csempének. Ez tényleg ilyen hideg volt? De legalább hûsíti a hátamon a sebeket. Mondjuk kicsit nehéz lesz majd ezt begyógyítanom, de megoltom. Valahogy. Elkerekednek szemeim. Na erre azért nem számítottam. Kezemet a falhoz szorítja, és arcomhoz hajolva hint puszikat ajkamra. Kis édes. És milyen heves, vad. Kezeit mellkasomra csúsztatja, erõsen szorítva oda, majd letér nyakamra. Hogy én mennyire imádom. Ahogy egyre lejjebb halad, úgy csúszik végig rajtam keze, mire én csak felmorranok, és élvezem az õ kényeztetését. Nagyon jól csinálja. Hogy szabad teret adjak neki – és bár nehezemre esik, de – kezemet a falhoz szorítom, hogy véletlenül se avatkozzak bele. Pedig már alig bírom visszafogni magam. Elém térdelve hint puszit fájón lüktetõ merevedésemre, és csak felsóhajtok. Ne kínozz tovább. Karcsú ujjai rákulcsolódnak, lágyan kezdik masszírozni, és kacér mosollyal néz fel rám, huncut szemei imádnivalók. Látom nagyon is tetszik, hogy mennyire a hatása alatt vagyok. Könyörgõ pillantásokat vetek rá, de mit sem törõdve vele kuncog fel. Értem én. Most szeretnél visszavágni mi? Hát legyen. De még vissza fogod ezt kapni. Kamatostul. Nyelvét végighúzza rajta, mire kissé hátra vetve fejem szorítom össze szemem. Nem bírom tovább. Egyik kezével csípõmön támaszkodik, meg, másik ugyan ott, lassú mozgással folytatja kényeztetésem. Érzem, ahogy lassan forróság öleli körül péniszem. Oh anyám! Amennyit csak bír szájába vesz, majd ajkaival is lassú mozgásba kezd. Egyre kéjesebben nyögdécselek, hörgök mély hangomon, és nevét sóhajtozom.

- Ha... nabi – nyögöm akadozva, mikor szív egyet, ezzel csak gyorsítva a folyamatot. Újra megkapaszkodom a csapban, ezzel elzárva a már zavaró hideg vizet, bár remegõ kézzel ez elég nehéz mûvelet. Hevesen mozog, és én csak szaporán veszem a levegõt, ahogy közeleg a beteljesülés, majd nevét kiáltva feszülök meg, és élvezek szájába, majd lassan ernyed el testem. Ez csodálatos volt. Honnan tudja ilyen jól csinálni? Vidáman egyenesedik fel hozzám, és kicsit összerogyva támaszkodom a csempének a hátammal, így szemmagasságba van velem. Szemem hívogatja egy finom csókra, amiért szívesen hajol hozzám, hogy megajándékozzon vele. Fáradtan csókolok vissza, és szintén fáradt mosollyal válok el tõle.

- Csodás vagy – susogom ajkaiba, homlokomat övének nyomva, és derekát átkarolva. Nem tudom, hogy meghallotta e, de arcán egy szélesebb mosoly terül el.

- Reggelre legyen elég ennyi – jelenti ki vidáman, majd eltávolodva tõlem húzza ki a fülke ajtaját, majd visszamosolyogva rám behúzza, és kilép a fürdõbõl, vélhetõleg törülközõben. Jól van, értem. Egy villámzuhany, és kész is vagyok. Kilépek én is, gyorsan megdörgölöm magam, és magamra tekerem. Kimegyek a szobába, õ már ruhában ül az ágy szélén, és a haját bontogatja, fésüli. Szekrényemhez lépek ruháért, majd elé/mellé állva kezdek öltözködni. Hirtelen, mintha gyomrunk összehangolt lenne, egyszerre kordul fel. Hanabi halkan elneveti magát, és csak picit elmosolyodom.

- Azt hiszem jól jönne egy kis reggeli – néz fel rám aranyosan, és nem bírok neki ellenállni.

- Rendben. Leviszlek valahová – már én is farkas éhes vagyok. És most ételre gondoltam :)

2008.11.15 19:56

Hanabi:

Hm... De jót aludtam... Mosolyogva nyújtózok ki és kinyitom a szemeimet. Sasori arcát pillantom meg közvetlen közelrõl, ahogy lehunyt szemekkel békésen alszik... Aranyooos.. Közelebb hajolok hozzá és egy puszit lehelek az ajkaira. Majd még egyet és még egyet... Ébresztõ kedves..!

- Jó reggelt - mosolygok rá, amint elkezdi álmosan nyitogatni a szemeit.

Sasori egy hirtelen mozdulattal már fölöttem van és õ is elmosolyodik. Ajkaink egy forró csókban forrnak össze.

- Neked is jó reggelt - köszönt, miután eleget falták egymást az ajkaink. Érzem nekemnyomódni a vágyát és ez újabb mosolyt csal az arcomra. Mingyárt az is lesz, ha te is szeretnéd... Egy puszit nyomok az orrára, majd elkezdek kicsúszni alóla, de õ lefog.

- Nem nem kedves, most megyek fürdeni. - mászok ki alóla és megcélzom a fürdõszobát.

De jól esik ez a kellemesen meleg víz... Olyan frissítõ... Halkan felsóhajtok a cseppek simogatásától, majd  elzárom a vizet. Óvatosan kilépek és egy törülközõt tekerek magamra. Az ajtó felé fordulok és pillantásom találkozik Sasoriéval, aki elõttem áll. Ez gyors volt.

Lerántja magáról az alsónadrágot, majd rólam a törülközõt és visszalökdös a zuhanyzóba. MIt csinál...?

- Én még nem fürödtem - susogja az ajkaimtól alig pár miliméterre, majd megcsókol. Értem már mit akarsz, kedves. Átölelem a nyakát és most az én nyelvem kezdeményezi az érzéki játszadozást, amibe õ azonnal belemegy... Az egyik kezét leveszi rólam és hallom ahogy behúzza a fülke ajtaját, majd megnyitja a vizet. A langyos cseppek mindkettõnket másodpercek alatt csuromvizesekké varázsolnak, de a legkevésbé se bánjuk...

Végighúzom az ujjaim Sasori hátán, mire kicsit felszisszen. Hoppá, azt hiszem tegnap kicsit összekarmoltam... Sasori belemarkol a fenekembe és nekilök a hûvös csempéknek. Ajkai rátapadnak a nyakamra, az én kezeim - most már gyengéden - a hátát cirógatják, majd lejjebb siklanak... és belemarkolnak az izmos fenekébe...

Két elkerekedett csokoládé színû szempár emelkedik fel hozzám. Hihi, de aranyos ilyenkor...

- Ha neked szabad, akkor nekem is - mosolygok kacéran és blecsípek a hátsójába... Sasori eltátja a száját a fogdosós mutatványomon, majd vadul megcsókol. Kezeivel végigsimít rajtam és felemeli az egyik combon hogy az ujjaival könnyedén elérje a legérzékenyebb pontomat.

Belenyögök a csókba és zihálva kapaszkodok bele a vállaiba. Sasori ajkai elválnak az enyémektõl és elindulnak lassan lefelé. Végigsiklik az nyakamon, a melleimen, majd a hasfalomon...

- Ahh! - nyögök fel hangosan mikor megérzem a forró nyelvét... Egyik kezemmel kapaszkodásképp beletúrok vizes hajába. Ezt az érzést sosem lehet megunni...

Nem is kell sok idõ hogy elélvezzek és a lábaim remegve mondják fel a szolgálalot, hogy lecsússzak egyensen Sasori karjaiba, aki hevesen csókol meg.

2008.11.14 16:17

Sasori:

Vad vágtával hajtjuk egymást a beteljesülés felé, nyögéseink és sóhajaink is egyesülnek a fülledt szobában. Csodálatos érzés ez. Csípõjével hullámzik alattam, ezzel csak jobban szítva bennem a gyönyör tüzét. Hátamba karmol, és erre megmarkolom fenekét és az enyhe fájdalom és a forró kéj egyvelege teszi egyre vadabbá és jobbá az aktust. Jézusom! Nem hiszem el hogy ez még az elõzõnél is jobb, pedig most élem át. Ahhh. Olyan gyorsan mozgok már, hogy érzem, ebbõl izomláz lesz, de nem bírom megállni, hogy ne tegyem. Ívbe feszül karcsú kis teste amit eléri a csúcsot, s hüvelyének ritmusos rángása segít engem is e beteljesüléshez, és egy hangos hörgéssel eresztem ki a felgyülemlett sóhajaimat. Mellé gördülök, nagyon fáradtan, és magunkra borítom a takarót. Magamhoz szorítom kis testét, mire megadóan simul ölelésembe, és egy puszit hinta ajkaimra. Kis édes. Elmosolyodom, hogy ilyen boldognak látom, és a tudat, hogy ezt én okoztam neki, még jobban felvillanyoz. Olyan jó vele. És még soha nem volt ilyen jó senkivel, bár nem is tudom, hogy hanyadszorra mondom ezt. De mind igaz. Épp hogy lehunyta szemét, már alszik is. Az én angyalom. Olyan szép mint egy angyal mikor alszik. Ébren is csinos és szexi és szép. Mindig. Imádom. És... szeretem. Igen. Nem akarom elengedni... magamtól...soha... mert õ már az enyém...

Ólom nehézségû szemhéjam lassan nyitogatom fel, mikor arcomon és ajkamon érzek egymás után sok sok finom puha puszit. Mikor tisztul fejem, rájövök ki is ez, és mosolyogva nézek vele szembe. Rögtön egy vidám halvány lila szempár kerül látóterembe, és boldogság önt el.

- Jó reggelt – mondja mosolyogva, és gyorsan felé kerekedve csókolom meg.

- Neked is jó reggelt – válaszolok mosolyogva, miután elváltak ajkaink. Olyan jó volt most vele ébredni. Sosem keltem még ilyen jól. Bár szebb ébresztést is el tudtam volna képzeli. Hehe. Hozzá simulok, és habár tegnap kétszer is megkaptam, a reggeli merevedés most is meg van. Kacéran mosolyodik el, mikor meg is érzi,  majd egy puszit hintve orromra kezd kicsusszanni alólam, mire én lefogom.

- Nem nem kedves – int ujjával – most megyek fürdeni – mosolyog továbbra is, majd kiszabadulva röppen ki az ágyból, és libben a fürdõbe. Édes kis teremtés. Nem bánom. Majd utána én is megyek. Vagy még közben... Hehe. Mosolyogva nézek utána, majd leülök az ágy szélére, és magamra kapok egy alsónadrágot. Hhhhh. Hallom amint megengedi a vizet, ekkor épp belép Deidara.

Meglepõdik virágzó arcom láttán, nagyon is, majd komolyra fordítva a szót ül le mellém, és beszéli kezd.

- Beszéltem Peinnel, hogy ejtettél egy foglyot, hogy a Kyuubit csalogassuk ide. Nem volt ellenére, bár sokat kellett vele beszélni. Nyomozott utána, és kiderült, hogy már egy felderítõ osztag keresi a lányt. Valamit tenned kell. Két nap és ideérnek.

- Akkor még két napom van – sóhajtom magam elé, de cseppet sem vagyok ideges. Csak unott az arcom. Gondolkodom. Csak elintézzük õket majd valahogy. De semmiképp nem akarom elengedni magam mellõl.

- Köszönöm, hogy szóltál, és hogy segítesz. Nem tudom miért teszed – furcsa. Deidara kezd úgy viselkedni mint egy barát. Rossz elõérzetem van. Lassan már az egész Akatsuki egy nagy baráti társaság lesz. Pfff. De most még ez sem érdekel. Deidara int, és kimegy. Helyes. Már úgy is sok volt az én kedveském nélkül. Beosonok a fürdõbe, és épp most lép ki a zuhanyzóból, rögtön törülközõ után nyúlva, és magára tekerve. Késõn veszi csak észre, mikor éhes szemekkel elé állok, hogy én is ott vagyok. Most még nem akarok szólni neki az egészrõl. Ráér késõbb is. Most felfalom. Leveszem gyorsan az alsónadrágom, és lerántom róla a falatnyi törülközõt. Hátrálásra kényszerítve tuszkolom vissza a zuhanyzóba. Szemei elkerekednek, még mukkanni sem tud. nem baj kedves.

- Én még nem fürödtem  - sóhajtom vágytól rekedtes hangon ajkaiba, és forrón megcsókolom. Karjait nyakam köré fonja, és elmélyíti a csókot. Imádom amikor elkezd vadulni. Mrrr. Behúzom a fülke ajtaját, és megengedem a vizet.

2008.11.12 19:27

Hanabi:

Kezeimet lenyomja a fejem mellé, majd  megtámaszkodik a fejem mellett és közelebb hajol hogy megcsókoljon.. De nem csókol meg. Ajkaival néha megcirógatja a számat, semmi egyebet nem csinál.. Na jó, ebbõl elég volt! Közelebb akarok hozzá hajolni hogy végre megcsókolhasson, de nem tudok mozogni. Hogy mi?! Ó hogy az a...

- Te... szemét... - nyöszörgök, közben Sasori már a nyakamon is tovább haladt. A melleimhez lassan elérkezik és gyengéden eljátszadozik vele...

Te kis aljas... Sóhajtozva, nyögdécselve próbálok kiszabadulni vagy legalább tiltakozni, de sokat nem érek vele... Pontosabban semmit. Sasori belecsókol a melleim közé, majd a mellbimbómra "téved" a nyelve. Lassan körözve kényezteti, a másikat pedig a kezével veszi kezelésbe. Az élvezet hangjait ha nagyon akarnám sem tudnám visszafolytani, amit Sasori csak egy elégedett vigyorral nyugtáz.. Ezért még kapni fogsz te... te pernahajder!

A melleimet otthagyva, a hasamon végighaladva Sasori elér a lábaimhoz. Combjaim készségesen tárulnak fel számára és azonnal közelebb hajol. Ajkaival végigcirógatja a belsõ combomat, átfut a szeméremdombomon, végig a másik combomon, majd vissza...

Óh drága jó anyuuum! Nem tudom mióta cirógatja a combom, de már úgy érzem mintha lángszóróval perzseltek volna végig... Sasori végre megsajnál és nyelvével óvatosan megízleli legféltettebb kincsemet. Testem azonnal megfeszül és egy nyögés szalad ki a számon. Újra megkótolja a nyelvével, ami újabb nyögéseket vált ki belõlem... Hogy lehet valaki ilyen hatással rám?! Egyszerûen hihetetlen, fantasztikus és õrjítõ...

Idõközben nyelve játszadozásába beszáll egy, majd még egy ujja... Érzem hogy már nem kell sok és elérem... a csúcsot..! Lassan megszûnik körülöttem a világ és már csak a nyögéseimet hallom... Hirtelen elönt a forróság, testem minden porcikája megfeszül és elérem a gyönyör kapuját...

Érzem hogy újra tudom mozgatni a testrészeimet, de a levegõhöz jutás feladatával jobban el vagyok foglalva... Sasori pedig újra fölöttem van. Ajkaink összefornak és elégedetten ölelem körül a nyakát. Ujjaimmal sejmes hajába túrok... Sasori hirtelen belémhatom, amitõl mindketten hangosan nyögünk fel. Ebbõl az érzésbõl sosem elég, sose legyen vége... Lassú mozgásba kezdünk, de a tempónk hamar gyorsabbra vált... Istenem de jó... Lábaimat a dereka köré fonom, ajkaink egyre vadabbal tépik egymást...

Ahogy egyre jobban hajszoljuk egymást a gyönyör felé, csípõm ösztönös hullámzásba kezd, körmeimet félig öntudatlanul belevájom a hátába és végigszántom vele a bõrét... Sasori a fenekembe markol durván és hörögve vált még nagyobb sebességre, amit én egyátalán nem bánok...

Forróság önti el minden porcikám és egy kéjes sikollyal érem el a mennyek kapuját. Sasori sem várat magára, néhány lökést végez és egy hörgéssel élvez el és lehanyatlik mellém.

Sasori ránk teríti a takarót és közelebb húz magához. Egy puszit lehelek az ajkaira, amire elmosolyodik. Annyira jó vele! Nem akarok tõle elválni... Lehunyom a szemeimet és az álom nem is várat magára...

2008.11.12 17:06

Sasori:

Duzzadt ajkait végighúzza merev férfiasságomon, majd ugyan ezt teszi nyelvével is. Ohh anyám! Forróságok érzek péniszem körül, majd nedves nyelvének körözését. Egyre hangosabbakat nyögök alatta, pedig még el sem kezdte. Feje lassú mozgásba kezd, majd kezével is rásegít, és egyre gyorsítja a tempót. Fele nyögéseimet sóhajba fojtom. Mikor már nem bírom tovább, egy hörgéssel is jelzem, hogy elértem a csúcsot, és eddig a gyönyörtõl ívbe feszült testem ellazul. Huhh. Jól csinálod kedves. De... most én jövök. Vállát megragadva rántom fel magamhoz és végig simítok rajta. Az én szex istennõm. Hehe.

- Most már én dominálok, éde... – duruzsolom ajkaiba, fáradtan mosolyogva.

- A domináns fél van felül – mosolyog kacérak, és orromhoz érinti ujját. Mindjárt leharapom. Gyorsan le is teperem, és kezét lefogom feje felett. Forrón, szenvedélyesen csókolom meg, és kezemet combjának belsõ oldalán simítok végig. Szájában érzem még a saját ízemet.

- Most visszakapod az elõbbit... – fut át arcomon egy kaján vigyor, mire vágytól ködös szemei kérdõn pillantanak rám. Mindjárt megtudod kedves, hogy hogyan is. Elengedem kezeit, és két oldalt támaszkodom meg mellette. Arcához hajolok, hogy megcsókolhassam, de csak néha néha cirógatom meg ajkaimmal övéit. Mikor megelégeli, õ hajolna hozzám feljebb, vagy kezét rántaná elõre, hogy azzal húzza közelebb arcom, de nem megy. Hehe. Rájöttél kedves? Nekem könnyebb dolgom lesz. Ajkai pillangó érintésétõl arcán keresztül lassan térek le nyakára, és csak tehetetlenül sóhajtozik alattam. Semmije sem mozdul, csak ha én azt akarom. Nekem pedig ez csak pár ujjmozdulat. nyakát is csak épphogy mindig megérintem, és forróm lehelek bõrére, Közben egyik kezemmel oldalán simítok végig hasonlóan mint ajkammal.

- Te... szemét... – nyöszörgi két sóhaj között, vágytól fûtötten. Ahh igen kedves. De fogod te ezt még nagyon élvezni is. Csak elégedetten vigyorogva haladok tovább. Kulcscsontjánál áthaladva idõzök el mellinél, ugyan olyan cirógatással és lehelettel „ajándékozom” bõrét, mint eddig. Mellbimbójával eljátszva nyelvemmel körözök körülötte, de csak néha érintem hozzá. Hevesen próbál tiltakozni alattam, s ha nem tartaná a jutsum, már rég vonaglana. Még szerencse, hogy most nagyon könnyû visszafognom magam, így sokáig eljátszadozhatok vele. Eleget téve sóhajainak, belecsókolok melle közé, és amíg egyik kis mellbimbóját számmal, addig a másikat kézzel kényeztetem. Hangosan nyögdécsel, ami újra ébreszti bennem a vágyat. Mire végzek veled édes, addigra újra készem állok. Egyre lejjebb haladok, hasát is csak leheletemmel érintem, mind eddigi kis kínzásomnál. Két ujjmozdulat, és lábai lassan tárulnak fel elõttem. Egyik térdétõl, combjának belsõ felénél ajkam cirógatva halad végig, gyorsan átfutva szemérmén, majd másik combján le és vissza. Addig addig folytatom ezt, amíg nyögése kérlelõvé nem válik. Nyöszörögve könyörög, hogy hagyjam abba a kínzást, és nekem ennyi elég is. Érzékeny részéhez hajolva hintek puszit rá, mire megkönnyebbülten felsóhajt. Belenyalintok édes kelyhébe, de még csak nyelvem hegyével, mire Õ csak nyikkan egyet. Milyen finom vagy még mindig. És máris milyen nedves. Sosem tudom megunni! Soha! Lassan kezdem kényeztetni nyelvemmel, majd egy kis idõ után egy két ujjam csusszan belé. Mivel az elõbb eléggé felhergeltem testét az enyhe érintésekkel, nem kell sokat várnom arra, hogy egy hangos nyögéssel érje el a csúcsot. Teste ívbe feszül, ahogy eléri a felhõtlen gyönyör, majd az érzés csillapodásával ernyed el újra. Feloldom a jutsut, és feje mellett két oldalt hanyatlik le keze is. Milyen édes, angyali teremtés. De nekem ez még nem volt elég. Férfiasságom újra feléled csodás testének vággyal teli örömének láttán, és felé mászva csókolom meg, és megadóan fonja nyakam köré karjait, hogy hajamba túrva húzzon magához közelebb. A csóktól erõre kapva hatolok belé egy gyors mozdulattal, amire mind a ketten belenyögünk a csókba, majd mozogni kezdek, és erre egyre szenvedélyesebben kezdjük egymás ajkát marcangolni. Lábait derekamra csavarja, és csípõjét megemeli hogy még mélyebben hatolhassak belé. Ahh édes istenem! Ezt alig lehet kibírni! Soha nem fogom megunni ezt a vad, édes virágszálat! Soha!

2008.11.11 19:40

Hanabi:

Ajkaival végigjárja a testem, egyre lejjebb haladva... Na nem! Én akarok irányítani! Óvatosan megállítom, mire érdeklõdõen pillant fel rám.

- Kérlek... Most had én! - mosolygok rá, mire egy biccentés a válasz. Juhúúú! Néhány gyors mozdulat és már fölötte is vagyok. Hihi... most én leszek a domina... Elõször is megcsókolom azokat az isteni ajkakat, amik már annyi örömet okoztak nekem... Sasori halkan felmorran és kezeivel már simít is végig rajtam, de megakadályozom.

- Õk most itt maradnak. - fogom le a kezeit. Legközelebb bilinccsel fogom kikötözni, hogy ne ficánkoljon... apropó el ne felejtsem hogy szükségem van egyre, de lehet hogy az egyszerû kötél is megteszi...

Letérek a nyakára és lassan végighúzom a nyelvemet az érzékeny bõrén. Néha bele-bele harapdálva kényeztetem, amiért nyögéseket kapok jutalmul... Hm. Ideje tovább állni. A nyakáról elindulok lefelé, útba ejtve a kulcsontját és a mellkasát is. A hasán végigcirógatom az izmait...Tovább haladok. Felpillantok és Sasori elkerekedett, vágytól ködös pillantásával találkozom. Élvezed édes?

Elérek az értem vágyakozó férfisságához és egy pillanatra elbizonytalanodok, de csak egy pillanatra. Õ is megtette nekem.

Közelebb hajolok hozzá és óvatosan végighúzom rajta az ajkaim.

- Ahhh! - nyög fel minden ediginél hangosabban Sasori, teste ívbe feszül. Ez felbátorít és most a nyelvem húzom végig rajta, amit további nyögések kísérnek... Sasori, ha így ficánkolsz, kénytelen leszek kikötözni!

Óvatosan csúsztatom az ajkaim közé, amitõl még hangosabb nyögéseket kapok...

Egy hangos nyögéssel éri el Sasori a mennyek kapuját és megtelik a szám a magjával. Furcsa íze van, de nem mondhatnám kellemetlennek... Lenyelem, és hagyom hogy Sasori felrántson magához. Élvezettel simít végig a testemen.

- Most már én dominálok, édes...  - susogja.

- A domináns fél van felül... - mosolygok és egy ujjal megcirógatom az orrát.

Egy szusszanással maga alá teper, a kezeimet egy kézzel összefogja a fejem felett - úgy ahogy én csináltam az elõbb. Ajkai rátapadnak az enyéimre, kezeivel szétnyitja a combjaimat és befurakszik közé.

- Most visszakapod az elõbbit... - vigyorodik el pajzánul, miután elváltak ajkaink. Kiváncsian várom hogy kapom vissza...

2008.11.10 08:58

Sasori:

Forrón falom ajkait, kiízlelem minden cseppjét. Olyan jó ez most így. Fokozza kedvem, hogy lágyan beletúr hajamba, cirógatja hátam, és ahol csak ér. Csodálatos. Kerek mellei nekem nyomódnak, és érzem, hogy újra feléled bennem a vágy. Mintha csak ez kellett volna, hogy megnyugodjak legalább egy kicsit. Ahogy hozzám dörgölõdzik, az csak szítja a tüzet, és egyre hevesebben kóstolgatom, falom ajkait. Hrrr. Elválok tõle, de csak pár pillanatra, hogy ölembõl az asztalra tegyem, és úgy ehessem tovább. Már épp hajolnék hozzá vissza, amikor megragadja pólómat, én pedig készségesen hagyom, hogy levegye rólam. Ohh kiscicám. Most õ kezdeményez csókot, közben mellkasomon simít végig. Ahh de jó! Mrrrr... Feltüzelsz. Hasonlóképp tesz nadrágommal, és csak ámulni tudok. Esküszöm, te mindig meglepsz valamivel. De tetszik. Felé nyúlnék, hogy én is megszabadítsam a csak útban lévõ ruhától, de lefogja kezem. Hö? Nyakamba borul, és most õ kezd el kóstolgatni, melytõl az engem mardosó lángok, már majdnem az eget verik. Csak nem rég kaptam meg, és mér is ennyire kívánom! Ahh. Hihetetlen. Kezem az asztalra helyezi, melyet rögtön erõsen megmarkolok. Már alig bírom ki! Nem megy! Pedig annyira jó!! Mellkasomra kalandozik forró nyelve. Szemem összeszorítva próbálom magam türtõztetni. Egy nyögést nem tudok visszafojtani, mikor mellbimbómhoz ér, és mér magát is hozzám préseli. Ennyi! Kész! Nem bírom tovább. Erõszakosan tépem ki karjaimat a fogságból, és letépem róla a pólót, ami már nagyon zavar. Ajkaimmal, nyelvemmel habzsolom az édes kis halmokat, melyeket annyira szeretetek. Mint mindent benne. Leveszem magamról is az utolsó ruhaanyagot, és pár pillanat alatt felkapom, és az ágyba vetõdöm vele. Éhes vadként csapok le ajkaira. Megõrjítesz!! Feje mellett támaszkodom, és a heves csók közben átölel, és simítja hátam. Letérek nyakára, kulcscsontjára, és egyre lejjebb falom édes kis testét. Mindenét szeretem. Mikor melleit kezdeném kényeztetni, kezecskéi mellkasomra simulnak, és enyhén lök el magától. Mi a baj? Nézek rá kérdõn, de csak kacér tekintetével találom magam szemben.

- Kérlek... – simít egyre feljebb mellkasomon, egészem arcomig, Mire egy kis idõre lehunyom szemem, de újra rá nézek. Mit szeretnél kedves? – Most had én! – súgja csillogó szemekkel, és ennek nem bírok ellenállni. Egy apró biccentéssel jelzem, hogy rendben. Na Sasori! Most mutasd meg micsoda önkontrollod van! A helyeslésemtõl erõt kapva egy gyors mozdulattal kerekedik felül rajtam, és már le is támad puha ajkaival. Felmorranva csókolok vissza, és most én simítanék végig hátán, oldalán, de elválik tõlem, és kezeimet fejem mellé szorítja.

- Õk most itt maradnak – mosolyog rám, és csak sajnálkozva egyezek bele, de ez rögtön elszáll, mikor nyakamra tér. Ahh igen. Hozzám simul mellével, cirógat kezével, egyre lejjebb haladva kóstolgat ajkaival. Nyögések hadával árasztom el, már nem bírom sokáig. Annyira jól csinálja. Hasamhoz érve kezem úja felemelném, hogy felrántsam magamhoz, de próbálom visszafogni magam. Nagyon nehéz. Visszaszorítom kezem, az ágy végét kezdem markolni, mely lassan szétporlad markomban, olyan erõsen szorítom. Lenézek rá, és csillogó szemekkel, pajzánul mosolyogva néz fel rám, de a kényeztetést nem hagyja abba. Ez csak olaj volt a tûzre, így fejem hátra vetve szorítom össze szemem, és sóhajtozok tovább. Ezt már szinte nem lehet elviselni. Bizonytalanul, de eléri férfiasságom, és megérzem rajta forró leheletét.

- Ahh – szakad ki belõlem a hang, és úgy érzem, hogy kezeim le kéne kötözni, mert mindjárt letámadom. És ha én letámadom, az sokkal vadabb lesz az eddiginél. Ezt a kis kínzást még visszakapod kedves!

2008.11.09 19:44

Hanabi:

- Én...azt hiszem... - suttogja a nyakamba borulva. Mit akarsz mondani, hogy ilyen nehezen kell kinyögnöd? - ... én is... - fejezi be halkan. Atyagatya. Egy ilyen erõs, látszólag érzéketlen férfi most vallja be hogy szeret...Ilyen sincs minden nap...

A kezembe veszem a fejét és magam felé fordítom.

- Sasori... - mondom ki halkan a nevét. Õ közelebb hajol és gyengéden megcsókol. Érzem rajta hogy valami bántja... Olyan most mint aki menedéket keres...

- Hanabi... - suttogja miután elváltak ajkaink.

- Mi a baj? - kérdezem halkan.

- Nem tudunk sokáig bujkálni... Még mindig nem tudom mit kéne tenni - válaszol nagy nehezen. Érzem ahogy meghûl bennem a vér, a kezem lecsúszik az arcáról.. Igaza van. Már biztosan keresõ osztagot küldtek hogy megtaláljanak és visszavigyenek Konohába. Mert én éppen el vagyok "rabolva"...

Mi legyen, mi legyen? Nem akarom Sasorit elveszíteni, mellette akarok maradni... De nekem van családom, otthonom, barátaim...

- Mennyire ismered a klón technikát? - Egy ötlet kezd megformálódni bennem. Talán összejön... Sasori elmosolyodik és egy apró csókot nyom a számra. Ilyenkor olyan aranyos...

- Elég jól. - mosolyog. Egy kis ideig csak egymást fürkészük, majd Sasori óvatosan megcsókol. Melegség járja át a testem és gyengéden beletúrok a hajába. Végigsimítok a hátán, majd a vállán és ha lehetséges még jobban hozzásimulok. Olyan közel vagyunk egymáshoz hogy a melleim nekipréselõdnek a mellkasához és érzem a szívverését... De nem csak a szívverését érzem most már. Megint kívánsz, édesem? Nem bírok elfolytani egy vigyort a csók közben és mintha csak ez kellett volna, fokozatosan egyre vadabbul kezdjük el tépni egymás ajkát...

Elválnak ajkaink és Sasori óvatosan feláll, engem pedig felültet az asztalra. Van egy aranyos ötletem.. Leszedem róla a pólóját és most én csókolom meg. Ujjaimmal végigcirógatom izmos mellkasát, mire õ halk morranást hallat. Kezeim most letérnek a nadrágjához és néhány ügyes mozdulattal megszabadítom tõle. Kicsit elképdve veszi tudomásul a pimaszságomat, de én nem zavartatom magam. Felém nyúló kezeit lefogom és a nyakához hajolok. Nyelvemmel apró köröket rajzolok a felforrósodott bõrre, majd lassan letérek a mellkasához. Sasori kezeit leteszem az asztalra, amibe azonnal belemarkol és behunyt szemekkel tûri a kényeztetésemet. Az elsõ nyögése után még közelebb hajolok hozzá, így már a melleim is hozzásimulnak...

Hirtelen kiszabadítja a kezeit, megmarkolja a pólót ami rajtam van és egyszerûen letépi rólam. Vadul nekiesik a melleimnek, egyik kezével megtámasztva engem, a másikal kissé ügyetlenül leszenvedi magáról az utolsó ruhadarabját is. Egyszer csak felkap és egy tizedmásodperc alatt az ágyánál termünk. Velem együtt veti magát a párnák közé, ajkaink közben ismét összefornak...

2008.11.09 17:13

 Sasori:

Szemeit körbefürkészõn vezeti végig a szobán, míg meg nem talál engem. Nyújtózik egyet, majd a takarót leborítva magáról lépked hozzám kecsesen. Milyen gyönyörû, még ilyenkor is.

- Valami baj van? – kérdi, látva aggodalmas arcomat, és ölembe ülve karolja át nyakam. Vállára hajtom fejem, és jólesõt szippantok édes illatából.

- Mondtál valamit, mielõtt elaludtál volna – vágok a témába rögtön. Nagyon foglalkoztat most ez a dolog.

- Igen... Szeretlek – mondja újból, és testemet átjárja valami különös érzés e szó hallatán. Még jobban magamhoz szorítom.

- Öhm... Sasori...? – hallom kíváncsi kis hangját. Milyen édes.

- Mondj el nekem mindent errõl az érzésrõl – bököm ki végül gondomat, és meglepõdöttséget várok, esetleg meghökkenést, de nem.

- Rendben – bólint rá készségesen, és felnézve rá iszom minden szavát.

- A szerelem egy olyan érzés amikor nem tudsz valaki nélkül létezni... Mikor azért a valakiért mindent megtennél, akár az életedet is feláldoznád érte... Mikor a testét és a lelkét is magadénak akarod tudni... És azt a személyt sosem tudnád bántani vagy magára hagyni... – itt egyszer csak elhalkul, abbahagyja.

Ez? Ez lenne mindaz, amit akkor érzünk, ha szeretünk valakit? Kívánatos ajkait nézve megint nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg. Finoman, lágyan, lassan, hogy minden ízét kiélvezhessem, közben arra az egy szóra gondolok, amit nekem mondott, és arra amit jelent. Forró érzések törnek rám, és ez most nem a vágy. Nem, dehogy. Ez most teljesen más. Ez az érzés a szívemben van. És olyan jó.

- Hanabi... – lehelem pihegõ ajkaira – Köszönöm – vonom magamhoz szorosabban, szinte már a szuszt nyomom ki belõle. Olyan jó, hogy itt van velem. Olyan jó, hogy... Magamnak tudhatom. ÉS a tudat, hogy... õ is hasonlóképp érez, még egy kis mosolyt is csal arcomra. De ha ezt kimondta, akkor õ is ezt érezné irántam, tehát... én is szeretem õt?

Nyilván, hisz mind igaz amit mondott. Mind megtenném, amit mondott. Ha belegondolok, hogy... én... szerelmes... még én is elnevetném magam, de az érzések csalhatatlanok. Nyakába borulok, hisz nekem ez még nehéz.

- Én... - morgom az anyag mögül, és érzem kissé kérdõn fordul felém – azt hiszem... én is... – fejezem be a mondatot, de elhal a hangom. Miért ilyen nehéz ezt kimondani? Pedig ki sem mondtam szó szerint. Picit eltol magától, arcomat közre fogja kezével, és kényszerít, hogy a szemébe nézhessek. A halványlila szemek remegve néznek velem farkasszemet, és szerintem én is hasonlóképp nézhetek rá.

- Sasori – szûri ki kis ajkai közül, és ahogy kiejti nevem, az olyan... kellemes. Újra megcsókolom. Nem tudok betelni vele. Imádom. De sajnos valami mégis nyomja a szívem, ami minden jó érzést messzire kerget, és még a vér is meghûl bennem. Elválok édes ajkaitól, pedig nagyon nehezemre esik.

- Hanabi – nézek rá szomorú szemekkel, és kérdõn néz rám.

- Mi a baj? – súgja nekem vissza. Oh édes.

- Nem tudunk sokáig bujkálni... – nyögöm ki nagy nehezen, mire az õ szemei is átváltoznak – még mindig nem tudom mit kéne tenni.

Keze lecsúszik arcomról, és kissé lesütött szemekkel néz oldalra. Talán õ is gondolkodóba esett. Ez most nagyon nehéz lesz. Nem kérheti azt, hogy egyszerûen vigyem vissza, mert nem tudnék nélküle meglenni. És ha õ is... szeret, akkor õ sem tud nélkülem. De sokáig akkor sem bujkálhatunk. Mit kéne tenni? Peinhez nem állíthatok be csak úgy, hogy „Hé fõnök! Ne baj ha ezt az angyalkát itt tartanám?”

Ráadásul a családja biztosan utána jön hamarosan, hisz az a Neji már biztos mindenkit mozgósított. Egyszer úgy is vissza kell mennie. De én sem szakadhatok el egy szó nélkül a szervezettõl, és hogy Konohába menjek, az végképp lehetetlen. Vagy még sem? Dehogy nem. El nem bírnám képzelni az emberek reakcióját. Bár az nem mindig érdekelt eddig.

Hirtelen újra szembe néz velem, és szemeiben remény csillan. Mit találtál ki kedves?

- Mennyire ismered a klón technikát? – kérdi tõlem remény telve, de halkan, és hirtelen fut át rajtam a gondolat... Értem mire gondolsz. Ideiglenes megoldásnak egész jó lenne. Elmosolyodom, és egy puszit nyomok szájára. Az én kis okosom.

- Elég jól – súgom vissza, homlokomat az övének nyomva, és csak mosolygunk egymásra. Most egy jó ideig megint foglalkozhatok csak vele. De remélem, jobban kifejti majd a tervét... Majd miután felfaltam. Ajkai után kapok, de csak lassan, romantikusan csókolom.

2008.11.09 12:13

Hanabi:

Vadul mozgunk, az élvezet hangjai amik elõtörnek beõlünk visszhangoznak a csempéket. Sasori még gyorsabban kezd el mozogni és mindkettõnket egyszerre ragad magával a beteljesülés.

A nyakába borulok és néhány percig csak csendben zihálunk. Ez kivételesen jó volt... De most eluralkodik rajtam a lelkiismeret furdalás. Õ megbocsátott nekem, de én úgy viselkedtem vele mintha csak játék lenne az egész... Pedig korántsem az.

- Szeretlek. - sóhajtom, félig akaratlanul, de azt hiszem nem hazudtam... Én tényleg... Õt... Csak ne lennék ilyen álmos...

- Mit mondtál? - hallom még valahonnan Sasori mély hangját amiben mintha döbbenet csengene... De már a szemem sem tudom nyitvatartani nem hogy mondjak valamit...

Lassan nyitogatni kezdem a szemeimet, közben kinyújtózom. Egyedül vagyok az ágyban.. Sasori hol lehet? Ja, látom ár. Az asztalnál ül és elgondolkozva figyel engem. Nyújtózva ülök fel, majd kibújok az ágyból és odalépek hozzá.

- Valami baj van? - kérdezem halkan és az ölébe ülök, nyakát átölelem. A vállamra hajtja a fejét és viszonozza az ölelésemet.

- Mondtál valamit, mielõtt elaludtál volna... - suttogja.

- Igen... Szeretlek.. - mondom halkan. Sasori ölelése szorosabbra válik.. Mi baja lehet?

- Öhm... Sasori..?

- Mondj el nekem mindent errõl az érzésrõl. - emeli fel a fejét. Nem tudja mi az a szeretet... vagy a szerelem?

- Rendben... - bólintok.

- A szerelem egy olyan érzés amikor nem tudsz valaki nélkül létezni... Mikor azért a valakiért mindent megtennél, akár az életed is feláldoznád érte... Mikor a testét és a lelkét is magadnénak akarod tudni...És azt a személyt sosem tudnád bántani vagy magára hagyni... - magyarázom. Nem tudom mennyire sikerült jól elmondanom neki, de óvatosan megcsókol és végigsimít az egyik kezével a hátamon.

- Hanabi... - suttogja, miután elváltak ajkaink. - Köszönöm.

Sasori:

Pár pillanatig még él a meghitt hangulat, de csak egyetlen egy pillanat és hirtelen mozdulat kell ahhoz, hogy vadul tépve egymás ruháit kezdjük el vetkõztetni egymást. Csókolom, falom, egy pillanatra sem akarok elszakadni tõle. Lábam a kád peremének támaszkodik, majd szabad kezemmel a csap felé kezdek vakon hadonászni, míg nem végül sikerül elérnem, és látatlanban is éppen jó hõfokúra állítani a vizet. Nagy levegõt véve válok el puha ajkától, és gyorsan ölbe kapva „pattanok” be vele, a vízzel teli kádba. Most veszem még csak észre, hogy van rajta pár ruhafoszlány. Ez így nem jó. Gyorsan lekapkodom, és újra végig csodálom szépségem testét. Gyönyörû. Így már sokkal jobb.

Magamhoz rántva õt falom édes bõrét, ahol csak érem, nyakát mellét, és egyre lejjebb és lejjebb. Kicsit én is lejjebb csusszanok, hogy jobban hozzá férhessek. Falom, kóstolom, kényeztetem ahol csak érem. Egyik kezemmel hátát támasztom , másikkal a vizes combjai közé furakszom, és izgatni kezdem, mire kéjes sóhajokat kapok jutalmul, és merevedésem már szinte fájón lüktetve könyörög az élvezetért. Egy, majd két ujjam csusszan be forró és szûk hüvelyébe, és ezzel együtt nyögései is csak szítják a bennem tomboló vágyat. Nevemet nyögdécseli a gyönyör kapuja elõtt, és ez csak még jobban feltüzel, ugyanakkor szívemet is melegséggel tölti el. Kissé összeesik, és vállamba kapaszkodva fújja ki magát. Én viszont már nem bírom tovább, és csípõjét megemelve akarom magamra vezetni. De hirtelen... pajzánul rám mosolyog, és kezét enyémre teszi, hogy megakadályozzon. Mire készülsz angyalom? Elzárja a csapot apró mozdulatokkal, majd fölém kerekedik. Mindkét kezem leszorítja, és apró puszikkal halmoz el elõször számon, majd nyakamon, és egyre lejjebb. Te lány! Mindig meglepsz valamivel. De ne kínozz nagyon, mert már tényleg nem bírom sokáig. Mellkasomon nyelve kezd el játszadozni, és ezt nagyon élvezném is, ha nem kívánnám ennyire fájón, de ez most csak kínzás számomra. Ráadásul nagy kerek mellei is végigsimítanak mindenhol. Ez volt az utolsó utáni csepp.

- Te kis boszorkány... – hörgöm vágytól fûtötten, és felrántom magamhoz, majd kissé erõszakosan hatolok belé. Ahh... istenem. Már is mindjárt elélvezek. Gyorsan kezdek mozogni benne, hajtom mindkettõnket a csúcs felé, és forró levegõvel, lehelettel árasztjuk el a fürdõt, nyögéseink is mintha összefonódnának. Õ is segít csípõlökésekkel a vágtán, és így hamar ér el minket a csodás beteljesülés, ami különös mód sokkal intenzívebb az eddiginél. Megint összecsuklik, és nyakamba borulva lihegünk együtt. Szememet lehunyva élvezem a percet, hogy a karjaimban tarthatom, hogy ölelhetem. Hogy velem lehet.

Lassan már kezdek lenyugodni, de hallom õ még piheg, állát a vállamba fúrva. Kellemesen ázó testemet viszont a következõ szavak, mintha hideg zuhanyként érnék.

- Szeretlek – súgja alig hallhatón, de én így is hallom. Szemem azonnal kipattan, átfut rajtam a hideg is. Lassan fordítom felé fejem, elkerekedett szemekkel.

- Mit mondtál? – kérdem halkan, de nem kapok választ. Lassan elemelem fejét magamról, és tartom, hogy szembe nézhessek vele, de nem megy... Elaludt. Ugye csak rosszul hallottam az elõbb? vagy nem? Miért mondta ezt nekem? Lehet hogy csak annyira kába volt még, hogy nem is figyelte mit mond? Döbbenten ülök még mindig a kádban, amiben a víz lassan kezd kihûlni. Jobb lesz ha kimászunk. Ölemben tartva lépek ki, megtörlöm mindkettõnket, de épphogy csak, majd egy pólót adva rá fektetem az ágyba, és betakarom. Aranyosan gömbölyödik össze. De most ezen sem tudom mosolyogni. Én is felveszem, szinte teljes öltözékemet, majd a közeli széken foglalok helyet, könyökömmel támasztva fejem az asztalon, és õt nézem... Ahogy alszik. Legszívesebben mellé feküdnék, és még tovább ölelném, de most egyszerûen nem megy. Mi ütött belém? Az az egy szó lenne az oka? Mit is jelent ez pontosan? Nem tudom. Tényleg nem. Ismerem a fogalmat, de még nem tapasztaltam. Hogy is mûködik ez? Mikor mondja ki egy ember? Mikor igaz ez a szó? Miért nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni? És ki tud? Bizonyára olyan, aki tudja ezen érzések értelmét. Tekintetem nyugodt arcára téved, ami most épp felém fordul.

Ha alszik, mint egy angyal. Ha szeretkezünk, akkor mint egy vadmacska. És a kettõ között? Arrogáns mégis kedves jellem. Csodálatos. Õ talán tudja, hogy mit is jelentenek ezek a dolgok, amikre nem tudom a választ.

Messzirõl látom, hogy laposakat pislogva ébredezik. De kevés idõ kellett, hogy kipihend magad! Nem baj. Így tudok majd veled még beszélni. Nem csak azt amit az elõbb végig gondoltam, hanem azt is, hogy ki kéne valamit találnunk. Mert szép és nagyon jó így együtt, de nem rejtegethetjük egymást sokáig.

- Máris felkeltél? – kérdem nagyon nagyon halkan, szinte csak magamtól kérdem.

2008.11.08 18:17

Hanabi:

Melegség árad szét a testemben az ölelésétõl. Olyan melegség amit meglehetõsen ritkán érzek..

Sasori hátraesik, de nem huppan nagyot. Még mindig a karjai között vagyok és fölötte térdelek. Ismerõs helyzet, és ez mindkettõnk arcára mosolyt csal. Lassan magához húz és újra összeforrnak ajkaink. Az ölébe ülök ,kényelmesen elhelyezkedve és a nyaka köré fonom a karjaim. Olyan jó vele...

Sasori óvatosan megszakítja a csókot és - a már jól ismert - perverz mosolyra húzza száját. Vajon most mit tervezel?

- Ha már úgyis a fürdõben vagyunk... - susogja, miközben feláll engem is magával húzva. - Akkor meg is fürödhetünk. - fejezi be. Értem mire gondolsz, te kis huncut... Az én arcomon is vigyor terül szét és rápillantok a hatalmas kádra.

- Ezt a felsõt pedig kidobhatjuk. - simítja le rólam az elszakadt pólót. Egy pillanatig mozdulatlanul állunk, majd minden teketória nélkül nekiesünk egymásnak.

Vadul tépjük le egymásról a ruháinkat, a csókot egy pillanatra sem megszakítva. Sasori kemény vágyát érzem nekemnyomódni, ami csak olaj a tûzre... Nekitántorodunk a kád peremének, amire Sasori egyik kezével kitapogatja a csapot és megnyitja - legalábbis a vízcsobogásból ítélve. A csókot hirtelen megszakítja, engem ölbe kap és belép a kádba. Mire feleszmélek ismét az ölében találom magam. A meleg víz kellemesen cirógat ahol hozzámér.

Lepillantok Sasorira aki végigmér, majd néhány mozdulattal megszabadít az utolsó rajtam maradt ruhadaraboktól. Élvezettel pillant végig rajtam ismét, majd közelebb húz. Ajkaival végigsimít a nyakamon és birtokba veszi a melleimet. Sóhajokkal tudatom vele hogy mennyire élvezem. Egyik kezével átkarolja a hátamat így biztosan megtartva, a másikkal a combjaim közé siklik...

A sóhajaim közé mostmár nyögések is társulnak, remegõ kezemmel a kád szélébe kapaszkodok...

- Sa-Sasori! - nyögök fel hangosan mikor elértem a csúcsot. Zihálva kapaszkodok belé és próbálom visszanyerni a normális légzésemet. Sasori eközben a csípõmet felemeli... Hm. Van egy pimasz ötletem.. Kacéran elmosolyodok és lefogom a kezeit. Kiváncsian pillant fel rám, mire lemászok róla. Elzárom a csapot - szép lassan, csak hogy húzzam egy kicsit az idegeit - majd fölé hajolok. Lefogom a kezeit és egy lágy puszit hintek az ajkaira, majd a nyakára... Nyelvemmel végigcirógatom izmos mellkasát, aminek a melleim is nekipréselõdnek. Sasori pedig izgatottan hördül fel, ami újabb mosolyt csal az arcomra..

- Te kis boszorkány... - nyögi, miközben felránt magához. Hát eddig bírtad cérnával. Érzem ahogy belémhatol egy erõteljes mozdulattal, majd azonnal mozogni kezd. Vadul tesz magáévá, miközben mindeketten nyögünk, sóhajtunk... Ilyen jó sem volt még vele...

2008.11.07 21:58

Sasori:

- Sasori... – hallom édes, lágyan csengõ hangját, miközben végig simít arcomon. Igen kedves? 

- Azt kéred tõlem, hogy hagyjak ott mindent ami fontos számomra...? – súgja a szemembe nézve, keze még mindig arcomon pihen. Hát nagyjából igen. De ha ezt mondanám, megint kiakadna.

- Sajnálom... Sajnálom az elõbbi kifakadásomat, csak már nagyon feszült voltam mostanában és ez volt az utolsó csepp a pohárban. De most már üres – mondja egy enyhe mosollyal a végén. Jó kisfogás kislány. Ha rossz kedvemben lennék, nem hinném el az biztos. De most más vagyok.

Hirtelen feltérdel, és átölel, fejét nyakamba fúrja. A döbbenettõl pár pillanatig nem tudok megmozdulni se, majd lassacskán karjaimra parancsolva viszonzom ölelését.

- csak hogy tudd... – súgja fülemhez hajolva. Lehelete megborzongat – Még sosem éreztem magam ilyen jól valaki mellett...

Szívem ki hagy egy ütemet. Jól hallottam? Én a rideg és állítólagos bunkó? Mellettem érezte eddig legjobban magát életében? Lehetséges ez?

- Hanabi... – az újabb döbbenettõl csak édes kis nevét. Szorosabban ölelem magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni. Nem is akarom. Magam mellett akarom tudni. Nem akarom hogy elmenjen. Testemet... le... lelkemet valami különösen meleg érzés önti el. Gyerekkorom óta nem éreztem ilyet. Bármi is ez, nagyon jól esik. Õrjítõen jó.

- Köszönöm – dörmögöm mély hangomon. Szoros ölelésem mellett, ajkam lassan puszilgatva végig arcát jutom el mézédes ajkához. Milyen finom. Most sokkal jobb, mint máskor. Sokkal finomabb, édesebb, kellemesebb, bizsergetõbb. Nincs is rá szó.

Bár a kétely még ott fukarkodik bennem, hogy még nem válaszolt. De most ez sem érdekel. Igaz én sem válaszoltam, de ez meg pláne nem érdekel. Most csak vele akarok foglalkozni, senki mással. Az egyensúlyom kissé felborul, hátra huppanok, nem esek nagyot, hátam a kád szélének támaszkodik. Még mindig nem engedtem el, így magammal húztam õt is. Lábam kiegyenesedik, õ pedig elõttem térdel, és egymás szemébe nézve mosolyodunk el. Pajkos kis tekintete még engem is megmosolyogtat. Hihetetlen ez a lány. Miket ki nem hoz belõle? Elképesztõ. Lassan közeledik újra felém, egy újabb, éhesebb csókra. Magamhoz húzom, ölembe ültetem. Nem bánja, és elfészkelõdik kényelmesen, majd újra átölel. Ez olyan jó, kellemes. Melegséggel önt el. Örülök, hogy a közelemben van. A tudat, hogy neki is jó velem lennie, mint ahogy nekem vele. Mi ez az érzés amit most érzek? Minek hívják ezt? Majd kiderítem. Kicsit elhajolok tõle, de csak éppen hogy. Mélyen a szemébe nézek, olyan lágyan mint még soha. Elmerengek a liliom íriszekben. Csodálatos.

Hirtelen eszembe jut egy pajzán kis gondolat.

- Ha már úgy is a fürdõben vagyunk... – búgom mosolyogva, közben próbálok felállni, velem együtt húzva õt is – akkor meg is fürödhetnénk – fejezem be mondatom, és látom, arcán szélesebb mosoly terül el. Látom tudod mire gondolok.

- Ezt a felsõt – nyúlok eltépett ruhájához – pedig kidobhatjuk – súgom nagyon halkan, és lassan kezdem róla lesimogatni a ruhát.

2008.11.06 19:46

Hanabi:

- Rólad...Rólam...Ilyenek... - válaszol szaggatottan. Ezt nem értem...

- Pontosabban?

- Azt akarom... Azt... szeretném ha itt maradnál velem. Kellesz nekem és nem csak a tested. - préseli ki magából nagy nehezen. Értem én...

- De... nekem haza kell mennem, az otthonom.

- Miért akarsz annyira hazamenni? Nem szeretsz velem lenni? -kérdezi halkan és leguggol elém. Jaj Sasori...

- Dehogynem. De nekem ott a családom...

Nem mond semmit, csak elgondolkodva néz rám. Nem rideg vagy kifejezéstelen a tekintete hanem... kedves. Õszinteséget látok benne és hirtelen elszégyellem magam, ami pedig elég ritkán következik be. Látom rajta hogy mennyit strapálja magát miattam, még Konohába is utánam jött... Én pedig itt hisztizek neki mint egy kattant liba... Hajh, most biztos totál idiótának néz... De még talán helyrehozható..

- Sasori... - szólítom meg bizonytalanul és végigsimítok az arcán. Kiváncsian felkapja a fejét. Halk sóhajt eresztek meg. Olyan más így... nem az a rideg, Akatsukis akinek kõbõl van a szíve...

- Azt kéred tõlem hogy hagyjak ott mindent ami fontos számomra...? - suttogom. Nem mond még mindig semmit, így folytatom, de még én sem tudom hova fogok kilyukadni.

- Sajnálom... Sajnálom az elõbbi kifakadásomat, csak már nagyon feszült voltam mostanában és ez volt az utolsó csepp a pohárban. De most már üres. - mosolyodom el. Feltérdelek és átölelem, fejemet a vállgödrébe fúrom. Néhány másodpercig nem történik semmi, majd tétován átölel.

- Csak hogy tudd...  - hajolok a füléhez. - Még sosem éreztem magam ilyen jól valaki mellett...

- Hanabi... - suttogja és érzem hogy a karjai szorosabbra fonódnak. A lelkemet elönti a béke mellette, noha semmi békéset nem csináltunk együtt az alváson kívül.

- Köszönöm. - hallom mély hangját és ajkai óvatosan keresik meg az enyéimet...

2008.11.06 14:31

Sasori:

- És neked mi a célod velem? – kezdi rögtön egy kérdéssel. Õszintén? Pontosan ezt még magamnak sem tudom megmagyarázni. De errõl neked nem kell tudnod.

- Kellesz. Az enyém vagy.

- Nem vagyok tárgy – mondja durcásan.

- De innen nem mész el, ha már egyszer idejöttél. Elvégre az Akatsukihoz tartozom, és te a foglyom vagy – mondatom végeztével, kezemmel felé nyúlok, és végig simítom oldalát. Nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá.

- Hát jó! – teszi karba  a kezét, egy kis fenn hanggal – Akkor csinálj velem amit akarsz, úgy mint ahogy egy S szintû bûnözõ tenné!

Arca egyre ingerültebb. Nocsak.

- Addig úgy sem engedsz el, amíg rám nem unsz! Vagy akkor sem engedsz el, hanem mondjuk egy laza mozdulattal eltöröd a nyakam! Hisz mit számít az neked! – itt már kezd bennem is felmenni a pumpa. Normális ez? - Megkívántál, megkaptál, nem is egyszer és még párszor rám mászol azután keresel egy má...

- Elég. – szakítom félbe. Nem bírom a nõi sipítozást.

- Majd ha befejeztem! – ugrik fel – Tessék itt vagyok! – tépi szét felsõjét. Hát ez már tényleg nem normális – Teperj le, tegyél magadévá! Mire vársz még?! Nekem már úgy is mindegy! Hiszen a tiéd vagyok! Azt... Azt hittem megbízhatok benned!

Eltakarja magát, és sírni kezd. Csak ezt ne.

Hirtelen kinyílik szobám ajtaja és társam lép be.

- Danna – néz körül egy pillanat alatt, majd be is zárja maga mögött az ajtót.

- Mi van? – morgom Deidara felé, aki végre újra rám néz.

- Semmi különös – kezdi nemes egyszerûséggel – megnyugodhatsz, a beszélgetéseteket Sunában már talán nem hallották – nyögi ki végül. Remek. Na most vajon mi lesz?

- Aha...

Hanabi szótlanul kipattan az ágyból, és a fürdõbe robog. Remek.

- Mi történt? – kérdi tõlem Deidara, miközben leül mellém az ágyra. Nincs sok kedvem az ilyenrõl beszélni, de ki mással tehetném meg? Benne megbízom... ilyen téren.

- Mondtam, hogy hol van, hogy mivel jár. Erre azt akarta, hogy vigyem vissza.

- És?

- Azt mondtam, hogy nem. Az enyém, vagyis a foglyom... úgymond. Erre kifakadt. Nõk...

- Ó danna. Látom, ehhez te még nem nagyon értesz.

- Mihez? – fordulok felé unottan.

- Hát a nõkhöz. Mármint nem úgy, hanem... a jellemükhöz. Bár a gondolkodásukhoz senki nem ért... Szerintem. De tapasztalattal ki lehet játszani.

- Remek.

- Ha azt akarod, hogy itt maradjon veled, akkor el kell csábítanod úgy, hogy még haza se akarjon igazán menni.

- Csábítani? De hát...

- Kedvesnek kell lenned vele. Lehet, hogy nehezedre esik, de muszáj lesz. De miért is akarod ennyire, hogy maradjon?

- Õszintén? Én sem tudom. Egyszerûen kell. Nem csak a teste, hanem õ maga is.

- Értem. Vagyis nem értem. Mindegy. Te tudod.

- És most mit tegyek?

- Próbálj vele beszélni. Rendesen. A többiekkel pedig ne foglalkozz. majd valamit kitalálok – mondja végül, majd kifelé megy.

- Miért segítesz nekem ? – szólok utána. Erre csak visszanéz egy pillanatra.

- Mert... Régóta ismerlek, tisztellek... és már jártam hasonló cipõben. Legyen elég ennyi – mondja végül mosolyogva, és kilép, újra bezárva az ajtót.

Mély gondolkodásba esek. Hogy is kezdhetnék hozzá? Nem tudom. Életem elsõ igazán nehéz feladata. Az ide egy nõért.  Nem is. Egy lány ért. Még azt sem tudom, hogy pontosan hány éves. És szerintem õ sem tudja, hogy én mennyi vagyok, mert azt senki sem tudja igazán. Mind egy. Hmm... Kedvesen. Kedvesen. Milyen is az? Nem tudom. Rég nem voltam kedves. Biztos jó lehet. Meg... csábítás. Mivel csábíthatnám? Mármint nem Úgy csábítást. Én csak zsarolni tudok, nem csábítani. Hagyjuk. Nos... Lesz ami lesz. Ha meg nem, akkor majd meglátom mi lesz. Na ezt most jól megmondtam magamnak. Mély levegõ, és felállok az ágyról, és az ajtó elé állok.

- Hanabi... – semmi válasz... o-ké... hidegvér... hidegvér...

- Hanabi. Tudom, hogy hallasz – még egy mély levegõ.

- Mit akarsz? – morogja bentrõl. Na végre.

- Gyere ki – próbálok nem utasító hangon beszélni. Ha jól tudom ez is a kedvességhez tartozik. vagy nem?

 - Azt várhatod! – morogja újra. Hát jó. Nekem mindegy, akkor bemegyek.

- Akkor én megyek be. Beszélni szeretnék veled.

Semmi válasz. Rendben. Benyitok, belépek, ajtó bezár és a kádam szélére ülve nézek rá. Hátát a falnak támasztva csúszik le a földre, hogy ülhessen.

- Mirõl akarsz beszélni – szólal meg elsõként. Remek. Tehát fog beszélni. Pompás.

- Rólad... Rólam... ilyenek... -

- Pontosabban? – ez így nem lesz jó, ha csak õ kérdezget.

- Azt akarom... – várjuk, ez megint nem a megfelelõ – Azt... Szeretném, ha itt maradnál velem. Kellesz nekem, és nem csak a tested – nyögöm ki nagy nehezen. Hûha. Ez nehéz volt. Próbálok nem hideg arcot vágni, hanem valami „kedvesebbet” . Mondjuk. Kicsit mosolyoghatnék is.

- De... – kezdi nyugodtan. Látom, eddig jól haladtam, oké – Nekem haza kell mennem. Az otthonom.

Hajh. Már megint kezdi. Mi olyan fontos az otthonában? Én is otthagytam az én falumat. Meg vagyok család nélkül is. Bár én kegyetlen gyilkos vagyok. Egyesek szerint szívem sincs.

- Miért akarsz ennyire hazamenni? Nem szeretsz velem lenni? – szállok le a kád szélérõl, és elé guggolok. Mélyen nézek szemébe. Nem ridegen. Rá már nem tudnék úgy nézni. Tényleg nem.

- Dehogy nem – kapja fel a fejét – de nekem ott a családom...

Hát igen. A család. Ennyi a különbség kettõnk között. Én kis koromban elvesztettem õket. Ezért is volt könnyebb elhagynom a falumat. De ezért most nem ölhetem meg a családját, csak hogy velem legyen... Az nem lenne... Kedves... ahogy Deidara mondaná. De akkor mit kéne tennem, hogy kedvesen tartsam itt? Nem tudom. Tényleg nem. Én sem mehetek vele. Érdekes is lenne. Nem tudom, mi legyen. Tényleg nem. De semmiképp sem akarom magam mellõl elengedni. Nem akarom, hogy másé legyen, hogy mással legyen. Hogy az a marha unokabátyja másszon rá. Még csak az kéne. Ott helyben ölném le. Mivel tarthatnám itt az én szépségemet?

2008.11.04 19:33

Hanabi:

- Nem. - pillant rám.

- De mindketten veszélyben vagyunk ezzel.- akadékoskodok.

- Én is pontosam tudom, hogy mit kockáztatunk, kockáztatok ezzel. Minek nézel? - folytatja kíméletlenül.

- Még mindig nem érted? - szólal meg ismét. Nem bírom megállni hogy ne nézzek fel rá ismét.

-Nem engedlek vissza. Nem akarlak visszaengedni..

Ezt most azt hiszem nem jól értettem. Ennyire ragaszkodna hozzám? Ez most meglepett, de látom rajta hogy õ is elcsodálkozott a saját szavain.

-  De nekem haza kell mennem... A családom..

 - Engem nem érdekel. Vagy nem is akarsz velem lenni?

- Én... - kezdeném modani a választ, de félbeszakít.

- Akkor miért is raboltattad el magad újból? Mi volt a terved? Pár napig elvagy és azt hiszed elszöksz? Vagy elengedlek és otthon elmondhatod, hogy megszöktél egy S szintû bûnözõtõl? Azt bezzeg nem említenéd meg, hogy összefeküdtél vele. -  morogja... Hogy mit mondott?!

- Hogy me..?

- Ezt te sem gondoltad komolyan ugye? És utána mit csináltál volna?

Elhallgat és engem fikszírozva várja a választ. Az utolsó kérdésén elgondolkozom. Hogy mit csináltam volna utána? fogalmam sincs, de egy biztos. Nem akarok és nem is terveztem hogy vele maradok örökké. Igen, jó vele.. sõt! Több mint jó...

- És nekem mi a célod velem?

- Kellesz. - válaszol tömören. - Az enyém vagy.

- Nem vagyok tárgy - morgom.

- De innen nem mész el, ha már egyszer idejöttél... Elvégre az Akatsukihoz tartozom és te a foglyom vagy - suttogja és végigsimít az oldalamon.

- Hát jó!  -húzom ki magam és határozott mozdulattal karba teszem a kezem. - Akkor csinálj velem amit akarsz, úgy mint ahogy egy S szintû bûnözõ tenné!

A kifakadásomba kezdek belemelegedni és magamból kikelve folytatom egyre emeltebb hangon.

- Addig úgysem engedsz el amíg rám nem unsz! Vagy akkor sem elengedsz hanem mondjuk egy laza mozdulattal eltöröd a nyakam! Hisz mit számít az neked! Megkívántál, megkaptál, nem is egyszer és még párszor rám mászol azután keresel egy má...

- Elég. - szól közbe. Higgadt hangja még jobban szítja a dühömet.

- Majd ha befejeztem! - pattanok fel.

- Tessék itt vagyok! - szakítom szét a felsõet. A melleim elõbukkannak, de Sasori most csak egy pillantást vet rájuk, majd ismét a dühtõl eltorzult arcomra pillant. - Teperj le, tegyél a magadévá! Mire vársz még?! Nekem már úgyis mindegy! Hiszen a tiéd vagyok! Azt... Azt hittem megbízhatok benned!

A düh könnyei végigfolynak az arcomon.Az ajtó hirtelen kinyíik és Deidara jelenik meg.

- Danna - szólal meg és egy pillantással felméri a helyzetet, majd becsukja maga mögött az ajtót.

- Mi van? - kérdezi kissé ingerülten Sasori.

- Semmi különös, megnyugodhatsz a beszélgetéseteket Sunában már talán nem hallották.

- Aha...

Most telt be a pohár. Szó nélkül átvágok a szobán és a másik ajtóhoz sietek. Kinyitom, belépek és becsukom magam mögött.

A fürdõszobában leülök a földre, hátamat a kádnak vetem.

- Istenem mekkora egy barom vagyok... - suttogom magamnak halkan...

- Hanabi... - szólal meg valaki az ajtó túloldaláról. Nem tudom mióta ücsörgök itt, de már nagyon sajog a fenekem ezért felállok hogy kinyújtózzak, de választ nem adok. Ha nagyon akar valamit úgyis elmondja

- Hanabi. Tudom hogy hallasz. - sóhajt kintrõl Sasori.

- Mit akarsz? - kérdezem.

- Gyere ki.

- Azt várhatod. - szólok ki. Nagyon jól elvagyok én itt bent is..

- Akkor én megyek be. Beszélni szeretnék veled.

Nem válaszolok, mire az ajtó kinyílik és belép rajta Sasori. Gondosan becsukja maga után és leül a kád peremére. Én pedig visszaülök a földre.

- Mirõl akarsz beszélni?

2008.11.04 02:26

Sasori:

- Valami baj van? – nyöszörgi miközben felül az ágyon. Leülök mellé.

- Hanabi... te most az Akatsuki fõhadiszálláson vagy. Ha bárki megtudja, hogy itt vagy, véged van... – simítok kezem arcára. Gratulálok Sasori. Most biztosan sikerült megnyugtatnod. El is sápadt szegényke.

- Sasori – szólít meg végül – Akkor vigyél haza. Mindketten túl sokat kockáztattunk eddig is.

Mi? Ridegen nézek rá. Ugye most te sem gondolod komolyan?

- Csak vigyél ki innen, a többit megoldom.

- Hanabi... – súgom magam elé. El sem hiszem amit mond.

- Csak vigyél ki innen – mondja újból, ezzel nyomatékosítva, hogy tisztán hallottam az elõbb is. Elfordítja arcát, de így is tudom mit gondol. De nem érdekel. Nem azért jöttem ideáig, hogy most csak úgy elengedjem.

Két ujjammal közre fogva állát fordítom visszafelé kis arcát, és kényszerítem, hogy szemembe nézzen. Tekintetem rideg. Most nagyot csalódtam.

- Nem – morgom mélyen a szemébe nézve.

- De mindketten veszélyben vagyunk ezzel – mentegetõzik.

- Én is pontosam tudom, hogy mit kockáztatunk, kockáztatok ezzel. Minek nézel? – kérdezem kissé ingerülten, mire lesüti szemeit. Látom, most kissé csalódott. Nem igazán viselkedtem még így vele.

- Még mindig nem érted? – erre újra rám néz – Nem engedlek vissza. Nem akarlak visszaengedni – szemei elkerekednek. Meglepõdtél? Igaz én is, de ez mellékes. Nem szándékozom elengedni magam mellõl. Koránt sem.

- De nekem haza kell mennem... A családom. – hebegi reménykedve.

- Engem nem érdekel – engedem el végül állát – Vagy nem is akarsz velem lenni?

- Én... – kezdene válaszolni, de félbeszakítom. Még nem fejeztem be.

- Akkor miért is raboltattad el magad újból? Mi volt a terved? Pár napig elvagy és azt hiszed elszöksz? Vagy elengedlek és otthon elmondhatod, hogy megszöktél egy S szintû bûnözõtõl? Azt bezzeg nem említenéd meg, hogy összefeküdtél vele.

- Hogy me..? – förmedne rám, de újra félbeszakítom.

- Ezt te sem gondoltad komolyan ugye? És utána mit csináltál volna? – most már elhallgatok. A lényeget, amit akartam elmondtam, megkérdeztem ebbõl a hirtelen felindulásból. Várok. Várok, hogy válaszoljon végre, hogy gondolatait nekem is kifejtse. Hogy fogsz dönteni kicsi Hanabim? Bármit is szeretnél, nem engedlek el. Már az enyém vagy.

2008.11.03 19:18

Hanabi:

Gyengéden húz az ölébe és megérzem a vágyát. Lám lám, máris kivánsz?

Sasori végisimít az oldalamon, majd a melleimel kezd játszadozni. Nem bírom ki csendben, halk sóhajok csúsznak ki a számon.. A csókot abbahagyjuk és õ letér a nyakamra, a kezeivel pedig a fenekembe markol bele és megemel. Közben forró nyelvével csillogó csíkot hagyva tér le a melleimhez, amitõl most már nyögéseket is kicsal belõlem. Élvezettel túrok ismét a hajába, miközben érzem hogy tûzforró bizsergés árad szét minden porcikámban. Én is kívánlak Sasori...

A csípõmet még jobban megemeli és lassan belémhatol. Óh istenem... nyögve kapaszkodok belé, majd felsóhajtok mikor már teljesen bennem van. Kezei a derekamra csúsznak és lassan mozogni kezdünk.

Nyögéseink hangja, akár a tempónk egyre erõsödik...édes istenem, nem bírom! A vállaira támaszkodok és fejemet hátravetve nyögdécselek felette míg végül egy kéjes sikollyal érem el a csúcsot. Egy hörgés jelzi hogy Sasori is elérte a mennyek kapuját...

Zihálva borulok rá. Hú, de kimerültem... Sasori apró csókokat nyom az ajkamra, de a szemhéjaim mintha ólomból lennének...

Elaludtam volna? Mindenesetre máshol vagyok, mint amire legutóbb emlészem. Körbepillantok és meglátom Sasorit az ágy mellett állni. Mintha gondterhelnek látszana...

- Valami baj van? -kérdezem halkan miközben felülök. Leül mellém az ágyra és csak azután válaszol.

- Hanabi... te most az Akatsuki fõhadiszállásán vagy. Ha bárbi megtudja hogy itt vagy, véged van... -simít végig az arcomon.

Érzem hogy elsápadok, de igaza van. Õ is nagyon sokat kockáztathat.. Elõre tudtam! Pontosan ezért eszeltem ki a tervemet... Vele maradok néhány napig, azután...

- Sasori - szólítom meg halkan. - Akkor vigyél haza. Mindketten túl sokat kockáztattunk eddig is.

Az arca mintha elsötétülne, de nem riadok meg tõle. Már nem tudok tõle félni. Kezeimbe veszem az arcát és közelebb hajolok hozzá.

- Csak vigyél ki innen, a többit megoldom. 

- Hanabi... - suttogja.

- Csak vigyél ki innen. - ismételen halkan és elfordítom az arcomat hogy ne áruljam el azt a végtelen szomorúságot ami a szívemre telepedett a szavaimtól.

2008.11.02 19:45

Sasori:

Egy nagyon hangos nyögéssel és enyhe rángatózással jelzi, hogy elérte a csúcsot, és már épp esne is rám, de nem hagyom. Én sem bírom tovább idegekkel. Pár ujjmozdulat, és már is csúszik lejjebb, egyenesen csípõmig, és rögtön belé is hatolok. Mély hangomon nyögök egy nagyon a hirtelen jött forró és szorító érzéstõl. Ez egyszerûen csodálatos, alig lehet kibírni. Kis kezét mellkasomra irányítom, és csípõjét kezdem ringatni. Oh istenem, mindjárt felrobbanok. Már tartani sem vagyok képes tovább, abbahagyom irányítását, és Õ ezt észre sem veszi. Mondtam én, hogy élvezni fogod. Gyorsan lehajol, hogy csókba fojthassa sikolyait, s közben kis keze bebarangolja egész testem. Isteni! Egyre hevesebben, vadabbul mozog, és én követem a hajszát, a hihetetlen vágtát. Elönt a forróság, nem fázom, egyáltalán nem, megszûnik körülöttem minden, csak õ léteik, senki más. Csak õ és én.

- Hana... Hanabi...! – nyögdécselem a beteljesülés elõtt, mintha csak ez kéne hozzá, s máris érzem, hogy robban bennem az érzés, elárasztja egész testem, szinte levegõt is elfejeltek venni ezekben a pillanatokban, és egy hangos nyögés hagyja el számat, míg õ felsikolt a hirtelen jött gyönyörtõl. Lihegve nehezedik rám, olyan könnyû, hogy alig érzem meg kis testét, csak nagy mellei nyomását. Hehe.

Erõt vesz magán, és a mellettünk heverõ fehérnemûit mellém ülve veszi magára. Hogy van ennyi energiája? Amint végzett, megfogja köpenyem, és mellém bújva takar be mindkettõnket. Milyen kis figyelmes, édes. Fárasztó volt ez a mai nap, de a vége csodaszép volt, mit ne mondjak. Alig hogy lehunyom a szemem, máris álomba merülök.

Madárcsicsergést hallok a távolból. Máris reggel van? Hunyorogva pislogok, hogy tisztábban lássak, majd egy közelebbi hangra leszek figyelmes, és arra kapom fejem.

- Jó reggelt – mosolyog rám édesen, és már ruháiban van. De kár :) . Hirtelen megcsap a tudat. Még ma sürgõsen vissza kell érnem a bázisra, vagy keresni fognak. Hiába keltem viszonylag jól – bár nem szeretem annyira a reggeleket – mégis elkomorulok. Csak egy biccentéssel viszonzom kedves ébresztését, majd áááásítok egy nagyot. Még elég korán van... nekem. Felkapom ruháim, és a tegnap esti tónál, megmosom hideg vízzel az arcomat, hogy felfrissüljek. Így már sokkal jobb. Felállok, és elindulok felé, közben pörög az agyam.

- Már megyünk is tovább? – kérdi csilingelõ hangján, mire hasonlóképp válaszolok, mint elõbb. Elé állok, és lenézek rá.

- Jól aludtál? – kérdez újból, úgy látszik valahogy mindenképp szóra akar bírni. Puszit hint ajkaimra. De jó kedved van! El is felejtetted a tegnapi veszekedésed a rokonoddal is?

Mér megyünk egy ideje, suhanok a fák ágain. Õ a hátamon utazik, mert még nem olyan gyors mint én.  Sietek elõre, nem is figyelem mennyire gyorsan megyek, csak gondolkodom. Most mit kéne tenni és hogyan? Csak úgy nem állíthatok be vele a bázisra. és sokáig nem is rejtegethetem. Egy ideig menne, de... áhh... Hogy keverhettem magam ilyenbe? Ez a lány elvette az eszem.

- Sasori, nem táborozunk le? – kérdi mögülem,  s csak ekkor veszem észre, hogy már rég napnyugta van.

- Rendben – morgom pár perccel késõbb és egy kisebb tisztásnál landolok. Szép kis hely. Hol is vagyunk? Nem is figyeltem. Már a bázis közelében, és még semmit sem találtam ki. Leugrik rólam, és a számomra jól ismert kekkei genkai képességét használja. Ha jól emlékszem, Byakugan.

érdeklõdve nézem, ahogy a környéket fürkészi, és kíváncsi vagyok, mennyire erõs már ez a képessége.

- Tiszta a terep – állapítja meg. Jól van, a bázist nem vette észre, igaz jól el van rejtve és palástolva.

Széles mosollyal megragadja kezemet, és húzni kezd.

- Most meg hová...? – kérdezném hirtelen, de ebben a pillanatban meg is állunk. Egy kis gõzölgõ forrás tárul szemünk elé, amirõl én eddig nem tudtam. érzem, hogy elengedi kezem, és rá pillantva látom, hogy lázasan dobálja le a ruháit. Nocsak. Elmúlt a szemérmességed? Amint levett mindent, be is siet a vízbe.

- Gyere te is! – szólongat, de most nincs sok kedvem, még mindig nincs semmi ötletem.

Ravaszul elmosolyodik, mire fél szemöldököm felvonom. Mi a fene? Vizes kezeivel karját simítja végig, hogy azt is bevizezze, rám kacsint, és beleharap ujjába. O-ké! Ennyi elég volt, majd ráérek késõbb is gondolkodni. Kislány, te aztán tudod hogy kell egy férfit felizgatni. Gyorsan lekapom ruháimat, és én is besétálok a forró vízbe. Kellemes. Mihelyst oda érek hozzá, lebukik a víz alá. Mire készülsz? Nem kell sokáig várnom a válaszra, két kis kezet érzek lábaimon, amik kicsúsznak alólam, és rögtön a víz alá süllyedek. Amint felérek, kacagását hallom. Jól szórakozol? Elkapom, és most én húzom le, magammal rántva, majd karjaimban tartva emelkedek ki a vízbõl. Megsimítja arcom, és szemébe nézve érzek legyõzhetetlen késztetést arra, hogy megcsókoljam. Imádom az ízét. Mielõtt elérhetném, ujját teszi ajkaimra. Naaaa. Egy puszit nyom az arcomra, majd kicsusszan karjaimból, és a partig mászik. vagyis majdnem. A víz szélén leül, ahol még pont válláig ér a víz.

A-ha. Szóval meg szeretnéd bosszulni a tegnap estit? Majd meglátjuk mi lesz belõle. Egy mosollyal ajkamon indulok meg felé. Most elfelejtem minden gondom, csak rá figyelek. Leülök mellé, és legeltetem szemem gyönyörû testén. Nem tudok betelni vele. Újra próbálok közelebb hajolni egy csókért, amit végre meg is kapok. helyes. Közelebb húzom magamhoz, õ karjait nyakam köré fonja, és karcsú kis ujjai a hajamba kúsznak. imádom minden érintését, imádom az ízét. Újra ölembe húzom, és átcsúsztatom lábát a másik oldalra, hogy velem szemben ülhessen. Érzem belemosolyog a csókba, amint megérzi érte ágaskodó férfiasságomat. Kezeim hátára vándorolnak, s hátát simogatnám, de mindenhol a rá tapadt vizes hajába botlom. Milyen hosszú! Szép szép, de ilyenkor kicsit zavar. Végig simítok oldalán, vizes bõrén – végre – csípõjétõl haladva egészem felfelé, majd kezem megállapodik kerek mellén. Arrw. Eljátszadozok mellbimbójával, és halk sóhajokat kapok cserébe. Letérek kis nyakára. Ezt is imádom. Kezem addig vissza csúszik lefelé, egészen a fenekéig, amibe bele is markolok, és megemelem kis testét, hogy most számmal, nyelvemmel kényeztethessem a dús kebleket. Megint hajamba túr, mint egy kapaszkodót keresve. Nyögdécseléseit hallva, nem bírom tovább, lassan visszacsúsztatom ölembe, rá vezetve vágyam egyértelmû jelére. Apránként hatolok belé, már a víz alatt, és lihegve, nyögdécselve szorít magéhoz, arcát nyakamba temetve. Mikor már teljesen benne vagyok, megkönnyebbülten sóhajt egyet, és gyengül a szorítása. Kezemet derekára téve kezdem el lassan fel le mozgatni, és már én sem tudom visszatartani a kikívánkozó kéjes hangokat. Egyre gyorsabban mozgatom, egyre jobban lihegek, ahogy õ is. Egyre erõsebb a vágy a gyönyör, amit érzek. Mintha minden alkalommal egyre jobb lenne. nem hiszem el. Már vállamra támaszkodik, fejét kicsit hátra veti, így elõttem mellkasa kissé megfeszül. Gyönyörû. Egy hangos sikollyal élvez el, és orgazmus okozta hüvelyének rángásától és is könnyedén érem el a csúcsot, a hatalmas gyönyör hirtelen csap rám, ordítani tudnék, de csak visszafogottan hörgök egyet, és drasztikusan lassítom a tempót. Ezt el sem hiszem.

Pihegve borul rám. Kezemmel megfogva arcát irányítom magam elé, és kába kis szemeibe nézve hintek csókokat ajkaira. Látom amint lassan lehunyja szemeit, elõbb a csóktól, majd mikor másodszorra már csak laposan pillant rám, és újra lehunyja szemét, tudom, hogy elaludt. Teste elernyedt, biztosan elfáradt.

Karjaimba veszem kis testét, és kimegyek a partra. Rá adok pár ruhát, és én is felöltözöm. Egy fa közelében, újra a köpenyemet használva takarónak borítom be magunkat, mellé fekve vonom közel magamhoz, mire õ álmában gömbölyödik ölelésembe. Kissé elmosolyodom rá nézve, majd én is elalszom. Holnap mindent elrendezek... remélem.

- Hé! – hallok egy mély hangot, és egy lábat engem gyengén rugdosni. Laposakat pislogva nézek fel az idegenre. Világos van, reggel. Hirtelen kipattannak szemeim. Ki vagy te? Meglátom szõke hajú társam, aki mindent tudón vigyorog. A fenébe.

- Már értem miért nem jöttél hamarabb, hmm.

- Kuss legyen! – suttogom ingerülten.

- Hát, õt elég nehéz lesz Pein elõl elrejteni, hmm.

- Tudom, hülye – nézek rá ingerülten, majd vissza a pihegõ Hanabira.

- Gyere! Én fedezlek – suttogja halkan, mire felé kapom tekintetem. Már nem az a vigyor ül arcán, hanem... megértés? Hirtelen észbe kapva lassan ülök fel, kedveskémet az ölembe véve, hogy ne keljen fel.

Sikeresen beérek a szobámba, senki nem vett észre. Jól van. Leteszem Hanabit az ágyra, és én csak felette állok. Most mi lesz? Kérdem költõien magamtól, de sajnos nem tudom a választ. majd kiderül.

Az ágyon fekvõ egyszer csak pislogni kezd. Felkeltél édes?

2008.11.01 20:34

Hanabi:

Sasorival együtt dõlünk végig a puha fûben miután lerántotta rólam a köpenyét. Kezei a hátamra kalandoznak és azonnal megszabadít a melltartómtól, majd feljebb húz. Ajkaival végighalad a nyakamon és lassan leér a melleimhez. Istenem, de jó érzés... akaratlanul is halk sóhajok hagyják el ajkaimat. Sasori azonban nem hagyja abba, még feljebb emel és a hasamon húzza végig forró nyelvét, a kezével már a bugyimtól próbál megszabadítani...Hé, áljon meg a menet! És ha valaki erre jár? Mégis csak a szabad ég alatt vagyunk... Erõtlenül próbálok tiltakozni,de egyszer csak a végtagjaim nem engedelmeskednek nekem. Mi a fene...?

Lepillantok és megértem... A testemet vékony csakraszálak kötik össze az õ ujjaival. Bábtecnikát alkalmaz rajtam. Minden erõlködésem ellenére megtámaszkodok a feje két oldalán és hagyom hogy egyre lejjebb haladjon ajkaival. Mikor eléri a legérzékenyebb pontomat akaratlanul is nyögdélecsélsbe kezdek...

Hangos nyögéssel érem el a csúcsot és remegve rogynék rá, de neki más tervei vannak velem. A csípõjéig hátracsúszok erre õ hangos nyögéssel hatol belém. Kezeimmel a mellkasára támaszkodva mozgatni kezdem a csípõm és újra nyögdélcselni kezdek. Lehajolok hozzá hogy vad csókot váltsunk, közben kezeimmel végigcirógatom minden elérhezõ pontját és egyre hevesebben, gyorsabban mozgok...

- Hana..Hanabi...! -nyög fel hangosan Sasori. Egyszerre érjük el a gyönyör kapuját és egy sikoly hagyja el az ajkaimat...

Végre elntûnteti a csakrafonalakat és én kimerülten esek rá. egy ideig csak lihegünk egymáson, majd minden kimerültségem ellenére feltápászkodok. Visszaveszem a fehérnemûimet, mert a többi ruhám jéghideg és vizes ugyebár. Visszafekszek Sasori mellé és a köpenyt ránk terítve bújok hozzá. Az álom nem is várat magára, percek alatt elragad...

- Jó reggelt. - mosolygok az álmosan pislogó Sasorira. Jómagam már vagy félórája ébren vagyok és mivel a ruháim megszáradtak, fel is öltöztem. Biccent egyet felém és ásítva feltápászkodik. A ruháit magára ölti és a tóhoz lép. Egy arcmosás és már sokkal frissebb állapotban van.

- Már megyünk is tovább? - kérdezem, amire ismét egy biccentés a válasz. De szótlan ma valaki! Úgy látszik bizonyára morcosan kelt fel, pedig én virágos jókedvvel ébredtem. Na sebaj, majd jókedvre derítem!

- Jól aludtál? - kérdezem kedvesen és egy puszit lehelek az ajkaira. Csodálkozva néz rám, de én csak mosolygok.

- Sasori, nem táborozunk le? - Már nagyon régóta ,megyünk és a nap is lement már. 

- Rendben. -eggyezik bele végül. Leugrik a fáról és pont egy aranyos kis tisztás közepén landolunk. Lekászálódok a hátáról és aktiválom a byakugant. Sasori kiváncsian figyeli ahogy körbenézek akörnyéken.

- Tiszta a terep. - állapítom meg. Ellenséget sehol sem láttam, de mást igen... Még mindig felhõtlen jókedvemnek hála, kézen ragadom Sasorit és futva elindulok egy irányba vele.

- Most meg hová...? - kérdezi, de mielõtt befejhetné a kérdést megérkezünk. Egy meleg forrás által táplált kicsi tavacska gõzölög elõttünk. Elengedem a kezét és elkezdem ledobálni a ruháimat. Minek szégyenlõsködjek, ha már mindent látott? Nevetve szaladok bele a vízbe, ami a legmélyebb pontján is csak vállig ér.

- Gyere te is! - kiáltom, de õ még mindig ugyanott áll. Hát jó, te akartad. Akkor is becsalogatlak a vízbe..! Ravasz mosolyt küldök felé és - reményeim szerint - érzékien végigsimítok kezeimmel a karjaimon, egy kacsintást küldök felé, majd gyengéden beleharapok a mutatóujjamba. Sasori fél percig még a pislogást is abbahagyja, majd õrültként kezdi ledobálni a ruháit. Hihi... Mikor már õ is a legmélyebb részig begázolt, lebukok a víz alá. Csakrát vezetek a kezembe így könnyedén le tudom rántani a víz alá. Nevetve jövök fel a felszínre levegõért, de most õ húz le és engem az ölében tartva jövünk fel. Végisimítok szép metszésû arcán, mire õ közelebb hajol hogy megcsókoljon. Az ujjamat az ajkaira téve állítom meg és egy puszit lehelek az arcára. Most én veszem át az irányítást! Legalábbis egy darabig. Kibújok a karjai közül és a partig kikecmergek. A víz alatti nagy, lapos kövek egyikére kényelmesen leülök, a víz pont a vállaim ér. Sasori mosolyogva közeledik felém. Úgy látszik a jókedvem végre átragadt rá.

Leül mellém és végigmér. Elmerengve néz bele a szemeimbe és óvatosan megcsókol. Kezeivel közelebb húz magához, amire én átölelem a nyakát és beletúrok a vizes tincsei közé. Jó vele lenni.. Nagyon is..             

2008.11.01 12:44

Sasori:

- Sasori – leheli ajkaimba, miközben kissé kábán pihen karjaimban.

- Mondd – suttogom.

- Nem mennénk ki a vízbõl? Már nagyon fázom – mondja dideregve. Igaza van, hideg a víz. Biccentek, majd kiúszom a partra, és kihúzom magammal õt is. A parton lehanyatlik a fûbe, mire én elkezdem levenni elázott ruháimat. õ még mindig csak fekszik, és furcsállón néz rám.

- Vedd le a ruháid – parancsolok rá, miközben és már ruháimtól megszabadulva ülök le a fûben, csak az alsónadrág marad rajtam. Szó nélkül engedelmeskedik, és én csak élvetegen nézem, amint söndörgeti le magáról a szûk vizes anyagokat. Mrr.

Rajta is már csak a fehérnemû van, és úgy ül vissza a fûbe. Nagyon hideg van.

- Itt éjszakázunk – közlöm vele egyhangún, majd összeszedek pár rõzsét, kell egy kis tûz, mert így tényleg megfagyunk és megfázunk.

Összerakom a fákat, és megpróbálom begyújtani, ami könnyen sikerül. Érem bõrömön pillantásait, és felé fordulva nézek rajta. Tényleg nagyon fázhat már, mert az egyetlen száraz ruhát, a köpenyemet is felvettem. Bár mit várok az éjszaka közepén?

Leülök mellé, és elpirul. Na mi van kicsi Hanabi?

- Egyébként hova is megyünk? – kérdi halkan, ölembe veszem köpenyestül és rámosolygok, amit – valljuk be – ritkán szoktam.

- Neked teljesen mindegy – „válaszolok” szemébe nézve, és nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg újból, hogy ne érintsem újból. Rajta lévõ köpenyem egyszerû mozdulatokkal nyitom ki, majd kissé felmelegedett bõrét, oldalán végigsimítom hideg kezemmel. Oh Sasori fogd vissza magad! Miért is? Nem tudom. Egyre közelebb vonom magamhoz, simogatom ahol csak érem, falom, tépem ajkait, nem bírok magammal. Lerántom róla a zavaró köpenyt, és hátra dõlök, magammal húzva õt is, nehogy meg kelljen szakítani a csókot. Agyamat elborítja a vágy lila köde, és mikor lábát ösztönösen veti át rajtam és rám dõlve térdel a földön, pajzán gondolat jut eszembe. Kikapcsolom melltartóját, és finoman lesimogatom róla. Kis testét feljebb húzva , nyelvemmel ajkaitól melléig szántok egy vékony nyálcsíkot, és kebleit, édes kicsi mellbimbóját kényeztetem. Halk sóhajok hagyják el ajkait, melytõl csak jobban elborul elmém. Feljebb csúsztatom, hasát kezdem kóstolgatni, ezzel egy idõben apró tangáját tologatom lefelé. Kéjtõl sóhajtozva próbál ellenkezni, és kezemet lefogni, vagy eltávolodni, de nem hagyom. Ujjaimból chakraszálakat vezetek testrészeibe, pár ujjmozdulattal állítom meg. Vissza támaszkodik fejem felett a földre, és – általam – hagyja, hogy tovább kényeztessem, egyre lejjebb. Végül mikor elérem a kritikus pontot, és már egy zavaró anyag sincs rajta, felegyenesedik, és én könnyen hozzáférve édes kelyhéhez kezdem ingerelni, izgatni, kényeztetni. Élvezettel nyögdécsel felettem, és én ezt élvezettel hallgatom. Fáradt vagyok, nem szándékozom ma megmozdulni, most õ fog mozogni, irányításommal, és igen... nagyon élvezni fogja. Még nem is tudja, hogy mennyire. Nyögéseit hallva érzem, mindjárt eléri a csúcsot, és merevedésem fájón lüktet, jelezve ezzel, hogy siessek, mert már se õ, se én nem bírom tovább.

Istenem, de megõrjít ez a lány.

2008.10.31 20:49

Hanabi:

Egyre jobban elnyel a jéghideg víz és kezdem elveszíteni a tudatom, amikor két erõs kar karag meg és ránt fel a felszínre. Köhögve köpködöm ki a tüdõmbe jutott vizet és zihálva kapkodok levegõért. Mikor már nagyjából normálisan tudok lélegezni belekapaszkodok Sasori felsõjébe. Nem szeretnék még egyszer búvárleckét venni.

- Kösz. - mondom kicsit még mérgesen, de azért hálás vagyok neki. Sasori nem szólal meg csak engem néz elmélyülten, majd megcsókol. Nem szenvedélyesen, vadan vagy erõszakosan... hanem gyengéden. Hm.. jól esik. Óvatosan ölelem át a nyakát és hagyom hogy a nyelve érzéki játszadozásra hívja az enyémet. Sasori még közelebb húz magához ,amire én a hajába túrok... õ felmorran én pedig felsóhajtok és a csók egyre szenvedélyesebbé válik.

- Sasori...-lehelem miután elváltak ajkaink. Remegve kapaszkodok még mindig belé, annak ellenére hogy õ mindkét kezével erõsen tart.

- Mond. - susogja.

- Nem mennénk ki a vízbõl? - didergek. - Már nagyon fázom... - motyogok. Sasori bólint és elkezd kiúszni, majd kimászik - engem is magával húzva - a partra. Vacogva, de megkönnyebbülten nyúlok végig a fûben és felipillantok rá. Épp ledodja a pólóját mellém és a nadrágját is elkezdi lecibálni. Mi a fészkes fenét csinál?

-   Vedd le a ruháid. - szólal meg ellentmondást nem tûrõ hangon. Egy szál fekete boxerben leül a fûbe és élvezettel figyeli ahogy kelletlenül sztiptízshowban részesítem. Igaza van, kénytelen vagyok belátni. Nem szeretnék megbetegedni.

 Végül már csak egy melltartó és egy színben hozzáillõ tanga marad rajtam.  Sasori egy kicsit elmélázva legelteti rajtam a szemét, majd miután magához tért feláll és tüzifát kezd gyûjteni.

- Itt éjszalázunk. - közli velem csak úgy mellékesen. Én körbenézek és közben a fûben heverõ köpenyét magamra öltöm és szorosan öszehúzom. Még mindig fázok.

 Némán figyelem hogyan gyújtja meg a tüzet nekem háttal állva és a pillantásom akaratlanul is a hátsójára téved... De szép, formás és milyen jól kiemeli az alsónadrágja... mire gondolok! Elfordítom a fejemet, de a pillantásom most a hátára vándorol... a szép kidolgozott lapockáira... Sasori megfordul és végigmér engem a köpenyében, majd leül mellém. Érzem hogy az arcom egyre vörösebb lesz..

- Egyébként hova is megyünk? - kérdezem.

- Neked teljesen mindegy. - mosolyog és az ölébe húz. Egy pillanatig a szemembe nézve gondolkozik valamin majd megcsókol. Kezeivel szétnyitja a köpenyt és végigsimít az oldalamon... Most már értem miféle "pihenésrõl" beszélt...

2008.10.31 19:56

Sasori:

Hanabi arca döbbent, kissé paprikás, de megérte ez a kis viccelõdés, hogy az arcát így láthatom.

- Felejtsd el! – hallom durcás kis hangját, majd elviharzik valahol a fák között, s a bokrok takarásában eltûnik. Hát ez jó volt. Eltûntetem a kis sátrat, majd a környéket kezdem biztosítani, de még nem teljesen. Még vissza is kell hoznom ide.

Hirtelen erõs vízcsobbanást hallok. A hang irányába eredek, s pár másodperc alatt ott is termek. Egy fekete hajtincset látok a víz felszínén, ami rohamosan süllyed. Lekapom köpenyem, és gondolkodás nélkül ugrok utána. Felhozom a felszínre, és egy mély levegõt veszek, õ pedig a vizet köhécseli ki és lihegve kapkodja az éltetõ levegõt. Mikor nagyjából megnyugszik, megkapaszkodik vizes pólómban, mert észreveszi, hogy még mindig szorosan tartom magamhoz.

- Kösz – veti oda még mindig kicsit durcásan, de hálásan. Nem mondok semmit, csak csodaszép arcát kémlelem. Gyönyörûen csillogó haja rátapad vizes arcára, halványlila szemében megcsillannak az éjszaka fényei. Résnyire nyitva hagyott ajkai csókra hívogatnak. Elbûvöl ez a lány. Csodaszép. Nem tudok betelni vele. Õ más, mint a többi, senki nem fogott még meg ennyire. Hívogató ajkaira tapasztom enyémet, de csak lágyan, érzékien. Kényeztetni kezdem a finom csókkal, ezzel is bebocsátásért könyörögve. Nem tehetek róla, most ez az ami igazán jól esik. A gyengédség. Kezeit feljebb csúsztatva karolja át nyakamat, és egy sókba sóhajtással kapok engedélyt. Rögtön kapva az esélyen siklik nyelvem mézédes ajkai közé, és érzéki táncra hívom övét. Egyre szenvedélyesebbé válik ez a csók, amit nagyon élvezek, derekánál egyre szorosabban vonom magamhoz, míg õ ugyan ezt teszi nyakamnál, és karcsú ujjai vizes hajamba túrnak. Felmorranok az érintésétõl, õs ismét sóhajt, s érzem, fokozatosan, egyre többet akarok. A víz hût minket, de altestem kezdi elönteni a forróság.

2008.10.30 20:35

Hanabi:

- Ezer örömmel. - susogja és könnyedén a vállára kap. Neji éppen feltápászkodni próbál, de még nagyon kómás. 

- Hol...vagyok? - kérdezi kábán és körbetekint.

- Ereszd el! - kiált Sasorira amikor észrevesz minket. Jah igen... elkezdek ütni, rúgni és visítani ahogy a torkomon kifér. Neji arcán látom, hogy az agybaj kerülgeti amiért még ahhoz sincs ereje hogy egyenesen menjen és engem most "rabol el" ismét Sasori.

- Engedj el! -kiáltok. Ha valós helyzet lenne még hozzátenném hogy "...te perverz, szadista, félõrült állat!", de ugyebár ez most csak színjáték.

Sasori gyorsabb tempóra vált és már a fák között suhanunk. Na jó, ennyi elég is volt a gyereknapból.

- Most már letehtnél!

- Én most épp elrabollak. - vigyorog és rácsap a fenekemre. A nénikéd jó édes kiskutyáját! Ez így unfair!

- HÉ! - csapok rá a hátára de õ mintha meg sem érezné.

-  Már épp ideje volt. -jegyzem meg szúrósan, miután a lábam ismét szilárd talajt érint.

- Majd holnap tovább megyünk, most pedig... pihenjünk - hallom mély hangját. Hol aludjunk mégis? Tudhatnád hogy nem folytatok fateteji életmódot!

Sasori pár kézmodultatot csinál, egy durranás és... Aha, ha azt hiszed hogy én ebbe belemegyek akkor nagyon tévedsz!

- Felejtsd el! - csattanok fel és ott hagyom õt az inci finci sátrával együtt. Egyedül se fér bele, ráadásul ketten vagyunk..!

Végigcsörtetek a fák között, azt se nézem hogy merre megyek... Csak akkor térek magamhoz, amikor már beleestem a kicsi tavacskába ami alattomosan megbújt... A víz jéghideg és a lábam sem ér le... és ekkor rájövök: tulajdonképpen sosem voltam valami jó úszó...

2008.10.30 19:59

Sasori:

Felemeli rólam kis fejét, és rám néz. Vajon döntött már? Tekintete most az arcom, és a földön fekvõ srác között cikázik. Furcsállva nézek rá. Talán tetszene neki az unokatestvére? Jobban mint kellene? Vagy ha nem akkor nem értem. Végül tekintete rajtam állapodik meg, és elmosolyodik. Na mi van?

Felpipiskedik, hogy fülemhez hajolhasson.

- Rabolj el ismét... – suttogja, fülemet perzselve leheletével - ... édes... – fejezi be a mondatot, és kikerekedik szemem. Nocsak.

Mocorgást hallok, a Hyuuga gyerek ébredezik. Már értem. Nem tud dönteni. Pajzán mosoly kúszik ajkaimra.

- Ezer örömmel – duruzsolom fülébe, majd derekát megragadva könnyen emelem fel, és a vállamra dobom, mint egy zsákot. Hehe.

A Neji gyerek fejét fogva kezd feltápászkodni, de még kissé kába.

- Hol... vagyok? – nyekergi mély hangján, majd körbetekint maga körül, és meglát engem, unokahúgával a vállamon. Egy utolsó pillantást vetek rá, majd hátat fordítva neki indulok el.

- Ereszd el! – hallom felháborodott, elhaló kiáltását. A jutsu még hatással van rá, gyenge ahhoz, hogy támadjon. Hanabi észbe kapva „lázas” tiltakozásba kezd, és vergõdni kezd rajtam, lába kalimpál, keze hátam ütlegeli, bár alig érzem meg.

- Engedj el! – kiabál, de tudom, hogy csak tetteti.

Felpattanok egy ágra, majd a fák között suhanok. Már kikerültünk látóterébõl, nem is tud utánunk jönni, de én csak megyek elõre, a lánnyal a vállamon.

- Most már letehetnél! – szól rám, de én csak elmosolyodom.

- Én most épp elrabollak – válaszolok gúnyosan, és egy vigyorral a fenekére csapok.

- HÉ! – üt egyet hátamra, erõsebbet mint amikor „ellenkezett” , viszont ezt is alig érzem meg. Már réges-rég éjszaka van., és megyünk – igazából megyek – egy ideje. Leteszem végre, aminek õ is örül.

- Már épp ideje volt – igazgatja meg magát kissé mérgesen.

- Majd holnap tovább megyünk, most pedig... „pihenjünk” – szólok hozzá, mire rám kapja tekintetét, de utána körbenéz. Azt keresed hol fogunk aludni? Mindjárt meg fogsz lepõdni, ha meglátod. Pár pecsétes jutsu, egy pukkanás és egy füstfelhõ. Fekete hajú kis szépségem szeme elkerekedik.

2008.10.30 08:51

Hanabi:

Hirtelen találom magam az ölelésében.

- Most õszintén... -suttogja. - Jobb lesz neked, ha itt maradsz, és majd õ mászik rád? - mutat Neji. Nem.. De nem csak errõl van szó.

- Mi az ami igazán itt tart téged ebben a faluban? A hõn szeretett család? Az igaz barátok? Netán egy szerelem? Áruld el. Mi tart vissza? - teszi fel kérdéseit. Hogy mit tart vissza? Sikerült felsorolnod Sasori, leszámítva a szerelmet...

A köpenyébe fúrom az arcomat és néhány csepp könny indul útnak a szemeimõl.

Felpillantok Sasorira aki türelmesen vár a válaszomra. Türelmesen vár a válaszomra. Nem mondhatok igen, de a nem-et sem tudom kimondani. Nejire pillantok és egy ötlet formálódik meg a fejemben... Egy nagyon merész és nem kevésbé veszélyes ötlet... Ismét felpillantok Sasorira aki kiváncsian fürkészi az arcomat, majd Nejire nézek aki lassan ébredezni kezd ahogy látom... Hát rendben. Elmosolyodom a tervem gondolatától és Sasori füléhez hajolok..

- Rabolj el ismét... - suttogom. Érzem rajta a meglepettséget, de ez nem elég.. - ... édes..  

2008.10.30 01:00

Sasori:

Feláll végre a srác mellõl, de nem nyúl kezemért, csak elém jön. Leeresztem karomat, s „rosszat” sejtek.

- Sajnálom – súgja nekem, majd köpenyemet megrántva húz magához egy csókra. Nem tiltakozom, ki az az õrült, aki tiltakozna – Sajnálom - súgja pihegve a csók után. Miért kínzol engem ennyire kislány? – Túl sokat kérsz tõlem Sasori... – fejezi be „mondanivalóját” egy utolsó apró csókkal, majd karjaimból kibontva magát indulna el. Ne hidd, hogy ilyen könnyen hagylak elmenni. Velem te ne játszadozz! Ijedten kapja rám tekintetét, visszarántom karjaimba, szorosan ölelem, hogy ne szabadulhasson.

- Most õszintén... – kezdem most én, mély hangon susogva – Jobb lesz neked, ha itt maradsz, és majd õ mászik rád? – kérdem egyhangún, unokatestvérére mutatva. Egy pillanatra oda veti tekintetét, elgondolkodik, majd újra rám néz.

- Mi az ami igazán itt tart téged ebben a faluban? A hõn szeretett család? Az igaz barátok? Netán egy szerelem? Áruld el. Mi tart vissza? – teszem fel sorozatos kérdéseimet, mélyen szemébe nézek, megpróbálom bûvölni vele, hogy igaz választ csaljak ki kis ajkaiból. Látom, szeme sarkában könnyek gyûlnek, nem tudom mire gondolhat. Köpenyemre borulva ereszt meg pár könnyet, de nem sír. Végre viszonozza ölelésem, igaz alig tartja meg magát keze.

Bármit is fog válaszolni,  egyben biztos lehet. Ha nem jön szép szóval, viszem erõszakkal.

2008.10.29 20:04

Hanabi:

- Te! - ugrik fel Neji. Végre.. De Sasori hogy kerül ide? Már azt hittem...

- Sa..Sasori. Még élsz? - kérdezem meglepetten.

- Mit vártál kislány? Pár egyszerû kis konohai ANBU nem tud rajtam kifogni. Túl könnyû volt. - vigyorog. Neji már szabályosan remeg az idegességtõl. Hát ijesztõ látvány, azt meg kell hagyni.

- Takarodj innen! - ordibál. Jesszus. Ilyen idegesnek se láttam még soha.

- Nyugi kicsi Neji. Nélküle nem megyek! -mutat rám. -  Ha nyugton maradsz, nem bántalak.

- Mit képzelsz te? -sziszegi az én drága unokatestvérem és nekiront. Na azt már nem! Miattam, és fõleg elõttem nem fogjátok megölni egymást! Mérjétek össze a bicepszeteket, vagy fussatok három kört az edzõpálya köröül de itt nem fog vér folyni! Már szólnék is közbe, amikor látom hogy a harc már eldõlt. Sasori lazán elkapja Neji kezeit és leszorítja. Baljós, gyilkos fény villan a szemeiben...

- Ne! -nyögöm. Hiába vannak félõrült rohamai Nejinek, attól még az unokatestvérem...

Sasori rám pillant, majd Neji tarkójához érinti az ujját és az unokatestvérem bekómálva zuhan le a földre.

- Mit csináltál vele? - kérdezem kissé idegesen és odafutok hozzá. Ha kinyírta Neji vagy súlyosan megsebesítette...

- Nyugi, semmi baja, csak elájult. - válaszol higgadtan. Huh. Hála a jó égnek.

- Hanabi... - suttogja lágyan a nevem. Hirtelen hogy elérzékenyült! Kiváncsian pillantok fel rá. - Kérlek. Gyere velem. - nyújtja felém az egyik kezét. Csak azért jött volna utánam hogy ismét maga mellett tudhasson? Igaz hogy hiányzott nekem, de... õrültség volna ha vele tartanék. A családom és a barátaim így is betegre aggódták magukat és akkor akár körözést is indítanának ellenem hogy megszöktem vele... Nehéz döntés és sajnos harmadik megoldás nincsen. Mégsem dugdoshatok egy S szintû bûnözõt a szobám szekrényében..!

Felpillantok rá. Ellágyult tekintettel figyel, keze még mindig bíztatóan felém nyújtva.. Eszembe jut hirtelen mit mondott anyám réges rég.. Hallgass mindig a szívedre! Nem lehet, túl sokat kockáztatnék... Jajj Sasori...

Mintha nem is én lennék, gépiesen fel állok és odalépek hozzá.

- Sajnálom. - suttogom és a szemeimben könnyek gyûlnek. A köpenyét  megragadom, lehúzom magamhoz és gondolkodás nélkül csókolom meg. Ebbe a csókba megpróbálom belesûríteni minden érzésemet, gondolatomat...

- Sajnálom... -suttogom újra, miután ajkaink szétváltak. - Túl sokat kérsz tõlem Sasori...

Még egy utolsó puszit lehelek az ajkaira ,majd kibontakozok a karjaiból és hátatfordítva elindulok. Könnyeimet megpróbálom elfojtani, de érzem hogy talán ez volt életem egyik legfájdalmasabb döntése... De jobb is így, nem hinném hogy neki túl sokat jelentett a velem töltött idõ.

Egy csuklómra fonódó kar állít meg és én döbbenten pillantok fel..

2008.10.29 19:19

Sasori:

Visszatértem a terepszemlérõl. Már épp a szálló bejáratát célzom meg, hogy édes kis vadmacskám mellé bújhassak aludni, mikor egy hang megakadályoz ebben.

- Hé te!

 Hirukot a hang felé irányítom, és meglátom a Hyuuga srácot. Máár csak ez hiányzott.

- Hol van Hanabi? – kérdi ingerülten.

- Kicsoda? – mordom nyekergõn.

- Utánad néztem Sasori. A vörös Homoktól. Téged láttalak minap az unokahúgommal. Hol van?

Ez a kölyök kezd nagyon idegesítõ lenni.  Ráadásul támad. Egyszerûen védem ki eldobált kunaijait Hiruko farkával. Nem kishaver. Nem adom olyan könnyen a kislányt.

- Áruld el, hol van Hanabi! – ordít felém.

- Kopj le öcsi! – de ez sincs hatással. Afene. Erõs támadásba lendül, harcuk vaddá válik, és a szálló fele is felrobban közben, és leomlik. Hanabi!! Pont a szobánk szakadt ketté. Õ hol lehet? A Hyuuga srác otapattan és felemel egy nagyobb faldarabot, majd már csak azt látom, hogy a fekete hajú lány az ölében van. A francba. Most tuti elviszi. Kis csapatuk el is hagyja a helyszínt, én pedig utánuk erednék, de konohai ANBUk állnak elém.  Deidara is elõtûnik, így könnyû szerrel öljük meg õket. Pár robbantás és kész. A szõke társam már megint a mûvészetérõl kezd hadoválni. Most semmi kedvem vitatkozni vele.

- Deidara – morgom ingerülten – Menj vissza a bázisra. Mondd el Peinnek, hogy most nem mehetünk Sunaba, mert mindenképp számítanak ránk. Várnunk kell még.

- És te hova mész danna, hmm ? – kérdi értetlenül.

- Az már az én dolgom. Te csak eridj.

- Rendben - egyezik bele végül és el is illan. Helyes. Az irányt Konoha felé veszem.

Egész nap csak haladtam, el is gémberedett a lábam. Rendes formámban, folytatom az utat. nem értem. Miért is megyek utána? általában nekem egy nõbõl elég egyszeri alkalom. De õ más. Nagyon más. Már besötétedett. Hallom, hogy a közelben van egy kis patak, és mivel szomjas is vagyok, arra felé vezet utam. iszok pár kortyot és arcomat is felfrissítem. Lépteket hallok. Gyorsan be is ugrok egy közeli bokor mögé, hogy elrejtõzzek. Nocsak. A kis Hanabim az. Már épp indulnék felé, de feltûnik még egy alak. Már megint az az idegesítõ Neji gyerek. A francba. Hát úgy látszik még kicsit várnom kell. Szerencsére még idõben palástoltan chakrámat, így nem vettek észre. Beszélgetnek. De unalmas.  Hirtelen azt látom, hogy A Hyuuga gyerek lekapja Hanabit. Mi a fene! Mássz le róla azonnal. Ó már értem, hogy miért védted annyira. Pedig aznap este hogy megsértetted a kis kezét is.

- Hülye vagy?! – hallom kis hangját. Rendben. Legalább még te észnél vagy. De a srácot ez nem nagyon hatja meg. Na jó. Ebbõl elég. Elõjövök rejtekembõl, nem bírom tovább. Nem mesze tõlük állok meg.

- Mássz le róla, most – hangomra szétrebbennek. Helyes.

- Te! – pattan fel Neji.

- Sa... Sasori. Még élsz? – makogja halkan.

- Mit vártál kislány? Pár egyszerû kis konohai ANBU nem tud rajtam kifogni. Túl könnyû volt - vigyorgok gúnyosan a Hyuuga fiúra.

- Takarodj innen! – ordít felém idegesen. Nocsak.

- Nyugi kicsi Neji. Nélküle nem megyek! –mutatok Hanabira – Ha nyugton maradsz, nem bántalak.

- Mit képzelsz te? – Veti oda idegesen, majd támadni kezd. Ne olyan hevesen. Könnyû szerrel védem ki támadásait. Kijött a sodrából, nem figyel annyira, és ez nagy elõny számomra. Mikor egy mozdulatot nagyon elvét, a lefogom, és leszorítom kezeit.

- Ne! – hallom meg Hanabi ijedt hangját. Rá nézek és féltõ tekintetét látom. Rendben. Megígértem neki, hogy nem fogom bántani. Egy egyszerû kis jutsu, tarkójára teszem ujjam, és eszméletlenül hullik a földre.

- Mit csináltál vele? – rohan oda hozzá.

- Nyugi, semmi baja, csak elájult – nyugodt szemekkel nézek rá, még mindig unokabátyja felett térdel.

- Hanabi – ejtem ki hangját lágyan, mire meglepõdik, és remegõ halványlila szemeiben megcsillannak az éjszaka fényei, arca sima. Olyan gyönyörû. Csodás teremtés – Kérlek. gyere velem – kérem gyengéden, és egyik kezel felé nyújtom.

Látom rajta, hogy nagyon is meglepõdik kérésemen, és nem tudja mit tegyen. Csak néz fel rám gyönyörûen csillogó szemeivel, s én csak csodálom szépségét. Ellágyultan tekintek rá, és válaszát várom, kinyújtott karral.

2008.10.28 20:19

Hanabi:

Még kifújni sem tudom magam, õ már hevesen csókol újra. Erõs karjaival megragad és maga fõlé húz. Mit csinál? Kinyitom a szemeimet és látom ahogy a csípõjére helyezi a combjaimat ,majd lassan belémhatol. Ismét érzem az ajkait a számon, a forró bõrömet már a hátammal érintkezõ hideg csempék sem hûsítik...Sasori lassan mozogni kezd bennem.. Nyögéseink egyre hangosabbak, miközben vad vágtában jutunk egyre közelebb a gyönyör kapujához... félig öntudatlan állapotban tûrok bele a hajába... Egyszer csak jéghideg érintéseket érzek magamon. A víz jéghidegre váltott, de mi alig vesszük észre... Végül hangos nyögéssel és  sikollyal elélvezünk. Sasori kicsusszan belõlem...

Hû de elfáradtam... a szemeim mintha ólomból lennének...

Ismét ágyban ébredek, ismét egyedül. Egy ásítás kiséretében felülök, majd könnyedél kicsusszanok a takaró alól. Végigpillantok magamon és megállapítom hogy nem csak álmodtam a zuhanyzós jelentemet Sasorival... A hajam még mindig vizes és Sasori egyik pólója van rajtam - ami igaz alig takar el... Hirtelen a gyomron hatalmasan kordul. De éhes vagyok... mióta is nem ettem? Szerencsére az asztalon egy tál ételt pillantok meg, aminek lelkesen esek neki és percek alatt eltûntetem. Így már sokkal jobb. Néhány perc emésztés után a fürdõ felé veszem az irányt, ahol meg is találom a ruháimat. Pompás.

Hirtelen hangok ütik meg a fülemet. Az ablakhoz rohanok, és óvatosan elhúzom a függönyt. Az alkonyati félhomályban is jól láthatók a harcoló alakok. A robbanásoktól enyhén remeg a padló és a csata kezd nagyon elfajulni. Hirtelen egy vörös köpenyes alakot látok meg. Alacsony, tömzsi alakja ellenére tömegesen írtja az ellenfeleit. A hátából egy skorpióéra hasonlító - de annál sokkal nagyobb - valamivel harcol és igen hatásosan. Õ... Sasori..? Hirtelen a nevemet hallom meg és meglátok egy ismerõs alakot. Neji?! Mit keres õ itt?

Soha az életben nem örültem még így Neji dühös hangjának. De innen nem tudok kijutni. Az ablakon robbanó pecsét, az ajtó szintén bebiztosítva... Minden eddiginél hatalmalmasabb robbanás rázza meg a környéket és a fél fal beszakad mellettem. A robbanó pecsét az ablakban szintén felrobban és az ereje a levegõbe taszít. A sikolyomat még én is alig hallom a robajban, majd valahol a romok között hangos puffanással úgy padlót fogok mint Neji amikor elõször látott szakét inni...

- Basszus... -nyögöm fájdalomtól kissé rekedt hangon. Valaki nem nyalábolna fel innen? Persze hogy nem lát meg senki, csak a csodát várhatom...

- Hanabi? - És a várva várt csoda kivételesen elsõ szólításra jött. - Hanabi! Jól vagy?

- Ahogy képest... hogy valaki most robbantott rám egy házat, igen... - nyöszörgök. Neji a karjaiba vesz ,szemeiben aggodalmat látok.

- Végre megtaláltunk! Most visszamegyünk Konohába és ott a kórházban azonnal ellátnak!

- És az Akatsuki...?

- Az ANBUk majd elintézik. - biccent a harcoló shinobik felé. Neji - karjaiban velem - felugrik egy háztetõre. Intésére Ino és Chouji is melletünk terem. Lepillantok és sikerül elkapnom Sasori tekintetét. Hát... ég veled...

- ...és jegyezd meg Hanabi, ezentúl nem kóborolsz el egyedül és ha Neji a fõnök engedelmeskedsz neki!

- Igen, apám.  - bólintok. Miután megérkeztünk, két napra kórházba dugtak és csak utána mehettem haza - ahol apámt másfél órányi hegyibeszéddel üdvözölt. Klassz.

- Hanabi... -mosolyog Hinata, miután apám elvonult és magunkra maradtunk az udvaron.Mosolyogva ölelem meg nõvéremet. Felkísér a szobámba, majd magamra maradok.

- Hajj... - sóhajtok és az ablakpárkányra ülök. Álmodozva nézem végig a naplemetét, majd az egyre nagyobb számban felbukkanó csillagokat fikszírozom és újra meg újra eszembe jut õ... Be kell hogy valljam, hiányzik. Jól éreztem magam a közelében... Hirtelen elhatározással vetem ki magam az ablakból és hangtalanul érek földet. Halvány mosollyal az arcomon ugrok fel a legközelebbi háztetõre és észrevételnül hagyom magam mögött a falut , míg végül elérkezek az erdõig. Végre... itt végre megnyugodhatok. A kedvenc helyemnél - egy kis patak táplálta tavacska partján állok. Ha megnyugvásra vágyok mindig ide jövök. Mosolyogva telepszem le a puha fûre, majd egy sóhajjal dõlök hátra...

- Hanabi mit keresel itt? - kérdezi valaki halkan. Felülök és Nejit pillantom meg tõlem nem messze.

- Nem tudtam aludni.

- Én sem. - telepedik le mellém. - Fel akartam menni hozzád bocsánatot kérni, de te ne voltál ott. Tudtam ha valami bánt ide jösz... ezért én is ide jöttem.

- Értem. De miért akarsz bocsánatot kérni? -lepõdök meg.

- Nézd... - vakarja meg zavartan a tarkóját. - Kissé durván beszéltem... meg nem bántam veled valami kedvesen... De én csak féltelek. Nem akartalak bántani..

Mélyen a szemembe néz... Olyan furcsán csillognak a szemei... Mielõtt észbe kaphatnék megcsókol. A döbbenettõl pislogni is elfelejtek, de pár másodperc elég hogy észhez térjek.

-Hülye vagy?! - rátom el az arcom. - Unokatestvérek vagyunk, te idióta! Mássz rá Inóra vagy Sakurára, vagy mittudomén de engem hagyj békén!

De õ nem hagy békén. A vállaimat megragadja és leteper a földre. Minden ellenkezésem ellenére nem mászik le rólam... A fene belé, meg abba is hogy erõsebb nálam!

- Mássz le róla most. - csendül egy vérfagyasztóan hideg hang. A szemem sarkából meglátom az ismerõs felhõs köpenyt, a vörös hajat és a dühösen csillogó barna szemeket...

Sasori:

- Nem... – halom elhaló tiltakozását. Azt hiszed ennyi elég, ahhoz hogy itt hagyjalak? Csak egy csoda lehet ami megmenthetne téged tõle. Hehe.

Lassan elengedem, hogy azt higgye gyõzött, majd hirtelen csuklóját a csempére szorítva haladok egyre lejjebb. Még megkóstolgatom nyakát, kulcscsontját, kicsit elidõzök dús keblein, végig le a kis hasfalon. A várt hatás nem marad el, mikor szapora sóhajait tapasztalom.

- Nem kívánsz? – kérdem felnézve rá, vágytól torzult arcát kémlelve.

Nem válaszol, csak néz. Akkor ezt igennek veszem, s elmosolyodom magamban. Az elõbb a derekamnál tartott combját most a vállamra rakom, egy alig érezhetõ puszit hintek rá, majd édes kelyhe felé fordulva nyalok bele elõször csak nyelvem hegyével.

- Ahh! – hallom hangos nyögését. Milyen kis érzékeny, és milyen finom. Hmm. Keze támaszt keres, egyik a csempén, másik a vállamon, s érzem, remeg az élvezettõl. Ez az. Addig addig kényeztetem, míg el nem éri a csúcsot egy hangos sikoly keretében, kéjtõl torzult arca egyszerûen csodálatos. Úgy látom lábaiból kimegy az erõ, és lecsúszik. Egyenesen elém. Kissé lesütve szemeit, kipirosult arccal piheg, majd lassan rám néz, és megriad pajzán mosolyom látva. Azt hiszed ennyi elég volt? Én még nem kaptam semmit. Nem várva arra míg rendesen kifújja magát, letámadom ajkait, és félig az õ ízével, félig a ránk zúduló víz ízével „ajándékozom” meg. Míg csókolom, addig derekánál fogva csúsztatom egyre feljebb, míg végül álló helyzetbe nem kerül, bár nem nagyon érzi meg. megy pillanatra szakítva meg a csókot pillant lejjebb, és érzi, látja ahogy elõször egyik, majd másik combját is a csípõmre rakom, közben fenekét markolva. Háta a csempének támaszkodik még mindig, de újabb kapaszkodót keresve átkarolja nyakam, és ahogy csak bírja összébb szorítja lábait. Ahogy karjaival közelebb von egymáshoz, már eltávolodik a faltól, és most én nézek fel rá, mert kicsit magasan tartom. Mivel mindkettõnk teste teljesen vizes, könnyû szerrel csúsztatom lejjebb, rá vezetem merevedésemre, és míg én mélyet sóhajtok a forró érzéstõl, addig õ egy kis nyögést ereszt ki magából. Ohh istenem. Hogy vissza tudjam fogni magam, s hogy õt is kissé ellazítsam, vadul kapok közel lévõ ajkai után, és lassú, majd egyre gyorsabb mozgásba kezdek. Elválnak ajkaink, hogy lihegve kapkodhassunk levegõ után. Míg õ vizes hajamba túr egyre sûrûbb nyögései közepette, addig én szorosan tartom hátát, derekát. Nem tudom mióta lehetünk a zuhany alatt, de biztosan mér régóta, mert egyszer csak a meleg hív szinte jegessé válik.  Felforrósodott testünkön szinte elpárolognak a hideg cseppek, s sûrû pára csapódik az üvegajtóra. A gyönyör kapuját elérve hangos sikolyban és hörgésben fakadunk ki, majd visszatámasztom õt a falra, kissé rá nehezedve. Könnyedén kicsusszanok belõle, majd õ leengedi lábait. Egy apró puszit nyomok ajkára, majd látom, hogy már csak én tartom. Már megint elaludt? De fáradékony. Hehe. Elzárom a vizet, és ölemben tartva mászok ki a zuhanyból. Mindkettõnket megtörölközöm, majd ráadva egy nagyobb pólót rakom be az ágyba. Én is felöltözöm, magamra kapom Akatsukis köpenyemet, és egy utosó pillantást vetve rá lépek ki az ajtón. Most legszívesebben odabújnék mellé és õt karolva aludnék, de fel kell mérni a terepet a faluban. Bebiztosítom az ajtót ( mint bent az ablakot) ahogy az elõbb, majd távozom.

2008.10.28 14:23

Hanabi:

A zuhanyzó ajtaja kitárul és ott áll Sasori egy szál semmiben, arcán pajzán mosollyal. Na, azt már nem!

- Hé! -adok hangot a nemtetszésemnek és már húznám vissza az ajtót, de õ nem hagyja magát. Belép mellém és bezárja maga mögött az ajtót. Ajaj. Végigmér ,majd vadul támadja le az ajkaimat és nekiprésel a falnak. A vágyát érzem nekemnyomódni és rajtam ismerõs borzongás fut végig... Édes jó anyukám...

Zihálva válnak szét ajkaink és Sasori keze végigsiklik a combomon, mire felforrósodik a testem. Elmosolyodik és a combomat felemelve von magához vég közelebb, közben a másik - szabad - keze a legérzékenyebb pontomat kényezteti. Akartlanul is felnyögök, de õ nem hagyja abba. Egyszer nem volt elég neki? Nem mindennapi használati tárgy vagyok!

- Nem...

 A kezét elemeli és leengedi a combomat. Sikerült hatnom rá?... Naná, hogy nem. Megragadja a csuklóimat és leszorítja a csempére, majd lassan elindul lefelé. A nyakamról letér a kulcscsontomra, majd a melleimen halad végig. Végül...

- Nem kívánsz? -pillant fel. Hangja érzelemmentes, de érzem a  feszültséget ami felém áramlik..

Nem válaszolok neki, amire õ elengedi az egyik kezem és a vállára emeli az egyik comcomat és...és...

- Ahh! - nyögök fel hangosan. Jól van, jól van te nyertél csak hagyj már békén... De õ nem hagyja abba. Remegõ kezekkel próbálok kapaszkodni, az arcom egyre vörösebb... Végül egy sikoly kíséretében a lábaim felmondják a szolgálatot. Sasori megtartja a testem, ezért nem fejelek bele a csempébe hanem lassan lecsúszok mellé. Mi következik még ezek után?

2008.10.27 22:39

Sasori:

Visszafojtott lélegzettel hallgatja beszélgetésem a kint lévõvel.

- Sunaba megyünk, hogy elkapjuk az ottani Jinjuurikit. Hm... Hazalátogatsz. Nem is örülsz neki? – hallom meg végül a választ a kérdésemre, ami elgondolkodtat.

Hmm. Ez nehéz küldetés lesz. Lehet, hogy mégsem kellett volna magammal hoznom? Újra ránézek, és látom, hogy karjaimban piheg. Elaludt. Olyan szép ilyenkor az arca.

 Egész napot utazással töltjük, majd estefelé, keresünk egy szállást. Két szobát foglalunk. Hanabi még mindig alszik. Hihetetlen. Felmegyek a saját szobámba, Kimászok bábomból, Õt tartva karjaimban. Finoman leteszem az ágyra, majd egy tekercsbe tüntetem Hirukot. Még egy utolsót pillantok az alvó szépségre, majd úgy döntök hozok ételt magunknak. Kiérve a szobából gondosan bezárom, de nem csak a kulccsal, hanem egy gyenge jutsuval is.

Mire vissza érek, meleg ételes dobozzal, s itallal is, majd a szobába belépve nem látom sehol. Leteszem az asztalkára amit hoztam, ekkor meghallom a vízcsobogást. Jól van. Gondosan bezárom az ajtót, majd lekapom ruháim. Rám is rám fér a zuhanyzás, és ki mondta, hogy muszáj megvárnom vele? Hehe. Benyitok, nem túl halkan a fürdõszobaajtón, mezítelenül. Lassan belépkedek, majd félre húzom a zuhanyzó ajtaját. Hanabi mered rám ijedten, de én csak kéjesen elvigyorodom.

- Hé! – kiáltja, s már rántaná is vissza az ajtót, de én nem engedem neki, hanem belépek mellé, és bezárom magam mögött a kis üvegajtót. Végig nézek félig szappanos, teljesen vizes testén. Ahhhw. Máris robban bennem a vágy. Már mindkettõnk teste sikamlós meleg vízcseppektõl. Nem türtõztetve magam támadom le kívánatos ajkait, közben kezeim derekára csusszannak, és úgy nyomom a falhoz. Vadul falom ajkait, mint a kiéhezett vad. Enyhe sokk után õ is viszonozza csókomat, amit nem akarok abbahagyni, de muszáj, mert a végén megfulladunk. Lihegve nézünk egymás szemébe, és én újra egy csepp mosolyt csalva arcomra simítom meg belsõ combját, mire Õ picit felsikkant, de én közelebb vonom magamhoz, és eddig simított lábát feljebb emelve csúsztatom derekamra. Ágyékunk összedörzsölõdik, ami mindkettõnkbõl kéjes sóhajt vált ki. Nem bírok magammal. Szabad kezem újra kényeztetésébe kezd, s körközös mozdulatokkal kezdem csiklóját izgatni. Nyögdécselései csak egyre jobban feltüzelnek. Ha nem hagyja abba, nem fogom tudni visszafogni magam.

2008.10.27 20:34

Hanabi:

Hirtelen térek magamhoz, egy sötét és apró helyen. Hol vagyok? A számat nem tudom kinyitni és valami lefog, amitõl ösztösen próbálok szabadulni.. Ekkor megpillantom Sasori barna szemeit és rájövök hogy az õ ölében fekszem.

 - Ha nyugton maradsz... hagyom hogy beszélj. De csak halkan, hogy a társam meg ne hallja. -suttogja. Hát.. rendben. Bólintok neki, amire leszedi a kötést a számról. Alaposan szemügyre veszem hogy hol vagyunk, de nem jövök rá mi ez a hely. Épp megkérdezném, amikor Sasori megszólal, de nem hozzám beszél.

- Mi lesz a küldetésünk?

- Sunaba megyünk hogy elkapjuk az ottani Jinchuurikit. Hn.. hazalátogatsz. Nem is örülsz neki? - válaszol valaki. Sasori Homok faluból származna? Ez érdekes... felpillantok rá, de õ nem viszonozza a pillantásom. Látom rajta hogy nincs túl sok kedve beszélgetni, ezért inkább behunyom a szemeimet hátha sikerül kialudnom magam...

Egy puha ágyban ébredek. Körbenézek, de senki nincs a szobában rajtam kívül. Felülök és az ablakhoz lépek, majd elhúzom a függönyt. Ismeretlen táj tárul a szemeim elé, fogalmam sincs hogy hol lehetek. Megfordulok és alaposan feltérkézepem a szobát. A közelebb lévõ ajtóhoz lépek. Zárva. Halk sóhajt hallatok és a másikhoz lépek. Egy fürõszoba. Pont jól jön! Gondolkodás nélkül dobálom le a ruháimat és a zuhanyzóba lépek.. A meleg víz kellemesen cirógat végig, teljesen ellazulok... Az idilli pillanatnak ajtócsapódás zaja vet véget. Vajon ki jött?

2008.10.27 20:02

Sasori:

Arra ébredek, hogy dörömbölnek az ajtómon, amit hamarosan kiabálás is követ.

- Hé! Sasoriii! – hallom Deidara hangját, és úgy érzem muszáj felkelnem. Nem aludhattam sokat, hisz szemem alig bírom nyitva tartani. Felkelek az ágyból, és magamra terítem a köpenyem. Borzas fejjel lépkedek az ajtóhoz, és kinyitom.

- Mi van? – vetem oda a zargatónak. Csöppet sincs jó kedvem. Kedvenceim közé tartozik az alvás is. Fõleg, ha ilyen szép kis alvómacim van. Hehe. Ajánlom, hogy jó oka legyen arra, hogy felkeltett.

- Kellemes estéje volt? – kérdi vigyorogva, vállam fölött átnézve, majd újra morcos szemembe. Ne kerülgesd a forró kását, mert nem bírom sokáig vékony cérnával.

- Mit akarsz? – kérdem újra egyre idegesebben morogva. Bökd ki, vagy megint a falon végzed.

- Új küldetést kaptunk. A kis barátnõd is hozod?

- Pofa be! – vágom hozzá. Csak a lényegrõl beszélgessünk. A többi az én dolgom. Az orrára csapva az ajtót fordulok vissza, és végigmérem a már felkelt Hanabit az ágyban bujkálva.

- Öhm... Visszamehetek a társaimhoz? – kérdi félénken mosolyogva. Még mit nem!

- Öltözz – parancsolok rá, és én is elkezdem ruháim felvételét. Ennek hatására, õ is elkezdi összeszedni ruháit. Én már elkészültem, épp a hajamat igazítom, amikor meghallom édes hangját.

- Sasori... san? – nocsak. San? Hm. Felé fordulok, kérdõ tekintettel, és látom a kezében a széttépett kis pólóját. Hát igen. Ilyen, ha nem bírok magammal. Egy szót sem szólva lépek szekrényemhez, és kiveszek egy kisebb pólót, ami elején egy háromszögben hálós. Az ölébe dobom, és lassan, de felveszi. Kissé rátapad, meg sem lepõdöm, hisz a mellei alig férnek a póló alá, a hálós rész pedig tökéletes dekoltázst biztosít számára... számomra. Hehe. Gyönyörû. Egész jól áll neki. 

- Izé... köszönöm... – néz fel rám pasztell liliom szemeivel, s látom nehezére esik a kérdés – Elmehetek? – böki ki végül. Már is menni szeretnél? Hát... sajnálom, de nem engedlek. Kellesz még. Azt hiszed ennyi elég volt belõled? Túl finom falat vagy, hogy csak egyszer kapjalak meg.

Pár lépést teszek elõre, és megállok elõtte, kissé lehajolva hozzá . Két ujjamat homlokára teszem, s egy egyszerû jutsuval elérem, hogy eszméletlenül huppanjon vissza az ágyba. Haja szétterül, ahogy hátra zuhant. Egyszerûen gyönyörû. Elõhívom Hirukot, felveszem köpenyem, és a szépségemet finoman ölembe véve mászok be bábom óvó belsejébe. Elindulok ki a szobámból, Deidara már vár rám. Hanabi száját leragasztottam, hogy ha felébresztem, nehogy rögtön megszólaljon. Végig ölemben tartom, a sötétben, nagyon kevés fénynél gyönyörködöm pihegõ arcában. Hogy lehet egy ilyen csinos kislányból kunoichi?

Ráveszem magam, hogy felébresszem. Rögtön észbe kap, és meglepõdik, mikor nem nyílik szóra a szája. Kapálódzni kezdene, de finoman lefogva nézek szemébe.

- Ha nyugton maradsz... hagyom hogy beszélj. De csak halkan, hogy a társam meg ne hallja.

Pár pillanatba telik, míg felfogja amit mondok, majd kicsit biccentve egyet válaszol, hogy megértette. Leszedem szájáról a beszéd gátját. Körül néz a kis szûk helyen, látja hogy én törökülésben vagyok, és õt az ölemben tartom. Mielõtt megszólalna, közbevágok, de nem hozzá beszélek.

- Mi lesz a küldetésünk? – kérdem mellettem haladó társamat, bábom morgó hangján.

2008.10.27 19:11

Hanabi:

Lassan sikerül végre megnyugodnom, amire Sasori mozogni kezd. A fájdalom nehezen szûnik meg, de végül át veszi a helyét egy teljesen új érzés... ami egyátalán nem kellemetlen és nem sokára már vadul faljuk egymás ajkait és nyögéseink betöltök a szobát. Sasori kissé felemel és még vadabb tempót diktál...

- Ááaahh! -nyögök fel minden eddiginél hangosabban és valami csodálatos érzés árad szét bennem... még hallom hogy Sasori is elélvez, majd mellém hanyatlik. A szemeim már csukva vannak a kimerültségtõl, és mielõtt az álmosság elhatalmasodna rajtam még érzem hogy valami puha és meleg temet maga alá...

Órák, vagy csak talán percek múlva dörömbölésre és ordibálásra ébredek.

- Hé! Sasoriii! - oribál valaki az ajtó túloldalán. Mellettem valaki mocorgni kez, majd kibújuk az ágyból és felveszi a földrõl a köpenyét és magára teríti. Sasori borzas hajjal, igencsak nyúzottan botorkál az ajtóhoz.

- Mi van?! - Szinte feltépi az ajtót. Deidara fülig érõ mosolyt küld rá, majd a válla fölött rám néz.

- Kellemes estéje volt? - vigyorog.

- Mit akarsz? -morogja.

- Új küldetést kaptunk. A kis barátnõdet is hozod?

- Pofa be! -vágja be az ajtót a szöszi orra elõtt. Felém fordul és végigfuttatja rajtam a tekintetét.

- Öhm... - mosolygok. - Visszamehetnék a társaimhoz?

- Öltözz. - mondja. Ez most igent vagy nemet jelent? Mindenesetre elkezdem összegyûjteni a ruháimat. Szemem sarkából látom hogy Sasori is így tesz és ez halvány mosolyt csal a szám szélére... Végülis... nem akárhogy lettek szétdobálva... 

- Sasori...san? - pillantok fel rá. Az egyben maradt ruhadarabjaimat már felvettem, a kezemben a tönkrement pólómat szorongatom. Sasori csak egy pillantást vet rá és a szekrényébõl kivesz egy fekete ruhadarabot és az ölembe dobja. Óvatosan felveszem a pólót és... az arcom paradicsom színre vált. A ruhadarab rátapad a felsõtestemre és a hálós része... elég mélyen mutatja a dekoltázsomat. Ha Neji látná... hoppá! Errõl jut eszembe! Már biztosan az idegbaj kerülgeti...

- Izé... köszönöm... - pillantok fel rá, majd nagy levegõt veszek mielõtt kibököm a nagy kérdést. - Elmehetek?

Választ nem kapok, hanem Sasori közelebb lép és két ujjával megérinti a homlokom, amitõl minden elsötétül..