|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2013. 03. 17. 00:52:44 | #25376 |
 Karakter: Moriyama Yoshitaka
Megjegyzés: (Kasamatsunak)
Totális izgalom tölt el, ahogy megpillantom az iskola épületegyüttesének frontját már messziről. Ez a hely lesz új életem színtere. Amit elhatároztam, hogy mindenképp meg kell valósítanom itt:
- jelentkezem a kosárcsapatba, és bajnokságok sorát nyerjük
- leakasztok egy oltári csinos barátnőt
- elvesztem a szüzességem.
Ha ezek megvannak, akkor ráadásban még belefér valami egyetemre való bejutás, de a legeslegfontosabb mégis az utolsó pont. Egyszerűen nem mehetek egyetemre szűzen és kész!
A terv tökéletes. Elsős vagyok, ez az első napom itt a suliban. Bizonyosan találok majd olyan kedves felsős lányokat - akik ráadásul csinosak is -, akik elkalauzolják szegény eltévelyedett elsős báránykájukat. Na nem mintha el lennék tévedve, már rég letudhattam volna a beiratkozást a kosár klubba, na de akkor hogyan ismerkedhetnék? Na ugye, hogy sehogy!
Ki is pécézem az első csoportot. Négy lány, és annak a barnának milyen lábai vannak. Anyám! És az a ringó fenék! Totál odavagyok.
- Ano... elnézést az alkalmatlankodásért. Tudnátok nekem segíteni, elsős vagyok, és totál levesztem a sok épület között, nem valami jó a tájékozódási képességem - sajnáltatom is magam, a magamnak kinézett lány mellé állva, és szándékosan az orra alá dugva a kis térképemet, szégyentelenül bámulva a melleit ahelyett, hogy figyelnék bárminemű magyarázat reményében. El is hajtanak, hiába próbálkozom, hogy de nekem az a nagy térkép meg ez a kis térkép eleve összeegyeztethetetlen, és igazán, ha olvastak a One Pieceből - mert ki ne ismerné a One Piecet, és azon belül is Zorot - akkor tudhatnák, hogy tényleg léteznek emberek, akik képesek eltévedni az egyenes úton is, de minden hiába, lekoptatnak.
Nagyot sóhajtok. Bizonyára nem csípik Zorót. Az lehetett a baj. Na de semmi para, máris kiszemeltem a következő áldozatot. Kamisamák az égben, hogy lehet valakit ilyen mellekkel megáldani?!
* * *
Kíváncsian mérem végig osztálytársaim adottságait. Az a kis loknis, szemüveges egész helyeske, olyan kis annyira naiv vagyok, hogy mindenképp be kell próbálkoznod nálam, és máris mehetünk valami nem használt terembe vagy a szertárba jellegű.
Na de én jövök a bemutatkozással! Iszonyatosan készültem ám rá, otthon csomószor elpróbáltam, hogy itt már a lehető leggördülékenyebben és legvagányabban menjen, és minden hölgy osztálytársamon megmozdítsa a gravitáció a bugyikákat. A színes, csíkos, mintás feliratos vagy csipkés bugyikákat, ahh!
- A nevem Moriyama Yoshitaka. Célom, hogy szebbnél szebb bókokkal árasszam el a női nemet, s hogy kiemelkedő teljesítményemnek köszönhetően a csúcsra emeljem a kosárlabda csapatot! Szóval vigyázzatok lányok, nehogy leolvasztom rólatok a bugyit! - kacsintok, és szerintem egész jól szerepeltem, mindenki jól megnéz, és egy életre megjegyeznek, és szerintem szünetben már vakarhatom is le magamról az első rajongóim.
* * *
Hmm. Bizonyára eltévedtek azok a rajongók, mert az óra végeztével mindenki elpárolog a saját választott klubfoglalkozását felkeresni. Emlékszem, a mögöttem ülő srác, Kasamatsu Yukio, szintén kosarazni fog, így amikor elhalad mellettem, utána lendülök. Magának való srác, de ettől függetlenül valamiért kifejezetten szimpatikus. A lányokkal végül is ráérek egyébként is,még vissza van három évem, nem árt arra is koncentrálni, hogy barátokat szerezzek. Kasamatsu pedig kifejezetten alkalmasnak tűnik erre két okból is. Nem nagyon láttam csajozni, ergo tuti nem rontja majd a köreimet, másrészt kosarazik, így máris megvan a közös téma, ami átlendít a kellemetlen ismerkedős körökön. Hah, könnyebb lenne, ha találnék a kosár iránt komolyan rajongó, pont az esetem kategóriába tartozó lányt is. Biztos nem hajtana el, mint általában mindenki...
Na de hess-hess, koncentráljuk a fekete hajú srácra.
- Kasamatsu-san, igaz? - szólítom meg, mire úgy fordul felém, mint egy dúvad. Még a végén vissza kell vonnom, hogy szimpatikus? - Nani? - morranja.
- Ez nem szép, egy leendő csapattársaddal így beszélni - jelentem ki sebzett hősöket megszégyenítő drámaisággal hangomban.
- Te kosarazni jössz? - lepődik meg, amit enyhe sértésnek veszek. Elvégre elmondtam...
- Persze - felelem látszólagos könnyed természetességgel, "lealacsonyodva" hozzá. -, nem hallottad a bemutatkozásnál? Én a tiédnél megjegyeztem ám - viszek be még egy apró szúrást is, hogy igenis érezze magát bunkónak, amiért ilyen figyelmetlen és udvariatlan, hogy még csak a kosárra sem figyelt fel.
- Gomen - vág egy fokkal kedvesebb arcot, bár nem viszi túlzásba a dolgot. Sem a bocsánatkérős, sem a barátságosabb arcot vágok ennek a majomnak részét... Na mindegy, biztos csak félénk. Milyen kis édes! Majd én szárnyaim alá veszem. Azonnal viszem is tovább a beszélgetés fonalát.
- A kosarazás menő, ugye? Az én iskolámban is az volt, bár csak az utolsó évben, de volt, hogy jártak ki a lányok megnézni egy-egy edzést vagy meccset. Ez az iskola nagy, biztos sokkal több lány is jár ide és több lesz az esélyem is. Csak nem te is ezért jelentkeztél ide? - vonom fel cinkosan az egyik szemöldököm, hogy nekem igazán nyugodtan elmondhatja, és ha úgy van, még segítek is, elvégre "szakértő" vagyok. Na jó, csak leszek... De igyekszem!
Ám hála helyett egy öklöst kapok a vállamba: - Ne hasonlíts magadhoz!
Itte... - Fájlalva-értetlenkedve követem, az ütés helyét fájlalva és közben megpróbálva megértetni vele, hogy én nem szórakozom ám, én ezt halálosan fontos küldetésnek tekintem: - Ne légy már ilyen, Kasamatsu-san. Mi elsősök tartsunk össze!
Látszólag nem hatom meg, de legalább eljutottunk az öltözőig, ahol gyorsan átöltözöm, hogy be is menjek a terembe. Bár reménykedtem benne, az edzés úgy látszik, nem kifejezetten népszerű a lányok körében, pedig szerintem kifejezetten szexinek tartanám lányként az izzadt, izmokat feszítő férfiak látványát. Na mindegy, ez a része annyira nem csalódás, mivel bekalkuláltam ám a kis terveimbe, hogy ilyenkor másoknak is csoportfoglalkozás van, és nem feltétlen érnek rá itt nyáladzani csodás testemen és csodás teljesítményemen. Bizonyítanom azonban kell, mert bár jó eséllyel nem leszek máris állandós, szeretnék minél előbb aktív tagja lenni a csapatnak. A kispadon senki nem lesz sztár. Ezért is fektetek nagy hangsúlyt a rendes bemelegítésre, majd a bemutatkozás után mindent beleadok a képességeink felmérő játékba. Azt kell tapasztalnom, hogy bár kissé mogorva és mufurc, a Kasamatsu nevű srác is igen ott van a szeren, kiválóan össze lehet vele játszani, és bár ahogy elnézem, ő is és én is inkább a külső dobók vonalát erősítjük, egész jól elvisszük a meccset, és nem is kapunk ki olyan csúfondárosan, mint kaphatnánk egy élvonalbeli csapat állandósaitól. Megkockáztatom, hogy ha lett volna egy jó belső dobónk is, még meg is tudtuk volna őket szorongatni.
A elismerő dicséret nem is marad el, és jutalmul, amiért ilyen jó társam volt, rákacsintok, a hüvelykujjam felmutatva, ezzel is jelezve, milyen király is volt vele együtt kosarazni. Aztán még átesünk a levezető futáson, s mehetünk is öltözni. Persze egy alapos mosakodással kezdem, törölközőmmel még a felsőtestem is áttörölgetve, mert nem lehetek büdös még egy komoly edzés után se. Szépen néznék ki, ha pont a nagy Őt riasztanám el a kanszagommal...
Ahogy visszaérek, hogy felöltözzek végre rendesen, még itt találom, s ha már így van, fel is vetem a hirtelen támadt ötletem.
- Mondd csak, Kasamatsu, merrefelé mész?
- Haza - feleli, de mikor fintorogva pillantok vissza rá, leesik neki a tantusz, és hozzáfűzi kissé zavarba jőve fonva össze a mellkasa előtt a kezeit. - A metró felé.
- Ó, én is arra megyek! - derülök fel. - Nem megyünk együtt? Pikkpakk átvedlek!
Látszólag nem nagyon rajong az ötletért, legalább is olyan savanyú képet vág, mintha citromba harapott volna, de látszólag várakozni kezd, így csipkedem magam, és tíz perc múlva már teljesen felszerelkezve, indulásra készen lépek mellé. Szerintem egész gyors voltam.
- Arigatou, hogy megvártál - mosolygok rá, majd ahogy nekiindul, követem. Míg az iskola területén vagyunk, önkéntelenül is monitorozom a környéket, lányok után pillantgatva, de mivel már nagyjából vége minden délutáni klubfoglalkozásnak, csak elvétve lézeng pár ember, így ismét felé koncentrálom a figyelmem, beszédet kezdeményezve.
- Jól nyomtad edzésen, ahogy elnéztem, nagyon szeretheted a kosarat. Van vele valami célod, mondjuk profin nyomni a későbbiekben? - a csajozós részt inkább nem pedzegetem, elég volt, hogy délután leteremtett miatta.
- Még nem gondolkodtam el rajta. Az biztos, hogy szeretnék minél jobban szerepelni, és a lehető legtöbbet elérni a csapattal. Természetesen az abszolút cél megnyerni mind a két bajnokságot - feleli komolyan.
- Értem - bólintok. Én is szeretem, és szeretnék minél többet kihozni magamból. Főleg, mert ha menő játékos vagy, tapadnak rád a csajok - ismét csak megrovó pillantást kapok, de most ignorálom, túlzottan beleélem magam a magyarázatba. - Tudod, legalább annyira szerelmes vagyok a kosárlabdába, mint a lányokba!
- Nem hiszem, hogy a sport számára ez dicséret lenne - morogja gúnyosan, mire bedurculok.
- Most miért?
- Mert körülbelül minden szempillantásban más lánynál próbálkozol. Nem vall nagy hűségre és elkötelezettségre ehhez hasonlítani a kosár iránti szereteted - közli a megfigyeléseit, mire csak megrázom a fejem kissé felkuncogva.
- Nem is ismersz, máris előítéleteid vannak - húzom fel magam megjátszva az orrom. Ezt a vádat már megkaptam ugyanis, amit ő is emleget, de ez is csak azért van, mert nem érti, mi az, ami hajt. Épp ezért is adom a tudtára, hogy is kell érteni ezt az összehasonlítást, és hogy el kell hinnie, hogy bizony ez nagy szerelem. - Tény, hogy állandóan próbálkozom lányoknál, de nem azért, mert ne gondolnék egyet se komolyan. Egyszerűen csak gyakorlok és keresem az igazit. Tudom, hogy ez úgy néz ki, hogy bárki megtenné, de ez nem így van. Én csak nem akarom elszalasztani a lehetőséget. Hogy is mondjam... - mindig is gondban voltam, hogyan értessem meg a filozófiám másokkal, akik szerint csak egy playboy szeretnék lenni, de nincs hozzá tehetségem. - Annyi lány mellett megy el az ember, aki mind egy-egy lehetőség. Mi van, ha pont annál nem kezdeményezek, aki az igazi, aki nekem van szánva? Mi van, ha egész életemben azért nem találom meg, mert ott akkor nem szólítottam le? Ugyanakkor ha megtalálom, megszólítom, és emiatt kialakul közöttünk valami, akkor soha többé nem vágyom majd másra, mert tudni fogom, hogy ő az igazi. Ez a helyzet a kosárral is. Sok sporttal megismerkedik az ember már az általános iskolában. A legtöbbet ki is próbálja hosszabb távon, belekóstolva, "leszólítva", de lesznek sportok, akik kikosarazzák, mert nem az ő sportjai. De aztán rábukkan arra, mit szeret, amiért tud lelkesedni, akinek be tud hódolni, akiért mindent feltenne egy lapra, amivel szereti az idejét tölteni. Nekem ez a "sport-nagy-ő" a kosár. Okozzon akármennyi örömet vagy bánatot, nem tudok lemondani róla, most, hogy már belekóstoltam, és ő is hagyta, hogy egyre inkább megismerjem.
Egész fura tekintettel méreget, és már kezdenék elszontyolodni, hogy nem sikerült megértetnem vele a lényeget, és hogy ő sem fog megérteni, hiába a közös kiindulópontunk, a kosárlabda, mikor nagy levegőt véve szólal meg.
- Tudod, még mindig idiótának gondollak, de azt hiszem, értem, mire gondolsz, és ilyen szempontból már értem az elkötelezettséged mélységét.
- Még a végén zavarba hozol a bókoddal - mosolygok rá boldogan, mert valahogy úgy érzem, tényleg megértette, amire utalni akartam. - Ezt vehetem valamiféle barátság kezdetének kettőnk között?
- Azért ne ess túlzásokba - indul meg gyorsabban, s megint csak elutasítónak érzem, de valamiért mégis csak kuncogásra késztet viselkedése, s ahogy utána sietek, átkarolom a nyakát, hogy aztán nem túl hangosan, de azért számára egyértelműen hallhatóan nyilvánítom ki a véleményem: - Csíplek, Mr. Őszinteség!
* * *
Reggel, mikor megérkezem, már a helyén ül. Meg is örülök neki, és lehuppanok elé, ahol egyébként is ülök, majd hátrafordulok.
- Ohayou, Kasamatsu! - köszöntöm, majd felé nyújtom az épp majszolt ropis zacskóm, hogy kér-e. Int, hogy kösz, nem, miközben üdvözöl ő is. - Arra gondoltam, ehetnénk együtt, hívtam Koborit is, ha már ő is kosarazik, nem árt, ha összerázódunk, nem igaz?
Úgy tűnik, a Kobori nevű srác jelenléte megnyugtatja, és így már beleegyezőbbnek tűnik.
- Rendben, legyen.
- Remek! - konstatálom, hogy ezt is megszerveztem, s előrefordulva előpakolok. Már csak azért is, mert becsöngetnek, s hamarosan be is lép a tanár.
* * *
Mivel Kasamatsu minden szünetben olyan komolyan vizsgálgatott mindig valamit, így hagytam, inkább a lányokkal próbálkoztam, de sóhajjal kell konstatálnom, hogy nem, nem az én osztályomban van a másik felem, akinek az ujjára kötötte a sors a piros fonalat. Legalább is mindenki ignorál, eddig igazából csak barátkozni szerettem volna. Végül feladtam, és csak az ebédszünet ment meg attól, hogy kissé máris magányosabbnak érezzem magam.
- Mehetünk? - fordulok hát a mögöttem ülő komoly fiú felé, bevasalva rajta az ígéretét.
- Hova? - kérdez vissza.
- Hát ebédelni?
- Mert hol akarsz enni?
- Eto... mivel nekem nincs kajám, a büfére gondoltam, ott letelepszünk egy asztalnál, és beszélgetünk, eszünk, szocializálódunk.
- Asso - komolyan, lenyűgöz a komolysága. Legalább is az én értékrendemben ő iszonyatosan komolynak tetszik, nem tudom, saját maga hogy látja saját magát. Mindegy, azért bírom, jó arc, és nem árt, ha mellettem van, és megosztja a sajátos nézőpontjából megállapított igazságait, amelyeket nem rejt véka alá. Olyannyira nem, hogy kifejezetten cuki, mikor az ember képébe mondja rezzenéstelen arccal. Sőt, igazából szerintem olyan, mint egy kis bulldog, már morcos az ábrázata, de valójában még csak egy kis öleb.
Összeszedjük még a terem másik felében ülő Koborit, és lenyomulunk az ebédlőbe. Ők ketten foglalnak nekem helyet, míg én veszek magamnak valami kaját, majd levágom magam Kobori mellé, hogy nekiálljak táplálkozni. Közben Koborit is kikérdezem a kosárról, és hogy mi motiválja, s bár ő is olyan komolyabb, azért válaszolgat lelkiismerettel, és egy fokkal kevésbé ellenséges - egy jó nagy fokkal - mint Kasamatsu volt eleinte.
Aztán két lányra leszek figyelmes, akik tétován ácsorognak, látszólag ülőhelyet keresve. Mellettünk pedig még van annyi hely.
- Hé, lányok! Ha gondoljátok, ide letelepedhettek - integetek előzékeny, és talán egy csipetnyit mohó mosollyal, s egész felvillanyozódom, ahogy hálás ábrázattal indulnak felénk, s letelepednek villámgyorsan az asztal mellé hálálkodva, és a mázlista Kasamatsut beszorítva a falhoz. De mivel őt nem hagyjuk itt, mert a barátai vagyunk, hát itt maradunk mi is. Kobori is bizonyára kénytelen lesz egyetérteni velem, mert rajtam keresztül képtelen lenne távozni.
Na de ahogy a lányok lehuppannak, azonnal kihasználom a lehetőséget, hogy bemutatkozzak.
- Sziasztok, a nevem Moriyama Yoshitaka, első évfolyam B osztály, örvendek! Ez a srác itt mellettem Kobori... - akadok el, mire kisegít a srác.
- Kouji - ah, tényleg, valami ilyesmi volt... hehe, mindegy. Majd egyszer csak megjegyzem. Na de ne feledkezzünk meg a sarokba szorult kollegáról se, felé is fordulok, hogy őt is bemutassam. - Ő pedig Kasamatsu Yukio.
Míg a lányok körbetekintenek és ők is bemutatkoznak, én leakadok, és szerintem most először fordult elő velem, mióta "öntudatomra" ébredtem, hogy nem figyeltem egy csinos lányra, mert leragadok Kasamatsu ábrázatán. Zavartan birizgálja az ujjait, miközben enyhén kivörösödve fordul a fal felé. Úgy néz ki, mint egy sarokba szorított, halálra rémített kis állatka. Egyszerűen nem tudom hova tenni a viselkedését, és mikor az egyik lány megböki, hogy adja oda neki a sót, még meg is ugrik egy kissé, és zavartan dadogva, végül fel is adva a mondanivalóját, nyúlna a sóért, de megelőzöm, s találkozik a pillantásunk. A tekintet, amely az enyémbe fúródik, bűntudattal telít el.
- Tessék - nyújtom a lány felé, aki kérte a sószórót, majd felállok, hogy asztalt bontsak, megmentve szerencsétlent. Mert meg vagyok róla győződve, hogy az előbb egy kis hála is szorult a tekintetébe a tömény Megöllek! mellé. - Most magatokra hagyunk titeket, szépségeim. Köszönjük, hogy megtiszteltetek bájotokkal, de sajnos elszólítanak minket a kötelességeink. Kedves... kiengednéd Kasamatsut? - a dolog kínos, mert nem emlékszem a nevére, de hál istennek kivételesen nincs sértődés, helyette csak kuncognak, és hamarosan arrébb is mehetünk. Kobori lemarad, mert még vesz magának valami édességet, így ketten maradunk a még mindig sokkos állapotban levő Kasamatsuval. Mellé támaszkodom a falnak, úgy, hogy az ebédlő népes serege elől takarjam, majd komolyan, mellőzve a hülyeséget, megszólalok.
- Sajnálom, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Nem tudtam, hogy kényelmetlen lenne neked, hogy azt a két csinos lányt odahívtam, hontou ni gomenasai! - hajolok meg mélyebben, jelezve bocsánatkérésem abszolút őszinte, mindenféle fricskától mentes szándékát.
Megrázza a fejét, jelezve, hogy nem haragszik, így kissé veszem a bátorságot, hogy a tőlem telhető legnagyobb tapintattal kérdezzek rá.
- Mondd csak, Kasamatsu, ha nem sértelek meg a kérdéssel: téged frusztrál a lányok társasága? Elég az is, ha csak bólintasz, hogy igen vagy nem.
Egy pillanatra a szemembe néz, és próbálok bátorítóan visszanézni rá. Végül bizonytalanul, de apró mozdulattal igent bólint.
- Souka. Sumimasen még egyszer. Ígérem, többé, hacsak nem kérsz az ellenkezőjére, nem hozlak többet ilyen helyzetbe, és nem csajozom, ha jelen vagy! - fogadom meg ünnepélyes pátosszal, de halálosan komolyan. Egyszerűen szétválasztom, ha vele vagyok, vele leszek, ha csajozni akarok, akkor pedig félrevonulok. - Nem szeretném ugyanis, hogy emiatt a bimbózó barátságunk elhaljon, vagy ne legyünk jó viszonyban, mert az kihathat a kosárra is! - márpedig az szent és sérthetetlen. Olyannyira, hogy tartok tőle, ha választanom kellene közte és a csajozás között, akkor is a kosárlabda győzne.
|
| timcsiikee | 2013. 02. 10. 18:30:57 | #25115 |
 Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Moriyamának
Kasamatsu:
Kaijo… nagy hírű iskola, és ahogy számítottam rá, hatalmas. Persze a nyíltnapon már jártam itt, de a mai nappal már elsősként lépek be az iskola kapuján. Még az egyenruha is azt sugallja, hogy komoly hely, és ez pont megfelel. Itt nagy figyelmet fordítanak a sportokra, az iskola nagyobb százalékban tornaterem és pálya, mint tanterem. A számomra furcsa évnyitó után az első nap még érdekesebb, mivel az egész udvar a klubok kis asztalaival van tele, mindenhol szórólapos Senpaiok, és kiabáló korombeliek. Zsebre vágott kezekkel indulok neki a nagy embertengernek, mint egy zöldfülű újonc. Nem mintha tartanék itt a felsőbb évesektől, viszont meglepő, hogy egy ilyen sportiskolában szinte ugyanannyi lány van mint fiú, felsőbb osztályokban, de még az enyémben is. Abban reménykedtem, hogy főleg fiúiskola, ahol fellélegezhetek. De nincs mit tenni, ide akartam jönni és meglett. Az erőnléti felvételim az egyik legjobb lett azok közül, amelyik turnuscsoportban én tettem a felvételit, nem mintha bárkinek is elbüszkélkedhetnék ezzel.
Egyetlen ismerős arc sincs, egyetlen régebbi osztálytársam sem jött ide se alsó középiskolából, de még általánosból sem. Először, amikor ilyen idegen még az iskola, akkor vágynék egy olyan arcra akivel közösen nekivághatnék az új épületeknek, de később úgyis rájövök majd, az új ismeretség itt jobb. Eddig is így volt. Az első asztalkán csak az iskoláról van térkép. Mivel elég nagy területet foglal el, ezért kell is, újként elég könnyű lehet itt eltévedni.
Elég komoly ábrázattal vizslattam eddig a környéket, de amikor egy másodikos lány nyújt át nekem mosolyogva egy ilyen kis füzetkét, rögtön meginog ez az álca és csepp zavarral bújok bele a lapokba, jó pár lépéssel arrébb.
Az első két három óra ma csak azzal telik, hogy mindenki megtalálja a számára megfelelő klubot, mivel ez itt kötelező, aztán jön egy másfél órás ebédszünet – most kifejezetten hosszabb – ezt követi egy osztályfőnöki óra, hogy megismerd jobban az osztálytársaid, aztán mindenkinek el kell látogatnia a felvállalt klubba vagy csoportba, nevezzük bárminek. Laza egy nap, amolyan „kovácsoljuk össze a fiatalokat” időtöltés az iskola első napjának.
Nézzük a térképet… Elkezdek sétálni a főbejárat felé, ahol általában a nagy hirdetőtáblák vannak kitéve. Az osztálybeosztásokat lehet itt látni minden év elején, és a mai nap a klubok helyének térképét is kiaggatták, hogy megtaláld azt, ahova szeretnél iratkozni.
Lassacskán átfúrva magam a tömegen nagy nehezen eljutok a tábláig, ahol összehasonlítva a kis iskolatérképpel kipécézem, hogy merre van a kosárcsapat asztala, és amint megvan fel is keresem, hogy feliratkozhassak.
Így viszont hamar végzek is, mivel én célirányosan választottam sok más ember helyett, akik csak körbenéztek vagy még nem tudtak dönteni. Az osztályterembe csak később kell bemenni, ezért választok egy kinti padot ahol előrehozottan megkezdhetem az „ebédszünetem” bár csak egy csokit majszolok el egyelőre, miközben ismerkedem és barátkozom az iskolai környezettel, a látvánnyal és az éppen elsétáló emberekkel.
Egy láthatóan korombeli, szóval elsős, de tőlem magasabb srác épp két lánnyal beszél. Vagyis próbál, mert ahogy látom felsősökkel van dolga, legalább másodévesek, akiktől szeretné azt kérni, hogy mutassák már be neki az iskolát. Nem lep meg, hogy otthagyják annyival, hogy tanuljon meg térképet használni, ott van a bejáratnál. Fejemet csóválva harapok megint a csokimba, amikor másodszorra is megpróbálja, csak másokkal. Idióta…
~*~
Az óra kezdetén először észre sem veszem, hogy az a lökött srác ül előttem, aki kint lányokat próbált befogni, csak akkor esik le, amikor a bemutatkozások során felpattan a helyéről, mondja a nevét – amit elsőre nem jegyzek meg annyira – majd lenyom mellé egy olyan hobby meg érdeklődési kör dumát, amire csak egy facepalmmal vagyok képes válaszolni. Hogy ez sosem adja fel… Mondjuk a kitartás jó dolog, meg kell hagyni, de tanulhatna is ezekből a hibákból, amiket csinál. Bár ki tudja, nem ismerem, lehet, hogy Ő ezt így élvezi. Nem is foglalkozom vele igazán, amíg nem óra után a vállalt pluszfoglalkozásra, esetemben a korás edzésre nem kell menni. Csak azért lopja el ismét a figyelmemet, mivel folyamatosan mellettem halad, még akkor is, amikor lefordulok a folyosón.
- Kasamatsu-san igaz?
- Nani? – morranok fel rá nézve nem túl kedvesen. Valamit elfelejtettem volna?
- Ez nem szép, egy leendő csapattársaddal így beszélni – nyom le egy kis drámai hatást. Látszik már kicsit gyakorolta… várjunk csak?
- Te is kosarazni jössz? – most tényleg?
- Persze, nem hallottad a bemutatkozásnál? Én a tiédnél megjegyeztem ám – most tényleg kicsit bunkónak érzem magam, na de mindegy, láthatóan őt sem hatotta meg annyira a dolog.
- Gomen – rendezem le ennyivel valamivel emberibb arcot öltve magamra.
- A kosarazás menő ugye? Az én iskolámban is az volt, bár csak az utolsó évben, de volt hogy jártak ki a lányok megnézni egy-egy edzét vagy meccset. Ez az iskola nagy, biztos sokkal több lány is jár ide és több lesz az esélyem is – kezdi lelkesen mesélni terveit. Remek, még egy hülye aki nem a sportért kosarazik – Csak nem te is ezért jelentkeztél ide? – erre megjelenik egy kis görcs a fejem mellett, s jutalmul a beszólásért a vállába kap egy gyengébb öklöst.
- Ne hasonlíts magadhoz – morculok be megint, mire csak felkuncog a felkarját dörzsölgetve.
- Itte… Ne légy már ilyen, Kasamatsu-san. Mi elsősök tartsunk össze – a jókedvből olyan elszánt hangulatot varázsol, hogy úgy érzem… ennek a srácnak drámaszakkörbe kellett volna mennie inkább.
Mivel mostantól valószínűleg nem igazán fogok megszabadulni tőle – tudom nem kedves kifejezés – így amikor bemutatkozunk a felsősöknek, már megjegyzem végre a nevét. Moriyama Yoshitaka.
Nem új számomra a kosár, viszont már az is meglep, amikor Ő mondja azt, hogy szintén mióta kosarazik. Akkor csak nem lehet olyan rossz, bár azt senkinek nem kellett eddig se mondani, hogy mit csinált egyáltalán a csapatnál. Lehet nem is játszott egyszer sem.
Viszont minden ellenszenvem teljesen elszáll vele szemben, amikor beállítanak a felsősök ellen kismeccsezni, és meglátom a gyakorlatban használt tudását. Olyan, mintha egy teljesen másik embert látnék, aki nem hülyéskedi el a dolgot, komolyan veszi azt, amit csinál. Ez az amit tisztelek egy emberben. Igen, ebben is van elhatározása, és ha rendesen összedolgozok vele, meg is van az eredménye. Persze nem nyerünk a híres Kaijos állandósok ellen, meg is lepett volna, ha a mi kettőnk játékával ez sikerülne, de nem sok a lemaradás. Talán mégsem lesz rossz barátnak, ha már úgyis így megismertük egymást.
|
| timcsiikee | 2012. 09. 14. 15:22:33 | #23419 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Petemnek
Senpai:
Másnapra már egész jó állapotban látom Kisét. Habár a gyakorló meccs, na meg a beszélgetésünk után úgy eltűnt, mint a sicc. Nem kérdezek rá, nyilván haza ment, ha meg nem akkor sincs sok közöm hozzá, és mivel olyan mint máskor, nem aggódom. Órák előtt összeakadok vele az udvaron így mielőtt az óra kezdődne egy padra leülve beszélgetünk tovább a többi edzéstervről, vagy a hétvégéről.
- Ohayo, Senpai – sétál el előttünk lassan a srác, aki tegnap interjút készített, de végig engem figyel míg elhalad - …Kise-kun – majd lassan elfordul és megy tovább. Fura…
- Jó reggelt – morogjuk egyszerre Kisével, majd vissza is fordulok felé, de közbevág, mielőtt megszólalhatnék.
- Te, Senpai… ez a fiú teljesen beléd van zúgva, neee? – először nagyra kerekednek szemeim, halántékom mellett értetlen, eltéved ki vízcseppel, majd morogva egyenes tenyérrel döfök egy nagyot oldalába.
- Baka! Hogy jut ilyen baromság az eszedbe? – förmedek rá, majdnem a padról fel is állva, de csak ülve maradok az oldalát fájlaló mellett. Fél szemmel néz fel rám, kicsit még sziszegve.
- Csak abból gondoltam, hogy egy ideje követ minket.
- He? – vonom fel egyik szemöldökömet. Az nem lehet, nem vettem észre. – Nem láttam.
- Persze, mert te nem vagy hozzászokva, Senpai. – végig a szemembe nézve a mögöttünk lévő bokorra mutat ujjával – Abbak a bokorban is van három lány – amint ezt kiejti kicsit hangosan, az említettek sikoltva futnak el jó messzire én meg csak ijedtemben majdnem ugorva egyet ültömben fintorogva nézek utánuk. Ez kész…
- Ez akkor is hülyeség. Hogy eshetne belém egy… - nem fejezem be a mondatot, még a gondolat is kissé szokatlan számomra. Nem ismeretlen, csak… magamra tekintve soha nem gondolkodtam ilyenen… nem is szeretnék mostanában.
~*~
Az edzést, most iskola körüli futással kezdjük, ami csak azért különösebb az eddigi edzéskezdéseknél, mert Kise időben érkezett, így velünk együtt fut. Ennek örülök, de a hátránya az, hogy sokan az iskola udvarán és környékén csak azért leledzik hogy lássa Őt és visongjon, mint olyan sokszor. Szörnyen irritáló tud lenni, és ha nem hátráltatná az edzést azt mondanám menjen már inkább külön, de inkább tűrök. Ez jó alkalom a türelem megedzésére is számomra.
Már a harmadik körnél megint közvetlen mellém ér Ő szőkesége, és kicsit le is hajol, amit először nem értek, majd rájövök azért, mert beszélni akar.
- Senpai, nézd – mutat oldalra, és amint a fa felé nézek amit mutatott, egy elillanó másik szőke üstököt pillantok meg. Amikor elhaladunk, Kise mondatának hatására hátra fordulok és azt a múltkori srácot, Scottot látom meg.
- Csak véletlen – morgom kelletlenül a másik ovis mosolyát látva, majd haladok tovább.
- Képzeld, rájöttem honnan ismerős. Az osztálytársam. – osztja meg velem az infót, mintha annyira érdekelne.
Persze az edzés alatt is látni, de ha Kise nem szólna, észre sem venném. Nem tudom miért kell ennyire figyelnem rá. Gondolom a múltkori meccs miatt az iskolaújság miatt néz utána a csapatnak. Nem baj, meg is írhatja, hogy még keményebben edzünk.
A jövő hét viszont egyre irritálóbb kezd lenni. Először csak akkor veszem észre mikor Kise szól, hogy a bokorból figyel, vagy épp a fal mögül, esetleg a rács mögött ácsingózik, de egy idő után magam is észreveszem és mindig riadó kelletlenséggel futnék messzebb. Ez már komolyan olyan, mintha kukkoló lenne. De van egy olyan érzésem Kise félreérti. Lehet hogy arra ácsingózik, hogy vele is csináljon valami interjú félét, csak nem tudja mikor zavarhatná.
Mondta Kise, hogy az osztálytársa, de gondolom szünetekben folyton a lányok dongják körül, vagy ha nem ők akkor velem van.
Igen, pont ez jár a fejemben, mert eddig mindig csak akkor láttam, amikor vele együtt töltöttem az időt, vagy épp edzésen voltunk.
Viszont ma Kisének épp más dolga van így nem jött be, ezért egyedül töltöm az ebédidőt az iskola udvarán, egy fa alatti padon. Unalmasabb, mit ne mondjak, de hát ez van. Viszont most már gyakorlottságomnak hála szinte azonnal feltűnik a kis leskelődő, már akkor is megérzem, ha épp mögöttem van.
Felé nézek, de elrejtőzik, ekkor felállok a padról és kerülve egy nagyot, míg a töpszli arra vár hogy ne figyeljek felé mögé kerülök. Megint egy fa mögött lapul. Nem nehéz elrejtőznie, mert elég vékonyka ahogy látom.
Épp megint kiles, de én már nem vagyok ott.
- Hm, vajon merre mehetett? – motyog magában, de még nem egyenesedik fel.
- Khm… - köhécselek hangosan, mire ugrik egyet, majd lassan fordul hátra, és mikor észrevesz ijedtében majdnem még a fára is felugrik. Persze ez csak túlzott képzelgésem az ijedtségére.
- Ah, senpai… konnichiwa. – mondja kezdetben remegő, majd magabiztosabb hanggal, mintha semmi rosszat nem csinált volna, minden teljesen természetes.
- Scott ugye? – nem nehéz elfelejteni egy ilyen nevet, mert nem igazán ide valósinak tűnik. – Elárulnád miért követsz? Ha Kisével akarsz interjúzni, akkor csak gyere közelebb, az a bájgúnár mindenkivel kedvesen fecseg – jelentem ki zsebre tett kézzel. Talán ez után, ha beszélt vele, akkor nem fog minket követni. Nem mintha sokkal zavaróbb lenne, mint a lányok akik folyton Kisére pályáznak, de legalább akkor ne osonna, amikor nincs itt. Ahogy ez eszembe jut, tarkómra csúszik egyik kezem, és kicsit oldalra nézek – Bár ma nincs bent, sajnos várnod kell holnapig, de azt hiszem ezt te is tudod. A címét meg nem mondhatom el, ha ezért jöttél.
|
| Geneviev | 2012. 09. 10. 12:11:08 | #23374 |
Karakter: Scott Meizuma (kitalált)
Megjegyzés: ~ Gazdinak, Senpainak
Vesztettek.
Meglepődve veszem észre, hogy Senpaiék vesztettek. Persze, mikor Kagami-kun és Kuroko-kun belelendültek, akkor már lehetett látni, hogy hiába van a kosárcsapatnak egy Kise-kunja, nem biztos, hogy nyerni fognak. És tényleg vesztettek Senpaiék.
A meccs maga érdekes volt, lehet róla mit írni, bár nem vagyok benne biztos, hogy azt bele kellene írnom, hogy Kise elkezdett bőgni. Bár, ha azt vesszük, hogy a sok hülye rajongója itt van, és látják a sírását, a pletyka holnapra már suli-szerte el fog terjedni, szóval úgy már mindegy lesz akkor. Na jó, akkor csak megemlítem.
Senpai viszont eszméletlenül menő, ahogyan megpróbálja fölvidítani Kisét. Kezdek egyre inkább belezúgni.
Mikor látom, hogy levonulnak a pályáról, egyből fölpattanok, és észrevétlenül elszlalomozok a lányok között, és a Senpai után rohanok. Akarok vele egy interjút! Na jó, nem interjút akarok én, mert ha valakivel kellene, az Kise-kun lenne, nem pedig Kasamatsu-senpaijal, a hülye rajongók miatt, de mivel én írom a cikket, az lesz, amit én akarok! Én meg Senpaijal akarok beszélni, szóval készülj, Senpai, mert megyek!
Nem is értem Kise rajongóit… végül is, a Senpai sokkal, de sokkal, de sokkal helyesebb nála! Meg édesebb és menőbb is. De nekem nem gond, hogy nem tudják, kiről maradnak le a nagy Kise utáni rajongásukban, így legalább nincsen ezres nagyságrendű riválisom.
- Senpai! Kasamatsu-senpai! – kiabálok utána, hogy álljon már meg, ne kelljen már olyan sokat futnom. Öreg csontjaim nem bírják már ezt a futást… Márpedig nem jönne elém, megkönnyítve ezzel dolgomat, de nem ám. Eh…
- Igen? – kérdezi lenézve rám. Senpai olyan magas! Na jó, igazából nem is az, de számomra igen. Meg közelről még helyesebb! Sosem láttam még közelről, pedig így még helyesebb is!
- Ráérsz pár percre? Csak a meccsről szeretnék kérdezni. Az iskolaújságtól jöttem – teszem hozzá, látva vacillálását. Beszélj velem, kérlek, beszélj velem! Magamban imádkozva próbálom rávenni, hogy maradjon itt, és látom, hogy remélhetőleg sikerülni fog. Olyan helyes…
- Öhm, persze… - feleli meglepődve. – De biztosan velem szeretnél beszélni? – kérdezi Kise-kunra utalva. Chö… Dehogy is! Na jó, az olvasók valószínűleg inkább azt szeretnék, ha egy Kise-kunnal készített interjút olvashatnának, de Senpai a kapitány, őt kapják!
- Senpai a csapatkapitány nem? Ezért szeretnék veled beszélni – magyarázom csillogó szemekkel, épp, csak azt nem teszem hozzá, hogy ez leginkább magam miatt van. Nem minden nap beszél az ember azzal a fiúval, aki tetszik neki. Ehh… na jó, rosszabb esetben nem minden nap beszél vele, jobb esetben az összes napját vele tölti. Kár, hogy én a rosszabb esetbe tartozom perpillanat…
- Rendben – egyezik bele. Juppy, szakít rám időt! Vagyis inkább az iskola újságra, de na… – Mit szeretnél tudni? – kérdezi. Látom rajta, hogy furcsállja a dolgot, hogy interjúztatás közben nem is akarok jegyzetelni, így előveszem a kis füzetem, meg a tollam, de úgysem fog kelleni. Hacsak nem azért, hogy egy meztelen rajzot készítsek Senpairól… affranc, de kár, hogy nem tudok rajzolni!
- Csak a lényegesebbet, hogy milyen volt a Seirin ellen játszani, mennyire tartod erősnek őket – mondom. Ez a leglényegesebb dolog, azután, hogy milyen érzés volt veszteni, de nem akarom egyből így indítani az ismeretségünket, hogy letámadom ezzel az intim kérdéssel. Ennél már csak az lenne intimebb, ha azt kérdezném, hogy hány emberrel csinálta már, vagy hányszor önkielégített már eddig, de mivel ilyet nem kérdez az ember, bármennyire is kíváncsi legyen rá, azt sem kérdezi az ember, hogy milyen volt veszteni az ellen a csapat ellen, akit úgy lenéztek, hogy először csak fél pályán akartak velük játszani.
Nagy vonalakban elmondja, milyen volt szerinte a saját, és a másik csapat, mikben gyengék, miket kell erősíteni. Arról is beszél, hogy a másik csapaton látszik, hogy mivel újak, még nem csiszolódtak össze rendesen, de elég hamar erősebbek lehetnek, ha jól edzenek. Éppen ezért kell a mi iskolánknak is edzenie, hogy a következő összecsapáskor le tudják győzni őket. Érdeklődve hallgatom, hiszen egyrészt érdekes, amit mond, másrészt meg olyan jó hallani őt beszélni. Néha-néha belefirkantok valamit a füzetbe, hogy azért úgy tűnjön, hogy írok valamit, de még ezt sem kellene csinálnom, hiszen így is, úgy is emlékszem mindenre. A mai nap mindenre, a kosárlabdáról az eddigi tudásaimra, és minden egyes mondatra, amit Senpaitól hallottam valaha.
- Ha nincs más, nekem most mennem kell – mondja, és hüvelykujjával hátra mutat. Szomorúan teszem el a füzetet és a tollat, jelezve, hogy tényleg ennyi volt, és meghajolok.
- Köszönöm, hogy segítettél Senpai. Akkor… viszlát – mondom, és elsietek. Jujj… Beszéltem Senpaijaaaaaaal!
Vigyorogva, ugrándozva indulok hazafelé, és a fülembe téve a fülhallgatót, a zenétől csak még jobban földobódok. Beszéltem Senpaijal, beszéltem Senpaijal! Ez az!
Otthon a szokásos nyüzsgés fogad, de most nem kezdek el pattogni a kicsikkel, se pedig Nii-sannal nem megyek le a srácokhoz, hanem bezárkózom a szobámba, amit igazából Nii-sannal osztok meg, de mivel ő nincs itt, nyugodtan, egyedül lehetek. Ledobom a cuccaimat az asztal mellé, és lecsüccsenek a székre, miután elővettem a táskámból a maradék kekszet.
Magam elé pakolom a füzetem, és a nasimat majszolgatva magam elé idézem a meccs, és az utána levő történéseket. Legfőképpen a Senpaijal való beszélgetést, amit ha akarnék, se tudnék elfelejteni sosem. Első beszélgetésem Senpaijal!
---*---*---*---
Másnap korábban megyek suliba, hogy még az órák kezdete előtt be tudjak menni a szerkesztőségbe, hogyha esetleg valami gond fölmerült volna a cikkemmel kapcsolatban, akkor azt még most tudjam korrigálni, hogy aztán nyomtatásra kerülhessen az anyag. Mivel hétvégén nem akarnak nekünk nyomtatni, még ma le kell adni az anyagot, hogy hétfőn már osztogatni is lehessen a suli újságot. Mármint nem osztogatni, szó szerint, de na!
Még nem sok diák lézeng a suliban, de ahogyan átvágok az udvaron, hogy könnyen a szerkesztőségünkbe érjek, látom, hogy egy bizonyos valaki viszont igenis, hogy itt van. Senpaaaaaaai! Messziről csak a fekete haját látom, de ahogyan közelebb érek, látom, hogy egy bizonyos szőke hajú illetővel társalog – vagy… hát, már ha az, hogy épp most vert be egyet az oldalába, az társalgásnak nevezhető. Kétlem, de abból, amit eddig láttam tőlük, ez a megszokott viselkedés.
Kicsit közelebb óvakodom hozzájuk, hogy ne vegyenek észre, de hallhassam, miről beszélnek, de végül is, nekem ritkán kell aggódnom amiatt, hogy észrevesznek. A magas embereknek én túl picike vagyok – micsoda diszkrimináció!
Volt olyan eset, amikor a bunkó hegyi trollja jött, jött, jött, és a szűk utcában nem vett észre, és simán föllökött, és még át is gázolt rajtam. Aztán mikor mertem fölszólalni, hogy ugyan már, ha már magát nem veszi észre az otromba viselkedésétől, legalább engem vegyen már észre, hogy ne taposson agyon, nem hogy lenézett volna, a saját magasságában kereste azt, aki hozzá szólt. Bazz…
De tudom, hogy Senpai nem ilyen, sőt, igazából még Kise sem, bárhogy is gondolom úgy néha, hogy egy komplett idióta, szóval azért náluk kicsit jobban kell figyelnem. Na meg… a bokorban levő többi leselkedő miatt, akik miatt nem jutok közelebb hozzájuk. Hát ilyet… hogy én hogy utálom az ilyen libákat, akik a bokor mögül kukucskálják ki rajongásuk tárgyát!
Ööö…
Ja, hogy perpillanat én is pontosan ugyan így viselkedek? Affrancba… Dededede, nekem van indokom rá: a kíváncsiság szakmai ártalom! Csak kár, hogy engem Senpai maga jobban érdekel, mint hogy valami olyat kapjak el, amit bele tudok még tenni a tegnap megírt cikkembe. Nem baj, nem baj, én nem vagyok ilyen hülye liba!
…ja, de csak azért, mert egy hülye, rajongó köcsög vagyok. És sajnos a szó átvitt értelmében. Pedig, ha esetleg tényleg egy népművészeti alkotás lennék, amiben általában vizet tartanak, talán még a szobájába is bejutnék, díszként. De hm, akkor nem tenne velem semmit. Már pedig, én azért szeretnék a köcsög átvitt értelmét kihasználni.
De ez még bőven a jövő zenéje. Legalábbis remélem, hogy a jövő ilyeneket tartogat számomra. Nagyon-nagyon-nagyon remélem.
No, de mennem kellene. Innen, a fa takarásából úgysem fogom hallani, miről szól a diskurálás, meg a szerkesztőségbe is menni kéne már, szóval kilépek a fa takarásából, és lassú léptekkel a szerkesztőség felé megyek.
Az már csak a véletlen egybeesésnek köszönhető, hogy nem a rövidebb úton, hanem a hosszabb úton megyek, ami pont azelőtt a pad előtt vezet el, ahol Senpaiék ülnek. Teljesen, totálisan véletlen. De tényleg! Nem azért jövök erre, hogy közelről láthassam Senpait, nem is azért, hogy köszönhessek neki – nekik –, egyszerűen csak sétálgatni akarok. Pont.
Talán, ha sokat mondogatom magamnak, még a végén el is hiszem… bár nem hinném.
- Ohayo, Senpai – köszönök mosolyogva Kasamatsu-senpainak, és pár pillanatig teljesen elvarázsolódok bosszús tekintetétől. Olyan helye~s! – …Kise-kun – köszöntöm osztálytársamat is, ha már itt vagyok, hogy ne tűnjek olyan bunkónak, de igazából a szőkét pillantásra sem méltatom.
- Jó reggelt – köszönnek vissza. Ez az egész nem tart egy percig sem, mégis, mikor elhaladok előttük, és egy kis ideig még magamon érzem Senpai pillantását, szívem baromi hevesen kezd el dobogni, és úgy érzem, a lábaimból kocsonyák lettek. Csak egy picikét bírd ki, testem, csak egy picikét, hogy ne előttük essek össze.
Basszus, nem szoktam én ilyen remegős lenni! Tegnap sem voltam az! Akkor most meg miért?!
- Te, Senpai… ez a fiú teljesen beléd van zúgva, neee? – hallom meg Kise idegesítő hangját. Egy pillanatra megáll a szívverésem is, hogy aztán jóval gyorsabb ütemre kapcsolva próbálja meg behozni a lemaradást. Sétámon nem látszik, hogy mennyire megrémültem ettől a kérdéstől, hogy rájött Kise, mivel ugyanúgy megyek tovább, mintha mi sem történt volna, pedig legszívesebben meghallgatnám Senpai válaszát, de az úgy túl feltűnő lenne.
De miééééért kellett ezt Kisének hangosan megkérdeznie?! Gonosz, gonosz Kise…
Remélem, nem kezd el félni tőlem Senpai. Végre egyszer – vagyis a mostanival kétszer – beszéltem vele, nehogy már pont most kelljen lemondani álmomról, hogy egyszer összejövök vele! Azt nem engedhetem meg.
Váh, vajon mit válaszolt?! Tudni akarooooom!
|
| timcsiikee | 2012. 08. 26. 22:18:30 | #23142 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Petemnek
Kasamatsu:
Eleinte az edzővel értettem egyet csak annyiban, hogy nem ismerjük a Seirint, te a tavalyi alapján nem lehetnek annyira erősek. Az viszont nem tetszik, hogy eleinte fél pályán játszunk. Meghiszem azt, hogy közben a többieknek edzeni vagy gyakorolni kell, de vannak külső pályák is. De nem vitatkozok vele, úgyis van egy olyan érzésem, hogy nem egyszerű csapat ez. Rögtön velünk érni év elején egy gyakorlómeccset, úgy, hogy köztudott Kise is ide jár? Persze hallottam róla, hogy a Teikoban a rejtélyes játékos a Seirinbe ment, de még sosem hallottam róla, talán nem is érdekes. De az a sötét kisugárzású magas, vörös hajú fazon gyanús nekem. Látszik rajta, hogy neki ez nem csak hobby.
Amikor az első kosár be is kerül csak kiakadva nézem a leszakadt gyűrű helyét. Ez nem normális, akárki akármit mond… Bár azt furcsállom, hogy Kise nem is törődik vele, csak lemondóan közli a nevét. A kis alacsony kék hajú csapattársáért viszont odavan.
Kezd egyre érdekesebb lenni a helyzet, viszont egy valami halálosan idegesít.
Az a rengeteg sipákoló rajongólány, akik egyfolytában Kiséért vinnyognak.
~*~
Nem hittem volma, hogy elveszítjük ezt a meccset. Eleinte alábecsültem őket, de utána még úgy sem győztük le őket, hogy mindent beleadtunk és Kise is játszott. Persze ez csak egy gyakorlómeccs és ezért könnyű túltenni magam rajta. Viszont aggasztó Kise reakciója. Még hogy nem vesztett soha? Igen, talán ezért borult ki egy egyszerű gyakorlómeccsen.
Szoros eredmény épp csak egy kosárral nyertek, de számomra ez is megmutat valamit. Többé nem kapunk ki tőlük sem, főként ha élesben fog menni.
Miután mindenki átöltözött én csak a gyakorló ruhámba, csapatkapitányként illendően elbúcsúzom a csapattól. Az edzőjük elég boldognak tűnik, de nem törődve vele szokásos barátságos arcot magamra öltve köszönök el. Megérdemlik, ráadásul nem fog letörni ennyi. Többé nem becsülünk alá senkit.
Amikor megjegyzik, hogy Kise nincs sehol, az elbúcsúzás után a keresésére indulok.
- Senpai! Kasamatsu-senpai! – a megszólítást már megszoktam akkor is ha csak idéntől hívnak újra senpainak, viszont nem ez a hang az, amit eddig „megszoktam” így kíváncsian állok meg és fordulok hátra, a hang irányába.
Loholva alig két lépéssel később megáll velem szemben egy alacsony szőke, szemüveges fiú egyenruhában. Gondolom Ő is elsős. Kicsit emlékeztet valakire, de a külső kiegészítők miatt teljesen más a hatás így nem is agyalok ezen tovább.
- Igen? – kissé szokatlannak érzem, hogy lefelé kell néznem, mert ritkán beszélek tőlem alacsonyabb fiúkkal.
- Ráérsz pár percre? Csak a meccsről szeretnék kérdezni – épp mondanám, hogy dolgom van, egy pityergős másik szőkét kell megkeresnem, amikor hozzáteszi – Az iskolaújságtól jöttem.
- Öhm, persze… - válaszolom kissé nehézkesen, meglepve – De biztosan velem szeretnél beszélni? – bár nem szívesen engedném most Kise közelébe mielőtt nem beszéltem vele, de azt hittem főként ő lesz az iskolában mindenhol téma.
Csak legyint.
- Senpai a csapatkapitány nem? Ezért szeretnék veled beszélni – felcsillanó szemekkel néz arcomra, ami kissé zavarba hoz mert nem igazán szoktam ehhez hozzá, de egy apró kis nyeléssel rendezem gondolataimat.
- Rendben – már épp várnám a kis jegyzetfüzetet, tollat és miegymást, ami általában egy „interjúvolónál” szokott lenni, de semmi. – Mit szeretnél tudni? *egyik kezemet csípőre téve próbálok kényelmesebb állást találni, mert gondolom egy kis ideig ez el fog tartani. Már amennyi tapasztalatom van ebből… nem sok.
Mintha csak végszóra, ekkor elővesz egy füzetszerűséget, és egy tollat.
- Csak a lényegesebbet, hogy milyen volt a Seirin ellen játszani, mennyire tartod erősnek őket – épp várom a kérdést, hogy „milyen érzés volt kikapni?” vagy épp „hagytuk e magunkat” de semmi hasonló. Pedig a kíváncsiskodók általában a legérzékenyebb pontra tapintanak rá. Vagy épp felvezetve halogatja a dolgot?
Ha jól tippelek látta a meccset így azt a részt inkább ki is hagyom, jobban mondva nem részletezem. Minek is? A csapat főként a két elsős köré épül egyelőre, bár aki tavaly az egyik legerősebb volt a csapatban, most sem jelent meg. Rég nem játszott már. Ezt nem teszem hozzá, mert nem tartozik a mai gyakorlómeccshez. Elég erősek és kitartóak, ráadásul még fejlődni fognak. Játszani pedig jó volt velük annak ellenére, hogy ki is kaptunk, mert így jobban észrevesszük a saját gyengeségeinket is amit erősíteni lehet a következő edzések során.
Egy dolog zavar az egészben… az, hogy hallgat, de szinte semmit nem jegyzetel. Bizisten, nem fogom még egyszer elmondani ezeket, pláne nem elölről. Néha firkant valamit, de olyan, mintha csak rajzolgatna. Még talán nem is zavarna annyira, ha nem ilyen nagy szemekkel nézne. Halálosan emlékeztet egy magasabb szőkére, aki akkor szokott így nézni, ha „véletlenül” kedves vagyok vele.
- Ha nincs más, nekem most mennem kell – intek hüvelykujjammal a vállam felett hátrafelé, mire összeakasztja a tollat és füzetet, majd el is teszi.
- Köszönöm, hogy segítettél Senpai – hajol meg kicsit. – Akkor… viszlát – és már el is siet. Fura… Lehet, hogy tévedek de majdnem hasonlított a szeme azokhoz a lányokéhoz, akik ma Kise miatt jöttek megnézni a meccset. Megremegek a gondolatra és inkább kirázom fejemből ezt a feltevést, majd megkeresem Kisét.
|
| Geneviev | 2012. 08. 24. 23:21:19 | #23103 |
Karakter: Scott Meizuma (kitalált)
Megjegyzés: ~ Gazdinak
- Ma egy gyakorló meccsük lesz a Seirinnel. Ez nem olyan fontos, hogy egy egész oldalt kapjanak, viszont annak a Kise fazonnak a rajongói meglincselnének minket, ha legalább egy kép, és pár mondat nem lenne róluk, szóval el kellene menned ma még a meccsre – mondja a főszerkesztő helyettes, Rona-chan. Édes kislány, csak éppen szervezni nem tud szegényke. De nem gond, én szívesen járok el a suli kosárcsapatának meccseire, csak akkor telefonálnom kéne Daichi-nii-channak, hogy ma később megyek haza, ne idegeskedjen. Amilyen aggodalmaskodó, még a végén azt hiszi, hogy meguntam őket, és elköltöztem. Mintha valaha is el akarnám őket hagyni, főleg, hogy mindig készít nekem finomságokat…
Ó, a mai süti valami isssteni finom volt! Édesen krémes és lágy, sok-sok ropogós, friss gyümölccsel, és kevés, de még roppanós piskótával, ami még nem vette be a krém trutyis állagát, épp, ahogyan szeretem. Tökéletes volt a történelem órára. A szünetre viszont elfogyott, sajnos, így most csak egy rágón tudok nyammogni. Valamiért azt jobban észre szokták venni a tanárok, ha rágózok, mint amikor édességet eszem, pedig még nem is járok ide olyan rég óta. Nem is értem, miért… - Kérlek, bocsáss meg, hogy csak most szóltam – hajol meg jó mélyen, úgy, hogy kilátszódik az egyenruhája alól a fehér csipke melltartója, és a közepes méretű mellének egy része. Dekoltázsát látva, egyből kipukkad a rágóból fújt szokásos lufim, amit mindig fújok, ha rágózok, és majdnem lenyelem, miközben próbálom magamba visszafojtani a kikívánkozó nevetésemet.
Sajnálom, Rona-chan… de engem nem igazán érdekelnek a nők. Bocsáss meg…
- Semmi gond, engem nem zavar – mosolyodok el a kikívánkozó mondanivalóm helyett, de nem akarom szegénykét megbántani azzal, hogy így letorkollom flörtölési kísérletét. Biztosan nem én tetszem neki, csak próbálkozik a dologgal, mert ugye belém ki esne belém?
Senki. Na ugye? Főleg nem egy lány. Meg különben is… ma, japánon, azt hiszem, hallottam, ahogyan a lányok azt beszélik, hogy az egyik szumós senpai még ma be fogja vallani iránta az érzéseit. Ők meg valószínűleg akkor összejönnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Bár… nem értem, hogy valaki hogy szerethet bele egy szumósba – kb annyira nem értem, mint amennyire azt nem érteném, hogy belém hogy lehetne belém esni. No, mindegy.
- Jajj, olyan jó, hogy Scott-kun ráér! – örvendezik, de mikor ránéz az órára, csodálkozva összecsapja a kezét. – Jéé, már ennyi az idő? Scott-kun, siessél, el fogsz késni a meccsről! – vág hátba jó erősen, amivel szinte kitaszít az ajtón a szerkesztőségből. Hát igen… még egy dolog, amit nem értek, még az én szuper agyammal sem. Sok mindent felfogok, de ezt biztosan nem: hogy lehet az, hogy egy törékeny, édes kislányban, akire ha ránéz egy férfi, a megvédeni való leányzót látja, igazából egy démon, akinek nagyobb ereje van, mint egy hozzám hasonló srácnak. Pedig még nálam is kisebb, ami ugye nagy szó!
De tapasztalataim szerint, mindegyik lány ilyen. Ezért is nem szeretem őket: hisztisek, nyavalygósak, törékenynek néznek ki, de közben meg erősebbek nálam, ráadásul még meg is vernek, ha bármit rosszul csinálok, vagy nem azt mondom, ami kellene. Ijesztőek. Nem azt mondom, hogy a fiúk nem, csak tőlük legalább az ember elvárja ezt a viselkedést, és a nagyja nem is hisztis. Hanem helyesek, és jóképűek, és nem csak erősek, de erősnek is látszanak. Főleg a kosarasok. Nem hiába imádom nézni a meccseket…
Lassú, megfontolt léptekkel haladok a pálya felé, ahol tartani fogják a meccset, ami elvileg gyakorló meccs lesz. Nem kell sietnem, mert még nem hallom a teremből kihallatszódó lány-sikolyokat, így még biztosan nem kezdett bele Kise a játékba. Ha már megjelent volna, biztos, hogy zengene az egész helyiség.
Séta közben gyorsan előveszem agyam egyik rekeszéből a tudni valókat, amiket eddig, a suli kezdéstől olvastam a gimis kosárlabda csapatokról. Eddig nem túl sok mindent sikerült elolvasnom, de szerintem a Seirin pont benne volt, mivel utána néztem a Csodák Generációjának. Mivel egy ideig, pontosítva egészen év kezdésig nem foglalkoztam a kosárlabdával, nem ismertem őket eddig, de nagyon érdekesek. Szerencsénkre, van is egy volt Csodák Generációs tagunk, mégpedig Kise-kun.
Nem is értem, miért hasonlítanak az osztálytársaik hozzá… nem is hasonlítunk, csak a szőke hajunk. Na jó, meg az idiótaságunk, viselkedésbeli szőkeségünk, de mivel erről a stílusomról itt nem igazán tudnak, így nem is vehetik észre a hasonlóságot. Ráadásul még magas is! Nem úgy, mint én… De, legalább mind a ketten a jövőbeni terveinkhez mérten nőttünk meg – ő magas, mert kosarazni akar, én meg alacsony vagyok, mert az információkat kicsiként, és cukiként könnyebben tudom megszerezni.
Bemegyek a terembe, és látom, hogy még pont nem kezdődött el, szóval gyorsan fölmászok a karzatra, az én erős, és izmos lábaimmal, amik fölérve remegnek, mint a kocsonya, és egy kellemes sarokba lecsüccsenek, ahonnét jól be tudom látni az egész teret, de észre venni nehezen vesznek észre, bárhol is van az ember, legyen az akár a karzaton, vagy lent a pályán. Tökéletes.
- Te, tudod, hogy ki a csapatkapitány? – kérdezi az egyik, tőlem nem messze álló lány a másiktól, akik már láthatóan izgatottan várják, hogy Kise végre megérkezzen. Nem tudom, mi olyan jó szám abban a fiúban… Végül is, egy idióta, mint én. Szőke, mint én. Magas – nem úgy, mint én. Lehet, hogy ez az oka, meg az a kisugárzás, amit most, a pályára jőve áraszt magából, mint mindig? Ez a magabiztosság? Lehet…
De nekem sokkal inkább a mellette álló, éppen belé ütő csapatkapitány…
- Asszem, Kasamatsu Yukio a neve, de nem biztos - …Kasamatsu Yukio jön be.
Ohh, nem is gondoltam volna, hogy egy elsős lány, akiről süt, hogy csak azért jött ide, mert látni akarja a pályáról éppen most leküldött Kisét akarja látni, tudja a senpai nevét. Végül is, csak a kosarazók, illetve a fiatal kosárlabdázókat kedvelők ismerik őt, mert ő nem olyan híres, mint Kise. Még itt, az iskolában sem, ha jól tudom, már pedig jól tudom. Amit nem is értek igazán, mivel szerintem nagyon menő a senpai.
Szemeimmel csak őt figyelem, ahogyan megy, és kezet fog a Seirin kapitányával, hm… agyacskám, most segíts meg azzal a névvel… Hyuuga Junpeijel. Azt hiszem, legalábbis. De az biztos, hogyha nem is csk, csapattag biztosan, mivel teljesen biztos, hogy a Seirinről szóló adatoknál olvastam a nevét. De azt hiszem, ő a kapitány. Képeket sajnos nem mellékeltek hozzá… Viszont, kettőt még biztosan fölismerek kép nélkül is, az óriás újoncot, Kagami… ööö… Taigát, illetve a… hol van? Szintén újonc, annyi idős, mint én, és Kisével volt egy csapatban, szóval Csodák Generációja tag volt.
Szemeim végig futnak a csapattagokon, és… áhá! Szóval ő is ilyen kis picike, viszont, ha jól gondolom, ő nem éppen ugyanazon okból tűnik el a többiek között, mint én. Kuroko Tetsuya.
Seeeeenpaaaai, olyan menő vagy! – kiáltok föl gondolatban a meccs kezdetekor, mikor futni kezd, és egy picit úgy érzem, csökken a többiek iránti figyelmem. Na jó, senkire sem bírok figyelni, csak rá, meg a mozgására, ezért is lepődök meg, mikor egy reccsenés következtében letörik a kosár. Ehh… Ez a Kagami igazán… erőteljes személyiség lehet. De nem gond, a Senpai úgyis biztos, hogy le fogja verni.
Hiszen ő olyan menő!
Én meg mindjárt megyek, és a falba verem a fejem, amiért a suliban elkezdek így, és ilyeneken gondolkozni, ugyanis nem kellene, hogy a gondolataim túlságosan elszabaduljanak, mert akkor a személyiségem is elszabadul, és akkor lőttek a nyugis gimi éveknek, mert tuti, hogy akkor még inkább mindenki Kiséhez fog engem mérni, és piszkálni fognak emiatt. Affrancba…
Szóval csak nyugi, Scott, és… ne nézd ilyen feltűnően a Senpait, inkább nézd helyette Kisét, hiszen végül is, leginkább róla kell, hogy szóljon majd a cikk, amit írnod kell. Ja, és ne beszéljél magadhoz, mert a végén menthetetlenül őrültnek fogod elkönyvelni magad, bár eddig még csak simán őrültnek vagy nyilvánítva saját magad által.
Ehh… inkább figyelek a meccsre.
|
|
