|
|
Szerepjáték
(Naruto)
| timcsiikee | 2009. 06. 04. 14:04:49 | #570 |
Karakter: Sasori
Szobámba érve visszahívom Hirukot a tekercsbe, és azt tapasztalom, hogy a kislány már megint elájult. Ez folyton ájuldozik? De ez nem gátol meg célomban. Ma még megkapom. Finoman leteszem az ágyra, fekete tincsei szétterülnek, kissé kipirult arccal dől oldalra feje. Milyen szép lány... Biztos nem egy hódolója van... De miért érdekel ez most engem? Igaz... amit szeretnék nem igazán tehetem, mert nem nagy élvezet egy ájult lányt a magamévá tenni. Megvárom míg felébred. De hogy addig se unatkozzak, megszabadítom felesleges ruháitól. Hehe.
Leülve az ágy szélére veszem le kis kabátját. Uh... Mit ne mondjak, a ruha mégis takart belőle. Lesimogatom róla a kabátot, majd folytatom a többivel. Az utolsó ruhadarabokat már szinte remegő kézzel távolítom el, de még mindig nem ébredt fel. Eszméletlen ez a lány, és micsoda teste van... Gyönyörű... Vágyam már tombol is, de addig nem teszek semmit, míg fel nem ébred. Be is takarom, majd előre fordulok. Egy mély levegőt veszek, majd mocorgást hallok. Felébredt a kis angyalkám, remek. Ahogy tisztul látása, tágra nyílnak gyönyörű szemei, és a takarót szorongatva pattan ki az ágyból, remegő tekintettel végig engem figyelve hátrál a falig, majd megtorpan. Oroszlánként kerítem „sarokba” az én kis zsákmányomat lassú léptekkel, és egy élveteg mosollyal.
- Mit akarsz...tőlem? Miért hoztál ide...? Engedj el kérlek... – dadogja lágyan, halkan, és még jobban elmosolyodom. Még a hangja is gyönyörű, teljesen illik arcához. És milyen kis aranyos, még most sem ért semmit. Elfojtva egy kuncogást támaszkodom meg feje mellett két kezemmel a falon, mélyen a szemébe nézve lágyan, majd végigmérem a lepedő által takart kis remegő testet. Halkan felmorranok a látványtól, és arcához hajolok, ami már megint vörös. Hogy ne ájuljon el újra, „tisztes” távolságot tartok.
- Hát még mindig nem érted? – suttogom halkan, kézfejemmel arcát megsimítva, majd visszatámaszkodva. Beleborzong érintésembe, és nagy erő kell hogy visszafogjam magam. A tapasztalataim alapján, ez a lány még érintetlen. Micsoda élvezet lesz...
- Rajtam miért nincs ruha, és rajtad miért van? – folytatja kérdéssorozatát. Oh, értem. Kissé elvigyorodom.
- Ha csak ez a gond... – nyúlok köpenyem gallérjához - ... akkor ezen könnyen segíthetünk... – pattintom ki az első zárat, majd kínzó lassúsággal folytatom a többivel. Végig követi kezem útját, és egyre nagyobb szemekkel néz rám .Arca tulipiros, de még így is gyönyörű. Lágy susogással ejtem le a köpenyt vállaimról, ami lábaimnál ér földet. De még így is több ruha van rajtam, így tovább vetkőzöm. Csak a kedvéért. Hehe. Tekintetemmel bűvölöm, nem eresztem, és pólóm aljához nyúlok, lassan kezdem el felfelé húzni, majd valahova félredobom a feleslegessé vált anyagot. Bal kezemmel megtámaszkodom feje mellett és ajkaihoz hajolok.
- Még mindig nem érted? – suttogom ajkaiba, majd arcát épphogy érintve cirógatom meg ajkaimmal. Arca nem csak vörös, hanem forró is, szinte perzseli szám, de nem zavar, inkább még jobban feltüzel. arcáról letérek szépen ívelt nyakára, ugyan olyan pihe mozdulatokkal késztetem remegésre karcsú testét. Jobb kezem derekára fonódik, és közvetlen közel lépek hozzá. A nadrágom is már alig takarja vágyam, de ahogy hozzám simul és remeg a karjaimban, újból fennáll a veszélye, hogy elájul, így visszalépek. Visszatérek kívánatos ajkaihoz, és fokozatosan haladva cirógatom tovább, míg meg nem tudom rendesen csókolni. Finom puha ajkait ízlelem, néha belesóhajt, de folytatom, nem bírok elszakadni tőle. Szabad kezem végigsimítom felkarján, majd görcsösen szorongató kezéig térek, és lágyan megfogom. Nem kell ez most nekünk. Bárhogy simogatom kezét, nem akar lazulni a szorítás. De nem kaphatom le róla csak úgy, mert megint elájulna. Nagy a dilemma. Átkarolom karcsú testét, végig simítom hátát, majd magamhoz ölelem, és lassú léptekkel haladok az ágy felé, óvatosan hátrálva. Oldalát és hátát simogatva nyugtatom, hívogatom csókommal, résnyire nyitva szemeim tapasztalom, hogy ő lehunyt szemhéjjal viszonozza bátortalanul, arca már csak alig piros. Megállok az ágy mellett, és elválok ajkaitól, majd gyönyörködöm pihegő arcában. Alacsony kislány, de nekem pont megfelel. Lassú mozdulatokkal fektetem vissza az ágyra, nyugtatólag mosolyogva rá, elkerekedett szemekkel kíséri minden mozdulatomat. Sármosan mosolyogva nézem hitetlenkedő arcát, ahogy rajta végigsimító kezemet nézni, majd álla alá nyúlva fordítom vissza felém arcát, és közelebb hajolok, mire halkan nyekken, de nem engedem, hogy elhúzódjon.
- Nyugodj meg... – susogom puha ajkaiba – Nem foglak bántani... – majd másik kezem combján simítom végig, egy újabb csókkal bódítom, és elkezdem lesimogatni róla a takarót...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 14:05:02
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 14:04:07 | #569 |
Karakter: Hinata
Közelebb lép hozzám az akatsuki, és alaposabban meg tudom figyelni. Fiatal férfi, nagyon szép arca van. Haja bronzvörös, és lágyan kunkorodik arca körül, szemei pedig... tekintete... szinte rabul ejti az enyémeket. Mint a legfinomabb csokoládé...
érdeklődve pillant végig rajtam, és erős chakráját megérezve fokozódik bennem a remegés.
A biztos halállal nézek farkasszemet.
Támadásba lendülök, és az történik amire számítottam... csuklómat megragadja, és a késem kiesik kezemből, tompán koppanva a puha füvön.
Némán merülünk el egymás tekintetében, és én újra támadásba lendülök, másik kezemmel egy fontos chakra-pontot megcélozva. Megütöm a Hyuuga-technikámmal, de nem történik semmi.
Miért nem???
Hirtelen magához ránt, és derekamra csusszan a karja. Mi...? Mi...mire készül?
Ajkain élveteg mosollyal hajol le hozzám, mintha... jesszus... már lángol is az arcom! Csak nem arra készül amire gondolok? Reszketve figyelem közeledő arcát...
Ajkai az enyémekre tapadnak, és ekkor...
Megérzem életem első csókját...
Nedves és forró, bizsereg az egész testem... érzem ahogy ölem összerándul, és onnan kiindulva árad végig testemen a langymeleg bizsergés...
Sötétség.
*
Amikor magamhoz térek, egy sötét helyen vagyok, és valakinek az ölében ülök. Összerezzenek, de egy kéz tapad a számra.
- Csendben maradsz... - hallom a halk, fenyegető hangot. Remegve biccentek. Atyaég... mibe csöppentem? Újra elveszítem eszméletem, és mikor ismét magamhoz térek, felpillantva konstatálom, hogy egy nagy szobában vagyok. Egy puha ágyon fekszem, és valaki mellettem ül. Felé fordítom arcomat. Az a vörös hajú férfi az, aki megcsókolt!
Rémülten felnyikkanva ülök fel, és elkerekedett szemekkel konstatálom, hogy... a takaró alatt nincs rajtam semmi!
Görcsösen szorítom magamhoz a fehér lepedőt, és leugorva az ágyról hátrálok el a falig, tágranyílt szemekkel figyelve a lassan felém lépkedő férfit. Bezzeg rajta még köpeny is van.
Érzéki mosolya és sokat ígérő pillantása szinte letaglóz.
- Mit akarsz...tőlem? Miért hoztál ide...? Engedj el kérlek... - fogom könyörgőre lágy, félénk kis hangomon, de ő csak még szélesebb mosollyal hagyja válasz nélkül szavaimat.
Megtorpan előttem, és kezeivel a falon megtámaszkodva ejt csapdába. Remegve figyelem...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 14:04:20
|
| timcsiikee | 2009. 06. 04. 14:02:55 | #568 |
Karakter: Sasori
Unott arccal sétálunk társammal az erdő mélyén. Messze járunk már a bázistól, több kilométerre. Miért nekünk kell az új csapdákat kitenni? Nem tudom. De szükség van rá, és ha Pein azt mondja hogy menjünk, akkor megyünk. nem akarom a fejem elveszteni. Egy pillanatra megtorpanok, és Deidara pár lépéssel lemaradva fordul vissza felém.
- Valakik közelednek – jelentem ki fagyos szemekkel, és egy mosoly kerül szája sarkában. Ő is érzi, hogy nem valami erősek. Ha meg is támadnának, a vesztükbe kerülnek. De legalább nem unalmas a kis túránk. Hehe. Teljes nyugodtsággal sétálunk tovább, érzem, hogy egyre közelednek, de még sehol sem látom őket. Igaz kissé köd is kering a fák között. Egyik pillanatban előugranak a bokorból, és vigyort mosollyá fojtva tapasztalom, hogy azt hiszik, van esélyük. Egy könnyed lépéssel térek ki egy szőke üstökű test ugrása elől, és Közvetlen Deidara mögé lépek, egymásnak háttal állunk.
- El tudod őket intézni? – kérdem felé sandítva.
- Semmi gond Danna, könnyű falatok ezek, hmm – vigyorodik el, és látom, hogy keze már rég az oldalán lévő táskában van. Helyes. Akkor meg sem kell mozdulnom. De unatkozni nem fogok.
Pár porfelhő között észreveszek egy hófehér arcot, fekete csillogó hajat. Hát ez a kislány mit keres itt? Igaz azt sem tudom, hogy ez az egész bagázs miért van itt. Remeg egész teste, de kitartóan küzd. Van benne kurázsi, azt már látom. Kecses mozdulatokkal tér ki a bombák elől, szeme körül megduzzadt erek. Azt hiszem ez a Byakugan lesz, és erről az ametiszt szemek is árulkodnak. Gyönyörű lány, karcsú és törékeny. Vajon mi vitte arra, hogy ninja legyen? Egy nagyobb bomba által messzebb repül a többiektől, ráadásul ők is haladnak egyre messzebb. Itt az alkalom, hogy jobban szemügyre vegyem. A földöm ül, és köhécsel. Nagy a por és a köd, a csatazaj visszhangzik is a messziben. Úgy látom észrevett, hogy felé megyek, mert felpattan, és egy kunait kap a kis kezébe. Remeg mint a nyárfalevél, a kést sem tartja biztosan. Csak nem félsz kicsi? Kifejezéstelen arccal lépdelek felé lassan, de nem tesz semmit, csak ledermedten áll támadóállásban. Ahogy közeledek felé, tisztul a levegő, egyre tisztábban látom angyali arcát, szemei még mindig aktívak, ruhája teljesen passzol testéhez. Nem takarja el előnyös idomait, de ez engem nem zavar meg. Éhesen végigmérve lépek közvetlen elé, csodálkozó szemekkel néz fel rám, ajkai rebegnek, és zihál. Arw.
Hatalmas belső küzdelemmel végül épp rám támadnak, de lefogom csuklóját. Milyen karcsú keze van, könnyű szerrel fogom át. Kis teste megremeg, de tartom a szemkontaktust. Nem bírok elszakadni gyönyörű arcáról. Ujjában chakra sistereg, és megüti vele oldalam. Hagyom, hisz úgysem engem talált el, hanem a belső zsebeimben lévő tárgyakat. Ez elfed a blokkoló támadások elől. Mikor rájön, hogy nem volt hatása ütésének, derekát átkarolva vonom közel magamhoz. Gyönyörű teremtés, és ahogy remeg karjaimban...
Eltűnik a Byakugan, és már csak a hibátlan arcát látom. Érinteni akarom. Teljesen hipnotizál tekintete...
Akarom...
Arcához hajolok, érzéki mosollyal, és máris teljesen elvörösödött. Leheletemmel cirógatom ajkait, és nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg. Megcirógatom puha ajkait, megízlelem, és meglepetten nyög egyet. Mrrr. Nyelvem ajkai közé csusszan, és feltérképezem, majd... elájul... eszméletlen. De ha már elkezdtem valamit, be is fejezem. Akarom ezt a lányt, és meg is fogom kapni. Előhívom Hirukot, és ölembe kapva őt ülök be vele. Jobb, ha senki más nem tudja, hogy ez a szépség nálam van. Visszakecmergek társam felé, aki már csak az ezüsthajúval harcol. Egy hirtelen támadással megsebzem Hiruko farkával, és a bokorba dobom, a többi kölyök közé, akik szétszóródva terülnek el minden felé. A méreg majd megteszi a hatását, azt hiszem végeztünk.
- Menjünk - morgom bábom hangján, és el is indulok.
- Miért bújtál abba a dobozba Danna, hmm? – kérdi Deidara egy kis idő után.
- Ne nevezd doboznak a művészetem – dörrenek rá fenyegetőn – elfáradtam – találom ki a legegyszerűbb kifogást, és nem foglalkozok dühkitörésével, úgy is mindjárt visszaérünk. A törékeny kis teremtés pislogva ébredezik, majd elkerekedett szemekkel figyel. Nem láthat sokat, mert sötét van, de mielőtt megszólalna, befogom a száját. Majd lesz még alkalom, hogy hallhassam hangját.
- Csendben maradsz... – suttogom felé, és érzem, hogy aprót biccent. Jól van.
Sikeres „küldetést” Deidara jelenti, én pedig visszavonulok szobámba. Hogy milyen jól fogok én szórakozni. Hehe.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 14:03:12
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 14:00:25 | #567 |
Karakter: Hinata
Különös küldetés. Nem hiszem, hogy szükség lenne egy ennyire veszélytelen küldetéshez Kakashi-senseire és Narutora is, de hát a Hokage-sama tudja mit csinál. Félénken pillantok a mellettem sétáló Shinora és Kibára. Már az első öt percben összevesztek Narutoval.
Felsóhajtok.
Jaj istenkém... mi lesz még ebből? Pedig Naruto sokat változott. Pironkodva mérem végig izmos, karcsú alakját, egészen a szőke hajtincsekig. Szívem hevesen dobog mellkasomban, és félénken összeszorítom kis kezeimet magam előtt, hogy elrejtsem remegésüket. Sajnos nagyon félénk vagyok... bárcsak negyed annyira merész lennék mint Sakura vagy Ino... akkor már régen elmondtam volna neki az érzéseimet.
- Ne sóhajtozz már annyira feltűnően... - morogja fülembe Kiba.
- Hogyan...? - kapkodok levegőért, és lángolni kezd az arcom zavaromban. Halk, mély hangú kuncogást hallok, és bezsebelem Kakashi-sensei vidám pillantását is. Jól szórakozik rajtam mindenki... jaj de kínos!!!
Lehajtott fejjel engedem, hogy fekete hajtincseim arcomba hulljanak és elrejtsék pirulásomat.
Kakashi-sensei hirtelen megtorpan, és kezét felemelve figyelmeztet minket. Mi történt?
Torkomban dobogó szívvel figyelem a fejleményeket, majd a sensei egy intésére szétszóródva vetődünk a bokrok közé.
Két akatsuki sétál ki a fák közül. Egy szőke hosszúhajú, és egy vörös, rövidhajú. Félelmetes erejű ninják lehetnek, mert ahogy a byakugannal megfigyelem őket, rengeteg chakra kering testükben.
- Most! - hallom Kakashi-sensei hangját, és egyszerre lendülünk támadásba. Ők csak elmosolyodva pillantanak fel ránk. Ezek szerint tudták hogy itt vagyunk...
Köhögve tápászkodom fel a földről. A szőke hajú ellenfél bombákat dobált ránk, és most minden tiszta por meg füst... alig látok valamit, és a többieket sem találom...
Megpillantok valamit. Fekete köpeny, piros felhőkkel. Rémülten előkapom a kunai késemet, és felvéve a harciállást pillantok elszántan ellenfelemre. Remegek egész testemben, még a kezemben is reszkető táncot jár a fegyverem. Félek, de ha kell, harcolok. Nem hátrálok meg... kunoichi vagyok. Félénk kunoichi... de kunoichi.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 14:00:39
|
|
