|
|
Szerepjáték
(Harry Potter)
| Calael | 2015. 12. 26. 21:47:24 | #33799 |
 Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: [ Raukonak ]
A bejárati ajtón átlépve azonnal körbenéz. Pálcája a kezében, amelyen nem csodálkozom. Én is így tennék a helyében.
- Szóval, miért jöttél ide engedély nélkül? – szegezi nekem a kérdést, miután biztonságosnak ítélte meg az előszobát. Miközben a válaszomra készülődök, az általam igénybe vett szoba felé invitálom.
- Nem tehettem mást – jegyzem meg komoran, és igyekszem úgy beszélni, hogy ne akarjon akadékoskodni a későbbiekben. – Az öreg úgy döntött, hogy egy hét múlva nekem és Potternek ide kell jönnünk és meg kell néznünk tüzetesen, hogy van-e itt valami használható nyom. Mivel nem voltam itt korábban, úgy döntöttem, hogy eljövök, és ha találok valami fontosat, akkor azt magammal viszem még addig, amíg az az idióta griffendéles meg nem találja.
Időközben beérünk a szobába, és teával kínálom azon nyomban.
- Nem volt időd kapcsolatba lépni velünk és engedélyt kérni a Nagyúrtól? – folytatja a vallatást, mit sem törődve azzal, hogy esetleg más dolgokról is beszélgethetnénk amellett a csésze tea mellett.
- Sietnem kell, mint azt te is tudod, az iskolához kötnek az óráim. Most tudtam elszabadulni, de hirtelen jött a lehetőség. De kérlek, tájékoztasd a Nagyurat az ittlétemről és annak okáról.
Mielőtt válaszolna, enyhe mosollyal a száján belekortyol az italába.
- Mindenképp jelezni fogom – jelenti ki, majd a félig telt csészét lerakja.
Egy pillanatig elgondolkodom a következő kérdésem előtt, nem túlságosan árulkodó, majd vontatottan felteszem.
- Tud még valaki rajtad kívül az itt létemről?
- Senki – rázza meg a fejét. – Én vagyok megbízva azzal, hogy őrizzem ezt a helyet. De néhány dolgot nem értek. Miért két személy lábnyomait láttam odakint és miért két ágy van a szobában, láthatóan mindkettő használva? Illetve, ha nem tudtál a közeledtemről, akkor miért két személyre terítettél reggelihez? – A vigyor, ami feltűnik az arcán, egy kissé elkeserít. Nem hiszem, hogy el fog tudni menni innen, de talán még megoldható... – És miért Potter mágiája riasztotta a bűbájaimat?!
Honnan tud róla?
Fény villan a szobában, és tudom, hogy vége annak, hogy bármilyen megoldást találjak a helyzetre, amivel garantálom a helyzetem a halálfalók soraiban. Búcsút mondhatok annak is, hogy valaha is jóvá tudjam tenni mindazt, amit Lilynek okoztam... És mindezt emiatt itt...
- Potter... – tör ki belőlem fenyegetően.
- Nem tehettem mást! – vágja rá, de fél lépést azért hátrál.
- Rendben... Módosítom az emlékeit.
Nem mintha a Sötét Nagyúr ne tudná így is széttépni az agyát a megfelelő információkért. Erősen koncentrálok, majd a megfelelő mozdulatokkal kicsalom elméjéből a most született emlékképeket, és hamisakat ültetek a fejébe. A pálcám mintha kihűlt volna, fagyos felszíne feszültté tesz.
- Menjen ki, és tüntesse el a lábnyomait. – Felnézek rá, mikor beszélek, ő pedig szinte hihetetlen módon engedelmeskedik nekem egy rossz pillantás nélkül. A végén még megváltozik, és nem olyan lesz, mint az apja.
Folytatom a varázslatot, minden egyes dolgot gondosan módosítok az emlékeiben. Az asztalt, az ágyak számát, minden egyes lábnyomot a földön, ami nem a miénk... Már a szemem se bírom nyitva tartani, annyira koncentrálok arra, hogy minden el legyen simítva.
A bal karom felizzik, ami kizökkent a koncentrációmból. Felnézve a falfehér Pottert látom. A két dolog valahogy összefügg egymással.
- Mi történt? – kérdem a lehető leghalkabban. Nem esküdnék meg rá, hogy hallotta a kérdést, de talán így is ugyanezt mondta volna.
- Tudja! – sikítja, amit még életemben nem hallottam tőle. Végigborzongok tőle. – Amikor beléptem, éreztem, hogy az elmémbe lép és a maga megölését kezdte el vetíteni. Kilöktem, de ahogy ide beléptem megint éreztem. Tudja, hogy itt vagyunk! Látta magát!
Gondolkodás nélkül szórom azokat a bűbájokat, amelyekkel az összes nyomunk és felszerelésünk eltűnik a megfelelő helyen.
- Most mi lesz?!
MI LENNE! – ordítanám vissza a legszívesebben, helyette erőt veszek magamon, és tanárhoz méltóan viselkedem.
- Nem maradhatunk itt. – Valaki miatt, de ezt nem teszem hozzá. – Azonnal hoppanálunk. Ha látott mindent, pillanatokon belül körül fognak venni minket a halálfalók.
- Rendben – feleli csendesen.
- Nem megyünk vissza az iskolába – teszem még hozzá, legfőképpen azért, hogy a Roxforthoz közel eső helyeket kiszűrjem a fejembe villanó célállomások közül. Különben sem kellene, hogy a Roxfort célponttá váljon...
Amint belemarkol a karomba, azonnal indulok.
A szorító űrben azt érzem, valami túlságosan is hozzám simul, így mikor megérkezünk a házba, ellököm magamtól ezt az idegesítő dolgot, a táskámmal együtt, amit még azután kaptam magamra, hogy eltűntettem a nyomainkat.
A kandallóhoz lépek, belehajítok egy csipetnyi zöld port, mire a lángok átszíneződnek egy pillanatra. Nem telik el sok idő, és a lángok újra zöld színben ragyognak, de ezúttal valakinek a fejét nyaldossák körbe.
- Mi történt? – kérdezi Dumbledore felém fordulva.
- Hála Potternek, aktiválódott egy riasztóbűbáj, megérkezett Nott, aki viszont túl szemfüles volt. Mire tehettem volna valamit a baj elkerülésére, Potter már intézkedett, így egy csapat halálfaló elől menekültünk egészen idáig. – A hangom nem lehetne nyugodtnak nevezni, egészen pontosan szinte áthajlik fenyegetőbe.
- Hol?
- A Ben More-on lévő lakásban vagyunk.
- Tökéletes választás, Perselus. Amint tudok és biztonságos, küldeni fogok egy zsupszkulcsot, ami visszahoz titeket.
- Rendben – felelem, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet lenne. De ő tudja jobban, mint szinte mindig mindent. Már mennék a dolgomra, mikor visszahív.
- Ó, és Perselus? – Csak a fejem fordítom felé, jelezve, hogy ezt az egészet csak neki köszönhetjük, mivel ha Pottert nem kell magammal ráncigálnom, mindez nem történt volna meg. – Mindannyian hibázunk olykor – mondja vidáman csengő hanggal, én pedig szívem szerint felordítanék.
- Sajnálom – szólal meg halkan valahonnan a hátam mögül. Szemem a kinti fákra szegezem, amik a nap fényében fürdőznek. Utálom a nappalokat...
- Hallja?! Mondom sajnálom!
- Ha nem lenne ennyire menthetetlenül idióta, Potter, mostanra talán már találhattunk volna valamit azon a birtokon, ami segíthet legyőzni Őt. De persze nem... maga felelőtlen, hanyag...
A szavak csak tódulnak fel a torkomon, és szinte már fennáll a veszélye annak, hogy nem tudok többet mondani, mert amit érzek, semmivel sem lehet kifejezni.
- Maga szerint direkt csináltam?
Épp ez az!!
- És ezzel meg van oldva? Tisztában van vele, hogy mit veszítettünk? – kérdem elfordulva a kinti megnyugtató tájképtől.
- Ezt meg hogy érti?
- Maga szerint folytathatom, amit eddig, amikor a Nagyúr személyesen látta, hogy ott vagyok ahol maga és épp egy halálfalóját átkozom? – Eddig színtelen hangomba kezd átszüremleni az az indulat, ami már egy ideje fojtogat.
- Basszus… Nem mindegy? Úgyis nekem kell legyőznöm őt egyedül. Akkor meg nem mindegy, hogy mit tud és mit nem?! Csak meg kell ölnöm és kész!
"Csak meg kell ölnöm és kész!" – visszhangzik a fejemben újra és újra, mintha egy teljesen üres szobába lenne zárva az agyam, ahol ez az egy hang ismétlődik folyamatosan.
- Csak meg kell ölnöm és kész – ejtem ki újra a szavait, bántóan színtelen hangon. – Csak meg kell ölnöm... és kész.
Ebben a pillanatban törik meg valami bennem, és gúnyos grimaszba fordulnak eddig nyugodt arcvonásaim.
- Gratulálok, hogy idáig eljutott. Az igazgató úr beszámolói alapján már az első év végét sem élte volna meg a barátai nélkül, ahogyan a következő évek eseményeiben is igen jelentős szerepet vállalt Weasley és Granger. Ezek után azt állítja, hogy magának kell legyőznie a Sötét Nagyurat, egyes egyedül. Hát persze... – Már csak sziszegem a végét, ugyanis az arcom, a hangulatommal végre összhangba kerül. Ha szavakkal, mágia nélkül megölhetném, már a földön fetrengene, és a kegyelemdöfésért esdekelne. – Végül is, Dumbledore sem jutott volna segítség nélkül a Nagyúr közelébe az előző tanév végén a Minisztériumban, mert a maga barátait kellett volna megvédenie a többi halálfalótól. Annak köszönheti a nyomorult életét, hogy magán kívül mindenki más átlátja, hogy egyedül semmi esélye szembeszállnia a Nagyúrral.
Mintegy végszóra, a kötőbűbájnak hála átcsapnak rám az érzései, amelyek olyan sokfélék, hogy szinte még én is belezavarodok. Menekülve ettől a pálcám segítségével kinyitom a ház ajtaját, és semmire sem nézve kisietek onnan. A hátam mögé bökve a vállam fölött küldök az épületre egy ajtózáró bűbájt, majd az egyik zártabb facsoporthoz megyek, és leülök az egyik fa tövébe, hogy ne látszódjak egyik ablakból se.
A vadászlakhoz tartozó terület bő száz négyzetméter. Ha itt ülök, kintről és bentről sem fog zavarni senki, csak az a kötelék, amit nem akartam.
A katyvasz, amit magam mögött hagytam, immáron perzselő dühvel van tele, majd, mintha hideg víz folyna le a hátamon, úgy jelenik meg benne a megbánás és a kétségbeesés. Ez biztos, hogy Potter? Annyira nem jellemző rá, hogy szinte már felállnék és visszamennék a lakba, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van vele. Viszont egy riasztóbűbáj sem szólalt meg, úgyhogy még mindig kettesben vagyunk ezen a kies területen.
Megy lefele a nap, mikor elgémberedett testem leadja az utolsó jelzését, hogy mozduljak meg, vagy idekint éjszakázom. Nesztelenül állok fel, ajkaim összepréselem, hogy ne szisszenjek fel. Zsibbadó lábaimra odafigyelve megyek vissza a lakba.
A kandallóban pislákol a parázs, a fotelek üresek, ahogy az asztal melletti székek is. Hová tűnt?! A konyha és a hálóhelyiség ajtaja tárva-nyitva, egyedül a fürdőé van zárva. Nem gondolkodok, hogy ennek vajon mi lehet az oka, egy gyors kézmozdulattal csapom fel az ajtót.
- Tűnjön el! – kiáltja el magát felém fordulva vörös fejjel.
Egy paravánt varázsolok kettőnk közé, és bezárom az ajtót. Legalábbis miután beléptem a fülledt, párás levegőjű fürdőszobába. Nem hatalmas, nem is fényűző, még a víz sincs bekötve... Szerencse, hogy a varázslóknak ez nem akadály. Lebegő mécsesek garantálják a fényt, ha már villany sincs.
- Potter, hol volt, mikor elmondták a Minisztérium szabályait? Az iskola területén kívül tilos a varázslás!
- Akkor mutasson egy olyan helyet, ahol le lehet rakni a gyertyákat, hogy ne gyújtsanak fel semmit! És különben is, miért van itt? Hagyjon békén!
Az eddigi belsőséges csend helyett megint az a zavaros érzés kezd tombolni bennem, amely nem az enyém. Azonban az előzővel szemben ez inkább zavarba ejtő, semmint kétségbeesett.
Lehet, ki kellene mennem, de ha hirtelen megölné magát, mert az jó ötletnek tűnik?
- Meddig akar fürdőzni? – kérdezem, mikor az eddigi párás forróság a bőröm alá kúszik, és elkezd megmozgatni bennem valami borzalmasan kellemetlen dolgot.
- Ameddig jól esik. Tán maga is fürödni akar? – kérdi gunyorosan.
Egy pillanatra elképzelem, ahogy ledobom a ruhám, és a kád másik végébe becsobbanok, szemben vele... Olyan jóleső érzés lenne így elégtételt venni rajta...
Megrettent kis nyikkanást hallok a paraván túloldaláról. Ennyire figyelmetlen lettem volna, hogy lement a védőpajzsom, és megérzett a képzeletemből valamennyit Fawkesnak hála?
- Minden rendben?
Újabb nyikkanás a válasz, én pedig alig bírom visszafojtani a nevetésem. Egy ilyen apróságtól így zavarba jönne? Bezzeg mikor lekapott, nem gondolkodott ilyeneken...
- Jó dolog így szórakozni velem? – kérdezi rekedt, indulattól elfúló hangon. – Menjen ki vagy...
Nem fejezi be a mondatot, de a kapcsolaton át megérkezik az üzenete lényegét. A mécsesek legnagyobb részét meg eloltom, mielőtt megszabadulnék a ruháimtól, és bemásznék vele szembe a fürdőkádba. Nem egy hatalmas szerkezet, de még így is elérjük, hogy fél méter távolság legyen köztünk. Szerencsére egy vastag habréteg lebeg a víz felszínén, így egyikünknek se kell olyat látnia, amit nem akar. Na nem mintha Potternek nyitva lenne a szeme...
- Ne legyen így megszeppenve; ha már olyanokra gondol, inkább értékelje a helyzetet.
- Maga nem normális! – pattan fel a szeme, és néz egyenesen az enyémekbe. A zöld villanás eszembe juttatja azt a pillanatot, amikor túl messzire mentem Lilynél, és olyan szinten megsértettem, hogy legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban. Ugyanez a pillantás, ugyanez a lobogó tűz...
- Nem vagyok – adok neki igazat halkan. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?
Enyhén elnyíló szájjal néz rám. Belegondolva, tényleg nem túl gyakran adok neki igazat, okkal. Ezzel jobb lesz nem most foglalkozni, inkább néma csendbe burkolózok, és kivárom, míg kimegy a fürdőszobából, hogy megfürödhessek.
- Ez így nem fog menni – szólal meg jó pár perc után. – Forduljon meg!
- Szégyenlősek vagyunk? – vigyorodom el gonoszan. Azonban vagyok olyan nagylelkű, hogy megtegyem, bár az eddigi viszonylagos kényelemhez képest immáron feszesen ülök, hogy ne dőljek hátra, egyenesen neki.
Egy darabig néma csönd van, majd surrogás hangja, majd a gyomromba ideges görcs rándul. Mit akar ez csinálni?!
Szúrós dolog ér hozzá a hátamhoz, mire megrándulok, és félig kiemelkedve a vízből már lendítem is a bal kezem, hogy megüssem. A dolog nem jön össze; a kádban megcsúszok, így nem találom el az arcát, csak a felkarját. Ekkor pillantom meg a kezében lévő szivacsot, és hirtelen émelyegni kezdek. A kád szélébe markolva húzom magam vissza az eredeti ülőhelyzetembe, és égő arcomból ítélve, vörös fejjel nézek meredten magam elé. Istenem, csak ezt ne lássa meg, hogy bűntudatom van...
- Igyekezzen! – szólok rá erőtlen hangon. Azonban továbbra sem a kádból mászik ki, hanem az én hátamat tisztítja... Fenébe Griffendéllel és a bátorságra buzdító tanításaival!
Szerkesztve Calael által @ 2015. 12. 26. 21:49:10
|
| Rauko | 2015. 04. 02. 22:20:08 | #32698 |
Karakter: Harry Potter
Megjegyzés: ~calaelnek
- Bevette az altaló italát? – érkezik a halk kérdés, kizökkentve a sírásból.
- O-otthon hagytam. – Most döbbenek csak rá. A vita miatt teljesen kiment a fejemből. Ő ezt tudomásul veszi és kiviharzik. Meglepve nézek utána, majd ahogy hallom a másik szobából a neszezést, elindulok, de ami fogad visszalök a pánikba.
- Cso... Csomagol? – Rendben, hogy dühös, de emiatt nem kellene rögtön itt is hagynia!
- Nem. Csak előkerestem ezt – feleli és a kezembe nyom egy kis üvegcsét, amit rögtön fel is ismerek. - Hoztam magammal egy kevés italt, holnapra valószínűleg nem lesz elég, de ma este tud majd tőle aludni. Belépek a szobába, de nem merek közelebb menni. Ő látszólag egy pillanatra elmereng, de aztán elém lép és a kezembe adja az üvegcsét.
- Ha akar, aludjon azon az ágyon. – Nem felelek, csak odalépek, és a bájital felét magamba döntöm.
- Így lesz holnapra is – jegyzem meg. Aztán ki tudja, mikor térünk haza…
Mikor felkelek, egyedül vagyok. Egy pillanatra bepánikolok, hogy hazudott este, mindent összecsomagolt és itt is hagyott. Én meg majd próbálkozhatok hazajutni, mert nem tudom, pontosan hol is vagyunk. De ha valakinek hiányzom, megkeres, nem? Vagy megkérdezi Pitont… Ronéknak biztos feltűnne a hiányom. De mire ezen végigfutna a gondolataim meglátom a reggelit, de nem vagyok éhes. Csak egy pohár teát iszok majd úgy döntök, ideje lenne utána mennem.
Alig érek el a folyosó végén levő ajtóig, amikor úgy döntök, ideje lennem egy kis bűbájjal megtalálni. Nincs kedvem egész délelőtt őt keresni. A mozdulatot még be sem fejezem, de a mellettem levő ajtó hirtelen elkezd visítani. Végiggondolom, hogy mit tehetnék, de annyira hangos, hogy egyszerűen nem tudok gondolkodni sem. Egyre dühösebb vagyok, aztán elkezdek üvölteni – egy ajtóval.
- Hagyd már abba!
- Menjen onnan! – hallom meg a hangját és egy hatalmas kő esik le a szívemről. Itt van, tényleg nem ment el. Egy ügyes s gyors mozdulattal robbantja szét az ajtót.
- Mi volt ez? – kérdezem, megtörve a csendet.
- Riasztó bűbáj. A kérdés, hogy kit riaszt ide...
A következő pillanatban újabb zaj majd közli, hogy valaki idehoppanált. Elindulok utána, de az ablakból rám szól, hogy húzzam meg magam. Halkan trappolok a szobánkba a táskámig, előveszem apám köpenyét és magamra terítve elindulok megkeresni. Kezemben a pálcám, nem engedem el, hiszen – bár hangot nem hallok -, nem tudjuk ki az, aki idejött és mit akar.
Épp lépnék ki az ajtón, amikor belépnek rajta. Pitont nézem, az arca feszült, de a nőt, aki vele van, csak párszor láttam és nem tudom, hogy mi a neve. De ha itt van, akkor nyilván nem állunk ugyanazon az oldalon.
- Szóval, miért jöttél ide engedély nélkül? – kérdezi a nő.
- Nem tehettem mást – szigorodnak meg Piton vonásai. – Az öreg úgy döntött, hogy egy hét múlva nekem és Potternek ide kell jönnünk és meg kell néznünk tüzetesen, hogy van-e itt valami használható nyom. Mivel nem voltam itt korábban, úgy döntöttem, hogy eljövök, és ha találok valami fontosat, akkor azt magammal viszem még addig, amíg az az idióta griffendéles meg nem találja.
- Nem volt időd kapcsolatba lépni velünk és engedélyt kérni a Nagyúrtól? – kérdez ismét a nő.
- Sietnem kell, mint azt te is tudod, az iskolához kötnek az óráim. Most tudtam elszabadulni, de hirtelen jött a lehetőség. De kérlek, tájékoztasd a Nagyurat az ittlétemről és annak okáról. – A nő az ajkaihoz emeli a csészét és inni kezd. Nem tudom, miért ennyire biztos benne, hogy nem mérgezi meg Piton. Ha nem jöttem volna most ide vele, minden esély megvan arra, hogy soha nem fogadom el azt, amit ő készít. Nála jobb méregkeverőt nem ismerek.
- Mindenképp jelezni fogom – mondja a nő és leteszi a csészét.
- Tud még valaki rajtad kívül az ittlétemről? – kérdezi Piton.
- Senki – rázza meg a fejét a nő. – Én vagyok megbízva azzal, hogy őrizzem ezt a helyet. De néhány dolgot nem értek. – Az ujjai a pálcája köré fonódnak, amit Piton az asztaltól nem lát, én viszont igen, így rászegezem az enyémet. – Miért két személy lábnyomait láttam odakint és miért két ágy van a szobában, láthatóan mindkettő használva? Illetve, ha nem tudtál a közeledtemről, akkor miért két személyre terítettél reggelihez? – A nő kegyetlen vigyort villant. – És miért Potter mágiája riasztotta a bűbájaimat?!
Minden gyorsan történik. A nő kirántja a pálcát és már mondaná a Crutiatust Pitonra, de én csak kinyúlok a köpeny alól és megdermesztem vendégünket.
- Potter – vicsorog Piton.
- Nem tehettem mást! – védekezem azonnal.
- Rendben – sóhajt fel. – Módosítom az emlékeit.
Pálcáját kivonva lassú köröket kezd rajzolni a nő feje felett és halkan motyog valamit, de nem értem, majd rám pillant.
- Menjen ki és tüntesse el a lábnyomait. – Bólintok és már rohanok is, köpennyel a kezemben, és mielőtt kilépek, magamra is terítem. Kint egy gyors mágiával eltűntetem a saját lábnyomaimat, majd visszalépek a házba, de ekkor valami furcsát érzek. Valami megváltozott.
Egy pillanattal később azt látom, hogy Piton a földön görnyedezik, és Nagini sziszegve közeledik felé. Pánikba esek, hiszen ez azt jelenti, hogy…
Kilököm magam a rémképből, ás rohanni kezdek. Ahogy belépek a szobába még annyi időm van, hogy vegyek egy levegőt, majd érzem, már nem vagyok egyedül. Nézem Pitont, ahogy a nő felett varázsol, látok mindent, majd hirtelen megszűnik az érzés és Piton a karjához kap.
- Mi történt? – kérdezi sziszegve.
- Tudja! – sikítom. – Amikor beléptem, éreztem, hogy az elmémbe lép és a maga megölését kezdte el vetíteni. Kilöktem, de ahogy ide beléptem megint éreztem. Tudja, hogy itt vagyunk! Látta magát! – Hangosan szedem a levegőt, ő felegyenesedik és egy gyors pálcaintéssel összecsomagol mindent. – Most mi lesz?! – kérdezem.
- Nem maradhatunk itt. – A hangja, mintha vádló lenne a dühösön kívül. – Azonnal hoppanálunk. Ha látott mindent, pillanatokon belül körül fognak venni minket a halálfalók.
- Rendben – bólintok. Nem vagyok idióta, nem tudunk ketten elbánni egy csapat halálfalóval.
- Nem megyünk vissza az iskolába - darálja, majd a kezét nyújtja. Egy pillanatra kétségeim támadnak, de ahogy hallom azt a hangot, amit akkor, amikor a nő érkezett meg, inkább elkapom a karját és közel simulva hozzá hagyom, hogy oda vigyen, ahová csak akar.
A következő pillanatban élénk hányinger tör rám, de a lábam alatt szilárd talajt érzek. Ő ellök magától, ledobja a táskát a földre és a kandallóhoz lép.
Kandalló?
Körbepillantok. Egy kis házban vagyunk. Amolyan vadászlak-féle lehet, de nem lépek az ablakhoz, inkább Piton mellé állok. Pillanatokkal később megjelenik az igazgató feje.
- Mi történt?
- Hála Potternek, aktiválódott egy riasztóbűbáj, megérkezett Nott, aki viszont túl szemfüles volt. Mire tehettem volna valamit a baj elkerülésére, Potter már intézkedett így egy csapat halálfaló elől menekültünk – vicsorogja a végére.
- Hol? – kérdezi az igazgató aggódva.
- A Ben More-on levő lakban vagyunk.
- Tökéletes választás, Perselus. Amint tudok és biztonságos, küldeni fogok egy zsupszkulcsot, ami visszahoz titeket.
- Rendben.
- Ó és Perselus? – Piton visszafordul a kandalló felé. – Mindannyian hibázunk olykor – mondja mosolygós hangon és eltűnik.
A csend még percek múlva is fojtogató. Mit kellene mondanom?
- Sajnálom – mondom neki, hátha… de még csak rám sem néz. Az ablaknál áll. – Hallja?! Mondom sajnálom!
- Ha nem lenne ennyire menthetetlenül idióta, Potter, mostanra talán már találtunk volna valamit azon a birtokon, ami segíthet legyőzni Őt. De persze nem… maga felelőtlen, hanyag…
- Maga szerint direkt csináltam? – kérdezem, még nem üvöltve.
- És ezzel meg van oldva? Tisztában van vele, hogy mit veszítettünk? – kérdezi és felém fordul.
- Ezt meg hogy érti? – Mit?
- Maga szerint folytathatom amit eddig, amikor a Nagyúr személyesen látta, hogy ott vagyok ahol maga és épp egy halálfalóját átkozom? – kérdezi ingerülten.
- Basszus… - Tényleg. Ez eddig eszembe sem jutott. Most akkor… de végülis… - Nem mindegy? – Kezdek ideges lenni én is. – Úgyis nekem kell legyőznöm őt egyedül. Akkor meg nem mindegy, hogy mit tud és mit nem?! Csak meg kell ölnöm és kész! – Kimondva mennyire könnyűnek hangzik…
|
| Calael | 2014. 03. 15. 15:54:01 | #29534 |
Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: [ Raukonak ]
Nem védekezik, ez egy pillanat alatt világossá válik a számomra. Ennyire nem törődött azzal, hogy a fél világ meg akarja védeni, ő meg ennyit se képes megtenni.
Azonban gondolataim a szidásában csak idáig jutnak el, mert megdöbbentő megvilágítással látom azt, hogy mik kavarognak a fejében - és ezentúl az én gyomromban is. Pár másodperc alatt eljutok oda, hogy ebből nem kérek többet, és megszakítom a varázslatot.
- Mi a francot képzel magáról?! - rivall rám.
Megfeszülő izmokkal emelem fel a fejemet, hogy rá nézzek. Olyan dermedten állok, hogy azt még a sóbálvány átok se nagyon tudná fokozni.
- Mint azt említettem, gyakoroltunk - jegyzem meg a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.
- Mit gyakoroltunk?! Az aljas hátbatámadást?! Soha nem lennék képes ilyesmire - veti oda, miközben halványan kezd vörösödni a feje.
- Ó igen, Potter, magának más dolgok jutnak eszébe a hátbatámadásról, igazam van?
Kezdek egyre idegesebbé válni, ő pedig immáron tökéletesen pirosba borul. Még jó, hogy rám az ilyen fizikai megnyilvánulások nem jellemzőek.
- Már elnézést kérek - emeli fel a kezét -, de az, hogy kivel akarok szexelni és kivel nem, az rám tartozik!
- Ez abban az esetben tökéletesen másképp működik, ha én vagyok az, akivel ilyesmiket szeretne - jegyzem meg.
- Semmi köze nem volt ahhoz, hogy kivel akarok szexelni és kivel nem!
- Szóltam, hogy mi fog történni - emlékeztetem korrektül, amit persze nem vesz annak.
- Nem kellett volna hátba támadnia!
- Ó, dehogynem, csak másképp - felelem. Arcizmaim fölött viszont ekkorra már rég elvesztettem az irányítást. - Csak másképp, igaz, Potter?
- Megnyugtatom, egyre kevesebb kedvem van magához.
- Hát hogyne. Láttam, mennyire nem érdeklem magát. Bár azt sem értem, hogy miért gondolta, hogy ezzel…
Egy pillanat alatt történik az egész. Még védekezni sincs időm, főleg, hogy a testem ellenkezik az akaratommal a vita kezdete óta. Meg se mozdulok, ahogy megtámad, és valami, a csókhoz nagyon hasonló dolgot művel velem. A fogait az ajkamba mélyeszti, ami miatt valami furcsa érzés végigszánkázik az agyamon, de nagyon hamar átadja a helyét a fájdalomnak. Aztán véget is ér az egész, szerencsére. Csak éppen olyan nyomokat hagy bennem az egész, hogy azzal már nem tudok mit kezdeni.
- Potter… - Egy pillanatig keresgélem a tökéletes kifejezést, amivel a legjobban meg tudom értetni magamat vele. - Takarodjon innen!
- Nem kell elzavarnia, megyek magamtól! - vág vissza. Ebben a gyerekben benne van a mindig mindenkivel ellenkezni késztetés.
Elhagyja a szobát, sértetten csapja be az ajtót, én pedig köpök az egész küldetésre, meg arra, hogy ez a ház veszélyes terület egy érzelmileg feldúlt fiatalra. Dühös vagyok a világra, a Nagyúrra, hogy elvette tőlem a szerelmem, Dumbledore-ra, hogy képtelen volt olyan emberekhez adni ezt a hülyét, akik tisztességesen megnevelték volna, és hogy rám bízta egy elhibázott átokkal. Potterre, hogy elcsábította tőlem Lilyt, pedig mi sokkal szebb pár lettünk volna, és nem született volna meg EZ az idióta.
Ha ebben a pillanatban valaki megpróbált volna kutakodni a gondolataimban, biztosan feltörte volna az elmém. És biztosan megőrült volna.
Mit kezdjek vele? Próbáljam kiábrándítani magamból minden ellenére? A probléma az átokkal kezdődik, ami kezdi megfertőzni az érzelmi bázisomat azzal, amit Potter érez az irányomba. Eddig tökéletesen ura voltam a helyzetnek, mert semmiféle fizikai kontaktusba nem kerültünk egymással, de ennek vége. És nem is akárhogyan.
Igazából Lily képe is kezd elhomályosulni előttem, aki mindig is meghatározó pontja volt az életemnek, és másvalaki kezdi átvenni a szerepét. Egy olyan ember, aki miatt nem éri meg végigszenvedni az életet.
De kezdek ragaszkodni ahhoz, hogy tudjam, hol van és mit csinál. Legalább körvonalazódva, hogy tudjam, nem esett bántódása.
Végül nagy nehezen bemászok az ágyamba, és ahogy a szoba másik sarkában álló üres ágyat nézem, nyugtalan álomba merülök.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor arra eszmélek, hogy lassan pislogok, és a sötét szobát kémlelem. Fogalmam sincs, miért viselkedek így, és azt se, pontosan mire keltem fel. Csak annyi biztos, hogy nem alszok, és nem a Roxfortban vagyok. Lassan világosodik a kép, hogy egy elhagyatott kúriában vagyunk, és hogy a védencem, akire alapos okok miatt rohadtul haragszom, nincs a szobámban, így nem is tudok rá vigyázni, és ezzel nem teljesítem teljes egészében a küldetésem.
Pár perc eltelik, majd üvöltést hallok a szomszédból. Megmerevedek, és várom a folytatást, ami nem érkezik. Megnyugszom, hogy nem támadták meg, és ilyesformán semmi baj nincs.
Idővel sírás hangja szűrődik át, az idegeimbe pedig olyan rossz érzések, amelyeket legutoljára akkor éreztem, mikor még diák voltam. Viszonylag hamar rájövök, hogy ezek nem az én újra fellángoló negatív érzelmeim, hanem Potteré. Már megint az övéi uralkodnak el az enyéim fölött. Túl erősek.
Magamra kapok valamit, hogy tanárhoz méltó külsővel menjek át, és ne fokozzam benne azt, hogy egy elérhető cél vagyok az életében. Az ajtót nyitva találom, ami annak fényében, hogy mások is lehetnek itt, egyből felbosszant.
- Potter!
- Má-máris megnyugszom, bocsánatot ké-kérek, hogy nem hagyom a-aludni! - feleli nagy nehezen, amit tompítva hallok csak a takaró alól. Most minek bujkál? Ha már úgy felvállalta az érzéseit, ezt is igazán megtehetné és megkönnyítené a kommunikációt, amiben lehordom azért, mert egy egyszerű záróbűbájt sem alkalmazott azon a szerencsétlen ajtón.
Nem, nem, nem szabad ezt a fejéhez vágnom, mert a végén kezelhetetlen lesz. Mit kezdenék vele, ha folyamatosan sírna? Nem átkozhatom csak úgy meg...
- Bevette az altaló italát? - kérdezem csendesen.
A szipogások közepette nagy nehezen megérkezik a válasz.
- O-otthon hagytam.
- Jó... - jegyzem meg csak úgy a "jól van" helyett, és magam mögött hagyom a szobáját. Visszatérve a sajátomba a táskámban kezdek el kutakodni, hogy miket hoztam magammal az utunkra. Szerencsére van altató ital is, egy kis adaggal. A ma estéjére legalább elég lesz.
Mikor már összehúzom a táskát zsebemben az üvegcsével, akkor csoszog be a szobámba takaróba burkolva.
- Cso... Csomagol? - kérdezi döbbenten.
- Nem. Csak előkerestem ezt - mondom, majd a zsebembe nyúlok, hogy előkeressem a fiolát. Amíg próbálom előszedni - valahogy nem tudok ráfogni elsőre - kicsit hátrál. Kérdőn tekintek rá, majd előveszem a szert. - Hoztam magammal egy kevés italt, holnapra valószínűleg nem lesz elég, de ma este tud majd tőle aludni.
Bentebb jön, de azárt megtartja a három lépés távolságot. Még ilyen sötétben is látom, hogy a szemei be vannak dagadva a sírástól. Ha felé dobnám az italt, és megpróbálná elkapni, vajon elejtené a takarót? A mai, lényegében engem ért megalázás után tökéletes bosszú lenne.
Kicsinyes dolog lenne, és amilyen állapotban van... Mikor élveztem ennyire a kínzást? Mikor csatlakoztam a halálfalókhoz, akkor igazán jól esett bántani azokat az embereket, akik egykor engem támadtak. Hosszú távon azonban nem járnék jól ezzel, mint egyszer már tapasztaltam. Próbálj meg ésszel élni Perselus, ahogy eddig is.
Közelebb lépek hozzá, hogy valahogyan bele tudjam csúsztatni a takarót markoló kezébe a vékony üvegcsét. Furcsa bizsergés száguld végig rajtam, feláll tőle a hátamon a szőr.
- Ha akar, aludjon azon az ágyon - mutatok rá az eddig üresen álló ágyra, amely eredetileg is a hálórésze lett volna. Kivételesen nem szól semmit, csak odabotorkál, majd kinyitja az üveget. A felét fel is hajtja, majd gyorsan lezárja.
- Így lesz holnapra is - motyogja, majd elnyúlik az ágyon és elalszik.
Én kelek fel hamarabb, és gyorsan rendbe is szedem magam. Halkan odasétálok hozzá, hogy megnézzem, mennyire alszik még. Pont eléggé - enyhén nyitott szájjal veszi a levegőt, a lábáról meg valamikor az éjszaka folyamán lerúgta a takarót. Mivel eléggé meleg van idebent, meg se fordul a fejemben, hogy tisztességesen betakarjam.
Reggelire egy kis pirítóst varázsolok magunknak, dzsemekkel és vajjal. Italként a roxforti manók teával szolgálnak a mai napon. Nagyszerű, tökéletesen könnyű étel a mai feladatok elvégzéséhez.
Ahogy a gőzölgő teát nézem, megfordul a fejemben, hogy ki kéne rugdosni Pottert az ágyából, viszont amíg nem kel fel, addig minden teljesen nyugodt. Utána úgyis jön a frusztráció, meg biztos a fejemhez fogja vágni az összes sértettségét, amit ha nagyon szeretne, a Roxfortban is megtehetne, nem pedig itt, ahol komolyabb feladatokat kell végrehajtanunk. Talán jobb is lenne, ha egyedül deríteném fel a házat.
A fém teáskanna alá varázsolok egy fémötvözetet, ami alá egy mécsest tudok rakni, az majd melegen tartja a teát. A pirítós meg hidegen is jó, amíg nem szívja meg magát párával.
Gyorsan befejezem a reggelit, és magam mögött hagyom a szobát és elindulok felfedező útra.
Az egész épület poros, csak ott vannak lábnyomok, ahol bejöttünk az épületbe. Rövid gondolkodás után a földszinten kezdek el keresgélni bármi után. Hálószobák, fürdőszobák, le- és felfele vezető lépcsők, letakart képek a falon, leszakadt függönyök az ablakoknál, amelyeken egyáltalán nem lehet kilátni. Pókhálók a sarkokban, por száll fel a szőnyegből, ahogy lépek, por- és dohszag...
Pár ékszeres doboz, értékek nélkül, furcsa vitrinek, bennük szétmálló fényképekkel, étkészletekkel, bájitalos üvegcsékkel. Ezeket óvatos vizsgálat után magamhoz veszem, hogy majd később azonosíthassam őket, hátha van közöttük olyan, amit nem ismerek, és a későbbiekben hasznos lehet.
Hirtelen fülrepesztő sivítás tölti be az egész házat. Kirontok az egyik földszinti hálószobából, és próbálom megtalálni a hang forrását. Hamar megtalálom Pottert, ahogy kapkodja a tekintetét, próbálja elnémítani az egyik ajtót, ami mögött még nem voltam.
- Hagyd már abba! - fakad ki, és különböző átkokat szór az ajtóra, ami továbbra is visít.
- Menjen onnan! - kiáltok rá, és szétrobbantom az ajtót. Ahogy a szilánkok elkezdenek szétrepülni, gyorsan megfagyasztom az időt körölöttük.
- Mi volt ez? - kérdezi értetlenül.
- Riasztó bűbáj. A kérdés, hogy kit riaszt ide...
Édes csilingelés tölti be a házat három másodpercre.
- Valaki idehopponált... - jegyzem meg, és azonnal a bejárati ajtó felé futok.
- Kicsoda? - hallom a kérdést mögülem, jön utánam, de nem fordulok meg.
- Reméljük a legjobbakat.
A bejárati ajtó melletti ablakon át nem tudom beazonosítani a közeledő alakot, de az biztos, hogy nem barátságos szándékkal közelít, és nem maga a Nagyúr az.
- Húzza meg magát! - krákogok rá, majd az ajtóra szegezem a pálcát, és távolról kinyitom. Így már látom, ki az, de ettől függetlenül teljesen megdöbbent a látványa. - Nott?
- Már nem vagyok az, Piton - szólal meg egy női hang. - Ma már Mrs. Sirettenek szólítanak.
- Mikor csatlakoztál a Nagyúr seregéhez? - igyekszem legyűrni a teljes döbbenetemet.
- Valószínűleg akkor, mikor elfelejtettél engedélyt kérni tőle arra, hogy belépj az ő birtokára.
- Téged bízott meg a terület felügyeletével?
- Igen, tudja, hogy a területek védelme az én szakterületem. Nem véletlenül nem kapták el soha.
Döbbenettel vegyes tisztelettel nézek arra a nőre, aki réges régen egy évfolyamba járt velem, és a legjobban elítélte közülünk a Nagyúr cselekedeteit. A mai napig nem tudtam, hogy közülünk való... Látszódik rajta, hogy az idő kikezdte egykori szép arcát, ráncok jelentek meg a bőrén, vörösesszőke haja pedig fakóbb, itt-ott ezüstösen csillan. Kék szeme várakozóan néz rám.
- Be se hívsz egy teára, hogy elmeséld, mit is keresel itt?
- De, de, persze, gyere csak beljebb. A portörléssel még nem végeztem, úgyhogy kérlek, emiatt ne ítélj meg.
Ahogy közeledik az ajtó felé, úgy reménykedem egyre jobban, hogy Potter valahol tökéletesen meghúzta magát, és hogy ameddig ki nem vágom magam ebből a helyzetből, addig nem tűnik fel a színen. Nem akarom megölni ezt a nőt, túl jóban voltunk régen...
|
| Rauko | 2014. 02. 26. 10:15:06 | #29426 |
Karakter: Harry Potter
Megjegyzés: ~ Calaelnek
- Azzal a feltétellel, ha abban a sarokban alszik, amelyet kijelölök magának.
Hm, rendben. Mindegy, hogy hol van a szobában, ha ott van, ahol én. Valahogy belegondolni sem jó, hogy nem egy helyiségben vagyunk.
- Menjünk. A pálcája legyen a kezében. - Bólintok, és elfordítom a fejem. Izgatott vagyok. Nem is igazán szólok semmit, követem a parancsát akkor is, amikor hátrébb parancsol. Kihasználom, hogy nem figyel rám, mert épp nyitja a kaput, és közelebb lépek, mint ő azt szerintem gondolta. Elég közel vagyok, hogy érezzem az illatát, de nem érek hozzá.
A testem viszont beleremeg az illatba, ami az orromba kúszik. Régen mindig azt hittem, hogy dohos, undorító szaga lesz, de ez… ez izgató illat. Olyan képek csúsznak az elmémbe, amikben benne vagyunk ugyan mindketten, de ruhák például nem. Na meg távolság sem.
Hirtelen józanodok ki, majd ledöbbenve magamon, inkább megkérem, hagy nyissak ki én is valamit. Mondjuk az ajtót. El kell terelnem a figyelmemet, nem egészséges, hogy rá gondolok meztelenül, miközben ő… velem… mikor még nem is igazán csináltam olyat. Nővel sem, nemhogy férfiakkal. De ha csináltam volna is mindegy lenne, hiszen neki valószínűleg eszébe sem jutok ilyen kontextusban.
A kert egyáltalán nem érdekel, már a kapuból az ajtót nézegetem, de Pitont megzavarom, hogy bemegyünk-e. Mione mutatott egy átokfelismerő bűbájt, amit szerinte már tanultunk is. Amikor viszont ezt használom és észreveszem, hogy itt semmi sincs, sóhajtok, de nem mutatom, hogy nincs itt semmi. Úgyis rájött…
A szoba, amit kiválasztunk szállásnak, a földszinten van. Amíg ő varázsol berendezést, én körbepillantok. Furcsa érzésem van a hely kapcsán, de fogalmam sincs, miért. Kicsit mintha a sebem is lüktetne, de kizárt, hogy Voldemort itt legyen, igaz? Mielőtt vacsorát varázsol, rám szól, hogy ne babráljak semmit, de csak sértődötten nézek rá. Nem hiheti, hogy ennyire idióta vagyok! Ha nem lenne mostanában ennyire… vonzó, most komolyan megharagudnék rá.
- Asztal? Székek? Nem gondolhatja, hogy az ágyamon akarok enni - jegyzem meg, nem is értem. Azt gondolnám, hogy ennyire azért igényes.
- Gyertyafény nem kellene? - kérdezi, de nem felelek, elfordulok, hogy ne lássa, hogy elpirultam. Érdekelne egy kettesben töltött… randi. Bár ő biztosan nem ilyen.
- Jó étvágyat.
- Viszont.
A helyzet viszont annak ellenére is tetszik, hogy maga a hely zavar. Itt van, így nem érhet baj.
- Odakintről hallok valamit - jegyzem meg halkan, mikor kintről furcsahangokat hallok. - Recsegés. - Mintha valaki járkálna odakint…
- Az öreg épületek már csak ilyenek. Nyugodjon meg és folytassa az étkezést.
Én próbálom. Tényleg próbálok megnyugodni, de egyszerűen nem megy. A sebem egyre jobban lüktet, mintha itt lenne, de tudom, hogy nincs. A recsegés egyre erősödik, és amikor hirtelen egy kiáltást hallok odakintről, gondolkodás nélkül rohanok ki, bízva abban, hogy követni fog, mert ő is hallotta.
- Ne csináljon hülyeségeket, Potter - szól rám, mikor a folyosó végén utolért. Elkábulok egy pillanatra a közelsége miatt, a testem ugyanis az övéhez ér. Már majdnem olyan, mint egy ölelés... - Ha van is itt bárki, és a keresésünkre indulna, jobb, ha ő jön be hozzánk. - Nem hiszem el, hogy ennyire…!
- Hogy bír csak úgy egy helyben ülni?! - fordulok felé idegesen.
- Kell. Majd holnap átkutatjuk a házat. Ha nagyon akar csinálni valamit, gyakorolhat velem. - Gyako… vajon olyat…
- Mit? - kérdezem meg félve, de reménykedve.
- Okklumenciát vagy sötét varázslatok kivédését. - Ohh… - Mire gondolt?
- Ezekre - jegyzem meg kapkodva és elindulok befelé.
Már majdnem ő is bent van,. mikor hirtelen meghallom azt a bizonyos szót, és elönt a rettegés.
- Legilimens!
Mire felfogom, hogy mi történt, ő már lát képeket, látom, érzem, hogy ő is látja, amikre gondoltam. A flörtöt, azt a képet, amikor ideértünk, érzi, hogy vonzódom hozzá és mit akarok vele tenni.
Csak pár pillanat, mire abbamarad az egész, de hogy ő szállt ki vagy én vetettem ennek véget, már nem tudom, hiszen szuszogok párat, majd ordítva fordulok felé.
- Mi a francot képzel magáról?! - kiabálok rá. Felszegi a fejét, és olyan átkozottul férfias most, de akkor sem bocsátom meg neki ezt!
- Mint azt említettem, gyakoroltunk - jegyzi meg, de érzem, hogy nem csak engem zavart össze, hogy már tudja, hogy eléggé izgat a jelenléte.
- Mit gyakoroltunk?! Az aljas hátbatámadást?! Soha nem lennék képes ilyesmire - köpöm felé. Nagyon ideges vagyok.
- Ó igen, Potter, magának más dolgok jutnak eszébe a hátbatámadásról, igazam van? - fröcsögi sértetten. Egy kicsit összezavar, elpirulok, de a dühöm most nagyobb, mint a vonzalmam.
- Már elnézést kérek - emelem fel a kezem -, de az, hogy kivel akarok szexelni és kivel nem, az rám tartozik!
- Ez abban az esetben tökéletesen másképp működik, ha én vagyok az, akivel ilyesmiket szeretne - jegyzi meg, kihangsúlyozva, hogy igen, ő az, én meg egyre idegesebb vagyok.
- Semmi köze nem volt ahhoz, hogy kivel akarok szexelni és kivel nem! - kiabálom. Nem is értem, miért beszélünk erről.
- Szóltam, hogy mi fog történni - szegi fel a fejét.
- Nem kellett volna hátba támadnia!
- Ó, dehogynem, csak másképp - vicsorogja. Ő is kezd ideges lenni? Neki ugyan mi oka van erre?! - Csak másképp, igaz, Potter?
- Megnyugtatom, egyre kevesebb kedvem van magához - sziszegem. Egyszerűen nem értem, hogy ő miben van megsértve, mikor engem támadott hátba!
- Hát hogyne - int le gúnyosan. - Láttam, mennyire nem érdeklem magát - néz rám felvont szemöldökkel. - Bár azt sem értem, hogy miért gondolta,hogy ezzel…
Nem is hagyom neki végigmondani. Elegem van belőle, el akarom hallgattatni és be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok olyan gyerek, mint amilyennek éreztet jelenleg. Át sem gondolom igazán, hogy mit teszek, csak elkapom a fejét, a tenyereim közé zárom az arcát, és az ajkaimat az övére tapasztom. Erőszakos vagyok és durva, nem figyelek semmire, haragomban és sértettségemben megharapom az ajkait is, de nem érdekel. Amikor viszont kezdek kicsit felizgulni a gondolattól is, amint sikerül átgondolnom, hirtelen elengedem.
Meglepve saját tettemtől, végigsimítok az ajkaimon, de nem nézek rá, az arcom tűzvörös.
- Potter… - sziszegi vészjóslón. - Takarodjon innen! - Nem kiabál, de nem fogok neki igazat adni, az kéne még.
- Nem kell elzavarnia, megyek magamtól! - ordítok rá. Az tény, hogy jó volt a csók, de nem hagyhatom, hogy így beszéljen velem. Nekem lenne okom megsértődni!
Feldúlva vonulok, de nem messzire, mert ahogy egyre távolabb vagyok tőle, egyre rosszabbul érzem magam. Bosszúsan vonulok be a szomszéd szobába, és varázsolok egy ágyat. Annyira ideges vagyok, hogy nem foglalkozom semmivel sem, sem a fájdalommal, sem a kellemetlen előérzettel, sem a félig merev… semmivel!
Órákkal később, még sötét van kint, amikor a saját üvöltésemre kelek fel. Biztosan hallotta ő is, de most nincs itt. Zihálva ülök fel, majd a tenyereim közé veszem az arcomat. Nem tudom, hogy mi fáj jobban. Hogy megint anyával álmodtam, megint olyat, amiben halott volt, de üldözött engem, vagy az, hogy hallotta, hogy rossz nekem és nem is jött át megnézni. Ez azt jelenti, hogy nem érdeklem, ugye? Nem elég, hogy nem voltunk sosem jó viszonyban, mikor végre elkezdek vonzódni valakihez, pont hozzá, akkor még rosszabbá válik minden.
Régen éreztem ennyire egyedül magam…
Körbeölelem a testem - amennyire tudom - a karjaimmal, és előre-hátra dülöngélve kezdek sírni. Egyedül vagyok, nem lát senki, ő bizonyára mélyen alszik. De akkor sem értem, hogy lehetek ennyire szánalmas. Mindenkinek van valaki, akit szerethet, nekem meg az első, aki tényleg… aki iránt tényleg… talán tudtam volna komolyan is érezni akármit, hátba támad, megsért, elzavar, utál. Szánalmas vagyok.
Egyre hangosabban sírok, egyre kétségbeesettebb vagyok. Nem értem, miért nekem kell megtennem akármit is, amikor boldog sosem lehetek. Megteszem, mert meg kell tennem, de talán jobb lenne, ha mindketten, Voldemort is és én is meghalnánk. Mi értelme lenne élnem, ha soha, senkivel nem lehetek már boldog? Hogy lehetnék valakivel boldog, aki nem tudja, mit érzek? Ő az egyetlen… ő lenne az egyetlen, de ő meg… ő nem…
- Potter! - dörren a hangja az ajtóból. Oda sem nézek, csak a fejemre húzom a takarómat és sírástól remegő hangon szólalok meg.
- Má-máris megnyugszom, bocsánatot ké-kérek, hogy nem hagyom a-aludni! - Szipogok, törlöm a könnyeimet, és a fejemen a takaróval lefekszem az általam varázsolt ágyra és a fal felé fordulok. Nem szabad zavarnom. Akkor még jobban megutál…
|
| Calael | 2014. 02. 19. 15:24:30 | #29379 |
Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: [ Raukonak ]
Az óra nagy nehezen a végéhez közeleg. Egy teremben lenni vele... Kezd rosszabbodni ez az átok. Nem elég, hogy a jelenlétét bárhol megérzem, de ha itt van majdnem karnyújtásnyira tőlem, és mindenféle esztelenségekre gondol, még a koncentrációm is megzavarja. Legalább azt nem tudom, pontosan mire gondol, és nagyon boldog lennék, ha ez így is maradna.
- Mr. Potter, ha lenne oly' kedves, és megtisztelne a jelenlétével az óra végén is, igazán hálás lennék - nézek rá egyáltalán nem jókedvűen.
Szerencsére minden diák kifelé veszi az irányt. Egy igazán nehéz órát élhettek át, és örüljenek, hogy egymással kellett párbajozniuk, és nem velem személyesen. Akkor biztos, hogy nulla sikerélménnyel mennének vissza a körletükbe a nap végén...
Potter... Ez mit keres még itt? Az ablak felé veszem az irányt, hátha a beáramló oxigén segít ezen a problémán. Nem, sajnos nem.
- Elmondaná, hogy mit szed, Potter? - szólítom meg, talán hogy elvegyem a kedvét a vigyorgástól. Az, hogy egyszer jól teljesített az órámon, még nem jelent semmit.
- Mire gondol, professzor?
- Minden kérdésre tudta a választ, okos volt, nem is saját maga. - Egy pillanatra elborzadok, hogy dicsérésnek is beillő szavakat mondok.
- Öhm, tanultam. Gondoltam, jó ötlet.
- Gondolta? Gondolkodhatna többet, jól áll.
Legyintek a kezemmel, és ezzel próbálom jelezni, hogy ezzel a beszélgetést lezártnak tekintem. Mikor már eléri az ajtót, akkor villan be, hogy nemsokára nem lesz ilyen könnyű megszabadulni tőle.
- Készül hétvégére?
Vissza se fordul, csak a válla fölött pillant rám. A szemei tökéletes értetlenségről árulkodnak.
- Készülni? Hogy?
- Átoktörések. Legyen kedves, elevenítse fel az eddigi, igencsak csekélyke tudását. Sokat segítene, ha nem arra kellene figyelnem, hogy egy alapszintű töréssel elboldogul-e vagy sem.
- Merlinre, eszembe sem jutna, hogy akármivel is eltereljem a figyelmét a feladatról.
Hogy mi? Ez lenne a legutolsó dolog, amit a szájából hallanék egy egyszerű bájitaltan órán, de most, hogy mást tanítok neki, máris így gondolkodik? Vagy másra gondol? Az nem lehet, meg se fordulhat a fejében, az a kötés nem képes ilyenekre...
Vagy mégis?
Elhagyja a termet, én pedig magamra maradok a kérdéseimmel, és azzal a problémával, hogy ugye rám nem kezd majd így el hatni.
Borzalmasan aludtam az éjszaka, és az órák, amiket tartok, ennek függvényében telnek el. A diákok legapróbb tévedéseit a legnagyobb szigorral büntetem, amit nem igazán toleráltak. Két büntetőmunka kiosztva a hugrabugosoknak, mínusz negyven pont a griffendéleseknek. Elegem van, és az idegességemet még fokozza, hogy nemsokára a főbolond griffendélessel kell eltöltenem a teljes hétvégémet.
A szobámba érve gyorsan összepakolom azokat a bájitalokat, amikre szükségünk lehet majd, és melléjük pakolom (bár legszívesebben csak hajigálnám bele) a váltóruháimat.
Késő délután mozgást hallok a szomszédos szobából. Jobb megnézni, hogy áll, mielőtt tönkre tenne mindent.
- Kész van, Potter?
- Bármire - mosolyog rám, de ettől nem leszek jobb hangulatomban.
- Remélem azért amire odaérünk összeszedi magát. - Nem bírom nézni azt a mosolyt a fején. Egyszerűen kiráz tőle a hideg, és nem tudom, miért. - Ott fogunk vacsorázni.
- Rendben, de hol?
- Ha megtanulta volna rendesen az okklumenciát, elmondanám, jegyzi meg csípősen.
- Ha visszajöttünk, megtaníthatná, ahelyett, hogy felhánytorgat dolgokat.
Nem mondok semmit, helyette csak hozzáérintem az utazásra elhivatott zsupszkulcsot, amit még tegnap este küldött el hozzám Dumbledore Fawkesszal. Gyors képváltás, ahogy megérkezünk. Majdnem térdre esik mellettem, de mielőtt ez bekövetkezhetne, páros hopponálást hajtok végre. Mikor elérjük a célállomást, már nem néz ki olyan fényesen, mint amilyen az indulásnál volt.
- Tudtunk volna ennél rosszabb útvonalon közlekedni?
- Tudtunk volna. Igyekezzen - szerelem le, mielőtt újabb kérdéseket tenne fel.
Felnézek.
Egy kastély. Valahol... nem is tudom, olyasmi, mint az ír tájak, vagy a skót vidék, szép helyen vagyunk.
- Hol vagyunk?
- Ez egy halálfaló család kastélya volt. Már kihaltak, de egy ideig itt tanyázott a Sötét Nagyúr. Azért jöttünk ide, hogy kiderítsük, ha van, amit ki lehet.
- És ha jól értettem, itt fogunk aludni. Ott? - mutatok a kastély felé.
- Talán gondja van vele? - kérdezem ártatlanul.
- Nos, nincs. Nem félek, de azért jó lenne, ha egy szobában alhatnánk. Eléggé… aggasztó ez a hely. Lehet?
Úgy néz rám, mint egy elsőéves a Mézesfalásban. Persze az régen volt, és már csak a harmadévesek és annál idősebbek mehetnek a faluba.
- Azzal a feltétellel, ha abban a sarokban alszik, amelyet kijelölök magának.
Egy pillanatra úgy néz ki, mintha megnyert volna valami verseny. Mostanában túlzottan furcsán viselkedik, de azért aranyos, hogy valaminek így tud örülni.
- Menjünk. A pálcája legyen a kezében.
Bólint, és már elő a kezében is van a pálca. Én is ugyanígy cselekszem, majd elindulunk a kastély felé.
A hatalmas kovácsoltvas kapu le van zárva. Egy vaskos fémlánc és egy hozzá tartozó lakat foglal helyet a középső, merevítő rúd felett, ahol ki kellene nyílnia az egész szerkezetnek. Valószínűleg védi valami átok, különben ezt a muglik már régen átvágták volna, bár lehet, valahol máshol át lehet mászni a kerítésen. Azonban az estéhez közeledve semmi kedvem körbejárni egy hatalmas kerítést.
- Álljon hátrébb.
Kis fáziskéséssel mögém lép, ami furcsán hat a koncentrációs képességemre, de igyekszem nem most törődni ezzel a jelenséggel. A pálcám a lakatra szegezem, majd pár átokazonosító bűbájt küldök a fémszerkezetre. Két visszajelzés érkezik, mindkettő átok, az egyik a kézi, a másik a varázslat általi nyitásra reagál.
"Maledic foramen!" - kiáltom magamban, mire szürke csóva tör ki a pálcám hegyéből, és ahogy belecsapódik a lakatba, hatalmas fémes roppanás hallatszódik.
"Ventilabis!" - A kapu kinyílik.
- Minden rendben, most már áthaladhatunk rajta.
- A főbejáratot megpróbálhatom én kinyitni? - kérdezi tőlem, mikor mellém ér.
- Igen - válaszolom, azt pedig már nem teszem hozzá, hogy a legnagyobb védelemre szolgáló átkot a kapura helyezhették, míg odabent inkább csapdák lesznek elhelyezve, az ajtót pedig a kilincsnél megfogva egyszerűen ki lehet majd nyitni. Lehet, hogy tévedek, de valami ezt súgja.
A kert teljesen rendezetlen, mindenhol gaz nő ki a földből. Egy mágikus növényt se látok, ami egy kicsit megnyugtat. Nincs akkora varázserő az épületben, hogy kihasson a természetre. Ez jó jel a biztonságunk szempontjából, de rossz abból, hogy így kisebb az esély arra, hogy találunk bármi fontosat.
A bejárathoz közeledve az ablakokat kezdem fürkészni. Teljesen kihalt a ház, legalábbis semmi fény nem hatol át bentről az ablakokon keresztül. Néhány üveglap hiányzik, ami lehet, hogy egy régebbi aurortámadás következménye lehet. Ki tudja, talán odabent lesz valami napló vagy feljegyzés, ami erre utalhat.
Az ajtó mellett a "Blackwood rezidencia" tábla hirdeti, hova is jöttünk. Meglepő, hogy nem a kerítésre van kiírva, de biztos jobban tudták, mint én, hogy hova érdemes egy ilyet kirakni.
- Bemegyünk? - kérdezi Potter rám tekintve.
- Ha kinyitja az ajtót, akkor be.
Elmotyog egy "Lumos!"-t, majd az ajtóhoz sétál. A pálcájával figyelmesen vizsgálódik, majd mormol valamit. Megfogja a kilincset, majd benyit az épületbe.
- Kész!
Nem mondok rá semmit, csak biccentek. Lehet, nem is volt semmi az ajtón, de jobb így tudatlanul állni itt, mint tudva, hogy csak próbált parádézni előttem.
Az egyik földszinti szobát választjuk ki főhadiszállásnak, ami pont elég tágas ahhoz, hogy egyikünk számára se legyen zavaró egymás jelenléte. Igazából csak én lehetek így ezzel, mivel ő kérte, hogy egy helyen aludjunk...
Egyszerű ágyakat varázsolok elő, amin kényelmesen el lehet férni. Biztonsági szempontból nem engedem Pottert hozzáérni semmihez, és én magam is így teszek. Ezután már csak a vacsora elővarázsolása szükséges, ami meg is történik, szépen becsomagolva a házimanók által. Az ágyainkon jelennek meg, mire Potter azonnal meg is szólal.
- Asztal? Székek? Nem gondolhatja, hogy az ágyamon akarok enni.
- Gyertyafény nem kellene? - kérdezek vissza gunyorosan. Nem válaszol, én meg eleget teszek a kérésének. A kandallót gyújtom be végül gyertyák helyett, és pár átokkal garantálom, hogy aki meg szeretne jelenni esetleg itt a hop-hálózaton keresztül, az nagyon ráfázzon.
Letelepedik az asztal mellett, és én is így teszek végül.
- Jó étvágyat. - A szavak marják a torkomat.
- Viszont.
Csendben falatozunk, véletlenül se nézek a szeme irányába. Elég, hogy érzem a nyugalmat, ami belőle árad, nem kell még máshogy szembesülnöm a biztonságérzetével.
- Odakintről hallok valamit - suttogja hirtelen, és megemelkedik. - Recsegés.
- Az öreg épületek már csak ilyenek - válaszolom higgadtan. - Nyugodjon meg és folytassa az étkezést.
Visszaül, de a benne kialakuló feszültség hamar átcsapódik rám is. Vagy jó öt percig eszünk még viszonylagos nyugalomban, mikor felpattan, és az ajtóhoz rohan. Egy rántással tépi fel, miközben a pálcáját szorongatja, és már indul is kifele. Felugrok, és utána rohanok. Mire a folyosó végére érne, akkor érem utol, ragadom meg a karját, és rántom vissza. A teste az enyémnek csapódik, és ezzel egy időben bordó fény villan fel, majd vágódik bele a falba, ott, ahol az előbb állt.
- Ne csináljon hülyeségeket, Potter - mondom, miközben még mindig a karját szorítom. - Ha van is itt bárki, és a keresésünkre indulna, jobb, ha ő jön be hozzánk.
- Hogy bír csak úgy egy helyben ülni?!
- Kell. Majd holnap átkutatjuk a házat. Ha nagyon akar csinálni valamit, gyakorolhat velem.
- Mit?
- Okklumenciát vagy sötét varázslatok kivédését. Mire gondolt?
- Ezekre - feleli kissé sietve.
Visszatérünk a szobába, magam előtt engedem be. Mielőtt bemennék, rászegezem a pálcámat a háta közepére. Elegem van a titkolózásából és a furcsa viselkedéséből...
- Legilimens!
Szerkesztve Calael által @ 2014. 02. 19. 15:24:47
|
| Rauko | 2013. 12. 24. 19:59:38 | #28655 |
Karakter: Harry Potter
Megjegyzés: ~ Calaelnek karira
Ahogy feláll, egy pillanatra kellemetlen érzés fut keresztül rajtam. Valahogy nyugodtabb voltam, amíg mellettem volt.
- Visszatükröződésre gondolok. A Sötét Nagyúr életének utolsó pillanatai édesanyádhoz kötődnek, aki megmentette az életét magának. Úgy gondolom, a Nagyúr ezt a szeretetet akarja maga ellen fordítani, mivel ezzel tudja a legnagyobb károkat okozni. Ha megtanulta volna az okklumenciát, valószínűleg nem álmodna ilyeneket.
Hát persze. Még ilyenkor is csak sértegetni tud… néha komolyan elhiszem, hogy fájna neki a kedvesség!
- Hogy kiküszöböljük, holnap estére készítek magának egy bájitalt, hogy normálisan és álomtalanul tudjon aludni. Reméljük, nem kell hasonló álmoktól tartanul a továbbiakban.
- Hogy nekem bájitalt? Biztos, hogy nem lesz méreg?
- Higgye el, Potter, hogyha meg akartam volna ölni, már rég megtettem volna. Most, hogy ez a kötés érvénybe lépett, ha akarnám se tudnám megtenni ezt a nagyszerű dolgot.
- Miért utál ennyire?! - Nem is értem, miért kérdezem, csak úgy kiszalad. Sejtem, tudom, érzem, hogy apám és Sirius miatt…
- Ezt pontosan tudja. Aludjon.
Ahogy kimegy, megint egyedül maradok. Mostanában már nem is lep meg…
* * *
Éjszaka furcsákat álmodok. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy itt van a mellettem levő szobában és nincs semmi baj, nem kell stresszelnem, hiszen ő… ő Piton. Erős, és évek óta kémkedik.
A baj akkor következik be, amikor kinyitom a szemem és az órámra nézek.
MI VAN?!
Már bent kellene ülnöm a teremben!
Fenébe Hermiónéval! És miért nem csörgött ez a vacak?!
Most meg ki kopog?!
- Mi van?! - morranok bele a taláromba, hiszen félig vagyok csak kész. Félig… negyedig!
- Hiányolják magát átváltoztatástan óráról.
Mi…? Piton? Miért…?
- Azt hittem, hogy Hermione az - jegyzem meg.
- Valahogy sejtettem...
- Úgy volt, hogy lejön és felkelt!
- Saját bejárónőt tart?
- Nem az!
- Vagy úgy... Nem az. Értem. Nos, megköszönném, ha a légyottjaikat nem idelent szerveznék meg.
- Mi... NEM! - Mione és én? Ez abszurd…
- Kap két percet, amíg összeszedi magát. Utána feljön a termembe, mivel McGalagony professzor ott várja.
- Engem?
- Magát. Hozzám jött, hogy kerítsem elő, így én nem vagyok ott a saját órámon, ahogy ő sem. Remélem tudja, mennyire kellemetlen helyzetbe hozott minket ez.
Fene… igaza van.
Gyorsan magamra kapok mindent és kilépek. Néma csendben érünk el a teremig… de még McGalagony sem szól egy szót sem, csak végigsuhan az iskolán, én meg utána. Ma mindenki milyen ideges.
* * *
- Harry, szerintem akkor is old meg ezt! - rivall rám Mione. - Fontos beosztása van, tanár és - suttogva hajol közelebb -, ráadásul kémkedik is. Annyit igazán megtehetsz, hogy riasztóbűbájt helyezel el!
- Vagy te is megteheted, hogy felkeltesz… - morgom.
- Vagy talán nem kellene rám testálni a hibáidat, Harry James Potter! - csapja csípőre a kezeit. - Gyerünk, kérj bocsánatot.
- Nem fogok bocsánatot kérni Pitontól!
Percekkel később a terem előtt sóhajtok fel. Itt van, valamiért teljesen biztos vagyok benne, hogy itt találom.
- Elné... Nem kell többször utánam rohangálnia. - Ez aztán a formás elnézést kérés. Remek, remek, ügyes vagyok…
- Miért érezte, hogy ezt közölnie kell velem? Menjen a következő órájára, velem csak holnap és holnapután lesz Sötét varázslatok kivédése. - Nem megyek bentebb, állok, nem is akarok mást mondani tulajdonképpen, de most kicsit megint jó vele. Valahogy megnyugtat… - Este majd átviszem az álomitalt, a déli lyukasórámban elkészítem.
- Hét óra után térek vissza a szobámba - teszem túl magam viszonylag gyorsan az első döbbenetemen. Nem szokott ilyen… kedves lenni. De ez nem is helyes szó. Nem is tudom. Figyelmes? Talán.
- Felőlem azt csinál, amit akar, amíg nem ütközik a házirendbe.
Hát hogyne. Én barom… figyelmes a fenét! Lucius Malfoy figyelmesebb lenne, ebben biztos vagyok! Figyelne rá, hogy el ne szökjek, amíg oda nem ér Voldemort. Ja…
Túl jól elbeszélgetünk Ronnal és Mionéval. Mindenfélékről, de semmi lényegesről. Történetesen arról, hogy milyen odalent. És én elmondom. Őszintén elmondom nekik, hogy nem is olyan rossz. Fény ott is van, és tényleg megnyugtat a tudat, ha ott van a közelemben és érzem, hogy nincs messze. Most is, nincs mellettem és a gombóc a gyomromban csak nő. Ron ezen persze kiakad, hogy fujj, ő nem tudná elviselni, de nem érdekel most a véleménye. Én most… meg akarom ismerni Pitont kicsit jobban, ezen apropóból megkérem Mionét, hogy készítsen fel a holnapi SVK-ra. És ő megteszi.
A gond az, hogy az ígért helyett fél kilencre érek csak le. Halk próbálok lenni, de az alapzajt nem tudom elnyomni, így pillanatokkal az érkezésem után meg is jelenik.
- Az altatója.
- Én ne használjam ezt az ajtót, maga meg állandó jelleggel ezen közlekedik?! - morranok rá.
- Mi lenne, ha a pozíciómnak megfelelően szólítana? A többi tanáránál se okoz problémát a megfelelő megszólítás, engem miért nem tüntet ki ezzel?
- Mert nem érdemli meg! - Igen… nagyon nehéz megváltoztatni, ha kimondok valamit. De nem is tudom. Kicsit jól esik, hogy tudom, őt nem sértem meg.
- Eddig az összes vizsgáján átengedtem, mivel az elvárhatónak megfelelő módon teljesített. Ha úgy gondolja, hogy nem szükséges bizonyos embereket egyenrangúan kezelni, szóljon, és elintézem, hogy soha ne jusson tovább a hatodik évfolyamon.
Hm.
Nem foglalkozom vele, de nem hagy magamra.
- Ahány csepp, annyi órás alvás. Nem ajánlom, hogy tíz cseppnél többet fogyasszon belőle. - Ezt még én is tudtam! - Ha beveszi, szinte azonnal hatni kezd, így érdemes az ágya közelében lennie. Hat-nyolc óra alvás után a szervezete automatikusan felébred. Ha kevesebbet akar aludni a bájitallal, valószínűleg visszatérnek az álmok, és úgy alszik tovább.
- Jó-jó, értem! Le van írva a bájitaltan tankönyvben.
- Értem. Aludjon jól.
Sóhajtva veszem elő a könyveimet. Mielőtt elalszok, át kell nézni a holnapi SVK-t.
* * *
- Mr. Potter, ha lenne oly' kedves, és megtisztelne a jelenlétével az óra végén is, igazán hálás lennék - néz rám morogva, szinte vicsorogva, miután egy bűbáj prezentálásakor sikerült leköröznöm Dracót. Egész óra alatt ügyes vagyok, és nagyon jó érzés. Rá kellene szoknom…
Mindenki kiment, én maradok bent vele.
- Elmondaná, hogy mit szed, Potter? - támaszkodik meg az ablakon. Annyira… most valahogy nagyon jól áll neki a talár. Támaszkodva az anyag a testére simul és sejteti azt, hogy mennyire kellemes lehet az, ami a ruha… MERLINRE! Mi a fenére gondolok?!
- Mire gondol, professzor? - kérdezem, felpillantva.
- Minden kérdésre tudta a választ, okos volt, nem is saját maga - vonja fel a szemöldökét.
- Öhm, tanultam- rántom meg a vállam. - Gondoltam, jó ötlet.
- Gondolta? Gondolkodhatna többet, jól áll - jegyzi meg, majd int, hogy mehetek. Az ajtóban állít meg a hangja. - Készül hétvégére?
A vállam felett pillantok hátra.
- Készülni? Hogy? - kérdezem.
- Átoktörések. Legyen kedves, elevenítse fel az eddigi, igencsak csekélyke tudását. Sokat segítene, ha nem arra kellene figyelnem, hogy egy alapszintű töréssel elboldogul-e vagy sem.
- Merlinre, eszembe sem jutna, hogy akármivel is eltereljem a figyelmét a feladatról - szalad ki az ajkaim közül. Így hallgatva, kifejezetten úgy hangzik, mintha flörtölnék, és az arcát látva ez neki is eszébe jutott, így kislisszanok.
Flörtöltem Pitonnal.
Itt a világvége…
* * *
Másnap is hasonló ütemben telik. Ő órát tart, én igyekszem, ő ma is furán jól néz ki, én meg ma sem értem magam. Sóhajtva kostatálom az óra végén, hogy idióta vagyok. Ez persze nem kerüli el kedves barátaim figyelmét sem, és kifejezetten nehéz őket leszerelni, hogy ne jöjjenek rá semmit. Pláne, hogy csütörtök este elkértem Mione átoktörési jegyzeteit, de leszereltem annyival, hogy fontos a hétvégi feladatom szempontjából. Beletörődtek, nem kérdeztek.
Vacsora előtt megjelenik a szobában.
- Kész van, Potter?
- Bármire - mosolygok rá, de fejben már be is vertem magamnak egyet.
- Remélem azért amire odaérünk összeszedi magát. - Elfordul, én elmosolyodom. Többet vagyok vele, kellemesebb, mint hittem, de ez a furcsa érzés… - Ott fogunk vacsorázni.
- Rendben, de hol? - kérdezem.
- Ha megtanulta volna rendesen az okklumenciát, elmondanám, jegyzi meg csípősen.
- Ha visszajöttünk, megtaníthatná, ahelyett, hogy felhánytorgat dolgokat - felelek vissza hasonló stílusban.
Morran egyet, majd, mielőtt rádöbbenhetnék, hogy zsupszkulccsal utazunk, már ott is vagyunk. Ami meglep, hogy az odaérés után hoppanálunk.
Mire megérkezünk oda, ahonnan már csak sétálunk, már forog a gyomrom.
- Tudtunk volna ennél rosszabb útvonalon közlekedni? - kérdezem.
- Tudtunk volna. Igyekezzen.
Felnézek.
Egy kastély. Valahol... nem is tudom, olyasmi, mint az ír tájak, vagy a skót vidék, szép helyen vagyunk.
- Hol vagyunk?
- Ez egy halálfaló család kastélya volt. Már kihaltak, de egy ideig itt tanyázott a Sötét Nagyúr. Azért jöttünk ide, hogy kiderítsük, ha ki lehet valamit.
- És ha jól értettem, itt fogunk aludni. - Bólint. - Ott? - mutatok a kastély felé.
- Talán gondja van vele?
- Nos, nincs. Nem félek, de azért jó lenne, ha egy szobában alhatnánk. Eléggé… aggasztó ez a hely. - Felnézek Pitonra. - Lehet?
|
| Calael | 2013. 10. 28. 21:45:27 | #27950 |
Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: [ Raukonak ]
- De ez... ez igazságtalan! Erről nem volt szó!
Hogy oda ne rohanjak, én aztán mesélhetnék arról, hogy mi az igazságtalan. Egyszerre oktatni a fajankó népségét a Griffendélnek meg a Hugrabugnak, ezen felül törődni azzal, hogy a Nagyúr mit akar intézni a Roxfortban, ügyeljek au ifjabb Malfoy ballépéseire, mert görbüljek meg, ha nem lesznek ilyenjei, és még annak a tetűnek a fiával - veled - is foglalkoznom kell. Tessék, igazságtalanság.
- Minél jobban ellenkezel, annál rosszabb lesz minden, fiam - szólal meg Dumbledore. - Az, hogy minden a te érdekedben és a te segítésedre történik, nem kell mondanom, remélem.
Az igazgató kedvesen és megértően mosolyog, én pedig hozzá hasonlóan mosolygok, csak éppen az üzenet más - legfőképp, hogy a mosoly inkább a vicsorgás és a vigyorgás egyfajta igen csúnya elegye.
- Arról nem is beszélve, hogy nem ez az egyetlen változás mostanában - folytatja mondandóját, amivel felkelti a figyelmem és az eddig valamennyire higgadt belső világom is fellángol.
- Miről van szó? - fordulok oda hozzá, nem éppen a legúriasabb hangnememben.
- Nos, bizonyára mindketten észrevettétek már, hogy mennyire jól érzitek egymás jelenlétét a kastélyon belül. A helyzet az, hogy a kötés, amit rátok helyeztem...
Az nem kötés, az átok, és nem jól, hanem borzalmasan és hányingerkeltően érzékelem a közelségét.
- A MICSODA?! - ordít fel Potter, mire egyszerűen megpattan bennem valami.
- Ne visongasson már - jegyzem meg sötéten, van jobb dolgom is, mint hogy a halláskárosodás ellenszerén gondolkodjak.
- Ugye épp az előbb tisztáztuk, hogy minden a te érdeked, fiam. Én nem lehetek örökké melletted. Ki tudja, mikor szólítanak el ebből a világból, és akkor nem hagyhatlak teljesen egyedül egy ilyen harcban, ezt mindketten nagyon jól tudjuk, igaz?
Úgy süt az értelem Potter arcáról, hogy legszívesebben elhagynám ezt a szobát.
- Nos, a lényeg az, hogy én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy egy ilyen jellegű kötésnek mi lesz az eredménye. Bár nekem is részem volt benne régen, az teljesen más helyzet volt. Ezek után talán nem is kellene tovább húznom az idejüket, a tárgyra térek, vagyis azt kellene kiegészíteni a tőlem telhető legjobban. Mivel a kötés a megszokottnál erősebbre sikerült, a legjobb az lenne, ha Harry leköltözne a kastély alagsorába, hogy minél kevesebb probléma legyen a távolság miatt.
- Micsoda? - Minél messzebb van tőlem ez a szerencsétlen, annál kevésbé érzem, hogy mi zajlik le benne, és nekem semmi kedvem az éjszakáimat azzal tölteni, hogy a kicsi Harry sírását hallgassam, hogy nem lehet a griffendéles bagázzsal.
- Nem értem, hogy mit nem értett, Perselus. A kötés érdekében Harry a pincébe, a szomszéd szobába költözik, maga mellett.
- MICSODA?! Azok Mardekárosok! ÉN Griffendéles vagyok!
- Egyet kell értenem Potterrel. Nem tudok a nap huszonnégy órájában vele lenni és védeni a Mardekárosoktól. - Meg amúgy is van más bajom is...
- Nem mintha szükségem lenne rá .
- Mondott valamit? - Fordulok felé, és már érzem, hogy mindjárt a pálcám után kapok.
- Azok csak Mardekárosok. Kisujjal elbánok velük akkor is, ha csoportban jönnek!
- A költözést természetesen nem fogjuk bejelenteni. Személyesen beszélek a Griffendélesekkel, Perselus pedig a Mardekárosok lelkére köti, hogy ez titok.
Magyarázzam el a mardekárosoknak, hogy az általuk legjobban gyűlölt kviddicsjátékos és Szent Potter a tőszomszédságukba költözik? Eszem ágában sincs ezt közölni velük. Ennek meg csak tán van annyi esze, hogy ne feltűnősködjön, mikor a szobájába vonul éjszakára.
Csendben telnek a pillanatok, amíg végül Potter a fejéhez nem nyúl, mintha éppen idegösszeomlást szeretne kapni. És ez a hányingerkeltő érzés, hogy azt se tudja, hol áll a feje, és semmit nem tud rendezni a kapott információkból...
- Meg fogod kapni a válaszaidat, fiam. De most induljunk. Pakolj össze szépen.
Dumbledore és Harry elhagyják az igazgatói irodát, de én még maradok egy kicsit. Semmi kedvem végighallgatni az esetleges beszélgetésüket arról, hogy mit miért kell csinálni. Ahogy ismerem, úgy sem tudja befogni a száját.
- Ezt az ajtót pedig csak abban az esetben használhatja, ha halálos veszélyben van, és már csak egy karja van, hogy bekopogjon - fejezem be Potter felvilágosítását a legfontosabb dolgot hagyva utoljára. Amilyen a memóriája, úgyis csak a legutolsó dologra fog emlékezni az egészből.
- Nyilván magát akarom látni a halálom előtti pillanatokban - jegyzi meg a jól megszokott flegmaságával, mire amúgy is csekély mennyiségű türelmem egy pillanat alatt elfogy.
- Ha sok ilyen hozzászólása lesz, biztosíthatom, hogy így lesz.
Nem várom meg az esetleges választ, ott hagyom az alagsorban. Ha nem talál fel, akkor akár ott is maradhat estig, nekem aztán nem fog fájni, ha éhen pusztul. Ha mégis éreznék valamit annak az "áldásnak" köszönhetően, akkor is inkább kibírom, hogy feldobja a talpát, mint az ostoba apja.
A délutáni órák felértek egy rémálommal, így a nagyterembe is inkább a mellékajtón át érkezem. Az utolsó órán ott volt az alattam lévő szinten, éreztem a jelenlétét, meg azt, hogy helyben elalszik. Meg merném kockáztatni, hogy mágiatörténelem volt, de nem, idáig nem fogok lesüllyedni.
A tanári asztalhoz ülve minimális mennyiségű ételt szedek, de azt se igazán kívánom. Érzem, hogy ideges, vagy legalábbis nyugtalan az egész helyzet miatt, és ez még rám is átragad. Hogy is lehetnék nyugodt? Majd szét feszít az ideg, hogy pesztráljam, meg a mardekárosokkal is törődjek, és még nem is említettem a házi feladatok javítását. Ez az első hét, de semmi gond, adtam fel eleget az elmúlt két nap során. Nem fognak szeretni, de eddig sem ez volt a cél, hanem hogy valamit a fejükbe verjek, bármilyen eszközzel. Ha ehhez az kell, hogy ne szeressenek, hát nem érdekel.
Bejön a terembe - nem akarom látni, de máris figyelemmel kísérem a lépteit. Miért kellett ezt Dumbledore-nak így intéznie? Nem hiszem, hogy az esküdt ellenségével köttetett volna meg ez a dolog, úgyhogy nem tudhatja, milyen érzés ez...
Igyekszem az előttem lévő tányér tartalmára koncentrálni, de nem megy túl sokáig, mivel mellém jön Minerva.
- Perselus, ha szabadna...
- Mindent szabad - jegyzem meg sötéten, miközben a professzorasszony már ül is le a mellettem lévő székre.
- Hallottam az igazgató úrtól, hogy Pottert leköltözteti maga mellé az alagsorba. Ennél többet nem mondott, ezért szeretném megtudni, hogy mennyi ideig kell a házam diákját a maga körletében látnom.
- Ameddig szükséges. A körletünkben pedig nem fog mászkálni, eszem ágában sincs bedugni a mardekárosaim közé. Nincs az a védővarázslat, ami megvédené attól, hogy széttépjék.
- Ezért is szeretném, ha beszélne Albusszal, hogy engedje vissza Pottert a saját körletébe.
Hát persze, én pedig költözzek fel a griffendélesekhez? Azt már nem.
- Ez az igazgató úr saját elhatározása volt, az ilyenekben pedig meglehetősen hajthatatlan. Hiszen ön is tudja.
Bólint egyet, arcvonásai meglehetősen szomorkásak. Az összes griffendélesre úgy tekint, mintha a gyereke lenne. Ezt nem csodálom, de attól még nem kellene megkérdőjeleznie Dumbledore döntését. Ráadásul nem nálam! Ha annyira akarja, hogy visszakerüljön, beszéljen vele...
Gyorsítok az étkezés menetén, bár nem igazán bírom lenyelni a falatokat. Majd a holnapi reggeli könnyebben fog lecsúszni, addig meg kibírom valahogy.
Változást érzek a hangulatában, úgyhogy felé nézek. Grangerrel beszélget, nekem pedig balsejtelmem támad, hogy el akar neki mondani mindent neki. Nagyon remélem, hogy be tudja fogni a száját - mindkettő. Nem kell az, hogy az egész iskola erről beszéljen. Akkor inkább felmondok, és újra a Nagyurat szolgálom.
- Jó éjt, professzorasszony.
- Magának is.
Potter felé veszem az irányt, és már előre fontolgatom, hogy tudom kirángatni minél hamarabb a teremből úgy, hogy minél kevesebb figyelmet kapjon a párosunk.
- Indulás a pincébe.
Tökéletesen rövid mondat, és szerencsére - kivételesen - nem kezd el pattogni, hogy miért kell cselekednie a nálánál magasabban álló emberek parancsára.
- Lily... Lily, én nem úgy gondoltam!
- Mit nem úgy gondoltál? Láttam ám, hogy kikkel áltál össze a hátam mögött! Honnan hiszed, hogy nincsenek rád rossz hatással? Már nem úgy viselkedsz velem, mint azelőtt!
- De Lily, az véletlen volt, csak kicsúszott a számon...
- És szerinted ez mentség?
- Nem... De ez nem fordul elő mégegyszer?
- Biztosan nem. Viszlát, Perselus!
- Várj meg!
- Nem. Ne gyere utánam!
Ez az átkozott párbeszéd, itt romlott el minden... De miért gondolok rá? Már vagy egy hónapja eszembe se jutott ez az egész. Azt hittem, nem fog tovább kísérteni ez az emlék, de akkor most miért?
Ordítás a mellettem lévő szobából. Azonnal átragad rám az idegesség és a pánik hangulat, amiről tudom, hogy nem az enyém. Főleg a pánik... Teljesen idegen. A forrást pedig nem nagyon kell keresnem.
Nem várok sokat, azonnal kinyitom a köztes ajtót, és azonnal elkezdem felrázni az álmából Pottert. Nem sok fény jön a kandallóból, az éppen hogy csak parázslik.
- Ébredjen már fel!
Kinyílnak a zöld szemek, majd egy másodperc nem telik el, hogy fizikai kontaktusba lépjen velem. Ha nem lennék itt, ugyanúgy megmarkolná az első dolgot, ami a keze ügyébe akad, vagy egyszerűen kiugrana a Griffendél tornyából?
Borzalmasan néz ki. Én legutoljára így...
Nem fontos.
Csöndben maradok, és el se mozdulok, talán rájön arra, hogy kinek akarja letépni a kezét. Amúgy is irritáló, hogy egy diákom a háló holmimban lát. Én se vagyok éppen kíváncsi erre a látványra - egy ágyban alvó diák, aki zajos, és felkelve a karomat szorongatja.
- Mi... mi történt?
Ezt még ő kérdezi, ráadásul ekkora fáziskéséssel? Nehéz lett volna elnézést kérni? Akkor már mehetnék vissza a szobámba.
- Úgy üvöltött álmában, hogy muszáj volt átjönnöm, mielőtt az egész kastély meghallotta volna. Mit álmodott? - kérdem, pedig nem hiszem, hogy ez igazából annyira nagyon érdekelne.
- Futottam. Rohantam, valamitől nagyon féltem, ami üldözött. Aztán utolért, és anya volt az. Eső és föld szaga volt, sáros volt a bőre és olyan volt, mintha a sírból ébredt volna fel. Láttam, a szemében láttam, hogy meg akart ölni. Aztán egy kígyó mászott ki a szájából, és… és itt ébredtem fel.
Lily...
- Most... most mi lesz?
Elfordítom a fejem, majd felállok az ágyról, kiszabadítva a kezemet. Mintha fájna a mozdulat, belül, hogy hátat fordítok egy még mindig gyereknek, aki rosszat álmodott, de ez Potter fia...
- Visszatükröződésre gondolok. A Sötét Nagyúr életének utolsó pillanatai édesanyádhoz kötődnek, aki megmentette az életét magának. Úgy gondolom, a Nagyúr ezt a szeretetet akarja maga ellen fordítani, mivel ezzel tudja a legnagyobb károkat okozni. Ha megtanulta volna az okklumenciát, valószínűleg nem álmodna ilyeneket.
Egy kis szünetet tartok, majd ránézek, mennyi jutott át a tudatáig. Mint mindig, az utolsó mondat megint jobban megragadt neki, mint a többi, legalábbis a szúrós szemekből erre tudok következtetni.
- Hogy kiküszöböljük, holnap estére készítek magának egy bájitalt, hogy normálisan és álomtalanul tudjon aludni. Reméljük nem kell hasonló álmoktól tartanul a továbbiakban.
- Hogy nekem bájitalt? Biztos, hogy nem lesz méreg?
- Higgye el, Potter, hogyha meg akartam volna ölni, már rég megtettem volna. Most, hogy ez a kötés érvénybe lépett, ha akarnám se tudnám megtenni ezt a nagyszerű dolgot.
- Miért utál ennyire?! - fakad ki, én pedig nem tudom, pontosan mi is történt, ami eddig még nem.
- Ezt pontosan tudja. Aludjon.
Azzal sarkon fordulok, és visszamegyek a szobámba. Valamiért azonban a kezem hangtalanul zárja be az ajtót, pedig szívem szerint akkorát csattanna, hogy arra tényleg mindenki felkelne a kastélyban.
Habár az egész örökkévalóságnak tűnt a keddi nap, a szerda békés, nyugodt. Sehol nem érzem Pottert a kastélyon belül, nyugodtan meg tudok reggelizni, és még a diákok sem idegesítenek annyira, mint általában szoktak.
- A mai órán defenzív bűbájokat fognak gyakorolni, miután megtanulják a megfelelő mozdulatokat hozzá. Nem akarok senkit sem hamvaiból összekaparni, úgyhogy megköszönném, hogyha figyelnének rám. A tankönyvet nyissák ki az ötvenhetedik oldalon, amelyen a megfelelő pálcamozdulatokat láthatják, és le van írva pontról pontra, hogy mikor mire kell ügyelni. Negyed óra alatt biztosan eljutnak odáig, hogy valamennyire letisztuljon a fejükben, hogy pontosan mit is kell csinálni. A hugrabugosokat megkérném, hogy saját társaik közül válasszanak partnert, és ez természetesen a hollóhátasokra is vonatkozik. Kezdjék az olvasást.
Kopogás hallatszódik az ajtón, mire egyből megszületik az alapzaj a teremben.
- Csendet! Dolgozzanak.
Újra néma csönd borul a teremre, én pedig a padok között a hátsó ajtóhoz sétálok. Kinyitom az ajtót, és egy pillanatra meglepődöm. Hogy óra közben pont ő zavarjon?
- Perselus, hol van Potter?
- Miért is kellene tudnom, hol van a diákja?
- Potternek most átváltoztatástan órán kellene ülnie, és nincs ott. Ahogy látom, itt sincs.
- Természetesen, ezek itt negyedévesek.
- Megtenné, hogy előkeríti Pottert?
- Majd az óra után, nem hagyom itt őket.
- És megmondaná, hogy fogja pótolni az anyagot, hogy el van szeparálva a társaitól?
Erre már nem tudok mit mondani.
- Addig vigyázok a diákjaira, kérem...
Felmordulok, majd elindulok Potter keresésére. Gyengén érzem csak az auráját vagy kisugárzását, azt is a pince felől. Elaludt volna?
Az alagsorba érve kiélvezem a néma csendet. A legtöbb teremből bőven kiszűrődnek a zajok, de innen még Lumpsluck terme is viszonylag távolabb van.
Ahogy közeledek a szobáinkhoz, úgy erősödik fel hirtelen a Potter-érzékelő képességem. Zavarodottság, majd idegesség. Igen, elaludt. Az ébresztőóra fogalmát nem ismeri? Mágikus környezetben is működnek az egyszerű, elektromosságot nem igénylő dolgok, és az elemmel működő óra pontosan ilyen.
Kopogok, mire pár másodperc sem múlik el és kicsapódik az ajtó.
- Mi van?! - rivall rám Potter, én meg egy pillanat alatt elhűlök. Félig van ráráncigálva a talár, és még a feje sincs kint belőle - éppen, hogy eltakarja magát a combjáig, ugyanis nadrágot még nem vett fel.
- Hiányolják magát átváltoztatástan óráról.
Kibukkan a fej, amin immáron valami pánikszerű kifejezést fedezek fel.
- Azt hittem, hogy Hermione az - kezdi a mentegetőzések sorát.
- Valahogy sejtettem...
- Úgy volt, hogy lejön és felkelt!
- Saját bejárónőt tart?
- Nem az!
Még ha az lenne, akkor se érdekelne. Ha más, az se. Bármi lehetett Potter és Granger között, ki tudja. Nem... Legalábbis előző félév végéig nem, mikor jártam az emlékképei között.
- Vagy úgy... Nem az. Értem. Nos, megköszönném, ha a légyottjaikat nem idelent szerveznék meg.
- Mi... NEM!
Igazából nem is érdekel, és azt se tudom, miért hoztam szóba. Ez is annyira... idegen tőlem.
- Kap két percet, amíg összeszedi magát. Utána feljön a termembe, mivel McGalagony professzor ott várja.
- Engem?
- Magát. Hozzám jött, hogy kerítsem elő, így én nem vagyok ott a saját órámon, ahogy ő sem. Remélem tudja, mennyire kellemetlen helyzetbe hozott minket ez.
Nem szól semmit, csak bevágja az ajtót, majd két perc elteltével kijön még mindig csapzott külsővel, igaz, a ruhadarabok megfelelő helyen vannak.
Gyors és néma út után sikerül átadnom McGalagonynak, én pedig végre a diákjaimmal törődhetek.
- Remélem, a hiányom nem akadályozta meg önöket abban, hogy felkészüléssel töltsék el az idejüket. A padokat rendezzék a falak mellé, aztán álljanak párba a padok mellett.
Másfél óra elteltével engedem el csak a csapatot a nyolcórai kezdés ellenére. Ha megfelelően felkészültek volna a varázslat gyakorlásához, nem kellett volna két embert is felküldenem a gyengélkedőre egy-egy kísérővel. Ha így haladunk, a következő generációs varázslók és boszorkányok csak csodával határos módon fogják tudni megtanulni az első három év tananyagát. Lehet, több embert kellene megbuktatnom?
Az órámra nézek, majd megállapítom, még van húsz percem a következő órámig. Ennyi időre nincs értelme lemenni a tanáriba, és amúgy sem vágyom a diákok magatartásáról zajló vitákba belefolyni.
Érzem.
Besétál az ajtón immáron rendezettebb külsővel, és próbálja velem felvenni a szemkontaktust. Nem kerülöm sokáig a pillantását, csak hogy haladjunk.
- Elné... Nem kell többször utánam rohangálnia.
- Miért érezte, hogy ezt közölnie kell velem? Menjen a következő órájára, velem csak holnap és holnapután lesz Sötét varázslatok kivédése.
Nem mozdul, csak áll az ajtóban, mint aki nagyon akar valamit.
- Este majd átviszem az álomitalt, a déli lyukasórámban elkészítem.
Teljesen lefagyva bámul rám, majd hirtelen megszűnik ez az idegesítő, vibráló csend.
- Hét óra után térek vissza a szobámba.
- Felőlem azt csinál, amit akar, amíg nem ütközik a házirendbe.
Mintha tikkelne a szeme, de lehet, csak képzelem. Hátat fordít, és végre eltűnik a szemem elől.
Fél kilenc is elmúlik, mire végre hangokat hallok a másik szobából. Felemelem az üvegcsét, majd átmegyek nappali öltözékben hozzá.
- Az altatója.
- Én ne használjam ezt az ajtót, maga meg állandó jelleggel ezen közlekedik?!
- Mi lenne, ha a pozíciómnak megfelelően szólítana? A többi tanáránál se okoz problémát a megfelelő megszólítás, engem miért nem tüntet ki ezzel?
- Mert nem érdemli meg!
- Eddig az összes vizsgáján átengedtem, mivel az elvárhatónak megfelelő módon teljesített. Ha úgy gondolja, hogy nem szükséges bizonyos embereket egyenrangúan kezelni, szóljon, és elintézem, hogy soha ne jusson tovább a hatodik évfolyamon.
Mintha egy kicsit megába fordulna ezen, én pedig már tényleg nem tudom, mit kezdjek vele. A gyereknevelési időszaknak már befellegzett nála, és úgy néz ki, a muglik, akiknél élt, egy hisztériára alkalmas kölköt neveltek, aki nem tudja, mikor kell befognia a száját.
- Ahány csepp, annyi órás alvás. Nem ajánlom, hogy tíz cseppnél többet fogyasszon belőle.
Morran egyet, de már ezt is lehet tőle korrekt válasznak értelmezni. Igazán felemelő emberi kapcsolat a miénk. Köszönöm, Albus, hogy megadtad ezt nekem.
- Ha beveszi, szinte azonnal hatni kezd, így érdemes az ágya közelében lennie. Hat-nyolc óra alvás után a szervezete automatikusan felébred. Ha kevesebbet akar aludni a bájitallal, valószínűleg visszatérnek az álmok, és úgy alszik tovább.
- Jó-jó, értem! - Egy pillanatig csendben marad. - Le van írva a bájitaltan tankönyvben.
- Értem. Aludjon jól.
Azzal a lendülettel kisétálok a szobájából, hogy végre lemoshassam magamról a napi szennyet, és én is kipihenhessem magam.
|
| Rauko | 2013. 08. 12. 12:16:24 | #26833 |
Karakter: Harry Potter
Megjegyzés: ~ Calaelnek
- Egyértelmű, Potter, hogy minden vágyam az, hogy a maga képét bámuljam éjjel és nappal. Azonban ez nem akadályoz meg abban, hogy a lelkiismeretére hassak - bár, ha annyi van belőle, mint az apjának volt...
Mindig csak apám… ennyire gyűlölte volna?
- Már megint az apámmal jön... Ennél többre nem képes?
- Tudom, hogy a büntetőmunkával semmire se mennék. Menjen vissza a klubhelyiségébe, Potter, és tíz pont a Griffendéltől.
- Csak?
- Még tizenöt pont.
Épp elküldeném a fenébe, de folytatja.
- Ha szeretné, hogy még húszat levonjak, akkor beszéljen. És mivel nem sok hajlandóságot mutat arra, hogy elinduljon, kénytelen leszek elkísérni magát.
Magamban puffogva folytatom a vitát, de azt az örömet nem adom meg neki, hogy újabb pontokat vonhasson le.
- Azt hiszem, ma este itt maradok a lépcső aljában. Menjen - szólal meg, mikor odaérünk. Ott sem felelek neki, csendben haladok felfelé, és közben azon a fura érzésen jár az agyam, hogy miért éreztem, hogy ideges és fáradt? Fejlődik bennem valami érzék, vagy mi lehet ez? Meg kellene kérdeznem Mionét.
Ebéd előtt másnap az igazgató ismét üzen és magához hívat. Persze sietek, de már akkor tudom, hogy ott van, mikor elindulok felfelé a lépcsőn. Miért hív ide engem akkor, amikor Piton itt van? Egyáltalán honnan vagyok benne ennyire biztos, hogy ott van?
- Hivatott, igazgató úr? - kérdezem belépve.
- Igen. Lenne egy kis megbeszélésünk rólatok.
Ekkor veszem észre. Hát itt van… mi a fene folyik itt?
- Pénteken, az utolsó órák után elutaznak a Roxfortból. A pontos helyszínt majd akkor adom meg Perselusnak.
- Sehova nem megyek vele - mondom azonnal. Azt se tudom mi ez, ami benne, zajlik, és még menjek is vele napokra. Na azt nem.
- Sajnálom, de nincs más megoldás. Perselus már belement, neked pedig követned kell az utasításainkat.
- De ez… ez igazságtalan! - jelentem ki teljes magabiztossággal. - Erről nem volt szó!
- Minél jobban ellenkezel, annál rosszabb lesz minden, fiam - szólal meg lágyan, nyugtatólag az igazgató. - Az, hogy minden a te érdekedben és a te segítésedre történik, nem kell mondanom, remélem - mosolyog rám. Elmormolok egy igent, és Pitonra pillantok, aki fellengzősen néz rám. Tudom, élvezi, hogy most akármit teszek, nem lesz igazam. - Arról nem is beszélve, hogy nem ez az egyetlen változás mostanában - jegyzi még meg, mire kedves tanárom is odakapja a tekintetét.
- Miről van szó? - kérdezi karcos, émelyítően mély hangján.
- Nos, bizonyára mindketten észrevettétek már, hogy mennyire jól érzitek egymás jelenlétét a kastélyon belül. A helyzet az, hogy a kötés, amit rátok helyeztem…
- A MICSODA?! - ordítok fel teljesen elfeledkezve magamról.
- Ne visongasson már - morran rám Piton, de csak ellenségesen villantom rá a tekintetem.
- Ugye épp az előbb tisztáztuk, hogy minden a te érdeked, fiam. - Elém sétál és a kezembe nyom egy adag citromport. - Én nem lehetek örökké melletted. Ki tudja, mikor szólítanak el ebből a világból, és akkor nem hagyhatlak teljesen egyedül egy ilyen harcban, ezt mindketten nagyon jól tudjuk, igaz? - Bizonytalanul, de azért bólintok. - Nos, a lényeg az, hogy én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy egy ilyen jellegű kötésnek mi lesz az eredménye. Bár nekem is részem volt benne régen, az teljesen más helyzet volt. - Megragadja a gondolataimat ez az egy mondat. Hm… ennek utána kellene járni valahogy. De ki tudhat eleget az igazgató régi életéről ahhoz, hogy ezt elmondja? Közben hallom a duruzsolást magam körül, tehát tovább beszélgetnek.
- Micsoda? - Piton hangja olyan, mintha pillanatokon belül ölni akarna.
- Nem értem, hogy mit nem értett, Perselus. A kötés érdekében Harry a pincébe, a szomszéd szobába költözik, maga mellett.
- MICSODA?! - Nem, ezt nem… de hát… - Azok Mardekárosok! ÉN Griffendéles vagyok!
- Egyet kell értenem Potterrel. Nem tudok a nap huszonnégy órájában vele lenni és védeni a Mardekárosoktól.
- Nem mintha szükségem lenne rá - morranom.
- Mondott valamit? - Teljes testtel felém fordul.
- Azok csak Mardekárosok. Kisujjal elbánok velük akkor is, ha csoportban jönnek! - Oké, nem biztos. De ideges vagyok.
- A költözést - vonja magára ismét a figyelmünket Dumbledor -, természetesen nem fogjuk bejelenteni. Személyesen beszélek a Griffendélesekkel, Perselus pedig a Mardekárosok lelkére köti, hogy ez titok.
Én meg itt döntök úgy, hogy nem szólok többé senkihez, legalábbis amíg ez az őrület tart.
Ami pedig még inkább dühít az a tény, hogy semmit sem tudok pontosan. Mi történik most akkor? Miért van erre szükség? Hova megyünk pénteken? Miért Pitonnal? Milyen kötés? Akkor emiatt van, hogy mindig érzem, hogy merre jár Piton? Néha azt is érzem nagyon halványan, hogy ideges. Ez annak a kötésnek a hatása? Amire mégis miért volt szükség?
Nyögve szorítom a fejem a két tenyerem közé, nehogy szétrobbantsa a sok megválaszolatlan kérdés. És mivel róluk van szó, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem kapom mega válaszokat. Most egészen biztosan nem.
- Meg fogod kapni a válaszaidat, fiam - teszi vállamra egyik kezét az igazgató. - De most induljunk. Pakolj össze szépen.
Felsóhajtok és beletörődök, hogy nem tudom követni őket.
Egyiküket sem.
* * *
- Ezt az ajtót pedig csak abban az esetben használhatja, ha halálos veszélyben van, és már csak egy karja van, hogy bekopogjon. - Kicsit sem próbálja elrejteni, hogy mennyire nem akarja ezt.
- Nyilván magát akarom látni a halálom előtti pillanatokban - morgom.
- Ha sok ilyen hozzászólása lesz, biztosíthatom, hogy így lesz. - Dühösen suhan el mellettem, és valahogy megcsap az illata. Nem parfüm, magának a testének az illata. Férfias, kissé kesernyés, de kellemes illat.
Aztán lendületből csapom fejbe magam, mert miért szagolgatom én itt ezt a zsíros hajú dögöt?!
Vacsora.
Természetesen a barátimhoz ülök, akik elkezdenek faggatni, hogy mi ez az egész.
- De Harry, nem hiszem el, hogy nem tudod - rivall rám Hermione.
- Nem, nem tudom! Ha tudnám sem mondhatnám el! - Látom, hogy mindenki ideges, egyedül Mione gondolkodik el.
- Igaz van - mondja hirtelen. Mindenki rá figyel. - Biztosan jó oka van annak, hogy egy Griffendélesnek le kellett költöznie a pincébe, és az, hogy ez pont Harry, biztosan nem véletlen. - Hirtelen felém fordul. - Harry, akármiben segíthetünk, kérlek, szólj. - Bólintok, és fejben már meg is van a terv.
Ahogy elindul mindenki kifelé, én elkapom Mione kezét. Szerencsére nem mutat semmi olyat, ami a többieket maradásra kényszerítené, arra a kérdésre is, hogy miért nem meg, csak annyit felel, hogy el akar valamit magyarázni nekem bájitaltanból mert látta, hogy nem értem.
- Az igazgató valami kötést helyezett rám és Pitonra - suttogom. - Azt mondta, hogy neki is része volt olyanban, de akkor neki más volt a helyzet és ezért kellett leköltöznöm.
- Van ennek valami köze ahhoz, hogy említetted, hogy Piton mennyire ideges, és nem érted, miért? - Igen, elszóltam magam. Elvicceltük ugyan, hogy ő mindig ideges, de ezek szerint neki feltűnt.
- Ezt sem tudom - rázom meg a fejem.
Hirtelen megérzem, hogy már nem eszik, legalábbis mást csinál, mint eddig, mert megzavarja az érzékelésemet. Feláll és kicsit ideges. Felé kapom a fejem, de akkor már mellettem áll.
- Indulás a pincébe. - A hangjában egy picike kedvesség sincs, és amúgy is érzem, hogy valami nagyon zavarja, de nem tudom, hogy mi. Annyira még nem tudom megszokni ezt az új… érzést.
- Akkor holnap találkozunk az órákon, Harry - mosolyog rám biztatóan Hermione, majd elsiet. Én felsóhajtok és elindulok a pince felé.
Hogy én mennyire utálom a pincét…
Valaki üldöz. Érzem, hogy valaki fut utánam, ahogy én rohanok előre, bele a nagy semmibe. Olyan félelem kerülget, amilyet még soha nem éretem, szinte megfojt. Úgy ordítok, ahogy a számon kifér, majd érzem, hogy hirtelen a nyakamba liheg a valami, ami utánam rohan. Ahogy megfordulok, anyám képekről már jól ismert arca néz rám, gyilkos tekintettel. Az ajkai cserepesek, a bőre sáros, alatta sápadt, eső, föld és rohadó hús szaga lengi be. Ahogy vékony ujjai a nyakamra kulcsolódnak még jobban üvöltök. Anya! Anya miért bántasz?! Anya… kérlek… ne!
Hirtelen egy kígyó… egy hatalmas kígyó kúszik ki a szájából és egyenesen belemar a…
- Ébredjen már fel! - Kipattannak a szemeim és az első dolgot ragadom meg, ami a kezem ügyébe kerül. Ahogy kicsit fókuszálok rájövök, ez egy kar. Egy fekete ingbe bújtatott, érezhetően izmos felkar. Lihegek, hangosan lihegek, ahogy próbálom elhitetni magammal, hogy ez csak álom volt, és egyre jobban szorítom azt, ami mutatja, hogy itt vagyok: a felkarját.
Percekbe telik, mire lenyugszom.
- Mi… mi történt? - kérdezem.
- Úgy üvöltött álmában, hogy muszáj volt átjönnöm, mielőtt az egész kastély meghallotta volna. Mit álmodott? - kérdezi.
- Futottam. - Nem gondolkodom, hogy elmondjam-e neki. El kell mondanom neki. - Rohantam, valamitől nagyon féltem, ami üldözött. Aztán utolért, és anya volt az. Eső és föld szaga volt, sáros volt a bőre és olyan volt, mintha a sírból ébredt volna fel. Láttam, a szemében láttam, hogy meg akart ölni. Aztán egy kígyó mászott ki a szájából, és… és itt ébredtem fel.
Felnézek rá. Még a mellkasomon is ömlik lefelé az izzadtság, annyira féltem.
- Most… most mi lesz? - kérdezem. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ő esz az, akihez ilyen görcsösen ragaszkodom. És gyanítom, ha az álom hatása elmúlik, ismét olyan lesz minden, mint régen, de most szükségem van rá, hogy itt legyen és elmagyarázza a saját stílusában, hogy idióta vagyok, ha megrémülök egy álomtól.
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 08. 13. 14:56:15
|
| Calael | 2013. 01. 29. 16:01:55 | #24989 |
Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: [Raukonak]
Miért ilyen nehéz felkelni? Ah, persze, szeptember elseje van. Az összes idióta most tér vissza az iskolába, hogy megkeserítsék az életemet a különböző balesetekkel, amiket elszenvednek az óráimon.
Belegondolva... Ez most megváltozik, nem? Hiszen nincs több mérgező bájitalfelhő, savas kiömlések és füstölgő üstök. Csak egy varázspálca, meg az, ami ott van a fejükben. Ez nem valami sok, ha abból indulok ki, miket produkáltak "egyéni munka" címszóval az előző óráinkon. Főleg a hugrabugosok, meg a griffendélesek...
A levegőben vörös láng lobban, majd egy toll hullik a földre. Elhúzom a számat a látványra, hiszen ez egyet jelent azzal, hogy meg kell jelennem Albus előtt. Miért egy ilyen reggelen? Tudja jól, hogy gyűlölöm a szeptember elsejéket, de ő mégis ilyenkor akar beszélni velem. Hihetetlen.
- Hivatott.
- Igen, Perselus, jöjjön be.
Valami azt súgja, hogy ez a világ legrosszabb döntése jelen pillanatban, de nincs mit tenni, hiszen ő mindig is igyekezett segíteni nekem. A kezét elnézve azonban talán már én is eleget tettem érte, amivel talán rászolgáltam volna arra, hogy ne kénye-kedve szerint ugráltasson. Elfoglalom az igazgatóval szembeni széket, és egyenesen a szemébe nézek, hátha ki tudom olvasni belőle, mit akar, mielőtt még elkezdené.
- Beszélt nekem előzőleg arról, hogy letette a Megszeghetetlen esküt Draco Malfoy védelmében kapcsolatban.
Megfeszül az álkapcsom, ahogy az igazgató teljesen nyugodt arcát figyelem.
- Igen.
- Ez feljogosítaná arra, hogy bárkivel végezzen a védelmében, amit én nem szeretnék.
Rezzenéstelenül ülök, és várakozok. Nem fogok semmire sem rákérdezni, hogy megkönnyítsem a dolgát. Ma nem.
- Ahogy megismertem az elmúlt évben Harryt, valószínűleg fel fog figyelni Draco megváltozó viselkedésére. Nem akarom, hogy baja essen a fiúnak.
Egyre lassabban lélegzek, és valami újféle balsejtelem kezd kialakulni bennem.
- Miért gondolja azt, hogy ártanék neki?
- Gyakran elfeledkezik arról, hogy ő Lily egyetlen élő fia.
- A Potter nevet viseli, és inkább üt az apjára, mint Lilyre... De nem szoktam elfeledni.
- Én mégis szeretnék inkább biztosra menni. Nem Megszeghetetlen Esküre akarlak megkérni, Perselus...
Kiráz a hideg a hirtelen váltástól, de nem jegyzem meg neki, hogy inkább maradjunk a hivatalos verziónál.
- Csak egy kötést akarok, hogy biztosan szemmel tartsd Harryt...
A vacsora alatt gyilkos szemmel mérem végig az elsőéveseket, mivel eltakarják azt a padlórészt, amelyet előszeretettel szeretnék most porrá rombolni. Igen, miért is ne segített volna be Fawkes annál a varázslatnál! Meg használja csak a romokban heverő jobb kezét hozzá... Vagy direkt csinálta?! Tönkre akarja tenni az életemet? Nem elég, hogy kémkedek neki, szolgálom Voldemortot úgy, hogy senki ne tudja biztosan, melyik oldalon állok, nem, nem elég...
A ceremónia végeztével meglátom a kis árvát. A kis árvát, aki miatt nem lesz egy nyugodt hetem se az elkövetkezendő hónapokban, mert nem elég, hogy pesztrálnom kell, de még...
Hétfő, sötét varázslatok kivédése. Ötödéves griffendélesek, milyen kellemes társaság.
- A mai órán szépen átnézik, hogy az elmúlt nyári szünet alatt pontosan mi mindent is felejtettetek el abból, amit az előző években tanultak. Az óra másfél órás, egy órát kapnak. Az utána lévő fél órában kérdéseket teszek fel maguknak, a válasz minőségétől függően kapnak házi feladatot. Ha valaki felrobbantja a termet, amíg nem vagyok bent, azt a két kezemmel fogom megölni.
Rövid hatásszünet után elhagyom a termet, majd lendületből csapom be magam mögött.
A régi könyvemben volt egy átoktörő főzet, csak meg kell találni. Miért is hagytam lent a bájital teremben... Nem mintha akinek a kezébe jutna, bármit is meg tudna csinálni belőle.
Kopogás nélkül nyitok be, elsőre fel se fogom, hogy kik és mik vannak bent. Egyedül Lumpsluckot tartom szem előtt, aki úgy puffaszkodik a teremben, mintha világ életében az övé lett volna.
- Elnézést, keresek valamit.
Persze, hogy az egész csak formaság, én pedig a polc felé veszem az irányt. Tüzetesen vizsgálom meg a könyvgerinceket, kedves kollegám kérdésére, hogy mit keresek, csak annyit felelek:
- Az egyik tankönyvben van valami, amire szükségem van.
Aztán két üres helyet pillantok meg, mire csikorogtatni kezdem a fogaim.
- Valami baj van, Perselus?
- Innen két könyv hiányzik.
- Ó, azokat odaadtam Potternek meg a vörös hajú barátjának, mivel nincsen tankönyvük.
- Nincsen... Lehet, az egyikre szükségem van. Még emlékszik az írásomra, nem? Ha valamelyiküknél meglátja, vegye el!
Megdöbbenve néz rám a vizenyős szemeivel, és nem tud mondani semmit. Régen volt az, hogy a tanítványa voltam, és különben is, sokkal többre vittem az életben a bájitalok tekintetében, mint ő valaha is tehette volna. Elsétál, én pedig még egyszer átnézem a könyveket, de semmi.
Lehet, nem is itt hagytam volna?
Nem, biztosan itt kell lennie, de mi van, ha már régebben eltűnt, és az egész átoktörő italt újra ki kell fejleszteni?
Nem fogom kitépni a kezükből, pedig az lenne a legjobb.
Kicsit megfeledkezve magamról és a környezetemről, kétszer olyan hatásosan hagyom magam mögött a bájitaltermet, mint előzőleg az új, saját, sötét varázslatok kivédése termemet.
Egy érzés erősödik bennem, ahogy a másodévesek óráját tartom. Hollóhátasok és mardekárosok összevonva, amivel nincs is baj. Nagyon ügyesen sajátítják el azt, hogyan kell pajzsbűbájt felvonni, és csak néha repül át rajtuk egy-egy rontás. Azt hiszem, a következő hetekben ez idális kihívás lesz a számukra.
Az érzés, hogy valahol ott van a kastélyban Potter. Ha nem figyelek másra, tudom, hogy képes vagyok megtalálni. Erről nem volt szó!
A penna kettétörik a kezemben, mire unottan fogom meg a pálcámat, és egy néma "Reparo!"-t küldök felé. Újra ép, én pedig tovább írom a jegyzetemet, amibe a hozzávalókat igyekszem felsorolni, és hogy milyen fázisokra épül az átoktörő.
Az első éjszakai járőrszolgálat. Talán még fel is nevetnék, ha annyira kíváncsi lennék arra, hogy Potter mit csinál éjszaka az iskola folyosóin, de egyáltalán nem vagyok az, azonban ez az átok hajt arra, hogy menjek, és takarítsam el rövid időn belül a hálókörletébe.
Nem történik meglepetés, tényleg megtalálom. Hangtalanul sétálok mögé, majd röviden megállapítom, hogy megint az a francos tekercs van nála, amit egyszer már elkoboztam tőle.
- Hihetetlen, hogy ennyire nem képes semmiféle szabályt betartani, Potter. Vagy nem tudja mit jelent, hogy takarodó? Felvilágosíthatom esetleg? Ennyire idióta tényleg nem lehet, még maga sem, Potter.
- Professzor... Bizonyára azért jár a nyomomban, hogy több időt töltsünk együtt, ahogy az igazgató úr is kérte, vagy tévednék?
Mint mindig, most is fellobban bennem az érzés, hogy porrá égessem, de ezt nem tehetem meg. Két ember haragjával is szembe kellene néznem, és akármennyire is ismerem a gyenge pontjaikat, nem lennék biztos benne, hogy mind a két alkalommal győzedelmeskednék.
- Egyértelmű, Potter, hogy minden vágyam az, hogy a maga képét bámuljam éjjel és nappal. Azonban ez nem akadályoz meg abban, hogy a lelkiismeretére hassak - bár, ha annyi van belőle, mint az apjának volt...
Az előbbi vigyor leolvad az arcáról, ami elégedettséggel tölt el.
- Már megint az apámmal jön... Ennél többre nem képes?
- Tudom, hogy a büntetőmunkával semmire se mennék. Menjen vissza a klubhelyiségébe, Potter, és tíz pont a Griffendéltől.
- Csak?
- Még tizenöt pont.
Már nyitná a száját, én pedig nem tudom visszafogni magam.
- Ha szeretné, hogy még huszat levonjak, akkor beszéljen. És mivel nem sok hajlandóságot mutat arra, hogy elinduljon, kénytelen leszek elkísérni magát.
Csendben marad, én pedig hálát adok ezért a csendért. Nem olyan egyszerű folyamatosan beszélni a fallal. Egy idő után fárasztó.
- Azt hiszem, ma este itt maradok a lépcső aljában. Menjen.
A törékeny csendet egyedül a léptei zaja töri meg, de aztán elhalnak. Ha vissza akarna térni, akkor se nagyon tudna elmenni mellettem, viszont nem akarok egész éjszaka itt lenni. Holnap órákat kell tartanom, és fáradtan igen nyűgös lennék, ami nekem igazából nem esne annyira rosszul...
Másfél órát posztolok még lent, majd elindulok a szobámba. Lent, a pincében... Miért van egymástól ez a két hely olyan messze? Egyszerűbb lenne az átok miatt valahova felköltözni, de inkább nem. Annyira nem köthet meg.
Ebédidő, de mielőtt elindulhatnék a Nagyterembe, hőhullám csap meg egy másodpercre. Az ég felé pillantok, majd a terem közepe felé. Ott van a toll, aminek éppenséggel egyáltalán nem örülök. Elindulok az igazgatói felé, az ajtót pedig bezárom magam mögött. Nagyon remélem, hogy hamar végzek a beszélgetéssel.
Az irodában egyedül az igazgató van bent, leszámítva az alvó portréalakokat.
- Á, Perselus, maga ért ide hamarabb.
- Ki... - kezdeném a kérdést, de hamar rájövök, hogy vajon mi is van a háttérben. - Értem.
- Remélem, nem bánja, hogy így ebédidőben...
- Nem volt étvágyam, de köszönöm a kérdést.
Az ablakhoz sétálok, majd a párkánynak dőlök. Összefont kezekkel bámulom az ajtót, hogy mikor jön meg, de újra bekapcsol az érzékelés, mire hányinger tör rám. Már csak a lépcső van hátra...
Kopogtatás.
- Tessék!
Kinyílik az ajtó, majd a fekete taláros, vörös-arany szegélyes kollekcióban belép Potter a szobába.
- Hivatott, igazgató úr?
- Igen. Lenne egy kis megbeszélésünk rólatok.
Gyilkos tekintettel bámulok Dumbledore-ra, aki rájött, hogy a "rólatok" szó mekkora hiba is volt a terveiben.
- Pénteken, az utolsó órák után elutaznak a Roxfortból. A pontos helyszínt majd akkor adom meg Perselusnak.
- Sehova nem megyek vele - jelenti ki Potter, én pedig még el is mosolyodnék rajta. Ez az érzés kölcsönös.
- Sajnálom, de nincs más megoldás. Perselus már belement, neked pedig követned kell az utasításainkat.
|
| Rauko | 2012. 11. 23. 17:05:23 | #24310 |
Karakter: Harry Potter
Megjegyzés: ~Calaelnek és Perselusnak
- Harry, de ez remek hír! - lebeg be elém Hermione örömteli arca. - Végre nem lesz olyan nehéz a Bájitaltan, SVK-ból meg te vagy a legjobb! Bár nem biztos információ még, de én majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy csere lesz - lelkendezik, Ron meg bólogat hozzá.
- Igen, és ez a Lump Klub is érdekes lesz - felelem, próbálva terelni a témát. Egyrészt nagyon örülök, hogy Lumpsluck lesz az új bájitaltanár, de valahogy nem nyugtat meg, hogy nála jó jegyeim lesznek. Pitonnál… igazi érdem lenne. Így is nehéz lesz az SVK, ebben biztos vagyok, de ha tényleg auror akarok lenni, akkor a RAVASZ-t le kell tennem, ha belegebedek is.
Bár a kinti helyzet is nagyon aggasztó. Voldemort egyre eszeveszettebb, a muglikat is veszély fenyegeti miatta. Az új minisztert sem érzem jobbnak, mint Caramel volt, pláne hogy ő is biztosan meggyőzhető arról, hogy nincs baj, pláne egy kis Crutio-val, és ez a Halálfalóktól kitelik.
* * *
Az évnyitó beszédben megbizonyosodunk róla, hogy tényleg változik a tanárok beosztása, így az első Bájitaltan órára kifejezetten érdeklődve, de pici hiányérzettel megyek. Nem Pitonnak bizonytani olyan, mint… nem is tudom. Nem az igazi.
Ahogy beérünk a terembe jelezzük is Ronnal a professzornak, hogy nekünk még nincs könyvünk erre az évre, mire mosolyogva terelget el minket a könyvespolcig.
- Vegyetek csak egyet-egyet, erre az évre kölcsön adom őket nektek, nem kell ezzel foglalkoznotok!
Kifejezetten örülök neki én is, Ron is, hiszen, bár a könyvek használtak, erre nem kell már pénzt költeni, és hátha lesz benne egy-két hasznos vagy vicces jegyzet. Én legalábbis mindig jegyzetelek a könyveimbe. Bár ez ki tudja, kié volt.
Az óra háromnegyedénél járhatunk, amikor kicsapódik az ajtó.
- Elnézést, keresek valamit - jelenti be Piton, és a könyvespolchoz megy. Lumpsluck utána lép, de nem hallani mit beszélnek. Valami olyat mond Pitonnak, amitől ő még idegesebb lesz, mert kifelé úgy becsapja az ajtót, hogy majdnem kiesik a helyéről. Szegény Neville megint felnyög félelmében. Sosem értettem, hogy ő miért fél ennyire Pitontól. Nem félelmetes.
Legalábbis nem annyira, mint mások.
Az óra további része viszont zavartalanul telik. Lumpsluck professzor gondterheltnek táűnik és rendre odalép hozzám vagy Ronhoz és megnézi a könyvünket, amit nem nagyon tudok mire vélni, de nem merem a másik oldalamra tenni, nehogy azt gondolja, hogy nem akarom, hogy segítsen. Mert akarom én.
A következő óra előtt viszont elém szalad McGalagony professzor, és idegesen közli, hogy az igazgató látni akar engem.
Követem is becsülettel felfelé, és ahogy felérünk, ijesztő kép fogad: az igazgató is ideges.
- Köszönöm, Minerva. Fiam, kérlek foglalj helyet. - Teszem, amit kré, és próbálok nem tudomást venni arról, ahogy fel-alá mászkál. Nem értem. Egyáltalán nem értem. Betegnek látszik, idegesnek és pont olyan idősnek, amennyi lehet.
Bár fogalmam sincs, hogy az mennyi.
- Láttad ma Perselust, fiam? - kérdezi, elém érve.
- Igen, uram. Bájitaltanra jött be, kereshetett egy könyvet, de nem tudom, hogy mit és miért.
- Értem, értem. Te is kaptál egy könyvet kölcsönbe, igaz? Lumpluck professzor megnézte?
- Igen, uram. A professzor többször fellapozta a könyvet Piton professzor távozása után, de nem említette, hogy vissza kell adnom, sem nekem, sem Ronnak. - Bőszen bólogat, majd elindul megint egy körre, és ahogy elém ér, gondterheltnek látszik.
- Nincs más megoldás… nincsen.
- Uram? - kérdezem félve.
- Harry, fiam, úgy vélem, hogy itt lenne az ideje, hogy együtt töltsetek egy kis időt Perselusszal, ugyanis a körülményekre való tekintettel hamarosan együtt kell elhagynotok az iskolát néhány napra.
- Micsoda?! Miért? Piton tudja már?!
- Piton professzor, Harry. - A professzort kihangsúlyozva, jelezvén, hogy illene. - Egy átok. De fontos, hogy ketten menjetek, nem merek mást küldeni, így szól a jóslat is…
- Milyen jóslat, uram? Én erről nem tudok, csak a másikról. - Felpattanva kezdem követni az útvonalát, de ahogy megáll, én is megtorpanok.
- Ne kérdezz semmit, fiam, ne kérdezz semmit. Menj vissza az órádra, amint tudok valamit, fel foglak keresni, vagy valaki mást küldök érted, de ne félj. - A vállamra teszi a kezét, megszorítja és mélyen a szemembe néz. - Nem hagyom, hogy bármi bajod legyen, hidd el.
Elgondolkodva sietek vissza az órára, és bár a többiek kérdezgetik, nem mondok semmit, csak hogy Voldemort miatt hívatott, de részleteket nem mondhatok. Ez részben igaz, mert annak az átoknak köze lehet hozzá is.
Mennyivel könnyebb lenne, ha még élne Sirius, és elmondhatnék neki mindent… Biztosan lenne valami okos ötlete.
A nap végén, vacsora után egyedül akartam kicsit lenni, így elsétáltam a Csillagvizsgálóig, és ahogy visszafelé megyek, érdekes dolgot látok a Tekergők Térképén.
Draco Malfoy sétál, majd eltűnik, de nem követi senki, így nem tudom mire vélni. A Szükség Szobája, az biztos, de mit keresne ott egyedül Draco?
Teljesen belefeledkezem, így észre sem veszem, ahogy megáll valaki mögöttem, csak a pontot a térképen.
- Hihetetlen, hogy ennyire nem képes semmiféle szabályt betartani, Potter - jön a gúnyos hang. - Vagy nem tudja mit jelent, hogy takarodó? Felvilágosíthatom esetleg? Ennyire idióta tényleg nem lehet, még maga sem, Potter.
Megfordulok, és a látványa most valahogy eltölt a szokásos izgalommal, mert vele mindig jókat tudok vitázni, és általában vérig sért, mintha direkt mutatna rá a gyengéimre. De valami más…. nem is tudom, nem éreztem még ilyesmit, valahol a gyűlölethez van közel, de nem, ez nem az. Akkor?!
- Professzor - sziszegem vissza. - Bizonyára azért jár a nyomomban, hogy több időt töltsünk együtt, ahogy az igazgató úr is kérte, vagy tévednék? - A szokásos, gúnyos vigyor kúszik az arcomra. Kíváncsi vagyok, erre mit reagál vissza.
|
|
