|
|
Szerepjáték
(Naruto)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 11. 13. 19:19:05 | #17720 |
Karakter: Shameira Shinya (kitalált karakter)
Szia!
Bocsi, de nem tudom, hogy elkezdeni, és az idődet nem akarom húzni, de a döntésemen nem változtatok!
VÉGE!!!
|
| Miria | 2010. 11. 16. 22:16:54 | #9353 |
Karakter: Hasshin Aiji (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Raukonak)
A hetes csapattal kószálok az erdőben, a késő délutáni sugarak áttörnek a lombkoronán, s néha az arcunkat cirógatják, különös alakokat varázsolnak a terepre. A hetes csapat... A rejtőző levélfaluból. Irataim felmutatása után velük tarthattam, a rózsaszín hajú lány elég nyitott, csillogó szemekkel kérdezget, honnan jöttem, mi járatban vagyok errefelé. Naruto egy Jinchuuriki, a kilencfarkú róka van belezárva. Ahhoz képest, hogy egy ekkora démon bele van zárva, elég komolytalan... Másképp képzeltem el. A szürke bőrű srác, és a csapatvezető, Yamato, még bizonytalanok. Nem érdekel. Nem azért utazom, hogy elnyerjem az emberek bizalmát. Lassan lépdelünk, Elvileg S-osztályú terroristákat keresünk... Ez felettébb érdekesnek hangzik. Lelkemre kötötték, hogy bármi történjék, nem avatkozhatok bele a történésekbe... Úgyse lesz így... Ha valóban olyan erős az a hal és a depressziós haverja, akkor ezek semmit nem érnek a terroristák ellen.
Yamato elég hosszú időn keresztül ellenőrizte az irataimat, majd "keresztkérdéseket tett föl", miért jöttem ilyen messzire a falumtól, s országomtól, satöbbi.
Sannin akarok lenni. Elsőosztályú ninja. Ezt nem érhetem el úgy, hogy közben ki sem teszem a lábam a faluból.
Lassan le megy a nap, ezért tábort verünk. Tüzet gyújtunk, majd annál ülve mindenki elfogyasztja a magával hozott élelmet. Különböző történeteket mesélnek nekem, hogyan is történt az összetűzés... Igen érdekeseket hallok, főleg a depressziós férfi klánjáról. Hogy kiírtotta az egész családját... Soha nem vetemednék erre! Ki ez az állat, aki kiírtja a családját?
Persze elvárják, hogy én is meséljek, ezért nem fogom vissza magam. Mesélek a hazámról, szüleimről, eddigi kalandjaimról. Yamato vállalja az őrséget, én pedig egyből elteszem magam holnapra, ha lesz valami, úgyis felébredek rá...
-Aiji! AIJI! -rángat Sakura, mire kardomat felkapva azonnal felugrom -Naruto!.. -ki se bírja mondani, beszédét sírásba fojtja, én pedig azonnal indulok az ordítás irányába. Másodpercekre megállok, hogy szemügyre vegyem a két terroristát, akik ránk támadtak. Hosszú, fekete köpeny, vörös felhőkkel... ez az Akatsuki. A kék fickó egyből észre vesz, pedig megpróbáltam elfojtani a chakrámat. Ha jól emlékszem, az ő kardja a Samehada, mely elszívja a chakrát... Nagyon kell vigyáznom vele. A fekete nekem háttal áll, előtte Naruto mozdulatlanul... Gondolom szemének speckó képességével kínozza szerencsétlent... Gyorsan közbe kell avatkoznom! Feléjük ugrom, de a cápa megpróbál megállítani, kis teleporttal kitérek az utjából, mögé ugrom, és egy erőteljes rugást irányítok a hátába, amitől előreesik... Nyertem kb 10 másodpercet... Remek. Kardomat felemelve próbálok lesújtani az Uchihára, de ő gyakorolt kecsességgel és iszonyatos gyorsasággal fordul meg, közben kitér kardom útjából. Nem nézhetek a szemébe! Szememet lehunyva ugrok hátra, fejem fölül kardsuhogást hallok...
Samehada... Végem.
Nagy csattanás.
-TAKARODJ INNEN, TE IDIÓTA! -Yamato állította meg két kunai-al a Samehadat, én pedig egy "biztonságot adó" bokros-erdős rész felé venném az irányt, de még rá kell néznem az Uchihára...
Ébenfekete hosszú haj... Jaj ne... A gyengém. Vörös szemek... Tehát ez a sharingan... Még hasonlót sem láttam. Hihetetlenül hideg a tekintete... Gyorsan elkapom a tekintetem, s menekülnék tovább, de egy hatalmas dobbanással előttem terem a cápa.
-Van benned valami különleges, nem gondolod?! -vigyorog, megvillantja pengeéles fogait, amitől kiráz a hideg.
-Én is észrevettem... -hallom a hátam mögött az Uchiha mélybasszúsú hangját, amitől ismét végigfut a hátamon a hideg... Bár most nemcsak a félelemtől.
-Tehát, amikor az én szemembe nézett, kékek voltak a kisfiú szemei, amikor pedig a tiédbe, Itachi, vörös fénnyel izzottak... Te mire gondolsz? Új klán? -a cápa hangját egy ideig csend fogadja. Hátranézek, immár közvetlen a hátam mögött magasodik a fekete férfi, Yamato és Naruto ájultan fekszenek mögötte. Sai és Sakura vagy segítséget hívnak, vagy eltakarodtak... Remek... Itthagytak. Lassan fordulok a cápa irányába, nem nézek a férfi szemébe, mert nem szeretnék elájulni... Hát ezt nem fogom elmesélni a "hőstetteim" között, már ha egyáltalán tudok majd mesélni, és nem végeznek velem most azonnal.
-Tehát chakraelemet másol... -hallom mély, rideg hangját... Szinte a nyakamba liheg. Vagy messzebb van? Biztos csak én érzem úgy a félelemtől, hogy ilyen közel van. Most, vagy soha! Teleportálok 2 métert, majd rohanok. Minden egyes dobbanás a szívemben egy örökkévalóság... A vesztem elől rohanok... Az a férfi...
Egy fa elől ugrik elő...
Hogy csinálta?! Megtorpanok, de még csúszok felé piros sarumban a füvön. két kezemet a földre teszem, és mint egy megzavart, vagy kölykeit védő állat, úgy nézek alakjára. Fülemen erős rántást érzek, máris vigyázban állok, majd felemelkedem a földről egy pillanatra. A kék állat emelt fel a földről.
-Ne halj meg ilyen pózban, nem férfihoz méltó! Hé, te! Itachi! Ennek még a fülei sem emberiek! -szól, majd vizsgálgatni kezd. Szemeimet lesütöm, s próbálom ellökni magamtól a kétméteres cápát, ő csak nevet -Mint egy kislány! Komolyan! -őszintén szólva, annyira félek, hogy egy értelmes szabadulási ötlet se jut eszembe... A legrosszabb, hogy ő csak néz... Rideg tekintetét újra-és újra végigfuttatja szerencsétlen testemen -hasznos lesz szerinted számunkra, vagy öljük meg? -néz kérdőn az Uchihara a cápa. Ő hallgat... mintha elmélkedne...
-Ezzel a félelemmel a lelkében semmit nem tudunk vele kezdeni. Teljesen haszontalan -kezét arcomhoz érinti -Nézz a szemembe -hallom a hangját... Összeszedem magam, és teljesítem a kérését... Nem adom fel egykönnyen! Mélyen a szemembe néz, folytatja -De nem gyáva... Még hasznunkra lehet. Ha ő maga nem is, a szemei igen... -Na itt elborul az agyam... Kirángatom magam A kék férfi kezei közül, kardomat erősen markolva felé csapok, ő viszont egy kunaial védekezik, elég ügyesen... Hirtelen koppanás hallatszik, s éles fájdalom hasít a fejembe...
Sötétség.
|
| Blacky | 2010. 03. 16. 16:19:29 | #4269 |
Karakter: Maya (Erdő)
Maya:
Mintha csak kiszállna az erő a tagjaimból, úgy áramlik végig a testemen a halotti zsibbadás, majd a vele együtt járó mozdulatlanság kárhozata. Mi a kurva élet történt?
- He? Mi a...? – tarol ismét nálam a beszédképtelenség. Nem tudom megmozdítani a lábam... egyáltalán... meg sem bírok mozdulni. Lebénultam.
De hogy az Istenbe?!!
- Látod? – kérdi önelégülten vigyorogva. Mégis mi a búbánatot kéne látnom?! Próbálnám mozdítani a karom, de csak az izmaim feszülnek meg; nuku elmozdulás. Úristen. – Egyszerűen nem tudsz felülmúlni, képtelen vagy rá.
Le fogom csapni. Csak szerezzem vissza a mozgásképességem, és olyat rúgok az ágyékába, hogy többet nem lesz nemzőképes! Mert hát mi az, hogy egyoldalúan pofázik nekem? Semmit nem tud rólam, a világon semmit!
- Miért vagy ennyire biztos benne? – sziszegem indulatosan. Mi hiányzik belőlem, ami benne megvan?
Kaján vigyor ül ki a képére. Viszketni kezd a tenyerem, hogy megüssem. Kár, hogy tök béna vagyok.
- Elsősorban azért, mert nincs meg benned a kellő elhatározás, józanész, ami bennem megvan – óriási tévedés. Íme az elhatározás: kicsinállak; józan ész.. hát... oké, ez tényleg hiányzik. De ha tudnék mozogni, nem is kéne sok sütnivaló ahhoz, hogy lerúgjam magamról!
A hideg fém egyre feljebb kúszik érzékeny pontomon, megfeszül a testem, küzdök a feltörő sóhaj ellen.
- És másodsorban? – alakul nyögéssé a kérdés, mire csak még jobban vigyorogva hajol közelebb hozzám.
- Mert nem tudsz nekem ellenállni – mondja, majd úgy veti rá magát a számra, mint éhes cica a husira. Forrón és szenvedélyesen csókol, kifulladásig, és most aztán tényleg tehetetlenné tett: még lélegezni sem bírok. Ahogy halad lefelé a testemen kezével és ajkaival, felkorbácsolja bennem a tüzes kéjt, testem veszettül megfeszül, de nemhogy megmozdulni, remegni sem bírok.
Nem tudok ellenállni? Anyád. Ezt talán nem az én hibámnak kéne felróni. Mégis ki tehet róla vajon, vöröském? Micsoda kis szemétláda! Mikor lett ő ilyen?
Amikor eléri legérzékenyebb pontomat, és nyelvével kezd el kényeztetni, mialatt ujjai belém siklanak, nem bírom tovább. Minden bennrekedt mozdulat, minden élvezet és mámorító kéj a hangomon át tör ki; nyögéseimet, zihálásaimat visszaverik a fehér falak. Érzem a kitörni készülő orgazmus előszelét, testem már verejtékben úszva készülne a beteljesülésre, de... Nem.
Lelassulnak a mozdulatai, játszik velem a kis rohadék. Ezt még meg fogom rajta bosszulni! A tüzes lángok enyhülni látszódnak, már nem akar porrá égni a testem. Azonban hirtelen egy kellemetlen, szúró érzés, feszítő kellemetlenség, majd minden megáll, csak ujját érzem, ami most teljesen kitölti a testem. Mit csinál ez a hülye?!
- Sasori! Mi a francot csinálsz? – förmedek rá. Ez megzakkant?
- Szerinted mit? Lebénultam, hála neked. – Úgy mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mi az, hogy lebénult? Ne szívózzon már, itt egyedül én vagyok az, aki moccanni sem tud.
- Azt hittem, nincs rád hatással... Akkor hogy tudtál az előbb mozogni?
- Most nem fogom neked elmagyarázni az egészet, nem a tanárod vagyok. – Lassan leesik a dolog... tudta, hogy ez lesz! Tudta, hogy le fog bénulni, és direkt csinálta ezt! A kurva életbe, hogy valaki ennyire meg bírjon alázni!!!
Bazi nagy szerencsém, hogy nem látja az arcom, mert rákvörös lettem. A szégyennek és az indulatnak gyönyörű pirosas árnyalatai vannak.
- Te kis rohadék! – és még enyhén fejeztem ki magam. – Ezt még kamatostul vissza fogod kapni! – megfojtom!!! És még van képe röhögni! Kirúgom az összes fogát!
Jól van... (Egy nagy fenét van jól.) Próbáljunk meg lenyugodni... most már úgysem tud egyikünk egy centit sem arrébb mozdulni, emiatt a kibaszott létyó miatt. Ilyet sem fogok használni többet. De talán, most, hogy nincs alkalmam összeverni, és ő sem tud – ennél jobban – megalázni, rátérhetnénk arra a témára, ami miatt ez az egész.. öhm.. „helyzet” kialakult...
- Ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz... – kb. mínusz húsz centiről -, kérlek mondd el, amit tudni szeretnék.
Talán ez a „kérlek” hatott rá valamennyit. Vagy nem. Reménykedni a legszebb dolog.
- Biztos, hogy tudni szeretnéd? – Nem. Nem akarom tudni, nem akarok még többet csalódni, nem akarom, hogy jobban fájjon. De tudnom kell. Ha veszélyben a falu... tennem kell valamit, bármit...
- Igen.
Először csupán egy mély, reszketeg sóhaj a válasz, majd újból megszólal:
- Meg fogjuk támadni a falut...
Valamiért számítottam erre a válaszra, most mégis úgy hat, mintha forró vízzel öntenének le; szétárad bennem az indulat, fogaimat szorítom össze dühömben. Most nincs értelme ordítani vele... meg kell próbálni magam szalonképes formában kifejezni... valahogy...
- Miért? – hangom egyáltalán nem olyan kifejezéstelen és kemény, mint amilyennek lennie kéne.
- Mert szükségünk van valamire – nos igen, sejtettem, hogy nem fog azonnal köpni, de így mégis annyi a titok, úgy viselkedik, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, és ez pokolian idegesít! Ahogyan az is, hogy nem tudok semmit sem tenni... és erre a gondolatra úgy feszít a torkom, hogy az eszméletlen. Mégis mire számítottam? Ő Akatsuki tag. Ő.. akivel már az Akadémia megkezdése előtt is kis bábokat irányítva játszottunk...
- Sasori... – kezdenék bele valahogy. – Én.. tényleg nem értem, mi vitt rá téged erre az árulásra... Azt hiszem sosem értettem, mit gondoltál, és most sem értem... Mindig is azt hittem, hogy én vagyok hozzád a legközelebb, mégis akkora titkot tettél közénk, hogy az rohadtul fáj.
Szemeim ellepik a könnyek, összeszorítom ajkaim, nem hagyom lecsordulni őket. Egy ninja nem sír... egy ninja nem sír, a rohadt életbe! Főleg nem az ellensége előtt. Igen... Sasori már az ellenségem. És ezért akarok bőgni, pedig ezt már tudtam jól, de valamivel nagyon elcsavarta a fejem.
- Még most sem tettél le róla, hogy magyarázatot kapj? – kérdezi halkan, mély hangja most valamiért furcsán cseng. Meg szeretném rázni a fejem, de eszembe jut, hogy nem tudom. Istenem, még ez a kiszolgáltatott állapot is...! Szörnyű...
- Már nem érdekel – nyögöm erőtlenül, egy kövér könnycseppnek sikerül kigördülnie a szemem sarkából. – Nem akarom tudni... már.. már belefáradtam ebbe... már nem érdekel többé... – mondom újból, cérnavékony hanggal. Ezt neked határozottság. Köszönd Sasorinak.
De most ideje visszatérnünk a politikára.
- Viszont... megmondanád, hogy hogy kerültem bele ebbe az egészbe? – pillanatnyilag ez az a kérdés, ami a legjobban bosszant, mert nem tudom rá a választ.
- Sehogy – mondja hirtelen, és még a levegő is belém reked válaszától. – Csupán így alakult.
Csak így... spontán... hát ez még jobban lelomboz. Összefeküdtem Sasorival.. Nem! Egy Akatsukissal... és mindezt a saját ostobaságomnak köszönhetően. Rohadtul gyenge vagyok, ez az igazság. Muszáj... muszáj erősebbnek lennem, muszáj megállítanom őt! Kerüljön bármibe...
- Maya... – hirtelen besüpped alattam a matrac, és döbbenten konstatálom, hogy rátenyerelt. Mi..? Megint tud mozogni? Ez... mégis hogy lehet...?
Megpróbálom mozdítani a karom, de semmi. Ez lehetetlen... hogy csinálja? Érzem, ahogy megint megmozdul bennem ujja, apró, körkörös mozdulatokat téve, és erre halkan nyögök fel, szemeim és ajkaim összeszorítva.
Mikor újból felpillantok, már szép, komoly arcát látom, mogyoróbarna szemeiből semmit sem tudok kiolvasni. Most sem.
- Kérlek, próbáld megérteni. – Túl sokat kérsz...
- Rohadtul nem tudom megérteni... – nyögöm halkan. – És különben is... hogy a francba tudsz mozogni, már megint? – válaszképp csak elmosolyodik. Költői kérdés volt.
Keze melegét érzem az arcomon, és összehúzott szemekkel nézek fel rá ismét, de gyanítom, hogy minden érzelmem benne van a pillantásomban. A francba!
- Sajnálom... de próbáld meg elfogadni... – nem.. nem, én erre képtelen vagyok, Sasori!
- Próbálj te megérteni engem! Hat éve elhúztál magyarázat nélkül, aztán idehozol, belegyűrsz a matracba, és elvárnád, hogy ölbe tett kézzel tűrjem, hogy megtámadjátok a falut! – nyersen hangzik, mégis ez az igazság. - Inkább.. inkább meghalok, de nem leszek áruló!
Szuper, most is a sírás határán vagyok.
- Tudom, hogy nehéz, de akkor is el kell fogadnod, Maya... – barna szemei még mindig komoran pillantanak rám, ujjai arcomról szőkésbarna tincseim közé furakodnak. – Egyébként pedig... van valami, ami azóta sem változott meg bennem.
Meglepetten nyögök fel kissé. Nem tudom, mire céloz. Annyira bonyolult ez az egész... miért? Miért nem lehetne egyszerű?
- Ha odamész Sunába öldökölni, akkor ez mind nem számít – mondom keserűen, mire lassan közelebb hajol, egyre növesztve bennem az indulatot. – Utállak, Sasori.
Egy pillanatra még engem is megdöbbentenek saját szavaim, de ezek jöttek most fel.
Kajánul mosolyogva hajol közelebb, hogy alig pár centire ajkaimtól súghassa rá:
- Hazudsz.
Megcsókol, és nyöszörögve fogadom, ellenkezni nem tudok, legfeljebb a száját haraphatom véresre, de most még erre is képtelen vagyok. Nem viszonzok, csak tűrök, viszont amikor ujja ismét megmozdul bennem, nyögésemet kihasználva furakszik be nyelvével is a számba, hogy durván, birtoklóan csókolhasson. Ha nem lennék béna, most karmolnám... de nem tudom. És ez a kiszolgáltatottság egyszerűen rémes!
Elválik tőlem, levegőhiány miatt, érzem, hogy végre kihúzza belőlem ujját, helyét azonban merevedése veszi át, és rémülten nyikkanok fel.
- Ne merészelj... hozzám érni...! – pihegem, korántsem annyira fenyegetően, mint szeretném.
- Valami félbe maradt, Natsume... – összerándulok a megszólításra. Mikor hívott így utoljára? Már nem emlékszem... de valami azt súgja, hogy nem volt épp jó hangulatban...
Így ez most sem jelent semmi jót nekem.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 12. 11:08:20 | #3621 |
Karakter: Sasori (Blackynek)
Sasori:
- Nm… jó… - nyüszögi halkan, majd mellkasomra támaszkodva csúszik hátra, és ahogy lehetőségem akad már siklom is ki a kádból. Magamra tekerem az egyik törülközőt ami a kezembe esik elsőnek.
- De… - hallom meg halk hangját megint, így felé fordulok – Azért még visszajössz? – kérdi csábos pillantással, amit nem bírok megállni mosoly nélkül, de elkomorodom, ahogy ismét hallom a dörömbölést, s csak egy biccentéssel válaszolok.
Az ajtóhoz megyek, majd kinyitom, nem törődve azzal, hogy mindenhonnan csöpög belőlem a víz.
- Mit akarsz Deidara? – morgom ingerülten, hogy ő is észrevegye magát és kurva gyorsan húzza el a csíkot.
- Ej, Danna… Nem most kéne pancsiznod, hm – vigyorodik el, de lefagy képéről, amikor ökölbe szorítom a kezem, s inkább békítően tartja maga elé kezeit. Nagyon jól tudja, hogy utálom ha bármiben megzavarnak.
- Jól van, jól van, hm – húzódik vissza – Csak azért jöttem, hogy szóljak, holnap este már megyünk Sunába.
Egy másodpercre leblokkolok.
- Már holnap?! – szakad ki belőlem a kérdés.
- Nem én tehetek róla! Pein mondta, hm – csak bosszúsan felsóhajtok, hisz nem hittem volna, hogy ilyen hamar pont oda kellesz mennünk. Talán csak a szerencse, vagy a sors hogy Mayával ez előtt futottam össze.
- Nem terveztem ilyen hamarra a sunai találkozót... mindegy. Megoldom – válaszolom – De mostmár elhúzhatnál melegebb éghajlatra – dörmögöm halkabban, mire egy mindent sejtő vigyor terül szét arcán, de hiába les át a vállam felett, semmit sem lát, így elhúzza a csíkot… na végre. Becsapom az ajtót, majd hajamba túrva fordulok meg, bosszúsan fújtatva. Most mi a fenét csináljak? Azt hittem van még időm, de már alig… Ennyi idő alatt viszont nem tudom Mayának úgy elmagyarázni, hogy ne legyen belőle köztünk mini háború. Mi a fenét csináljak?
- Elment végre? – hallom meg maya hangját tompán az ajtó mögül. Na jó, most az első, hogy pókerarcot vágjak, a többit majd kitalálom időben.
- El, de nem úgy volt, hogy megvársz? – vonom kérdőre egy sejtelmes vigyorral, miközben kilép az ajtó mögül, láthatom a falatnyi törülközőbe csavart alakját. Tudtam én, hogy jó lesz ha a nagyobbik törülközőt én veszem el… hehe… Igaz nem sok a különbség, de akkor is látszik, és ez nagyon tetszik a szemeimnek… is.
- De igen, viszont olyan sokáig várattál, hogy elvesztettem az érdeklődésem... – jön ki teljesen végre a fürdőből kacér mosollyal, amit stílusosan viszonzok, miközben hajamba túrok, hogy előre hulló tincseimet hátrébb simítsam.
- Ezt a pechet... akkor most vissza kell szereznem, igaz? – de még mennyire… Hehe…
Kissé furcsán áll, de talán csak a törülköző rövidsége miatt tartja így a lábait nem tudom, minden esetre most annyira nem érdekel.
- Attól tartok… - mondja halkabban miközben hozzá lépek, simítva ölelem át testét, majd a kívánkozó csókot lopom le ajkairól, teljesen belefeledkezve az érzésbe. Hátán szétterítem tenyerem, hogy így tartsam meg és óvatos lassúsággal tudjam az ágyba fektetni. Kezei ahogy felsőtestemen kalandoznak csak még jobban mélyítik vágyam, majd már csak a hűvöset érzem, mikor eltűnik rólam a törülköző.. Hirtelen fordít a helyzeten, s mosolyogva azt hinném, hogy csak az irányítást akarja átvenni, de csalódnom kell. A másodperc tört része alatt előkap egy üvegcsét, majd ajkaimra tapad, keserű nedvesség árad szét a számban, majd orrom befogva kényszerít a folyadék lenyelésére.
Ügyes… nagyon ügyes, teljesen kihasználta a megrészegülésemet… Nagyon sokat fejlődött, ezt belátom. De még mindig abban a hiszemben él, hogy én nem… De ezzel téved, nem is tudja mekkorát. A kesernyés-fanyar ízből ítélve ez olyan 4 éve feltalált méreg lehet… Van benne egy kicsi ánizs, hogy elrejtse a szúrós szagot, ez minden bizonnyal még az a méreg, aminek az előzményeit én készítettem, de Suna tovább fejlesztette, nagyanyámmal az élen. Még jó, hogy kémeim folyamatosan értesítettek, így lépést tudtam tartani velük, s még náluk is korszerűbb mérgekkel valamint ellenanyagokkal vagyok felszerelkezve… nem beszélve arról, hogy pár ilyen ellen immunissá kezeltem magam, nem véletlenül. Majd meglátod kis Mayám, majd meglátod. Viszont egy valamivel csak most számolok… az arányok. Az, amire immunis vagyok, gáz halmazállapotú, ez pedig tömény folyadék volt, tehát jóval erősebb… így még körülbelül három vagy négy percem van addig míg ki nem fejti rám a rövid hatását. Hideg pengéje nyakamnak feszül, de nem érint meg vele csak közel tartja hozzám, csak néha érzem meg.
- Mit akartok Sunában? Van bármi köze ahhoz, amiért idehoztál? Válaszolj! – szavai szúrósak, arca rideg, de szemei remegnek, ahogyan keze is.
- Miért kéne válaszolnom neked? – kérdem teljes fagyossággal. Csalódtam most benne, ugyanakkor számítottam is rá, és ez a kettősség összezavarja mindig biztos gondolkodásomat.
- Az nem elég nyomaték neked, hogy a késem alig pár centire van a verőeredtől?! – kérdi egyre jobban reszketve, szerintem még észre sem vette, hogy a teste elárulja.
- Az eszköz pozíciójával nincs problémám, a használójával van gondom – húzom az időt, teljesen mozdulatlanul. Még nem láthatja meg, hogy mérge egyelőre nincs rám hatással… Van még több mint két percem - Ugyanis lerí róla, hogy nem tudja kordában tartani, vagy megfelelően használni...
- Hogy érted ezt? Bennem nincs bizonytalanság! – ó igen?
- Akkor miért reszketsz? – kérdem ridegen, s döbbent arcát figyelem, ahogyan lassan levezeti tekintetét kezeire. Kihasználva figyelmetlenségét egy pillanat alatt emelem fel kezem a puha ágyról, és csuklóját ragadom meg, ezzel még nagyobb meghökkenést keltve benne. Tökéletes időzítés.
- Te meg.. hogy tudsz...? – hebegi édesen.
- Nem fontos – rendezem le egyszerűen. Pár perc, és úgyis észre fogja majd venni. Pontosan két perc még.
- De igen az! Meg fogom akadályozni, hogy ártsatok a falunak! – vicsorog rám, de csak megmosolygom gyermeteg elszántságát. Micsoda sunai szellem… látszik, hogy az ő makacs természetén még ez sem ragadt meg őszintén, csak a kötelességtudat beszél belőle… a belé nevelt szabályok, amiknek még én is a része voltam.
- És ezt hogy tervezted véghez vinni, Maya? Ha még arra sem vagy képes, hogy remegés nélkül tartsd azt a kést... – húzom fel az ágyon - -... ilyen állapotban tehetetlen vagy – élesen szúrom a szavakat, amik nagyon jól tudom mennyire is fájnak neki… Mindig is utálta, ha fölényességet mutattak vele szemben, pláne ha kiemelik a hibáit - Mindenesetre próbálkozásnak nem volt rossz... de ez még édeskevés – mosolygom továbbra is szokásos fanyar arcommal füstbe ment tervét, majd egy hirtelen rántással most én fordítok a helyzeten, s a róla lerántott törülközővel ki s kötözöm az ágyrácshoz.
- Hogy az a... a fene essen beléd, Sasori! – mordul fel fészkelődve, de hiába feszegeti karjait, csak még jobban szorul a csomó attól, ha mozog.
- Látod? Semmi értelme próbálkozni kicsikém... – vigyorodom el, kikelve magamból. Ez a kis támadása kihozta belőlem azt, amilyen valójában is vagyok a nőkkel… Most megismered ezt az énem kicsi Maya, amit a falun kívül alakítottam ki… a hiányodban.
Még van másfél percem.
- Nálam sosem leszel jobb… Poizun kyuushuu* no jutsu – mormolom halkan, majd ajkaira tapadok, s ami még testembe nem szívódott fel teljesen méreg, azt ezzel a csókkal belé árasztom, észrevétlenül, íztelenné változtatva a folyadékot. Remek… ezzel nyertem magamnak még három percet, plusz lerövidítettem a bénulásom intervallumát 10 percre, minimum. A többit majd a helyzet hozza. Lábai megadóan kulcsolódnak körém, ezzel újra izgatva fantáziámat, vágyamról nem is beszélve, aminek tüze még akkor sem aludt ki teljesen, amikor épp rám támadt. Kunai kését felhasználva simítom végig combjának belső felét, amivel reszketést váltok ki a forró, kéjsóvár testből. Vigyorogva válok el ajkaitól, és mérgelődő arca, csak még jobban kiszélesíti örömöm… Még pár pillanat és saját bénulását is észre fogja venni. Hehe…
Le is csúszik rólam mindkét lába óvatosan, s csak egy mosollyal konstatálom furcsállását.
- He? Mi a…? – csak kiszélesedik mosolyom, feljebb hajolok tőle.
- Látod? – mondom halkan, még mindit a kunaival cirógatva combját – Egyszerűen nem tudsz felülmúlni, képtelen vagy rá – dörmögöm megint ajkaitól, alig pár centire.
- Miért vagy ennyire biztos ebben? – összeszűkülnek szemei, amit egy kaján vigyorral reagálok le. Ó… hogy miért?
- Elsősorban azért, mert nincs meg benned a kellő elhatározás, józan ész, ami bennem megvan – szemérme felett csúsztatom végig a kés markolatát, majd körözök rajta, és csillogó szemekkel nézem remegését, a fojtott dühöt ami a vággyal keveredik mimikájában… milyen szép látvány…
- És másodsorban? – nyögi halkan, és még közelebb hajolva mosolyodom el… Látom figyelsz, helyes.
- Mert nem tudsz nekem ellenállni – mohón tapadok ajkaira, szenvedélyes csókot követelve tőle, se szenvedélyem egy apró részét a figyelem köti le… Mostantól ébernek kell lennem minden egyes pillanatban, hisz soha nem tudhatom mikor fog és mivel előrukkolni. Szabad kezemmel hajába túrok, majd nyakára simulnak ujjaim, mellére míg meg nem támaszkodom mellette.
Ismerlek Mayám, nem is tudod mennyire… és tudom, hogy legalább ezek az éles szavak, pont az én számból kellő löketet adtak neked ahhoz, hogy erősebbé válj. Viszont most az igazamat kell bizonyítanom, s olyan kényeztetésben részesítenem mint még soha.. persze amíg csak lehet. Forró csókokkal haladok lefelé testén, gyorsabban mint szoktam, most nincs időm elidőzni az értékes erogén zónákon. Feldobom a kést oda, ahova a közelmúltban a bugyiját is szegeztem egy másikkal, miközben hasát csókolgatom már, és belemosolygok a puha bőrbe. Kifejezetten tetszik, hogy meg sem moccan a bénító folyadék hatására, így nem kell lefognom, kényelmesen tehetem azt, amit akarok. Letérek már kellően nedves csiklójára, kóstolgatva kezdek bele izgatásába, majd sűrű nyelvmozdulatokkal ingerlem, élvezettel bezsebelve sóhajait és nyögdécseléseit. Nem tud mozogni, és nem is feszeng, így minden egyes érzés az egyetlen – még mozgó – helyen tör ki… a torkán. Felnézek rá, de hátra vetett fejjel fekszik, csak a hatalmas melleket látom innen, s vigyorogva folytatom tovább, lenézve. Ujjaimat becsúsztatom, rögtön kettőt, enyhén rándul meg a hatásra.
Még fél tercem van…
Intenzíven mozgatom benne ujjaimat, a forró lüktetés amely körülveszi őket megőrjít, egyre gyorsabban kényeztetem.
20
Szabad kezemmel combjának belső felét simogatom, széjjelebb tolom őket, hogy kényelmesebben férjek el, érzékien karmolok végig a bőrfelületen.
10
Testem már lángol, de bizseregni is kezd, lassan már megerőltető nekem még ez az apró mozgás is, de az utolsó pillanatig fogom bírni.
5
Visszafojtott hangjaiból ítélve már nem kell sok.
4
Lassítok ujjmozdulataimon, de nem húzom ki őket.
3
Kitörni készülő orgazmusát lelassítom, teljesen belassulnak izmaim is.
2
Szemére mellé hajtom közvetlen fejem, majd egy utolsó mozdulattal tövig nyomom ujjaimat.
1
És végül teljesen mozdulatlanná válok… Csak mosolygom, nem látom arcát, mert nem tudom megnézni, helyette a pozícióban élvezkedem… hehe… még az sem zavar, hogy a saját vágyam tombol bennem, ezért a kegyes bosszúért megérte.
- Sasori! Mi a francot csinálsz? – mordul fel, de csak lehunyt szemmel szélesedik ki mosolyom.
- Szerinted mit? Lebénultam, hála neked – mondom halkan, mégis határozottan, hidegvért erőszakolva magamra.
- Azt hittem nincs rád hatással… Akkor hogyan tudtál az előbb mozogni – még szerencse, hogy én is előre láthatóan lebénítottam, mert tudtam, hogy ennyire ideges lesz… hehe…
- Most nem fogom neked elmagyarázni az egészet, nem a tanárod vagyok – okítom ki, és tudom, hogy ezzel csak még jobban feldühítem, de élvezem.
- Te kis rohadék! Ezt még kamatostul vissza fogod kapni! – morog ingerülten, de csak felkuncogok, és ezt meg is hallja. Pár percnyi hosszú sóhajtozás után lenyugszik, légvételei is stabilizálódnak.
- Ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz – kezdi, szokásához híven egyedi kis szöveggel – Kérlek mondd el amit tudni szeretnék – elkomorodom, de nem teljesen… Gondolkodnom kell ezen…
Ha már holnap úgyis indulnunk kell, elkerülhetetlen, hogy ne tudja meg valamilyen módon… És jobb, ha én mondom el, minthogy épp Deidara vagy más száján csússzon ki az információ.
- Biztos, hogy tudni szeretnéd? – kérdem nyugodtan, végig arra gondolva, milyen nehéz lesz megmagyarázni neki az egészet… Ha nem érti meg, meg kell értetnem vele. Leget hogy meg fogjuk támadni Sunát, de kémeimnek hála ismerem annyira ezt az új Kazekagét, hogy tudjam utolsó erejével is fogja védelmezni a lakosokat. Erre számítok.
- Igen – válaszol hasonló hangnemben, mire felsóhajtok egyet. Ha elmagyarázom, akkor majd talán megért… De kezdjük az elején.
- Meg fogjuk támadni a falut…
~~~~~~~
*méreg szívás
|
| Blacky | 2009. 12. 28. 00:09:51 | #3028 |
Karakter: Maya (Erdő)
Maya:
Ajkai kiszélesednek, ebből tudom, hogy mosolyog. Nem tudom mi ilyen rohadtul vicces, de most nem is ez a lényeg. Kezeim végigsimulnak izmos felsőtestén, majd tarkóján összekulcsolom ujjaim, hogy megkapaszkodhassak. Kívánom már nagyon... de nem felejtettem el, hogy ő is játszadozott tegnap éjjel.
Így hát...
Hozzádörgölődzök ágaskodó férfiasságához, figyelve az érzékeny, titkos pontokra, hogy még élvezetesebb legyen számunkra. Lassan kezdek körkörös mozdulatokba, így ingerlem őt, és magamat továbbra is. Túlfeszítem a húrt, tudom, de piszkosul élvezem...
Hangjaink egymásba kapaszkodnak, ahogy mi is, és egy forró csókban egyesítve szánk folytatom tovább gyorsuló mozgásom, míg ő a fenekembe markol, s én ajkaiba nyögök.
Hirtelen elszakad tőlem, és ajkaival nyakam hiperérzékeny bőrét veszi ostrom alá, és türelmetlenül nyög bele.
- Ne kínozz, Maya... – mély hangja egyszerre rekedtes, és daccal teli, egyszerűen kiver tőle a hideg, mégis mindenhol forróság éget... Szóval ne?
Kölcsön játszadozás visszajár.
Hozzásimulok még jobban, és halkan, érzékien felkuncogok. Túl jó a műsor... szenvedj még egy kicsit.
Keze felsimul hátamra, hogy ott is cirógasson, s ez idő alatt engem annyira megrészegít az édes bosszú gondolata, hogy csak akkor kapcsolok, mikor lerántja derekam, s péniszével tövig elmerül bennem.
Ahh... édes istenem....
Ez elviselhetetlenül jóh....
Újból felnyögünk, a kéj végighullámzik a testemen, mindenemet bejárja, mellkasomban forróság árad szét, minden sejtem zsizseg...
Úgy érzem, mindjárt felrobbanok.
Fogaimat összeszorítom, tarkójába kapaszkodó kezeimmel a kád peremét szorítom meg erősen, teljesen megfeszülök. Majdnem... majdnem elmentem már pusztán attól, hogy belém hatolt... Úristen....
- Gonosz... – nyögöm megrovón. Bár nem hibáztatom, én is alig bírtam...
- Bagoly mondja... – feleli válaszként, de ráhagyom. Mi már csak ilyenek vagyunk, mindig is ilyenek voltunk. Úgy tűnik tényleg nem változtunk sokat... pontosabban semmit. Csak a testünk lett érettebb... mi magunk nem.
Örvénylő gondolataimból visszaránt, mikor érzem, hogy ő mozgatja csípőmet, így hát felveszem én is az ősi ritmust, s élvezettel mozgok, csúszkálok rajta, erősen felkavarva a kád vizét. A gyönyör hangjai kiszabadulnak ajkaim közül, de ő sem tud uralkodni magán, viszont csak a csempék fültanúi a nyögéseknek, zihálásoknak.
Nem bírom... ah...
Még jobban hozzásimulok, nem tudok betelni egyszerűen azzal, hogy érinthessem.... Kell nekem. Más nem számít.
Lelassítok kicsit, mikor már közel járunk a beteljesedéshez, hogy még egy kicsit, csak azért is húzzam az agyát... És egyúttal a magamét is.
Fejemet dobálom már az őrült kéj hevében, a forróság végigkorbácsolja testemet, a fürdővíz szinte hidegnek tűnik már... Erősebben szorítom magamhoz Őt, bár jól érzem, ujja átfér síkos testünk pajzsán.
Eszemet vesztem, mikor megtalálja azt a bizonyos, érzékeny pontot, remegni kezdek, nyögéseim is bent rekednek... Igen, most... most...
Szétrobban bennem a gyönyör.
Úgy érzem milliárd atomra szakadok, és lebegek a fehér semmiben... a langyos, puha habokon...
Sasori is felhördül, és pár pillanattal később érzékelem forró magját kifolyni belőlem, de csak nagyon tompán, távolinak tűnőn....
Karjaim is alig érzem, de tudat alatt magamhoz ölelem, fejem mellkasára hajtom, s hallgatom, ahogy szívünk egyszerre, vadul dübörög...
Csendes, néma pillanat következik, igazán eufórikus, megnyugtató.... Valamiért boldogság árad szét a lelkemben, fogaimat muszáj ajkaimba mélyesztenem. Tényleg, annyira rossz volt nélküle... és most minden sértett büszkeségem ellenére is olyan jó vele lenni...
Nem értem magam, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen. Már nem haragszom rá... nem tudok... Mi a fene van velem?!
- Hiányoztál... – leheli halkan, mély hangon, fejét hátraveti, hogy kényelmesebben támassza meg a peremen.
Dübb.
Dübb, dübb...
Ez a szívem, ami most még annál is erőteljesebben ver, mikor az orgazmust éltük át. Valami nagyon kicsaphatta nálam a biztosítékot.... Most miért örülök ennek ennyire? Miért vagyok ilyen lelkes és boldog?
Mintha egy vallomás lett volna...
Nem tudok nagyon mit felelni rá, még levegőt venni is elfelejtettem pár pillanatig... Testem ösztönösen szorítja magamhoz őt, eszemben pedig csak ez kering: te is nekem! Nagyon....
Úgy érzem ezt vele is közölnöm kell, nem bírom magamban tartani....
Kop-kop.
Csalódottan fújom ki a levegőt. Ez így nem igazságos... Miért pont most?
Még hallok pár dörömbölést, kintről jön. Én nem akarok foglalkozni vele, de Sasori ficeregni kezd.
- Ki kell mennem – mondja, hangjában érződik a csalódás. A fene essen belé... de ha valami Akatsukis nőci az esküszöm nem állok jót magamért. Több füled lesz, mint fogad, jegyezd meg!
- Nm.. jó.. – nyögöm kábultan, hisz elfáradtam. Nagyon. Megint.
Megtámaszkodom rajta, és feljebb ülök, hogy ki tudjon szállni a kádból. Most, hogy ez megtörtént, én már kényelmesen el tudok feküdni...
Ajkaimon pajzán kis mosollyal figyelem, ahogy derekára teker egy törülközőt, szemeim isszák magukba kidolgozott izmainak, feszes, kerek fenekének látványát.
- De... – szólok utána, hisz már lépne ki. – Azért még visszajössz? – nézek rá ellenállhatatlan, kiskutyus szemekkel, de nyomatékként egyik lábam kiemelem a vízből, és végigsimítom egy ujjal vizes combomat...
Már a tekintete elárulja a választ. Hehe... de azért biccent, majd távozik a fürdőből, s becsukja maga után az ajtót. Hát.. bárki is zargatja, remélem gyors lesz, hisz – Sasorival egyetemben én is – utálok várni. Legalábbis bizonyos dolgokra...
Unott pillantással nézek szét, majd tekintetem megakad egy hajkefén a mosdókagylón. Felcsillanó szemekkel mászok ki lassan a kádból, hisz már eléggé megszáradt a hajam, míg visszajön, addig vesződök a kibontásával. Magamra csavarok egy rövidebb törülközőt, majd leemelem a polcról a kefét, amikor hirtelen feszült hangok csapják meg a fülemet.
- Már holnap?! – hallatszik egy felháborodott hörgés. Ez Sasori lesz. Érdekes... Kíváncsiságomat palástolatlan, az ajtóhoz simulok háttal, úgy kezdek hallgatózni.
- Nem én tehetek róla! Pein mondta, hm. – ez meg... az a tegnapi pojáca hangja. Tudom, hisz megjegyeztem... Tehát, összegezzük eddig. Valami Pein fickó, akinek hatalma van fölöttük, utasítást adott, hogy holnap...
- Nem terveztem ilyen hamarra a sunai találkozót... mindegy. Megoldom.
Ledermed a testem, mintha csak egy vödör jeget öntöttek volna a nyakamba. Azt mondta, hogy... sunai?! Mi a francért megy az Akatsuki Sunába?!! Mit akarhatnak ott? Talán...
Talán van valami köze ahhoz, amiért én itt vagyok...? Ha Sasorinak is mennie kell, az azt jelenti, hogy előbb-utóbb mindenféleképpen egymásba botlottunk volna. De.. miért akarta ezt elkerülni? Talán... meg akart védeni valamitől? Valami olyat akarnak ott csinálni, amit én nem láthatok?!
Hiszen akárhogy is nézem, ő már egy akatsukis... én pedig egy ANBU harcos, az ellensége. Én itt most fogoly vagyok, és azért vagyok, mert...
Passz. Ez még válaszért kiált. Amit így vagy úgy, de meg fogok szerezni! De frontálisan nem megyek semmire... egy jó taktika kellene ide, de olyan kibaszott ideg öntött el, hogy semmi nem jut az eszembe! Grr... De bárhogy is legyen... én egy felelősségteljes ANBU vagyok, és ha bármi olyan van készülőben, ami veszélyezteti a falut, azt nekem meg kell akadályoznom, még ha magamat is kell feláldoznom érte.
Elszánt tekintettel keresem meg ninja öltözékem, amit tegnap ledobtam az egyik sarokba. A francba... kell lennie itt valaminek...
Bingó.
Kezembe akad egy bénító kotyvalék, és egy kunai, mellyel majdnem sikerül megvágnom a kezem is, annyira ideges vagyok. Pedig tudom, hogy nem kéne... az évek során kemény kiképzésben vettem részt, régen meg kellett volna tanulnom kiölni a szívemből az érzelmeket, de valamiért sosem ment.
Ajtócsapódást hallok, így csak egy egyszerű mozdulattal elrejtem a törülközőm alatt a szükséges dolgokat, majd kilesek az ajtó mögül, ahol egy enyhén fogalmazva feldúlt Sasori áll. Kissé megenyhülök a látványra, így rendezem vonásaim.
- Elment végre? – kérdem türelmetlenül, és egy biccentést kapok válaszul.
- El, de nem úgy volt, hogy megvársz? – vigyorodik el, amint végignéz rajtam, látom a szemében megvillanó vágyat. Hát ez a szar anyag tényleg nem sokat takar, de voltaképpen mindegy.
- De igen, viszont olyan sokáig várattál, hogy elvesztettem az érdeklődésem... – pillantok rá kacéran, és szélesebbre tárom az ajtót, hogy kilépjek.
- Ezt a pechet... akkor most vissza kell szereznem, igaz? – túr lustán vörös hajába, tincsei kifolynak ujjai közül. Szívdöglesztő látványt nyújt, és ha nem kéne a szerepemhez tartanom magam, már pocsolyaként végezném.
- Attól tartok... – szélesedik ki mosolyom, és Ő elém lép, karjaival átölelve derekam, majd forró ajkait érzem sajátjaimon, s újból lecsap rám a forróság, de most résen kell lennem... Már van is egy tervem. Nem száz százalék, hogy bejön, de legyengült chakrával most nem futja többre.
Hagyom, hogy ledöntsön az ágyra, kezeim hol simogatón, hol karmolva derítik fel férfias testét, majd hasához érve egy határozott mozdulattal lerántom a törülközőt, melyen már kitüremkedett vágyának nyilvánvaló jele... hehe..
Belevigyorog a csókba, és én most látom elérkezettnek az időt... Egy csípőmozdulattal fordítok a helyzeten, így én kerülök felülre, s ahogy ágyékunk összedörzsölődik a törülközőm alatt, mindketten halkan felnyögünk. Chakrám az ugyan csak kevés van, így mindet karomba irányítom és a másodperc törtésze alatt rántom ki a kis üvegcsét, melynek tartalma eltűnik ajkaim közt, de nem nyelem le, hanem Sasori ajkaira tapadva adom át szájába a keserű löttyöt. Orrát befogom, így ha nem akar megfulladni, nyelnie kell. Így is tesz. Pár apróbb köhögés társul hozzá, majd elengedem orrnyergét, és kunai késem előkapva szegezem nyakához.
Neki csak egy meglepett nyögésre telik, mielőtt rázúdítanám kérdéseim.
- Mit akartok Sunában? Van bármi köze ahhoz, amiért idehoztál? Válaszolj! – rohanom le rögtön. Először csak értetlenül pislog, majd semmitmondóvá válik arca. Tudni akarom, mit terveznek!
- Miért kéne válaszolnom neked? – kérdez vissza nemes egyszerűséggel. Mi az, hogy miért?! Nem keménykedni kell, hanem feleletet adni a kételyeimre!
- Az nem elég nyomaték neked, hogy a késem alig pár centire van a verőeredtől?!
Oké, teljesen kikeltem magamból. De ez egy ilyen helyzetben elfogadható, nem? Előttem ne titkolózzon senki, pláne ha a falu a tét, és jómagamnak sincs éppen kevés köze hozzá!
- Az eszköz pozíciójával nincs problémám, a használójával van gondom. – hogy mi van?! – Ugyanis lerí róla, hogy nem tudja kordában tartani, vagy megfelelően használni... – még mindig a késről van szó?
- Hogy érted ezt? – veszek vissza hangomból. Mi a fenéről beszél? – Bennem nincs bizonytalanság!
- Akkor miért reszketsz?
Döbbenten elkerekedő szemekkel tekintek le a kunait tartó kezemre, mely úgy remeg, mintha Parkinson-kóros lennék.
Mire felocsúdok, már csuklómon érzem szorítását, és ha eddig le voltam döbbenve, akkor most kiesnek a szemeim a helyükről.
- Te meg.. hogy tudsz...? – elértem azt a szintet, hogy már beszélni is képtelen vagyok. Csak így tovább, Maya...
- Nem fontos. – már hogy ne lenne az?! Hogy a tökbe tudott ellenállni ennek a bénító szernek? Ilyen kicsinálhatatlan még ő sem lehet!
- De igen, az! Meg fogom akadályozni, hogy ártsatok a falunak! – vicsorgok a képébe ennivalóan. Egy gúnyos, kiszámíthatatlan mosoly csupán a válasz, majd ismét megszólal.
- És ezt hogy tervezted véghez vinni, Maya? Ha még arra sem vagy képes, hogy remegés nélkül tartsd azt a kést... – csuklómat szorító kezével feljebb nyom magáról, hogy kicsit felemelkedjen -... ilyen állapotban tehetetlen vagy. – ez a szó, mintha csak tőrként fúródna a mellkasomba. Nem... valamit csak tehetek... akármit...
- Mindenesetre próbálkozásnak nem volt rossz... de ez még édeskevés – egy hirtelen mozdulat, és már fordul a szoba, törülközőm repül, majd csuklóimon érzem visszatértét béklyóként, az ágyrács reccsenő hangja pedig alátámasztja gyanúm: Ez a marha kikötözött. Ezért kicsinálom!
- Hogy az a... a fene essen beléd, Sasori!! – kezdenék káromkodni, ugyanis elég nagy szégyenemre még ebből a helyzetből sem tudok kiszabadulni. Túl gyors volt.... és erős. Már érzem is, hogy zsibbad a tenyerem.
- Látod? Semmi értelme próbálkozni kicsikém... – mi ez az önelégült vigyor? És mi az, hogy kicsikém?!!
Dühtől szikrázó szemekkel nézek rá, már nyoma sincs bennem a fürdőszobás idillnek, az egész távolinak tűnő már... És mégis, az agyam besült része még mindig arról áradozik, hogy milyen jól áll neki ez a vigyor, és hogy a gyér fény mennyire klasszul eljátszadozik az izmain...
Na jó, valaki üssön le. Most.
- Nálam sosem leszel jobb... – zárja le a szövegelést, és tér rá a nemszóval történő kommunikációra. Forró ajkak veszik ostrom alá a szám, erős kezeit érzem minden porcikámon bejárni, és ha bár az előző kijelentéséért minimum kibelezném... Valahogy... Nem és nem tudok rá haragudni, holott most cáfolta meg életem egyik kitűzött célját. Az agyam, már ha még van olyan és működik - amiben az utóbbi időben egyre többet kételkedem-, azt sugallja, hogy Gyerünk Maya, fejeld le tiszta erőből!” , a testem teljesen máshogy reagál... Hozzábújva, fullasztón felnyögve élvezem mindazt, amit művel velem, valahogy már tovaszállt az ingerültségem is, és minden stressz...
Ezt ennyivel képes volt elérni nálam?!! Igen. És még mennyi mást is...
Most már tényleg el kéne gondolkodnom, mi is van köztünk, mert nem nagyon világos a szitu. De most túlontúl kívánom már hozzá, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak... Bár ezért az agynélküliség is felelhet. Passz.
De addig is...
Combjaim körbeölelik derekát, talpam kerek fenekén simít végig.... Whrr... már nagyon szeretném megkapni....
Hirtelen azonban egy hideg fém érzékelése a combomnál gyanút kelt bennem, és enyhe döbbenettel konstatálom, hogy az iménti késemet szerencsésen elkobozta. Príma.
|
| timcsiikee | 2009. 11. 03. 14:06:39 | #2364 |
Karakter: Sasori(Erdő)
Sasori:
- Ha már ilyen szépen kéred… - mondja, ajkain halvány mosollyal. Rég láttam már ilyennek, talán sosem… de nagyon édes. Közelebb hajol hozzám, mezítelen testtel közelebb csúszik hozzám, vállamba hajtja fejét. Nem mersz a szemembe nézni? Vajon mi történt? – Tudod, amikor felébredtem a barlangban, ahol hagytál… először nem hittem el, hogy tényleg elmentél… - el tudom képzelni – de elég hamar felfogtam, és önfejűen utánad eredtem… - ezt nem hiszem el.
- A viharban? – tényleg nem normális ez a nő régen is tudtam már…
- Igen… de nem értem el túl sok mindent – nem véletlenül hagytalak a biztonságos helyen te nőszemély – Nem éreztem a chakrádat, és a stressz is nagyon kikezdett… kudarcot vallottam… - abban a viharban a legjobb ninják is kudarcot vallanak, direkt választottam azt az időpontot – Aztán később több expedícióban is részt vettem, hogy visszahozhassalak, de hiába… Senki nem tudta miért mentél el, még én sem, elméleteim sem voltak… Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az Akatsukihoz csatlakozol… - ha most elmondanám neked… Maya… tönkretennék mindent…
- Aztán később, kissé érettebb fejjel rájöttem, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni… - elhalkul, s szavai csak lassan jutnak el tudatomig… Habár a rég tanult eszméknek köszönhetően semmit sem kéne éreznem… mégis… valahogy… idegesít a gondolat is.
- Lemondtál rólam? – kérdem kissé morogva.
- Csak szeretnéd… - észre sem vettem hogy felsimította rajtam kezét, kellemes bizsergés tölt el amikor tincsemmel játszanak ujjai… megnyugszom beszólására – Nem. Nem adtam fel, csak rájöttem milyen gyenge is vagyok… és hogy abban az állapotban nem tudlak visszahozni. Így hát az lett a célom, hogy elég erős legyek, és hogy visszarángassam a hátsódat Sunába… - megforgatom szemeimet… kész őrület ez a nő, soha nem fog megváltozni.
- Szinte gondoltam – annyi év telt el… és én még mindig…
- Akkor nem gondoltad végig eléggé… mert ennyivel még koránt sincsen vége – figyelmesen hallgatom tovább – Ennyivel nem lehetne elintézni a dolgot. Azt is megfogadtam, hogy bármi történjék, nem csak nálad leszek erősebb, hanem annál is, amiért, vagy akiért elhagytál engem… - erre a mondatva legszívesebben visszavágnék valamit, de nem rám vall, hogy eláruljam magam hirtelen felindulásból – Így utólag azt is megjegyezném, hogy rendesen kicsesztél velem… most jobbnak kell lennem az egész Akatsukinál… - bolond nő… Ezt a kijelentést is csak te teheted, komolyan… halk nevetésem sem tudom visszafogni, bár remélem ettől nem érzi szánalmasnak magát, mert nem ez a célom – De persze itt látszik meg, mennyit tököltem az elmúlt években… még téged sem sikerült felülmúljalak…
Elárulnám neki a titkot, hogy nálam soha nem lesz jobb, de az a megfelelő most, ha hallgatok. Nem tudhatja meg, hogy évekig figyeltettem kémemmel, hogy jól van e és hogyan fejlődik. A történetének nagyját már ismertem, de jobb volt tőle is hallani, hogy igazat mond. Ismerem minden mozzanatát és technikáját, engem nem lesz képes legyőzni, de valószínű, hogy az Akastukiból le tudna már egy-két embert verni.
- Kevesebbet kellett volna pasizni, kicsi maya… - öklömmel dörgölök egyet fejének búbjára… bizony… ezt nem csak a szenvedélyéből tudom…
- Az lehet… - válaszol, egyre jobbkedélyű hanggal mint eddig. Jobb ha terelünk, mielőtt én kezdek beszélni – Mit gondolsz ki volt az első, aki jounin vizsgán szemet vetett rám? – hehh…
- Passzolom – válaszolom unottan. Azért ennyire még én sem kémkedtettem utána.
- Takeru Yoshida – bahh… ezt nem hiszem el.
- Az a majom? – komolyan én szégyellem most magam helyette is.
- Az. Megjegyzem elég fess fiatalember lett abból a kis majomból… Csak nem vagy féltékeny? – még mit nem? Én? Semmiképp. De ez akkor is nevetséges.
- Dehogy… csak meglepett, mekkora ízlésficammal lettél megáldva… - jó… gratulálok Sasori, ezzel most magadba is rúgtál egy nagyot, nem is akárhová… Kezdek meghülyülni itt mellette.
- Hagyjuk ezt… - szakítja félbe gondolatmenetem – Inkább aludjunk, lefárasztottál… - arcomra puszit kapok, de még ez sem tudja ellágyítani kaján vigyoromat.
- Örülök, ez azt jelenti, hogy jó voltam… - nem mintha nem tudnám, de…
- Fogjuk rá – mondtam… soha nem fog megváltozni.
- Jó éjt – mondom sóhajba fojtva, apró puszit hintenék dús ajkaira, de arcom közrefogva mélyíti el, én pedig élvezve a pillanatot hagyom magam. Mondtam én, hogy jó voltam, de csak ellenkezik ez a nőszemély…
Még magának is hazudik, csak hogy ő nyerjen egy vitában.
~*~
Víz csobogására ébredek, valamint hiányt érzek az ágyamban is… Heh? Egyedül vagyok. Lassan felfogom most ébredező agyammal, hogy igen… a fürdőben van, és ezt megállapítom abból is, mikor hallom bemászni a kádba… Hmm… Ha elég erőt vennék magamon, akkor talán… bemászhatnék mellé, viszont most szörnyen lusta vagyok. Hátamra fordulok az ágyban, csúszik egyet rajtam a takaró, majd tarkóm alá téve lassan nyitom fel szemeimet, arcomra minden eddiginél hatalmasabb kaján vigyor terül el… Úgy néz ki, hogy az én Mayám még nem vette észre, hogy mi is csünd csodás díszként a plafonomon… a szétvégott szexi fehérneműje, szépen odarögzítve.
Igazán style-os, nagyon tetszik.
Ettől egy kis erőt nyerve kikelek az ágyból, és az elcsendesült fürdőszobába lépek be.
- Jó reggelt! – üdvözöl amint belépek.
- Neked is… - ásítom még kissé kómásan, de amint meglátom máris kipattannak szemeim… ezt szerettem volna látni. De most már nem csak látni akarom. Belső kisördög mosollyal közelítem meg, nem is figyelve szavaira.
- Na húzás innen, ez az én fürdőm! – még mindig nem jöttél rá hol vagy? Az ÉN lakórészemen… itt minden az enyém kedvesem jelenleg még te is, bizonyos értelemben.
- Most már a mi fürdőnk… - világosítom fel, majd szó szerint rámászom a kádban. Nem túl nagy, de nekem így is tökéletes.
Egy vízzel teli szivacsot keze ügyébe véve fejembe nyomja, így arcom is és hajam is nedvessé válik.
- Megfürdetsz? – kérdem levakarhatatlan vigyorral. Ezt nem tudtam kihagyni.
- Fürdet a halál – pontosan ezt a választ vártam, de ennek itt még nincs vége.
- Márpedig ha elkezdted, fejezd is be, Maya… - mondom válaszként.
Furcsamód a szivacs íves röppályával köt ki a fürdő másik felében, észbe sem kapok már egy mohó csók közepén találom magam. Olyan érzéki ajkainak simogatása, tánca, hogy máris ébredezni kezd bennem a vágy. Egy egyszerű csókkal képes ezt elérni nálam? Hihetetlen. Nedves kezei testemen siklanak végig, síkossá téve ott, is ahol eddig még száraz volt a bőröm. Ajkai lassan nyakamra térnek, és alig bírok visszafogni egy mélyről feltörő halk nyögést.
- Nem erről volt szó, Maya… - akaratlanul is hátra döntöm fejem, hogy könnyebben hozzám férkőzhessen.
- Azt mondtam megfürdetlek… Egy szóval sem mondtam, hogy a szivaccsal… - testem legérzékenyebb pontjain kezd el kalandozni, érzéki hangokkal viszonzom pajkosságát, érzem hogy bőrömbe mosolyog.
Kemény vágyamon ritmusos mozgásba kezd, de mikor már épp elérném a csúcsot teljesen elenged.
Ezt a kínzást… bahh… Csalódott sóhajjal nézek le rá.
- Maya… ezt most miért? – kérdem kissé lihegve felette. Mikor lett ilyen gonosz?
- Ha elmennél, túl sokat kellene várnom rád – kezei mellkasomra simulnak, majd a csúszós kádban hátrébb lök magáról, hátam a karimának döntöm.
- Visszakapod a tegnapit, Sasori… - mászik felém, megint teljesen hozzám simul, majd arcomhoz hajol egy bódító csókért.
Ó igen? Majd meglátjuk. Belemosolygok a csókba, kezeim lassan csípőjére tévednek, hogy megtartsam, de nem szorítom meg erősen. Az ő keze mellkasomról felfelé kezd csúszni, majd ujjait összefonja tarkómnál és úgy kapaszkodik meg. Fel-le kezd csúszni rajtam, pár mozdulat után csiklója máris megtalálja merevedésem, és azon kezd el vonaglani. Ahogy újra egyre jobban izgat minden egyes mozzanatával, egyre mélyebb nyögések törnek elő belőlem, lesiklik kezem fenekére, és erősen markolok bele. Ő is belenyög halkan cuppogó csókunkba, de az istenért sem akar még magába fogadni.
Egy kis idő után én szakadok el ajkaitól, és azonnal letámadom síkos nyakát.
- Ne kínozz, Maya… - duruzsolom bőrébe, egyre erősebben szorítva magamhoz, de ő csak kuncog. Látom tetszik… Visszasimítom kezem derekára, majd onnan hátára, egy ideig cirógatom sóhajtozva, majd hirtelen erősebben nyomom le derekánál, csípőm megemelem, és úgy csúsztatom be merevedésem forró hüvelyébe. Egyszerre nyögünk fel a csodálatos érzéstől, tarkómról hirtelen a kád peremére csattan keze, erősen markolja érzem a rajtam megfeszülő karját.
- Gonosz… - nyög fel kéjesen, majd beleharap finoman fülembe.
- Bagoly mondja… - nyögöm vissza válaszként röviden, megragadom csípőjét, és mozgatni kezdem magamon mindaddig, míg már magától nem csúszkál rajtam. Sóhajok és nyögések verődnek vissza a csempékről, a víz csobogva csapódik a kád szélének és olyan hullámok keletkeznek, hogy néhány csepp ki is ugrik. Elkezd körkörösen is mozogni, amivel teljesen az őrületbe kerget, és még erősebben korbácsolja sóvár kéjemet. A kádban ringó víz forrósága az Ő belső izzásához képes elenyészik, s ahogy keblei nekem feszülnek levegőt is alig kapok, de semmivel sem törődve egyre gyorsabb tempóra kényszerítem továbbra is csípőjét fogva.
Érzem, hogy lassan közeledik már a csúcs, síkos testünknek hála kezem könnyedén csúszik kettőnk közé, megtalálva ujjammal külső legérzékenyebb pontját hagyom ott kezem, és így ingerlem tovább. Elfojt egy nyögést, remegni kezd, így elősegítettem neki is… hogy… mindjárt…
Felhördülök a beteljesült orgazmus kitörő gyönyörétől, Egy sikollyal élvez el ő is, erősebben nekem feszülve, s furcsamód csak nagyon lassan kászálódom ki a fehér habok közül, ami a lecsillapodott vágyam jelképezné.
Lihegek, erősen szorítom magamhoz de még mindig kótyagos vagyok… Nem éreztem még ilyet.
Karjai immár újra nyakam fonják körbe, elernyedve fekszik rajtam, de a víz segít abban, hogy elbírjam.
Egy szó sem hangzik el, csak a néma idill tartja fenn a csodás pillanatot, míg kijózanodunk az édes kábulatból. Hátát kezdem simogatni, néha egy kis vizet is hozzásimítva, hátradöntöm fejem, és lehunyom szemhéjaim.
- Hiányoztál – csúszik ki számon kissé halk, dörmögő hanggal, s csak ekkor fogom fel mit is mondtam…
Amióta idehoztam, csak ő mondta ezt, eddig nem voltam képes még magamnak sem bevallani. Megreked benne a levegő, érzem magamon, hogy szíve megint hevesebben ver.
Kopogás töri meg a csendet, teljesen szétszakítva a hangulatot ezzel. Felkapom fejem, és mikor másodszorra is kopognak, rájövök, hogy a szobám ajtaján próbálnak bejutni…
Fenébe… Ha megint Deidara az, kidobom, de a fal adja a másikat… utálom hogy nyaggat.
Viszont ha hamarosan nem megyek ki, fel is robbantja az ajtóm… mint a múltkor…
Mocorogni kezdek, de Maya nem moccan.
- Ki kell mennem – mondom csalódott sóhajjal. Szívesebben lennék még itt vele, de muszáj.
|
| Blacky | 2009. 10. 19. 20:21:29 | #2176 |
Karakter: Maya (Erdő)
Maya:
- Ti nők, olyan fárasztóak vagytok… - sóhajtja fáradtan. Most fogom leütni. Én itt halál komoly érzésekről diskurálok, ő meg… áh… Már megszokhattam volna, hogy ilyen. Csak hát annyi ideig nem láttam.. hogy szinte el is felejtettem, mennyire kötözködő. Nehéz bevallanom még magamnak is, de ez is hiányzott már. Nagyon.
Mielőtt még visszadumálhatnék neki, újabb csókkal ajándékoz, melyet elmélyít, s én egy kéjes sóhajjal adom át magam a megrészegítő forróságnak. Karjaimat kinyújtom, ezzel megszakítva az ölelkezést (vagyis azt, hogy szinte már magamba passzírozom, mint egy hülye), így segítve őt a póló lefejtésében. Na, tessék, örüljön az a szívdöglesztő fejed… győztél, Sasori. Élvezd ki… kiélvezem én is a vereséget. Hisz tetszik a vigaszdíj… heh. De ezt még visszakapod, remélem tudod!
Nem hagyom, hogy sokáig meresztgesse a szemeit, gyorsan visszarántom magamra, mintha csak attól félnék, hogy történik valami, ami megszakítja ezt a pillanatot. Forrón csókolom, ujjaim hajába bújnak, fejbőrét cirógatják. Érezni akarom… mindenét… már kimondhatatlanul… szinte kínoz ez a vágy…
Elégedetten felsóhajtok, amint megérzem simogató kezeit, mialatt ajkai tovább ingerelve tér le nyakamhoz, hogy szakértő mozdulatokkal ingerelhessen…
Hmm… van jó oldala is annak, hogy nem egymásnak adtuk az első alkalmat. Így több hozzáértéssel és tapasztalattal pótolhatjuk be a lemaradást… hehehe…
Reccs. Egy szövetszakadás kellemetlen hangja térít magamhoz perverz gondolataimból. Nem tetszik ez…
- Hah? – sóhajtok fel meglepődöttségemben. Már nem érzem magamon az alsóneműm… Hát ez volt az a hang? Mindjárt más. Így már nincs semmi probléma.
Megkapaszkodom széles vállaiban, hogy feljebb emelkedjek, s én is rávetem magamat nyakívére, hasonló mozdulatokkal izgatva drága partneremet. Meglepődik persze, ezt is jelzi erőteljesebb szívása. Hát, ennek még megmarad a nyoma. De neked elnézem. Valahogy most mindent elbírok neked nézni… de persze tudom, később még megváltozhat a véleményem. De most ez nem érdekel. Rágódtam már ezen eleget, most már csak ezt a vöröst szeretném magamban érezni, de már elviselhetetlenül!
Nyelve egy forró nyálcsíkot húzva érkezik meg kis kedvenceihez, és pedig elégedetten nyögdécselek ajkai kényeztetése alatt. Ez a forró, bizsergető kéj már szinte szénné égeti a testem… Már mindenütt lángnyelvek mardosnak, szívem fejemben lüktet… és még bennem sincs! Mi lesz akkor?!
Ajkaival visszatér nyakamhoz, majd fülemhez, de én már türelmetlen hévvel keresem nadrágjának szélét… gyorsabban már… nem bírok magammal… haladjunk…!!!
- Figyelmeztetlek… - suttogja halkan. Most meg leáll dumálni… nagyszerű. De addig se álljon meg az élet, segítek neki alsónadrágjából kibújni. Na, kapsz három másodpercet édes, hogy felhívd mondandódra a figyelmem… aztán vessük bele magunkat! -… olyan sokáig várattál most… nem leszek türelmes… tudod, hogy utálok várni – óh, még te mondod nekem?
- És mást megvárakoztatni is ugye? – tapintok rá a lényegre. – Nem érdekel… most semmi más nem érdekel… - mondatom vége hangos nyögéssé alakul, ahogy megérzem kemény vágyát ott, ahol már nagyon szeretném, hogy még beljebb legyen… - Érinteni akarlak… érezni… veled lenni… - jönnek fel maguktól az őszinte szavak.
- Maya… - súgja ő is, vággyal telt hangon, majd végre… végre megérzem, ahogy merevedése elmerül bennem, kitölti a testem… s betölti a lelkemben lévő nagy űrt.
Megfeszül a testem, s érzem, ahogy az övé is… Milyen rég megtehettük volna ezt… meddig várattuk egymást… Most már csakugyan nem tudom mi lesz. Úgy kívánom, mint még soha, senki mást. Már ha csak elképzelem a „jövőbeli” vágtánkat, attól képes lennék kapni egy orgazmust…
Sasori…
Érzem, hogy valami van a levegőben. Kimondatlan szavak, s fojtogató érzések. Igen… csak úgy szorongatja a torkomat. De nem tud érdekelni… csak csináljuk már, mert esküszöm megveszek!
Kiéhezett szexállatokként kapunk a másik ajka után, hevesen csókolózunk, s érzem, hogy Sasori már lassú, majd idővel egyre gyorsabb tempóba kezd. Nem is vagyok rest dobálni a csípőmet, s együtt mozogni vele. Az én gyönyörűen kifejlett hímegyedemmel… wwhhr…
Egymás nyakába lihegünk, már alig bírjuk szusszal, teljesen elemésztenek a gyönyör lángjai… Simogatom hátát, bár legszívesebben véresre karmolnám, de most nem akarok kárt tenni benne… most nem…
Ah.. ez olyan jó… már szinte túl jó… még.. még akarohm… Erősebben szorítom magamhoz, de hirtelen lelassul a mozgásunk, és én csalódottan nyögök fel. Ne merészelj játszani velem, mikor már majdnem… már majdnem…
- Ahh… - nyögök fel hangosan, torokhangon, ahogy egy erőteljesebbet lök. Te.. te.. áh, már ki sem tudom találni…
Visszagyorsulunk, már erősebben szorítom magamhoz, és ismét… érzem, hogy a tüzes lávafolyam elindul ölemből, de mikor újból lelassul, már nem bírom ki, rá kell szóljak…
- Ne… - nyögöm. Most csak ennyire telik… - Kérlek… ne hagyd abba… - szépen kérem, pedig legszívesebben szájba lökném ezért a kis játszadozásért. Ő hogy bírja ezt? Nem vagyok elég jó?
- Maya… - nyögi rekedtesen. Remélem, ez most egy „igenis, főnökasszony!” kijelentéssel ért fel. Hehe…
De azért kezeim fenekére siklanak, jobban magamhoz húzom, fejemet dobálom már a forró lángtengerben… Átölelem nyakát, kemény izmai puha testemhez nyomódnak, mozdulataink felgyorsulnak, fejem zúg, vérem dübörög ereimben, érzem, már csak pár mozdulat kell nekünk és.. és.. éhés…
Belém reked a levegő, izzadtságban fürdő testünk remegve simul össze, neveink elhangzanak a sötétben, majd a gyönyör örvénye magába szippant minket egy hatalmas vákumba…
Gyorsan kapkodjuk a levegőt… majd érzem, hogy egy finom csókot lehel ajkaimra, de én nem nyugszom, muszáj elmélyítenem ajkaink táncát…
El sem hiszem, hogy mit tettünk… nem tudok gondolkodni sem már… csak azt tudom, hogy meg kellett tennünk…
Mellém fekszik, és szorosan öleljük egymást, mintha attól félnénk, hogy elszökünk a másik karjaiból. Ránk terül a takaró, én pedig a finom anyag alatt kezdem cirógatni lágyan Sasori karját.
Milyen nyugodt, csendes pillanat… egymás karjaiban… egyszerűen nem akarom elengedni… Félek, hogy ez csak egy álom… Mert annyi év után, már minden reményt feladtam, és most mégis… itt ölelkezünk anyaszült meztelenül… ez olyan csodálatos és hihetetlen egyszerre…
Sok kimondatlan szó fojtogatja a torkomat, de úgy érzem, felesleges beszélnem… csak egyetlen egy dologra próbálok koncentrálni… betölteni valahogyan azt a nagy űrt, ami a kapcsolatunkban bekövetkezett. És ezt szavakkal fogom megtenni.
- Tudod mi történt, míg nem voltál? – kérdezem halkan, komoran figyelve a sötétséget. Muszáj ezt rendbe hoznunk…
- Nem, de mindjárt elmeséled – sóhajtja. Nem… ha így állsz hozzá, inkább hallgatok… komolyan gondolom.
- Ha nem akarod, nem mondom el… - közlöm vele halkan. Kár… pedig reméltem, hogy van még esélyünk, de úgy látszik…
- Nem… kérlek mondd el… tényleg érdekel… - kapok egy puszit fejemre. Halványan elmosolyodom, miközben felé fordulok, de még mindig szorítom magamhoz a kezét, s gyengéd érintésekkel cirógatom továbbra is.
- Ha már ilyen szépen kéred… - vigyorodom el a sötétben, majd fejem vállgödrébe hajtom, úgy kezdek bele a mesébe… - Tudod, amikor felébredtem a barlangban, ahol hagytál… először nem hittem el, hogy tényleg elmentél… de elég hamar felfogtam, és önfejűen utánad eredtem…
- A viharban? – zseni vagy, drága…
- Igen… de nem értem el túl sok mindent. Nem éreztem a chakrádat, és a stressz is nagyon kikezdett… kudarcot vallottam… - sóhajtom el a mondat végét. – Aztán később több expedícióban is részt vettem, hogy visszahozhassalak, de hiába… Senki nem tudta miért mentél el, még én sem, elméleteim sem voltak… Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az Akatsukihoz csatlakozol… - mondom, de itt abbahagyom. Ismerem már annyira, hogy nem fog beavatni a dolgaiba, akármennyire is kérem vagy követelem azt. Valamint azt sem akarom, hogy ezt most provokációnak vegye. Mert nem annak szántam.
- Aztán később, kissé érettebb fejjel rájöttem, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni… - sóhajtom, majd karját cirógató kezemmel felfelé veszem az irányt, végigsimítva vállait és nyakívét, arcának puha bőrét.
Megvető fújás a válasz.
- Lemondtál rólam? – kérdezi. Most szívesen mondanám, hogy igen, csak hogy belérúgjak. Hogy fájdalmat okozzak neki… De jelenleg nem vagyok olyan hangulatban… Most be szeretném valahogy behozni az elveszett időt, de legalábbis megpróbálni. Most felhagyok a beszólásaimmal, egy időre…
- Csak szeretnéd… - mosolyodom el, és két ujjam közé fogom egy hajtincsét, azt kezdem birizgálni. – Nem. Nem adtam fel, csak rájöttem milyen gyenge is vagyok… és hogy abban az állapotban nem tudlak visszahozni. Így hát az lett a célom, hogy elég erős legyek, és hogy visszarángassam a hátsódat Sunába… - vigyorodom el.
- Szinte gondoltam – válaszol, és megsimítja az arcom. Nem látom tisztán, de azt hiszem mosolyog.
- Akkor nem gondoltad végig eléggé… mert ennyivel még koránt sincsen vége. Ennyivel nem lehetne elintézni a dolgot. Azt is megfogadtam, hogy bármi történjék, nem csak nálad leszek erősebb, hanem annál is, amiért, vagy akiért elhagytál engem… - mondom komolyan. – Így utólag azt is megjegyezném, hogy rendesen kicsesztél velem… most jobbnak kell lennem az egész Akatsukinál… - nyögöm tettetett durcássággal.
Halkan felnevet, és az én ajkaim is kigörbülnek.
- De persze itt látszik meg, mennyit tököltem az elmúlt években… még téged sem sikerült felülmúljalak…
Fáj, holott ez az igazság.
- Kevesebbet kellett volna pasizni, kicsi Maya… - nyom egy barackot a fejemre. Eh… visszatértünk a kedvenc témánkhoz. Na, akkor piszkálom egy kicsit, hehe…
- Az lehet… Mit gondolsz ki volt az első, aki jounin vizsgán szemet vetett rám? – nyújtom ki kissé a nyelvem. Imádom szívatni…
- Passzolom.
- Takeru Yoshida. – kuncogok fel halkan. Jól tudom, hogy ki nem állhatta azt a csávót…
- Az a majom? – hördül fel kissé, és nem bírom ki, nevetnem kell.
- Az. Megjegyzem elég fess fiatalember lett abból a kis majomból… - ecsetelem szüntelen jókedvvel. – Csak nem vagy féltékeny? – nézek fel rá pimaszan.
- Dehogy… csak meglepett, mekkora ízlésficammal lettél megáldva… - szól be ő is. Eh, most mondom hogy tök szexi pasi lett belőle… Nem érti. Bár ez nem meglepő, elvégre pasi…
Jóindulatúan szájon lököm az édest, ahogy az tőlem elvárandó.
- Hagyjuk ezt… - zárom le a témát. Most jönne az a rész, hogy ő is mesélne… de én tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem is erőltetem, már megmondta, hogy „egyenlőre” kussol. Na meg aztán, nem teszek úgy, mintha érdekelne, még akkor sem, ha az a megrohadt kíváncsiság mindjárt kifúrja az oldalam. – Inkább aludjunk, lefárasztottál… - nyögöm erőtlenül, majd felpipiskedek, hogy egy gyenge puszit adjak arcára.
- Örülök, ez azt jelenti, hogy jó voltam… - kontráz vissza elégedetten.
- Fogjuk rá – folytatom a szócsatát, de fáradt sóhajából már tudom, hogy az utolsó beszólás jogát meghagyja nekem, mint mindig.
- Jó éjt – ő is egy puszival jutalmaz, immáron ajkaimra, viszont alig érinti, és ezt ugyebár nem hagyhatom annyiban. Közrefogom arcát, és úgy mélyítem csókká azt a lágy puszit, így kiengesztelve őt az alábecslésért. Hehe…
Vállgödrébe fúrom a fejem, jobb karommal pedig átölelem őt, és nem kell sok, hogy az álmok tengere elnyeljen…
~*~
Furcsa érzésre ébredek. Valami csiklandozza a fülemet… és baszki, eléggé irritál…
Bosszúsan összeráncolt szemöldökkel nyugtázom, hogy már nem tudok visszatérni az ébrenlét oldaláról, így laposakat pislogva nyitom fel szemeimet. És mit látok?
Sasori arcát, ahogy édesen szuszog, és az a borzasztó kellemetlen dolog a fülemnél, az a lehelete.
Oké, nem akarok telhetetlennek tűnni, de egy olyan kibaszott jó éjszaka után kellemesebb ébresztőt is el tudtam volna viselni… na, mindegy.
Bal karomra támaszkodok, majd ásítok egyet, úgy nézek újból az én kis Piroskámra. Hú, de rég hívtam így… Nosztalgikus. Milyen jó volt őt ezzel ugratni, hehe…
Mosolyogva kémlelem szép, kisimult arcát. Mennyire ártatlannak tűnik így… bár nem ártalmatlannak. Hm. Végigsimítom arcát, majd feltápászkodok, s - ahogy a Jóisten megteremtett -, úgy libbenek be a fürdőszobába. A kádhoz lépek, és megeresztem a csapot. A tusolás gyorsabb lenne, de most vágyom rá, hogy egy kád forró vízbe beleüljek…
Amint megtelik, egyből bele is mászok, és teljesen elmerülök benne, rendkívül élvezve, ahogy a forró cseppek égetik a bőrömet.
Alaposan megtisztálkodom, de még nem szállok ki, olyan jó így, pihenni egy kicsit… Fejem hátradöntöm, megtámasztom a peremen, de ekkor hirtelen ajtónyikorgásra leszek figyelmes, és halkan felmordulok. Ennyit a sziesztáról.
- Jó reggelt! – pillantok az újonnan érkezőre, s nem csalódok, ő is anyaszült meztelenül tántorgott be a kis helyiségbe.
- Neked is… - feleli álmosan, majd közelebb jön, és pofátlan módon, engedélyt sem kérve mászna be a privát kis kádamba.
- Na húzás innen, ez az én fürdőm! – világosítom fel a dolgokról.
- Most már a mi fürdőnk… - ül be ő is, majd magához húz, és én beletörődök a kegyetlen sorsomba, miszerint beékelődtünk a fürdőkádba. Morogva fogom meg a vizes szivacsot, és Sasori fejébe nyomom.
- Megfürdetsz? – kérdezi vigyorogva.
- Fürdet a halál – hülye kérdésre hülye válasz. Hát nem?
- Márpedig ha már elkezdted, fejezd is be, Maya… - szélesedik ki vigyora. Igen? Így állunk? Hát jó. Én megmondtam tegnap – bár csak magamnak -, hogy visszakapod. És ha már ilyen szép tálcán kínálod magad nekem…
Elhajítom a szivacsot, majd egy gonosz vigyor kíséretében vadul megcsókolom, falom, habzsolom ajkait, majd módszeresen kezdek haladni nyaka felé, majd lejjebb, mellkasára térve, kezeimmel combjait végigsimítva.
- Nem erről volt szó, Maya… - sóhajtja, fejét kissé hátravetve.
- Azt mondtam megfürdetlek… Egy szóval sem mondtam, hogy a szivaccsal… - vigyorodom el, megszívva egyik mellbimbóját, fogaimmal is megkarcolva az érzékeny pontot. A hatás nem marad el, felnyög kissé, de amint ujjaim férfiasságára kulcsolódnak, már mélyebben, torokhangon. Elkuncogom magam, és folytatom szakszerű mozdulataimat, másik kezemmel izmos karjait, tarkóját végigsimítva. Bizony, egyszerre több felé is tudok figyelni…
Érzem, hogy férfiassága keményen lüktet a tenyeremben, de én vagyok olyan piszok aljas, hogy még mielőtt elélvezne, abbahagyom. Hehe..
Csalódott nyögés a válasz.
- Maya… ezt most miért? – egyszerű.
- Ha elmennél, túl sokat kellene várnom rád – mondom egyszerűen, majd egy váratlan, határozott mozdulattal hátralököm testét, s bár szűk a kád, azért fölé kerekedek.
- Visszakapod a tegnapit, Sasori… - súgom elégedetten, majd forrón megcsókolom ajkait.
|
| timcsiikee | 2009. 09. 26. 18:10:41 | #1944 |
Karakter: Sasori(Erdő)
Sasori:
Az kényeztetésem úgy látszik nem sokáig akarja élvezni, mert egy határozott mozdulattal fogja meg csuklóm, s kiránt magából. Hirtelen fordul meg, s felém morog.
- Sasori, te… - dühös arca sem érdeke, azonnal egy csókkal tapasztom be telt ajkait. Úgy kívánom mint még soha, és ez nem csak a miatt van, hogy nem láttam jó pár éve. Felé kerekedem, őt pedig a hátára fektetem, végig csókkal bódítva.
Hirtelen éles fájdalom hasít számba, és nyelvemen szétárad fémes-sós vérem íze. Ez megharapott…
- Elég, szállj le rólam! – milyen makacs… ezt imádtam benne mindig is, de bárhogyan is próbálkozik… én még makacsabb vagyok . Egyre kreatívabb vagy, először kikötözöl, aztán meg akarsz erőszakolni?! – szóáradatát nem tudom kuncogás nélkül hagyni.
- Kicsi Maya… ez már rég nem erőszak. Miért nem ismered be, hogy vágysz rám? – bármennyire is ellenkezel, vagy nem akarod tudni… ez az igazság… te is be fogod ismerni. Ha nem most, akkor hamarosan… teszek róla… Megnyalintom véres ajkam. Még jó hogy nagyanyám orvosi ninja volt, így 1-2 apró trükköt ebből is sikerült ellesnem tőle.
- Ne tegyél úgy, mintha ismernél! Én már más ember vagyok, és te is! – pedig nagyon is ismerlek. Az eddigiek alapján, csak a külseje változott… belsőleg alig… Érettebb lett… erősebb… okosabb… De még mindig ugyan az… akit régen ismertem… akivel gyerekkorom szinte leéltem…
- Ezt erősen kétlem – válaszolok halkan. Én sem változtam meg… csak elrejtettem magamban azt az ént, akit ő ismert és talán szeretett vagy gyermeki gondolattal utált.
Csókért hajolnék hozzá, de elfordítja fejét. Még mindig makacskodik, de nem hagyom magam, így nyakának érzékeny bőrét találja meg ajkam. Kezeim tevékenykednek lent, ujjaim beakasztom a póló aljába, de olyan szorosan fekszik, hogy nem tudom felhúzni rajta. Leleményes…
- Azóta sok minden történt Sasori… Továbbléptél, de én is! – hangja buja, ahogy próbálja nyögéseit visszafojtani, tudom hogy élvezi, de továbbra is dacol. Kis buta… miből gondolja hogy továbbléptem?
Nem szólok bele, hagyom hogy beszéljen… hallani akarom a hangját… a vággyal teli hangját… - Szóval ha már idehoztál, akkor… Önkéntelenül vagy akarva, nem tudom, de hozzám dörgölőzik, s nem is tudja, hogy ezzel az egekben verdes már kívánalmam. Csókjaimmal borítom fehér bőrét, nyakán felfelé haladva elérem fülét, s nyelvemmel is kényeztetni kezdem.
- Kívánlak Maya… - duruzsolom fülébe, majd belenyalok – És valld be magadnak végre, hogy te is engem… - tudom hogy igazam van.
- Ez egyáltalán nem igaz! Sohasem fogom megbocsájtani amit tettél, soha! – hirtelen nem tudom mire gondol, mert a lila köd már teljesen ellepte az agyam. Megbocsájtani? Perpillanat nem arra lenne most szükségem, de ha ezt kijelenteném, biztosan felpofozna… ismerem…
Lassan józanodok ki… Talán arra gondol, hogy akkor ott hagytam? Egyedül?
Nem volt más választásom… de ezt még nem tudja… Majd egyszer elmondom neki.. talán.
- Maya… - hajolok arcához, tekintetét keresem… könnyek szántják végig arcát –Sajnálom… - ejtem ki bár nehezemre esik, mert nem ezt kéne mondanom, de tudom… valamelyest ez kell most neki.
- Ha igazán sajnáltad volna… nem mentél volna el… megmagyaráztad volna… magaddal vittél volna… - meglepődöm szavain. Csak az én céljaim érdekében velem jött volna? Ha csak elmondom miért teszem… mindent maga mögött hagyott volna? Nem… nem hiszem hogy csak miattam képes lett volna erre… hacsak nem…
- Maya, figyelj! – kezdenék bele magyarázat félémbe, de közbevág.
- Nem, most már nem érdekel! Ne magyarázd meg, csakhogy lefeküdjek veled! Útállak, magamat is utálom, és elegem van mindenből, de legfőképpen abból, hogy ilyen rohadtul erős vagyok…
Kezd ez a nő kiborítani… Először magyarázatokat vár, és mikor réveszem magam végre… nem érdekli… Nők…
- Én szeretem, hogy erős vagy – mondom halkan, de mintha félvállról venne, felciccen.
- Persze, az erőseket mindenki szereti, mert sohasem kérünk semmit… De ez nem jelenti azt, hogy nincs is szükségünk rá… - kezdek összezavarodni, nem értem mire gondol.
Kivételes nő, hisz a mi korunkból nagyon kevés a női shinobi. Csak az eltökéltség erő és tudás segített abban nekik, hogy harcosok legyenek. Nem szorultak támaszra, sok férfi ninjánál is jobbak voltak… Mi a baj ezzel? Mi lehetne az amit nem kérnek mégis kell?
- Neked mire lenne szükséged? – kérdem suttogva.
- Arra, hogy elfelejtsd az iménti süketelésem, és folytasd, amit elkezdtél! – gyengédség… amit egy erős nő soha nem kér, de elvár… erről lenne szó Maya? Ez az amit soha nem kaptál meg vagy nem is vártad mástól csak… tőlem? Vagy másról lenne szó? Még nem tudom… De ennek a kérésnek, nem tudok ellenállni… Hehe…
Hirtelen magára ránt, s most ő kezdeményez csókot. Először meghökkenek, te testem azonnal reagál rá… Ezt teszi a nem csak tudat alatt élő vágyam. Végtagjai rám fonódnak, szorosan ölel magához, keblei a pólóval együtt mellkasomnak nyomódnak, kellemes puhaságot érzek – Annyira hiányoztál… - súgja miután elhajolt tőlem. Végre elismerte… nehéz beismernem… szavakba nem is tudom még önteni… de én is ugyan ezt érzem…
De szavak helyett, majd közlöm vele… testbeszéddel.
- Ti nők… olyan fárasztóak vagytok… - sóhajtom fáradt sóhajjal és egy mosollyal, de mielőtt bármit is a fejemhez vághatna, forrón tapadok ajkaira, falva habzsolva ajkait, táncra hívni nyelvét. Ujjaimat most már könnyedén be tudom simítani pólója alá, s azonnal felfelé tűrni testén. Ahogy kiesnek belőle mellei, felemeli karjait, hogy ezzel segítsem levenni róla a sötét ruhaanyagot. Alig látok valamit, de ebben a szemem hozzászokott már a sötéthez, így látom formás testének körvonalát. Újra végigcsodálom, de nem hagy sokáig nézelődni, mert visszaránt magához egy mohó csókkal. Csípőjétől kezdve végigsimítom oldalát, áthaladva halmán, végül a párna alá csúsztatom kezem, és előveszek egy kunai kést.
Észrevétlenül csúsztatom lefelé, közben ismét letérek nyakának ívére, hogy azt is finom nyelves csókkal ingereljem, közben egy-egy hirtelen mozdulattal elvágom a szexi fehérnemű pántját, és lerántom róla.
- Hah? – lihegi fülembe, de nem hagyom abba a kényeztetést, a kis bugyit meg a kunaival együtt a plafonra dobom. Épp hogy kiereszti utolsó sóhaját is, utánozva tevékenységem, ő is letámadja nyakam, élvetegen harapdálva. Felnyögök ahogy érzékien szántja végig fogaival bőrömet, s hirtelen felindulásomban egy apró mintát szívok nyakába. Lejjebb haladok testék, leérve mellkasára, és megtalálva egyik fő erogén zónáját csapok le tá. Kezei tarkómon pihennek, tompa nyögéseit hallgatom, s érzem hogy testével együtt feje is inog, ide-oda fordítja, hajtincsek tapadnak arcára. Mindkettőt megízlelem, majd egy nyalással visszaívelek nyakára, fel, megharapdálva fülcimpáját. Kéjes sóhajokat hallat, kezei kutakodón simítanak végig felsőtestemen, elérve derekam, és a nardág szélét. Ujjait akasztva csúsztatja le rólam hozzáértően. Ej ej kicsi Maya… Hehe…
- Figyelmeztetlek… - súgom érzékien a fülébe, miközben kitornázom magam a nadrágból , ő lábaival segít nekem ebben – olyan sokáig várattál most… - veszek egy csepp kis levegőt – nem leszek türelmes… tudod, hogy utálok várni.
- És mást megvárakoztatni is ugye? – nyög vissza ugyan olyan tűzzel – Nem érdekel… Most semmi más nem érdekel… - erősebben nyög fel, ahogy összedörgölöm ágyékunkat, immáron minden ruha és elválasztó anyag nélkül – Érinteni akarlak… érezni… veled lenni…
Nem… nem bírom tovább… ha tovább húzza az agyam még, nem tudom mit fogok csinálni.
- Maya… - súgom rekedtesen, lecsúsztatom hímtagom nedves bejáratához, majd egy hirtelen mozdulattal merülök el benne. Egyszerre sóhajtunk fel, talán kissé meg is feszülök, ahogy ő is…
Őszintén el sem hiszem… hogy ez történik… de akarom és kész…
Olyan forró… teljesen elemészt.
Egyszerre kapunk a másik ajka után vadul, s én lassú majd egyre gyorsabb mozgásba kezdek. Sosem éreztem még ilyet… hogy egy szeretkezés közben ennyi érzelem köthet… mintha a feszültség itt lenne közöttünk, de tudomást sem véve róla csak egymással foglalkozunk.
Sosem éreztem még, hogy valaha… akivel lefeküdtem talán szerettem vagy legalább megkedveltem volna… Soha… Ezért olyan más és különleges nekem…
Nem tudom ő hogyan érez most… talán csak sejtem… de megérteni nem tudom… még…
Mikor már nem bírjuk szusszal, egymás vállába lihegünk, keze, ujjai hátamon keresnek kapaszkodót, s mint a jó kismacska behúzott karmokkal simítja végig újra és újra ujjbegyeivel bőrömet, ezzel érzéki masszázst adva hátam minden izmának.
Egy kicsit abbahagyom a mozgást, feltápászkodom, majd megfogom egyik térdhajlatát, és lábát felhúzom, arra támaszkodom. Most lökök egy erősebbet, mélyebbet, s reakcióként ő is felnyög.
Visszagyorsítom mozgásom, de rá kell jöjjek… ez így túl jó, túl élvezetes.
Ha ez így folytatódik búcsút mondhatok a sokáig tartó jelzőnek… Elvesztem az eszem…
Abbahagyom ismételten a mozgást, kissé lihegve nézek rá, érzem ahogy erősen lüktetek benne. Halványan látom, hogy kapkodja a levegőt, rázza a fejét.
- Ne… - sóhajtja türelmetlen kéjjel – Kérlek… ne hagyd abba…
- Maya – sóhajtom halkan, de ahogy rámarkol fenekemre, és húz magához, már végképp nem tudok neki ellenállni. Folytatom a vágtát, hajszává válik a tempó, akadozva veszem a levegőt, és érzem ahogy ő is egyre jobban szorít magához, eláll a lélegzete… ahogy az enyém is… Még pár döfés és… Robban a belső vulkán. Megfeszülök, talán öntudatlanul hallom nevünk összefonódik a sötétben, majd elernyedve egy megkönnyebbült sóhajjal támaszkodom tovább felette…
Gondolkodni sem tudok már…
Még utoljára felette támaszkodva egy fáradt csókot adok ajkaira, de nem nyugodva viszonozza, majd lassan válok el tőle és lefekszem mellé, magamhoz ölelem. gyorsan vesszük a levegőt, közben kissé kábán lebegünk együtt a képzeletbeli habokon. Ilyeneket sem képzelegtem még soha. Mi a fene van velem?
Hátulról simulok hozzám úgy ölelem magamhoz, szorítom, és nem akarom elereszteni. Egy apró kis bábtechnika-trükk segítségével pedig egy ujjmozdulattal magunkra terítem a takarót.
Annyi mindent mondanék, de ha nem maradt volna meg a józan eszem, mindent elrontanék vele. Mindent a maga idejében… Ujjaival alkarom simogatja, olyan meghitt ez a pillanat… nyugodt…
Lassan viszonzom cirógatását. De rá kell jöjjek… most jön az a pillanat, amit általában sosem várok sőt rühellem… de most… egyszerűen nem érdekel… még…
- Tudod mi történt míg nem voltál? – kérdezi halkan, bár nem értem ezt a fajta csendességet, de nem szólok bele… tetszik…
- Nem, de mindjárt elmeséled – jön vissza kötözködő énem, és megeresztek egy fáradt mosolyt.
Pár pillanatnyi néma csend következik…
- Ha nem akarod, nem mondom el… - nyugodt a hangja… talán kissé csalódott… Azt hiszem ez most itt nem a „viccelődés” ideje… Komolyan kérdezte.
- Nem… - hintek puszit hajába, feje búbjára – kérlek mondd el… tényleg érdekel… - mondom halkan, és szorosabban ölelem meg. Talán ez nem volt most jó ötlet… De remélem a végén, nem lendül bele annyira, hogy én is mesélni… majd magyarázkodni kezdjek… Még hallgatnom kell… még…
|
| Blacky | 2009. 09. 22. 17:56:26 | #1926 |
Karakter: Maya (Erdő)
Maya:
Látom arcán, mennyire ideges, pár pillanatig nyílván káromkodik is magában, majd mintha mi sem történt volna, fordul vissza újból, s ismét megérzem ajkait a számon. A kéj forró lángnyelvekként marja végig testemet, úgy érzem teljesen felemészt… Pedig csak megcsókolt…
- Gyere már ki, Danna! Tudom, hogy itt vagy, láttalak a konyhában! – ordítja újfent a kint akadékoskodó baromállat, akinek hálával tartozom, hiszen Sasori végre méltóztatik leszállni rólam, s amíg ezt a kellemes fejleményt konstatálom, addig ő mellém dobja a köntösöm is.
- Vedd fel, és takard el az arcod… - parancsolgat… már megint parancsolgat… De most muszáj engedelmeskednem. Szarügy.
Egy gyors mozdulattal magamra kapom a finom anyagot, majd a takaróba is belecsomagolva magam fordítok hátat az ajtónak. Nem figyelek a beszélgetésre, egyfolytában a történteken agyalok. Vagyis leginkább azon, hogy ez még egyszer nem történhet meg! Nem vagyok ekkora ribanc, és ő különben is missing nin!
Csend. Minden bizonnyal kidobta a pojácát, de azért még nem fordulok meg, csak amikor már hallom, hogy Sasori leült a székbe.
- Nem vagy éhes? – kérdezi. Hát… de, eléggé. Felpillantok az asztalra, ahol egy tálca hever, két tányérral, s evőpálcával rajta. Meghökkenek.
- Nekem? – akadok ki. Ezek szerint tényleg nem ereszt egy jó ideig. Eh…
Feltápászkodom az ágyról, majd a köntösre egy szoros (!) csomót kötve ülök le Sasorival szemben, és nyálcsorgatva nézem a tálcán heverő gusztusos felhozatalt. Éhen halok!
Nem figyelve hogy miből és mennyit lapátolok a tányéromra, már tömöm is magamba a vacsorát. Azt hiszem vacsora… Ebben a szobában nincsen ablak, így fogalmam sincs, hány óra lehet. De nem is lényeges…
Jóllakottan, egy fáradt sóhajjal dőlök hátra a széken. Hú, ez de jól esett…
Sasori is végez az ételével, majd a szekrényhez lép, és kisvártatva egy nagy, fekete pólót lenget felém.
- Hogy tudj miben aludni… - mondja. Ó, szóval már itt is kell aludnom… Pazar. Hát, úgy látszik nem érné meg veszekedni, úgysem fogok elérni semmit. Nem számít, úgyis keresni fognak… Elvégre ANBU harcos lennék, vagy mifene…
Na de várjunk csak! Azt képzeli, hogy egy ágyban alszom vele, egyetlen rohadékos pólóban?!
- És valami nadrágot nem akarsz adni? Esetleg? – tüzelek rá csípőből. Bár meglehet, hogy ilyen melegben belesülnék… de szentül hiszem, hogy az alsóneműben eléggé „lengén” lennék öltözve…
- Még mit nem? Úgy több ruhát kéne levenni rólad… - vigyorodik el, és én majdnem elpirulok. Majdnem!
- Ne hidd, hogy adok még egy alkalmat arra, hogy letámadj! Figyelni foglak! – közlöm vele, majd elfordulok, hogy átöltözhessek. Tulajdonképpen oly mindegy, hiszen már majdnem mindent látott, de akkor is. Mint már említettem, nem vagyok holmi fürdős kurva…
Bemászom az ágyba, és a falhoz gömbölyödök, nyakig betakarózva. Jól kalkuláltam… reggelre szétsülök, mint a grillcsirke. De ez kis ár ahhoz, hogy ezt a kanos vöröst távol tudjam tartani magamtól. Érzem, hogy befekszik mellém, de próbálok nem figyelni rá, inkább gondolataimba temetkezem.
Milyen különös dolog ez a sors… reggel még visszaálmodtam az elválásunkat… most meg… egy szobában vagyok vele. Egy ágyban, egy takaró alatt…
Kíváncsi vagyok, mire kell még számítanom… Szám elé emelem kezem, és hangtalanul ásítok egyet, majd lehunyom elnehezült pilláim, hogy az álom jótékony ölelése magához szorítson…
***
Mindenféle izgató, ingerlő, és vágykeltő érzés rohamoz meg…
Forróság… menten szénné ég a testem. Pedig ennyire meleg nem lehet…
Egy izmos testet érzek a hátamnál, simogató kezeket, és halk sóhajokat hallok a nyakamnál. De mi ez? Álmodom? Hű.. jó kis álom… egész valósághű…
Mintha csak jeges vízbe mártanák a fejem, úgy pattannak ki a szemeim. És ahogy sejtettem valahol mélyen… az érzés nem múlik. Ösztönösen vonaglik meg a testem, ahogy megérzem a belém csusszanó ujjakat, és meglepett sikolyom visszafogva csapok a falba, ami jókorát dübben. Hirtelenjében azt sem tudom hol vagyok… Az orromig sem látok, pedig nyitva a szemem! És ki a bánat nyúlkál a bugyimban?!!
Emlékek árasztanak el, és összeáll a kép. Ó, hogy az a…!
Megragadom a kutakodó kezet, és kirántom fehérneműmből, majd dühösen fordulok meg.
- Sasori, te… - de mielőtt még ordítva káromkodhatnék megérzem ajkait, majd nyelvét is a számba hatolni. Hirtelenjében még arról is megfeledkezek, hogy visszakézből szájon akartam vágni, annyira gyorsan jön az egész, ráadásul még csak nem is látok.
Puha matracot érzek a hátam alatt, és végre kijózanodok. Megmondtam, hogy nem fogom hagyni magam!
Vadul ajkába harapok, vére enyémre cseppen, majd dühösen rántom el a fejem tőle.
- Elég, szállj le rólam! – püffennek ökleim mellkasán, de szomorúan tapasztalon, hogy leszedni nem tudom magamról. – Egyre kreatívabb vagy, először kikötözöl, aztán meg akarsz erőszakolni?! – förmedek rá. Alattomos szemétláda! Pont, amikor aludtam… grr…
Halk kuncogás a válasz.
- Kicsi Maya… ez már rég nem erőszak. Miért nem ismered be, hogy vágysz rám? – azért, mert ez nem igaz!
- Ne tegyél úgy, mintha ismernél! Én már más ember vagyok, és te is! – szeretnék ordítani, de inkább visszafogom a hangom. Nem lenne szerencsés, ha váratlanul ránk törne valaki…
- Ezt erősen kétlem – mondja, és kissé már kikörvonalazódik arca, így még csókja előtt fordítom el ismét a fejemet, de ajkainak támadását nem tudom kivédeni. Végigperzseli nyakam vonalát, és én felsóhajtok a kellemes érzéstől. Pólóm próbálná feljebb húzni, de erősen nyomom hátam az ágyhoz, hogy ne tudja levenni rólam.
- Azóta sok minden történt Sasori… - nyögöm kissé erőtlenül, hiszen érintései nem maradnak hatástalanul. – Továbbléptél, de én is! – megemelem térdem, hogy lekényszerítsem magamról, de mikor megtapasztalom kemény vágyát vénuszdombomon, testem önkéntelenül dörgölődik hozzá. Mindketten felnyögünk kissé, hisz ilyen közel még sosem érezhettem… - Szóval ha már idehoztál, akkor… - próbálom kicsikarni magamból a szavakat, de szívem túl hevesen ver, lassan még gondolkodni sem bírok… Ajkai kényeztetését nyelve veszi át, néha fogai, majd mikor fülemhez ér, kéjesen nyal bele. Testem megfeszül, így pénisze még jobban nekem nyomódik, és tehetetlen nyögést hallatva vetem hátra a fejem.
- Kívánlak Maya… - sóhajtja fülembe, és kiráz a hideg. Ne ingerelj! – És valld be magadnak végre, hogy te is engem… - istenem… megint kezdi…
- Ez egyáltalán nem igaz! Sohasem fogom megbocsátani amit tettél, soha! – sziszegem dühösen, könnybe lábadt szemekkel. Már megint ugyanott tartunk… Illetve még mindig. Miért nem fogja fel, hogy ezt az űrt nem lehet betölteni?
- Maya… - hajol el tőlem kissé, gondolom a szemeimbe néz, nem látom tisztán. Több ok miatt sem. – Sajnálom… - lebénulok. Ennyi év után ismét hallhatom tőle… De ez már nem változtat semmin!
- Ha igazán sajnáltad volna… nem mentél volna el… megmagyaráztad volna… magaddal vittél volna… - mondom fájdalmasan. Évekig rágtam magam ezen, és most végre őt is szembesíthetem vele!
- Maya, figyelj! – szorítja meg a csuklóm.
- Nem, most már nem érdekel! Ne magyarázd meg, csakhogy lefeküdjek veled! Útállak, magamat is utálom, és elegem van mindenből, de legfőképpen abból, hogy ilyen rohadtul erős vagyok… - borulok ki. Annyi ideje fojtogattak ezek a szavak, és most végre kiadhattam… a legmegfelelőbb személynek…
Igen, erős vagyok, és most nem a jutsuimra gondoltam. Persze, megtehettem volna, hogy a karjaiba vetem magam egyből, és megbocsátok neki mindent. Ez is egy megoldás. De az nem én lennék… én soha nem tudnék ilyen alárendelten élni. Sértett büszkeséggel… ez nekem nem megy. Én nem ilyen ember vagyok.
Sasori fáradtan felsóhajt. Talán számított erre a hisztire, nem tudom… de nekem jót tett, mert megnyugtatott.
- Én szeretem, hogy erős vagy – közli egyszerűen. Ch…
- Persze, az erőseket mindenki szereti, mert sohasem kérünk semmit… De ez nem jelenti azt, hogy nincs is szükségünk rá… - ezzel szerintem ő is tisztában van.
- Neked mire lenne szükséged? – kérdi. Mire? Őszintén szólva… hogy sírhassak és hogy visszaforgassuk az időt. Az a Sasori kell, akit megismertem. És te nagyon hasonlítasz rá. Talán tényleg folytathatnánk onnan, ahonnan félbeszakadt? Nem tudom…
De már nem bírom tovább.
Nagyon szeretném már átölelni őt ebben a pillanatban… megcsókolni… és még sok egyéb dolgot tenni vele…
- Arra, hogy elfelejtsd az iménti süketelésem, és folytasd, amit elkezdtél!– mondom hirtelen, majd karjánál fogva rántom magamra, és hevesen csókolom, karjaim nyaka körül átvetve, lábaimmal is ölelve őt.
- Annyira hiányoztál… - mondom ki végre valahára a lelkemet marcangoló fájó igazságot, mikor elválnak ajkaink. Most már nem érdekel semmi, annyira kívánom őt… és vágyom rá. Testem-lelkem egyaránt sóvárog utána…
Sasori… Mit műveltél velem?
|
| timcsiikee | 2009. 08. 28. 12:45:10 | #1672 |
Karakter: Sasori(Erdő)
Sasori:
Szétsimítom rajta a köpenyt, majd elválok ajkaitól. Végigcsodálom gyönyörű formás testét, idomait. Teljesen megváltoztál mióta utoljára láttalak. Sokkal érettebb, nőiesebb lett… a külseje… ami a belsőt illeti… Nem sok a változás… Ugyan az akit régen ismertem, de tisztában vagyok utálatával. Ha a helyében lennék és is hasonlóképp éreznék, de nem vagyok a helyzetében. Átterelem őt az ágyra, hogy kényelmesebben legyen, majd felé kerekedem, félredobva a köntösét.
- Perverz disznó! – rivall rám, majd teljes erejéből fordítja el fejét, hogy ne kelljen rám néznie.
- Kikérem magamnak… - vágok vissza . mintha az én hibám lenne. Én is csak pasiból vagyok… - jelentem ki határozottan. Bármennyire is nem látszik, főleg arckifejezésemen, igen is igényem van a kényeztetésre is mint bármelyik másik férfinak.
- Ne merj úgy kezelni, mint a többi szakadt kis nőcskédet! – istenem… nők… ezeket a kombinálásokat sosem bírtam… Érzékien simítom végig kebleit, egyszerű csodálattal. Gyönyörű alakja van.
- Egyáltalán nem kezellek úgy – felé mászom, és úgy közlöm vele. Ha úgy kezelném mint egy kis nőcskét, már rég hazafelé tartana a menet után, minden elő-utó játék nélkül… Vele soha nem tudnék így bánni. Ő az egyetlen pozitív emlékem az életben. Aki soha nem hazudott nekem, és mindig mellettem volt. Még ha gyerekes vitáink is voltak…
- Naná, hogy nem – vág vissza már megint. Meglepődnék, ha egyszer nem a magáénak akarná az utolsó szót – Őket nem kell megbéklyózni, önként dalolva hullnak a karjaidba – mennyire igazad van kedves, nem is bírom mosoly nélkül megállni. És dacolás nélkül sem.
- Csak nem féltékeny vagy, Maya? – halk, gonosz kuncogás tör elő belőlem, combjain simítok végig, hogy szélesebb terpeszre kényszerítsem. Ugyan úgy reagál rá, mint minden nő… élvezettel… hehe…
- Dehogyis… csupán utálom, ha lenéznek – nem foglalkozva mondandójával hajolok dús kebleire, hogy csúcsát kényeztessem a továbbiakban. Testének válasza nem marad el, hisz remegve, aprókat rángva reagál nyelvem csapásaira, ízlelgetésére.
Ez olyan gyönyörű és izgató látvány. Annyiszor elképzeltem már, de a valóság sokkal élvezetesebb. Nem gondoltam volna hogy mostanában ide jutok vele.
Ujjaimmal kezeit mozgatom bábúként és arra kényszerítem, hogy arcom fogja közre, és húzza magához egyenesen ajkaira. Észre sem veszi, hogy húzása közben már félig eleresztem technikám alól kezeit, s már majdnem magától mozog.
Látod? Látod, hogy te is vágysz rám? Le sem tagadhatnád Maya… Te is akarod…
Mindkettőnk számára élvezetes módon simít végig testemen, miközben csókunk egyre gyorsabb és forróbb. Lefelé haladok mézédes bőrén, végigkóstolva minden négyzetcentiméterét.
Elérem szemérmének dombját, amit még egy a fekete csoda takar, ekkor szólal csak meg ismét.
- Elég Sasori… Mi értelme, ha kényszerből teszem? – kicsi lány… ez már rég nem kényszer, csak ha nem figyelek eléggé. Visszahajolok arcához.
- Sajnos kénytelen vagyok ilyen módszerekhez folyamodni, Maya… Másképpen csak olyan lennél, mint a többi kis szakadt nőcske, akik önként és dalolva hullnak az ölembe – fordítom ellene saját szavait élvetegen – Na, meg aztán… - teszem még hozzá - … én tudom, hogy te velük ellentétben nem tennél így. Érted már? – végigsimítok rajta – Másképpen nem lehetek veled, Maya…
Még tekintetem is ellágyul, testem és a vágytól, hogy megkaphassam, de a következő pillanat úgy érint, akár a jégkockás zuhany.
- Danna! – hallom meg Deidarát, és máris kiábrándulok az idillből.
Ezt… nem… hiszem… el…
Tudom hogy direkt csinálja… Mindig ilyenkor zavar, esküszöm idegesíteni akar…
Betapasztom Maya ajkait egy csókkal, majd alig pár centire hajolok tőle.
- Maradj csendben… remélem eltűnik… - sóhajtom fáradtan. Elegem van ebből az alakból…
- Gyere már ki Danna! – dörömböl az ajtón – tudom, hogy itt vagy, láttalak a konyhában!
Nincs menekvés… ki kell mennem… csak tudnám mi a fenét akar…
Csalódottan sóhajtok egyet, majd lemászom gyönyörű áldozatomról. Felveszem a földről köntösét, és mellé dobom az ágyra.
- Vedd fel, és takard el az arcod… - utasítom nagyon komoly arccal. Nem akarom, hogy bárki is meglássa. Felkapom én is egyen köpenyem, majd így nyitok fáradt szemekkel ajtót.
- Mit akarsz Deidara? – morgom az ajtóba kapaszkodva, plusz ezzel akadályozom meg, hogy beljebb kerüljön.
Felpipiskedik, hogy vállam felett nézzem át, de maya, ahogy kértem felvette a köntöst, még magára is terítette derékig a takarót, majd hasra fordult, hogy ne lássa arcát.
- Mondom… Mit akarsz? – egyre ingerültebben morgom, mire megint rám néz végre.
- Csak tudni akartam mit csinálsz… - vigyorod idegesítően, és meg se szó, se beszéd egyenesen az orrára csapom az ajtót. Percekig hallgatom még az ajtó másik oldaláról káromkodó jajgatását, természetesen orrhangon, végül elmegy.
Hihetetlen… Az lesz az eredménye, ha ezt tovább folytatja, hogy új társat fogok keresni magamnak.
Maya még mindig fekszik, igaz már oldalán, és nem fordul meg a csendre sem.
Leülök a kis asztalhoz, majd felé fordulok.
- Nem vagy éhes? – kérdem halkan, nem válaszol csak az anyag susogását hallgatom, mikor felém fordul az ágyban feküdve. Pillanatokig szemez még az étellel, majd felül.
- Nekem? – mutat magára, én meg csak egy bólintással válaszolok. Tétovázva feláll az ágyról, majd velem szemben leül, és látja, hogy mindenből kettő van, így biztos rájön, hogy neki is szántam egy adagot. Felveszi az evőpálcát, majd egy tányért, és éhesen kezdi lapátolni magába. Hasonlóképp teszek én is, csak kicsit lassúbb mozdulatokkal, közben végig őt figyelem.
Ahogy szájához elemi az étellel teli pálcát, ahogy eltűnik ajkai között, és akaratlanul is érzékien mozgatja őket. vajon direkt ingerel? Vagy észre sem veszi magát? Még nem volt példa arra, hogy tetszene számomra, ahogy egy nő eszik. nagyon különleges vagy…
Valamivel hamarabb végez mint én, majd jóllakottan sóhajt egyet. Mielőtt befejezném az evést, felállok, szekrényemhez lépek, majd kiveszek neki onnan egy jó nagy fekete pólót, és neki adom.
- Hogy tudj miben aludni… - teszem ölébe, majd visszaülök, hogy befejezzem a fogyasztást.
- És valami nadrágot nem akarsz adni? Esetleg? – kérdez vissza flegma hangnemben, én meg csak elvigyorodom.
- Még mit nem? Úgy több ruhát kéne levenni rólad – válaszolok negédesen.
- Ne hidd hogy adok még egy alkalmat arra, hogy letámadj! Figyelni foglak! – hátat fordít nekem, majd úgy veszi fel a pólót, és az ágyba csörtet, a legszélébe fekszik, odakucorodik, és betakarja magát. Félmosolyra húzom ajkaim, meghagyom neki az utolsó szó jogát. Majd rájössz kedves… majd rájössz.
Leveszem köpenyem… majd reggel kiviszem a tálakat.
Befekszem mellé, de még nem tudok aludni… túlságosan is közel van, és kívánom már hozzá, hogy aludni legyek képes. Inkább kivárom, míg ő elalszik, és akkor…
~*~
Sötét van, igaz a szobában mindig az van, főleg ha eloltom a gyertyákat. Van hogy úgy ébredek, azt sem tudom milyen nap szak van, bár az sosem lényeges. Még mindig nem tudok aludni, kezeim tarkóm alatt, és a plafont bámulom. Jó ideje fekszünk már, biztosan alszik. Ő egy pólóban és fehérneműben… én egy alsónadrágban… egy takaró alatt…
Mégis mit vártál tőlem Maya? – vigyorodom el magamban. Azt hitted, majd jó fiú leszek, és még közelíteni sem fogok? Sose voltam jó fiú…
Oldalamra fordulok, közel csúszom hozzá, és hátához simulok. Átölelem, semmi mozgás… Biztosan mélyen alszik már. Hasát simogatom, hogy feljebb csússzon rajta a póló, végül alá bújtatom kezem. Rá simulnak ujjam melleire, vállába hajolok, és jólesőn sóhajtok egyet. Másik kezem lefelé veszi irányát, először még a kis fehér neműn kívül, körözök ujjaimmal. Nyöszörögve kezd el fészkelődni, de még nem tiltakozik, biztosan alszik már. Fent lévő ujjaim bimbója kerül kezdenek körözni, olykor átsimítok rajtuk, míg peckesen nem állnak. Felsóhajt, kissé ívbe feszül teste, mikor lent tevékenykedő kezem bugyija alá csúszik. Milyen forró… és nedves… Még én is felsóhajtok a kéjtől. Vajon ébredezik már? Ha nem, akkor most felfog kelni.
Elvigyorodom, majd két ujjamat határozottan csúsztatom be kéjbarlangjába, mire sikolyán egy nagy lélegzetvételbe fojtja, karjait felemeli nekitámasztja a falnak, és megfeszül a teste.
|
|
