Nem igazán fûlik a fogam, már korán reggel, az elsõ órát Átváltoztatástanon tölteni. McGalagony órái semmiképpen sem mondhatók unalmasnak, de nem kötik le soha eléggé a figyelmemet ahhoz, hogy elfelejthessem a tényt, hogy griffendélesekkel vagyok összezárva. Persze itt van Lily is, lobogó vörös lángkoronájával, és azokkal a védelmezõ, sötétzöld szemekkel, de mikor pármunkát végezünk, még akkor sem adódik arra lehetõségem, hogy a tanárnõ vele osszon be.

Éppen ezért, ezen a nyomorúságos reggelen is az egyik legkevésbé szívesen látott, vörös-arany nyakkendõs, szemüveges idiótát kell elviselnem, név szerint James Pottert.

Már magától, a jelenlététõl is felfordul a gyomrom, ahogy gõgös arckifejezéssel asztalomhoz sétál, és szemeiben, a fekete keretes pápaszem mögül, valamiféle ravaszkás pillantást vet rám. Testemen végigfut egyfajta bizsergés, rossz érzés, de ügyet sem vetek rá, inkább nekilátok a feladatunk, hisz evidens, hogy én csinálok majd meg mindent. A tanárnõnek eme taktikája csak azt a célt szolgálta, hogy legalább egy csöppet megkímélje házát a folyamatos pontlevonásoktól. Viszont mikor a velem szemben álló rohadék egy kis papírgalacsint csúsztat felém az asztalon, majd leesik az állam, de gyorsan moderálom arckifejezésem, nem kell, hogy lássa meglepettségem.

Bizalmatlanul pillantok rá és akaratlanul is felvonom kérdõn bal szemöldököm. Nem felel semmit, csak egy pimasz mosoly kíséretében még közelebb pöcköli hozzám az összegyûrt papírdarabot.

Elveszem az asztalról és óvatosan, lassan kezdem széthajtani, és közben igyekszem minél jobban takarni a cetlit.

„Ma este esélyt kapsz, hogy láss valami felejthetetlent, amire már régóta kíváncsi vagy, drága Pipogyusz – gúnynevemet olvasva nyelek egy hatalmasat – Ha van egy csöpp eszed, akkor nem hagyod ki ezt a lehetõséget. Ha érdekel a dolog, órák után találkozzunk a parknál és akkor beavatlak a mélyebb részletekbe.”

Gyanakodva pillantok arcára, de rögtön meg is bánom, mert hányingerem támad önelégültségétõl.

Ha a józan eszemre hallgatnék, azonnal nemet mondanék. Hisz ez a legkézenfekvõbb megoldás. Nem származhat belõle semmi bajom, és a kicsapás sem fenyegetne. Mert ha már Potternek köze van valamihez, az már kicsapás veszélyes. És ez az utolsó dolog, amit akarok… Nekem szükségem van a Roxfortra. És itt van Lily…

De… de. A kíváncsiság erõs fegyver. Ki tudja, lehet, ez egyszer nem származik majd károm Potterék csínytevéseibõl.

Összeszorítom ajkaim és csak éppen résnyire nyílt szemekkel bólintok egyet a griffendélesnek, hogy tudassam, benne vagyok a dologban.

A nap hátralévõ részében alig férek a bõrömbe; nyugtalan vagyok, el-elbambulok, teljesen gondolataimba merülök.

Vajon mit akarhat mutatni? Ráadásul olyan dolgot, amire már „régóta kíváncsi vagyok”.

A pálcámat mindenképpen magammal kell vinnem, fel kell készülnöm a legrosszabbra. Szerintem még maga Merlin, sem tudja, hogy azok négyen mit forralnak a fejükben. Bár Lupin hiába istenes haverjuk, benne látom a legtöbb felelõsség érzetet és megfontoltságot, Pettigrew pedig egyszerûen gyáva. Viszont ott van az a nyomorult Black. Õ az a fajta varázsló, akibõl bármit kinéz az ember; erkölcstelen és gátlástalan, lelkiismeret-furdalásról vagy bûntudatról pedig még hírbõl sem hallott.

Úgy követi Pottert, mintha a kutyája lenne…

Jobb lesz, ha vigyázok.

- Perselus, egyáltalán figyelsz rám? – kérdezi dallamos hangon Lily, aki az imént még valamit buzgóz magyarázott, bár én egy szavát sem fogtam fel.

- Nem, bocsánat – vallom be zavartan, de a jólelkû teremtés arcára sokkal inkább aggodalom ül ki, mintsem harag.

- Történt valami? Kissé szétszórtnak tûnsz – állapítja még és arcomat kezdi fürkészné azokkal a smaragdkõ szemeivel.

- Nem, semmi – tagadok és még magam is meglepõdök, mennyire hihetõen tudok olykor csúsztatni.

Egy ideig még kutat tekintetével, hátha észrevesz valamit, de aztán egy mosollyal tisztázza, hogy nem talált semmit.

Kedves Lily, értsd meg, hogy a te érdekedben sem mondhatom el.

*­~*~*

Mikor a professzor szól, hogy mehetünk, veszek egy mély lélegzetet. Higgadtan állok fel helyemrõl és ráérõsen szedem össze tankönyveim, majd miután a diáksereg nagyja - hollóhátasok és mardekárosok egyaránt – elhagyja a termet, én is elindulok, de nem a tanulószobára, ahogy kellene.

Végigosonok a hosszú folyosón, halkan, de amennyire lehet, gyorsan is. Nem akarok összefutni egyetlen tanárral sem.

Amint kilépek az épületbõl, rögtön a park felé veszem az irányt, ahová a „találkát” ígérte Potter.

Természetesen én érkezek elõbb, meg is lepett volna, ha megelõz azaz irritáló griffendéles. A biztonság kedvéért kézhez készítem pálcámat, hogy támadás esetén meg tudjam védeni magam, aztán beülök az egyik, még dús, bár sárgás lombkoronával rendelkezõ fa alá. Hátam a növény törzsének támasztom és várok.

Az idõ szinte vánszorog, vagy legalább is minél idegesebb leszek, annál lassabban telik számomra, majd, mikor már elkezdek feltápászkodni, mert megunom a várakozást, megjelenik Potter.

Felém sompolyog, széles vigyorral arcán, ami egy pillanatra azt az érzést kelti bennem, hogy talán mégsem kellett volna belemennem ebbe az egészbe.

Ez van Perselus, most már nem hátrálhatsz vissza.

- Piton – szólít meg, mikor elém ér.

- Potter – viszonzom „szívélyességét”, majd összefonom magam elõtt kezeim. – Mond, milyen részletekbe akarsz beavatni? – kérdezem lenézõen.

- C-c, mi ez a kedvesség drága, Pipogyusz? Ha ilyen hangnemben kérdezed, nem fogok mondani semmit – ujjával beszéd közben idegesítõen gesztikulál. A mondat végén kissé felhorkanok.

- Nekem mindegy – vonom meg vállaim. – És ha megbocsájtasz, akkor én megyek is – megindulok, de mikor elhaladok mellette, gúnyosan felnevet. Hátrálok egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Talán megijedtél? – kérdezi még mindig nevetve. Talán, ha nem borítja el elmém hirtelen a vörös harag és gyûlölet, akkor felfogom, hogy csak produkál.

- Merd még egyszer ezt mondani, és megmutatom, hogy mennyire ijedtem meg! – szûröm fogaim között, szemeim pedig szikráznak az utálattól.

Erre már Potter is elkomolyodik kicsit és abbahagyja az idétlen vihogást és arcán ékeskedõ, széles mosolyával is alábbhagy. Kisvártatva ismét megszólal.

- Ma este pontosan kilenckor, legyél a Griffendél bejáratánál, de bújj el valahol! Mikor meglátsz minket, csendesen lopózz utánunk. Nem fogunk megvárni, úgyhogy sietned kell, de arra is ügyelj, hogy a többiek ne lássanak meg. Értetted? – hadarja gyorsan, én pedig megerõsítésként bólintok egyet kérdésére.

Flegmán megveregeti vállam, majd hátat fordít és elmegy.

Idegesen ragadom meg a pálcám, és emelem a pökhendi griffendéles felé, de még mielõtt elmormognám magamban a szükséges rontást, észbe kapok.

Nem… Ha már egyszer ártani akarok neki, akkor nem fogok hátba támadni alattomos módon… Meg amúgy is, látni akarom az arcát, miközben szenved… És visszakapja azokat a hosszú, keserves éveket.

Még egy darabig markolászom az ébenpálcát, majd görcsösen, de magam mellé engedem és veszek pár mély lélegzetet.

Mikor sikerült lenyugodnom elindulok a Mardekár klubhelyisége felé.

Igyekszek valamilyen elfoglaltságot keresni magamnak estig, és próbálom elterelni a gondolataimat. Nem félek attól, hogy mi lesz, viszont vannak kételyeim. Potter nem volt és sosem lesz azaz ember, aki önszántából, csak úgy, bármilyen ellenszolgáltatás nélkül normálisan viselkedne velem.

Nekiállok a házi feladatnak, áttanulok, megírok mindent, hisz ezzel is telik az idõ. Mire észbe kapok, már el is érkezik a vacsora ideje. Nincs sok kedvem lemenni - és összezárva mindenkivel enni. Tulajdonképpen éhesnek sem érzem magam, de mivel enni kell, és legalább akkor sem csak ücsörgök az egyik méregzöld, bársonyos huzatú karosszékben, így egy halk, lemondó sóhajjal kikászálódom a felettébb kényelmes ülõalkalmatosságból és elindulok a Nagyterem felé.

Mire odaérek, már a helyiség teljesen dugig van, a tanárok is elfoglalták asztaluk. McGalagony éppen a jó öreg Dumbledore-ral folytat eszmecserét és egyre csak háza aszta felé tekintget.

Odasétálok a Mardekár asztalához. A gólyák hangosan beszélgetnek, a többiek már kicsit halkabban, bizalmasabban. Leülök a padra, oda, ahol még akad egy kis hely. Csendesen huppanok le, igyekszem észrevétlen maradni. Tekintetemet egyenesen tányéromra szegezem, majd hosszas mozdulatlanság után - mikor már Sóbálványrontás-gyanús állapodba kerülök – veszek egy kalácsot az elõttem lévõ kosárkából, majd ujjaimmal csípek belõle pár falatnyit. És ezzel meg is lennénk a vacsorával.

Egyedül megyek a hálókörzetem felé, hogy felkészüljek az esti kis „kalandra”. Lerakom talárom és helyette felveszek egy kissé kinyúlt, de a célra tökéletesen megfelelõ kötött pulóvert és megkeresem mardekáros sálamat is, ugyanis így õsszel kezd lehûlni az idõ. Zsebembe süllyesztem varázspálcám, bár vége kimeredezik a ruhanemûbõl, de sebaj, ráigazítom a pulóvert.

Visszacsoszogok a klubhelyiségbe, majd elfoglalom a legközelebbi fotelt a kandalló mellett. Nem tartom közel kezeimet a tûzhöz, inkább csak észrevétlenül, szolidan igyekszem minél több melegséget magamba szívni.

Észre sem veszem az idõ múlását, ami a mai napon elõször esik meg velem, és amúgy sem jellemzõ rám. Felpillantok a kandalló fölött lógó, ódon kakukkos órára. Háromnegyed kilenc.

Tekintetem körbeszalad a szobában. Sehol senki. Halkan állok fel a fotelbõl és osonva indulok el a kijárat felé, de mielõtt kilépnék, még gyorsan körbekémlelek, hogy nincs-e a közelben Frics. Nem lenne szerencsés összefutni vele.

Amikor már biztosnak tûnik a terep, nagy léptekkel iramodok meg a griffendélesek hálókörzete felé. Nem szükséges a Lumos varázslat, a hatalmas ablakokon a csillagok éppen elegendõ fényt szolgáltatnak, ahhoz, hogy ne ütközzek semminek, és hogy odataláljak.

Hosszú az út, de viszonylag hamar elérem célomat és elrejtõzöm egy hatalmas páncél mögött, ami az ajtó közelében áll. Teljesen nekisimulok a falnak, és igyekszem még a levegõt is halkan venni. Hamarosan motoszkálásra leszek figyelmes, majd mikor nyílik a robosztus fa nyílászáró. Még inkább próbálok láthatatlanná válni, de mikor megpillantom Blacket, szorosan nyomában Lupinnal, aztán Pettigrewt és végül Pottert, tudom, hogy másodpereken belül nekem is el kell indulnom utánuk.

Csak éppen annyit várok, hogy biztos, még észrevehetetlen távolságból tudjam követni õket.

Sietõsen haladnak elõre az egyre csak homályosodó folyosókon és szerencsémre Pottter kivételével egyikük sem tekintget hátra felé. Õ viszont biztosan meglátott. Tudja, hogy ott vagyok, mint ahogy mondtam is. Arcát nem tudom kivenni, de ahogy észlelem, hogy egyre közelebb vagyunk az iskolaépület kijáratához, egyre inkább úrrá lesz rajtam egy nyomasztó érzés és kezdem sejteni, hogy nagyon nem kéne itt lennem az éjszaka közepén. De nem fordulok vissza, még csak az kéne! Hogy a sok más egyéb mellett ezt is hallgathassam azoktól az idiótáktól?

Egy titkos alagúton keresztül hagyjuk el Roxfortot és végül a fúriafûznél kötünk ki.  Már az alagúton is túljutnak az elõttem haladó griffendélesek, mikor furcsa, fájdalmas ordításokra leszek figyelmes, melyek fokozatosan alakulnak át farkasszerû vonyításokká. Megszaporázom lépteim és az alagút kijáratában Potterbe ütközök. Gúnyos mosollyal arcán fogad, majd egy szó nélkül, még mielõtt reagálhatnék bármit is, megragadja karom és kilök a holdvilágra.

Rögtön pálcámhoz nyúlnék, de akkor megpillantok a fúriafûz tövében valamit, amire aztán tényleg nem vagyok felkészülve…

Lupin változó alakjára tapad szemem, majd rövidesen egy VÉRFARKASSAL találom szemben magam.

 - JAMES, NE!!! – hallom Black üvöltését, de csak tompán, mivel az elõttem tornyosuló szörnyetegre fókuszálok görcsösen. Szégyen, de még a pálcámról is megfeledkezek zavaromban.

Végül Black közelíteni kezd, mire már kicsit feleszmélek, de még mindig, szinte sóbálvánnyá válva állok ugyan abban az értetlen pózban. Közben eltûnik mellõlem Potter is.

- ROHANJ!!! TÛNJ MÁR EL INNEN!!! – kiált felém ismét, de mikor a vérfarkas is közelíteni kezd, léptében átváltozik egy hatalmas, fekete kutyává és nekiugrik a szörnyetegnek, ezzel sikeresen hárítva támadását; mellkasára ugrik, és

hátradönti a fenevadat, aki végül egy erõteljes csapással jó egy méterrel odébb repíti az immáron kutya alakot öltött Blacket, így ismét van ideje a lénynek felém indulni. Egészen közel jön, fölém magasodik, mire én is teszek pár lépést hátrafelé. Lupin meglendíti karját, melyet most hosszú karmokban végzõdnek, de mielõtt eltalálhatna, a kutya Black ismételten ráveti magát. Nekiugrik oldalának és mindketten elvesztik egyensúlyukat. Gurulva elindulnak magam sem tudom - nem észlelem – merre felé. Még hallok egy utolsó, szenvedõ nyüszítést és ismeretlen okokból rögtön az villan be, hogy Blacknek vége.

Váratlanul maradok egyedül, Se Pettigrewt sem pedig Pottert nem látom. Valószínûleg Lupinék után eredtek.

Még egyszer körül nézek, aztán jobbnak, látom, ha visszatérek a hálókörzetembe. Nagyot nyelve fordulok meg és kezdek visszafelé osonni.

Megkönnyebbülten mászok be ágyamba és csak akkor tûnik fel a tény, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Egészen fejemre húzom a takarót és igyekszem megemészteni a látottakat.

Lupin VÉRFARKAS, egy kibaszott vérfarkas. Black pedig animágus.

*~*~*

A telihold után igyekeztem minden adandó alkalmat elkerülni, hogy találkoznom kelljen a Potter-Black féle bagázzsal. Tulajdonképpen hosszú idõ kellett ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam a látottakat. És a ténytõl, hogy Black gyakorlatilag megmentette az életemet, kirázott a hideg. Eleinte nem tudtam mire vélni, aztán már evidensnek tûnt, hogy ezzel csak Lupint védte. Nem vetett volna rá túl jó fényt, ha szétmarcangol…

A két épületet összekötõ folyosón pillantom meg Lily égõvörös loboncát és sietõs léptekkel közelítem meg. Õ egy barátságos mosollyal fogad és együtt indulunk meg a Nagyterem felé. Elkezd mesélni a napjáról én pedig figyelmesen hallgatom mindaddig a momentumig, míg meg nem pillantok négy jellegzetes sziluettel megáldott griffendélest.

Ahogy elhaladunk mellettük, megvetõen pillantok végig a rajtuk. Tekintetembe talán még némi undor is vegyül, mikor Pottert veszem szemügyre. Aztán Black következik a mustrán. A másodperc egy töredékére szemeink találkoznak és felrémlik elõttem, ahogy a telihold estéjén egy hatalmas kutya alakjában a vérfarkas Lupinra vetette magát.

Talán átvillan testemen némi hála szerûség, de aztán gyorsan ki is verem fejembõl ezt a badarságot és õ is kap egy semmitmondó pillantást.

Nem Perselus, azaz együgyû nem tett semmit, amiért hálásnak kéne lenned! Jusson csak eszedbe az rengeteg szemétség, amivel eddig nyomorítottak…! Nem, nem. Ez a minimum, amit megérdemelsz. Gyõzködöm végül magam.

Elfordítom fejem és ismét elõre felé nézek. Kissé megszaporázom lépteim, ezzel Lilyt is gyorsabb tempóra ösztökélve. kapok is tõle egy értetlenkedõ pillantást, de inkább úgy teszek, mint aki nem vette észre, így legalább nem kell magyarázkodnom.

A Nagyteremben szétválnak útjaink, ellentétes irányban indulunk el házaink asztalai felé. Kiválasztok magamnak egy helyet, ahol nem igazán ül senki a közelben és kényelmesen helyet foglalok, hogy neki láthassak az ebédnek.

Egészen jó szájízzel fogyasztom a frissében varázsolt ételt, mindaddig, míg szemeim a Griffendél asztalához nem tévednek. Ezt a látványt önmagában még el is fogadnám, vagy legalább is beletörõdnék, de mivel egyenesen Blackkel nézek ismét farkasszemet, felfordul a gyomrom. Tudom, hogy engem néz. Érzem, ahogy a fekete szempár belefúródik az enyéimbe és szinte a csontjaimig hatol. A hideg szín ellenére mégis parázslik, szinte ég tekintete én pedig képtelen vagyok másik irányba nézni.

Aztán Pettigrew elkezdi bökdösni a vállát és elfordul.

A könyvtárt tekintem egyetlen mentsváramnak és szinte azonnal megnyugszom, ahogy megpillantom a hatalmas polcokat dugig könyvekkel. Bevetem magam a kissé dohszagú, bõrkötetes mûvek közé eleinte csak fel s alá sétálok közöttük, mikor eszembe jut, ha már itt vagyok, utána olvashatnék néhány dolognak.

Megkeresem a megfelelõ részleget és kiválasztok egy igencsak vaskos kötetet a mágikus teremtményekrõl, abban a reményben, hogy ebben biztos találok valami plusz információt a vérfarkasokról, ami kimaradt a tanórákról. Aztán az animágiáról szóló könyvek után kezdek kutatni.

Mi tagadás, foglalkoztat az, amit láttam holdtöltekor. Remélem többet nem leszek részese ilyesminek, de azért foglalkoztat.

Leülök egy asztalhoz a kiválasztott irományok társaságában és rögtön felcsapom a legvaskosabb fedõlapját.  Kikeresem a várfarkasokról szóló fejezetet és az ott feltüntetett oldalra lapozok abban a reményben, hogy több tudásanyagot biztosít, mint a tankönyvek, de sajnos csalódnom kell. A már ismert információkon kívül nem találok mást, csak az olyan általános tényeket, mint például, hogy harapás útján válhat valaki effajta bestiává, és a holdciklus végei átalakulásról említ pár dolgot.

Magam elé vonok egy másik bõrkötéses alkotást, amelyben az animágia kisebb-nagyobb fortélyára várok magyarázatot, de mielõtt úgy igazán belemerülhetnék az olvasásba léptekre leszek figyelmes a hátam mögött. Eleinte csak paranoiának vélem, mikor úgy érzem, felém tart az illetõ, de ahogy a határozott léptek egyre inkább közelibbnek tûnnek, végül pontosan mögöttem torpannak meg, gyanakodva, és kissé idegesen fordulok meg.

Tekintetem végigszalad a szemmagasságban lévõ mellkason, a vörös-arany sávos, lazán megkötött nyakkendõn, majd feltéved a személy arcára, aki nem más Mint Sirius Black. Elvetemült mosollyal vizslat, én pedig felállok a székrõl, hogy egy szintbe kerüljünk, de nem igazán tudok merre moccanni, beszorultam közé ás asztal közé.

- Mit akarsz? – szûröm fogaim között, egyik kezemmel az asztallapba kapaszkodva, a másik pedig már alattomosan suhan is pálcám felé.

- Nem kéne megköszönni? – veti oda. Rögtön rájövök mire, céloz.

- Miért? Ti bocsánatot kértek a szemétkedések után? – végok vissza, mire csak egy halk, kissé elfojtott kuncogás a válasza.

Nyomorult korcs…