-Ne haragudj, de így kicsit gyorsabbak leszünk.

A régi kisboltnál állunk meg. Kisame maga felé int, és én vonakodva, de oda megyek. Ismerem már ezt a tekintetet… Annyi minden cikázhat most az agyában, aminek a nagy része úgy is csak ökörség, de ha nem hallgatom végig egésznap azzal fog nyúzni. Csapdába csalt. Hümmögve állok meg mellette, míg õ fejével Sakura felé int, majd Harukára nézünk aki oda sétál a rózsaszínhez.

-Micsoda nõi párbaj van itt készülõben! – nevet fel, és meglöki a vállamat. Dühösen nézek rá, és õ nyel egyet. Az arcára fagy a vigyora, majd tarkóját kezdi el vakargatni.

-Te hívtad ide Harukát, nem én. – morgom halkan.

-Tudom-tudom! Na de nem is ez a lényeg. Tovább kell mennünk felderíteni, viszont Sakura…

-Õt bízd rám! – bólintok neki, majd követem Sakurát aki leül egy padra a bolt elõtt.  Duzzogva nézegeti a földet, és nem néz rám. Talán Kisaménak igaza van és valami nõi hiszti van készülõben, de most erre tényleg nem érünk rá, így is szorít az idõ.

-Menj be a boltba Sakura, mondd meg, hogy én küldtelek! Itt vannak orvosi eszközök, és gyógyszerek. Mindent amit csak szükségesnek látsz hozd el.

-Ti hova mentek?

-Van egy férfi itt akivel beszélni szeretnénk. Félóra és itt vagyunk. Ha végeztél várj meg. – a végét már talán nem is hallotta, mert feláll és az ajtóhoz igyekszik, olyan, mint akit teljesen elvarázsoltak. Pont, mint valami hisztis kislány, aki ha nem kapja meg amit akar látványosan neki áll szenvedni és szelektív siketet játszani. -Hallod, Sakura? Azt mondtam…

-Várjalak meg. – legyez a kezével és unalmasan rám néz, mintha annyira fárasztanám. Na várj csak, ezt nagyon megfogod még bánni! Becsukja maga mögött az ajtót, majd abban a pillanatban Haruka a karomba kapaszkodik. Nagyot sóhajtok, és kezdem belátni, hogy talán Kisaménak valóban igaza volt. Félig felé fordulok és lenézek rá. Csillogó szemekkel figyel engem, majd lassan elpirul. Régebben is mindig elpirult. Mikor elõször találkoztunk és magamhoz vittem, míg felépül is két napig mászkált vörös arccal. Fekete hajába kap a szél és felém fújja az ibolya illatot. Még mindig azt a sampont használja, úgy tûnik valamin nem változtat. Még nagyjából négy éve jegyeztem meg neki, hogy milyen jó illata van a samponjának, és még azóta is azt használja?

-Mit szeretnél? – kérdezem és tovább indulok. Vékony kezei lecsúsznak a karomról és Kisame kicsit lemaradva követ minket.

-Fáradt vagyok. – leheli halkan és mellém siet.

-Akkor menj vissza és várj meg minket Sakurával.

Duzzogva kicsit lemarad, míg én felpattanok egy ágra. Két nõ egy társaságban már tömeg. Hihetetlen. Nincs nekem idõm ilyenekkel foglalkozni. Ágról ágra ugrálok, közben Kisame és a lány is utolér. Ha idõben végzünk még napnyugta elõtt elérhetünk az öreg remetéhez, már ha életben van. A napokban hatalmas vihar tombolt Teaországban és ez meg is látszik a fákon, és néhány házon is. Többen is emlegették, hogy az öreg nem élte túl, de nekünk mindenképpen szükségünk van rá. Ha õ meghal magával viszi a titkokat a sírba, az pedig csak még több akadályt húzna fel. Ha ez meg van, már csak Raiont kell elkapnunk, vissza a fõhadiszállásra, Sakura meggyógyítja Nagatot és vége ennek az egész fogócskának. Bár ilyen egyszerû lenne! Egy barlang elõtt állunk meg. Kisame a Samehadaval feloldja a pecsétet, majd belépünk a bejáraton. Haruka remegve követ minket, és megbotlik. Mielõtt orra esne kapom el. Kezembe kulcsolja puha kezét. Mennyivel más mint Sakuráé. Neki keményebb, a keze a sok harctól, mégis puha is. Csak a tenyere ami érdesebb kicsit, de az sem vészes. Ez mind csak azt mutatja, hogy mennyit harcolt már, és nem kell félteni. Ezzel ellentétben Haruka egy igazi kecses nõ. Egy baba akire vigyázni kell.

-Nem látok sokat. – suttogja halkan és a kezünkre néz. Értem a célzást, azt akarja, hogy én vezessem. Lassan bólintok egyet, majd a barlangban sétálunk. Nem kifejezetten hosszú, nagy de tény, hogy semmit sem látni. Mondjuk Kisame és én már ismerjük a járást így legalább ez nem jelent problémát. A végén megállunk és egy követ kihúzok, majd beleteszem a földön egy lyukba. A fal lassan megindul és néhány kavics hull le. Kisebb remegéssel teljesen elmozdul a fal, mint egy toló ajtó, majd megáll. Elõttünk gyertyák égnek, de síri csend van. Érzem társam tekintetét a nyakamon. Elengedem a lány kezét, majd belépek. Mindenhol papírok hevernek az asztal fel van döntve. Valaki nagyon keresett valamit. Az asztal mellett egy férfi teste fekszik. A számba harapok, és mellé sietek.

-Mi történt? – kérdezi Kisame és megáll mellettem.

-Itt... itt volt…- leheli a földön fekvõ nehezen. Kezemmel megtámasztom a fejét, és megnézem a sérülését. Kizárt, hogy túléli. A mellkasát szinte széttépték.

-Ki volt? – kérdezem tõle.

-Raion… Nem t-tudom ho-hova ment…- vért köhög fel, majd folytatja- az asztalon van a térkép ami elvezet a remetéhez õ mindent tud.

A fény lassan kialszik barna szemeibõl, majd lelke megnyugvásra lel. Finoman fektetem el a földön szemhéját a szemére húzom.

-Mit keresett itt Raion? – kérdezi Kisame és én a fejemet kezdem rázni. Halvány lila gõzöm sincs… Hiszen neki ehhez nem volt sok köze… Körbe nézek a papírokon amik a földön hevernek. Különbözõ térképek, jutsuk, gyógyszerek… Gyógyszerek? Egy lapot alaposan átvizsgálok amin egy tiltott orvosi jutsu szerepel. Még Madara próbálkozott ezzel, hogy elérje az örök életet, amire Orochimaru is úgy vágyott. De ez kicsit más mint azok… Ez nem örök életet ígér, hanem erõsebbet. Tehát ez valami erõnövelõ, de hol a lap másik fele? El van szabva, pont a lényeg hiányzik. Sharinganommal kémlelek körbe, de sehol sem találom.

-A francba, Kisame Sakurát akarja! – vágom le dühösen a papírt.

-Hogy érted ezt?

-Ott a térkép ami elvezet a remetéhez, menjetek el hozzá és derítsd ki amit kell. Vissza kell mennem!

-Itachi! – hallom ahogy Kisame utánam kiált, de én már a barlang folyosóján futok. Csak most az egyszer, könyörgöm ne legyen igazam. Egyre gyorsabban szedem a lábaimat és már az erdõben futok. Nem sokára ott vagyok. Sakura, tarts ki!

A bolt elõtt fékezek le, de sehol nem látom. Nincs a padon. Berontok az üzletbe, ahol az öreganyó rám veti magát.

-Te átok, hol voltál? Miért nem látogattál meg? Elõbb itt volt egy kislány, azt mondta te küldted be! Feleséged? Vagy csak barátnõ? – a nyakamba lóg és én nagy nehezen leszedem magamról.

-Hova ment? És mikor? – kérdezem idegesen, és õ pedig keresztbe teszi a karját a mellkasa elõtt.

-Hát nem is üdvözölsz?

-Nénje, mondd meg hova ment! – mondom idegesen és végre leesik neki, hogy nem csevegni jöttem.

-Úgy nagyjából két perce ment ki a boltból, de nem tudom hova ment fiacskám!

Hirtelen fordulok meg és a bolt elõtt állok meg. Nem lehet messze. Érzem a chakráját, bár gyengén, de érzem. Egy kis ösvény fele veszem az irányt. Ha hozzá ér az a szemét nem érdekel Pein, de én esküszöm, hogy megölöm!

-Semmi… - suttogom a kérdésére válaszul, és az ég fele tekintek. Az ég abba hagyta a sírást, és a napsugarak végig simogatnak a házak tetején. Csak a pocsolyák mutatják, hogy nem is olyan régen még esett az esõ, de már elállt. Emlékül hagyta a gödrökben a könnyeit.

-Tudom, hogy bánt valami – sóhajt fel, és kicsit hátrébb lép – Kisame beszólt valamit?

-Nem… Csak…

-Csak?

-Csak úgy érzem, hogy lassan felemészt a bánat, hogy a testemet, a lelkemet magába kebelezi, majd kiköp. – újabb zokogásba török ki. Talán a fáradtság tett ilyen érzékennyé. Talán tényleg a magány, és a bánat. Már én magam sem tudom. Nem tudok józan fejjel gondolkozni. Megrészegültem, és olyan mintha sosem jönne el már a másnap. És tudom, ha be is következik, csak rádöbbenek, hogy milyen ostoba voltam, és majd csak a fejem fog fájni, örömöm nem lesz. Fejemet Itachi mellkasának döntöm, és felsõjébe kapaszkodom. Megfog a vállamnál és hátrébb tol, majd könnyeimet letöröli.

-Miért érzed ezt?

-Alig ismerlek, mégis megkedveltelek Itachi és ez megrémiszt.

Lassan felnézek rá, és látom, hogy fekete szemei kikerekedtek. Nagyot nyel, és én elszégyellve nézem újból a poros földet. Talán nem kellett volna letámadnom. Lehet nem is igazak ezek az érzések, lehet csak az öccsét keresem õ benne, és nem is kedvelem õt. Hogyan is kedvelhetnék egy olyan embert akit mindig is utáltam, aki tönkretett? Bárhogy is próbálom gyõzködni magam, nem megy… Nem tudom kiverni a fejembõl õt.

Ha nem itt, nem ebben az idõben, nem így ismerkedtünk volna meg, még akár valóban szerethetnénk is egymást.

-Itachi!- a fülsiketítõ nyávogásra mind ketten kicsit megugrunk és Itachi ingerülten néz a lányra.

-Azt mondtam maradj bent! – morogja dühösen, és sharinganja vörösen izzik. A lány ijedten lelassít és rám néz, majd Itachira. Újból a mellkasának dõlök és õ a kezével finoman megsimogatja a fejemet.

-Végeztünk az evéssel. – suttogja a lány, és újból szemügyre vesz minket. Mosolyoghatnékom támad, mikor meglátom a vörös fejét, és a szemeit, amik szinte szikrákat szórnak felénk.

-Menjetek elõre Kisaméval, mindjárt megyünk. – morogja az Uchiha, és mikor elindulnak hátrébb lépek tõle. Leveszem a köpenyt, amit adott mikor még az esõ esett, majd megfordulok és elindulok utánuk. Elég volt. Nem fogok zokogni, könyörögni többet senkinek. A büszkeségem nem veheti el tõlem senki, soha…

-Sakura, várj! – szólít meg, majd mire felfognám, hogy pontosan mi is történik elkap a karomnál és átölel. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, és õ forró csókot lehel ajkaimra. Néhány másodperc kell, mire felfogom, hogy pontosan mi is történik, majd szemeimet, lehunyom és karjaimat a nyaka köré teszem. Hollófekete hajába túrok, majd fehér arcbõrén állapodik meg a kezem, és finoman megsimítom. Szorosan tart a kezeivel, amik a hátamon vannak, majd még jobban magához húz.

Elenged, de mire ránézhetnék, kicsit lejjebb hajol és felemel az ölébe. Kipirosodott számra egy apró puszit lehel és karjában tartva engem felugrik a fára.

-Ne haragudj, de így kicsit gyorsabbak leszünk. – néz le rám, és én mosolyogva bólogatni kezdek. Megkapaszkodom a nyakában és fejemet a nyakára teszem, míg karjában pihenve szeljük a sûrû erdõt. Bárcsak megállíthatnám az idõt, és örökre ezt a pillanatot élhetném. Olyan mérhetetlen boldogság uralkodik el a fejem felett, melyet leírni is nehéz.

 Nem sokkal késõbb megérkezünk egy régi kisbolthoz. Kisame, és a lány már itt várnak ránk. Itachi letesz a földre, majd Kisaméhoz megy. Kicsit arrébb mennek és valamit mond a kékbõrû Itachinak, de nem értem, hogy pontosan mirõl van szó. Kíváncsian figyelem õket, egyszer csak a lány mellém lép. Szemöldökömet egy kicsit megemelem, majd ránézek. A földet kezdi elrugdosni és kezeit a háta mögött összekulcsolja.

-És mit gondolsz, meddig leszel még Itachi játékszere? – kérdezi mosolyogva és elkezd integetni a két fiúnak. Felmegy bennem a pumpa, de az alsó ajkamra harapok és kedvesen ránézek.

-Én nem Itachi ”játékszere” vagyok, mint ami egykor te voltál…

Bólintok neki és mosolyogva elsétálok. Dühösen néz rám és utánam indul. A bolt elõtti padra leülök, majd Itachi megáll elõttem.

-Menj be a boltba Sakura, mondd meg, hogy én küldtelek! – int fejével az ajtó felé – Itt vannak orvosi eszközök, és gyógyszerek. Mindent amit csak szükségesnek látsz hozd el.

-Ti hova mentek? – kérdezem halkan, majd felállok.

-Van egy férfi itt akivel beszélni szeretnénk. Félóra és itt vagyunk. Ha végeztél várj meg. – mondja halkan, de én megfordulok és már az ajtót nyitnám -Hallod, Sakura? Azt mondtam…

-Várjalak meg. – fejezem be a mondatát flegmán és õ dühösen rám néz. Szemei kicsit össze szûkülnek.

Belépek a kisboltba ahol egy néni éppen egy polcon pakolgatja a dobozokat. Elég nagy a kupi itt annyi szent. És a por is áll mindenhol. Nem egy steril hely az biztos. A hölgy észrevesz és lepattan a székrõl amin eddig állt, majd kezét a szoknyájába törli és megáll elõttem.

-Jó napot, kishölgy! Miben segíthetek?

-Csókolom! Nekem ezekre a dolgokra lenne szükségem. – nyújtom át a papírt amire már minden fontos eszközt és gyógyszert leírtam. Mosolyogva veszi el, majd eltûnik a hátsó sorok mögött. Kíváncsian nézek körbe, és megpillantok egy hatalmas tût. Soha életembe nem láttam még ilyet. Nagyot nyelek, mikor elképzelem, hogy ezzel adnak be egy oltást, majd elmosolyodom. Kakashi utálja az injekciót.

Tovább sétálok és különbözõ krémeknél állok meg. A nagyrésze ismerõs ami pedig nem, az csakis azért van mert olyan növénybõl készült, ami nálunk sajnos nem nõ, Teaországgal pedig nem olyan jó a viszonyunk, hogy rendelhetnénk, pedig hasznos szerek vannak itt. Égési sérülés ellen, bõrpirosság, fogfájás… Fogfájás elleni krém? Na azért mégis van ami megtud lepni.

-Ennyi lesz! – emel felém egy zacskót. – Sajnos a paszta elfogyott… - lengeti elõttem a papírt.

-Itachi azt mondta, itt minden van. – sóhajtok halkan és a néni vigyorogni kezd.

-Miért nem ezzel kezdted? Hol az a kölyök? Régen nem láttam már… Mikor még kis ficsúr volt sokat járt ám ide! – kezdi el hadarni és a pulthoz lép, majd elõvesz egy fiolát.

-Itt a paszta, de errõl pszt! – mosolyog rám kedvesen és a zacskóba teszi.

-Köszönöm, néni! – intek neki, majd vissza ülök a padra. Remélem sietnek, mert éhen halok…

-Valami baj van?

-Nem csak a… - kezdene bele végre Sakura, de Haruka mellénk ugrik.

-Itachi, meg kéne állnunk valahol enni, nem gondolod? – kapaszkodik bele a karomba, és csillogó szemekkel végig néz rajtam, majd gúnyosan Sakurára kacsint, aki dühösen néz minket. Vihar a tyúkolban?

-Igaza van, Itachi én is éhes vagyok. – lép közbe Kisame. Beleegyezve bólintok rá az ötletre, és finoman Sakurát elõre lökõm, hogy két duzzogás között lépjen be az étterembe. Haruka mellém ül, míg Sakura Kisame mellett foglal helyet. Bármennyire is próbálom törni a fejem, hogy éppen mi lehet a problémája nem bírok rájönni.

-Ki kell mennem a mosdóba… - állok fel a helyemrõl.

Hideg vízzel átmosom kicsit az arcomat, majd a mosdóba kapaszkodva a tükörbe nézek. Kicsit kiroppantom a nyakamat, majd visszamegyek az étterembe, ahol Kisame, Harukával ücsörög. Idegesen pillantok örbe a kis étterembe, ahol mindenki vidáman fogyasztja az ételét, és jókat beszélget, de a rózsaszínt sehol sem látom. Kisaméval szemben megállok, aki érdeklõdve pillant rám, míg Haruka valamin mosolyog.

-Hol van Sakura, Kisame?

-Kiment levegõzni, ne idegeskedj már annyit.

-Egy lépést sem tehetne egyedül! – morgom idegesen -Kimegyek, megkeresem.

-Én is megyek! – pattan fel Haruka, és dühösen rá nézek.

-Te maradsz! – sziszegem halkan, mire a mosoly az arcára fagy és lassan visszaül a helyére.

Kimegyek az utcára, és shrainganommal figyelek körbe. Nem kell sokáig nézegetnem. Az a buta lány egy padon ül a zuhogó esõben. A köpenyemet levéve magamról lépek mellé, és ráterítem a hátára. Megállok mellette, de nem szól semmit, csak a lábát karolja át. Megfogom az arcánál, és magam felé fordítom. Kisírt, vörös szemekkel figyel. Felhúzom a padról, és letörlõm szép arcáról a könnyeit.

-mi a baj, Sakura? -kérdezem halkan és az esõ lassan eláll.

-Semmi…

-Tudom, hogy bánt valami. Kisame beszólt valamit?

-Nem… csak…

-Csak? – kérdezem halkan és kicsit közelebb húzom magamhoz.

-Csak úgy érzem, hogy lassan felemészt a bánat. – sírja el magát, majd fejét a mellkasomnak dönti. – Hogy a testemet, és a lelkemet is magába kebelezi, majd kiköp…

-Miért érzed ezt? – kicsit távolabb tolom magamtól, és õ újból zokogni kezd.

-Alig ismerlek, mégis megkedveltelek Itachi, és ez megrémiszt. – mintha valaki fejbe vert volna merevedek le egy pillanatra. Lélegezni is elfelejtek. Ezt õ sem gondolhatja komolyan. Nem szerethet belém, hiszen nem is ismer. Talán csak a magány beszél belõle, hogy elszakítottuk a barátaitól, és szeretteitõl. Nem lehetséges, hogy ilyen rövid idõ alatt megkedveljen. Hiszen nem is én voltam neki az elsõ… Tudom, észre vettem, mégis belém szeretett? Jó nagy gödörbe zuhantam, méghozzá úgy, hogy magamtól ugrottam bele.

-Itachi! – fut felénk Haruka, és shrainganommal ránézek.

-Azt mondtam maradj bent! – morgok rá, mire õ megáll.

-Végeztünk az evéssel. – suttogja szomorúan, majd a síró Sakurára néz, aki megint rám borult.

-Menjetek elõre Kisaméval, mindjárt megyünk.

Kisame kiérve látja, hogy Sakura rajtam sír, így Harukát megpöcköli és elõre mennek. A nap újra sütni kezd és a felhõk eltûnnek. Nem tudom mit mondhatnék neki, hogy megöleljem e vagy csak várjak míg kisírja magát. Pár perc elteltével elhúzózkodik tõlem, és visszaadja a köpenyemet. Szónélkül indul Kisaméék után, majd kicsit lemaradva követem õt én is.

-Sakura, várj! – fogom meg karjánál. Ezt még nagyon megfogom bánni. Finoman húzom magamhoz, és csókolom meg, amit õ most viszonoz. Karjait a nyakam köré teszi és kicsit lábujjhegyre áll. Ezért még fájni fog a fejem…

-Éhes vagyok! – nyávogok fel, és õ a hátára fordul. Szótlanul megmasszírozza a szemeit, majd álmosan felül. Az arcán ott maradtak a párnának a gyûrõdései. Lomhán a cipõjébe bújik, míg én ülve várom, hogy végre elengedjen. A kezemet nyújtom felé, de õ csak feláll és az ajtóhoz megy.

-Hova mész? – kérdezem megdöbbenve.

-Hozom a reggelit.

-Engem itt hagysz?

-Maradj veszteg, mindjárt jövök.

Becsukja maga mögött az ajtót, és én még néhány pillanatig ledöbbenve figyelek magam elé. Tényleg itt hagyott?

-Itachi! – kiabálok a szobába, de az ajtó csak nem mozdul meg. Dühösen pattanok fel az ágyra és a bilincset kezdem rángatni. Wc-re kell mennem, erre meg itt hagy engem… Duzzogva cibálom a karomat, de nem tudom kiszabadítani magam a béklyómból. Erõsen koncentrálok és chakrát gyûjtök a kezembe.

-Most vagy soha! -suttogom magamnak és egy erõteljesen ütök a tölgyfa ágyra, ami hirtelen recsegve reped ketté. Felhúzom a fát, de a bilincs még mindig a kezemen lóg, most már a fával együtt, de legalább nem vagyok helyhez kötve. Itachi durván vágja ki az ajtót, és rohan be majd néz rám.

-Pisilnem kell. – mosolygok rá ártatlanul, és a kezemet kezdem lengetni elõtte. Nagyot sóhajt, majd közelebb jön hozzám és eloldoz. Befutok a fürdõbe és végre elintézem amit el kell intézni. Miután végeztem beszállok a zuhanyzóba és gyorsan átmosom magam, majd egy törölközõt magam köré csavarva megállok a tükör elõtt. A hajamat kifésülöm, majd egy gumival kontyba kötöm. Beszélgetés szûrõdik be a szobából és én meglepetten hallgatózom. Kisame felkelt már? Az ajtóhoz nyomom a fülemet, és szemeimet lehunyom. Nem ez nem Kisame, ez határozottan egy nõi hang. Kinyitom az ajtót és megállok Itachival szembe. Egy fekete hajú nõ éppen elugrik elõle, és fülig vörösödve néz rám. Meghajol elõttünk, majd sietve távozik.

A szívembe, mintha rozsdás tõrt vájtak volna… Hirtelen ürességet érzek, és belülrõl felszakadó mély bánatot. Itachira nézek, aki szokásos faarcával néz engem.

-Õ ki volt?

-Csak egy régi ismerõs. – feleli flegmán majd az asztalhoz indul, ahol már a reggelink van. – Vedd le magadról a törölközõt.

Nagyot nyelek és átölelem magam. Az éhségem oly hirtelen szállt el, mint egy pillangó a virágról akit megijesztettek.

-Ki volt az a lány?

-Miért érdekel téged, Sakura? – kérdezi komolyan és rám néz. Hangja újból fagyos, de most nem érzek semmiféle félelmet.

-Mert félpercre megyek ki a fürdõbe, és mire kijövök, egy idegen nõ csüng rajtad!

Dühösen köpõm felé a szavakat, és érzem, hogy az arcom a stressztõl egyre jobba felforrósodik. Lassan feláll a helyérõl és elindul felém. Néhány centit hátrébb lépek, de neki ütközõk egy lámpának. A törölközõt, most finoman szedi le rólam és a földre dobja hanyagul. Közel hajol hozzám, és a pulzusom megint emelkedni kezd. A fülem mellett állapodik meg és mély baritonjával felperzseli minden gondolatom.

-Elõször is, mondtam már, ha mondok neked valamit te azt megteszed. Másodszorra õ egy régi ismerõs. Nem az ágyban dugtam éppen vele, tehát nem kell semmi féle rossz dolgot feltételezni, és leszokhatnál a felesleges nõi hisztikrõl.

Újból ellép tõlem, és leül. Bûnbánóan rá nézek… Talán igaza van, és tényleg túldramatizáltam a dolgot. De az, hogy zavarna, hogy Itachi egy másik nõvel van megrémiszt. Én csak egy fogoly vagyok, se több se kevesebb. Ha azt a feladatot kapja, hogy megöljön õ meg is fogja tenni, de akkor én miért érzek így iránta? Nem kedvelhetem hiszen az ellenségem… Ki kell vernem ezt az egész dolgot a fejembõl. Vele szembe foglalok helyet és látok neki a reggelimnek. Teát öntök magunknak, majd felöltözünk és lemegyünk a panzió elé.

Itachi a köpenyemet begombolja, majd meg áll mellettem. Kisame rohan ki az ajtón és én fellélegzek, hogy végre indulhatunk.

-Várjatok csak! – kiált fel felénk intve majd megáll- akadt egy útitársunk!

Hirtelen a feketehajú lányra mutat, aki elégedett mosollyal indul el felén. Kisame és Itachi valamit összesúgva beszélnek meg. A lány gúnyosan végig mér, majd elindul elõre. Itachi mellé lépek és dühösen sétálok mellettük, míg õ éppen Kisameval beszélget. Szúrós szemekkel figyelem az elõttünk sétáló lányt, aki úgy riszálja magát, mint valami olcsó kis szajha… Közben fél füllel elcsípem, hogy a fiúk éppen Raionról értekeznek. A nyelvemre harapok. Azt mondta, hogy még találkozunk… De ameddig Itachi itt van nem tud bántani, igaz? Itachi hirtelen megfog a vállamnál, majd Kisamera néz.

-Kisame, menjetek elõre! – mondja rekedtes hangos, majd a lányra néz, hogy õ is induljon el. Dühösen néz rám, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tetszik a helyzet. Itachi megfogja az állam, de én ijedten elrántom az arcomat. Raion is így kezdte…

-Sakura – suttogja lágyan, és megsimítja a kezemet – bántott téged?

-Nem…

-Bántott?

-Nem csak… -elakad a hangom, majd lassan ránézek – csak azt mondta, hogy eljön értem.

Eddig bírtam. Patakként kezdenek folyni a könnyeim és elkap a remegés. Itachi magához húz és én átölelem õt. Fejemet a mellkasára teszem, és õ nyugtatva simít végig a hajamon.

- Nem fogom hagyni, hogy bántson téged, de meg kell értened, hogyha szökni próbálsz és eltûnsz mellõlem csak megnehezíted a dolgomat. 

Arcomat maga felé fordítja és egy forró csókot lehel számra. Mohón kapok ajkai után, mintha most láthatnám õt utoljára. Érezni akarom õt. Minden egyes részét a magaménak akarom tudni. Finoman eltolt magától, és megfogja a kezemet.

-Menjünk. – suttogja lágyan és elindulunk Kisame-ék után.

Pár óra alatt el is érünk Teaországba ahol aztán van élet. Mindig is abban a tudatban voltam, hogy itt szinte hullaszag terjeng, de úgy tûnik tévedtem. Valóban sokan vannak. Valami utca fesztivál lehet, de tudom, hogy nincs sok idõnk. Vissza kell érnünk holnapig mindenképpen, bár az lenne a legjobb, ha már ma este a rejtekhelyen lehetnénk. Ha Naruto megtudja, hogy mibe keveredtem, olyan boldogtalan lesz, hogy egy élet is kevés lenne, ahhoz, hogy megfizessek neki a bûneimért. Elárultam õt… Õt, Kakashit, Tsunadet, Konohát… Mindenkit.

-Valami baj van? – suttogja halkan Itachi és elereszti a kezemet.

-Nem, csak a… -kezdek bele, de a lány félbe szakít minket, és Itachi mellé ugrik.

-Itachi, meg kéne állnunk valahol enni, nem gondolod? – kérdezi nyávogva, majd rám kacsint.

-Igaza van Itachi, én is éhes vagyok. – teszi rá a vállára a kezét Kisame, majd elindul egy kis étterembe ami a sarkon van. Itachi a hátamnál kicsit meglök, és én morogva lépek be az étterembe. A két fiú helyet foglal egymással szembe, de mielõtt az Uchiha mellé ülhetnék a feketehajú beelõz. Ez már tényleg sok… Ingerülten figyelem, ahogy Itachira mosolyog és szinte belemászik az ölébe. Kisame vigyorogva ütögeti meg maga mellett a széket, és én mosolyogva elfogadom a helyet. Kényelmesen leülök és átnézem az étlapot.

-Ki kell mennem a mosdóba -áll fel a helyérõl Itachi, mire a lány is felpattan. Gúnyosan vigyorgok fel. Nem normális…

-Rendben teszem a sminkem. – hajol meg elõttünk és õ is eltûnik.

Miután mind ketten elmentek Kisame felkönyököl az asztalra és végig néz rajtam. Zavartan sütöm le szemimet, majd kicsit elvörösödve rá nézek.

-Mi a baj? Ma felettébb szótlan vagy. -mondja nyugodtan majd az italába kortyol.

-Ki ez a lány, Kisame?

-Oh, õt régebben megmentette Itachi és azóta fülig bele van zúgva a csajszi. Régebben néha az Uchiha volt oly kedves és kiporolta. -vigyorog fel és a két tenyerét elkezdi összecsapkodni.

-Kisame! – szólok rá elvörösödve.

-Bocs-bocs!- röhög fel majd visszatámaszkodik az asztalra – Miért kérdezed amúgy?

-Csak érdekelt ki is õ ha már velünk tart. – mosolygok rá és én is iszok egy kicsit. Mintha a meggyalázott szívemet valaki puszta kézzel tépte volna ki, önti el lelkemet a mély keserûség. Felállok, majd betolom a széket.

-Kimegyek kicsit levegõzni.

-Nem tartom jó ötletnek. Itachi azt mondta, hogy nem mehetsz sehova.

- A közelben leszek, csak tudod kell egy kis magány, Kisame.

-Ezt megértem… - sóhajt fel. – Na jó, de ne menj messzire!

Újból rámosolygok és elindulok ki az étterembõl. Esik az esõ. A könnyeim végig folynak az arcomon és felnézek az égre. Sír az égbolt. Kisétálok és leülök egy padra. A lábaimat átölelem és zokogva hagyom, hogy verjen a sors. 

A testét sebek torzítják és fájdalmai vannak. Oda nyújtom a jobb kezem neki, és õ kíváncsian rám néz.

-Adok egy kis chakrát, gyógyítsd meg magad! – mondom talán kicsit túlzottan is ingerülten. A sebeit lassan gyógyítja, majd a karomat elhúzom tõle -Ennyi elég volt. – mondom, majd leülök az ágy szélére.

-Itachi, sajnálom! – suttogja halkan és egy észrevehetetlen gonosz mosoly jelenik meg arcomon. Kinyitom a fürdõajtaját neki, és õ törülközõjével bemegy. Rácsukom az ajtót, majd a szoba ajtaját kulcsra zárom. Néhány kötelet veszek elõ és az asztalra teszem õket. Talán majd ebbõl tanulni fog… Utána megyek a fürdõbe, ledobom a ruháimat magamról és mögé állok, amitõl kicsit megijed.

-Maradj veszteg! – suttogom a nyakát csókolgatva, majd finoman átölelem a törékeny testet. Megfordítom és gyönyörû macska szemeibe nézek. Apró fehér kezeivel a mellkasomat kezdi mosni a tusfürdõvel, majd átölelem és a hátamat masszírozza. Finoman csókolom meg a rózsaszín ajkakat, és egy halk sóhaj szakad fel Sakurából. Kihúzom a zuhanyzóból és egy törölközõt adok neki, egy másikat pedig a derekamra csavarok. Kimegy a szobába és én hátulról elkapva, újra megcsókolom a nyakát.

-Sakura, ugye nem reménykedtél abban, hogy szó nélkül hagyom a mai kis akciódat? -suttogom vágytól rekedtes hangon, és érzem, hogy teste hirtelen megfeszül. Letépem róla a törölközõt, és száját befogom a kezemmel. Gyengén próbálja lefejteni magáról a szorításomat, és én közben az ágyhoz vonszolom. Vállánál fogva lenyomom a földre, és kezét kikötöm. A száját eldugaszolom, majd hegyesedõ bimbóira két csipeszt teszek. A fájdalomtól hangosan felnyög, ezért hogy hozzászokjon az érzéshez, hogy rajta van addig én felöltözõm. Megfogom a fémtágítót és meglengetem elõtte guggolva.

-Gondolom még emlékszel rá, Sakura. Mit mondtam neked? Azt, hogy nem veheted ki, vagy nagyon megbánod.

A csiklójához illesztem és bekapcsolom. Vergõdni kezd a rezgéstõl, majd torkánál elkapom. Két kötelet kötök mindkét térdéhez, majd azt is az ágyhoz rögzítem. Kicsit erõsebbre állítom az eszközt. Néhány izzadság folt jelenik meg a homlokán és az orrán. A kötélbe kapaszkodik és egyre hangosabban nyögdécsel. Szemeit csukva tartja. Elengedem a nyakát és mikor látom, hogy közel van az orgazmushoz elveszem a fémet tõle. Két ujjammal kezdem el pumpálni, majd néhányat ráütök a combjára. Egyre gyorsabban mozgatom, õ pedig egyre inkább sikongat. Lassan húzom ki az ujjaimat, majd kiveszem a golyót a szájából.

-Sajnálom, Itachi! – kiált fel, de kemény férfiasságomat mélyen a szájába egészen a torkáig tolom. Egyhelyben állok, míg kifejezéstelen arccal a hajánál fogva rángatom magamon a fejét. Kicsit öklendezni kezd, így elhúzódom tõle.

-Nem akarom hallani a hangodat, csak akkor ha kérdezlek, Sakura. Megértetted?

-Igen. -súgja halkan és én egy kicsit meghúzom a haját – Igen, uram!

Lemosolygok rá. Csak azt akartam, hogy hangosabban mondja, bár még soha senki nem hívott szex közben ”uramnak”. Így jobban bele gondolva tetszik. Újból beteszem a szájába, és most nem ellenkezik. Elkezdi mozgatni a fejét, néha hangosabban felhörög, akkor kihúzom, hogy kapjon egy kis levegõt.

Kezeit és lábait elengedem.

-Állj fel! – parancsolok rá, amit õ szó nélkül meg is tesz -Menj az ágyhoz!

A hátára fekszik kis terpeszbe és én fölé térdelek. Bánatosan, mégis vágytól fûtött tekintettel néz rám, és én hirtelen hatolok belé. Hangosan nyög fel.

-Mit mondtam? Egy hangot sem akarok hallani! – szólok rá újból és kezeit lefogom a feje mellett egy kézzel. Újból tolni kezdem, és karjait elengedem. A felsõmbe kapaszkodik a hátamon, és én lehajolok egy csókért. A mellein lévõ csipeszt megtekergetem kicsit, de most nem nyög fel, csak halkan tûri, majd leszedem õket. Egyre gyorsabb tempóra váltok, és hirtelen élvezek belé. Csókért hajolok le kipirult arcához, majd finoman végig simítok az oldalán. Felállok és visszahúzom a lecsúszott nadrágomat, és megigazítom a felsõmet. Visszafordulok felé, és õ mosolyogva csókolna meg, de elkapom az egyik kezét és az ágyhoz bilincselem. Nagyokat pislogva néz rám, míg rádobok egy takarót.

-Mit csinálsz?

-Nincs kedvem éjjel figyelni, hogy mikor próbálsz szökni. Jó éjt! – ásítom, majd neki háttal elfekszem az ágyon.

-Így nem tudok aludni! – nyávog fel, és én félig hátra fordulva rá, majd a földön fekvõ kötélre pillantok.

-Ha gondolod a másik kezedet, és két lábadat is kikötözhetem.

Rázni kezdi vörösödõ fejét, és szabad kezével feljebb húzza magán a paplant. Nagyszerû, talán csend lesz. Bár nem lett volna rossz vacsorázni egyet, de már mindegy. Fáradt vagyok.

Arra kelek, hogy Sakura mellettem ül az ágyon és engem néz. Egyik szememmel félig ránézek és õ ijedten hátrébb ugrik, már ameddig a kötél engedi neki. Hangosan felkiált, majd vörösödve néz rám. A hátamra fordulok és szemeimbõl a csipát kitörlõm, majd ránézek újból.

-Éhes vagyok! -nyög fel hangosan és én grimaszolva állok fel. A cipõmbe lépek és elindulok kifelé.

-Hova mész? – kérdezi meglepõdve.

-Hozom a reggelit.

-Engem itt hagysz?

-Maradj veszteg, mindjárt jövök. – nyögõm fáradtan és lemegyek az ebédlõbe. Megállok az egyik pultnál és megnézem a reggelis étlapot.

-Mit hozhatok, uram? – kérdezi egy finom nõi hang. Meglepõdve nézek fel a feketehajú lányra.

-Itachi? – mosolyog rám, és átöleli a nyakamat – Már ezeréve nem láttalak! Hogy vagy? Kivel vagy itt?

-Csak átutazóban vagyok. A kettes számút kérem. – mutatok rá a lapra és õ bánatosan felírja, majd mikor leülnék, hogy megvárjam, míg elkészül újból oda lép hozzám.

-Menj csak fel a szobába, majd utánad viszem! – mosolyog rám, és én tanácsát megfogadva felmegyek. Az ajtó elõtt állva hatalmas durranást hallok, és az ajtót feltépve rohanok be a szobába. Sakura meztelenül áll az ágyon, aminek a háttámláját keresztbe törte.

-Pisilnem kell! – mondja bûnbánóan és én sóhajtok egyet. Talán tegnap túl sok chakrát adtam neki… A bilincset leszedem a kezérõl, majd kifut a fürdõbe. Fejemet vakarva próbálom vissza tenni a lécet a párnák mögé, és mikor sikerül fellélegzek. Csak a gond van ezzel a nõvel… Az ajtó kinyílik és Haruka belép a reggelinkkel. Leteszi az asztalra a tálcát, majd közelebb jön hozzám. Kék szemeivel végig néz rajtam, és én mozdulatlanul állok elõtte. Ha megint készül szerelmet vallani esküszöm, felgyújtom ezt a helyet.

-Annyi éve nem láttalak, Itachi. -suttogja halkan és közelebb jön hozzám. Megkapaszkodik a felsõmbe, majd végig simít rajtam. Kezeit finoman lefejtem magamról, és rá nézek a lányra. Sakura kicsit sem finoman jön ki a fürdõbõl, szinte kitépi az ajtót. Egy törölközõvel maga körül áll meg az ajtóban. Rám néz, majd Harukára aki most félénken ugrik hátra. Pár percig farkasszemet néznek, majd a feketehajú meghajol elõttem, és Sakura elõtt is. Kirohan a szobánkból egyenesen le a lépcsõn. Sakura közelebb jön hozzám, és szemöldökét felemeli.

-Õ ki volt? -kérdezi idegesen. Szemöldököm felemelve gúnyosan elmosolyodom. Csak nem féltékeny vagy, kislány?

-Csak egy régi ismerõs. – morgom halkan és leülök az asztalhoz. – Vedd le magadról a törölközõt.

Tovább áll velem szembe, meg sem mozdul. Idegesen néz rám, és én kíváncsian felemelem a fejemet. Látom, hogy valamit mondani akar, már csak a szavakat keresi.

-Ki volt az a lány? – kérdezi cincogva és átöleli magát.

-Miért érdekel téged, Sakura?

-Mert fél percre megyek be a fürdõbe és mire kijövök egy idegen nõ csüng rajtad. – feleli pimaszul mire felállok a székbõl és felé megyek. Párat hátrébb lép, és neki sétál egy állólámpának, ami majdnem felborul. Leszedem róla a törölközõjét és a földre dobom. A füléhez hajolok, és eltûrõm a haját.

-Elõször is mondtam már, ha mondok neked valamit te azt megteszed – suttogom lágyan és a földön fekvõ fehér textilre mutatok – Másodszorra  õ csak egy régi ismerõs. Nem az ágyban dugtam éppen vele, tehát nem kell semmiféle rossz dolgot feltételezni és leszokhatnál a felesleges nõi hisztikrõl.

Eltávolodok tõle, majd visszaülök a székbe. Leül velem szembe és enni kezdi a müzlijét, majd önt egy pohár teát elõször nekem, majd pedig magának is. A faliórára nézek. Húsz perc múlva találkozunk Kisameval, ha minden jól megy délután elérünk Teaországba.

A reggeli után a fogadó elõtt állunk Sakurával. Kezd hûvös lenni. A köpenyét összegombolom, nehogy megfázzon. Felnéz rám, és még mindig látom a haragot a tekintetében. Kisame jön ki az ajtón ránk vigyorog, majd mikor elindulnánk megáll.

-Várjatok csak! Akadt egy úti társunk. – szól utánunk, és az ajtóba álló Harukára mutat. – Teaországba kell mennie, de egyedül nem mer. Gondolom tudod, hogy ki követi. – néz rám Kisame. Miért követné Raion õt is? Beugranak az emlékek. Mikor Raiont próbáltuk elkapni Haruka éppen velem volt. Õt is láthatta azon az estén, és most gondolom azt hiszi, hogy a lány is Akatsukis tag. Remek…

-Jó. -felelem halkan – Jöjjön õ is.

Haruka szinte futva indul felénk, és hatalmasat mosolyog, majd megáll elõttem. Sakurát szinte arrébb löki, aki vörös arccal nézi a feketehajút.

-Köszönöm, Itachi! – suttogja halkan, majd elõre indul.

-Honnan veszi, hogy követi? – kérdezem halkan Kisametól és furcsa mód mióta ismerem most elõször Sakura szorosan mellettem sétál.

-Tegnap mielõtt elkapták Sakurát, itt járt. Haruka elbújt az egyik szobába, de õt kereste. Teljesen megõrült a faszi…

-Tudom, Kisame, de elõször ezt kell elintéznünk és csak utána Raiont.

Észreveszem, hogy ahányszor kimondom a nevét Sakura kicsit megrezeg és bánatosan nézi a földet. Tegnap annyira dühös voltam rá, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg bántotta õt. Megfogom a vállánál és megállítom. Haruka kíváncsian néz hátra.

-Kisame, menjetek elõre -mondom, mire a társam bólint egyet és Haruka mellé megy. Mikor már elég messze járnak Sakura állát megfogom, de õ ijedten hátrébb ugrik.

-Sakura- suttogom lágyan és újból megfogom, most a karjánál – bántott téged?

-Nem… - feleli halkan, de látom, hogy hazudik.

-Bántott? – kérdezem újból. Látom a szenvedést és a félelmet a zöld szemekben.

-Nem, csak… csak azt mondta, hogy nem sokára eljön értem – tör fel belõle a sírás. Remegõ testét magamhoz ölelem és a fejét megsimogatom. Észre vétlenül magamba szívom az édes illatot, majd letörlõm a könnyeket az arcáról.

- Nem fogom hagyni, hogy bántson téged, de meg kell értened, hogyha szökni próbálsz és eltûnsz mellõlem csak megnehezíted a dolgomat. – suttogom halkan és csókot pecsételek ajkaira. Kezeit nyakam köré teszi, és kicsit megbillenti a fejét, és talán most elõször, de visszacsókol. Hajába túrok és érzem, hogy a nadrágom újból kezd feszülni. Kicsit eltolom magamtól a lányt, és végig simítok szép arcán.

-Menjünk. – mosolygok rá, és kezét az enyémmel összekulcsolom. 

-Hova mentetek az Akatsukival? – kérdezi nyájasan, majd kiveszi a tömést a számból.

Nem válaszolok, csak dühösen rá nézek. A torkom kiszáradt, olyan, mint egy sivatag. Vattát tudnék köpni. Megpofoz és én felsírok.

-Hova mentetek? – kérdezi újból és megszorítja az arcomat.

-Nem tudom, nem avattak be – felelem könnyes szemekkel, mire újból mosolyogni kezd. Karomnál fogva jobban felhúz, mire én fájdalomtól átitatott hanggal sírok fel. Közelebb hajol és megszagolja a nyakamat.

-Érzem ám a hazugságod illatát – suttogja a fülembe és egy késsel megvágja a felsõmet a hasamnál. Melegtenyerével végig simít rajtam, majd újból elkapja az arcomat. Rettegve nézek az óceán szemekbe.

-Tudom, hogy orvos vagy már informálódtam rólad – mondja halkan – azt is tudom, hogy az Akatsuki engem keres. Kit kell meggyógyítanod?

-Nem tudom… - sírok fel – engem elraboltak… Semmit nem tudok.

Az ajtó kivágódik és egy izzadt férfi rohan be. Félõ tekintettel rám, majd Raionra néz. Meghajol és a földre szegezi tekintetét.

-Uram, körülbelül két perc és itt vannak. – mondja határozottan, majd kimegy az ajtón. Raion dühösen megszorítja még egyszer az arcomat, majd elenged. A számba visszateszi a kötelet, majd elindul az ajtó felé. Megáll, és visszanéz rám.

-Hamarosan találkozunk, kislány! – mondja mosolyogva, és lekapcsolja a villanyt. Zokogni kezdek. A levegõt egyre szaporábban veszem. Mintha ezer ember ülne rá a mellkasomra. Nem kapok levegõt.

Visszajött. Hallom a lépteit. Újból kiveszi az ajkaim közül a kötést, és én fáradtan csukott szemmel hagyom, hogy megkínozzon. Tudtam, hogy nem telik bele sok idõbe, és visszajön értem. Raion megemeli a fejemet, és én íriszeimmel rá nézek. Összefolyik az arca, de kék szemek helyett dühös vörösekkel találom szemben magam. Mintha a súlyokat amik eddig a lábaimhoz, és karjaimhoz voltak kötve levették volna rólam. Nem hittem volna, hogy egyszer örülni fogok Itachinak.

-Itachi! – suttogom halkan. Finoman törli le könnyeimet, és eltûri hajzuhatagomat az arcomtól. Eloldoz béklyómból és én fáradtan hullik az ölébe.

Az ölébe ébredek fel, és hallom, amint Kisameval beszélget. Kinyitom szemeimet. Egy fogadó elõtt állunk és Kisame megy be elõször, majd õt követi Itachi. Kisame a pulthoz megy és a recepciós lánnyal kezd el beszélgetni. Kicsit helyezkedni kezdek, és az Uchiha rám néz. Jeges tekintetével mér végig, és én ijedten nyelek egyet. Haragszik rám.

-Itt a kulcsotok – nyújta át Itachinak a kékbõrû, majd rám vigyorog- nahát, Sakura felkeltél? Jót durmoltál az Uchihán? Már vagy két órája aludtál. – hadarja, de fel sem fogom amit mond, csak lassan bólogatni és mosolyogni kezdek. Ha akarnék sem tudnék jobban ráfigyelni, hiszen a szívem lassan kiszakad a mellkasomból. Félek a következményektõl, amiket majd Itachitól kell elszenvednem.

-Majd reggel találkozunk, Kisame – morogja Itachi és elindul felfele velem a lépcsõn. Az elsõ ajtó elõtt megáll és kinyitja. Egy kis szobába megyünk be, ahol jobbra van egy franciaágy két kisszekrénnyel, a bejárati ajtóval szemben pedig egy kis fürdõ. Puritán hely. Sima barna falak, és barna szõnyeg van. Se egy kép a falon, se egy virág. Letesz az ágyra, majd vissza megy, hogy becsukja az ajtót. Nehézkesen felülök, majd a kezét nyújta felém.

-Adok egy kis chakrát, gyógyítsd meg magad!  - mondja ridegül és én elfogadva neki is látok. Hirtelen mintha az élet visszaköltözne belém, a sebeim nagyrésze meggyógyult, de a kezét elrántja. -Ennyi elég volt – fejezi be, majd leül az ágy szélére. A cipõjét kezdi levenni. Haja kócosan terül szét a hátán.

-Itachi – szólalok meg félõ hangon, de õ meg sem mozdul – sajnálom.

Suttogom halkan, és feláll. A fürdõajtóhoz lép és kezével int, hogy menjek be. Felpattanok az ágyból és egy törölközõvel bemegyek. Az ajtót becsukja mögöttem. Õ kint marad a szobában, valamit pakol a hangokból ítélve. Megengedem a forróvizet és belépek a kabinba. Hajamat kiengedve kezdem mosni a rózsaszín fürtöket, majd arcomat is áttörlõm. A tengeri illat megtölti az egész fürdõt, és mosolyogva szívom magamba a kellemes illatot. Melegkarok ölelnek meg hátulról és én ijedten ugrok egyet.

-Maradj veszteg – suttogja halkan a már ismerõs, mély bariton. A hátam mögött áll és nyakamat kezdi csókolgatni, mire halk sóhajok szakadnak fel tüdõmbõl. Maga felé fordít. Tusfürdõt nyomok a kezembe, és õ nézi a tevékenységemet. Elõször az izmos mellkasán kenem szét a habos anyagot, majd átölelve a hátát kezdem mosni. Néhány heget érzek puha tenyeremmel. Mindnek van egy saját története. Lágy csókokat hint ajkaimra, majd lemossa rólunk a tusfürdõt. Újból megcsókol, majd kezemet az övébe kulcsolva szállunk ki a zuhanyzóból. Oda adja a törölközõmet, és magát is áttörli, végül a derekára köti. Kimegyek a szobába, és õ újból hátulról átölel.

-Sakura – nyögi fel halkan és érzem, hogy fallosza a fenekemhez nyomódik. Lerántja rólam a puha textilt és a földhöz vágja – ugye nem reménykedtél abban, hogy szó nélkül hagyom a mai kis akciódat?- kérdezi újból jeges hangos, és hirtelen kijózanodva pattannak ki a szemeim.

Befogja a számat, és az ágyhoz húz. Próbálom lefejteni magamról kezeit, de semmire sem megyek az erõlködésemmel. Az ágy elõtt lenyom a földre és kezeimet a rácshoz köti, majd számba egy golyót tesz, és a fejem hátulján összekapcsolja a bõrszíjat. Melleimre csipeszeket helyet és én fájdalomtól eltorzult arccal nézek fel rá. Feláll, majd megfordul és felöltözik. Kétségbe esve nézem a kötözött kezeimet, majd újból Itachira nézek aki felém jön. Azt a kis fémeszközt amit az erdõben kirántottam magamból az arcom elé tolja.

-Gondolom még emlékszel rá, Sakura – morogja és a csiklómhoz tolja, de most nem dugja fel – Mit mondtam neked? Azt, hogy nem veheted ki, vagy nagyon megbánod.

Elindítja, és én felnyögõk. Hirtelen állítja gyorsabbra a fokozatot, majd elkap a nyakamnál, hogy ne tudjak mozogni. Lábaimmal próbálom elrúgni õt magamtól, ekkor feláll és két kötélért megy. A lábaimat terpeszbe kényszeríti, és kiköti õket az ágyhoz. Visszaguggol és folytatja a kínzásomat. Egyre gyorsabban kezdek sikítani, és õ még mindig a nyakamat tartja. Érzem, hogy az orgazmus lassan a birtokába kerít, és kezdené felemészteni a testemet, de ekkor Itachi hirtelen megáll és elveszi a szerkezetet. Bánatosan nézek fel rá, majd eldobja a fémet, és hirtelen két ujját vágja belém. Gyors sebességgel kezdi el mozgatni bennem az ujjat, és néha a combomat üti meg, ami már lassan vörös. Feláll és kiveszi a számból a golyót.

-Sajnálom, Itachi! – sírok fel, de a farkát tövig a számba nyomja. Hajamnál fogva rángatja fejemet és én öklendezni kezdek. Kitépi a péniszét a számból és letörli a nyálamat. Megemeli a fejem, hogy rá nézzek.

-Nem akarom hallani a hangodat, csak akkor ha kérdezlek, Sakura! – mondja ridegül – Megértetted?

-Igen – suttogom halkan, mire egyet megint ránt a hajamon – Igen, uram! – válaszolok hangosabban mire rám mosolyog. Újból visszateszi a farkát és én hörögve hagyom, hogy ezt tegye velem. Hirtelen elrántja magát tõlem, és eloldozza a végtagjaimat.

-Állj fel! – parancsol rám és én nehézkesen meg is teszem. – Menj az ágyhoz!

Elfekszek az ágyon az hátamra és õ fölém térdel. Még mindig dühös tekintettel néz végig rajtam, majd minden szó nélkül mélyül el bennem. Felnyögõk és õ megáll.

-Mit mondtam? – kérdezi és karjaimat lefogja a fejem mellett -Egy hangot sem akarok hallani!

Szomorúan felnézek rá, és ajkaimba harapok. Újból lökni kezd, de egyre gyorsabban. Halkan sóhajtozva remeg meg néha az egész teste és én vállaiba kapaszkodom. Lenéz rám és vad csókot követel, amit készségesen meg is adok neki. A melleimen lévõ csipeszt kezdi el tekergetni, és én alig bírom magamba folytani a nyögéseket. Egyre erõteljesebben tesz magáévá, majd a fémeket leszedi a mellemrõl. Elkapja a nyakamat, és még párat lök rajtam, majd halkan, remegve élvez belém. Finoman csókol meg és simít végig az oldalamon. Elhúzódik, majd felhúzza a nadrágját, és felveszi a fekete felsõjét. Felülök az ágyba és nézem, amint öltözködik. Visszalép hozzám és feljebb tol az ágyon. Job kezemet elkapva kibilincsel. Nagyokat pislogva nézek fel rá.

-Mit csinálsz? – kérdezem halkan, és egy takarót dob rám, majd elfekszik mellettem.

-Nincs kedvem éjjel figyelni, hogy mikor próbálsz szökni. – morogja, majd ásít egyet és megfordul nekem háttal. – Jó éjt.

-Így nem tudok aludni! – nyögök fel.

-Ha gondolod a másik kezedet és a két lábadat is kikötözhetem. – félig hátra fordul és én vörös fejemet megrázóm. Magamba morogva helyezkedem kényelmesebb pózba már amennyire tudok.

-Itt írd alá! – nyújtja át – Nem szedem meg a szerzõdést, Sakura – mondja ridegül és a lány felnéz rá – De természetesen, ha Nagatot nem tudod meggyógyítani, itt maradsz.

Kikerekedett szemekkel néz Peinre, majd rám. A gyógyítás alatt rengeteg információhoz juthat, ami veszélyeztetné a szervezet jövõjét, így nincs más megoldás. Ha idõben sikerül a gyógyítás és kevés idõt tölt el nálunk elmehet, viszont ha nem nincs más megoldás… Maradnia kell.

-Remek! Itachinak és Kisamenak még van egy kis elintézni valójuk. Te velük mész Teaországba. Van ott egy régi orvos barátom, õ majd megad neked minden szükséges eszközt. Ja, és itt van Nagato lelete.

Elveszi a vöröstõl a papírt, majd átnézi. Az egész tekintete, testtartása, és arca is megváltozik. Mintha kicserélték volna. Hirtelen már nem egy kétségbe esett kiscica, aki fúj az ellenségére hanem egy nyugodt, céltudatos nõ. Idegesen harap az alsó ajkaiba, talán õ sincs tisztában azzal, hogy ezzel a férfiakat kilehet ütni. Nagyot nyelek, majd szép, de kétségbe esett arcára nézek.

-Nem tudom meggyógyítani – suttogja halkan - visszafordíthatatlan. Esetleg csökkenteni tudok a szenvedéseim, és minimálisra visszahúzni a betegségét, de eltûnni sosem fog. A háború idején mérget szórtak szét, ami ezt a fajta leépülést idézte elõ. De ez lehet genetikai rendellenesség is. Ennyit tudok tenni érte. Sajnálom.

-Maradjon nálad – szól rá Pein, mikor Sakura visszanyújtaná neki a leletet – Mindent amit csak tudsz, tegyél meg érte! – morogja pókerarccal, de nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a kezdeti magabiztossága elszállt. Hosszú évek óta ismerem, és tudom, hogy most roppant ideges és még talán kétségbe esett is.

Az folyosóra kilépve a fény kicsit bántja a szemeimet. Sakura szótlanul jön utánam. Valamin nagyon gondolkozik. Elmosolyodok rajta. Ahányszor csak valamin töri a fejét, mindig a földet kezdi el bámulni és a száját harapdálja.

-Itachi! – hallom meg az idegesítõ hangot melynek tulajdonosa néhány méterre áll meg elõttünk. A lányba újból visszatért az ijedt cica és elbújik mögém.

-Hidan. -morgom a nevét, miközben Sakura már szinte a nyakamban van.

-Nem untad még meg a csajszit? – bök fejével a mögöttem állóra aki egyre intenzívebben remeg – Ha gondolod átküldheted hozzám.

-Nem fog átmenni hozzád Hidan, felejtsd el! – mondom ingerülten és a sharinganom akitválódik.

-Ha meggondolod magad, tudod melyik a szobám. -kacsint rám gúnyosan elérve, hogy az utolsó cérna is elpattanjon. Sakura fenekére paskol egyet, mire a lány felsikít és elugrik tõle. Dühös ragadozóként kapom el a fehérhajút a nyakánál fogva és vágom a falnak. Újból bele ütöm a kõfalba a fejét.

-Úgy sem tudsz megölni, Uchiha. – nyögi fájó hangon, eltorzult arccal.

-Annyi ezerszer rosszabb dolog van a halálnál, Hidan. Szívesen mutatok neked párat.

Tisztában vagyok vele, hogy a húga évekkel ezelõtt meghalt és ezzel egy hatalmas seb keletkezett a szívében. Ezerszer éli újra a napot a genjutsumba, mikor testvérének az élet a szemébõl a karjai között hunyt ki. A nyomorult céltalanság, és a gondolat, hogy nem tud segíteni a lányon pokoli tûzként égeti parázzsá meggyötört lelkét. Gyötrelmes üvöltözései betöltik a teret, majd mikor már félájult feloldom a jutsut. Elengedem a torkát, majd eszméletét vesztve a földre hullik teste. Sakurára nézek, aki ijedten figyel. Szemeit könnyek fedik el és kis kezeit szorongatja. Fejemmel intek, hogy kövessen, mire szó nélkül utánam rohan. Nem akartam õt is megijeszteni, de sajnos sikerült. Hátra nézek és látom, hogy még mindig pityereg. Halkan sóhajtok egyet. Majd megnyugszik… A szobában a szekrénybõl kipakolok néhány fegyvert, és egy köpenyt nyújtok Sakura kezébe, aki készségesen fel is veszi. Talán, ha többször ijesztenék rá, akkor megúsznám a folyamatos hisztijeit és lázadásait… Kiverem a gondolatot a fejembõl, ennyire azért nem vagyok kegyetlen.

-Gyere, Kisame már kint vár ránk – morgom, majd összekapcsolom a köpenyét.

Az erdõben várom, hogy a varjaim visszaérjenek, míg Sakura a bokor körül sétálgat. Hangtalanul figyelem a tevékenységét, és tudom, hogy már megint valami gondolat bújt meg abba a szép kis fejében. Mögé lépek, és elkapom a karjánál kisebb szívrohamot hozva rá. Rossz a lelkiismerete. Gyönyörû zöld szemeivel rám néz ártatlanul, de engem nem tud átverni ezzel az álcával.

-Hív a természet, Itachi. – mondja halkan félénk hangnemben, majd kislányosan rám mosolyog.

-Két perced van.

Bólint egyet, majd gyorsan megfordul és elindul. Még figyelem, ahogy eltûnik az egyik bokor mögött, majd Kisaméhoz megyek, aki éppen az ebédjét fogyasztja. Vigyorogva rám néz, és én leülök mellé egy sziklára. Figyelem ahogy étkezik, majd szemeim a tiszta kék égre tévednek. A szél erõsen fújja azt a néhány felhõt ott fent. Közben a társam hangosan csámcsogva eszik, néha köhög párat, mintha már hetek óta nem látott volna ételt. Az egyik varjam vissza is ért és még fölöttünk tesz pár kört. Hangosan károg, majd egy fán pihen meg.

-Hol van a kislány? – kérdezi Kisame, majd megtöröli a szája szélét.

-Könnyít magán. – mondom ridegül, és felállok. Erõs chakrát érzek meg a közelben, és nem kell sokat várnom, míg Kisame és felpattan, majd idegesen rám néz. Szó nélkül nézünk körbe, és valaki egyre közelebb jön felénk, majd hirtelen újból távolodni kezd, mintha legalább is megfordult volna. A francba, Sakura!

Felugrok a fára és futni kezdek az ágak között, kicsit lemaradva Kisame követ.

-Ez õ! – kiált utánam, míg én félig hátra fordulva ránézek, majd bólintok. Kézjeleket formálok és az elõttem lévõ sûrû lombozatot porig égetem. Sakura chakrája egyre jobban gyengülni kezd. Az a buta biztos szökni próbált, így most nem csak Raion-t kell elkapnunk, hanem Sakurát is. Ha pechünk van akkor Raion már rá talált és elképzelni sem tudom, hogy mi járhat a beteg fejében. Szadista akinek semmi sem Szent, csak a saját önös érdekeit tartja szem elõtt. Dühösen szelem az erdõt Kisameval, de a chakra egyre jobban gyengülni kezd. Megállok a fán, és megvárom, hogy Kisame is mellém ugorjon. Tanácstalanul néz rám, mikor már egyáltalán nem érezzük õket. Gyorsan ki kell találnom valamit… Nagyot nyelek és szabadon engedem a varjaimat, bár nem fûzõk hozzá túl sok reményt, hogy bármit is találjanak.

-Meg kell találnunk, Itachi. – suttogja halkan, mire csak bólogatni kezdek.

-Teszünk egy kis kitérõt északnak, Kisame? – nézek rá, majd újból mosolyogni kezd. Nem teljesen érti, hogy miért pont északnak akarok menni, így jobb szemöldökét kicsit feljebb emeli – Az elején tettem Sakurára egy kis nyomkövetõt. Hogy õszinte legyek egyáltalán nem bíztam meg benne. Arra fele tartanak, – bökök a fejemmel északnak- de a pecsét, amit rátettem gyengül. Pár percünk van már csak.

-Ti Uchihák nem hiába álltok a zsenik hírében, igaz e? – vigyorog fel, majd szó nélkül elindul.

Nem telik bele sok idõbe, míg egy régi bástyánál kötünk ki. A pecsét feloldódott, de itt kell, hogy legyenek. Kisame az egyik, míg én a másik felére megyek az épületnek. Felugrok az egyik erkélyre, és hangtalanul belépek a szobába. Régi poros bútorok, és néhány lógó kép van csak a falon. A padló törött, a fal pedig már rohad. Jó rég nem használhatták. Kimegyek a szobából, ahol a folyosón egy férfi áll. Nem vett észre. Halkan mögé lopakodom, és elkapom a nyakánál. A száját befogom és hátrébb rángatom az egyik fal mögé. Kezeivel próbálja lefejteni karjaim szorítását, de teljesen tehetetlen.

-Az elõbb hoztak ide egy lányt, hol van? – kérdezem halkan, majd elengedem a száját, de egy késsel kicsit megvágom a nyakát.

-Második emeleten van! – vágja rá, és én a tarkójánál leütöm, majd a földre fektetem. Felfutok a csiga lépcsõn, ahol már több ember van. Egyszerre öten kezdenek el futni felém, míg én egy tûzgolyóval elkapom õket. Az egyik sikeresen kikerüli és katanájával ront rám. Kicsavarom a kardot a kezébõl, majd hasba rúgom, és ájultan esik össze. Átugrok a testek fölött, és a folyosó végén lévõ ajtóhoz lépek, amit kinyitok.

A sötétség betelepedett a szobába. Szörnyû bûz van mindenhol. Felkapcsolom a csillárt, és a fény szét terjed a szobában. A szívem kihagy egy ütemet, mikor elõre nézek. Velem szembe Sakura van. A falhoz van bilincselve, és csukott szemmel, bekötött szájjal lóg a bilincsén. Oda rohanok hozzá, kiveszem a kötést a szájából, és állánál megtartom az arcát. Félájult. Szemei még mindig csukva vannak.

-Itachi – sír fel, majd fáradtan rám néz. Elsimítok az arcából néhány tincset, és letörlõm a könnyeit. Dühös, fáradt, éhes, és egyben boldog is vagyok, hogy ilyen hamar rátaláltunk. Kint egy nagyobb puffanást hallok, majd Kisame nevetését. Közben eloldozom a lány kezeit, és mikor kimerülten össze esne elkapom és az ölembe veszem. Elájult. Mozdulatlanul fekszik, míg én elindulok vele le a lépcsõn. Kisame rohan felénk, és rám néz, majd Sakurára.

-Mi történt?

-Csak elájult… Nem vészesek a sérülései. – jelentem ki szárazon. -Raion? -kérdezem összeszûkült szemekkel, mire Kisame csak megrázza a fejét. Tudtam, hogy elfog tûnni. Éreztem már az elején. A rohadék…

 – Kezd sötétedni, Kisame. A közelben van egy fogadó, éjszakázzunk ott. – Javaslom, mire a kékbõrû bólogatni kezd.

-Sakura, mit mondtam neked az elõbb? -morogja újból ridegül és ránéz a törölközõmre.

-Fázom, nem rég tusoltam. Még vizes vagyok. – suttogom halkan, mire õ bólint egyet.

-Ha megszáradtál vedd le magadról! Gyere enni! – mutat rá az asztalra ahol már ez ételek várnak. Isteni illatok pihennek meg a szobába és hallom is, ahogy kicsit bekorog a gyomrom. Itachi velem szemben foglal helyet, és csendesen neki látunk a reggelinek. Szinte már idilli a pillanat.

-Hol voltál az éjjel? – érdeklõdõk halkan, majd egy újabbat harapok a kenyerembe.

-Sasuket kerestem. -jelenti ki szárazon. Az étel megakad a torkomon és a szívem újból rohamosan kezd verni a mellkasomban.

-Miért?

-Mondtam, hogy végig nézed a halálát, ha nem gyógyítod meg Nagatot.

Sírásommal küszködve állok fel, és idegesen a szobában kezdek sétálni. Ha meggyógyítom áruló leszek, és soha többet nem láthatom Narutot, és Kakashit. Ha nem, akkor Itachi ki végzi Sasuket. Csapdába estem. Egy olyan kegyetlen csapdába ahonnan én csak vesztesként szabadulhatok. Nincs kiút, már csak azt kell eldöntenem, hogy kit mentek meg. Sasuket, vagy Konohát? A hüvelykujjamon lévõ körmömet kezdem rágni, közben magamban átkozom az idõsebb Uchihát. Az õ hibája az egész. Ha õ nem lenne, akkor már talán halott lennék, és nem fogoly. Inkább halnék meg becsületesen, mintsem teljesítsem a parancsaikat. Átkozott Itachi…

-Meggyógyítom! – suttogom inkább magamnak. Olyan egyszerû volt kimondani, mégis annyi érzelem van benne. Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen cselekedtem, de nem tudok mit tenni. Megvannak kötve a kezeim. Itachi feláll a helyérõl, majd a szekrényhez megy amibõl kivesz egy felsõt és egy nadrágot, majd a kezembe nyomja.

-Vedd fel ezeket, megmutatom, hogy hol van. - Nem nézek rá, csak kiveszem a kezébõl a ruhákat, és gyorsan magamra rángatom. Eligazítom a pólót a hasamnál, majd a bejárathoz indulok, de az utolsó pillanatban kijózanít a hangjával.

-Csak ne olyan gyorsan! Enélkül nem mehetsz sehova. – lenget elõttem valami kis tárgyat. Fejemet lassan megvakarom, és bárhogy is próbálok rájönni, fogalmam sincs, hogy mi az. Életemben nem láttam még ilyet. Talán valami nyomkövetõ?

-Mi ez? – kérdem remegve és õ kicsit elmosolyodik. Nyelek egyet, mikor rájövök, hogy ez számomra semmi jóval nem kecsegtet.

-Ezt felhelyezem neked. Ha esetleg szökni próbálsz, aktiválom egy gombbal és, ha beindul elkezd rezegni benned. Okos lány vagy, szóval sejtéseim szerint már rájöttél, hogy mi célt is szolgál valójában.

Hátrálni kezdek, és õ lassan elindul felém. Elkap a karámnál, de próbálok kiszabadulni erõs szorításából. Hátulról kap el, és kicsit elõre dönt, majd hirtelen felhelyezi a hideg kis tárgyat. Sikítva lökõm el, majd mikor már végre egy pofont tudnék adni neki beindítja. A hatalmas élvezet olvadt vajként terül szét testemben, és térdre kényszerít. Nagyokat nyögõk, és a levegõt mohón próbálom magamba szívni.

-Állítsd le! Kérlek!- sikongatom hangosan, de õ csak elém guggol, majd arcomat maga felé fordítja.

-Ez szinte még semmi, Sakura – suttogja észveszejtõ erotikus hangon, mire én csak jobba felizgulok, és lágy csókot nyom ajkaimra – Ha észreveszem, hogy ki mered húzni, vagy csak piszkálni nagyon megbánod. Megértetted?

Gyorsan kezdek bólogatni, és õ elenged, feláll, majd kikapcsolja. Megsemmisülve térdelek még a padlón pár másodpercig, és megvárom míg a légzésem újra egyenletes lesz. Õ már az ajtóban áll, és kezével int, hogy kövessem.

Újból a tanácsterem elõtt állunk meg, és hátamra helyezi a kezét. Finoman betol a sötét szobába, ahol megint a piercinges ül. Mikor észre vesz minket feláll, és Itachival össze néznek, majd a kezembe nyom egy papírt és egy tollat.

-Itt írd alá – mutat a papír aljára, és én gyorsan átfutok a szövegen. Amint felépül Nagato engem elengednek – Nem szedem meg a szerzõdést, Sakura. De természetesen, ha Nagatot nem tudod meggyógyítani, itt maradsz.

Nagyot nyelek, és végig nyalom a kiszáradt számat. Már annyiszor átgondoltam, tehát nem hátrálok meg. Hanyagul írom alá a szerzõdést, és adom át a papírt a férfinak aki mosolyogva elveszi.

-Remek! Itachinak és Kisamenak még van egy kis elintézni valójuk. Te velük mész Teaországba. Van ott egy régi orvos barátom, õ majd megad neked minden szükséges eszközt. Ja, és itt van Nagato lelete. – nyújt át egy papírt. Ezt már gondosabban olvasom végig. Valami fajta izom betegséget diagnosztizáltak rajta, ami szinte felemészti a testét. Még sosem láttam ilyet, de hallottam róla. Tsunade mesélt róla. Talán genetikai lehet.

-Nem tudom meggyógyítani – suttogom halkan, majd az ideges vörösre nézek, és Itachira aki csak szótlanul figyel minket – visszafordíthatatlan. Esetleg csökkenteni tudok a szenvedéseim, és minimálisra visszahúzni a betegségét, de eltûnni sosem fog. A háború idején mérget szórtak szét, ami ezt a fajta leépülést idézte elõ. De ez lehet genetikai rendellenesség is. Ennyit tudok tenni érte. Sajnálom. – suttogom lágyan, és visszaadnám a leletet, de õ eltolja tõlem.

-Maradjon nálad. Mindent amit csak tudsz tegyél meg érte! – parancsol rám, majd rámutat az ajtóra, hogy mehetünk.

Itachi mellettem lépked néhány centire. Ha esetleg chakrával gyógyítom, talán életben tudom majd tartani Nagatot, és nem jár akkora fájdalommal sem a procedúra. Ha minden jól megy egy esetleg két hét alatt végzünk is. Talán szerencsém lesz, de elõtte mindenképpen át kell olvasnom néhány dolgot. A folyosón a fehérhajú ijesztõ férfi jelenik meg. Vigyorogva néz rám, majd megnyalja az alsó ajkait. Itachi megáll elõttem, én pedig amennyire csak lehet elbújok mögötte. Úgy érzem magam, mint bárány a farkasok között…

-Itachi! – kiált fel örömittasan és közelebb jön.

-Hidan. – morogja az Uchiha és én szinte már beépülök a hátába. Remegés fog el.

-Nem untad még meg a csajszit? Ha gondolod átküldheted hozzám.

-Nem fog átmenni hozzád Hidan, felejtsd el.

-Ha meggondolod magad, tudod melyik a szobám.-kacsint Itachira, majd elmegy mellette, de mellettem megáll. Egy hatalmasat csap a fenekemre, és én felsikítok. Szégyentõl vöröslõ arccal arrébb ugrok, de mire egyet pislantok Itachi már a falnak vágta a fehérhajút. Dühösen szorítja a torkánál, és újból belevágja a falba. Félõn nézem a jelenetet. A lábaim a földbe gyökereztek.

-Úgy sem tudsz megölni Uchiha – hörgi Hidan, mire Itachi elmosolyodik.

-Annyi ezerszer rosszabb dolog van a halálnál, Hidan. Szívesen mutatok neked párat.

Itachi a sharinganját aktiválva kínozza a férfit, aki üvöltözve vergõdik a kezei között. Teljesen sápadt arccal nézi az Uchihát, miközben remeg. Elengedi, majd a földre huppan, eszméletét vesztve. Reszketve nézem Itachit, akinek szemei még mindig vérvörösek, majd rám néz és fejével int, hogy kövessem. Félve rohanok utána, de most nem akarom felidegesíteni. Jézusom! Nem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni. Én meg azt hittem, hogy velem kegyetlenkedik… Ezek után biztos, hogy kétszer átgondolom, hogy miket mondok neki. Beérve a szobájába megállok a fal mellett, míg õ a szekrényébõl kivesz pár fegyvert. Megszólalni sem merek, csak nézem a tevékenységét. Felköti a derekára a fegyvertartóját, majd egy köpenyt ad át nekem, hogy vegyem fel. Szó nélkül bújok bele, majd újból szoborrá fagyva figyelem õt. Megáll elõttem, és összegombolja az uniformisomat.

-Gyere, Kisame már kint vár ránk. -mondja halkan, és én követem õt. Kint a rejtekhely elõtt áll egy kékbõrû férfi, majd mikor kibök minket vigyorogva néz ránk. Itachi szól ránk, hogy induljunk el.

Néhány óra elteltével az erdõben megállunk egy kis tónál. Kisame leül a fûbe, és enni kezd.

-Kérsz? – nyújt felém egy kis csomagot, és én mosolyogva rázom a fejem. Megrántja a vállát, majd folytatja a vacsoráját. A nap lassan nyugovóra tér. Az erdei állatok egyre halkabbak. Csak néhány madárka neszel az ágak között. Egy bokor mögé sétálok, de Itachi elkap a karomnál.

-Hív a természet, Itachi -mondom csendesen.

-Két perced van.

Gyorsan bújok el az egyik fa mögött és húzom ki magamból a kis fém eszközt. A zsebembe teszem, majd még egyszer a két fiúra nézek, akik éppen valamirõl beszélgetnek. Itt az idõ. Gyorsan kezdek futni az erdõben. Felugrok a fákra, és így folytatom az utamat. Néha hátra nézek, hogy követnek e, de nem érzem a jelenlétüket. A napokban elõször kezdem magam szabadnak érezni, és mit nem mondjak Isteni érzés! Mintha több száz kiló teher szakadt volna le a vállamról… Mint egy madár, akit kiengedtek a kalitkából, és most szabadon szeli a kék eget. Egyre gyorsabban rohanok az erdõben, de egy erõs chakrát érzek meg.

-Francba! – kiáltok fel, és leugrok a talajra. Futva talán valamivel gyorsabb leszek. Shurikenek kezdenek hátulról felém repülni, és én éppen, hogy csak kitudok térni elõlük. Jézusom, megakarnak ölni? Sápadtan rohanok a fák között. A Hold már átvette az uralmat az égen.

Csak egy falut, vagy bármiféle menedéket találjak, és akkor már fellélegezhetek. Egyre közelebb vannak. Még sem olyan szabad ez a madár. Megkötötték a lábát és most próbálják vissza rántani az arannyal díszített ketrecébe. Hátra fele nézek, de neki ütközõk valaminek. Lassan emelem fel a fejem, és egy férfi áll elõttem. Szép arcát egy hatalmas sebhely torzítja el.

-Raion! -kiáltják páran a fák közül. -Itt az Akatsuki.

-Csak nem te vagy az a kis orvos? – kérdezi tõlem mosolyogva. Néhányat hátrébb lépek, de valaki leüt hátulról. Összeesek a földön, de látom, hogy a férfi még fölém hajol, és valamit mond nekem.

-Utoljára kérdezem te pojáca!-mondja színlelt nyugodtsággal Kisame- Hol van Raion?

-Ne-nem… nem tudom, tényleg!

A szememet forgatom és Kisame megszabadítja a férfit az egyik ujjától. A fájdalomtól felüvölt és megcsonkított kezére néz. A társam hátrébb megy és felül az asztalra. Vigyorogva nézi a szenvedõ alakot, aki a földön fetreng. Fádalomtól eltorzult arccal szinte már sikít. Szánalmas…

-Szóval, van még kilenc ujjad. – kezd bele Kisame – melyik legyen a következõ?

Feláll és a remegõ férfi elé áll.

-A gyûrûs? Esetleg a kisujj?

-Délután ment el Konoha fele – mondja remegve és lassan rám néz – senkinek sem mondta, hogy pontosan hova megy, csak az irányt tudjuk.

-Mikor jön vissza? – kérdezem tõle és én is közelebb lépek hozzá.

-A hétvégén.

-Akkor még van két teljes napunk. – néz rám Kisame, mire bólintok egyet. Fejemmel az ajtó fele intek, és õ elõre indul. Becsukja magunk mögött a kocsmaajtót, és elindulunk vissza fele.

-Nem megyünk Konohába? – kérdezi halkan, és a kardját a hátára helyezi.

-Csak irányt tudott mondani a férfi… Lehet nem Konoha volt a célja, de már legalább annyit megtudtunk, hogy mikor tér vissza. – mondom unottan, majd kicsit tempósabban kezdem szedni a lábaimat. Lassan már pirkad, és elég hûvös van így a köpenyem nélkül.

-Igaz. – hümmögi Kisame.

Három óra elteltével visszaérünk a fõhadiszállásra. Bólintva köszönünk el egymástól Kisaméval. Halkan próbálom meg kinyitni a szobám ajtaját, hogy Sakurát ne keltsem fel, de ha jól érzem, akkor fölösleges mert már ébren van. Lassan lépek be a szobába és a törött lámpámra emelem a tekintetemet, majd az ágyamon ülõ lányra nézek. Felsóhajtok és rá se nézve a fürdõbe megyek. Nincs kedvem a hisztijéhez…

Beállok a zuhany alá és gyorsan megmosakszom, és magam köré tekerek egy törölközõt. Mire kiérek a lány a szekrényemben matat. Miért nem bír veszteg maradni?

-Ne vegyél ki onnan semmit, Sakura – morgom halkan, majd kiveszek pár ruhát és bezárom a faszekrényemet. Visszamegyek a fürdõbe és felöltözõm. A szobába érve a rózsaszínhajú még mindig megfagyva áll, és egy tarakóval fedi el magát. Egy láthatatlan mosollyal oda megyek hozzá és lerántom a puha anyagot a testérõl.

-Feleslegesen takargatod magad, már láttam minden egyes porcikád – morgom, majd leülök a székre. Végre van egy kis idõm átnézni a tekercset, amit már tegnap óta tervezek. Lassan kinyitom a lapot. Madara Mangekyou Sharinganja van felrajzolva és részletesen mellé írva minden. A keletkezése, rejtett titkai, és egyben a gyengeségek. Talán ez a papír lesz a kulcs az én gyengülõ szememhez is. Talán, ha rájövök, hogy miként lehet vissza fordítani ezt az egészet, még tudom húzni Sasuke idejét, ezzel is erõsítve õt.

-Mit csinálsz? -zökkent ki egy hang hátulról? -miért vetted el a takarót?

-Gondoltam meztelenül nincs kedved szökdösõst játszani, így amíg az én szobámba vagy pucér leszel.- Unottan válaszolok, közben pedig még végig a lapot olvasgatom. Szóval, ha a szem alatti rostokat sikerül vissza állítanom a látásom tíz teljes százalékkal javulhat. Ez jó.

Hallom ahogy mögém fut, majd elkezdi ütni a hátamat. Szóval nem engeded, hogy elolvassam… Jó, ha ezt szeretnéd Sakura én nem bánom. Felállok a székbõl és ránézek. Elszánt csillogással a szemébe üti a mellkasomat, míg én felemelt szemöldökkel figyelem a tevékenységét.

-Te szemét, undorító disznó! Gyûlöllek! Dögölj meg! Rohadt féreg!

Kiabál torka szakadtából, és én megunva szólalok meg.

-Befejezted? – kérdezem higgadtan és egy pillantást vetek ágaskodó melleire – Ne legyél prûd. Ha jól emlékszem tegnap mielõtt neki láttunk a dolognak eléggé élvezted. Nem hiába voltál libabõrös és nyögtél olyan kéjesen.

Lassan kezdek felé sétálni, és õ ijedten hátrál egészen a falig. Jobb kezével eltakarja a cicijeit. Szúros tekintettel nézek rá, hogy kicsit ráijesszek.

-Ne takard el magad elõttem, Sakura! – suttogom vágytól rekedtesen hangomon, majd mire egyet pislog leteperem. Magamhoz szorítom és csókot követelek tõle. Egyik kezemmel a feneke alá nyúlok és bele markolok a kemény almákba. Kicsit hátrébb lépek, és végig nézek a tökéletes testen, ami már az én birtokomban van. Azt teszek vele amit csak akarok, akkor amikor akarok.

-Térdelj le!- szólok rá ingerülten, de õ még mindig csak engem néz. Szép fejét megrázza. -Sakura, ha én mondok neked valamit akkor te azt megcsinálod – lassan megyek oda hozzá és a hajánál fogva elkapom, mire õ felsikít – Térdelj le!

Ráveszi magát némi gondolkodás után és elõttem térdel. Mozdulatlanul vár. Lehúzom a sliccem és elõveszem merev férfiasságomat. A lecsúszott rózsaszíntincseket vissza fogom, hogy ne zavarja a munkálatokban majd.

-Láss neki! Ajánlom, hogy jó legyen, ha már sikerült újból félbe szakítanod a munkámmal. 

Morgom halkan és nem is kell sokat várnom. Kis kezeivel kezdi el verni a farkam. Várok még egy kicsit, majd a legkevésbé sem gyengéden ráhúzom a fejét. Tövig benyomom a szájába, majd befogom az orrát. Mosolyogva figyelem ahogy fuldoklik, és néhány könny szökik ki a szemébõl, majd elrántom a farkamtól és hagyom, hogy némi levegõhöz jusson.

-Nem volt rossz -súgom halkan, majd újból a szájába teszem – lássuk még egyszer!

Elengedem a haját, és hagyom, hogy magától munkálkodjon. Nem nehéz rájönni, hogy még elég kezdõ. Elõször lassan, majd egyre gyorsabban kezd szopni. Van még mit tanulnia az tény. Felemelem a földrõl a derekánál fogva, és magam elé állítom.

-Menj az ágyhoz! – parancsolom neki, és õ legnagyobb megdöbbenésemre szó nélkül meg is teszi. – Emeld meg a feneked! -utasítom tovább, és õ ezt is teljesíti. Remegve kapaszkodik meg a lepedõben, míg én kezemre köpõk, bár ahogy látom fölösleges. Csöpög a nedvességtõl. Finoman kezdem el simogatni alul, csiklóját néha megmasszírozva. Hangosan nyög fel, és én mosolyogva figyelem kipirult kis arcát. Hirtelen mártózom el a forró selyembe és õ felsikít. Néhányat lökõk rajta, majd magam felé fordítom, így teszem újból magamévá a testét. Egyre hangosabban nyögünk, amit szerintem már az egész ház hall, de a legkevésbé sem érdekel most. Pár perc elteltével felkelek róla, és megállok az ágy mellett. Szép kis kezeit megfogom és magamhoz húzom. Finoman letérdeltetem magam elé, õ pedig kíváncsian néz fel rám.

-Nyisd ki a szád! – nyögõm, közben elkezdem verni a farkam. Kinyitja a száját és halkan élvezek el.- Nyeld le! - utasítom, de fejét kezdi rázni. Újból befogom az orrát, így kénytelen az egészet lenyelni. Mosolyogva megsimogatom az arcát, majd elteszem lankadó férfiasságomat.

-Zuhanyozz meg. -morgom majd vissza ülök a székbe és össze tekerem a papírt. Becsukja maga mögött az ajtót és én elindulok lefele a konyhába. A hûtõbõl néhány tojást veszek elõ, és elkészítem rántottának. Pár darab paradicsomot, uborkát és négy szelet kenyeret teszek a tálcára, majd miután átsült a tojás kiteszem két tányérra. Visszamegyek a szobába. Sakura még mindig a fürdõben van, és ahogy hallom éppen most tört össze valamit. Leteszem a tálcát az asztalra õ pedig kijön maga körül egy törölközõvel.

-Sakura, mit mondtam neked az elõbb? – Bökök a fejemmel a törölközõre, õ pedig vörös arccal magyarázkodni kezd.

-Fázom, nem rég tusoltam. Még vizes vagyok.

-Ha megszáradtál vedd le magadról. – parancsolok rá, mire õ bólint egyet. -Gyere enni – mutatok rá az ételekre és õ vékony kis száját megnyalva indul el az étel felé. Leülök vele szembe és halkan neki állunk enni. Csendesen ropogtatja a kenyeret, majd eszik mellé egy kis tojást is.

-Hol voltál az éjjel? – kérdezi halkan cincogva.

-Sasuket kerestem. – hazudok, mire kiesik a villa a kezébõl.

-Miért?

-Mondtam, hogy végig nézed a halálát, ha nem gyógyítod meg Nagatot. -válaszolok unottan és megrántom a vállamat, majd folytatom a reggelimet. Idegesen felpattan és a szobába kezd le fel mászkálni. A hüvelykujját a szájába teszi, és a körmét kezdi rágni. Szinte hallani, ahogy a fogas kerekek forognak a fejébe. Az embernek mosolyogni támad kedve.

-Meggyógyítom! – suttogja szemeit becsukva. Lassan bólintok egyet, majd az utolsó falatomat lenyelve felállok és a szekrényhez megyek. Kiveszek egy nadrágot és egy felsõt, és átadom neki.

-Vedd fel ezeket, megmutatom, hogy hol van. – morgom mire kiveszi a ruhákat a kezembõl és gyorsan magára rántja. Az ajtó fele igyekszik és már nyomná is le a kilincset.

-Csak ne olyan gyorsan! -szólok rá és az éjjeli szekrényem mellé megyek. Kihúzom a fiókot és kiveszek egy játékszert. – Enélkül nem mehetsz sehova. – lengetem elõtte, de látom, hogy fogalma sincs, hogy mi is ez a tárgy.

-Mi ez?

-Ezt felhelyezem neked. Ha esetleg szökni próbálsz aktiválom egy gombbal, és ha beindul elkezd rezegni benned. Okos lány vagy, szóval sejtéseim szerint rájöttél, hogy mi célt is szolgál valójában.

Nagyokat pislogva néz rám, és hátrál meg. Elkapom a karjánál és benyúlok a nadrágjába majd felhelyezem neki. Sikongatva próbálja ellökni a kezemet, de sikertelenül. Mikor arcon akarna vágni beindítom de még csak minimális fokozaton. Felnyögve térdel le elõttem.

-Állítsd le! – nyögi hangosan – Kérlek!

Leguggolok elé és arcát a kezembe veszem, majd magam felé fordítom.

-Ez szinte még semmi, Sakura. – morgom a fülébe, majd megcsókolom az ajkát – ha észreveszem, hogy kimered húzni, vagy csak piszkálni nagyon megbánod. Megértetted?

Gyorsan bólogat és én kikapcsolom a kis eszközt. Az irányítót a zsebembe teszem és kinyitom az ajtót. Magam elé engedem és jobbra mutatok, hogy induljon el.