-Dögölj meg, Itachi! Gyûlöllek!

A boldogságom, mint régi palota dõl össze, és betemet engem. Reszketve fekszem el az ágyon és a párnába nyomom a fejem. Sírva ringatom magam álomba annak a férfinak az ágyában, akit teljes szívembõl utálok.

A hajnali napsugár egy kis csíkban kér bebocsájtást az elhúzott organtin függöny egyik kis szakadásán, és arcomat simogatja meleg kezeivel. Lassan felülök, és álmosan szétnézve veszem észre, hogy Itachi nem jött vissza. Felülök az ágyon a takarót gondosan magam köré tekerve. Halkan nyelek egyet, és csak bámulok a semmibe kifejezéstelen arccal. Halk motoszkálást hallok meg az ajtónál, ami lassan kinyílik és Itachi lép be rajta. Nem néz rám, csak megfordul és bezárja az ajtót. Lassan hátrébb mászok az ágyon, de õ nem jön közelebb hozzám. Elsétál mellettem és bemegy a fürdõbe, így újból egyedül hagyva engem. Pár perc múlva hallom, hogy megnyitotta a csapot a zuhanyzóban. Felállok és a földön lévõ szét tépett ruháimra nézek. Nincs semmi más csak ezek a rongyok. Az a nõ csak ennyit hozott. Itachi szekrényéhez megyek, amit kinyitok.

-Ne vegyél ki onnan semmit, Sakura – szólal meg a hátam mögül halkan, és mellém lép. Csak egy törölközõ van a derekára kötve. A szekrénybõl kivesz egy alsónadrágot, egy nadrágot, és egy felsõt majd bezárja a sifonért és visszamegy a fürdõszobába. Hatalmas szemekkel nézem, hogy mit csinál, és megvárom, míg újra kijön. Tekintetébõl eltûnt a tegnap esti forró vágy, újból rideg íriszeivel találom szembe magam. Közelebb lép hozzám, és letépi rólam a takarót. Felsikítva takarom el magam.

-Feleslegesen takargatod magad, láttam minden egyes porcikádat már. -morogja halkan, majd leül a székére és egy papírt kezd el olvasgatni.

-Mit csinálsz? – kiáltok fel, könnyeimmel küszködve – miért vetted el a takarót?

-Gondoltam meztelenül nincs kedved szökdösõst játszani, így amíg az én szobámba vagy pucér leszel.

Szótlanul állok, tátott szájjal pár pillanatig, majd a düh forró vízként elönti az agyam, ami mint jég hirtelen szét olvad. Oda futok hozzá és elkezdem ütni a hátát. Egy kisebb sóhajjal feláll. Most nem megyek hátrébb, mint tegnap, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy félni lásson.

-Te szemét, undorító disznó! Gyûlöllek! Dögölj meg! Rohadt féreg! – amíg csak a torkom bírja üvöltöm felé a szavakat, és ütöm most már a mellkasát, de õ meg sem mozdul.

-Befejezted? – kérdezi, ijesztõ hanggal. Egyet nyelek és lassan felnézek rá. Még mindig úgy áll, mint egy szobor és engem néz. – Ne legyél prûd. Ha jól emlékszem tegnap mielõtt neki láttunk a dolognak eléggé élvezted. Nem hiába voltál libabõrös, és nyögtél olyan kéjesen.

Egyre közelebb lép hozzám, és én hátra fele kezdek sétálni. A melleimet az egyik kezemmel eltakarom és neki sétálok háttal a falnak, és ahelyett, hogy letámadna megáll elõttem tisztességes távolságban.

-Ne takard el magad elõttem, Sakura – suttogja, és hangja megint vágytól fûtött. Lassan engedem le a kezemet, és lenézek a földre. Közelebb jön és egy erõteljes csókot követel tõlem. Egyik karjával közelebb húz magához, és úgy tart meg, míg másikkal a fenekemet kezdi markolászni. Megint nem viszonzom a csókját, csak tûröm amit tesz velem, és várom, hogy végre abba hagyja. A hajamba túr, és hátra rántja a fejemet, mire én felsikítok. Eltávolodik tõlem néhány centire és elenged.

-Térdelj le! – parancsol rám és én vörösödõ fejemet rázni kezdem. – Sakura, ha én mondok neked valamit, akkor azt te megcsinálod! – közelebb lép hozzám és újból a hajamba markol – Térdelj le!- szól újból, mire én teljesítem a parancsát. A nadrágja dudorjával nézek farkasszemet, majd lassan kigombolja azt. A hajamat még mindig tartja, és a pár tincset ami kicsúszott vissza fogja.

-Láss neki! Ajánlom, hogy jó legyen, ha már sikerült újból félbe szakítanod a munkámmal. – mondja ridegül, míg én remegõ kezekkel veszem elõ merev farkát. Párat húzok rajta, de õ a fejemet oda tolja. Beveszem a számba a hatalmas férfiasságát és õ gyorsan kezdi mozgatni a fejem, majd megáll, mikor tövig bekaptam az egészet és befogja az orromat. A könnyeim folyni kezdenek az oxigén hiánytól és én combjába kapaszkodom. Hirtelen elengedi az orrom és kirántja magát a számból. Felköhögõk és a kifolyt nyálat letörlõm a szám szélérõl.

-Nem volt rossz – suttogja gúnyosan, majd újból elkap a hajamnál – Lássuk még egyszer!

Megint a számba mártja magát egészen a torkomig. Elengedi a hajzuhatagom és elkezdem szopni. Elõször lassan, majd egyre gyorsabb tempóra váltok, közben kezemmel is rárántok párat. Hallom, hogy egyre intenzívebben kezd sóhajtozni, majd felemel a földrõl és maga elé állít.

-Menj az ágyhoz! – parancol rám újból és én elfekszem a hasamra. – Emeld meg a fenekedet!

Megteszem amit mond. Mögém magasodik és a tenyerébe köp, majd végig simít az érzékeny pontomon. Halkan felnyögõk és a takaróba kapaszkodom. Hirtelen merül el bennem és kezd tolni. Felsikítok, és vágytól eltorzult arcommal hátra nézek. Csukott szemmel lök még párat, majd megfordít így már a hátamon fekszem alatta. Újból belém nyomja magát, és gyorsabb tempóra vált. A sikításom a nyögéseivel vegyül a szobába és én remegve élvezek el. Újból feáll az ágy mellett és megint letérdeltet.

-Nyisd ki a szád! -nyögi halkan, és én megteszem. Hangtalanul élvez a számba és én megtartom a forró spermát. – Nyeld le! – szól rám, mire én a fejemet kezdem rázni. Dühösen befogja az orromat, és pár másodperc elteltével az egészet lenyelem. Gúnyosan mosolyog és végig simít az arcomon. -Zuhanyozz meg! – morogja, majd vissza ül a székébe.

-Itt van Pein – állok fel helyemrõl, és Kisame is így tesz. Nem is kell sokat várnunk a fák közül kilép Pein.

-Még van pár elintézni valóm. Nagyjából két óra múlva fogunk indulni. Van egy besúgom nem messze innen, õ ma délután látta egy faluban Raiont. – kezd bele, majd átad egy kis fiolát. – Ne öljétek meg! Szükségünk van rá. Sasori készítette a mérget. Fecskendezzétek bele, ez kiüti tizenkét órára, majd hozzátok el nekem. A szíve fölött van a talizmán. Én félúton leválok majd tõletek.

-Õ tud arról, hogy mit hord magában? – érdeklõdve kérdezem, mire Pein elmosolyodik.

-Halványlila gõze sincs, Itachi. Azt hiszi, hogy azért üldözzük, mert olyan erõs, és ez nekünk jó is. Ha valakinek a fülébe jut, hogy mi van nála, mások is üldözni fogják. Így több az esélyünk.

Lassan bólintok Kisameval, majd visszaindulunk a rejtekhelyre.

A hátsó kapun megyünk be, de Kisame a konyha fele veszi az irányt. Hatalmas vigyorral az arcán a hasára mutat. Szó nélkül haladok el mellette és a szobám fele megyek. Végül is nekem sem ártana ennem valamit, de ráér késõbb is. Lusta vagyok most fõzni, inkább kihasználom azt a két órát valami hasznosra. Mondjuk, megnézem a tekercsemet, amit nem rég hozott egy régi ismerõsöm. Állítólag az Uchiha birtokon találta, és a shrainganról írnak benne. Kíváncsivá is tett vele. Lehet vannak még titkok, amik elõttem sem tárultak fel. Megállok a folyosó végén és dühösen veszem észre, hogy Konan nyitva felejtette az ajtómat. Egyre gyorsabb tempóba megyek oda, de Sakurát már nem érzékelem. Lent van a földszinten. Gyorsan futok le a csigalépcsõn és õ nem vesz észre. Az ajtó fele igyekszik, és én az utolsó pillanatban kapom el a derekánál fogva. Felsikít és elesik a földön. Kis kezeivel eltakarja az arcát, és újból remegni kezd. Felrántom a földrõl. Kezd elegem lenni ebbõl a lányból. Miért nem tud megülni két percig egy helyben?

-A helyedben nem tenném, ha valaki észrevesz, egyedül halott vagy!- suttogom lágyan, és õ végig néz rajtam. Én is hasonlóan teszem, és apró mosollyal veszem észre, hogy nincs rajta melltartó. És hát igen, itt a folyosón elég hideg van, és ezt tagadni sem tudja. Vörös fejjel takarja el magát elõlem. Karjánál fogva húzom vissza a szobám felé.

-Engedj el! -kiált fel, és próbál vissza tartani. Egy erõsebbet rántok rajta, és gyorsabban kezdem húzni. Most már tényleg kezd felidegesíteni.-Nem hallod? Azt mondtam, eressz el!

Kinyitom a szobám ajtaját, és kicsit sem finomkodva lökõm a lányt a padlóra. A szekrényemhez lépek, közben próbálom újra rávenni, hogy döntsön helyesen.

-Szóval holnap, esetleg holnapután szeretnél neki látni?

Kinyitom a szekrényemet és a köpenyemet gondosan beteszem, majd az éjjeli szekrényhez indulok. Végig figyeli minden lépésemet, majd megállok mellette, és neki dõlök a kis szekrényemnek. Karjaimat keresztbe teszem, és ridegül végig nézek rajta.

-Minek?- kérdezi halkan.

-A gyógyításnak, természetesen. – Egy kedvesnek tûnõ mûmosollyal nézek szép, macskás szemeibe.

-Nem fogok segíteni-suttogja halkan, majd egyre hangosabban kezd beszélni -sosem fogok nektek segíteni! – felpattan a földrõl és az ajtómhoz fut. Idegesen harapok a számba. Ostoba lány… A Tsunade féle ütéssel akar próbálkozni, de én elkapom a kezét, és a feje fölé fogom. A régi felsõjét, amit az ágyamon hagyott össze kötöm a csuklóján és az ajtóhoz tartom, majd egy késsel rögzítem. Visszasétálok az ágyhoz, és a melltartóját a szájába tömõm. Végig nézek rajta, és érzem, hogy a nadrágom kezd egyre szûkösebb lenni. A fene vigye… Mindig is gyengéim voltak az ilyesfajta játékok. És, az, hogy õ most valóban a foglyom, és nem csak eljátssza, hogy bajban van csak még jobban felizgat. Lassan az arcához hajolok, és finoman elfordítom oldalra a fejét.

-Utoljára kérdezem tõled ilyen kedvesen, Sakura – suttogom porcelán bõrére, és észreveszem, hogy

libabõrösek lesznek a kezei. Szóval tetszik neki. Kicsit feljebb húzom a felsõjét egészen a köldökéig, mire õ kicsit kijózanodva néz rám -Meggyógyítod Nagatot, vagy más eszközökhöz kell folyamodnom? – kiveszem az anyagot a szájából, és kicsit eltávolodok tõle.

-Nem! – sikítja, de nem adok lehetõséget neki a további hangoskodásra. Visszatömõm a száját, és egy mozdulattal letépem a felsõjét. Ahogy próbál kiszabadulni a mellei lágyan ringanak tovább fokozva a tüzet bennem. Megharapom kicsit a puhabõrt a nyakán, majd lágy csókokat hintek a fehér porcelánbõrre. Közben lassan végig simítok oldalán, amibe kicsit bele is borzong, majd erõteljesen a mellébe markolok. A tervem a ráijesztés volt, tényleg nem gondoltam volna, hogy idáig elfajulnak a dolgok, de hát már nincs mit tenni. Próbál kiszabadulni, így a nyakánál elkapom és újból az arcához hajolok.

-Amíg itt vagy ilyen dolgok fognak történni, Sakura… A te döntésed, hogy meddig maradsz. Ha idõben neki állsz elengedlek, viszont ha nem úgy fogok bánni veled, ahogy egy utolsó szakadt kurvával szoktak.

A melleit kezdem nyalogatni, majd letépem róla a nadrágját. A bugyiján keresztül kezdem simogatni, és õ újból sikongatni kezd. A lábaival próbál ellökni magától, és összezárja õket, de én szétfeszítem õket. A könnyei ellepik az arcát, és én középsõ ujjamat belé nyomom. Szinte teljesen száraz… Néhány másodperc elteltével a mutatóujjam követi a középsõt. Egyre gyorsabban kezdem mozgatni a kezemet benne. A fejét mellkasomnak dönti, és így nyög pár pillanatig, majd újból elkapom a nyakát, és a falhoz nyomom.

-Nézz rám! – nyögõm hangosan, de szemeit becsukja. Dühösen szólok rá újból, közben kigombolom a nadrágom és lehúzom a zipzáramat- Ha azt mondom neked, hogy nézz rám, akkor rám nézel Sakura!

Ujjaimat kihúzom belõle, és ágaskodó farkamat nyomom bele tövig. Gyorsan kezdek el mozogni, és fejemet a mellei között pihentetem, közben néha harapdálom, amire újból felnyög. A melltartót kiveszem a szájából és vadul kezdem csókolni. Megharapdálom az alsó ajkait, majd finoman megcsókolom. Az ölembe veszem könnyû testét és eloldozom a kezeit, majd az ágyamra dobom a lányt. Újból ütni akar, ezért karjait a feje mellé szorítóm, és így folytatom tovább amit az elõbb elkezdtem. Sikoltozni és rúgni kezd, ezért egy kisebb pofont adok neki, majd ijedten rám néz.

-Fejezd be, ribanc! – szólok rá halkan, és õ mozdulatlanul fekszik tovább alattam. Már az orgazmus kapujában állok, és halkan élvezek el benne. Pár csókot nyomok még a hasára, majd leszállok róla és felhúzom a sliccem. Kimegyek az ajtón, amit hangosan bevágok, és most gondosan bezárom. A falnak támaszkodok, és a fejemet felemelem. Kisebb megbánás bújik meg a lelkiismeretemben, és dühösen a falba vágok egyet. Ugyan olyan patkány vagyok, mint Hidan… Az ajtómra nézek, majd Kisame fele igyekszek, aki már Peinnel együtt a bejáratnál vár. Kisame vigyorogva lép ki a kertbe, míg Pein megállít. Végig néz rajtam, és szemeit az enyéimekbe mélyeszti.

-Történt valami probléma?

-Nem, csak volt egy kis incidensem a lánnyal… - mondom fagyos tekintettel és elhaladok mellette.

-Engem az nem érdekel, csak ne öld meg. Ezért is hozzád költöztettem, Itachi… A többiek, ha rá unnának megölik…

Mintha meg sem hallanám megyek Kisame után aki semmit sem hallott a beszélgetésbõl, és még csak nem is érdeklõdik, hála az égnek. Ha minden jól megy reggelre vissza érünk. És még talán azt a mocskot is eltudjuk hozni.

-Hoztam neked ruhákat – nyílik ki az ajtó, és egy nõ áll meg velem szemben- Itachi mondta, hogy adjam neked oda õket, mert nincs váltóruhád.

-Ki vagy te? – suttogom halkan és párat hátrébb lépek.

-Az nem számít. Aki itt neked számít az Nagato, akit meg kell gyógyítanod. És persze Itachi, ha már nála laksz.

Ki az a Nagato? Egyetlen szóval sem mondtam, hogy meggyógyítom õt, miért ennyire magabiztos itt mindenki? És… és mi az, hogy Itachinál lakok? Ez az õ szobája? A nõ felkapcsolja a villanyt, és én a kezemmel próbálom eltakarni a szememet. Szinte kiégeti a lámpa a retinámat. Szó nélkül hagyja el a szobát, és én egyedül maradok a kérdéseimmel és a félelemmel, mely láncra verve tart engem. A ruhákra nézek, majd magamra. A rózsaszín felsõm teljesen szét van szabva. A melltartóm félig kilátszik. Paradicsom vörös fejjel rohanok az új holmikért. Szûzanyám! Végig majdnem kilógott a mellem, Itachi pedig így fektetett el ide? Bemegyek a fürdõbe és beállok a zuhany alá. Kicsit megemelem a fejemet és a hajamat kezdem mosni. Talán a víztõl felébredek, és rájövök, hogy tényleg csak álmodom ezt a szörnyûséget. Gyorsan törülközõk meg és bújok bele az új göncökbe. Egy fekete feszülõs nadrágot, és egy vörös felsõt kaptam. Visszamegyek a szobába és leülök az ágyra. A fejemet megtámasztom a kezeimmel és gondolkozni kezdek. Elõször is arra kéne rájönnöm, hogy pontosan hol is vagyok. Mennyi idõ telhetett el, és milyenek az esélyeim. A fegyvereimet már az elején elvették tõlem, így marad a kétkezi munka. Ahogy Shikamaru mondaná bosszantó. Valóban ez a legmegfelelõbb szó rá. Bosszantó… Magamban ízlelgetem a szót, végül felállok. Az ajtóhoz lépek és felmérem a terepet. Sehol sem látok csapdát. A kilincshez nyúlok, és a szívem egyre gyorsabban ver a mellkasomban. Halkan nyitom ki az ajtót és egy pillanatra megállok. Tényleg nyitva hagyták az ajtót? Mosolyogva lépek ki a szobából és szétnézek a hosszú folyosón. Ha most nem akkor soha. Ahogy csak a lábam bírja kezdek futni mezítláb a hideg köveken. Elõször jobbra fordulok, majd lefutok egy csigalépcsõn. Egyre gyorsabban veszem a levegõt. Még mindig le vagyok gyengülve és ez most nagyon nem jó, de nem adhatom fel!

Végig futok a lépcsõházban, aminek a végén egy hatalmas faajtó van. Öröm ittasan rohanok hozzá, és szinte már érzem a szabadság édes ízét elolvadni a számban. Az utolsó lépésemnél viszont két kéz ragad meg a derekamnál fogva. Ijedten felsikítok és elesek. Remegve takarom el az arcomat, de újból meleg karokat érzek magam körül és valaki felránt a földrõl.

-A helyedben nem tenném – suttogja egy ismerõs bariton és én lassan emelem meg pilláimat- ha valaki észrevesz, egyedül halott vagy.

Bele nézek a már ismerõs, még mindig fagyos szempárba. Itachi végig néz rajtam, és látom, ahogy tekintete elidõzik a mellemnél. Szemérmesen takarom el magam, õ pedig kezemnél tartva húz végig a folyosón vissza a lépcsõ fele.

-Engedj el! Nem hallod?! Azt mondtam eressz el! -kiáltok fel sírva, miközben próbálom kiszabadítani a kezemet a szorításából. Mintha meg sem hallaná, húz maga mögött egyenesen fel a lépcsõn, majd a szobája fele siet. Kinyitja az ajtaját és belök a földre.

-Szóval, holnap, esetleg holnap után szeretnél neki látni? – kérdezi morogva, majd bezárja a szobájának az ajtaját. Elsétál mellettem és a szekrényébe teszi a köpenyét. Tõlem pár centire áll meg, és neki dõl az éjjeli szekrényének. A karjait keresztbe teszi.

-Minek?

-A gyógyításnak természetesen.

-Nem fogok segíteni – suttogom halkan, majd dühösen nézek rá – sosem fogok nektek segíteni! – kiáltok fel, majd újból az ajtóhoz lépek és elkezdem ütni. A maradék chakrámat a kezembe gyûjtöm, és mikor ráütnék a faanyagra, Itachi újból elkap. A régi szakadt rózsaszín felsõmet összeköti a kezemen és az ajtóhoz szorít. Felemeli a karomat és egy késsel rögzíti az anyagot. Dühösen köpõm felé a szitkozódásokat, majd unott képpel betömi a számat az ágy mellett hagyott melltartómmal.

-Utoljára kérdezem tõled ilyen kedvesen Sakura – suttogja a fülembe és a felsõmet kezdi felhúzni – meggyógyítod Nagatot, vagy más eszközökhöz kell folyamodnom?- a melltartóm kiveszi a számból.

-Nem!- sikítok fel, mire õ elmosolyodik. Visszatömi a számat, és letépi rólam a felsõmet. Könnyeimmel küszködve próbálom kiszabadítani a csuklóimat, míg õ a nyakamat kezdi harapdálni, majd finoman csókolgatni. Meztelen felsõtestemen végig simít, majd mellemre markol. Dühösen rángatózok, majd elkap a nyakamnál fogva. Egy forró érzés fut végig gerincemen.

-Amíg itt vagy ilyen dolgok fognak történni Sakura… - suttogja, majd megnyalja a mellbimbómat. Egy kisebb sóhaj szerûség szakad fel belõlem. Az ellenségem, mégis annyira… annyira vonzó. Szívbõl gyûlölöm õt, nem is ismerem, mégis olyan érzésem van, mintha együtt nõtünk volna fel. – a te döntésed, hogy meddig maradsz. Ha idõbe neki állsz elengedlek, viszont, ha nem úgy fogok bánni veled, mint ahogy egy utolsó szakadt kurvával szoktak.

A nadrágomat is letépi, majd a bugyimon keresztül kezd egy ujjal simogatni. A lábaimat összezárom, de õ szétfeszíti õket. Érzem amint a könnyeim újból folyni kezdenek. Lenézek és látom, hogy Itachi férfiassága már nagyon merev. Nem vagyok ostoba… Tudom mi fog történni. Hiszen már megtörtént. Kakashi… Annyiszor tett már magáévá, hogy megszámolni is alig tudom és hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. A lábammal próbálom ellökni magamtól, és õ kicsit felnevet. Középsõ ujját belém vágja és felsikítok a feszítõ fájdalomtól. Teljesen száraz vagyok, és õ élvezi, hogy szenvedni lát. Még egy ujj követi az útját, és gyorsan kezdi el mozgatni a kezét. Fejemet elõre döntöm a mellkasának és a béklyómba kapaszkodom. Újból elkap a torkomnál fogva.

-Nézz rám! – parancsolja halkan, és egyre gyorsabban mozgatja bennem az ujjait. Dacból becsukom a szemem, így õ hátrébb megy, és kigombolja a nadrágját. – Ha azt mondom neked, hogy nézz rám, akkor rám nézel, Sakura! – morogja a fülembe és teljesen belém mártja magát. Fel nyögõk a fájdalomtól, és sírva nézem ahogy bennem mozog. A mellkasomra hajtja a fejét, és egyre hangosabban liheg. A fenekembe markol és úgy emelem magára. Próbálom elrántani magam tõle, de olyan erõsen tart, hogy ez lehetetlen. Kiveszi a melltartót a számból és a földre dobja, majd vadul kezd csókolni. Az alsó ajkaimat harapdálva. Nem viszonzom a csókját, de nem is rántom el a fejem. Elengedi a kezeimet, és az ágyához visz. Elfektet, de megint leszorít, és így tesz magáévá. Felsikítok, és rúgni próbálom, de egy pofont ad.

-Fejezd be, ribanc! – vicsorogva mondja, és látom, hogy a tekintete teljesen megváltozott. Tudom, hogy már közel jár az élvezethez. Nem is tévedek. Lassú rángatózásokkal élvez belém hangtalanul, miközben még mindig leszorít az ágyra. Mozdulatlanul tûröm, hogy még pár csókot hintsen meggyalázott testemre, majd lassan eltávolodik. Fel áll és felhúzza a zipzárját. Még egyszer rám néz, majd kimegy az ajtón, amit kívülrõl most gondosan bezár.

Hm… Ha a fizikai gyötrés nem, akkor talán majd a lelki segít rajtad, te lány. Sasukét formálom meg, és Sakura be is kapja a csalit.

-Engedd el õt, te rohadék! – üvölti az általan kreált Sasuke, mire Sakura felkapja a fejét. Könnyes szemeivel megnézi az öcsémet, majd egy gyenge mosoly kúszik fel szép arcára.

-Sasuke… Eljöttél értem? – suttogja fáradtan. Látom az örömöt, az igaz szerelmet a tekintetében, amit Sasuke iránt táplál. Kisebb irigység fog el. Sosem nézett rám így azelõtt senki, ahogy Sakura nézi a testvéremet. Szörnyû kín szeretet nélkül élni, mely lassan emészti fel a lényemet.

Sasuke egy shurikent dob felém, majd újból üvöltözni kezd.

-Mit akarsz tõle, te mocsok?

A kard melyet mellkasomba szúr, megakad a levegõben, s varjakként szállok tovább.

-Nem vagyok már kezdõ, Itachi… -suttogja halkan és a lány kezét kioldozza. Sakura egyre biztosabb a helyzetében. Talán még tõlem is kegyetlen ez a módszer, de el kell vállalnia a gyógyítást. Húznom kell az idõt az öcsém érdekében bármi áron. Mikor a lány tekintete már ködpárával teli, megteszem az utolsó lépést. Egy katanát szúrok Sasuke hátába. Sakura felsikít, és újból sírni kezd. Magához öleli a mozdulatlan testet, míg én a kardról a vért faarccal törlöm a köpenyembe. Kirántom a kezébõl a félig élettelen Sasuket, és a falhoz nyomom. Félig a lány felé fordítom a fejem, aki megfagyva figyel bennünket. Gúnyos mosolyt festek arcomra, amihez õszintén szólva semmi kedvem, de ha már színjátszás az egész, jól kell csinálnom.

-Mondd csak, Sakura, szeretnéd, hogy Sasuke így végezze? Megtehetném, Sakura… Csak rajtad múlik.

Visszatérünk újból az eredeti alap helyszínre, és a lány még mindig a falhoz van bilincselve. Látom a szörnyû fájdalmat az arcán. Tudom, hogy nehéz volt neki, és mennyire fájt minden egyes szó, mozdulat, de egy nap ezt még nekem meg fogja köszönni. Tudom… Lehajolok újból vele szembe, és végig nézek rajta.

-Ha nem vállalod el amit kérünk tõled, ez a jelenet hamarosan befog következni – suttogom pár centire az arcától – és te végig fogod nézni!

Feloldom a genjutsut. Sakura ájultan esik elõre, és én az utolsó pillanatban kapom el vékony testét. Karjaimba tartva veszem jobban szemügyre. Pein feláll a székébõl és mellém lép, majd õ is végig néz az ájult rózsaszínhajún. Halkan sóhajt egyet, majd rám szegezi tekintetét.

-Szóval, Itachi mire jutottatok a leányzóval?

-El fogja vállalni…

-Nagyszerû! -csapja össze kezeit, majd a papírt felemelve az ajtó fele igyekszik – Ezt majd aláíratom vele. Ja, és Itachi! – szól újból az ajtóból, de nem fordul hátra – Ha nem probléma a lány veled fog lakni, amíg itt tartózkodik. Még sem zárhatom be egy cellába az orvosunkat, remélem megérted!

Dühösen nézem a távolodó alakot, majd bevágja maga mögött az ajtót. Kisebb sóhajt eresztek el és én is elindulok a szobám felé az ájult lánnyal. Mégis mit csináljak vele? Nincs váltóruhája sem… Adjak neki enni, vagy inni valót? Vagy csak fektessem le és hagyjam ott? Miért mindig én húzom a rövidebbet? Miért nem passzolta le a háremõr szerepet Pein valaki másra? A lábammal betolom az ajtómat, majd elfektetem az ágyon. Egy takarót terítek rá, és elhúzom a függönyömet. A szekrényem elõtt megállok és kiveszem a kalapom, amit a fejemre húzok. Nyújtózkodok egy utolsót, és megnézem, hogy minden szükséges fegyverem a helyén van e. Még egyszer ránézek Sakurára, aki hangtalanul fekszik az ágyamban. Halkan kimegyek a szobából, és Kisame fele veszem az irányt.

-Itachi! – kiált fel mögülem egy ismerõs hang és én szememet forgatva állok meg.

-Mit akarsz Hidan?

-Ha gondolod átviszem a csajszit hozzám. – mutat magára, majd a derekával párat lökni kezd a levegõben – tudok bánni a nõkkel.

-Nem rég még hisztisnek találtad.

-Változnak az idõk, Itachi, hát nem tudod?

Szó nélkül tovább indulok, de valamit még mond hátul. Fogalmam sincs, hogy mirõl beszél, és nem is izgat. Párat kopogok Kisame ajtaján, aki kómásan nyitja ki az ajtót. A fejét vakarja, majd vigyorogva invitál be a szobájába.

-Mennünk kell, Kisame. Lassan sötétedik. – morgom a sötét szobába és õ egyet bólintva jelzi, hogy megértette. Felveszi a köpenyét, és a bambuszkalapját, majd kimegyünk az ajtón.

-Még beszélnem kell Konannel- intek a fejemmel a nõ ajtaja felé – indulj el, majd utolérlek!

-Sakura, igaz? – gyorsan bólogatni kezdek, közben végig õt figyelem – Nos, sejtéseim szerint már elgondolkoztál azon, hogy miért hoztunk ide, és hagytunk életben téged.

-Igen. – felelem halkan. Nyelek egyet, és Itachi tekintetét kezdem keresni, de õ még mindig csak pókerarccal nézi a mi kis csevegésünket.

-Orvos vagy, Sakura?
-Igen.

-Meggyógyítasz egy számomra fontos személyt! – a válasza hideg zuhanyként éri felforrósodott testemet. Újból Itachira nézek, de semmit sem reagál.

-Felejtsd el! Nem gondolod, hogy segítek nektek! -kiáltok fel, de észbe kapok, és rájövök, hogy kikkel is van dolgom. A nyelvemre harapok, és idegesen a körmeimet kezdem piszkálni.

-Tudod, Sakura ez nem kérés volt. Megfogod gyógyítani!

-Nem!

-Itachi, kérlek! – a vörös hátra dõl a széken, majd a papírjára néz. Félelemtõl ittas szemmel nézek rá az idõsebbik Uchihára, aki egyetlen pillanat alatt terem elõttem. Gyorsan becsukom a szemeimet, de teljesen feleslegesen. Bele kerültem a genjutsujába. Egy falhoz vagyok láncolva és õ felettem magasodik. Könnyek lepik el az arcomat.

 -Már a genjutsumban vagy, Sakura. Itt én irányítom a teret, az idõt, mindent. Tõlem függ, hogy mekkora fájdalmat érzel.

Próbálom kiszabadítani a kezemet a bilincsbõl, de Itachi egy kést szúr a karomba. Felsikítok, és a szám teljesen kiszárad. Lehajol hozzám egészen közel. A hajamat a fülem mögé tûri és a fülembe suttog.

-Megtörheted, ha szeretnéd… Ha elvállalod a gyógyítást, Sakura.

A lábamba szúrja a következõ kést, majd kicsit hátrébb húzódik. Pokolian erõs a fájdalom. Az egész testemet átjárja az érzés.

-Engedj el, könyörgöm! – szipogom halkan, de mintha meg sem hallaná, újból belém szúr.

Egyre gyengébbnek érzem magam. Talán végre vége lesz a szenvedésemnek. A halál lenne az én megváltásom. A kést megforgatja a lábamba, és újból felsikítok. Egyre intenzívebb a fájdalmam. Kegyetlenül kínozza meggyötört testemet.

-Engedd el õt, te rohadék! -a szemeim kipattannak az ismerõs hang hallatán. El sem akarom hinni.

-Sasuke… – suttogom halkan, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon – eljöttél értem?

Sasuke rám néz, majd a testvérére, aki nekem már háttal áll. Dühösen hajít felé egy shurikent, de Itachi kitér elõle.

-Mit akarsz tõle, te mocsok? – ordítja, majd futni kezd és egy kardot szúr Itachi mellkasába, aki hirtelen ezernyi varjúvá változva elrepül.

-Hogy jutottál be a genjutsumba, öcsém? – kérdezi Itachi, de csak a hangját halljuk azt is visszhangozva.

-Nem vagyok már kezdõ, Itachi… - suttogja Sasuke, majd felém kezd rohanni. Meleg tekintetével néz végig rajtam, majd egy félmosollyal közelebb hajol hozzám. Eloldozza a karomat, de hátulról egy kard szúrodik át a testén, pont a szíve alatt. A szemei kitágulnak, szépen ívelt ajkai közül pedig némi vér tör ki. Sírva ölelem magamhoz, majd Itachira nézek, aki köpenyébe törli Sasuke vérét. Hirtelen rántja ki karom közül az öccsét és a falhoz nyomja.

-Mondd csak, Sakura, szeretnéd, hogy Sasuke így végezze? – kérdezi vigyorogva, majd arcon vágja, mire a testvére felkiált – Megtehetném, Sakura… csak rajtad múlik.

Sasuke teste eltûnik, és én még mindig a falhoz vagyok láncolva. Itachi elõttem áll, majd újból lehajol hozzám. Csak genjutsu volt? Sasuke, nem is járt itt?

-Ha nem vállalod el amit kérünk tõled, ez a jelenet hamarosan befog következni. És te végig fogod nézni! – suttogja halkan Itachi, de minden elsötétül. Újból a terembe ülök a széken, Itachi velem szemben támaszkodik. Gyengén esek elõre, de az utolsó pillanatban elkap, majd karjai között elájulok.

A szobámba kinyitom az ablakot, hogy egy kis friss levegõt engedjek be. Kihajolok a párkány fölött és az elõttem lévõ vén diófát bámulom. Mióta megalakult az Akatsuki itt áll a fa is. Levél már alig van rajta. Annyi mindent láthatott már mégis életben van. A törzse vágásokkal van teli. Te véndiófa, mintha csak magamat látnám benned… Hangtalan, meggyötört, nem mutatja ki a fájdalmát. Csak áll egy helyben és várja, hogy egyszer vége legyen mindennek.

Egy kisebb sóhajjal visszamegyek a szobámba és leülök az ágyam szélére. Mi legyen a következõ lépés? Ha Nagato felépül, meg fogják támadni Konohát. Amivel még nem is lenne problémám, ha az öcsém sorsa nem az lenne, hogy egyszer visszatérjen oda. Bonyolult helyzetbe sodródtam annyi szent. Vajon jól döntöttem akkoriban? Tényleg jó ösvényre léptem? Hátra dõlök az ágyon és már érzem, hogy Kisame az ajtóm elõtt áll. Nem is kell sokat várnom, míg kopog kettõt. Lomhán felállok, felveszem a köpenyem és kinyitom az ajtót.

-         -Meghozták a lányt. Elszívtam a chakráját, nehogy szökni próbáljon. – mondja vigyorogva míg kilépek mellette az ajtón és rá bólintok. Elindulunk a folyosón egyenesen a lány cellájához. Kisame megáll a szobája elõtt és lenyomja az ajtajának kilincsét.

-          -Az utolsóban van – ásít egyet majd folytatja – ha nem gond, Itachi elfekszem egy kicsit.

-          -Nekem nem – válaszolok neki, majd tovább indulok.

A folyosó végén megpillantom Hidant aki éppen a zárral babrál. Felemelt szemöldökkel végig nézek rajta, majd rám vigyorog.

-         - Mi van Uchiha, te is jöttél szórakozni kicsit?

Egy pillanat alatt elkapom a torkánál fogva és a falhoz vágom. Mikor lecsúszik a földre elé guggolok és végig nézek azon az ocsmány arcán. Újra vigyor szökik a beképzelt fejére. Egy kis vér csorog ki a szájánál, majd mutatóujjával letöröli és lenyalja az ujját. Undorító féreg…

-          -Nem játékszernek lett ide hozva, de ha ennyire hiányod van, Hidan miért nem hozol magadnak valaki mást? – kérdezem suttogva, majd felállok.

-          -Tudod, Itachi mindig próbálok ide hozni lányokat, csak sajnos az a vége, hogy eltörik a nyakuk…

-         - Beteg elme vagy! – mondom fapofával, míg õ ellép mellettem. Rám kacsint majd kinyitja az ajtót.

A lány már ébren van. A fal mellett ül, és nem nehéz kiszúrni a félelmét. Karjait összekulcsolja maga körül a földön és szörnyen remeg. Ijedten néz rá Hidanra, majd lehajtja a fejét. Sír.

-          -Végre felkeltél kicsilány! Van egy kis dolgunk. – Hidan elkapja a karjánál fogva és teljes erõbõl felrántja. A kunoichi felkiált.

-          -Hidan, hagyd békén! – szólok rá a fehérhajúra, aki még mindig nem ereszti a lányt – Már így is fájdalmai vannak.

Elereszti, és a rózsaszínhajú a földre esik. Remegve néz rám. Hidan dühösen végig mér, majd újból mosolyogni kezd és elindul az ajtó felé.

-         -  Úgy is túl hisztis. Nem kedvelem a nyávogós picsákat.

Mikor hallom, hogy már elég messze jár, eleresztek egy halkabb sóhajt, és a földön fekvõ lányra nézek. A szemeit már teljesen kisírta. Ki van vörösödve az arca. Emlékszem rá, mikor még kislány volt sokat játszott az öcsémmel. Mára már kész nõ lett. Õrület, hogy milyen gyorsan telik az idõ. Egyet pislogtam és abból a kis bimbóból egy gyönyörû virág lett. A neve… Sako...Saki… vagy valami ilyesmi.

-          -Hogy hívnak? – kérdezem halkan, majd elszántan felnéz rám.

-          -Miért hoztatok ide? – elcsukló hangján kiált fel. Mégsem annyira védtelen akkor. Vagy csak így próbálja leplezni a félelmét.

-         - Hogy hívnak? – megpróbálkozom még egyszer, utoljára.

-          -Sakurának. -suttogja halkan, majd újból lehajtja a fejét. Lassan közelebb lépek hozzá, és leszedem a bilincset a lábáról. Finoman megfogom a karjánál és lassan felsegítem. Kicsit megbillen, és majdnem elesik, de elkapom az utolsó pillanatban. Kisame túl sok chakrát szívott el tõle. Alig bír talpon maradni. Újból remegni kezd, és én a derekánál megtartom magam mellett és kisegítem az ajtóig. Ott már kezd stabilabban állni így már csak a felsõ karjánál tartom õt.

-          -Hova viszel? – kérdezi halkan, de nem válaszolok. Csak már szeretnék túllenni ezen az egészen és elfeküdni pihenni. Szét tudna robbanni a fejem. Nincs túl sok humorom most papás mamást játszani… Lepillantok rá és látom, hogy egyre gyorsabban veszi a levegõt. Ha így folytatja össze esik…

-          -Nem foglak bántani, nyugodj meg... – suttogom, miközben becsukom az ajtót magunk mögött.

Egyre gyorsabban sétálunk végig a folyosón és megállunk a tanácsterem elõtt. Kinyitom itt is az ajtót és elõre engedem. Kihúzom az egyik széket, majd intek neki.

-          -Ülj le!

Én vele szembe foglalok helyet. Újból végig nézek rajta. Itt már több a világosság, mint abba a kis lyukba ahol eddig volt. Valóban csinos lett. A szemei vágása az anyáéra hasonlít. Látom, hogy a kis arca egyre vörösebb. Úgy néz ki, mint egy paradicsom. Halvány mosoly kúszik az arcomra majd hátra dõlök a széken. Megvakarom a fejem és inkább elfordulok, hogy ne fokozzam tovább a zavarát.

Pein lép be az ajtón és leül az egyik székre. Egy papír van nála, és egy toll. Mindig is imádta a formalitásokat. Csak tudnám, hogy mire fel? Végig néz a lányon, aki megint remegni kezd.

-          -Sakura, igaz? – kérdezi ridegül Pein. Sakura csak gyorsan bólogat, de megszólalni sem mer. Tény, hogy Pein elég ijesztõ tud lenni. – Nos, sejtéseim szerint már elgondolkoztál azon, hogy miért hoztunk ide, és hagytunk életben téged.

-          -Igen – feleli csendesen, majd lassan rám néz.

-          -Orvos vagy, Sakura?

-          -Igen.

-          -Meggyógyítasz egy számomra fontos személyt!

Hatalmas pupillákkal néz rám a rózsaszín, de én kifejezéstelen arccal nézek rá. Tõlem hiába is vár bármit, én csak a kísérõje vagyok. Pein mozdulatlanul nézi a lány értetlen arcát, ami megint kezd kivörösödni, de most inkább a dühtõl, mintsem a félelemtõl.

-          -Felejtsd el! Nem gondolod, hogy segítek nektek! – feleli már magabiztosabban, mire Pein mosolyogni kezd. Elõre támaszkodik az asztalon és a kezeit összekulcsolja maga elõtt.

-          -Tudod, Sakura ez nem kérés volt- suttogja halkan Pein – megfogod gyógyítani!

-          -Nem!- válaszol a lány, de már jóval halkabban.

-         -Itachi, kérlek!- szól Pein majd a papírjára néz. Egy másodperc alatt ott termek a lány elõtt, és kezeit leszorítom a székre. A szemeit gyorsan becsukja. Okos lány. Az emberek még akkor is félelmükben a szemembe néznek, ha tudják, hogy mi lesz velük. Ösztönösen cselekednek. Felemelem jobb mutató ujjamat, és megalkotom a saját kis genjutsumat. Nem célom, hogy napokig ájult legyen, és nem is szeretném bántani, tehát csak egy kisebbet kap. Egy cellában vagyunk, és õ ki van kötözve a falhoz.

-          -Már a genjutsumban vagy, Sakura. Itt én irányítom a teret, az idõt, mindent. Tõlem függ, hogy mekkora fájdalmat érzel.

Újból sírni kezd és próbál kiszabadulni, de már talán õ is rájött, hogy ez lehetetlen. Oda megyek hozzá és egy kést szúrok a karjába.

-          -Megtörheted, ha szeretnéd… Ha elvállalod a gyógyítást, Sakura. – suttogom a fülébe, majd egy újabb kést szúrok, de most a combjába. Fájdalmától felsikítva néz rám.

-          -Engedj el, könyörgöm!

Szó nélkül egy újabb kést szúrok, most a másik lábába. Kezd elájulni. Lassabban veszi már a levegõt, és a szemeit is alig bírja nyitva tartani. Nem fog beleegyezni. Még az elõtt elájul, hogy elvállalja és ez nem jó. Az utolsó kést kicsit megforgatom benne, amitõl újabb sikítást kapok válaszul. Ne legyél ostoba, te lány. Válaszolj!

-          -Itachi, neked mi a véleményed?

Hirtelen kapom fel a fejem, és visszaesek a jelenbe. Pein néz rám, a rideg tekintete végig néz az arcomon. Az Akatsuki tanácsteremben vagyunk gyûlésen.

-         - Ha megint elhalasztjuk a támadást, azzal Raion csak megerõsödik. – morgom, majd ránézek Kisamera aki helyeselve bólogat.

-          -Ez mind nagyon szép, és mégis hol a fenébe keressük meg? – nyújtózkodik Deidara. Végig nézek rajta, majd kissé megrázom a fejem. Buta kölyök. Mióta ide került engem gyûlöl és próbál mindig keresztbe tenni, de ez eddig még egyszer sem jött össze neki. Egy láthatatlan mosoly jelenik meg arcomon.

-          -Úgy tudom az Uchiha öcsi elkapta néhány emberét pár órája. – Hidan is beszáll a beszélgetésbe. Nagyszerû, nem is tudtam, hogy tud káromkodás nélkül is beszélni. A végén mégis csak fejlõdnek az emberek. Bár nála sosem tudni. Tény, hogy Pein nem az eszéért tartja a fehér hajút. Mondjuk, ha itt csak az intelligencia számítana Deidara, és õ kapásból kiesne.

-         - Remek! Akkor Hidan, Kakuzu, ti ketten el is mehetnétek körbe nézni a helyszínen. A többiek mehetnek a dolgukra.

Pein feláll a székébõl, majd mi is így teszünk. Mindenki kisétál de mielõtt én is mehetnék, Pein vissza hív.

-         - Itachi, küldd elõre a madarad. Mire õk ketten oda érnek napnyugta lesz, én pedig minél hamarabb szeretnék értesülni a fejleményekrõl.

-         - Fogsz is Pein, mert már rég úton van. Talán már oda is ért.

-          -Te mindig egy lépéssel elõttünk jársz. – mosolyog rám a piercinges, majd kezével az ajtó fele int, hogy mehetek. Szó nélkül megfordulok és kimegyek a folyosóra.

Naiv vagy Pein. Nem egy… Ezernyi lépéssel járok már elõttetek.

Egy sóhajjal ellökõm magam a fától, majd kicsit nyújtózok és felpattanok a fára. Különös. A varjú pont abba az irányba repül ahol Sasuke nem rég harcolt. Egy borzasztó érzés fut végig a hátamon és kicsit tempósabban kezdem szedni a lábaimat.

A történet csak a helyszínt és a szereplõket kölcsönzi az animébõl/mangából. Az események nem követik az ott vázoltakat.

- Itachi-san, azt hiszem, lassan jó lenne ha elmondanád, hogy mi is a célunk - mondja sokadszorra Kisame. Kezd zavarni a folyamatos kérdezgetése, azt hiszem, egy módon hallgattathatom el.
- A Hebi… - mondom. Megáll egy pillanatra és elgondolkozva pillant rám.
- Az az öcséd kis bandája, nem? - kérdezi félrebillentett fejjel, komoly érdeklõdéssel a szemeiben.
- Így van. Megkeressük õket. - Nem részletezem tovább, nincs értelme. A lényeget tudja, a többit majd akkor, ha odaérünk. Ha elõre szólok neki, hogy a Samehade-t fogjuk használni Pain parancsának teljesítésére, akkor ideges lesz. Nem lenne rá szükség. Nincs kedvem még ahhoz is, hogy vele foglalkozzak.

Bár nem tartom jó ötletnek a Hebi tesztelését, Pain ragaszkodik ahhoz, hogy miközben továbbra is igyekszünk begyûjteni a jinchuurikiket, közben fordítsunk némi figyelmet Sasuke ajánlatára is.
A Hebi és az Akatsuki együtt, érdekes elképzelés. Bár az igaz, hogy mióta megtudta kinek a parancsára irtottam ki a klánt, már nem engem akar elpusztítani, hanem Avarrejteket, de ez engem nem nyugtat meg teljesen. Sasuke erõs, legyõzte Orochimarut és majdnem engem is. Nem akarok vele komolyabb összetûzésre keveredni, viszont ha megkezdjük a Hebi feltérképezését, biztos, hogy nem fog neki tetszeni. De Pain biztosított, hogy nekem ebbõl nem lesz bajom. Bár félni nem félek, egyre kevésbé vagyok oda a felesleges vérontásért.

* * *

Ismét a Kilencfarkú közelében vannak. Már nem az elsõ alkalom, mióta követjük õket. Sasuke és Suigetsu egyre többet vannak ketten Naruto-kunék nyomában. Nem igazán értem az okát, hiszen a Jinchuuriki legyõzése nem az õ feladata.  Ennek ellenére nem szólok egy szót sem, nekünk ez csak jó így. Ha jól sikerül a küldetés, akkor mindkét ránk váró személyt be tudjuk gyûjteni.
- Itachi-san, a jinchuuriki is a közelben van - suttogja Kisame. Már túl közel vagyunk.
- Igen, észrevettem - hagyom rá.

Nincs idõnk tivábbi eszmecserére. A körülöttünk levõ levegõ megtelik egyik kiszemeltünk chakrájával és nem kell nagy ész vagy különösebb képesség ahhoz, hogy felismerjük Orochimaru egykori kísérleti alanyát.
- Nézzenek oda, végre! - ordítja eszelõs hangon. Sasukét már nem érzem a közelben, ahogy Naruto-kunék is egyre távolodnak. Nem vagyok biztos benne, de talán Sasuke valamiért távol akarja tõlünk tartani a Jinchuurikit, közben pedig nem volt róla tudomása, hogy egyik célunkat löki a karjainkba.
- Üdvözletem Suigetsu-kun - nézek rá.
- Kisame és Itachi - vigyorog rendíthetetlenül.
- De vidám vagy - jegyzi meg Kisame, de mielõtt elõhúzhatná Samehade-t, leintem. - Na de Itachi-san… - méltatlankodik, de így is tökéletesen tisztelettudó marad.
- Nem szólt az öcsém, hogy valamivel jobbak a képességeim, mint az övé? - kérdezem, magamban nevetek. Nem néz a szemembe, taktikus, de a kezeimet viszont figyeli. Ugyanabba a hibába esik bele, mint Naruto-kun is, így pillanatokkal késõbb már egy általam teremtett világban vagyunk mindketten.
- Nos, Suigetsu-kun, hajlandó vagy velünk jönni? - kérdezem gondtalan hangon. Így közelrõl eléggé kellemes ránzéni. Õrült mosolya kifejezetten érdekessé teszi egyébként sem átlagos vonásait. Az erejét is tisztelem, a Sharingan nélkül még gondot is okozhatott volna.
- Meg még mit nem! - háborodik fel azonnal. - Hol vagyunk?! - ordítja. - Nem is néztem a szemedbe… - suttogja, már inkább magának, mint nekem.
- Nos, a szemembe valóban nem - mondom, szabadon mosolyogva. Most viszont a szemembe néz, itt már mindegy és õ is tudja. A világ, ahova hoztam forró. Egy csepp víz snincs sehol, és amíg nem mond igent a meghívásra, addig itt fogom tartani. Én ráérek…