|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| ef-chan | 2015. 07. 01. 18:30:03 | #33117 |
 Karakter: Suou Tamaki
Megjegyzés: (Haruhinak)
//A történet az anime után folytatódik, a manga történéseit nem követve //
Azt szeretném, hogy a kis incidens után teljesen visszaálljon a korábbi jó hangulat a klubban, ezért máris ezer fokon égek, hogy előrukkoljak legújabb ötletemmel.
- A jövő heti programunk egy virágfesztivál lesz - jelentem be magabiztos vigyorral. Azért merek ilyen bátran tervezni az iskolai fesztivál után, mert biztos vagyok benne, hogy nem fognak nemet mondani. Most végre abszolút korlátlan hatalommal rendelkező herceg leszek, akit az udvaroncai maguknál akarnak tartani!
- Úgy képzelem, hoogy egész héten virágok díszítik majd a klubhelyiséget. A dekorációt naponta váltjuk: először tulipánok, aztán fréziák, orchideák, százszorszépek, majd legvégül rózsák. Mindhez hangulatban külön ruhák, virágkarneváli játékok - egész feltüzelem magam, ahogy egymás után kirajzolódnak a fejemben az egyes képek. Igyekszem is őket érzékletesen előadni az egyelőre jelen levő Kyouyának. - Az utolsó, rózsa napot tarthatnánk akár a kertben utcai fesztiválosra véve a figurát.
Annyira biztos vagyok a dolgomban, nem is figyelem a reakcióit, csak magyarázok hevesen, szélesen, színpadiasan gesztikulálva tovább, ezért is sújt le kétszeres erővel, ahogy feljebb tolja az orrán a szemüvegét, és közönyösen jelenti ki: - Kizárt!
- De okaa-san, még be sem fejeztem teljesen - biggyesztem le az ajkam. Főleg, mert nem vártam ilyen egyértelmű ellenvetést még tőle sem.
- Az iskolai fesztivál épp elég megterhelő volt a klub költségvetése számára - fel sem néz, úgy pötyög tovább. Olyan szívtelen!
- De okaa-san, te mindent megoldasz mindig, ez sem fog gondot okozni, tudom, mert hiszek benned - bókolok, próbálva ezzel megpuhítani, de továbbra is elutasító.
Épp továbblépek a "gombát növesztek a sarokban" állapotig, mert úgy érzem, Kyouya nem is aggódott úgy értem, mint Haruhi állította, épp ellenkezőleg, leöli minden lelkesedésem, mikor belép Haruhi az ikrekkel.
- Danna már megint csinálja a fesztivált?- kérdezi pimaszul egyikük, vigyorogva, mire még inkább "befordulok" dühöngve magamban.
- Tadaima - lépnek be Honey-senpaiék is, majd Haruhihoz fordulva kérdezi: - Mi történik, Haruhi-chan? Nem akarok kimaradni a játékból!
- Honey-senpai, nem maradtál le semmiről, csak a szokásos megy - foglalja össze a helyzetet, s már épp rázendítenék a melodrámára, hogy még ő is ilyen, mikor rápillantva láthatom, hogy mosolyog. Úgy mosolyog, mintha boldog lenne attól, hogy minden a megszokott, nem pedig fintorog, rosszallva a dolgokat. Ettől egyszeriben megenyhülök, és újra otthon érzem magam közöttük, feledve a visszautasítást.
- Épp felvázoltam Kyouyának, hogy egy egyhetes virágfesztivált szeretnék, minden nap más virágokkal, más, a témához illő ruhákkal, utolsó nap kinti játékokkal, mulatsággal - hagyom figyelmen kívül az emlegetett visszautasítását, hátha a többiek vevők lesznek rá, és akkor a többség győz elve alapján kénytelen lesz rábólintani.
- De hát most volt az iskolai fesztivál - nyikorog a két iker. Eh... nem is számoltam vele, hogy igazi szövetségeseim lennének. Honey már ígéretesebb: - Virágfesztivál, Honey-channak tetszik! Csak legyen sok-sok édesség! - szellemül át mosolyogva, már a szájában érezve a sok finomságot.
- Jó ötlet, lehetnének virágból készült történelmi édességek. Olvastam úgyis egy könyvet, amiben a regény után volt jó pár ilyen recept - fűzöm tovább az ötletet megint belelkesülve.
- Mondtam már, hogy kizárt! - válik ingerültebbé Kyouya, hogy nem is voltam hajlandó figyelembe venni egyszeri elutasítását.
Ugyanakkor Haruhi is "kérdőre von" felém fordulva: - Tamaki-senpai, miért épp virágfesztivál?
- Csak tegnap úgy eszembe ötlött, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem, tavasszal Franciaország gyönyörű volt, mindenfelé virágok tucatjai, az a fantasztikus illat! Látványosságnak sem utolsó, és a virágok szépsége csak kiemeli a klub vonzerejét! - részletezem.
Haruhi egy darabig nagy komolyan hallgat, szemébe különös fény költözik, egyfajta megértés és csipetnyi szomorúság, amit hamar felvált az elszántság, s még be sem fejezem igazán a mondanivalóm, Kyouya felé fordul eltökélten.
- Kyouya-senpai, nem lehetne valahogy mégis megoldani, te mindig mindent összehozol végül - nemcsak a megszólított, mindenki meglepődve némul el, hogy Kyouya próbálja összeszedni magát először körbenézve, köhécselve egyet. - Nem teljesen lehetetlen, de...
Haruhitól szokatlan, de félbeszakítja okaa-sant: - Akkor próbáljuk meg megvalósítani. Tamaki-senpai minket választott, a klubot választotta, megértve, hogy szükségünk van rá, hogy nélküle ez az egész semmilyen lenne. Viszonozzuk neki ezt a gesztust, mert akárhogy is, erősnek kellett lennie, hogy lemondjon arról, hogy újra lássa az anyját.
Őszinte érvelése megérint. Bár ő volt az, aki meggyőzött, ő volt az, aki miatt végül meggondoltam magam, mert maradni akartam, most egyszeriben kézzel foghatóbbá válik, mit "vesztettem" a választással.
- Haruhi - ölelem át elérzékenyülve. S bár megpróbál lehámozni magáról, miközben ismételgeti, hogy "eressz el, senpai", nem tudok nem hálás lenni együttérzéséért, ami jól esik, még ha ők nem is tudják, hogy megfogadtam, hogy elfogadtatom magam a nagymamámmal, és elérem, hogy láthassam az anyám mindenféle mellékalku nélkül - és tudom, hogy sikerülni fog!
* * *
Végül csúszik a terv még egy hetet, de fantasztikus érzés, ahogy összeáll. Kialakultak a napi témák, megoldódott a virágszállítás, még a pénzfedezetet is összetette Kyouya. Az ikrek biztosítják a ruhákat, Honey-ék a süteményekek, természetesen saját tesztelés alapján, még Haruhi is igyekezett mindenből kivenni a részét, és kivételesen ő is ötletelt lelkesnek tűnően.
Nem mintha bánnám, de óhatatlanul eszembe jut, hogy emellett rengeteget kell tanulnia, és ő ezt a feladatot a lehető legkomolyabban véve teljesíti is.
- Haruhi - szólítja meg a bennem fejlődő "apai aggodalom", miközben nekidőlök a zongorának. -, ma igazán sokat dolgoztál a klubért - dicsérem, nem tolhatom le azért, hogy segít, ugyebár...
- Szerintem nem dolgoztam érte többet, mint a többiek - néz rám ártatlan értetlenséggel. Annyira megkapó a nyers őszintesége és a közemberekre jellemző szerénysége.
- Az lehet, de nem szoktál ennyit a klubban lenni. Nem szeretném, ha ebből kellemetlenséged támadna -körítem a mondanivalóm, mert azt mégsem mondhatom, hogy nem akarom, hogy esetleg lerontsa a jegyeit, mert még a végén sértésnek venné.
- Daijoubu, senpai, nem fogom elrontani a jegyeim.
- Eik... - csúszik ki artikulátlan nyikkanás az ajkaim közül, ahogy realizálom, hogy lebuktam. Úgy olvasott bennem, mint egy könyvben, eh... - Én nem úgy... - magyarázkodnék, de rám mosolyog, ami elnémít.
- Tudod, senpai, eleinte nagyon idegesítő volt, hogy köteleztetek a lejárásra, és egy nagy rakás idiótának gondoltalak benneteket. Alig vártam, hogy valahogy összegyűjtsem a váza árát - Ez fáj, Haruhi! Bőgök magamban képletesen... az őszintesége néha rosszabb, mint a tőrdöfés... - De tudod, közben megszerettem. Ez a klub olyan, mint egy család, és jó a részének lenni, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom kihasználni az időt, amíg itt lehet mindenki és együtt lehetünk. Az, hogy majdnem elmentél, rádöbbentett arra, mennyire múlandó minden ezen a világon, és nem szeretném megbánni, hogy amikor tudtam, nem töltöttem elég időt azzal, amit szerettem.
- Haruhi... - amennyire fájt a kezdete a kis "vallomásnak", annyira megindít a második fele. Nem is tudom szavakkal kifejezni, amit gondolok. Csak lehuppanok a zongora mellé.
- Jól vagy, senpai? - érti félre "megrogyásom".
- Kimondhatatlanul jól - mosolyom ezernyi virág teljes pompájában. Ezt azonban kevésnek gondolom, hát felnyitom a zongorát, mert ha szavakkal nem lehet valamit elmondani, zenével igen.
- Mire készülsz, Tamaki-senpai? -dönti kissé félre a fejét értetlenül.
- Szeretnék játszani neked valamit. Meghallgatnád?
Megilletődik, érződik tétova válaszán: - Persze... szívesen... senpai játéka igazán kellemes.
- Eh... - majdnem megkédezem, mikor hallott játszani, de eszembe jut, hogy "megzavart" minket, mikor Éclair-samának játszottam. - Tényleg? Pedig állítólag szebben játszom, ha szívből jön, és ezt most kifejezetten neked szánom, Haruhi.
Nem is tétovázom, belekezdek a lágy dallamba, amely most a fejembe kúszott, beleadva mindent, mégsem idegeskedve, könnyedén futtatva végig ujjaim a zongora billentyűin, mintha ez pont ugyanolyan természetes lenne, mint a légvétel.
|
| ef-chan | 2012. 07. 14. 22:28:14 | #22195 |
Karakter: Suou Tamaki
Megjegyzés: (Okaa-sannak)
Totál izgatott vagyok! Na persze nem azért, mert Kyouyával megyünk valami üzleti bizére, mert az apám szerint az milyen jó, hanem mert érzem, ez lesz a debütálásom, amikor kiterjeszthetem királyként a területem. Mégpedig most egy egész kórházra. Mert kétség sem férhet hozzá, szerény személyem és nemes célom híre eljutott egészen odáig, s apám meghajolva a sors nagysága előtt, küld oda, hogy rendet teremthessek, elvetve a boldogság és a szeretet magvait!
Boldog vagyok, hogy Kyouya az oldalamon lesz, mert biztos hasznára fog válni ez a tapasztalat majd a jövőben az apja megbecsülésének kivívásához és a saját vállalkozása megteremtésének megszerzéséhez vezető úton. Hát nem csodálatos, Okaa-san, hogy Otou-san ilyen nagy gonddal egyengeti a sorsod?
Álmodozásom fellegét azonban hirtelen nem várt villámcsapás hasítja ketté, s kővé dermedve meredek a turistaújságra. Ez meg?... Nem ez!...
VILÁGKATASZTRÓFA!!!
Azonnal tárcsázom Kyouyát, mert muszáj elmondanom neki is a borzalmas felfedezést, amit tettem. Micsoda csapás!
Ahogy felveszi, drámai hevességgel szólok bele a telefonba: - Kyooooouuuuuuuyaaaaaaaa!
Már ebből éreznie kellene a helyzet súlyosságát, de mindig olyan ridegen nyugodt... Most is olyan egyszerűen reagálja le a helyzetet: - Tamaki, miben segíthetek?
- Hatalmas gondba kerültem, segíts! - dramatizálom a helyzet komolyságát és súlyosságát. Egyszerűen át kell éreznie, és tudom, hogy át is fogja, amint fényt derítek a borzalmak borzalmára! Mélyet sóhajt. Ez az, már érzi, már tudja, hogy oda kell rám figyelnie, mert most olyat mondok, ő is magába roskadva rogy majd az ágyára!
- Emlékszel, mikor először voltunk Kyotóban? - kezdek hát bele. - Kyouya, nem mentünk el a Toji templomhoz, márpedig mi épp annak a vonzáskörzetébe megyünk. Így… így egészen ismeretlen területre lépünk… én egész idáig azt hittem, hogy Kyotóban már mindent megnéztünk, de rá kellett döbbennem a turista magazinokat lapozgatva, hogy nem. Ez borzalmas! Most… most mihez kezdjek? Mit tegyek?
Mélyen hallgat a telefon másik végén. Tudtam, ezt még Kyouya sem tudja csak úgy feldolgozni!
- Kérlek, nyugodj meg Tamaki. Kyoto összes többi részét bejártunk és a Toji templomot is megnézhetjük még a munkába állás előtt, hiszen csak két nap múlva kezdünk, nincs ok a pánikra. Megnézzük rögtön holnap, így rendben lesz? - kérdezi, és legszívesebben keblemre ölelném, de mivel telefonon beszélgetünk, helyette egy plüssmacit szorongatok épp halálra.
- Igen. Köszönöm Okaa-san! - virulok ki teljesen, s leteszem a telefont. ha megnézzük még a tárgyalás előtt, akkor már biztos, hogy semmivel nem fognak tudni megfogni és zavarba hozni.
* * *
Úgy vonulok fel a repülőre, ahogy az egy királyhoz illő, mindent elintézve és győzedelmesen. Toji szentély, beveszünk! Nem csoda, ha jókedvűen foglalom el a helyem. A repülés számomra nem ritka, olyannyira nem, hogy egyenesen hozzá vagyok szokva, ennek ellenére imádom nézni, ahogy alattunk eltörpül a táj, s keresztülfúrja magát a gép a felhőkön. Figyelő tekintetét azonban mindig megérzem, s mivel nem akar múlni a bizsergés, felé fordulok.
- Hosszú percek óta bámulsz engem Kyouya. Csak azt ne mondd, hogy van valami kifogásolható a kinézetemen. Azt vettem fel, amit mondtál, öltönyt, és még a hercegi megjelenésemet is megtartottam. Az utóbbit ugyan nem mondtad, de mivel én vagyok a Host Club királya, ez elengedhetetlen - veszem elő megszokott és bevált megnyerő pózom. De hiába akartam őt megnyugtatni, nem bírok a véremmel, ahogy felfedezem, hogy a két mellettünk ülő hölgy hevesen reagálni kezdett kis megszokott műsoromra. - Ó, hölgyeim! Milyen csodálatosan néznek ma ki! - kezdek azonnal bókolni, s a mellettem ülő kezét megragadva hintek rá apró csókot. - A bőre… varázslatosan puha, akár a bimbózó rózsán lévő harmatcseppek. Fenséges tapintású, bár mindig érezhetném. Ugye nem bánja, ha még egy kicsit…
S lám, máris visszanyeri host clubbéli önmagát, s játssza a hideg fejű szépfiút. Azt hiszem, ez a repülőút ismét egy felejthetetlen emlékké avanzsálódik számomra, olyanná, ami csak az enyém és Kyouyáé.
* * *
Kyoto még mindig gyönyörű, nem vagyok képes másra koncentrálni, csak az elsuhanó tájra. Sok rész ismerős, mindhez egy-egy nagyszerű emlék köt, s elálmodozva nosztalgiázom. Csak el kellett volna hívni a klub többi tagját is, mennyit mesélhetnék! Hiszen ez hozzátartozik a történelmünkhöz, mert ha nem találkozom Kyouyával, nem tudom megalapítani a klubot, mert lehet, eszembe sem jut.
A hotel is épp olyan, amilyet elvárhatok tőle. Mindig olyan pazar helyeket talál.
- Tamaki, figyelj - csendül hangja, és mosolyogva fordulok felé. - Én most lebonyolítok néhány telefont a holnap esti megbeszéléssel kapcsolatban, addig megtennéd, hogy lefoglalsz két szobát? Ez egy igen egyszerű feladat, azt hiszem, még te is el fogod tudni végezni.
Kidagad egy ér a homlokomon: - Mi az, hogy még én is??? - kelek ki magamból, de rám sem hederít. Kedvem lenne depressziósan a sarokba vonulni, de akkor azt hinné, nem voltam rá képes, így ökölbe szorítom a kezem, és a recepcióhoz épek. Ugyan már, Okaa-san, Otou-san megoldotta volna a problémát akkor is, ha bevallod, hogy szégyellős vagy, nem kellett volna ehhez látszólag Otou-san lelkébe gázolni!
* * *
- Kész is vagyok, menjünk - lép vissza mellém a pulthoz, ahol önelégülten támaszkodtam eddig. A liftnél a hatodikra vezényelem magunk. Igen izgatott vagyok, azt mondták, igen kiváló szoba, és meg vagyok róla győződve, hogy az ő tetszését is elnyeri majd. Olyan csodálatos lesz, mintha kirándulnánk, mint a közemberek! Közös szállás, hajnalig tartó traccspartik, mindenféle zagyvaság összekajálása és közben sehol senki, aki felügyelne minket! Olyan izgatott vagyok!
Ahogy nyílik a liftajtó, már adom is az információt: - A 634-es az. Siessünk!
- Rendben. És te melyikben leszel? - kérdez vissza, és kissé agyalágyultnak nézve pillantok vissza rá. Mit nem lehet egy szobaszámon érteni?
- Hogyhogy melyikben? Most mondtam a szobaszámot.
- Akkor megtennéd, hogy ideadod az én szobakártyám? Fáradt vagyok, szeretnék lepihenni - nyújtja felém a kezét, amelyet egy pillanatig bámulok azon gondolkodva, hogy most csak viccel - Kyouya? viccel? már ez rossz vicc! - vagy tényleg ennyire elfáradt, hogy képtelen felfogni a szavam - az őszintét megvallva, Kyouyánál ez is elképzelhetetlen...
Inkább arra koncentrálok, hogy minél meggyőzőbb és szélesebb mosollyal magyarázzam el neki, nem bántón, mi is a helyzet, és hogy átérezhesse, mennyire örülök neki, s hogy ez voltaképp neki is nagy megtiszteltetés.
- A King lakosztályt béreltem ki, ezért együtt leszünk! Hát nem fantasztikus? Kyouya, együtt aludhatsz Apucival!!! - vonom magammal a szobába.
- TAMAKI!!! Én esküszöm, kinyírlak!!! Hogy tehetted ezt velem, te idióta?! - az arca félelmetes, s ahogy megragadja a felsőm, felnyikkanok, persze félig nevetve: - Ne bánts!!! Neeeeeeeeeeeeeeee!
- Nincs menekvés! - vág a falnak, s én már csak védekezésből is nagy bociszemeket meresztek rá.
- De csak azért csináltam, hogy rendesen fel tudjunk készülni! - szalad ki a számon pánikolva, mert Kyouya mindig olyan félelmetes tud lenni.
A dolog azonban hatékonynak bizonyul, mert a dühe hirtelen fennakad, ahogy az arcáról is eltűnik a félelmetes, horrorfilmbe illően eszelős arckifejezés, és kissé meglepettre cserélődik. - Hogy? - kérdez vissza, mintha ellenőrizni akarná, hogy kristálytisztán hallott-e, mert erős fenntartásai vannak a füle pillanatnyi képességeit tekintve.
- Tudod, mint a host klubban, csak itt ugye nincs külön helyiség erre, így pont kapóra jön, hogy ez a lakosztály ekkora, és bőven elférünk benne ketten is... - mondandóm végére egyre bizonytalanabb vagyok abban, a megfelelő előnyeit emelem-e ki a történteknek ahhoz, hogy lenyugodjon, mert nem szeretném megint felhergelni. - A másik foglalás miatt meg ne aggódj... visszamondtam... és majd állom a foglalás költségeit... de nem hinném, hogy gond lenne, mert máris kivették... volt a pultnál az a bájos idősebb asszony, és igen kétségbe volt esve, hogy már minden szoba foglalt a kilencediken, pedig neki az orvos magaslati levegőt írt elő...
- Fejezd be! - tapasztja be a szám az egyik kezével, miközben a szemüvegén megcsillanó fény nem engedi láttatni tekintetét. - Maradj itt! - fordul el, s mikor utána nyúlnék, fenyegetőn fordul vissza. - Azt mondtam, maradj! - aztán ellentmondást nem tűrő léptekkel tűnik el az egyik szobaajtó mögött. Szemem becsukom, ahogy meghallom a csapkodást, s egy pillanatra megfordul bennem, hogy megnézem, nem történt-e baja, de végül úgy döntök, inkább engedelmeskedem, és nem bökdösöm a benne alvó vérszomjas szörnyeteget. Bár nem tagadom, némi halvány mosoly ólálkodik a szám szélére. A mindig nyugodt Okaa-sannak sem árt, ha néha kitombolja magát, és örülök, hogy előttem nem szégyelli eme gyengeségét, s valami olyasmit is tudok róla, amit senki más nem.
Addig is, mivel arra kért, maradjak itt, innen nézek szét a szobában, felmérve annyit, amennyi látszik. Igazán kellemes, s annyit megengedek magamnak, hogy az ablakig kószáljak, s ahogy letekintek, a szívem megtelik újabb izgalommal, és máris rengeteg tervem van. Először is meg kell néznünk Toji templomot, aztán ki kell találni, mivel lehetne feldobni a melót. Azt várják tőlem, hogy ne szúrjam el. De nem is fogom, mert itt van Kyouya.
Az ajtó nyílik, s az emlegetett kissé megizzadva, de újra megszokott közömbösségével lép elő, és még a szoba is egész egyben van mögötte. Szóra nyitnám ajkam, de felemeli az ujját, így inkább hallgatok.
- Mivel kapcsolatban akartál felkészülni? - olyan fagyosan teszi fel a kérdést, hogy nem merek még véletlenül sem viccelni, így a csomagomhoz lépek, és előhúzok belőle egy rejtélyes mappát, ami már külsőleg is látható módon tele van tömve mindenfélével. Egy pillanatra mintha meglepődne, és érdeklődés csillan meg szemeiben, így felbátorodva intek, hogy jöjjön közelebb, s a padlóra telepedek, hogy jó nagy helyem legyen körbetenni mindenfélét.
- Arra gondoltam - kezdek bele nagy tudálékosan, és magabiztos mosoly az ajkamon játszik. Biztos vagyok benne, hogy le fogja nyűgözni az ötletem. -, ha már itt kell beilleszkednünk, egy új környezetbe, és én már csak profi vagyok az ilyesmiben - nem először csinálom ugyanis, és lám, milyen jól sikerült is, hiszen a kis csapatomból kerültek ki az iskola első számú sztárjai! -, először akkulturalizálódnunk kell. Tout d'about mára elhoztam a korábbi fényképeinket és mindenről emléket, amit megnéztünk, amellyel felidézhetjük itteni kiinduló tapasztalataink, aztán holnap első dolgunk kell legyen megnézni a Toji templomot. Biztos vagyok benne, hogy az nem maradhat ki! - pakolom ki az első kupacba a mindenféle kacatot, amit vásároltattam anno Kyouyával, és amely nélkül nem voltam hajlandó haza indulni, aztán a második stócba a turista újságot, amelyben felfedeztem hiányosságunk. Szép piros filccel ki is emeltem a kérdéses épületet, szívecskékkel rajzolva körül. - Amint ez megvan, haditervet kell kieszelnünk, amellyel kyotósabbá tehetjük a kórházat. Biztos vagyok benne, hogy fellendülést jelenthet, ha a jól bevált módszer szerint felidézzük az épületben, hova is tartozik, és ennek megfelelően alakítjuk ki a belső designt. Például berendezhetnénk a gyerekeknek valami játszószobát a régi császári időszakot idézve, midnenféle jó kis régi stílusú játék, jelmezek, teaparti, mesedélután, vagy bábjáték. Aztán a felnőttek számáa is rendezhetnénk mindenféle felszabadító programot, amellyel visszatalálhatnának gyökereikhez, kiszabadulva a hétköznapok fogságából és fontos, midnenképp át kellene alakítani az unalmas fehér falakat, a műszereket is igazíthatnánk hozzá, és a park, mert kell a kertből egy nagy parkot csinálni, ahol a különböző korszakokat járhatja végig az ember, és elfeledkezhet arról, hogy voltaképp beteg. Biztos vagyok benne, sokkal előbb gyógyulnának meg, és lelkileg is feltöltődnének teljesen! - lelkendezek hatalmas, lelkesedés tüzétől csillogó szemekkel, már nem is törődve a reakciójával, inkább úgy gesztikulálva, mintha színpadon állnék, s épp a drámai főszereplő helyén tetszelegnék, s monológommal a mű a tetőpontjára érkezik, ahonnan beindul minden és jön a várva várt bonne fin!
A várt taps viszont nem érkezik meg, s el sincs ragadtatva. Bár nála sosem tudom. - Nem csodálatos? - noszogatom kissé, hogy érezze már át azt a csodálatosan szárnyaló magaslatot, ahova én tornáztam magam csak azzal, hogy belegondoltam, milyen egyedülállóan varázslatos tervet raktam össze a semmiből.
- Tamaki, átnézted legalább az anyagot? - kérdezi kétkedve.
- Nem - vallom is meg kendőzetlen őszinteséggel és egy cseppet sem jövök zavarba a kérdéstől. - Minden alkalmazott ismeri, mi van, arra vannak, hogy elmeséljék, ha valamit az ember nem tud. Nekünk, mint új arcoknak, az a feladatunk, hogy valami merőben újat akarjunk, és ne korlátozzanak a megszokások. A mi feladatunk új frissességet és színes szemléletmódot vinni a begyepesedett hagyományok szürke világába!
Kijelentésemmel megástam a saját sírom, ugyanis az elkövetkezendő két órában egy rövid "Megfojtalak, esküszöm, hogy megfojtalak!" jellegű performance után állítólag rövidített kiselőadást hallgathatok meg arról, mit is kell tudni a kórházról, amelynek menedzselését a kezünkbe kaptuk. s még csak aludnom sem volt ajánlatos, mert olyan kokit kaptam a fejemre, hogy még a könnyem is kicsordult, és csak a szerencsén múlt, hogy púp nem lett a helyén. Hogy nézne már ki egy herceg egy hatalmas dudorral a feje búbján, amely eltorzítja fenségességét?!
* * *
Az esti megpróbáltatások után kifejezetten jól esik a meleg víz, amelyben áztatom magam a kiadós vacsora után. Azért kissé izgulok. A holnap még okés, akkor csak a Tojit nézzük meg, de utána új emberek, megint teljesen új környezet. Még jó, hogy ott lesz Kyouya...
Nem! Magam miatt kell megfelelnem.
Szorongató érzés fog el, valahányszor eszembe jut, ez az utolsó év, amikor biztosan együtt van még a társaság, s lám, már most sem teljesen, mert el kellett válnunk. Ki tudja, Okaa-san meddig marad mellettem. Gyűlölöm a változást... Bár megoldható lenne, hogy egy vállalatkomplexumba egyesüljünk, valami sajátba, és tovább múlassuk az időt úgy, ahogy eddig. De erre még anya is azt mondaná, hogy badarság, s a felnőtté válást nem kerülhetem el még én sem. Fázósan ölelem körbe magam, a víz már egyáltalán nem kellemes. Szabályszerűen kimenekülök jeges karmaiból, hogy elfelejthessem a jövő baljós fellegeit, visszatekintve a jelenbe, s szándékosan nem akarva tovább látni.
Csak egy alsónadrágot húzok magamra, mielőtt kilépnék, állítólag a közemberek is így szokták, és a barátaik, haverjaik előtt sem szégyellik így maguk, így én is lazán flangálhatok így a közös lakosztályunkban.
Kyouya már a hatalmas franciaágyban ül, és még valamit olvas, amikor belépve magamra vonzom tekintetét. Azonnal elfintorodva jegyzi meg: - Vegyél már fel valamit!
- De hiszen van rajtam valami, egész pontosan egy boxernadrág - mutatok a ruhadarabra. - Ez teljesen elfogadott közember-dolog - nézek rá tudálékosan, aztán letelepedek az ágy másik oldalára, mire még inkább megdöbben.
- Te meg mit csinálsz? - érdeklődik hüledezve, mikor bemászom az egyetlen, igaz jó nagy, takaró alá.
- Természetesen lefekszem - pislogok rá értetlenül, mire megint érdekesen vörösödik.
- Ne is álmodj róla, hogy egy ágyban alszunk! - kezd üvöltözni.
- De hát csak ez az egy ágy van - nézek rá úgy, mint egy óvodás gyerek, aki mindjárt sírva fakad. - Nem akarhatod, hogy kinn aludjak a nappaliban. Elvégre ez olyan, mint valami kirándulás, és én még sosem aludtam senkivel egy szobában kirándulás néven! Kérlek, kérlek, kérlek!
Egy laza mozdulattal rúg ki az ágyból, akkorát nyekkenek a padlón, bármi megirigyelhetné. De én csak fájlalom magam, és sírós gombszemekkel nézek rá, ennek nem állhat ellen: - Nem lehetsz ennyire kegyetlen, Kyouya! - térdelek az ágyhoz, és ujjaimmal a szélébe kapaszkodva nézek fel rá kutyákat megszégyenítő könyörgéssel tekintetemben. Az arcizma megrándul, majd lehunyja a szemét, az ajkába harapva. Engedni fog, tudom, engednie kell!
Mély sóhaj hagyja el az ajkát, majd gyorsan kijelenti, mielőtt meggondolhatná magát. - Legyen, de ha nem viselkedsz, holnaptól a kanapén a helyed!
Boldogan csóválva a képzeletbeli kutyafarkam huppanok be mellé, mire újra vörösödik, és ismét leordítja a hajam: - Vegyél már fel valamit, te szerencsétlen!
* * *
Reggel szinte azonnal felpattannak a szemeim, míg ő még nagyban durmol. Hah, mindig olyan sokáig tart felkelteni... Lehet, ideje lenne most nekifogni, mert bár mindig azt mondja, hogy fel tudna kelni magától, igazából ha nem lenne vele Otou-san, biztos rohannia kellene, nehogy elkésik. Ezen a gondolaton felbuzdulva kimászok az ágyból, és a kinti telefonhoz lépve kérek fel magunknak könnyű reggelit, majd a fürdőben megmosakodok, és elvégzem reggeli ügyes-bajos dolgaim. Mire végzek, csengetnek. Megérkezett a reggeli.
Vidám mosollyal lépek be a hálóba, kihúzva a függönyt és nagyra tárva az ablakot. Odakintről kellemesen langyos levegő ömlik be a szobába, amelybe nagyot szippantok, majd az ágy széléhez lépve kezdem el rázni a vállát. - Kyouya, éberesztő, ideje indulni!
Nem reagál. Mondtam én, hogy az ébresztője kevés lenne.
- Kyouya! - kezdem el hevesebben rázni, mire morogni kezd. - Okaa-san, ébresztő, ideje nekiállni, és meghódítani Kyotót!
- ... fejezd már be! - válik a mormogás vége érthetővé, és arra eszmélek, iszonyatos erővel ragadja meg a csuklóm, és elvágódva az ágyon találom magam, ő pedig vérben forgó szemekkel hajol fölém, hogy aztán a képembe nyomja a párnát, és a mellkasomra feküdve kezdjen ismét durmolni hangos szuszogással.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 03. 10:18:47 | #3491 |
Karakter: Kaoru (Hiyámnak)
Kaoru:
Előveszem legártatlanabb arcom, amikor a szerepünkben is a félénk ént alakítom, s úgy pillázok fel rá szemérmesen, és bűnbánó arckifejezéssel.
- Hikaru… hogy képzelhetsz ilyet rólam? Nem lennék képes játszani veled...- mondom elvéknyodó hanggal, szemében még mindig tűz ég, fejében ezer gondolat pörög, de mikor összeszűkülnek szemei, szívem idegességében kihagy egy ütemet. Valami itt nem stimmel. Olyan érzésem van, mint mikor a vesztem jósolják meg. Olyan közel hajol hozzám, hogy már csak pár milliméter választ el tőle. Hirtelen nedves forróság érinti ajkam, és olyan élesen nyilall belém a felismerés, hogy elkerekednek szemeim, majd reflexből dőlök hátrébb, menekülési útvonalat keresni. Ujjaival olyan gyengéden siklik államra, hogy egy szempillantás alatt vesztem el saját testem felett az önuralmam, és könnyedén tud magához visszahúzni. MIÉRT VAN RÁM ILYEN HATÁSSAL? Istenem… Ugye nem…? Azért… mert… Jajj…
Újra csak kitágult pupillákkal érzékelem ahogy szájába veszi az én alsó ajkam. Testemben zsibbasztó bizsergés árad szét. Sóhaj szakad ki torkomból akaratlanul, és most a legszívesebben lefejelném a legközelebbi kőoszlopot. Amikor elenged olyan űr keletkezik bennem, mint még soha és még nagyobb meglepettséggel fogadom, hogy testem minden egyes érzéke csak azért sikítozik hogy folytassa… Ha mez így megy tovább elmegyek a házidokimhoz, hogy vizsgálja ki mitől van ez, mert kezdek megőrülni. Aztán jöhet a pszichológus, aki – ha mázlim van – nem nő és ő nem kapó az ikertestvér szerelemre, mert ha igen akkor bajban vagyok és elkönyvelném hogy csak én vagyok a nem normális, hogy nem fogom fel.
Na jó… próbáljunk tisztán látni… DE NEM MEGY! Ilyen kába fejjel nem tudok gondolkodni. HIKARU! Mit csináltál velem? Valami volt a véredben tuti, amivel engem akartál csapdába csalni.
Na jó ez már abszurdum… de amilyen kis gonosz, még ezt is kinézném belőle.
Elmosolyodva hajol el tőlem ujjai még mindig arcomon pihennek, apró cirógatással nyugtatva, de ezzel pont az ellenkezőjét éri el.
- Kaoru... bocsáss meg nekem... hogy is képzelhettem, hogy játszol velem... – most ő kapja fel magára a kulb szerepi álcánkat, de olyan jól alakítja ebben a pillanatban, hogy majdnem elhiszem neki. Ha nem ismerném, már rég bedőltem volna az alakításának, de bátyó… jobban ismerlek mint magamat… komolyan…
Hátam is végigsimítja kezével, ruhán keresztül is érzem tenyerének melegét, kellemes borzongatás árad szét bennem érintésére. Na jó, ebből a elég. A végén még itt maradunk ezzel az idilli pillanatban, ami órákkal később vicces lenne, mert éhesek lennénk és be is sötétedne.
Kezeimet mellkasára támasztom, és ellököm magamtól finoman, hogy csak egy kicsit távolabb kerüljek bűvköréből… bűvkör… Miről hadoválok én?
- Hikaru... te most szórakozol? – veszem fel a Sherlock Holmes féle mimikámat, de ingerült is vagyok, hogy nem bírok ellenállni a játszadozásainak. Először nem felel, csak ujjával állam cirógatja meg utoljára, amit újabb meglepettséggel konstatálok, és a sóhajom sem marad el… Én mindjárt lefejelek valamit… komolyan.
- Ugyan, Kaoru... hogy gondolhatsz te ilyet rólam! Nem lennék képes ezt tenni veled! – szinte pontosan adja vissza szavaimat, amit én az előbb, s ebből nekem csak egy dolog szűrődik le.
Ez felhívás keringőre? Legyen! Elfogadnom bátyó, de hidd el én jutok ki belőle győztesen. Még soha nem „versengtem” vele komolyan, csak játékból, sőt inkább mindig mi ketten voltunk csak urunk ellen, így megnehezíti dolgom, mert tudom, hogy furfangosabb tőlem. De mivel ismerem már ennyire, ezt ki tudom használni ellene… Menni fog…
Ellép tőlem, s olyan Titanic feelinges drámát levág előttem, hogy csak bugyután tudok tekinteni rá. Ez gúnyol engem… MEGHALSZ!
Megragadom a legközelebbi mozdítható valamit, és teljes erőből vágom neki, de karjával félre csapja, jó reflexének hála, és még ki is nevet ráadásként… ELEGEM VAN!
Még sosem voltam ennyire kibukva.
- Hikaru, annyira utállak! – duzzogom hangosan, csapkodva egy sort mint Renge-chan amikor nem kapja meg a kedvenc cosplay ruháját – persze minden héten más a kedvence.
- Ugyan! Tudom, hogy képtelen vagy rá! – mondja drámaibb, groteszk hatással, mint Tamaki, s hirtelen felindulásból ököllel gyengén kezdem mellkasát ütlegelni szapora csapásokkal mérve, de mikor rájövök, hogy ez mennyire Ttamaki féle gúnyolás volt, csak elnevetem magam… Ez borzalom…
Ő is felnevet, s ezzel felerősödik bennem az érzés. Megnyugszom, habár legbelül még élnek a kételyeim.
- Azért legközelebb, ha ilyen hülye játékokat játszol velem, kiverem belőled a lelket is! – fenyegetem meg, kisördög mosollyal.
- Értettem! – tiszteleg egy kiskatona módjára idétlenül, amitől megint csak felkuncogok.
- Na akkor, most találjunk ki ebből a labirintusból – teszem át vállán karomat, ahogy menni szoktunk, és elindulok vele.
~*~
Végre kiérünk, kezünk már egymás derekán pihen, és hosszú, „kicsit sem” gyanús léptekkel indulunk meg a kijárat felé, de Haruhi megállít minket.
- Hol voltatok eddig? Már kerestünk titeket! – ha most tényleg belegondolnék mindenbe, elpirulnék, de nem hagyhatom magam.
- Csak a vendégeinkkel játszottunk. Versenyeztünk ki ér ki hamarabb a labirintusból, és ők nyertek – vágja ki magát Hikaru ügyesen. Bahh… ebből is látszik, hogy gyorsabb az észjárása mint nekem. igyekeznem kell, ha le akarom buktatni.
- Értem – mondja a lány elnyújtva hangját, de én Kyoya-senpai felé fordítom tekintetem, aki egy padon ül, noteszkája az ölében pihen, ő pedig felette, gonosz, cinkos mosollyal nyomogatja digitális fényképezőgépét… hehh… Ez folyton csak a klub pénzére gondol.
- Kyoya-senpai – szólítom meg, míg Haruhi Hikaruval bájcseveg, de ahogy a szemüveg sejtelmesen villan felém, hirtelen a gyomrom is megugrik. Mióta tud ő így nézni?
- Igen? – érdeklődik, a választ húzogatva belőlem.
- Végeztünk mára, az utolsó kuncsafttal is. nem mehetnénk? – érdeklődöm megszeppenve, és Hikaru oldalát jobban megszorítom amire ő is felfigyel végre, azaz érzem, hogy felém fordul, vagyis Kyoya felé, ahogy én.
- Persze, menjetek csak – legyint le, majd újra a fényképezőgépet kezdi nyomkodni félőrülten. Ennek meg mi baja?
- Akkor menjünk – jelenti ki mellettem másik felem, és már indulunk is, csak egy fél pillanat kellett ahhoz, hogy hozzá igazodjam lépésben, mert majdnem kiestem a ritmusból.
Valami itt gyanús nekem, de ez most nem Hikaru. Nem… Ez más.
~*~
Az esti zuhanyzás egy kicsit elhúzódik számomra, két szempontból is… Az egyik… Hikaru túl sokáig van előttem bent… Amire csak egy unottan torz fejet vágok a szobánkban lévő fotelban ülve. Csak egy laza nadrág van rajtam, vállamra egy törülköző csapva, és arra várok, hogy végre kijöjjön, könyökölve a karfán, fejem támasztva.
Mi tart neki ilyen sokáig?
Mikor végre kijön azonnal felpattanok helyemről, és meg sem várva míg teljesen kilép az ajtón, már mellette haladok el, és azonnal magamra zárom a fürdőt. Na akkor most gondolkodjunk. Beállok a csapnál a tükör elé, megengedem a vizet, ami folyamatosan zubog, majd fogkefémet elővéve nyomok rá egy kis krémet. A saját arcképem figyelve kezdek el fogat mosni, közben pörögnek a fogaskerekek a fejemben.
Már nagyon piszkálja az amúgy sem nyugodt fantáziámat, hogy mit akarhat Hikaru. Van abban igazság amit mond, tehát a profitnövelés, aminek Kyoya is örülne, de ez már átlépi a szűkös határokat. Máshogy is meg lehet ezt oldani, nem csak így, ezért is gyanús nekem az egész. De mit találhatnék ki, hogy leleplezzem, a nélkül, hogy a saját csapdámba esnék?
Mert bárhogy is tagadom… bizony nagy hatással van rám az, amit tesz velem. Kezdem szégyellni magam e miatt, de a bennem lakozó kisördög pedig folyamatosan azt sugallja, hogy nem kell. Akkor most mi az igaz? A sok fangilrt tekintve ez akár „ normális” is lehetne, tehát elfogadó egy kis társaság, de… de ez abszurdum… Két testvér, akik fiúk, ráadásul ikrek… egyformán néznek ki… Ez egyszerűen nem lehet normális!
Ez olyan, mintha… mintha magammal…
Mielőtt gondolatomban is kimondanám, felnevetek, majd köpök egyet a csapba, és öblögetni kezdek, végig kacagva. Na jó elég a mókából, nekem most egy tervet kell szőnöm.
Nos. Szégyen nem szégyen, élvezem amit néha tesz. Talán ezért is tudok olyan jól alakítani… Csak mióta gyanakodni kezdtem rá, azóta zavar ez az egész. Lehetséges ez, hisz eddig abban a hitben éltem, hogy ő is csak a szerepét játssza, de most… Hahh…
Leteszem a fogkefémet a helyére, majd leveszem egyetlen ruhadarabomat és a zuhanyzóba lépek ami már kissé fülledt, hisz Hikaru előttem volt itt.
Milyen furcsa… régebben mindig együtt fürödtünk. Na de mit kéne kitalálnom?
Talán kihasználhatnám azt, amit ő talált ki, hogy csak gyakorlás. De furcsa lenne, ha csak így hirtelen belemennék az egészbe a sok tiltakozás után.
Hmm…
Mi sem egyszerűbb, használom színészi tehetségem, ami Hikarunak is ugyan úgy megvan, de az ártatlanság és szemérmesség az én reszortom. De mi lesz ha a ló túlsó oldalára esem? Nem akarom megint bántani, múltkor is mélyen legbelül kicsit megbántam, bár tényleg megérdemelte… azt hiszem. Majd egyszerűen csak lelököm magamról, ha túl messzire mennénk.. ez az… én meg berohanok ide, hideg zuhanyt venni… Tökéletes… Na akkor fundáljuk ki a szöveget… Már csak ez van hátra. Elzárom a csapot, majd törülközőbe burkolom magam, és dörgölni kezdem testemen, hogy nagyjából megszáradjak. Furcsa érzések kezdenek bennem kavarogni ahogy Hikarura gondolok és mindenhol megtörlöm testem, de keletkezett mély píromat egy heves fejrázással tűntetem el, és azonnal felkapom pizsama alsómat. Mély levegő… huh…
Jól van Kaoru csak ügyesen… Ehh… micsoda béna magánbuzdítás… na mindegy.
Kilépek a fürdőből, már csak egy kis lámpa ég, félhomályt biztosítva a szobánkban, felcsillanó szemekkel nézem, ahogy már az ágyban ül, és engem néz, mintha csak engem várt volna.
- Azt hittem már ott alszol – jegyzi meg szokásos gonosz kis mosolykával, mire duzzogó énem a felszínre tör. nem szeretem, ha piszkálódik velem. nyaff…
- Te beszélsz? Fél órán át zuhanyoztál! – vetem elé és határozott léptekkel indulok meg az ágy felé, a saját helyemre. Bebújok a paplan alá, felé fordulva fekszem le és csillogó szemekkel nézek rá – Lekapcsolod a villanyt? – veszem elő szokásos halk hangomat.
- Persze – válaszol szinte hidegen, ami meglep. Egyet csettint és kialszik a fény, majd ugyan úgy, velem szemben foglal helyet, mintha csak tükörbe néznénk.
- Jó éjt Kaoru! – mondja duruzsoló hangon, s már ez is kicsi borzongást vált ki belőlem… mi lesz még itt?
- Neked is – felelem halkan, és lehunyom szemem, ahogy ő is. zavarban vagyok ,de mi a fenétől? A szívem is hevesebben ver. Ha együtt készülünk valami gonosz akcióra, sosem szoktam így izgulni… Azaz szoktam ,csak ez teljesen más érzés… Olyankor mindig az eredményt várom, hogy pedig… félek az eredménytől… Talán hagynom kéne. De a kíváncsiságom erősebb.
Felnyitom szemem, látom hogy ő igyekszik elaludni. Ilyenkor olyan sima és zavartalan az arca, még megérintenem is bűn lenne…
- Hikaru… - mondom halkan, és nyakamról kicsit lejjebb húzom a paplant.
- Hm? – nyitja ki szemeit. Rendesen látom, az én szemem már hozzászokott a sötéthez. na akkor vágjunk bele.
- Gondolkodtam azon, amit mondtál… - félig hunyom csak le szemem szemérmesen, majd újra rá nézek – hogy talán gyakorolni kéne… újat mutatni a vendégeknek – ez az… csak így tovább, megy ez nekem, mint az ágybavizelés… najó… jobb hasonlatot is találhattam volna.
- És mire jutottál? – kérdi kíváncsi hangon, melyben a bizonytalanság lappang.
- Talán… talán igazad van, de… valahogy még bizonytalan vagyok, nem merem tényleg megcsinálni… - fordítom a plafon felé csak tekintetem, mint aki nem mer a szemébe nézni a szavak után. Tökély… Csak adnom kell a szépet és menni fog.
- Nem is kell semmit csinálnod – simul keze arcomra, és azonnal visszaterelem rá szemeimet, kikerekedett pupillákkal… Arcán mosoly ül, nem is akármilyen, amitől pirosság kúszik arcomra… és ez most nem szerep, őszinte pír… fene…
Összekucorodom félénken, összerándulok a puha érintésre.
- Lehet… - folytatom gondolatmenetem – csak… nekem ez nagyon szokatlan. Félek tőle – próbálok nem túl ártatlan arcot vágni hozzá, hisz az már a szerepem túljátszása lenne. Inkább a kissé szemérmes, de határozottan bizonytalan arcomat mutatom.
- Majd hozzászoksz – kúszik közelebb, és úgy érzem magam, mint a nyuszi aki csapdába ejtette a farkast, de ő is a hálóba keveredett.
Ahogy átölel karjaival, teljesen elvesztem az eszem már csak az érintésre, hisz mindketten csak sima pizsama-boxerben szoktunk aludni, és a csupasz bőr súrlódása földöntúli hatással van rám. Arcán még mindig ugyan az, az ördögi kis mosoly ül, elégedettséggel fűszerezve. Segítség!
Félig lehunyom szemem, ahogy felém kerekedik a takaró alatt, megtámaszkodik körülöttem, hogy véletlenül se tudjak elszökni ha akarnék, még lerugdosni sem tudom, higy nem tudom felhúzni őket… a francba! Tudtam, hogy ez lesz.
Arcomhoz hajol, egyre vészesebb közelségbe, majd végül olyan lágyan siklik ajkaimra, akár egy kígyó, mely bűnnel akarja bemocskolni testrészünket. Magamban felszakad egy sóhaj és így hagyom magam neki, eszem teljes kábaságba borul, majd kezeimet felfuttatom hátára, aztán cirógató mozdulatokkal vissza a mellkasára. Mélyíti a csókot, fejemben ezer harang kong hogy hagyjam abba, de testem nem akarja, hogy elszakadjak tőle, sőt egyre többet követel. Az agyamban lévő vita kezd teljesen megőrjíteni. Olyan finom, olyan érzéki, hogy nem akarok szabadulni tőle, és azon kapom magam, hogy félénken viszonozni kezdem. Most… most kell lelepleznem, míg nem figyel, míg ő is olyan mámor ittas mint én, csak bennem még él a céltudat és akarni vágyás. Lefelé simítom kezem lassacskán, mire egy apró nyögés szakad fel belőle, ajkaimba búgva az érzést, majd egy pillanat alatt markolok rá ágyékára, megszorítva gyengéden merev testrészét.
Elkapja tőlem fejét zihálva, kezemmel nem eresztem merevedését, pedig égetőn lüktet, mint ha tüzes vasat fognék. Szívem úgy dübörög a mellkasomban, hogy majd’ kiesik a helyéről, én is zihálom, de a leghalványabb mosolyt erőltetem magamra. Ráizgult a dologra, ami azt jelzi, hogy nagyon is tetszett neki a helyzet, ergo… BECSAPOTT!!!
- Lebuktál – zihálom fölényesen, bár olyan érzésem van hogy ezzel nincs vége. Közel sem…
Hiányzik az érintése, az a gyengédség, amit az előbb adott nekem. Kikerekednek szemeim, ahogy elégedett mosollyal gubbaszt felettem, teljesen összezavarodom, majd mikor ő is lesiklatja kezét testemen, s pontosan ugyan olyan érintéssel tér pontosan ugyan oda, ahova én rajta, ledöbbenek.
- Te is öcsi – szélesedik vigyorrá mosolya, de én csak meghökkenve konstatálom az eseményeket.
itt fekszünk… a sötétben… egymáson… és épp egymás nemesebbik felét taperoljuk.
Ha ezt most a host vendégek meglátnák, szerintem orrvérzésben haláloznának el. De… de most mi lesz? Mi a francot csináljak? Nem jutok szóhoz, nem tudom mit akarok, és már azt sem tudom, hogy mit akartam. Most mit értem el ezzel? A francba… mit csináljak?
|
| Hiyahiya | 2010. 02. 02. 21:58:29 | #3487 |
Karakter: Hikaru (timcsimnek)
AAAhhh...aaa.... basszus... lehet, hogy a hátsója egy percre enyhítette az orromban élesen nyilalló csepp kis fájdalmat, de ahogy látképként már csak az ajtó fehér fája marad fájdalmam új értelmet nyer... egy, mert ki híján belefulladok a saját patakzó vértengerembe, kettő, mert ha nincs gyógyszer, akkor kellemetlenné válik az egész szitu... Kaoru, azonnal gyere vissza! Nem megmondta anyánk is, hogy egymást nem gyepáljuk?
Mondjuk még mindig jobb helyen formázott meg... ha netán a két lábam közötti világító tornyot tájolta volna be, akkor soha többé nem tudnék jót állni magamért, nem hogy cukros bácsit játszani...
Hahh... tudtam én, hogy ki fog borulni, na de ennyire? Életemben nem ütött meg még ennyire! Az arcom második testrészem, amit a profit érdekében védek, mint anyatigris a kölykeit... csak az a gáz, hogy Kaoru lábát nem téphetem le, azért mert egy ujjal is rontotta a képem szimmetriáját... bár nem is lenne rossz ötlet. Nem tudna elfutni, ergo minden baj forrása megszűnne...hehe...
- Kaoru… - nyögöm pár hosszú másodperc múlva, mikor már a lábai között sínylődő nagyra nőtt répa is lenyugszik egy kicsit, mert attól tartok hogy orrhang és egyéb magas behatások nélkül képtelen lennék közben beszélni... mi baja van? Csak egy kicsit nyúltam be neki, mi van úgy oda!
Feltápászkodva botorkálok el az éjjeli szekrényig szemeimmel folyamatosan a plafont bámulva, hogy ne veszítsek el több vörös vértestet, mert abba tuti, hogy belépusztulnék... ez az akció egyenlő volt egy öngyilkossággal, mert még egy emós sem veszít ennyi vért mikor autógrammot ad egy pengéével a saját csuklójára... basszus... Kaoru... ezt egyszer még kegyetlenül vissza fogod kapni. Két huncutkodás között bekábítalak, és miközben én ördögöcskémnek engedek, te a magad világát sem fogod tudni az agyrázkódás és a kéj együttes hatásától...
Mint egy vak kezdek taperolni, hátha netalántán egy zsebkendőbe is belebotlok, s mikor találok égre egyet, két orbitális darabot szakítok belőle, hogy orromba tömve végre a véradás problémáját megszüntessem, ugyan is kétlem, hogy a szőnyegnek erre lenne szüksége... remélem azért nem nő majd még egy fej az orrom helyére, mert akkor roppant ingerlékeny leszek, és kérdezés nélkül teszek erőszakot az ikertestvéremen, aki azok után elveszti majd az ülés hasznos képességét...
de még mindig nem vágom mit húzza fel magát ezen... oké be ismerem, hogy nem túl mindennapi, hogy az emberre a saját ikertestvére mozduljon rá, és rögtön másnap az alsógatyája tiltott kis világában merüljön el, de hogy ennyire kibukjon valaki... na nem mintha én jobban fogadtam volna... a falat homlokkal bontottam, a többi berendezési tárgyat, pedig azzal, amivel értem, ugyan is az álladóan övön alulra kalandozó tekintetem meggátolt a koordinálásban így gyakorta kaptam magam azon, hogy szőnyeg szerepet töltök be... és mindezt csak azért, mert Kaorunak olyan orbitálisan kerek feneke van, hogy azt bűn nem figyelni, és fogni...
Mindegy. Akárhogy is ellenkezik gonosz kis terveim hálójából nem fog menekülni mostantól, mert ha szeretné ha nem bebújok az intimrésébe, és addig nem szabadulok ki onnan, míg ki nem élveztem azt az idő intervallumot, amit keserves szenvedéssel töltöttem el reggelente a mosdóban... ugyan is ha az embernek hirtelen három lába nő, az egyikkel csak kell mit tenni, és mivel Kaoru nem mindig vevő arra, hogy milyen csuklómunkámra van így elővigyázatosan a fürdőben intéztem kis dolgomat... bár ha jobban belegondolok, erre mostantól nem lesz szükség...
Gonosz vigyorral ülök le az ágyra, ahogy belegondolok, hogy milyen édes arcot tudna vágni drága másik felem, ha én partnerszomszédságában vágnék le egy gyorstalpalót az önkielégítés művészetében... pipacspiros pofi, tágra nyílt szemecskék, elnyílt nedves ajkacskák... basszus...MINEK HERGELEM ÉN ITT MAGAMAT???HE?
Arcomat tenyereimbe simítva sóhajtok fel keservesen, és gondolok olyan hideg és borzalmas dogokra, mint Honey-senpai, mikor nem hagyják aludni karöltve Kyouya-sanpaijal és a pingvinekre, akik gyilkos jégkockákat pakolnak a mogyoróim közé... kiráz a hideg a gondolatra, hirtelen vagy pár centrifugázással szarabbul érzem magam, de legalább a tény megnyugtat, hogy már nincs merevedésem, ami jó, mert a hirtelen nyíló ajtó és a mögötte álló Kaoru nem nagyon örülne, ha egy campinget fedezne fel a lábam között még az orrba törlés után is... attól félek a következő a verő soron a probléma gyökere lenne...
- Megnyugodtál már? – érdeklődöm egy cseppet hülye hanggal, összeszedve magamat, direkt szuggerálva azt a szexi testét, hogy hulljon gyorsan az ölembe, mert menten rávetem magamat... jézusom... azért egy kicsit röhejes, hogy már mániákus leszek lassan. Talán tényleg egyszerűbb lenne ha lefényképezném és arra végezem a dolgomat férfiasan tűrve a sorsomat...
Ugyan is az öcsém veszett fejsze nyele, de én azért bízok magamban, és hagyom szerény személyemet szenvedni, mert orrfájás ide vagy oda, de életemben nem voltam még ilyen intimen az öcsém közelében... most komolyan... a gyerekkori gumikacsás fürdőzések ehhez képest kisded játékok voltak... ez bizony a korral jár, Telik az idő nőnek az igények...hehe...
- Ennyire azért nem ütöttelek meg, ne dramatizáld túl – vándorol bosszankodva a szoba közepére, hogy fémmeztelen, karba tett valójában indítsa kis híján újra vértengerem áradatát... miért... miért ott válassz ahol látlak? Ha nem akarod, hogy menten rád másszak, akkor intézkedj róla, hogy szem elől tévesszelek, vagy nem állok jót magamért! A lábaimmal... rudimmal már régen túl vagyok ezen...
Még hogy nem ütött ennyire meg? Szeretnéd, hogy egy téglát nyomjak a szádba? Vagy valami sokkal jobbat, csak kábé abban a keménységben...
És ha már az én túl dramatizálásomról beszélünk, akkor ő minek fújja fel ennyire? Úgy tudja, hogy szerepünk profit termelés céljából játszok vele gyerekcsinálósdit, nem pedig azért mert megveszek a hormonoktól... különben is... ha nem élvezte, akkor megnyalom a saját hátamat.
be ne magyarázza már nekem, hogy attól vörösödött mert túl meleg van, meg hasonló jó kifogások... jó szemem van a szava kiszűrésére... mint egy radar, azzal a különbséggel, hogy csak rá jelez...hehe...
- Nem értem miért ütöttél meg… úgy láttam élvezted – hintem el aljasul, szám szegletében olyan perverz kis kunkorral, ami őt ismét arra a megfontolásra késteti, hogy most nem orrba hanem szájba gyűr, de villámgyorsan... ezt az egyet nem tagadhatja le! A teste nem hazudik, és ha áll az árboc, akkor áll! Hiába annyira gyakoroltam ezt már a tükör előtt, és magammal, hogy már tökéletesen megy másokon is...hehe...
- Ez már túlzás volt Hikaru, te is tudod… megérdemelted… - hinti el félénken, én pedig halkan sóhajtozva hordozom végig arany szemeimet, szemeimmel szinte leszuggerálom róla azt a falatnyi kis ruhaarabot, hátha szerencsém van. És tényleg leszálldogál csak úgy spontán... ennyit már igazán megérdemlek, ha érintési elvonáson vagyok. Persze úgy is tudom, hogy hiába mutatja, hogy dühös, képtelen két másodpercet tőlem külön tölteni...hö, egó, hö. - Még ezek után is kitartasz amellett, hogy csak a szerep miatt csinálod?
- Mondtam már, hogy igen… mi ezen olyan hihetetlen? – hazudok egy szemrebbenés nélkül, fejem alatt összevont kezekkel lassan hanyatt vágódva, nagy erőfeszítéseket téve, hogy kutató, gyanakvó kis szemecskéi elől elrejtsem sunyi, kis ördög vigyoromat... ugyan kérlek, testvérek vagyunk... tudhatnád, hogy ez sosem ilyen egyszerű, és azt is hiába keresed a balhé okát, azt bizony nem az arcomon kell keresned... a gatyámban pölö... vagy a tiédben... bár ott felkérhetsz engem is, hogy kutassak, ingyen bérmentve, és teljes körültekintéssel veszem kezelésbe....hahh... kell nekem itt fantáziálnom... még a végén vakációzni indulnak ott a dél vidéken...
- Nekem ez akkor is sok. Nem akarom így folytatni… - motyogja halkan, s én csak szemem sarkból figyelem elgondolkodó, szép kis pofiját, ahogy ajkacskáival csücsörítve tűnődik el, hogy most akkor engedje, hogy biztos kéz matasson a lábnyitási zónában vagy sem... elég volt! Abba hagyni!
Elég ennyi önkínzás mára... a kárpótlást úgy is megkapom holnap... mert hogy itt már nem fogok megállni az tuti. Meg van bennem az a báj,hogy egy idő után az öcsém is rájöjjön arra, hogy abban hogy mi ketten egymásra találunk és szorosabbá fűzzük testvéri szeretetünk nincs semmi rossz, max. nem publikus... hehe...
*
Fáradtan professzionális bugyi húzó mosolyomat villogtatva vezetem két kuncsaftunkat a labirintusban, részben a mission impossible hatás fokozásáért, részben pedig pusztán azért, hogyha ez a két nőszemély lelép beránttassam az egyik bokorba a szexi ikremet és vadul mutassam meg neki milyen is a nyuszi mód... hahhh...
Egész éjszaka rajtam tehénkedett,. Nem engedtem el egy percre is, még akkor sem mikor már harmadszorra találtam magam a padlón, azzal az ürüggyel „túl közel voltál, Hikaru”... mióta zavarja őt ez? Ezelőtt gond nélkül loholhattam a fenekében, még sem vetette a szememre, hogy nézd a sajátodat! Mert végül is az ugyan olyan lenne, még sem izgulok fel arra ha a saját hátsómat simogatom...
Elhatározásom törhetetlen, kitartok mellette mint Tamaki-senpai amellett, hogy egyszer az apja szadista elutasítása ellenére is feleségül veszi Haruhit é s boldogan gyártanak kis hercegeket és hercegnőket... avagy én sem félek, hogy az öcsém sikítva menekül legközelebb mikor meglátja a Piroskát üldöző kaján vigyorom, mert odakötözöm valamihez és ott művelem vele fantáziám legféltettebb gondolatait...
Már most nehezemre esik koncentrálni és nem arra a formás fenekére fókuszálni, ami ritmusosan jobbra-ballra ringatózva billeg előttem... az is elég erőfeszítésbe kerül, hogy vágódjak el, mint a vak kakas mikor egy-egy édes arcot bevág és csábít a liliomtiprásra... most már csak az örök rejtély számomra, hogyha ő ilyen ellenállhatatlanul szép és izgató, akkor én is ilyen vagyok? Akkor ezek szerint valaki rám is les egy bokorban... Kyouya-senpai úgy is olyan furcsa mostanában, nem csupán azért mert adócsalást hajtok végre a Host Clubbon, nem csak azért mert Tamaki-senpai felfogadta hóhérnak a halálom beteljesítetésre, hanem azért is mert a szemüvege úgy villan a látványomra mint egy nyolcvanas égő, mikor felkapcsolják... furcsa...
- Mi hamarosan mennénk, Hikaru-san, Kaoru-san – szólal meg az egyik csinos kis hölgyemén, s ebben a pillanatban érkezett el az a pillanat, mikor is kis ördögszarvam kinő és hatalmas vehemenciával dolgozik azon, hogy becserkésztesse velem öcsémet, aki ebből mit sem sejtve gyanútlanul mosolyog...
Azon már ki sem akad az ember, hogy a két lány el sem találja ki-kicsoda, ezt a memória játékot már rég megszokottá tettük, mivel mindennap ezzel szórakoztatják magukat... olyan mint az itt a piros hol a piros, mikor egy vakkal játszol. Olya mindegy mire mutat, neki mindig fekete lesz...
Nah gyorsan szabaduljunk meg tőlük, aztán léptesük életbe a „hogyan csavarjuk el Kaoru fejét, gyorsan és hatásosan” haditervet...
- Búcsúzóul hadd szedjek egy szép szál rózsát a hölgyeknek – zsingatom be őket totál sármosan, akár a szőke herceg, lopva Tamaki-senpai koronáját, s jól begyakorolt, tökéletes színészi tehetségemet csillogtatva nyúlok az egyik vörös virág felé, mikor egy rohadt tüske megmarja ujjamat, egy szisszenés kiprovokálva belőlem... miért van déja vu-m?
Ez igazából nem az én feladatom lenne, de hátha bejön az, amit én szoktam vele tenni... az utóbbi időben a legtöbb balesetet rendszerit én okozom, hogy kellő testvéri szeretettel és némi ráadás extrával ápolhassam, ahogy azt egy gondoskodó bátynak illik... imádom a pofiját olyakor... kipirult, ártatlan, aranyos és felbujtva bennem újonnan előtörő vadállati ösztöneimet...
- Megsebesültél? –érdeklődik lágy hangján finoman, karcsú kis ujjacskáival körbefogva kezemet, ahol a rózsa halálos sebet mért rám, amibe persze nem halok bele, de játsszuk azt hogy igen... mutatóujjamat becélozva érinti puha, duzzadt ajkaihoz, s ahogy szemeit az enyémekbe mélyesztve játszadozik el rózsaszín kis nyelvével rajta hirtelen nagyon kevésnek érzem a körülöttem lévő levegőt, nyelek egy nagyot, és pórbálok úrrá lenni a testemben ritmusosan növekvő vágyon... te jó isten... ujjamat körbeöleli szájacskájának forrósága, puha nyelvecskéje sebes bőrömet izgatja, s amikor csillogó szemecskékkel megszívja azt kis híján félrenyelek, és elájulok... ez sok... ezt nem lehet kibírni épp ésszel... ezt nagyon könnyű elkönyvelni, ha valakinek teniszlabdányi dudor van a nadrágján pusztán ettől. Kaoru... te.. itt és most elveszted a szüzességed. Általam. Ingyen. Hangosan. Vadul. És akaratod ellenére. Ahh... csodás... Csak tudnám mióta vagyok én ilyen perverz... – Már csak egy sebtapasz kell rá.
Na nem mondod... nem a sebtapasz hanem a szád kell rá Kaoru... akár egésznap elhordozgatlak én rajta, ha szeretnéd, és ha már ilyen kedvesen és segítőkészen mosolyogsz rám, mint egy öngyilkos szüzesség merénylő...
Jön a tapasz én meg seggberakott seprű módjára tűröm, hogy ápolónőt alakítva ragassza ujjamra, míg a hölgyemények elhúzzák a csíkot... itt vágtak el. Türelmi idő lejárt, csatlakozz a sötét oldalhoz, ahol bármi megtörténhet. Ismétlem bármi.
Tudom, hogy emögött olyan szívatás van, mint álalt, de jelenlegi hormontúltengéses állapotomban ez nem izgat. Ezzel betelt a pohár, elveszett a türelem... meg a termett alma is.
Különben is nem vagyok én kőből, hogy olyan jól viseljem a szeretetet… az a minimum, hogy viszonzom, ahogy illik, a saját módszeremmel…
Egyetlen mátrixos mozdulat, s már a kőpavilon alatt találjuk magunkat, ő a kőasztalhoz én pedig hozzá nagyon közel. Ugye, milyen profi vagyok?
Szinte érzem arcomon nyugodt lélegzetvételeit, vállam alatt bizsereg testének melege, szemeim előtt csodás, izgató teste… most nem menekülsz Kaoru, mert a farkas már szemet vetett rád.
Kis ördög énem elégedetten vihogva bököd belülről, szokásos pajzán gondolataimat előhívva, ahol minden egyéb nem publikus dogot megteszek, mint a szemmel vetkőztetés és hasonlók… az ő anyaszült meztelen teste csak az én hatásközömbe tartozik…
Sosem gondoltam volna, hogy aljas praktikáimat egyszer majd az öcsém ellen kell használnom, mikor rendszerint együtt teszünk róla, hogy a környezetünk a falat kaparja, amit míg vígan élvezünk díszpáholyból. De elérkezett az az ördögi pillanat, hogy minden huncut ötletességemet bevetve legyűrjem a kis édest… lehet, hogy nehéz lesz, de én hősiesen szabadítom meg szüzességének fölösleges tényétől! Meg magamat is, de mint már rávilágítottam ez a seme esetében lényegtelen apróság... egy luk van rajta alul, csak van annyi célzó érzékem,hogy beletaláljak... abba a formás kis fenekébe, abba a puha kis résbe... jéééézussommm...hahhh...
- Nem tetszett az alakításom? Lehet tényleg gyakorolnom kéne – hinti el ártatlanul én pedig mint egy debil gyógy oviból szabadult fókuszálok rá mosolygó szájacskájából, melyből kis rózsaszín nyelve kinyúlva simogatja meg ujjam hegyét, amitől azonnali bizsergésbe kezd ama testrészem, szépen nyílegyenesen haladva ágyéklom felé... Még hogy gyakorolni? Nincs mit ezen gyakorolni! Tökéletes, és most kérlek egy fél méterrel lejjebb és középen ugyan ezt!
Összerándulok, kis híján elharapom a saját nyelvemet, mert ebben a pillanatban legszívesebben le is nyelném, mielőtt vadállati hörgéssel vetődök ár és szaggatom le a ruháit...ezt nem bírom... megőrülök, ha ezt folytatja...
De itt még nem ér véget szexi játszadozást, puha kis nyelvecskéje vérlázítóan ível végig mutató ujjam hosszón, hogy fogacskái is kezelésbe vehessék, tovább tüzelve egyre forrósodó testemet.... ha az érzés nem lenne elég, amitől szinte kalimpálva ugrik ki szívem a helyéről, akkor a látványtól máris az intenzívre kerülök szívrohammal... szép szemei mélyen az enyémbe ássák magukat, jakin ördögi kis mosolyocska, csinos pofija ragyog a gonoszságtól...és... álljunk megy egy kurta-farkú pillanatra!
Hát hogy lehetek ilyen elvetemülten hülye! Nem létezik, hogy tegnap még szűziesen lekaratéjozó öcsém most egyszerre beadja a derekát, és saját maga provokálja ki, hogy meghágjam, de úgy hogy utána ülni ne tudjon!
Hö! Lefüleltelek öcskös! Hiába, én jöttem ki előbb, enyém a bölcsesség meg az egománia! Én keltem fel korán, és ha aranyat nem is, akkor az orrom nagyságát biztos megtaláltam, ami arra emlékeztet enyhe sajgásával még most is, hogy vigyázz Hikaru mert az öcséd az öklét nyújtotta válaszként, mikor ki akartad rajta próbálni a papás-mamás alapszabályait... ez csapda... áhhá! Átlátok rajtad Kaoru! A bátyád vagyok, minden eldugott kis szegeltedet ismerem! MUHAHAHAHAHAAA!!!!
Bármennyire is fáj elválnom csodás is ajkaitól, és bármennyire is fejelném most legszívesebben a kőoszlopokat kínomban, azért vakmerően rántom el kezemet, s hősiesen tűröm a megpróbáltatásokat... mg nincs itt az ideje, hogy megtudja, hogy én valójában nagyon is komolyan gondolom profit növelő kis akciónkat...
- Te most játszol velem? – érdeklődöm nagyon mérgesen, egy farkas hangjával morogva ugyan is, ha nem gondolja komolyan,a mit csinál, akkor kettőnk közül csak én vagyok jogosult molesztálni őt, mert én vagyok a domináns fél s rá nem vonatkoznak a szexuális zaklatás kitételei...egy szempillantás az egész, megragadom formás kis fenekét feldobom az asztalra, hogy kívánatos alakjához közelebb férkőzve simulhassak szinte hozzá, közre fogva kezeimmel őt, hogy még véletlenül se tudjon menekülni, mert most nem fog... itt a vég fuss el véle, elhúzom én a nótádat de úgy, hogy pár napig csak magas C-n tudsz majd sikítozni...
Most már tuti, hogy nem menekülsz kis öcsém... a kardélemre hánylak...hehe...
- Hikaru... hogy képzelhetsz ilyet rólam? Nem lennék képes játszani veled...- vágja be azt az elbájolóan édes arcot, amit akkor szokott mikor épp színházasdit adunk a kéjes közönségnek, és aminek én rendszerint nem tudok ellenállni, csak beolvadok, és hős szerelmesként cselekedem... aha... szóval igen... NEM TUDSZ ÁTVÁGNI! A VÉREM VAGY! OLVASOK A FEJEDBEN!
Egy cseppet kezdek beteges lenni, de oda se neki... mert most jön az a rész, hogy pofára ejtem, és akkor már nem fog gyanakodni, én pedig gonosz módon támadom majd le hátulról kötözöm ki egy ágyhoz és...khm... eltértem a tárgytól...
Összeszűkülnek szemeim, vészes, saját magamat kísértő közelségbe hajolok hozzá, leheletemmel puha szájacskáját cirógatom kihívóan, olyan jégcsap komolysággal, mint egy pingvin a Télapó háza előtt...egyetlen ördögi kis kunkor a szám szélén, pimasz villanás a szemeimben, s nyelvem hegyét kidugva apró nyalintok a húsos, magát kínáló testrészen melytől nagyra tágulnak szemei, s döbbenten húzódik hátra,mint akit épp egy szeneslapáttal csaptak arcon... ne menekülj... most jön csak a java...hehe...
Mielőtt még túl messzire futhatna, csábos tekintettel simítom pillangószárny érintéssel állacskájára ujjaimat, ujjbegyeim bizseregnek bőrének puhaságától és melegségétől... virágzó mazochizmusom dübörög lábaim között, feszíti nadrágom, de én férfiasan fittyet hányok rá, s ikertestvérem döbbent arcocskáját közelebb vonva magamhoz veszem fogaim közé alsó ajkát, hogy mint egy finom cukorkát kezdjem szopogatni élvezettel... halk sóhaja csak olaj a tűzre, s ahogy megremegve hunyja félig le szép szemecskéit, kis híján pajzán, ördögi vigyorral rágcsálom tovább finom kis falatomat...
Ha most a fejembe látna tuti, hogy sikítva futna el attól, amit ott találna, mert ama vörös kis barlangban nagyon perverz és önkínzó kis gondolatocskák vertek tanyát, és addig nem mozdulnak, míg az a bizonyos kis répa meg nem találja a nyusziját...
Hehe... most jön az a rész, hogy csapdába ejtem, és elhitetem vele hogy játszadozásaim csupán képzeletének szüleményei, és csakis azért csinálom, hogy új módon bosszantsam... ami persze nem igaz, de Kaoru, még akkor is őrülten édes, mikor majd szét robban a dühtől...
Még egy utolsó gonosz kis mosoly, s drámai arc simogatással ölelem magamhoz döbbent öcsémet, olyan szőke herceges, hősies behatással, int ahogy általában szoktam a hölgy sereg előtt... hehe...
- Kaoru... bocsáss meg nekem... hogy is képzelhettem, hogy játszol velem... – búgom halkan ujjaimmal könnyedén végig simogatva hátát, ami beleborzong érintésembe... meglepődtél, mi? Hehe...
Nagy szemecskékkel pillázik fel rám, mint aki egy ufót lát, én pedig magamban ördögien vihogva konstatálom tervem sikerességét, és gyönyörködöm cuki arckifejezésében... édes... arcán jól látható az értetlenség, s ahogy kis kezecskéit mellkasomra simítja, hogy eltolhasson magától finoman, kis híján gonosz nevetésben török ki... így jár az aki a sátánnal akar dominózni... hehe...
- Hikaru... te most szórakozol? – húzza össze gyanakodva szemecskéit, melyekben a düh első jelei mutatkoznak... kis aranyos, hát még szép hogy szórakozom veled, csak neked azt nem kell tudnod.... hehe...
Mutatóujjammal gyengéden cirógatom meg állát, akár egy doromboló kiscicának, aki a jóleső hangocska helyett, csupán egy halk meglepett kis óhajt produkál, ami szinte ugyan azt a hatást jelenti nekem...igazából fogalma sincs, hogy milyen nehéz visszatartanom magamat... mert bizony az, ha nem lenne meg a Hitachiin kitartásom, most vagy a falat kaparnám, vagy a ruháit le róla... hehe...
- Ugyan, Kaoru... hogy gondolhatsz te ilyet rólam! Nem lennék képes ezt tenni veled!- vágom be a világ leg hősszerelmesebb és bűnbánóbb arcának keverékét, sötéten nevetve lelkem kis eldugott, sarkas bugyraiban... de bizony, képes vagyok ezt tenni veled... főleg akkor mikor meztelen vagyok, és pucér tested csak nekem tárul fel nah akkor... azt hiszem, ennyi elég lesz az önkínzásból mára. MERT KICSINÁLOM SAJÁT MAGAM!
Látszik arcán még a kételkedés, de mikor drámai alakításom már színpadi paródiává változik, s tőle ellépve szorítom könnyeket színlelve kezemet szívemre, nah akkor betelik nála a pohár és dühödten vág hozzám egy az asztalon lévő meglehetősen kemény használati tárgyat, amit én röhögve hárítok...
Ez egy cseppet kezd már életveszélyes lenni, de a lényeg az, hogy legalább a gyanúját csillapítottam, ami jó,mert aljasul és ördögi kis terveimhez totális jártatatlansága és hamvassága szükséges, mert az full módba kapcsolja a cukros bácsi effektusomat...
- Hikaru, annyira utállak! – vágja fejemhez teljesen kikelve magából, hisztizve, én pedig ismét hősszerelmessé változva nyújtom felé kezemet hitetlenül, szívem fölött pihenőruhámat markolászva teljes beleéléssel...ohh hát Oscar-díjat kaphatnék, olyan jól csinálom...hehe...
- Ugyan! Tudom, hogy képtelen vagy rá! – kiáltom szívbe markolóan, olyan röhejes arckifejezéssel, amitől először paprika piros méreggel kezdi el ütlegelni mellkasom, majd mikor realizálja, milyen nevetséges is vagyok, és hogy milyen röhejes a helyzet ő is halkan kuncog fel, édesen, aranyosan amitől legszívesebben széles farkas vigyorral támadnám le, és nyalnám meg egykét igen intim testrészét, bebizonyítva milyen egy vicces gyerek vagyok én...hehe...
Persze, lehet, hogy most szinte a földet verdesve röhögünk egymáson, de ahogy ismerem magamat és őt, még egyáltalán nem csillapodott a gyanakvása, szóval innentől kezdve James Bond stájl, csend s hullaszag...
- Azért legközelebb, ha ilyen hülye játékokat játszol velem, kiverem belőled a lelket is!- figyelmeztet szokásos cinkos vigyorával, amire én is egy hasonlóval reagálok, csak épp nem ugyanazon indokból... kivered? Miből? A répámból a répalevet? Oké... sok finom vitamin van benne, de ettől nem fogsz besárgulni! Hehe... én benne vagyok...
- Értettem!- szalutálok poénkodva, ő pedig kisded álmaiba ringatva magát hiszi el, hogy okés a dolog...
Nem az... mert most jön csak a java! MUHAHAHHAAAA!!!!
|
| timcsiikee | 2009. 09. 20. 00:03:28 | #1908 |
Karakter: Kaoru (Hiyámnak)
Kaoru:
Arcára számomra eddig ismeretlen mosoly terül el, amit megrökönyödve figyelek meg. Most az egyszer tényleg nem tudom, hogy mi járhat bátyám fejében. Már épp szólnék rá, hogy örülnék ha kimászna a képemből, de az ő ajkai közül hamarabb szökik ki a szó.
- Mit szólnál, ha gyakorolnánk kicsit a szerepünket? Hmm? – hűvös ujjai arcomra simulnak, minden azonnal rám törő gondolatra vér szökik arcomba, ha csak a ma délutáni csókra is gondolok. Nem értem mire gondol, hisz eddig is minden gyakorlás nélkül tökéletesen és hitelesen tudtunk alakítani miért lenne ez most másképp?
- Ho… hogy érted ezt…? – kíváncsiskodom tőle, megszeppent hangon, és nagy meglepetésemre most őszinte tőlem ez a reakció, amit máskor csak megjátszom.
Nem válaszol először, csak felkuncog, ujját számra simítja hol a szemembe nézve, hol keze tevékenységére. Ne húzd már az idegeimet, furcsa érzésem van, ezzel a dologgal kapcsolatban, valami gyanús nekem.
- Ideje valami újat mutatni a közönségnek… profit növelés céljából… - orrát enyémhez dörgöli. Kissé még ijedten kapom el tőle fejem, már kezdem kapizsgálni, viszont gyanakvásom egyre csak növekszik - ne légy már ennyire beszari! Nem lesz semmi bajod egy ártatlan csókocskától… vagy megijedtél talán? Hmm? – minden zavarom tovaszáll a szó hallatán, s fejünket takaró törülközővel kezdem el ütlegelni, hogy kiverjem belőle a gondolatot is. Még hogy én? Megijedni? Ismerhetne már. Hátrébb kúszom az ágyon, de követ mint borzot a szaga, és kicsalogatja ujjaim közül a puha nedves anyagot. Miért mászik ennyire utánam?
- Nem, vagyok beszari! Csak… csak… Hikaru ez… ez már túl sok…- adok hangot gondolatomnak, és ezzel együtt próbálom elkalandozott bátyám is észhez téríteni, ha jól látom kevés sikerrel.
Lesütném szemeim, és lehajtom fejem, de ujjai közé véve állam irányítja arcomat ismét maga felé, hogy egy pillanatra se figyeljek másra, csakis rá.
- Akkor majd én adom meg a kezdő lökést… - hangja olyan lágy, mint mikor az aggódó testvér szerepet játssza el, talán még annál is gyengédebb. Közvetlen közelre hajol, és az eddig köztünk lévő amúgy is rövid távolságot azonnal eltűnteti, mindezt olyan óvatosan teszi, hogy ellökni sincs időm, és érintésétől mér erőm sincs. Megérzem számban nyelvét, még mindig szemérmes reakciókkal igyekszem tiltakozni, de hiába lökném el magamtól, ujjaim csak erőtlenül markolnak felsőjébe. Kérlek… kérlek hagyd abba…
Testem reagál az érintéseire, bármennyire is meglepődöm, és ez igazi sokként ér. Az isten szerelmére testvérek vagyunk… ikrek vagyunk… olyan mintha magammal csinálnám ezt. fuj…
Akkor miért izgul fel rá egész testem? Miért csak agyam tiltakozik az ellen, amit tesz? Ez akkor sem normális, valamit tennem kell.
- Hi… Hikaru… ahh – szökik ki ajkamon neve kéjes nyögésbe fojtva, s rájövök szavakkal már semmit sem fogok elérni, nyakamon játszadozó nyelve az utolsó csepp beszélőkémet is kiirtotta.
Ujjai már alsóbb tájékokon kutat, s eléri azt a pontot, ahol soha nem hittem volna hogy rajtam kívül ő fogja majd elsőként érinteni, ilyen gyengédséggel.
Nem… ez már biztos nem gyakorlás… ez már biztos nem játék. Érintése nem hazudik!
Ügyködése közben megereszt egy gúnyos halk kacajt, miközben fejem hátra vetve nyöszörgök, és mikor a legkevésbé figyel, meglendítem szabad kezem, hogy egy nyerő kiütéssel távolítsam el magamtól, és nem törődve a derekamról lecsavarodó törülközővel rohanok nagy sebességgel vissza a fürdő felé, kikerülve őt.
Nem hiszem el ezt az egészet!
Magamra csapom az ajtót, és lihegve zúgó fejjel rogyok össze a hideg márványra. Hikaru mi a fenét képzelsz? Annyira unatkozol, hogy a játékszerednek titulálsz már engem is? Miért kell az újonnan perverz játékaiba engem is belekeverni? Tudom hogy most jön az a kor, amikor az ilyen témában a kamaszok nagyon érdeklődőek, kíváncsiak és tapasztalni vágyóak. Azzal is tisztában vagyok, hogy eddig mindig mindent együtt csináltunk Hikaruval. De miért nem veszi észre magát? Ez már túllép minden határon. Az egy dolog, hogy milyen szerepet játszunk a klubban, higy milyen fikciókkal kápráztatjuk el a lányok fantáziáját. De ez nem jelenti azt, hogy fokozatosan a szerepbe kell olvadnunk.
Vagy… vagy talán. Ez csak egy ürügy volt számára? Egy biztos… kiderítem.
- Kaoru… - hallom átlagosnak tűnő hangját, egy kissé tompán. Nem az ajtó mellett áll, mert akkor hangosabb lenne. Válasz nélkül hagyom, most igazán mérges vagyok rá. Soha az életben nem vesztem még össze vele, de ha nem vall… következményei lesznek.
Felkelek, s a csaphoz állva engedem meg a hidegvizet, majd tenyerembe gyűjtve egy-egy maroknyit mosom meg vele arcomat. Ez most mindennél frissítőbb. Nem törlöm meg arcom, csak a csap széleire támaszkodva nézek a hatalmas tükörbe. Államról és orromról csöpög a víz. Mi a fenét akarsz Hikaru? Veszek egy mély levegőt, felkapok magamra valamit, és kinyitom a zárral ellátott ajtót.
A kilincset fogva torpanok meg, tekintetem üressé válik. Hikaru gubbaszt törökülésben az ágyon, orrából nagy csavart papír zsebkendők lógnak ki. Csak sóhajtok egyet.
- Megnyugodtál már? – kérdez orrhangon, újra normális természettel. Mégis hogy nyugodhatnék le? Letámadott! A saját tulajdon öccsét majdnem megerőszakította ki talán még élvezte is volna. Arcom megint pirossá válik, erre sem válaszolok.
- Ennyire azért nem ütöttelek meg, ne dramatizáld túl – zárom be a fürdő ajtaját, majd a szoba közepére lépdelek, karba tett kezekkel. kiveszi az anyagokat ami igaz tényleg pirossá vált kicsit, de akkor sem vészes… megérdemelte!
- Nem értem miért ütöttél meg… úgy láttam élvezted – újra az a pajzán vigyor keríti hatalmába helyes arcát, de homlokaimon egyre csak gyűlik a ránc.
- Ez már túlzás volt Hikaru, te is tudod… megérdemelted… - fáradt sóhajjal néz végig rajtam, szemei merengőn fürkésznek. Nem megyek közelebb… nem akarok…
- Még ezek után is kitartasz amellett, hogy csak a szerep miatt csinálod? – tekintetem gyanússá válik. Igyekszem minden mozzanatát figyelni.
- Mondtam már, hogy igen… mi ezen olyan hihetetlen? – felemeli karjait, kezeit tarkója alá teszi, majd úgy vágódik hátra a párnák közé.
Valami azt súgja, hogy nem mond igazat, pedig nem látom jelét annak, hogy hazudna. Vagy ennyire ismerne már ő is engem, hogy megfigyelem minden mozzanatát? Lehetséges. Sóhajtok egyet.
- Nekem ez akkor is sok. Nem akarom így folytatni… - bár rendületlenül ejtem ki a szavakat, legbelül elgondolkodom, hogy miért is teszem ezt. A szerepünket is elfogadja mindenki… Nem tudják hogy hamis… Reagáltam rá…
De mikre is gondolok? Még azt sem tudom, hogy önszántából tette-e, vagy tényleg csak unatkozásképpen. De egy biztos… ki fogom deríteni.
~*~
Éjszaka már megint arra ébredek, hogy Hikaru csücsörítve kapálózik maga körül, egy áldozatot keresve, de ehhez most semmi kedvem – nem mintha máskor lenne. Mikor felém mászik, lábammal tartom távol magamtól, majd mikor egyre intenzívebben közeledne, csak átemelem magam felett, és hagyom hogy ágyon forgolódásával, lepottyanjon az ágyról. Talán egy pici mosolyt megeresztek magamnak, de végül is csak az ágy másik végébe fekszem, nyakamig húzva a takarót. Alig telik el pár perc, morgolódó nyöszörgéssel tápászkodik fel, és lassú robosztus mozdulatokkal mászik vissza. Nem látom, hisz háttal fekszem neki, de érzem az ágy süppedését. Most megkaptad drága bátyó, nem fair, ha mindig csak én kelek fel. Remélem tanultál belőle.
~*~
Valamilyen módon megint arra ébredek, hogy egymástól igaz távolabb fekszünk mint általában, de az ölelő karok akkor is mindent elárulnak. Félálmomban még él a megszokás. Nem is baj… szeretem ha ilyen közel van hozzám.
Megtehettem volna, hogy amíg nem vall vendégszobába megyek, de ismerem már jól magam is. Nem bírnám tovább pár óránál a távollétében. Visszaszöktem volna mellé az éjszaka közepén is.
A mai nappal elkezdődik a saját leleplező magánakcióm. Kissé talán nehéz lesz, mert eddig mindig vele együtt szőttem a terveket, de mivel ő ellene van az egész, nem vonhatom bele… Akkor is sikerrel fogok járni. Nem szeretem, ha eltitkolnak előlem valamit.
Mellkasába dörgölöm arcom, ezzel őt is felébresztve. A mai nap még lehet nem kezdek tervembe, de hétfőn… hétfőn mindenképp… Csak a mai napot bírjam még ki.
~*~
Hamar jön el a klubdélután, s hétfő révén mindig több a vendég. Egy hétvége után a hölgyek áhítattal jönnek el ismét közénk, hogy műsorral kápráztassuk el őket. Ami csak számunkra műsor, nekik valóság. A mai napunkat a kissé hűvössé váló, mégis hangulatos iskolai kertben tarjuk, lassan andalogva a fák és bokrok között a még zöldellő gyepen. Javában tart az ősz, avar borítja a tájat szép barnás színnel festve látképet. Olyan mint a szemünk, csak nem olyan fényes csillogású.
Két vendégünk van perpillanat, s kérésükre a labirintusba vezetjük utunkat. Ez azért is előnyös számunkra, mert urunk elől könnyebben el tudunk rejtőzni. Tudom még benne van a megtorlás tüze a nyuszi jelmez miatt. Bár nem értem… sikert aratott még a lányok körében is. Hehe…
Mára ezek a hölgyek az utolsó vendégeink, ami számomra nem is olyan nagy baj, fáradtnak érzem magam.
- Mi hamarosan mennénk, Hikaru-san, Kaoru-san – megszoktam már, hogy sosem arra néznek akit szólítanak, de legbelül még mindig zavar.
- Búcsúzóul hadd szedjek egy szép szál rózsát a hölgyeknek – szól lovagiasan Hikaru, ami igaz az én reszortom lenne általában, de most ő áll közelebb a rózsával teli bokor mellett, és tudja a dolgát. Felszisszen, arcomról a lágy mosoly tettetve lefagy, s csak ekkor látom, a tüske megszúrta ujját. Ez itt végre az én időm.
- Megsebesültél? – nyúlok csuklójáért, és magamhoz húzom. Két legyet fogok egy csapásra leütni, tudom. Apró vércseppes ujját egyenesen hagyom, lehajtom a többit, majd óvatosan számba veszem a vérző ujjat, elengedem fülem mellett a fangörlök sikolyát is. Felcsillanó szemekkel nézek fel rá, egyszer nyelvemmel végignyalintom az ajkaim közt lévő részt, majd enyhén megszívva húzom ki ujját – Már csak egy sebtapasz kell rá – mosolyodom el kedvesen, megdermedt arca sok mindent elárul számomra, de ez nekem még nem elég.
Kapunk is egyet, ami kéznél van, én pedig bekötöm. A hölgyek elköszönnek, Hikaru még mindig engem néz. Egyszer csak gondol egyet, megragadja a vállam, és megpördít maga körül, egyenesen a kő pavilon alá perdülünk, fenekem az asztalnak csapódik. Látom szemeiben a tüzet, kezeimmel lazán támaszkodom meg a kő asztalon, míg kezei még mindig vállamon vannak.
- Nem tetszett az alakításom? – fogom meg másik kezét, és ugyan úgy állítom be ujjait – Lehet tényleg gyakorolnom kéne – jelentem ki pajzán vigyorral, majd először csak óvatosan nyalintom meg ujjának hegyét, megrezzen az érintésre, de ez csak szélesebb kisördög mosolyra késztet engem. Hosszabban nyalok végig ujján, számba veszem, fogaimmal érzékien karcolom végig bőrt, végül ajkaimmal cirógatom meg ismét ujjbegyét. Ha ennek ellen tud állni, biztos igazat mondott… ha nem… egyértelmű a válasz. Már csak az én reakcióm újra a kérdéses, tegnap gondolkoztam én ezen eleget.
Hirtelen elrántja tőlem kezét.
- Te most játszol velem? – talán mintha enyhe morgást hallanék hangjában, de lehet csak képzelem. Észre sem veszem milyen gyorsan, de felültet az asztalra, közelebb lép hozzám, pontosan lábaim közé, karjaim alatt törzsem mellett közvetlen támaszkodik meg most ő az asztalon, arcomhoz vészes közelségbe hajol. Alig pár centire tőlem néz velem farkasszemet, szemeiben még mindig mérhetetlen tűz, dühös bivalyként liheg – bár neki kellemesebb a lehelete.
Szám sarkába apró mosoly kanyarul, amit ő a közelségtől nem lát.
Vajon mit fog tenni? Kioktat? Visszamondja azt amit én a haloween partyn? Vagy megcsókol?
Talán viszonoznám. Talán kitérnék előle, vagy megpofoznám. Nem tudom még, de egy biztos… Közelségétől most szörnyen bizsereg a testem, a lehelete pedig perzsel, és erőteljes pillantását már csak lágyan, félig lehunyt szemmel tudom állni.
|
| Hiyahiya | 2009. 09. 18. 14:21:59 | #1887 |
Karakter: Hikaru (Timcsimnek)
Kisördög módba kapcsolva figyelem öcsé döbbent pofiját, melyen dob még pimasz, perverz kanyarulatos vigyorom, amit láthatólag iménti kommentárommal együtt nem igen tud hova tenni…
Ami igazándiból nem is baj, mert csak édesebb lesz tőle az a szép pofija… szemeimmel szinte szuggerálom duzzadt ajkacskáit, hogy gazdájuk érezzen rá vágyálmomra is itt helyben engedje, hogy leteperjem… persze mindezt merő testvéri szeretetből tenném- többnyire-, hiszen az nagyon fontos… mindig a lelkemre kötik, hogy a testvéri kötelék a legfontosabb, hát most lássanak csodát! Íme egy új mód, hogy szorosabbá tegyük! De van egy olyan sanda gyanúm, hogy Kaoru nem nagyon díjazná, ha kikötözném egy ágyhoz, kis ördögszarvakkal megtoldva… khm…
- Hikaru… ilyet tenni mindenki előtt… Olyan zavarba ejtő… - ártatlanul pillázik nyakamra szokásához híven, mikor épp a „tiltott testvér szerelem,” című előadás prezentáljuk a jó népnek, s ujjacskájával édes szégyenlősségben böködi meg masnimat, amit én csupán egy nagy nyeléssel jutalmazok…testem további reakciói tengerszínt alatt játszódnak, mélyen gatyám bugyraiban, ami nem segít a helyzeten… Kaoru… tudom, hogy csak leplezésnek számod, hogy elrejtsd sokkos állapotodat, de ha így folytatod tovább ingyen pornót adok a nő tömegnek!
Ha tudom, hogy ilyen aranyosan próbálja eltitkolni meglepettségét, lehet, hogy már sokkal előbb megkísértem a balszerencsém és rámászok… mijaúúú… ha tudnék dorombolni megtenném, miközben a ruháit szabdalnám le róla… hehe…
feltehetné magamnak a költő kérdést, miszerint mi ez a hirtelen jött hevesség, amikor ma reggel még attól is gőzölgött a fejem, ha csak arra gondoltam, hogy meg kéne csókolni…. De nem teszem, mert helyette agyam ördögi kis része veszetten szövi kis terveit, amivel különböző nem publikus dolgokat művelhetek egyetlen öcsémmel…
Azt hiszem, ezentúl az ilyen meglepi-mozzanatokat napirendre tűzöm, és legközelebb live lepedő gyűrést rendezünk, ezzel olyan kasszasikert hozva a konyhára, amitől Kyouya-senai még a lábnyomunkat is megcsókolja majd örömében…
A közönség nem izgatna, hiszen elvileg már hozzá szoktam, sőt! Még pikáns kis hangulatot is kölcsönözne a pillanatnak, arról nem is beszélve, hogy Kaoru milyen arcot vágna hozzá… mmm…
Nagy hangzavar kerekedik a háttérben, ezzel elvonva szerény kettősünkről a figyelmet, s ezzel elindítva Kaoru „térjünk a lényegre” kitörését, minek előjelei már jelentkezik is szép arcán... kihúzza magát, finom ajkacskái összeszorulnak, szemeibe mérhetetlen felháborodás lés zavar költözik, én pedig mit valami komisz, kárörvendő kis kölyök élvezem, s gondolatban elismerően veregetem meg vállamat, miszerint igen, hajlamaid olyan nagyra hágtak, hogy fekete övet kaphatnál lepedő akrobatikából… vagyis még csak fogsz kapni, mert először ezt a cukorfalatot, kell bevezetnek sötét képzelgéseid világába…
- Gyere! – fonja ujjacskáit csuklómra, s mint valami pórázos kis cicát kezd vezetni, hogy számonkérési előadását megtarthassa… ha megkérdezi miért csináltam, nem gáz, improvizálók egy kacskaringósat, mert beszélőkém biztos mint a halál… elég egyszer bevetni és gyorsan hat…
Mert ugyebár még sem mondhatom el neki, hogy a saját testvérem iránt érzek testi vágyat, nem igaz? Nem tenne jót neki, én pedig képtelen lennék kimondani, mert még az én számból is furcsán hangzana… és különben is… csak elrontana mindent kettőnk között... talán…
Engedelmesen, aranyos mérgét élvezve hagyom, hogy egy néptelen terembe ráncigáljon, olyan hévvel, mintha az iménti, aprócska csókocska az életébe került volna…pedig nem csak én loptam el tőle az egyiket…
Ennyire felzaklatta volna? Lehet, hogy nem tetszett neki? Miket beszélek! Fizikai képtelenség! Hiszen jól csókolok… tudom… oké sok hatás, és? Lehet, hogy olyan, mintha magadhoz nyúlnál, csak sokkal jobb!
Sőt… van egyedi pikantériája a dolognak is… a testvérem, és a testvérrel kavarni nem épp elfogadott dolog… és ami tiltott, az csak jó lehet… Hitachiin logika, főleg az enyém...
Hahh… Kaoru… miért nem tudod, ezt te is így felfogni?
Kattan mögöttem a zár, s én szinte másodpercre pontosan szembe találom magam cseppet idegbajos tükörképemmel, melyen bőszen virít az aranyos pír… én is ilyen édes vagyok, mikor totális zavarban vagyok, vagy ez csak Kaoru egyedi bája?
- Hikaru! Mi volt ez? Nem volt szó ilyenről, mi volt ez a hirtelen akció? Nem lett volna elég, ha ugyan azt tesszük mint mindig? – rivall rám dühtől kipirult arccal, én pedig szemtelenül, jól szórakozva figyelem, ahogy belelovallja magát…
Különben is, mit mondjak erre? Azt, hogy annyira egomán lettem, hogy teljes magamba szerelmesedésemben őt támadom le? Végül is tűrhető indok… jobb, mintha a tükörrel bújnék ágyba, nem?
- Unatkoztam… - közlöm vele végül is a fél igazságot, mert ez a tényező is szerepet játszott galád tetteim elkövetésében… kezeimet kényelmesen támasztom tarkómra, s jótékony fordulattal rejtem el előle perverz vigyorom, ami nem való a jelenleg gyenge lelkivilágának… mi lesz akkor, mikor majd komolyabban elmerülök a dolog sűrűjében?
Az ablakhoz vándorolok, s jól szórakozva, kedvtelve figyelem az elegáns udvaron lézengő emberkéket, miközben Kaoru következő letaglózott kérdésétre várok… Tudom, hogy itt még nincs vége a kínácsságának, de attól félek, ha még többet kíváncsiskodik, akkor leszek olyan gonosz, és megmondom neki az igazat, aminek nem biztos, hogy örülni fog…
- Te… Élvezted? – talál meg szaggatott lágy kis hangjával, rögtön a legkényesebb pontba, amit én talán az utolsó kérdésnek tartottam volna… megdermedek, arcom egy percre döbbentté válik…– Nem is csak Tamaki-senpai bosszantására csináltad igaz?
Hallom, ahogy felém közeledik, s arcomról lépésről-lépésre fagy le a kaján vigyor…
nem fogom neki elmondani, hogy élveztem, és hogy legszívesebben fojtattam volna, és most is megtenném. Nem…ezt már akkor tudtam, mikor megcsókoltam.
Mégis, ahogy így belegondolok… ha ezt ilyen döbbenten kérdezi, akkor tuti, egészen biztos, hogy nem épp viszonozni akarja az érzéseim… és ezt… szar elismerni…rohadt szar…
Fogalmam sincs, hogy miért. Lehet, hogy azért, mert valójában bele sem gondoltam abba, hogy eleve veszett ügy előtt állok?
- Nem… - válaszolom végül, s karjaim szinte lassított felvételben hullnak oldalamhoz… igen, ez a leghelyesebb. Ha hazudok neki, hogy eméssze, és aztán rázúdíthassam az igazságot. Ha önzésről van szó, akkor akár a saját testvérem ellen is felhasználom.
- Mi nem? – toppan mögém értetlenül. Mi nem? Persze, hogy nem Tanaki-senpai bosszantására csináltam. Mióta bosszantja az, ami pénzt hoz a konyhára?
- Csak gondoltam feldobom a műsort valami újjal – mondom neki, amit hallani szeretne, erőltetett kis mosollyal megnyugtatva láthatóan döbbent kis drágámat. Hozzám simul hátulról, iránta áhítozó testemnek ezzel csak még több kínt okozva, kezeit finoman, kecsesen mellkasomra simítva, mintha épp másra készülne… és ez az érintés meg is hozza a gyümölcsét… feltüzel. Basszus, Kaoru…
Nem fogsz te annak örülni, mikor nem fogok tovább hazudni… főleg azért ne, mert még most is, még ha nem is tudsz róla, húzod az agyamat… basszuskulcs…
- Jól van… de legközelebb szólj előre jó? Mert akkor legközelebb jobban tudok majd én is alakítani… - ajz tovább ujjacskájával, mi szemtelenül piszkálja bizsergő ajkaimat, s olyan erotikusan simogat, hogy legszívesebben megnyalintanám, hogy megmutassam mit szeretnék egyéb, finom testrészeivel tenni…
Lehelete izgatóan cirógatja nyakam felhevült bőrét, s ahogy azt a halk, huncut kis nevetést is bevágja, na engem ott vágnak el, és kapok vérszemet…
- Kaoru… - sóhajtom nyugtatva magam, s mielőtt még megfordulnék, habozna veszek nagy levegőt, jóga módszerrel, hogy „szuuuuszáááá” hangokkal vegyített lélekjegelési módszerem sikerrel járjon, s Kaoru megmenekülhessen a sürgős hátsófertályi bántalmaktól…
- Gyere, menjünk vissza a többiekhez, mert urunk a végén még lekiabálná a hajat a fejünkről…Jössz?- érdeklődik, az ajtóból visszanézve, s így hirtelen azt hiszem, hogy ismét előlem menekül.. de nem fog sokáig… ehet, hogy most megúszta, hogy rávessem magam, de haza érünk mi még egyszer…
- Megyek, megyek… - forgatom meg szemeimet alig láthatóan, azon bosszankodva, hogy drága urunknak még közvetett módon is sikerül elrontania a tökéletes szórakozásom, mely épp kezdett volna jóra fordulni, vagy épp forróra…
Tamaki-senpai… ígérem ezért még meg fizetsz… kábé… két percen belül…
*
És lássuk csak… ez a két perc hamarabb elkövetkezett, mint hitem volna… igen… most jön az édes bosszú… Igaz, hogy szegény, édes kis Haruhi-t kell bevetnünk az ügy érdekében, de nyugtassa lelkiismeretem az a tudat, hogy nemes és szívhez szóló az ügy... hahh…
meg persze kis ördög énünk is élvezi… arról nem is beszélve, hogy Tamaki-senpai minden egyes alkalommal más képet vág, amik nagyon viccesek szoktak lenni…
- Nálad van a jelmez? – ellenőrzöm az eszközt, mellyel az akció végrehajtatik, és igen meglepett pillanatokat fog majd okozni drága urunknak… már előreélvezem… elmehetnék igazi fő gonosznak, ha már itt tartunk… Kaoru lesz a szeretőm, Tamaki-senpai a béna hős, és Haruhi a csinos áldozat… muhahahaha!!! Még a gonosz nevetés is megy! Professzionális ördögi főhős lehetnék!
- Igen – jelenti hű, és igen szexi szárnysegédem, aki mintegy megerősítésképp meglobogtatja a zsákbamacskát rejt zsákot… milyen találó mondat… de inkább zsákba-nyuszit rejtő szák ez…
- Oké… - biccentek, s rétisas módba lépve keresem kis barna egérkémet, akit perceken belül, nagyon meg fok lépni… Hopp… ott egy Tamaki-senpai… és nem sokkal mellette ott lesz Haruhi is, mivel klubunk ura, kábé olyan, mint egy poloska, mindenhova követi, és még akkor is ott van, mikor mi nem tudunk róla… félelmetes néha… de ki nem, ha teljesen beleesett egy lányba…
- Célszemély bemérve…- játszik hű és szexi szárnysegédem radarosat, és hogy karcsú kis ujjacskája új áldozatunkra mutat, arcom ördögi fényben csillan, olyan gonoszan, hogy attól még én magam is megijedek…- Menjünk…
S egy szempillantás alatt csapunk le, mint sas a kisegérre, Haruhi pedig védtelenül hagyja, ugyan is a kábé 40 kilója meg sem kottyan két olyan daliás fiatal embernek mint mi… repül utánunk akár a győzelmi zászló, hogy ugyan ezzel a súlytalansággal repüljön az öltöző függönye mögé, mely előtt mi állunk ördögi villácskáinkkal őrt… ide senki be, csak Haruhi ki…
Viszont… a mai nap egy kicsit meg viselt. Hiába itt a szórakozás, hogyha van egy apró kis problémát, amit valahogy rá kell vezérelnem isten adta helyes útjára, azaz, hogy ő is rám cuppanjon, mint ahogy én rám… hmm… ehhez pihenésre lesz szükségem, és egyelőre közönségmentes térre… következtetésképp irány haza, hogy megpuhítsam öcsikémet, aki gyanútlanul nem sejt semmit… hehe…
- Menjünk haza… - adom be kérvényemet megviselten a fárasztó munkától, amit a merénylet végrehajtása okozott… bah… nehéz fizikai munka elcsórni a raktárunkból a jelmezt, főleg ha Kyouya-senpai és az az idegbeteg nőszemély –Renge – őriz, mint két kopó…
- Máris? De hisz még csak délután van – csodálkozik öcsikém, én pedig nagy erőfeszítésekkel nyomom el magamban sátáni vigyorom… igen… és fel kell készülni az estére, ugyan is hosszú tervezést -10 másodpercet- fog igényelni, a megvalósítását viszont sokáig akarom majd élvezni…
- Elegem van partyból. Amúgy is álmos vagyok… - közlöm vele szemérmetlen hazugságom keretében, megvillanó szemekkel,amit nyilvánvalóan nem láthat, mert nem olyan szögben állok, ráadásul zsebemben a kezem, ami nem tudom ezt miben befolyásolja, de legalább lazának látszom tőle.
- Rendben… - egyezik bele öcsém, s mielőtt még nagyon gonoszra fordulhatna gondolataim helyzete, kitoppan az apró, barna hajú lányka, kis ebben a nyuszi ruciban valami észvesztően jól fest, de azért kilököm a nép közé… galádul tereljük a club tagok felé, s ahogy el lepi a tömeg, ő is megszeppen, ők is megszeppenek, Tamaki-senpai pedig agyvérzést kap… mi meg villámgyorsan lelépünk, még egy utolsó pillantást vetve munkánk gyönyörű gyümölcsére…
Hangos hahotázásban törünk ki, ahogy a felfordulást megszemléljük, el sem próbáljuk titkolni, mennyire élvezzük a műsort, ami a mi rendezésünkben folyik… hehe…
- HIKARU! KAORU! – pöccen be drága urunk, ki szadista arckifejezéssel készül felénk vetődi, ám ennél egy cseppet agyunk csak gyorsak, s hipersebséggel vetődünk a folyósóra, hogy onnan biztonságban eltűnhessünk…. A bujdosás az nagyon megy…professzionális módon űzzük…
*
Relaxációs jóga gyakorlatot végezve fekszem az ágyon, tarkóm alatt kezeimmel, hogy szemeimet behunyva képzeljem el, hogy mit fogok drága öcsémmel művelni… tekintve hogy fantázia dúsító hatásokkal bombáz a zuhany hangja, amiről tudom, hogy ő használja… pucéran… meztelenül… Ádám, kosztümben… aaaahhh…
Na nem mintha nem láttam volna már ruha nélkül a saját öcsémet – dettó olyan mintha tükörbe néznék, csak izgatóbb- csak most, hogy így beindultam, csak most esik nehezemre visszafognom magam, és perverz vágyképeket gyártani róla…
Mikor kijön, meg sem rezdülök, csupán nyugodtan hallgatom tocsogó lépteit, melyek az ágy felé vezetnek… gyerünk… közelebb…
Érem, hogy besüpped az ágy, ahogy kívánatos teste lehuppan rá, orromba kúszik finom illata… most fürdött, így még erősebb… te jó ég…
- Te nem mész? – kérdezi halkan, ruha susogástól övezve… résnyire nyitom ki szemeimet, s éhesen falom félmeztelen testének minden porcikáját… azt hiszem itt az ideje, hogy beiktassuk a „Hogyan együk rá Kaorut, hogy együttműködjön velünk” tervet, hogy elkezdhessem garázdálkodásom, ami nyilvánvalóan le fogja döbbenteni, ami nekem csak jó lesz… hehe…
Na csapjunk bele a lecsóba…
- Majd mindjárt… - altatom el gyanakvását, majd lassan, akár egy igazi macska, úgy mászom mellé, vészes, hívogató közelségbe, amiből szinte semmit nem vesz észre…hehe… kis figyelmetlen- Kaoru…
Leheletem lágyan cirógatja duzzadt ajkait, csinos pofijára döbbenet költözik, s bénultan hagyja, hogy tekintetemmel bűvöljem el… zavaró, forró az a légkör, ami ránk telepedik, s hatalmába keríti egész testemet…
- Igen? – suttogja halkan megilletődötten, mint akit épp a cukros bácsi készül megrontani… ami lényegében igaz is… mert ő sem meg én sem vagyunk túl tapasztaltak ezen a téren… sőt.. egymáson kívül még sosem aludtunk senkivel… nem hogy lefeküdni…
Ezért titkon, nagyon gonosz elégtétellel tölt el a tudat, hogy én lennék neki az első… ő is nekem, de ez a seme szemszögéből mellékes… alias nekem van jogom őt ezzel szekálni, de neki ne… hehe…
Nagyon perverz kis mosoly szökik arcomra, olyan vérlázítóan, és pimaszan élveteg, hogy még csak levegőt sem kap tőle… tudom, ezt a fajta mosolyt, még nem láthatta az arcomon…. Én sokszor találkoztam vele a tükörben… hehe… ott gyakoroltam, hogy minél hitelesebb legyen, ha egyszer bugyi csalogatásra kerülne a sor…
Nagyokat pislog rám, látszólag szeretne megint feltenni egy aprócska kis kérdést, hogy végre észbe kapjn, ám én előbb megszólalok… á-á… most én jövik.. gyerek nap van Hikaru-samának…
- Mit szólnál, ha gyakorolnánk egy kicsit a szerepünket? Hmm?- érdeklődöm ujjaimmal finoman, csábítóan megcirógatva puha pofiját, melyre egy másodperc alatt szökik mélyvörös arcpír… na mi az, csak nem rosszra gondolsz? Hűha… pedig még ki sem mondtam, mit karok tőled…
- Ho… hogy éreted…? – habogja halkan, lágy kis hangja a szokásosnál is szelídebb, kábé olyan, mint mikor nagyon-nagyon élethűen alakít… csak az a különbség, hogy most nem kell erőlködnie hozzá... nagyon édes így… és öntudatlanul is beindítja egyre perverzebbé váló fantáziámat…
Halkan felkuncogva simítom mutatóujjam puha szájacskájára, s gyengéden megnyomogatva jelzem neki, hova fogok lecsapni nagyon gonoszan… igen… ez a pici kis részed lesz az áldozat… egyelőre… aztán szépen lassan mindened…
Azt hiszem szépen lassan, és is zavarba jövök majd magamtól…
- Ideje valami újat mutatni a közönségnek… profit növelés céljából…- piszézem meg orrát sajátommal, s ahogy meglepetten húzza hátrébb fejét, kedvem lenne, nagyon csúnya farkas bácsi módjára rávigyorogni…kis édes… de nem menekülsz, mert te vagy Piroska és a forgatókönyv szerint is megeszlek...- ne légy már ennyire beszari! Nem lesz semmi bajod egy ártatlan csókocskától… vagy megijedtél talán? Hmm?
Összehúzza szemöldökeit, s szinte lángoló dühvel rántja le fejéről a törölközőt, hogy azzal csapkodhassa meg hátamat jó látható felháborodással, mivel most nagyon mélyen az önérzetébe tapostam… Nálunk, a Hitachiin családban a gyávaság ismeretlen fogalom, ezért h valaki annak nevez minket, arra először berágunk, aztán keményen megtoroljuk… csak, hogy neki ehhez nem lesz mersze, mert épp, hogy egy perre megszabadult tőlem, már mászok is utána, s csábító kis simogatással csalogatom ki kezecskéjéből a ruhaanyagot, hogy nemes eleganciával hajítsam át a szobán…hát igen… van bennem annyi vonzerő, hogy a saját öcsémet csábítsam el vele, főleg ha mindig én vagyok az a fél, aki kezdeményez… hehe…
- Nem, vagyok beszari! Csak… csak… Hikaru ez… ez már túl sok…- nyögi rózsás pírral arcocskáján, s én gonosz kis arckifejezéssel csippentem ujjaim közé álacskáját, hogy lesütött szemeit rám emelhesse félénken… azt hiszed én nem voltam így vele először…?
Csípőből vertem a fejem reggel a falba, mikor rájöttem, hogy a reggeli répa a lábam között, attól van, hogy te dörgölőzöl hozzám lelkesen… véletlenül, vagy akarva, nem számít, a lényeg hogy így volt, szóval a te hibád… hát szenvedj is érte egy kicsit…
- Akkor majd én adom meg a kezdő lökést…- duruzsolom halkan, s ajkaimat puhán simítom az övére egy halk sóhaj kíséretében… megkönnyülök finom érintésétől, belebizsereg minden csupán ebbe az apró is semmiségbe is…
Megmerevedik, egész teste megfeszül, kezei mellkasomra simulnak, tudattalanul tovább feszítve a húrt bennem… nyelvem könnyedén siklik szájának titkos kis kelyhébe, kiélvezve nedves forróságát, amiért annyira áhítoztam… végig simítok nyelvecskéjén, s ő összerándulva sóhajt le a lágy, hívogató érintésre…
Kezeim pillekönnyen ölelik át, egyik derekára fonódik, másik szabadon simít végig karcsú nyakának ívén… érzem ujjaim alatt nyaki erének vad pulzálást… borsódzik, ahogy hozzáérek…lágyan ívelek végig gerincének vonalán, s szinte ösztönösen feszül ívbe teste, úgy,a hogy én szeretném… hozzám simul, ujjacskái fölsőmbe markolnak, tovább tüzelve engem…
Egész, kívánatos ki alakja reszket, és sugárzik belőle a kéjes forróság… sosem hittem volna, hogy ennyire beindulok valakire…
Halk nyögéssel csatlakozik kis játékomhoz, ahogy ujjaim lágyan markolnak kerek fenekébe, ám ahogy becsusszannak alsója alá, reszketve tol el magától… ugyan már, hát nem kell félni…
Kábán, próbálna meg elszakadni tőlem, de én most erősebb vagyok… nyelvem nedves szívecskét rajzol nyakának selymes bőrébe, hogy forró csókot lehelhessek közepébe… egész testében megremeg, halk nyöszörgés hagyja el duzzadt ajkait, bombázva érzékeimet… íze még mindig számban tombol, bőrének puhasága tenyerem alatt, s a finom illata orromban… őrjítő a közelség, amiben most vagyok vele…
- Hi…hikaru…ahh…- nyög meglepetten, ahogy alsójába kígyózó ujjaim előre siklanak, pofátlanul elkalandozva éledező péniszéhez… hehe… azért látom lég löketet adtam neked is.. azt tisztázott, hogy már az elejétől kezdve úgy álltam, mint a cövek.. csak a hülye nem veszi észre, milyen dudor van a nadrágomon… na de, hogy te is Kaoru…
Szóval mégis csak tetszik…hehe…
Lágyan kezdem cirógatni merevedését, s ő nyögve dobja hátra fejét… egy kis perverz nevetés a részemről, s a következő pillanatban olyan bal egyenest kapok, hogy már csak a csillagokat, és az orromból szökőkútként szállingózó vért látom zuhanás közben… mi a…?
Nem látok sokat, egy, mert tuti, hogy most agyrázkódást kaptam, kettő, mert Kaoru, olyan gyorsan pattan fel, és spurizik vörösödve a fürdőbe, hogy reagálni sincs időm…
A fenekét viszontlátom ám!
Még fejjel lefelé is irtó szexi…
Bahh mit fogok én ezért kapni…
|
| timcsiikee | 2009. 06. 13. 11:46:36 | #857 |
Karakter: Kaoru
Kaoru:
Laposan pislogva nyitom fel szemem, mert valami motoszkálást hallok és tapasztalok is… Sötét van még, csak félhomályban látok mindent. Most tényleg vagy a szoba a félhomályos, vagy ez mind az én fejemben van? Oldalra fordulok, látom, hogy drága bátyám csukott szemmel hajolna felém, nálam matat, sőt már inkább moleszterál, és én zizi fejjel felfogva a dolgot, elgyengült karjaimmal próbálom eltolni magamtól, de egyre erősebben hajolna felém, már komolyan látom ahogy csücsörít is.
- Hikaru… Hagyd abba! – próbálom visszatessékelni helyére, nagyon kevés sikerrel. Már megint tapizhatnékja van.. úgy utálom ezt, ilyenkor mindig csak egy kiadós birkózás után tudok megint aludni… Tartásomon átcsúszik karja, én reflexből kitérek előle, kicsit felemelkedem, magam alá csúsztatom kezét, majd szinte teljes súlyommal ráfeküdve nyomom le, hogy ne mocorogjon. Kicsit izeg még, de hamar lenyugszik…. végre alhatok tovább…
Hikaru… már megint túl sokat gondoltál Haruhira mi? Hehh…
~*~
Mikor újra kinyitom leragadni kívánó szemeimet, már világos van végre… hahh… hál’ istennek nem kellett többször felkellnem… De azt kell tapasztalnom, hogy ugyan abban a pozitúrában ébredtem, mint ahogy elaludtam. Ilyen jól tartottam volna? Elmosolyodom, ahogy éjjel letorzult arcára gondolok.. ezt látnia kellett volna.
- Jó reggelt… - mondom már az ásításba reggeli üdvözlésem.
- Neked is, Kaoru – válaszol arcán szokásos kis mosollyal. Próbálok feltápászkodni, hogy végre lemászhassak róla, végül mellkasára támaszkodom, és így tolom fel magam. Épp hogy felülök, Hikaru telefonja észvesztő éles csörgésbe kezd, és ő a hang forrását kutatva azonnal utána kap, és végigjárva a nagy ágy szinte minden zugát túrja fel a mobil rejtekhelyét.
- Haló…? – szól bele amint fel is veszi a telefont, de közelebb sem kell igazán hajolnom, hogy tudjam drága urunk épp a tüdejét köpi ki szinte úgy ordibál, mi szerint szombat van és a haloween partin kéne csücsülnünk lassan és trécselnünk a lányokkal, de főleg az előkészületekben segíteni… Mit kell ezen túlcifrázni? Haloween. beöltözünk.. ugyan úgy „dolgozunk” avagy szórakozunk tovább a Clubban mint eddig, csak jelmezekkel fűszerezve az egészet… Majd bezsebelhetjük a dicséreteket, hogy milyen jól áll nekünk a jelmez. Fáradt sóhajjal hajolok Hikaru felé, hogy pontosabban is halljam, hogy mit mond még a mély lélegzeteket vevő Tamakitól… most miért kell ezen ennyire felhúznia magát? Úgyis beérünk időben majd. Kábán mozgok még, elég álmos vagyok, de aludni valahogy nem tudok… ezért is keltem fel… Mielőtt Hikaru feje az ölembe pottyanna, eltartja maga mellől a telefont, morog valamit, majd összecsapva eldobja a lomkupac közepébe. Nyújtózom egyet, hogy ezzel is igyekezzek felébreszteni magam.
- Hikaru… - mondom szokásos lágy hangon – siess, mert Tamaki-senpai kicsinál minket… - de ahelyett, hogy ő is felülne, inkább tarkója alatt összefűzve ujjait fekszik vissza… Nem is ő lenne, ha nem tenne így. Kicsit megingatom fejem a gondolatra, enyhén mosolyogva.
- Nem izgat! Ma nincs hangulatom bemenni… szombat van! – tiltakozik morogva, és lehunyja szemeit. Felé kerekedem és füléhez hajolok.
- Kelj fel, vagy megharaplak… - kuncogom már a végét, nem bírom megállni. Felhajolok, látom elkerekedett szemeit, és a nevetés egyre hangosabbá válik… Most tudom, hogy én milyen fejet szoktam vágni ha meglepődöm. Lemászom az ágyról, majd a szekrény felé megyek, hogy a mára készített ruháinkat elővegyem.
~*~
Macskajelmezbe bújva együtt lépünk az ajtó elé, csípőre tett kézzel.
Egymás felé fordulunk, és egy „tükörkép vigyorral” együtt nyitjuk ki az ajtót. Bent már a bulizó tömeg fogad, valamint Tamaki vöröslő feje… már csak ez kellett nekem… Hikaru olyan lassú vagy…
~*~
Míg Hikaru ledől kicsit a kanapéra, folytatom a lányok kedves fogadását. Mi más lenne a téma, mint az egyforma jelmezünk? És persze, hogy csodálatos… és egyforma… És ezek a lányok kezdenek fárasztóak lenni… de legalább nem unatkozom. Most Játék nélkül is elvagyok.
- Kaoru! – szólít iker felem, és azonnal felé fordulok. Feláll, majd egy jól ismert gonosz kis vigyorral halad felém… Azt hiszem kezdődik az újabb felvonás a „tabutesószerelem” című drámából. De nem baj, élvezem, ahogy a lányok őrjöngve sikoltoznak, ájuldoznak, de úgy sem fogják azt látni, amit szeretnének, mert mindig a határokon belül maradunk… Még ha szavakban nem is, de tettekben igen. Csuklómat megragadva ránt magához, teljesen más érzést kelt bennem most érintése mint eddig. Miért erőszakosabb?
- Hikaru… - nyögöm meglepetten, ujjait álam köré fonja, majd egy gyorsann mozdulattal minden eddigi gátat és szabályt átszakítva csókol meg… HIKARU! Fejemben tombol a neve, ugyanakkor ez a belső kiáltás azonnal elhalóvá válik, mikor megérzem forró nedves nyelvét a számon, majd fogaim közt. Ez tényleg megcsókol. Testem remeg, és nem tudom, hogy a meglepettségtől, idegességtől, vagy csak elgyengüléstől, de zavaróan remeg. Félfüllel hallom a dobhártyaszaggató sikolyokat… Most biztos nagyon élvezik. És én is élvezem?
Elhajol tőlem, érzem ahogy ég az arcom, és hideg ujjai szinte fagyosan simítanak végig felhevült bőrömön. Mi volt ez?
- Fan service… - suttogja úgy, hogy csak én halljam, ajkain széles vigyor, élvetegen kuncog.
Most mit csináljak? Nyugodtnak kell lennem, nem eshetek ki a „szerepből”. De ez most nagyon váratlanul érintett, ilyet nem beszéltünk meg! Majd még beszélünk erről.
- Hikaru… - nyögöm szokásos hangomon, szemlesütvem érzem, hogy arcom még mindig vöröslik az előző hirtelen jött csóktól. Most kivételesen könnyebben jön a szerepe alakítása mint eddig – ilyet tenni mindenki előtt… Olyan zavarba ejtő… - piszkálom meg ujjammal nyakán a kendőt, teljesen zavart ábrázattal. Pár pillanattal később meg is töri az „idillt” Haruhi és Tamaki újabb felfordulása, amiről általában mindig urunk tehet, de a szegény lányt is mindig belekeveri, persze a többiek sem maradhatnak ki ebből, Honey-senpai elsőként megy oda édesen nagy szemekkel érdeklődni.
Dacosan felnézek Hikarura, majd kiegyenesedem, megragadom csuklóját.
- Gyere! – indulok meg vele egy terem felé, és magam után húzva vonszolom, bár nagyon nem is kell rángatni. Mitől vagyok ilyen feszült? Míg nem figyelnek a többiek, behúzom egy másik terembe, ami még a zeneterem része, de kisebb, és üres. Épp hogy bezárom az ajtót, máris felé fordulok.
- Hikaru! Mi volt ez? – vonom kérdőre bátyám, kinek arcán még azóta is csak egy mosoly díszeleg. Valamiért most ez is irritál, pedig nem szokott – Nem volt szó ilyenről, mi volt ez a hirtelen akció? Nem lett volna elég, ha ugyan azt tesszük mint mindig?
- Unatkoztam… - jelenti ki még mindig mosolyogva, majd tarkója alá fűzi ujjait, és félig hátat fordítva, vigyorrá szélesedett mosollyal indul el az ablak felé. Olyan nyugodt… meg boldognak látszik… Gyorsan forognak fejemben a fogaskerekek, majdnem olyan szinten futtatom a gondolatokat akár egy speckó számítógép, elkerekedett szemekkel nézek utána, majd dadogva kimondom, ami először az eszembe jut.
- Te… Élvezted? – mutatok felé elgyengült kézzel, talán még remeg is, csak nem érzem. Azonnal megtorpan, de nem fordul felém – Nem is csak Tamaki-senpai bosszantására csináltad igaz? – lépdelek felé lassan, cipőm halkan kopog a parkettán, és még magam sem hiszem el a szavakat amiket kiejtek. Egyszerű, mégis hihetetlen kijelentések, és valószínűleg nem is igazak.
- Nem… - ereszti le karjait, de még mindig nem fordul meg.
- Mi nem? – már közvetlen mögötte állok.
- Csak gondoltam feldobom a műsort valami újjal – sandít hátra válla felett, keserédes ördögi mosollyal. Valahogy megnyugtat hogy ezt mondja, így egy nagy sóhajjal átölelem hátulról, mellkasára támasztva tenyereimet.
- Jól van… - sóhajtok megint, majd vállára hajtva fejem hunyom le kicsit a szemem, majd ismét felnyitom résnyire – de legközelebb szólj előre jó? – simítom fel egyik kezem, és mutató ujjam az ajkára nyomom – Mert akkor legközelebb jobban tudok majd én is alakítani… - susogom mosolyogva a nyakába, majd kicsit felkuncogok, és elengedem.
- Kaoru… - mondja nagyon halkan, és megfordul.
- Gyere, menjünk vissza a többiekhez, mert urunk a végén még lekiabálná a hajat a fejünkről…– intek kezemmel, halkan felnevetek, majd ujjaim a kilincsre fonom, vállam felett visszanézek – Jössz?
- Megyek, megyek… - sóhajtja morogva, és jön utánam, mi pedig visszaosonunk a többiekhez.
~*~
Az egyik fal takarásában lesünk ki a lebzselő tömegre.
- Nálad van a jelmez? – kérdi bátyám, előre nézve, és suttogva.
- Igen – válaszolok halkan, felmutatva a zsákot, amiben a kiválasztott cuki-nyuszi jelmez lapul.
- Oké… - nézi tovább a tömeget, ahogy én is. Egy pillanatra rá sandítok, majd vissza, Haruhit keresve. Ez a Tamaki féle bosszantó módszer jobban tetszik, főleg hogy Haruhi lesz a játékalany.
Meglátom az ismerős barna hajkoronát…
- Célszemély bemérve – mutatok ujjammal a lány felé, mindkettőnk szemében felcsillan az ördögi fény – Menjünk… - szólok már hangosabban, majd gyorsan futva, kirántva a tömegből karjainkba rántjuk a kis törékeny testet, és meg nem állva futunk az öltöző felé, nem törődve az óbégatásokkal.
A függöny mögötti részre be is vetjük, majd a szobalányainkra bízzuk a jelmez ráerőltetését. Ezzel mi kész is volnánk…
- Menjünk haza… - mondja iker felem fáradtan.
- Máris? de hisz még csak délután van – furcsa. Biztos voltam benne, hogy ő is szeretné Haruhit nyuszi jelmezben látni.
- Elegem van partyból. Amúgy is álmos vagyok… - teszi zsebre kezeit.
- Rendben… - mosolyodom el, és ekkor Haruhi már ki is lép, mi pedig ismét ördögi széles vigyorral azonnal kitoljuk a nagyterembe, minden tiltakozása ellenére. Pár percig még elhallgatjuk a sikítozást és az ordítozást, mi pedig jót nevetünk hasunkat fogva.
- HIKARU! KAORU! – halljuk az ismerős hangot, és félbeszakítva a nevetést azonnal kifutunk a hátsó ajtón. Azt hiszem tényleg elég volt ennyi a mai buliból.
~*~
Mikor visszaérünk házunkba, már kezd lenyugodni a nap. Mielőtt átvetném „pizsamám” ami általában egy boxerből áll, elmegyek lezuhanyozni. Megmosom hajam is, majd kilépve a fülkéből egy fehér törülközőt a derekamra csavarok, egy másikat meg a fejemre dobok, hogy csak a hajamból ne csöpögjön a víz. Belépek a szobába, majd törökülésben levetem magam az ágyra, ahol testvérem ugyan úgy fekszik, mint reggel, feje alá tett kezekkel, és lehunyt szemmel.
- Te nem mész? – pucolom ki fülemből a kicsi vizet, majd a törülközővel hajam kezdem el dörzsölni.
- Majd mindjárt… - válaszol unottan, míg én hajamat „szárítom”. Gyengén érzem, hogy mozog körülöttem az ágy.
- Kaoru… - súgja, én abbahagyom a dörzsölést, és ahogy előre pillantok, közvetlen közelről látom „tükörképem”, csak ennek a képmásnak forró lehelete is van. Nyelek egyet, nem értem ezt a hirtelen közelséget. Olyan kicsi távból néz arcomra, hogy simán befér ő is a törülköző alá…
- Igen? – kérdem kerek szemekkel rá révedve, résnyire nyitva hagyva ajkaim.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 06. 13. 11:49:04
|
| Hiyahiya | 2009. 06. 10. 15:27:51 | #838 |
Karakter: Hikaru
Hikaru:
Álmosan nyílnak fel szemeim, s lehet, hogy a pofátlan napsugarakat legszívesebben párnával zárnám ki tudatomból, nincs kedvem megmozdulni sem… köcsög nap, hogy direkt az arcomba süt… laposakat pislogva nyújtóztatom ki szavad kezem, ugyanis puha, kellemes melegséget árasztó test nehezedik rá, karcsú ujjak simulnak mellkasomon… sokat ficereghettem éjszaka… Kaoru már megint rajtam tehénkedik… persze nem zavar… sót!
Gyengéd tekintettel pillantok öcsém békés arcára, szinte megbűvölten szuggerálom ajkait, melyekből finom lehelet tör elő, s vívja ki bőröm borsózását…
Mindig is szerettem Kaoruval aludni. Már csak azért is, mert gyerekkorunk óra vele csinálok mindent, vele fürdök, vele alszok… és imádom, mikor velem van.
Olyan békésnek és védtelennek tűnik… az engem háromágú kis botocskájával böködő ördögöcske felébred, és arra buzdít, használjam ki az alkalmat, és gonoszkodja vele…
Ujjaimmal észrevétlenül cirógatom meg puha, duzzadt ajkait, s reggeli álmos kábaságomnak engedve hajolok le hozzá… olyan szívesen megcsókolnám. Mostanában, egy ideje mindig így érzem magam a közelében… megőrülök, ha nem lehetek mellette, és nem érhetek hozzá… rohadtul bosszant, és irritál, de ez van, ezt kell szeretni… lehet, hogy már rég több van köztünk, csak egyikünk sem érzékeli?
Sóhajtva hunyom be szemeimet, s hátra dőlve tenyeremet arcomra simítva próbálom elfeledtetni magammal hülye gondolataimat, de amit kezem számra csusszan, rájövök, nehezebb feladat, mint gondoltam…
De testvérek vagyunk! Nem mászhatok csak úgy rá! még ha a clubban ez is a szerepünk…
Lágy mocorgásra leszek figyelmes, ahogy a kis kezek megmozdulnak rajtam, s nem sokára kába, álmoskás ördögi mosoly, s a hozzá illő kómás arc is felbukkan… Kaoru…
Most… ebben a pózban és helyzetben más jut eszembe… egy áthancúrozott éjszaka utáni ébredés, már csak egy lágy csók ás máris teljes a szerelmes pár feeling…
Komolyan mondom, egyszer kéne ide beinvitálni fangörlöket, és a Host Club bevétele valamilyen különleges oknál fogva nagyon meg fog ugrani… mi meg megkapjuk a "hancúrozó kis ördögök" címet… hűha… micsoda ö9röm lenne… a hátam közepére maximum…
- Jó reggelt…- motyogja ásítva, álmos nyammogással megtoldva jelzi, hogy igen, ő is köbö olyan hulla, mint én…
Ugyanis a rosszalkodás és Tamaki-senpai drága anyánk idegeinek húzása i roppant fárasztóm, de élvezetes munka. Vicces arcokat vág… lehet rajta kárörömködni… én kis gonosz.
- Neked is, Kaoru.- mosolyodom el halványan, s ellenállok a kezemben bizsergő vágynak, hogy hozzá érjek arcának csábító bőréhez. Megremegek, ahogy mellkasomra támaszkodva felküzdi magát ülő helyzetbe, és akaratlanul is az a kép fut végig fejemben, ahogy ugyan ezzel a mozdulattal fölém mászik, s huncut kis mosollyal megy bele a perverz fantáziám játékaiba…
Nyugi Hikaru… nyugi… nem mázhatsz rá! a testvéred képzeld azt, hogy ha hozzá nyúlsz, magadhoz nyúlsz! DE MAGAMHOZ SZOKTAM NYÚLNI!
Mielőtt még tovább korholhatnám magamat, illúzióromboló ricsajjal csörren meg telefonom, s én kapkodva, félig ébredési kómában kapálózom a kis, idegesítő halálhörgéssel engem az őrületbe kergető kis ketyerét, amit a fél ágy felforgatása után megtalálok, s kapkodva veszem fel. Azért érdekes, hogy én úgy el tudok rakni dolgokat, hogy azok csodálatos módon tűnnek fel és le… nem hinném, hogy bűvészképzőbe járok álmomban, bár jó buli lenne… hehe… Haruhi itt, Haruhi ott, Haruhi ott, ahol Tamaki-senpai nem… hehe…
- Haló…?- szólok bele a telefonba álmosan, de a halk, majd fokozatosan erősödő rosszalló morgás némileg segít betájolni, hogy fiú vagyok, és hogy a vonal másik végén egy roppant mérges Tamaki-senpai készül őrjöngeni… mi a nénikém van? Nem bírja nélkülem?
- HOL VAGYTOK? SZOMBAT VAN! HALLOWEEN PARTI!- hallatszik az éktelen ordítás, melytől dobhártyám szüzessége épp most úszik el… Jézusom… nem hallok…
Fájdalmas képpel nyelek egyet, s Kaoru együttérző arccal, enyhén kíváncsian öleli át vállamat, s hajol mellém, hogy ő is hallja, hogy jön el a pokol Tamaki-senpai képében… érzem, ahogy kis ördög énemben nő a sátáni hajlam… hűha… menten lángra kap a szoba…
Nem csak Tamaki-senpai ördögi fellépése miatt, de Kaoru forró leheletétől is… ajkaimon érzem közelségének levegőjét, s ahogy oldalra pillantok megállok a fejlődésben…Kába, révedező tekintettel fixírozza számat, puha ujjait lassan rásimítva… mi a…?
- HIKARU! FIGYELSZ TE RÁM?! GYERTEK! MOST!- zökkent ki tökéletes rikácsolása, s én kitágult szemekkel a mobilt méteres távolságba tartva fejemtől, ugyan is így is kábé új herstájlt kapok… szélfújta vörös… Azon csodálkozom, hogy a fejemet még nem ordítja le… vagyis… leordítja, csak hogy apám volt olyan előrelátó, és jó sok tecknokolt evett szex előtt… ezer szerencsém…
- Jól van, jól van, megyünk már, na! harapd le rögtön a fejem…- morgom halkan, a telefonba, majd mit sem törődve a további "Tamaki-senpai idegbajos" előadást elkerülve nyomom ki a készüléket, s dobom jól irányzott dobással valahova a hatalmas szobának kacatjai közé… ember legyen a talpán, aki itt megfogja találni…
- Hikaru… siess, mert Tamaki-senpai kicsinál minket…- nyújtózik mellettem ikertestvérem, én pedig behunyt szemekkel dőlök vissza a párnák közé, kezeimet fejem alatt összefűzve, ezzel kifejezve milyen rohadtul nem izgat, hogy mennem kéne… letojom… különben is van nekem jobb és fontosabb dolgom is…
- Nem izgat! Ma nincs hangulatom bemenni… szombat van!- morranok nemtörődöm stílusban, s vállaimat megvonva hozzá, erősítem meg mondani valóm… tényleg nem izgat! Felőlem fejre is állhat akkor is nyűgös vagyok, és senki sem tud kirobbantani innen… Kyouya-senpai ébredési effektus 2.0… ha azt a muksót valaki felkelti, két perc alatt ismerkedhet meg a világ vége demováltozatával… jajj…
Hülye alak… de legalább a zsével jól bánik…
Észrevétlenül süpped be alattam az ágy, még becsukott szemekkel is érzem, hogy valaki fölém mászik, forró leheletét érzem fülemen, ahogy halkan szuszogva főj bele gyengéden…
Kipattannak szemeim, s döbbenten tanulmányozom a puha, vöröses tincseket, melyek lágyan csiklandozzák orromat…
- Kelj fel, vagy megharaplak…- neveti halkan, majd hogy elhajolva meglepett arcomat megpillantja, jó kedvűen, ördögien kacarászva kaszálódik le rólam, s indul el, magamra hagyva…
Most vagy Deja vu-m van, vagy tényleg gondolatolvasó, és valóra váltja legvadabb álmaim…
Na? Mikor sztriptizel?
*
Unottan heverészek kényelmes kis kanapémon, s felszínesen hallgatom a körülöttem lévő lányok fecsegését, ami nyilvánvalóan tökéletesen hidegen hagy… érdekel is engem, még azt se tudják melyikünk én és Kaoru… heh… lökött libák… itt nyomják a rizsát, és nem veszik észre, hogy a francot se érdekli…
Szemeimet megforgatva támasztom állam könyökömre, s fáradtan piszkálom meg macska füleim…
Tessék… Halloween parti, és mi lettünk a cicafiúk… Mijáúú… és ha már itt tartunk… Kaorunak átkozottul jól áll ez a véna ruci… tetszik, hogy jól látom benne azt a formás hátsóját… és ez a cica farok még édesebbé teszi… hmm…
Tamaki-senpai úgy is morgolódik… produkáljak?
Huncut kis vigyor szökik arcomra, s testvéremet figyelve merülök el perverz kis fantáziámban… dorombolna, ha megsimogatnám? Próbáljuk ki… egy kis fan service a fangörlöknek… hehe…
- Kaoru!- szólítom meg lelkesen cseverésző testvérem, ki kérdőn felém fordulva kíséri figyelemmel, hogyan engedek a bennem felgyülemlett furcsa hajlamnak, mely felállásra ösztönöz, lassú, ruganyos léptekre, melyek biztosan visznek öcsém felé… sátáni kis mosolyt villantok, ördögszarvacskáim is előbukkannak, s úgy ragadom meg Kaoru vékony csuklóját, s rántom magamhoz… - Hikaru…- nyögi meglepetten, ahogy derekát átölelve szorítom magamhoz, s állát ujjaimmal felemelve biztosítok tökéletes terepet garázdálkodásomnak… mrrr… és akkor most jön a nasi… hehe…
Mielőtt még észbe kapna tapadok puha kis ajkaira, női sikolyoktól övezve… nyelvemmel könnyedén hatolok szájának tiltott barlangjába, és édes gyümölcsként ízlelgetve vívom ki testnek lágy, gyenge remegését… sóhajtva adja meg magát, s karcsú ujjaival hajamba túrva simul hozzám, akár egy igazi kis cica… ilyet még sosem tettem vele… még akkor sem, mikor rajongó lányok tömege áhítozott értünk… megbolondultam… de ha ilyen őrültnek lenni, akkor muszájdzsekit élvezet lehet viselni…
Elszakadok a kívánatos ajkacskáktól, s gonosz kis mosollyal simogatom meg öcsém kipirult pofiját ujjaimmal… szép szín… jól áll neki…
- Fan service…- duruzsolom halkan, s halk kuncogással várom reakcióját… vajon kiborul? Lehet… de nekem tetszik…
|
|
