|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Levi-sama | 2012. 11. 21. 20:58:29 | #24296 |
 Karakter: Yuu
Könnyezik. Miattam sír. Gőze sincs, milyen szar érzés ez nekem. Letörlöm a csillogó kis cseppeket, szétmaszatolom szép arcán.
- Momoka...
- Yuu...
Lábujjhegyre emelkedik, hogy megcsókoljon, de nem várom meg, éhes sirályként csapok le szájára, és csak csókolom és csókolom őt. Kóválygó fejem elnehezül, zavaros gondolataim leülepednek, és már tisztán érzékelem a környezetem. Mindent sokkal felfokozottabban fogadok be a külvilágból. Momoka illatát, meleg és puha idomait a karjaimban és kezeim alatt, szájának édes ízét...
Felemelem, és emlékezetből megyek vele a hálószobába, leteszem őt az ágyra.
- Kérlek… ne… - hallom édes hangját a saját zihálásom és hangosan dübörgő szívem fülsüketítő zaja mögött. Kitisztult tekintettel nézek le rá, nadrágomban sajgón lüktet a farkam.
- Mit szeretnél? – kérdezem tőle, és visszafogom a káromkodást, nem ordítok rá és nem teperem le, pedig szívem szerint most erőteljesen megbasznám, hogy enyhítsem a kínokat, amelyeket az elmúlt két hétben a hiánya miatt felhalmoztam magamban. Bassza meg, fogalma sincs milyen fosul éreztem magam nélküle!
Felül, mellém telepszik és az oldalamhoz bújik, mint egy édes kiscica. Egy édes és szexi kiscica. Átölelem, és türelmesen várok. Nyugalom. Most ne baszd el, Yuu. Szó szerint ne baszd el!
- Yuu...Hiányoztál.
Hatalmasat dobban a szívem, azonnal elfelejtek minden rosszat, csak őt figyelem. Szép arcát, csillogó szemeit. Dümm-dümm-dümm... A szívem a fülemben tamtamozik.
- Nem is tudod milyen jó ezt hallanom – válaszolom bambán.
- De félek.
Igen, erre számítottam, de akkor is kurva szar ezt hallani a szájából.
- Tőlem?
- Azt hiszem… Nem tudom. Nem attól félek ami vagy… hanem aki vagy.
- És neked melyik a fontosabb?
- Szeretlek…
Megszédülök.
Szeret... Szeret engem? Engem? Ez most komoly?
Szorosabban magamhoz ölelem, soha többé senki és semmi nem vehet rá, hogy elengedjem őt.
- ...szeretem azt a Yuut, aki kedves és figyelmes és gáláns és… De félek attól, akit legutóbb megmutattál.
- Csakhogy mindkettő én vagyok. Mondd meg Momoka, hogy mit akarsz.
Tudnom kell, mivel láncolhatom magamhoz, Tudnom kell, mit kell tennem azért, hogy megtarthassam őt! Bassza meg, akár itt és most felkaphatnám, hazavihetném és örökké a rabszolgámmá tehetném, de abba belehalna, és...
Sosem tudnám bántani őt.
Szép arcát figyelem, fejemben ostobábbnál ostobább gondolatok kavarognak, ő pedig minden rossz érzést félresöpör egy mozdulattal, amikor az ölembe ül. Szinte remegek azért, hogy letámadhassam, mégis mozdulatlanul ülök.
- Láthatom megint? – kérdezi kipirulva. Azonnal tudom mire gondol, ezért elengedem őt, hagyom hogy kicsússzon az ölemből és elé állok. Némán vetkőzök, a földre hajítom zakóm, nyakkendőm és ingem. A szobában tompa fényű állólámpa ég csupán, de elegendő fényt biztosít nekünk. Nadrágomat magamon hagyom, és hátamat felé fordítom, hogy alaposan megcsodálhassa a tetoválóművész mestermunkáját.
Finoman érintést érzek a sárkányom fején, és beleremegek. Annyira vágyom rá, nem is tudom hogy bírtam idáig.
Keze lassan végigsimítja a hátamat, az érzéstől forró lángcsíkok nyaldossák végig a testem, behunyt szemekkel élvezem. Momoka keze...
- Ugye tudod, hogy ez felér egy előjátékkal? – Rekedt a hangom. Azonnal elkapja a kezét rólam, ez annyira jellemző rá és imádom benne ezt is. Felé fordulok, ő pedig némi tétovázás után elöl is megcsodálja a rajzolatokat. Megérinti a karomat, elkapom a kezét és apró csókokat szórok ujjaira, jégkék szemeim ragadozóként figyelik arcának rezzenéseit.
- Félsz még tőlem?
- Egy kicsit – leheli, és szemeiben csillog a vágy, ahogy mellkasomat és hasamat bámulja. Elfojtok egy öntelt vigyort, inkább óvatosan magam felé húzom őt, megsimogatom az arcát, nyakát és vállairól félresimítom a köntösét.
- Én is szeretnélek látni.
Édesen, félénken elmosolyodik. Ez jó jel.
- Tudod türtőztetni magad?
Pasis mosoly a válaszom.
- Azt nem garantálhatom, bébi.
- Yuu… Szeretném, ha velem aludnál… - Kérned sem kell. - De csak aludni! Meg tudod ezt tenni értem?
Eltűnik a mosolyom.
- Te most komolyan ezzel jössz?
Nem szólal meg, csak a szemembe néz azokkal az édes barna szemecskéivel, amelyek annyira hiányoztak nekem. Kibaszottul nem kéne most elcsesznem ezt az esélyt. Hajamba túrok, és nagyon lassan kifújom a levegőt. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Zen.
- Rendben, bébi, de előbb jólesne egy zuhany és egy kávé valami fejfájáscsillapítóval. Utána bármit elviselek, eskü.
Édesen elmosolyodik, szemei bájosan csillognak fel rám.
- Akkor menjünk a konyhába – csicsergi zabálnivalóan, megfogja a kezemet és kihúz magával. Köntöse kissé szétnyílik, melleinek halmát meglátva sanyarú mostohasorsomon keseregve követem. Lerogyok egy székre, és őt figyelem, ahogy isteni kávéillatot varázsol a semmiből, sürög-forog, előttem terem egy kis sütemény, egy tabletta, pohár víz, és mire behabzsolom ebben a sorrendben a témákat, jön a kávé is. Leül velem szemben, az asztalra könyököl és édesen mosolyog rám. Már a szemüvegét is feltette, és meztelen felsőtestemen legelteti a szemecskéit.
- Jobb egy kicsit?
- Mondjuk. Nem komoly, megszoktam már a piát, csak az alváshiány és a kimerültség bekavart.
- Nem aludtál rendesen? De miért?
- Azért nyuszikám, mert csak rád tudtam gondolni, és majd megvesztem, annyira látni akartalak.
Elpirul. Annyira imádom.
- Óh.
- Ó bizony. Megyek és veszek egy jeges zuhanyt, hogy kibírjam reggelig.
*
Amikor átfagyva, némileg lehűtött hévvel belépek a hálószobába, ő már az ágy közepén ül cuki kis pizsamában. Meztelenül sétálok oda hozzá, leülök mellé és elvigyorodom.
- Kiskacsák? Ez most komoly?
Kuncogva biccent.
|
| timcsiikee | 2012. 05. 03. 11:22:13 | #20784 |
 Karakter: Futaru Momoka
Megjegyzés: ~ L-samanak
Momoka:
Olyan üresek a hétköznapok, mint az a tejes doboz, amit épp kidobok. Minden nap kinyitok, napközben sütök, és attól félek, hogy íztelenek és rosszak lesznek a sütik. Ha jó kedvem van, ezen soha nem kell aggódnom. Próbálom elterelni a gondolataim. Vagy épp nem kéne? Ha akarnám, se tudnám. Azt mondtam, hogy kicsit gondolkodni szeretnék, de ahhoz olyan jó lenne tudni, hogy egyáltalán én mit szeretnék. Nem tudom… Egyáltalán nem tudom. Szeretnem? Hogy ne szeretném? Annyira kedves és törődő volt velem ugyanakkor magával ragadott akár egy örvény. Vajon az ilyen alvilági emberek mind gonoszak? Én azt hittem. Valahol még most is azt hiszem, és ezért nem tudom elhinni azt, hogy Yuu is közéjük tartozik. Nem… az nem lehet. De miért hazudna nekem? Akkor hazudott amikor azt mondta, hogy üzletember? Nem tudom. Talán még ebben sem hazudott, csak elhallgatta mi általában az üzlet. De ez már fél hazugság nem?
Annyira félek.
- Momoka-san! – Jön be az egyik kisegítő lány, és már elég hangosan szól, talán nem először ejti ki a nevem.
- Tessék? – Nézek felé, megpróbálva életet lehelni az arcomba.
- A tejszín… - Mutat a kezemben lévő tálra, én meg ijedten kapok ajkamhoz.
- Te jó ég, összeesett! – Egyszerűen képtelen vagyok figyelni.
- Semmi baj – jön közelebb – Majd jó lesz a kávéba, úgyis imádják a vendégek a házi tejszínt.
Lassan sikerül lenyugodnom. Nem… Ez így nem fog menni. Nem tudok rendesen odafigyelni. Az előző piskótát is majdnem odaégettem. A hátamat kezdi el simogatni és csak akkor érzem meg, hogy a szemem sarkába könnyek gyűltek. Akkor ezért próbál ilyen hevesen nyugtatni? Kisujjammal megdörzsölgetem a szemem picit így felemelve a szemüveget, majd sóhajtok egy nagyot.
- Azt hiszem jobb ha hazamegyek. – Erőltetek mosolyt arcomra, de azt hiszem nem sikerül valami hitelesre.
- Rendben. Így is elég süti van. – Mosolyog rám, mire sikerül egy őszintébbet villantanom. Így már jobb. Ő kimegy szó nélkül, összeszedem magam, a kis köténykémet felakasztom a helyére és amint kilépek a konyharészből kiveszem a hajcsatomat.
Amint a nyakamra hullnak a tincsek megtorpanok. Pont a fal másik oldalán… Amikor Yuunak megmutattam az én kis birodalmamat itt hátul…
Pontosan ez a csat volt a hajamban. Ő is kivette. Mint oly sokszor, amikor épp… Amikor épp megcsókolt.
Ismét könnyek szöknek szemembe. Annyira szeretném tudni mit akarok.
Azt kértem gondolkodhassak a dolgon? Semmi másra nem tudok gondolni csak rá. Egyszerre kívánom azt, hogy soha többé ne lássam és hogy perceken belül előttem teremjen és a karjaival szorosan átöleljen. Miért pont velem történik ez?
~*~
Egy kisírt álomba merülés után még kellemetlenebbül ér, hogy az éjszaka közepén valaki be akarja törni az ajtót, de már lassan két perce folyamatosan üti az ajtót. Felkapom a szemüvegemet az éjjeliszekrényről és felkapcsolom a kicsit lámpácskát. Elmúlt éjfél is.
- Nyisd ki, Momoka! – dörren a mély hang én pedig ijedtem ülök fel az ágyon, egyik kezemet mellkasomra szorítva. A szívem a torkomban kezd dobogni, de hiába nyelek csak nem akar a helyére csúszni. Istenem, mindjárt kiugrik a helyéről.
Újra és újra mondogatja és az ajtót püföli. Úristen. A szomszédok is fel fognak ébredni. De annyira félek.
Felkapom a köntösömet, szorosan magam köré csavarom és jól megkötöm majd kisietek az ajtóhoz. Egy pillanatnyi csend majd mikor újra dörömböl hirtelen megugrok, de gyorsan elkezdem kioldani a zárakat. Azt hiszem észrevette, mert abbamaradt a zaj, én pedig kitárom előtte az ajtót.
Be is jön, az ajtó bezárul és úgy érzem magam mint aki csapdába esett. Talán most így is van.
- Yuu, mit keresel itt ilyen késő éjszaka? – a hangom remeg még én is tisztán hallom, a szavak csak így tudják elhagyni a számat, s közben mellkasomon összeszorítom a köntöst, próbálok kartávolságon kívül állni tőle. Nem válaszol csak kába szemekkel néz meg engem la és föl, mint aki fel készül falni és a legfinomabb részeket keresi.
- Miért nem veszed fel a telefont? – szólal meg végül, és nem tűnik tisztának a hangja. Nem… egyszerűen képtelen voltam beszélni vele. Nem mertem felvenni, nem akartam, féltem, el akartam felejteni. És… és most itt van.
- Én… Te… Te részeg vagy?
Még mosolya is olyan elmosódottan rajzolódik arcára, mint aki teljesen spicces.
- Miért nem veszed fel, ha hívlak?
- Mert… - mert azt hittem ha elfelejtem az egészet könnyebb lesz, ha elfelejtem őt minden újra a régi lesz. Mit is hittem? Ha nem válaszolok a keresésére akkor elfelejt? Igen ezt reméltem. De azt hogy elfelejtsem, az lehetetlen. Képtelen vagyok rá.
- Időt kértél, megkaptad, de két hét kurva sok, kicsim. Ennyi idő alatt már fel kellett dolgoznod, ki és mi vagyok. – ha ez ilyen egyszerű lenne. Nem, ezt nem értheti meg. Felém nyúl, de mikor megérint millió kis szikra vészesen jajgat bőrömön így elhúzódom de még így is gyorsabb nálam és szorosan magához ölel. Annyira fáj mégis… Úgy érzem mintha hetek óta erre vágytam volna. Melyik az igaz? - Még egy csókot sem adsz?
- Engedj el, kérlek...
- Egy frászt – még jobban megszorít, szerintem nem is érzi az erejét, arcát, sőt még ajkait is megérzem hajamon keresztül és egész testem beleremeg már csak ennyibe.
Félelem? Rejtett vágy? Melyik lehet?
- Momoka... olyan finom illatod van.
- Yuu kérlek... – összeszorítom szemeimet, hogy ne előtte sírjam el magam. Nem szabad. Nem lehet.
Kicsit elhajol, de nem ereszt el, inkább csak tovább korbácsolja a lelkem, és forró alkohol fűtötte ajkakkal a nyakam érzékeny bőrét kezdi csókolgatni.
- Annyira... hiányoztál… Momoka... – minden egyes szó után egy égető csók és egyre nehezebben tudom tartani magam. Nem… Egyszerűen nem bírom. - Nem bírtam már nélküled, ezért jöttem el hozzád. Ígérem, nem akarok semmi rosszat, nem maradok, ha nem kérsz belőlem... én csak... veled akarok lenni egy kicsit.
Felnézek rá, kába arcát figyelem, és előre hajolva csak a szám sarkára kapok puszit. Nem. Még most sem durva. Nem tesz semmi olyat amit a szívem valójában nem akarna. Nem tesz semmit erőszakkal, nem bánt még most sem.
Pedig megváratta, olyan sokáig várattam. Nem válaszoltam, nem hívtam, nem beszéltem vele és most is itt van és ezekkel a szavakkal „kényeztet”. Hogy lehetne róla azt gondolni, hogy rossz ember? Lehetetlen, hogy Ő egy olyan alak legyen. Nem… képtelen vagyok elhinni.
Eddig bírtam…
Ajkaim megremegnek, pilláimat lehunyom egy hosszú pillanatra, és egy könnycsepp gördül le az arcomon, érzem ahogy éget, majd leérve államat csiklandozza. Felnyitom a szemem, és mire észreveszi, arca elérzékenyül, mégis olyan komoly lesz, két keze közé fogja arcomat és hüvelykujjaival dörgölni kezdi a kis folyamot, így egész tenyere sós könnyekkel maszatolódik be.
- Momoka… - súgja halkan és csak egyre jobban visszhangzik a fejemben a lágy, kedves hang.
Ne… Ha így folytatod, nem fogom tudni megállni. Nem leszek rá képes.
- Yuu – nevét kissé nyújtottan, reszketegen ejtem ki, mellkasánál megmarkolom a ruhát és előre biccentem a fejem, kezeivel lassan visszaemeli, hogy rá nézzek, de csak hosszú pillanatok után nyitom fel ismét a szemem. Berögzülve egy ideig csak ajkait nézem, majd még mindig ruhájába kapaszkodva óvatosan felpipiskedek, de több sem kell neki, és szája ajkaimat érik. Az alkohol és az ő lehelete keveredik ahogy szuszogva esik nekem, hátrálni kezdek a nagy lendülettől a kanapé, felé, viszont ismét lecsukom a szemem, és a könnyek újra záporoznak.
Ülve huppanok le az ágyra, magasodik fölém határtalan szenvedéllyel, de tenyereimet megtámasztom mellkasán, és erősen tolom el magamtól. Nem sikerül sokat, hisz nagyon erős, főleg hozzám képest, de taszításom miatt megáll, és bódultan néz rám.
- Kérlek… ne… - Nézek rá nagy szemekkel, de már nem könnyezve. Próbálok nem szipogni.
- Mit szeretnél? – lágy hangja kellemesen búg és körbeölel, és közelsége megborzongat. Nem szólok semmit, csak letolom magamról ülő helyzetbe, feltápászkodom és a kanapén térdelek, de mellkasáról nem veszem le a kezemet. Oldalazva leülök közvetlen mellette, majd homlokomat a vállának döntöm és nyakát karjaimmal szorosan átölelem. Ő a derekamnál ölel át, hátamat és hajamat simítgatva. Csak írni tudok. Nem tudom elengedni, és még mindig nem tudom mit szeretnék. Vagy csak nem akarom magamnak beismerni?
- Yuu – most már csak dünnyögve ejtem nevét, de nem emelem fel a fejem. Nem kérdez vissza, nem szól közbe csak türelmesen vár és simít tovább. Annyira kellemes… Annyira jól esik… Annyira szeretem. – Hiányoztál – ezt már kissé elfúló hangon sikeredik és jobban szorítom magamhoz.
- Nem is tudod milyen jó ezt hallanom.
- De félek – teszem még hozzá, és simítása egy pillanatra megáll a hátamon, majd folytatja tovább. Hosszú hallgatás után végre megszólal.
- Tőlem?
- Azt hiszem… Nem tudom. – Tőle vagy a környezetétől félek? – Nem attól félek ami vagy… hanem aki vagy.
- És neked melyik a fontosabb? – Megfogott. Ez az, amit ennyi idő alatt sem tudtam eldönteni magamban. Mi erősebb bennem? A szeretet amit a lénye iránt érzek vagy a félelem attól a személytől, akit ez idáig titkolt előttem? Nem jutottam dűlőre ennyi idő alatt.
- Szeretlek… szeretem azt a Yuut, aki kedves és figyelmes és gáláns és… - nehezen találom a szavakat – de félek attól, akit legutóbb megmutattál.
- De mindkettő én vagyok – egy ideje már nem simogat csak ölel, de mereven, szorosan, hogy esélyem se legyen elszökni előle. – Mondd meg Momoka, hogy mit akarsz. – a hangja most már sokkal komolyabb, sőt kezd ijesztővé válni és ettől megremegek, de ahogy megérzi újra simít a hátamon párat.
Kicsit felemelem a fejem, hogy láthassam az arcát. Habár komoly, de a szemei. Engem néznek mereven és vággyal telve, kevés kétségbeeséssel. Óvatosan felülök egyik combjára, tenyereim vállain találnak támasztékot. A zakóját figyelem, és felidéződik emlékeimben a hátán lévő, szerteágazó tetoválás. Igen… ezek alatt a ruhák alatt rejlik az, amitől félek. Olyan sokáig nem vettem észre. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy azért visel mindig ruhát vagy inget, hogy ezt eltitkolja. Akkor az egyszer, amikor levette, akkor viszont teljesen sötét volt. Bele is pirulok a gondolatba.
Olyan sokáig próbálta eltitkolni előlem. Azt hiszem… Nem… Sőt biztos, hogy ettől félt. Pont ettől, hogy én fogok félni tőle, és ellököm magamtól.
Ez… Ez azt jelentené, hogy tényleg szeret? Jelentheti azt hogy tényleg soha nem bántana és megóvna mindentől? Hisz nem titkolhatta a végtelenségig. Nem akart hazudni nekem, de nem is akart elriasztani. Vajon mennyit szenvedett miattam?
- Láthatom megint? – kérdem halkan, pár pillanatig még levegőt is elfelejtek venni és csak mereven figyelem a vállát.
Elenged, és elkezdi a ruházatát kigombolni. Lecsusszanok az öléből, leveszi a zakót, majd lassan az inget, és mellkasa látványától teljesen kipirul arcom. Még sosem láttam, és annyira… izgató látvány. Nem is merek az arcára nézni, megvárom míg leteszi az inget és nekem háttal fordul. A bokáimra ülök, és a térdeimre fektetem kezem, majd picit közelebb csúszom és két ujjammal a tetoválás körvonalát finoman rajzolom körbe. Kicsit megrezzen.
Milyen bonyolult mintázat. Ujjam bizsereg, mint ahogy még pár testrészem, a mellkasomban tombol a szívem, és akadozva veszem a levegőt, de halkan szuszogva. Végül már egész tenyeremet a hátára simítom, és a minta aljától egészen a nyakáig felsimítok.
- Ugye tudod, hogy ez felér egy előjátékkal? – hirtelen elkapom tőle a kezemet és a mellkasomhoz szorítom, mire halkan kuncogva fordul felém. Most már a szemébe merek nézni. Még mindig ugyan az a tekintet, mint az előbb.
Lassacskán közelebb csúszom, és a felkarját is megsimítom, de csak egy ujjal, mire megfogja a kezemet, és a szájához emeli. Puha puszit hint minden ujjamra, közben mélyen a szemembe néz.
- Félsz még tőlem? – kicsit maga felé húz, és mint akit megbabonáztak visszaülök félig ölébe, így közelebb kerülök hozzá.
- Egy kicsit. – élét veszti a mondat, ahogy vágyakozva bámulom felsőtestét.
Arcomra simítja tenyerét, majd lesiklik nyakamra, és vállamra, meggyűrve a köntöst.
- Én is szeretnélek látni – búgja halkan, teljesen elkábít, de mikor a vállamról lecsúszik a puha anyag észbe kapok, és ujjaira simítom tenyeremet. Csak a vékony spagetti pánt látszik gömbölyű vállamon.
- Tudod türtőztetni magad? – Kérdem halkan egy halovány kis mosollyal ajkaimon.
- Azt nem garantálhatom – válaszol borgőzös vigyorral. Finoman, kezével együtt visszasimítom magamra a köntöst. Rossz fiú. Még most is annyira sármos és ellenállhatatlan. Hogy álljak ellen egy ellenállhatatlan fickónak? Azt hiszem sehogy.
- Yuu… - mondom halkan, én még mindig vállamon pihenő kezét megszorítom finoman ujjaimmal – Szeretném, ha velem aludnál… De csak aludni! – megpróbálok komolyan mégis kedvesen nézni rá, egyenesen jégkék szemeibe. – Meg tudod ezt tenni értem?
|
| Levi-sama | 2012. 01. 08. 16:33:16 | #18450 |
Karakter: Yuu
Megjegyzés: ~Timcsnek
A döbbenet az arcán nagyon valóságos.
- Ugye… ugye most csak viccelsz? Mondd hogy csak viccelsz – nyöszörgi elvékonyodó hangon, szemei könnybe lábadnak, szája elé kapja rémülten azokat szép és ápolt kezeket, amelyekkel olyan kedvesen simogatott mindig. Átjár a veszteség érzése, és mit mondjak... kibaszottul szar érzés.
- Nem – morgom orrom alatt. Ellököm magam a faltól, hozzá lépek, és azt a reakciót kapom, amit a legkevésbé sem akartam látni. Rémülten csúszik hátrébb a kanapén, menekül előlem. Halálra rémítettem, már ennyivel is, pedig nem is látta még, milyen vagyok valójában... Édes kis Momoka. Nem akarom tovább rémítgetni, felé nyújtom a kezem. – Momoka...
- Ne... kérlek... – nyöszörgi. Magamra veszem a köntöst, és figyelem ahogy felkel a kanapéról és a falig szalad. Megkerülöm a bútort és utána sétálok, óvatos minden mozdulatom, szerencsétlen már így is teljesen kikészült.
- Ne félj tőlem Momoka… téged soha nem bántanálak. Emlékszel?
Hajába fúrja ujjait, szorosan behunyja könnyező szemeit.
- Kérlek… ne gyere közelebb! – amikor kicsúsznak szájából a szavai, megtorpanok egy pillanatra, de folytatom utamat. Felnéz rám, félelem csillog szép melegbarna szemeiben.
- Momoka – suttogom rekedten. Elveszítettem őt, és ez most nagyon szar érzés. Legszívesebben most összetörnék valamit.
- Kérlek… Yuu…
Elsurranna, de röptében elkapom a csuklóját, és a falhoz szorítom a lehető legóvatosabban, nehogy kért tegyek benne. Képtelen lennék bántani őt azt hiszem, de amit még ennél is rosszabbul viselnék, ha eltűnne az életemből. Szánalmas vagyok, ugye? Olyanra vágyom, aki megvet engem, akihez nem vagyok méltó. Nálam ezerszer jobbat érdemel, de ha egy pasi is a közelébe merészkedne, szeletelt kolbászt gyártanék belőle. Keményen megcsókolom, és ezúttal nincs a készséges viszonzás sem, csak a könnyek sós íze és a remegés. A fenébe is! Felemelem a fejemet, kezeim közé veszem arcát, hüvelykjeimmel letörlöm a könnyeket, szabad karomat dereka köré fonom. Puha mellei mellkasomhoz préselődnek, finom édes illata csábítóan burkol be magába.
- Most utálsz? Gyűlölsz vagy megvetsz? – kérdezem tőle halkan. Nem akarom tudni ha így van, de mégis. Ez a csaj teljesen összezavar.
- Nem.
Összeszorítom a fogaimat. Most jön a neheze.
- Akkor miért menekülsz? Most hogy ezt tudod, elutasítasz?
- Csak... egyedül szeretnék lenni... egy kicsit... kérlek... Kérlek...
*
A klub vidám és perzselően erotikus zenéket váltogat egymás után. A VIP részen terpeszkedem egy kanapén, egyik karom lezserül pihen a háttámlán, a másikban tömény itallal teli pohár. Amikor számhoz emelem, megcsörren a nagy jégkristály benne. A hideg ital végigégeti nyelőcsövemet, szemeim az odalent táncolókon csapong.
Egyedül vagyok. Tegnap este amikor egy szó nélkül felöltöztem és otthagytam Momokát, azóta nem találom a helyem. Felhajtom az utolsó kortyot is, kinyújtom oldalra a poharat. Valaki azonnal elveszi, és egy telit csúsztat ujjaim közé. Belekortyolok.
- Ez hányadik pohár? – hallom a nyers hangot, és a velem szemben lévő kanapéra éppen leülő nagydarab férfira vetek egy oldalpillantást. A klub tulajdonosa, Enzo. A helyi kiskirály, ő futtatja a prostikat a klubban, illegális alkoholkereskedelemben is vastagon benne van. Az én területemen tevékenykedik, és nem kevés summát vasalunk ezért be tőle. Visszafordítom tekintetem a táncolókra. – Hé, főnök, mit szólnál egy kis társasághoz?
Fanyar mosollyal hajtom fel a fél pohárral, és halkan felmordulok.
- Nem kellenek a kurváid.
Felnevet a nagydarab férfi, rá sem kell néznem, hogy tudjam, hájas teste hullámzik röhögés közben.
- Pedig van néhány új darab, akiket nem láttál még, egytől egyig csodaszépek.
Válasz nélkül hagyom, felhajtom a poharat.
- Ha csak ennyi közlendőd van, akkor húzz a búsba.
- Nem kéne hazamenned, ojabun? Eléggé kiütötted már magad ma estére – óvatos a hangja, mintha egy dühöngő őrülttel beszélne, aki bármikor kitörhet. – Szokatlan ez tőled. Történt valami?
- Kibaszottul semmi közöd hozzá. Ez a kurva lebuj is az enyém, addig ülök itt és iszom a szar italt, ameddig akarom! – mordulok fel.
Védekezően emeli fel kezeit.
- Rendben, rendben van, legyen ahogy te akarod! Nyugalom, csak segíteni akarok.
- Húzz a picsába, azzal segíts.
Magamba süllyedek ismét, újabb és újabb poharak követik egymást. Komótos csendben. A zenét alig hallom már a táncolók elmosódnak, csak Momokát látom, könnyes arcát, hallom ahogy könyörög nekem, hogy menjek el...
Az üres pohár ripityára törik a dohányzóasztalon, amelyet ezután felrúgok.
- Menjünk! – mordulok rá jakuzáimra, akik észrevétlenül letámogatnak a lépcsőkön, és kikísérnek a kocsihoz.
*
- Nyisd ki, Momoka!
Hangos dörömbölés után lassan kinyílik a tölgyfaajtó, és végre megpillanthatom szép kis arcát. Nem láttam már... két hete. Azóta képtelen vagyok összeszedni magam. Belököm az ajtót, és betámolygok. Halványzöld köntösét összehúzza magán, és kócos haját füle mögé tűri. Szemüvege mögött szemei rémülten néznek rám, szép arca egészen elsápadt.
- Yuu, mit keresel itt ilyen késő éjszaka? – kérdezi remegő ajkakkal. Hátamat a becsukott ajtónak támasztom, és fújtatok egyet, szemeimmel éhesen mérem végig. Meztelen lábujjainak rózsaszínre festett kis körmöcskéjénél megtorpanok, majd újra felfelé.
- Miért nem veszed fel a telefont? – kérdezem rekedten.
- Én... – megakad, és köntösének nyakába kapaszkodik kicsi kezeivel. – Te... te részeg vagy?
Gúnyos mosollyal nézek le rá.
- Miért nem veszed fel, ha hívlak?
- Mert... – tátogja zavartan.
- Időt kértél, megkaptad, de két hét kurva sok, kicsim. Ennyi idő alatt már fel kellett dolgoznod, ki és mi vagyok. – Elkenődik kissé a beszédem, de azért érthető. Felé nyúlok, sóvárogva simítom meg köntösén keresztül a mellének domborulatát, de elhúzódik tőlem. Elfordul tőlem, ezért megfogom a csípőjét és magamhoz húzom, majd magamhoz ölelem. – Még egy csókot sem adsz?
- Engedj el, kérlek...
- Egy frászt – morgom, és hajába fúrom arcomat. – Momoka... olyan finom illatod van.
- Yuu kérlek... – Szelíd, kedves hangja olyan jólesik lelkemnek, mint fekélyes, gyulladt sebnek a borogatás. Nyakának puha bőrére szorítom a számat, meleg és selymes, Momoka ízű.
- Annyira... – puszi – hiányoztál – újabb puszi – Momoka... Nem bírtam már nélküled, ezért jöttem el hozzád. Ígérem, nem akarok semmi rosszat, nem maradok, ha nem kérsz belőlem... én csak... veled akarok lenni egy kicsit.
Felém fordítja fejecskéjét, melegbarna szemei tekintetemet kutatják. Szája sarkát elérem, arra adok egy kis puszit.
|
| timcsiikee | 2011. 07. 28. 22:15:38 | #15462 |
Karakter: Futaru Momoka
Momoka:
Egyre vadabb és szenvedélyesebb lesz, s szinte körmeimmel sávot húzok bőrén, észre sem veszem. Istenkém… ez… ez… nem bírom tovább. Hangom hasítja a levegőt ahogy nyögéseim kicsúsznak torkomon, fülembe fújtat vadul, felettem támaszkodik, erős lökésekkel tesz magáévá és ez az édes mámor egyre csak erősödik. Én… én nem bírok magammal.
Végre érezhetem és simíthatom, érzem a forró bőrét, alatta izmait, s ha sötét is van, minden centi kitapintása csodálatos. Annyira tökéletes, annyira… szavak sincsenek rá. Olyan férfias és erős, és… Ah…
Az inge alatt simul be tenyerem, háta minden mozdulatnál megfeszül.
Hirtelen felém kerekedik, lejjebb húz vadul, hallom ahogy lecsúszik róla az ing és eldobja valahova. Levette…
- Fordulj hasra – hangja mély és erotikusan karcos, reszkető tagjaimmal eleget teszek kérésének, és fordítok testhelyzetemen. - Told fel a segged magasabbra. Ez az... – olyan obszcén, de most ez nem is zavar annyira, folytatja de egyre erősebben, amitől félni kezdek. Rám nehezedik, szinte lenyom, már alig bírom tartani magam, rázuhanok az ágyra, de visszaránt.
- Ne! Tartsd fent magad!
- Yuu… - én… én ezt - Nem bírom. - Túl vad, összetör, szétszakít… félek. Kicsit fáj, de… de ahogy csinálja az sokkal nagyobb örömöt okoz, és alig kapok levegőt.
Előre nyúlva markolászni kezd, erősen feszíti ujjait melleimnél, hasamon vándorol végig majd elér odalent, érzem ahogy engem simít, ujja hozzáér saját vágyához ahogy ki-be csúszik bennem, majd körözni kezd, és éles szikrák pattannak ki testemből, sikolyaim felerősödnek.
- Milyen nedves vagy... Élvezed ahogy benned vagyok?
- Igen... igen...
- Én még jobban. Imádom a kis puncid... Szinte magába szívja a farkamat... – istenkém ez olyan… olyan mocskos. Ujjaival egyre gyorsabban köröz, remeg minden tagom, a kis szikrák kipattognak bőrömön, érzem izmaimban, és már nem bírom sokáig.
- Élvezz nekem, Momoka... gyerünk... – még pár vad lökés és simítása után hangos sikollyal tör ki belőlem olyan erősen hogy már csak nevemet hallom mélyen ajkai közül, érzem ahogy forró magja eláraszt belülről, teljesen elgyengülve ernyedek el, karjaiban pihenek ahogy mellettem fekszik, fuldokolva kapkodom a levegőt, és ő is hevesen szuszog mellettem, jól hallom.
Hosszú percek telnek így el, rátalálok bőrére ahogy ő is enyémre, simít felvon ajkaihoz és viszonzom csókját. Ez olyan… varázslatos volt bár kicsit félelmetes is, de nem történt semmi baj így már nem félek… boldog vagyok.
A sötétben ugyan alig, de valamennyire látom arcvonásait.
- Mire gondolsz most?
- Hogy milyen kurvára szerencsés vagyok. – hihi… ennek igazán örülök. Ujjai bizsergetően, kellemesen simogatják fejbőrömet. - Nem voltam túl durva? – tör ki belőle hirtelen.
- Hát... egy kicsit, de nem fájt, csak ijesztő volt amikor bevadultál. Még nem láttalak ilyennek... – karjai szorosabban fonósnak körém, érzem a testéből kiáramló forróságot.
- Féltél tőlem?
- Picit – vallom be halkan. Feszengve mocorog egy kicsit, de nyugtatóan simítom meg és ettől úgy látszik, hogy kissé lenyugszik. Jól van… nem szeretném, ha azt hinné ettől eltávolodok tőle… nem… igazából furcsa érzés, de… ugyan úgy szeretem.
- Semmi baj, Yuu, utána nagyon élveztem. Tetszik, hogy ennyire kívánsz... és... – jaj miket is mondok.
- És? – kérdi a folytatást mély, dörmögő hangon.
- És kissé zavarban voltam amikor úgy beszéltél közben, de olyan... bizsergetően jó volt...
- Hát nem vagyok egy finomlelkű szőke herceg – és ez nem is baj… a barnákat jobban szeretem. Hihi…
Élvezem ujjai simítását, óvó karjainak ölelését, de amikor fedetlen testünk a verejtékben úszva kezd kihűlni, úgy érzem ideje egy kis felfrissülésnek. Felülök az ágyon, visszafordulva felé.
- Van kedved együtt lezuhanyozni?
- Inkább menj előre – válaszol kedves hangon és fenekemre csap. Ejnye.
Kissé csalódottan, de végül kimegyek, a szobában felkapcsolom a villanyt és úgy lépek be a zuhanyzóba.
Megnyitom a langyos vizet, finom virágillatú tusfürdőt használva. Szétkenem magamon, minden porcikámat lemosva. Olyan… olyan hihetetlen ez az egész, hogy itt van még most is. Mintha egy vad álom lenne és attól félek, hogy ha kilépek már nem lesz itt mire kimegyek a zuhany alól, de nagyon is kellemes csalódás ér, mikor visszamegyek a szobába.
- Kikészítettem neked egy köntöst.
- Kösz.
Kimegyek vissza a nappaliba, kellemes világítás vesz körbe, töltök két pohárba bort, és kellemesen, apró kortyokkal tüntetgetem el poharamból, körülbelül a felénél járhatok, mikor mellém ül.
- Szia – köszön lágy hangon, és adok magam mellett helyet. Puha érintésekkel terel maga felé, és egy csókot kapok tőle, felforrósodik újra testem.
- Itt maradsz éjszakára?
- Igen. – most még boldogabb vagyok. Felnyújtózva arcára nyomok egy vidám kis puszit, jelezve örömömet. - De korán el kell mennem. – teszi még hozzá. Az a legkevesebb.
- Jó, semmi baj, majd beállítjuk a vekkert. – engem nem zavar amíg több ideig tudhatom magam mellett. Ujjaim elkalandoznak mellkasa felé, becsusszannak a köntös alá de lefogja csuklómat.
- Momoka, szeretsz velem lenni? – összezavarodva pislogok rá. Mi… mi ez most így hirtelen?
- Miért kérdezel ilyet? Természetesen igen. – nem értem.
- Tudod, én nem vagyok valami kedves ember. – kissé meglepődve kucorodom vissza ölelésébe.
- Kemény üzletember vagy, de nekem eddig mindig csak a jó oldalad mutattad. Velem kedves vagy, és csak ez számít. – igen… amíg velem olyan kedves és törődő és szenvedélyes mint eddig, és amíg nem bánt nekem ez így tökéletesen megfelel… vagy… ez baj lenne? De én így kedvelem.
- Momoka, én egy nagyon kemény, durva alak vagyok. Keveset tudsz rólam, és... talán utálni fogsz majd némi idő elteltével. – kezdem furcsán érezni magam.
- Miért tenném? Te sosem bántanál engem, igaz? – kérdezek még vissza. Nem tudnám elképzelni róla. De akkor miért mond ilyeneket?
- Nem, sosem bántanálak. A csajom vagy, és minden porcikádat imádom. – ezt örömmel hallom. - De vannak dolgok, amelyek még benne vannak a csomagban, Momoka. El akartam titkolni előled, de úgy döntöttem, mégsem teszem. Ha ezekkel együtt nem fogadsz el, akkor kár az időnket pazarolni. – most már teljesen összezavart. Mi ez? Miért beszél így? Mi a baj? Elhajolok tőle, hogy felvegyem szemüvegem, hogy tisztán lássam arcát és tekintetét. Most teljesen más… nem az a férfi szeme van előttem, akit eddig láttam, ez… ez… olyan fura.
- Megrémítesz, Yuu – vajon mit akar mondani? Ha ennyire komoly hanggal mondja, biztos nagyon komoly dologról lehet szó, de akkor miért nem mondja el?
- Momoka, én elsősorban nem üzletember vagyok.
- Akkor micsoda? – elfordítja arcát, nem figyel rám, én pedig remegő kis kezekkel nyúlok a köntöse felé. Annyiszor… annyiszor próbálta elfedni előlem. Lehet hogy van egy nagy sebe amit nem mert megmutatni? Vagy más? Régi sebek lennének? Mindig akkor állított meg, ha a ruhájáról volt szó ugye? Én így emlékszem. Ez lenne a megoldás? Hirtelen erőt kapva szétrántom rajta a köntöst, és színes minták tekergőznek előttem, bőrére feszülve… mi ez? - Yuu... kicsoda vagy te?
Tetoválások… Tetoválások vannak a testén. Ugye nem? Ez nem igaz? Nem…
Elcsapja kezem, feláll hirtelen, lekapja a köntöst és hátat fordítva támaszkodik a falra, egész háta feltárul előttem.
Amire eddig vágytam most összetör… ezek a jelek…
- Jakuza vagyok, Momoka. Az Ojabun. – sötét szemekkel mered rám, szám elé kapom kezem, összekucorodom a kanapén, és megfagy a levegő körülöttem.
Nem… nem nem nem…. ez nem lehet igaz. Nem… nem!
- Ugye… ugye most csak viccelsz? Mondd hogy csak viccelsz – szemeim könnybe lábadnak, tenyerem mögül dünnyögöm a szavakat, óvatosan csóválva fejem. Ez nem lehet valóság…
- Nem… - válaszol komoran, lassan lecsúsznak kezei a falról, és felém közelít teljes valójában. Megfagy a vér is az ereimben. Egyre közeledik, de én hátrafelé csúszok a kanapén. – Momoka… - olyan lágyan ejti nevem mint még soha, mégis most félelemmel tölt el… Egy jakuza… egy… egy kemény és durva Jakuza. Hogy nem vettem észre? Olyan ostobának érzem magam. Miért? Miért pont én.
- Ne… kérlek… - a karfánál támaszkodom meg, már magára terítette a köntöst, hangom olyan könnye elhal, mint egy lehelet. Hátrafelé lemászom a kanapéról, hogy tovább tudjak hátrálni tőle. Elöl kerüli meg a bútort.
- Ne félj tőlem Momoka… téged soha nem bántanálak. Emlékszel? – szavai kedvesek, viszont ez még nem csillapítja eléggé a bennem felviharzott félelmet. Egy jakuza… egy jakuza van a lakásomban, ráadásul egy Ojabun… Hogy nem vettem észre?
- Kérlek… ne gyerek közelebb – hangom reszketeg. Nem tudom mit akarok. szívem mélyén még mindig ott bujkál az a szerelem amit bennem csiholt, de ez… ez a tény amit csak most közölt velem annyira felülkerekedett bennem, hogy tagjaim a félelemtől reszketnek.
- Momoka – tekintete összetörtnek tűnik, nem az a kemény férfi akit eddig láttam. Igen… összetört. Csalódott? Nem tudom, és amit a legjobban szeretnék tudni, hogy vajon én mit is érzek? Most egyértelműen félek, de… de annyira össze vagyok zavarodva tőle.
- Kérlek… Yuu… - már majdnem elér, a kanapé mögött surrannék ki, de megelőz, elkapja csuklómat, a falhoz présel, és ajkaival birtokba veszi enyémeket, remegve, összeszorított szájjal fogadom a durva csókot, nyelve végigfut kicsit még arcomon is, de egyre szélesebb patakban folynak könnyeim már alig látok tőlük.
Ujjaival lágyan cirógatja meg arcomat, nem merem kinyitni szemem, csak remegek karjai közt. Nem volt olyan durva, nem fog fájdalmasan, de olyan határozott, hogy megrémít. Miért? Miért így kell megtudnom?
- Most utálsz? Gyűlölsz vagy megvetsz? – arcomra duruzsolja a szavakat, csak összeszorított szemekkel rázom meg óvatosan fejem. Nem…. nem tudnám utálni ezért, viszont nem tudom mit akarok. Félek tőle.
- Nem – teszem hozzá még mindig reszketeg hangon. Félek… most félek tőle, pedig semmi olyat nem tett…
- Akkor miért menekülsz? – csak magamra akarom most zárni az ajtót, hogy egyedül maradhassak a gondolataimmal. Nem tudom miért futok előle, de most valamiért fáj az érintése akármilyen gyengéd, olyan mintha egy kés élével cirógatna. Félek a jakuzáktól a sötét és alvilági emberektől. Mindig is féltem még az ilyen filmektől is… és most itt áll előttem egy Ojabun akinek nem rég még a karjaiban nyugodtam meg, aki szenvedélyesen csókolt meg és azt ígérte, hogy soha nem bántana. De nem tudok nyugodt lenni… nem… ez nem izgatottság, ez félelem. Félek… - Most hogy ezt tudod elutasítasz? – a hangja… bánatosnak tűnik, de nem tudok olyan sajnálatot érezni utána mint eddig máskor, ha látom az emberek bánatát. Összezavart teljesen, fel sem fogom az egészet.
Felnyitom szemem, a vastag könnyfátyolon át megprtóbálom kivenni arcát és tekintetét, de nem sikerül tisztán, még szemüveggel sem. Érzem, ahogy ujjaival letörli arcomról a könnyeket, de ettől is kiráz a hideg.
- Csak… egyedül szeretnék lenni… egy kicsit… kérlek – a végére elhal hangom, nyöszörögve kérem, megpróbálom visszatartani néma sírásomat. Félek… mi van ha dühös lesz és ezért megölne? Félek… nem tudom milyen ha rám dühös… lehet mégis bántana? Azt ígérte nem teszi, de eddig mindig megtettem, amit kért… most viszont nem. Megint összeszorítom szememet, lábaim elgyengülnek – Kérlek… - suttogom halkan. Félek…
|
| Levi-sama | 2011. 05. 16. 20:07:23 | #13644 |
Karakter: Yuu
Yuu
- Bolognait, különleges szósszal.
- Hmm… kíváncsi vagyok mitől olyan különleges – dörmögöm, és marhára nem érdekel a kaja. Ő érdekel, legszívesebben felfalnám itt és most. Kezdjük a fülével, hiszen olyan kicsike és gusztusos.
- Az titok. Kész, kérlek, foglalj helyet.
Vonakodva fújok egyet, aztán elengedem és az asztalhoz ülök mint egy birka. Mit meg nem teszek egy jó numeráért.
Az asztalnál ülve várom, és rájövök, hogy éhes vagyok. Jól is jön egy kis finom étel. Majdnem lenyelem a nyelvemet, amikor meglátom. Csinos, fekete kis tapadós ruhában van, hosszú lábai nem akarnak véget érni, és azok a mellek... úgy rugóznak minden lépésére, mintha nekem integetnének, hogy sürgősen ragadjam magamhoz őket.
Szed nekem a tányérba, én pedig felbontom a bort és a japán hagyományok szerint kitölti nekünk. Figyelem közben. Elveszek a dekoltázsában, szinte beleszédülök.
- Nagyon csinos vagy.
- Köszi – válaszolja édesen.
Ez finom. Nem is tudom miért voltam szkeptikus, hiszen a süteményei is remekművek, bizonyára a főzés sem áll távol tőle. Eltüntetem a tányéromról az egészet, majd ellazulva kortyolgatom a bort, és hallgatom ahogy a szüleiről fecseg, majd hirtelen felpattan.
- Elfelejtettem a zenét! – sikkantja és elslisszolna, de röptében elkapom a csuklóját. Felállok és magamhoz szorítom.
- Ugyan… az a legkevesebb – dörmögöm, és kezeimmel már végig is simítom a formás dombocskáit. - Egy táncot?
- Zene nélkül?
- Ez nem egy egyszerű tánc lesz. Merre találom a hálószobát? – súgom a szájába mohón.
- Arra – bök egy ajtóra. Végre megcsókolhatom, és igen... puha és édes ahogy mindig.
Ideje kefélni. Az ajtó felé terelgetem néhány tánclépéssel, majd egyszerűen felkapom a karjaimba.
Az ajtón belépünk, és ő felkuncog. Kis édes.
- Várj!
A villanykapcsoló felé nyúlna, de elhúzom onnan és leteszem. Izgő-mozgó kezecskéit elkapom és ujjainkat összefűzöm. Már olyan merevedésem van, mint a ház, elég volt a szex gondolata is vele. Mmrrr...
- Arra nem lesz szükség.
Kicsókolok belőle minden kósza ötletet, és szinte a torkáig tolom a nyelvem. Lesimítom válláról a ruha vékony kis pántját.
- Yuu – nyögi. Úristen, mindjárt beledurrantok a nadrágomba! Hozzányomom ágyékomat, hogy érezze, mennyire rá akarok már mászni. Nyakába csókolok, és legszívesebben beleharapnék, mégis csak végignyalom, és halkan morogva futtatom nyelvemet a dekoltázsig, ő pedig akár egy balerina, kecsesen hátrahajlik hogy elérhessem. Mintha még mindig táncolnánk. Cuki. Perceken belül úgy megtáncoltatom, hogy két napig nyög majd utána. Hehe.
Kirántom a hajtűt a kontyából, és dús, puha haja ráomlik a kezemre. Belemarkolok és szuszogva rántom le a hátán a cipzárt is. Ha tudnám hogy nem rémülne meg, szimplán felrántanám a ruhát és leteperném. Nem lehet, ez a csaj nem kurva.
Lehullik róla a ruhácska, és rohadtul sajnálom hogy sötét van. Legszívesebben most nyálcsorgatva bámulnám, de így csak a kezeimmel érezhetem. Biztos kurvaszép.
Seggébe markolva szorítom magamhoz, morogva a gyönyörűségtől. Ő bezzeg csak kuncog, élvezi hogy ilyen hatással van rám. Combjai derekam köré fonódnak, puha puncija hozzáér a nadrág anyagán keresztül a farkamhoz. Ahh bassza meg...
Megcsókolom, és az ágyra hajítom magunkat. Falom a bőrét, a melltartót türelmetlenül rángatom le róla, alig várom hogy a számban érezhessem a puha kis halmokat. Mellbimbói keményen kínálják magukat, akár a habos pitén a kis cseresznyék. Megszívom, falom, nyalom, harapom, szinte magamba nyelem őket. Úristen, de beindultam... hrr...
A kis bugyitól is megszabadítom, és mielőtt elhajítom, behunyt szemekkel szívom magamba finom illatát. A virágos aroma mellett ott az ő nőies, finom pézsmaillata. Megőrülök...
Nyitott szájjal vetem rá magam ölének nedves forróságára. Habzsolom, nyalom, beletemetem az egész arcomat. Halk kis nyögései, testének reszketése teljesen őszinte, nincs benne semmilyen mesterkéltség vagy megjátszás. Imádom hogy ilyen, hogy ennyire vágyik rám, és kíván engem, miközben halvány lila gőze sincs, ki a franc vagyok.
Amikor már tocsog a saját nedveitől és az én nyálamtól, elérem a határaimat. Felmászom rá, ő pedig lesimogatja rólam a nadrágomat. Elvigyorodom.
- Milyen buja lettél – dörmögöm a fülébe rekedten. Egy határozott, nyers mozdulattal tolom belé a farkamat, ő pedig nyögve kapaszkodik belém. Ah milyen szűk és mégis erősen szippant magába.
Mond valamit, de agyamat teljesen elborítja az éhség. Még... még...
Ahogy benne mozgok, ki és be, a cuppogó, izgató hangok mellé nyöszörgése és az én morgásom társul. Őrülten szexi. Már benne vagyok, őt dugom, mégis egyre erősebb a vágy, még jobban benne akarok lenni, még jobban...
Alaposan megdöngetem, szinte lyukat alkotunk az ágyban. Az ő nyögései és az én hörgésem... kurva jó. Imádom.
Meztelen testünk izzadtan csúszkál egymáson, de még több kell. Még...
Kihúzódom belőle, lerángatom magamról a kigombolt ingemet, lejjebb rántom a bokájánál fogva.
- Fordulj hasra – utasítom fújtatva. Engedelmeskedik. Térdeimmel szétfeszítem a lábait, és újra belélököm magam, de ez így nem jó. – Told fel a segged magasabbra. Ez az...
Nyögve verem be neki mélyen, kezeimmel az ágyon támaszkodom, minden izmom pattanásig feszül. Felveszem a vad ritmust, ő pedig elhalóan sikongat, már nem tud nyögdécselni, hiszen olyan mélyen benne vagyok, döngetem a méhszáját, örül hogy egyáltalán levegőt kap. Lerogy az ágyra, de hasa alá nyúlva rántom fel a csípőjét.
- Ne! Tartsd fent magad! – mordulok rá.
- Yuu... – nyöszörgi, úgy remeg, hogy még a farkammal is érzem. – Nem bírom...
Feltérdelek, megragadom keményen mindkét kezemmel a csípőjét, és vadul baszom tovább. Úristen! Igen! Igen!
Egyik kezem előre csúszik, megmarkolom kemény mellét, morogva élvezem. Imádom ahogy nyöszörög minden egyes vad és gyors lökésemre. Előre görnyedek, egyik kezem hasára simul, onnan lejjebb a lábai közé.
- Milyen nedves vagy... – morgom kéjesen. – Élvezed ahogy benned vagyok?
- Igen... igen... – nyögi lökéseim alatt.
- Én még jobban. Imádom a kis puncid... Szinte magába szívja a farkamat...
Csiklóját kezdem masszírozni, hevesen pumpálom tovább.
- Élvezz nekem, Momoka... gyerünk...
Halk sikkantással rándul össze, hüvelye hevesen rángatózni kezd, mintha csak ütemesen szívna engem, és ennyi elég is. Hangos morgással, hörgéssel rogyok rá, még mindig csak nyomom és lököm, miközben elapaszthatatlan gejzírként pumpálom belé a magomat.
- Momoka... Momoka... igen... – hörgöm öntudatlanul. – Igen... igen...
*
Hosszú zihálás, lihegés és fújtatás után lenyugszik dübörgő szívem. A mellkasomon pihenő csaj hajába markolok, és boldog mosollyal csókolom meg száját. Könnyen rátalálok a sötétben, és ahogy apró kis nyelve visszacirógatja az enyémet, elégedetten sóhajtok fel. Imádom ezt a kis ribancot. Az én ribancom, az enyém is marad. Nem... ő nem ribanc. Ő egy kibaszottul édes és csodás csaj, az én csajom.
Mosolyogva ejtem fejemet a párnára.
- Mire gondolsz most? - kérdezi édesen, ujjacskái mellkasomon szánkáznak.
- Hogy milyen kurvára szerencsés vagyok – válaszolom őszintén. Halkan kuncog, haja csiklandozza bőrömet, s ahol az előbb megmarkoltam, ott most csak játszadozom a selymes fürtökkel. Megtorpan a kezem. – Nem voltam túl durva?
A fenébe, eszembe sem jutott, hogy ő még mennyire kezdő.
- Hát... egy kicsit, de nem fájt, csak ijesztő volt amikor bevadultál. Még nem láttalak ilyennek...
Magamhoz ölelem.
- Féltél tőlem?
- Picit.
Elmorzsolok egy halk káromkodást, és ő felemeli a fejét, kezecskéje arcomra csúszik. Érintése és finom édes illata akár egy doboz andaxin, azonnal lehiggadok.
- Semmi baj, Yuu, utána nagyon élveztem. Tetszik, hogy ennyire kívánsz... és... – tétován elhalkulnak a szavai.
- És?
- És kissé zavarban voltam amikor úgy beszéltél közben, de olyan... bizsergetően jó volt...
Megnyugodva fújom ki a levegőt.
- Hát nem vagyok egy finomlelkű szőke herceg – morgom halkan.
Kuncogva simítja végig mellkasomat.
Még pihenünk egy keveset, aztán felül.
- Van kedved együtt lezuhanyozni?
- Inkább menj előre – csapok a seggére. Kuncogva mászik le az ágyról, én pedig emlékezetből nyúlok ingem után, és sikeresen meg is találom. Mire felkapcsolja a villanyt, már ingem és nadrágom is rajtam. Neki háttal állva gombolkozom.
Amíg ő a vizet folyatja magára, körülpillantok. A földön heverő borvörös fehérneműjét látva, kínomban fogaimat csikorgatom. A rohadt életbe, biztosan csodaszépen állt rajta, és én nem láthattam. Mekkora szívás.
Halványzöld köntösben jön vissza. Mosolyogva csókolom meg.
- Kikészítettem neked egy köntöst.
- Kösz.
A fürdőszoba ajtót nem tudom magamra zárni, ami bosszantó. Remélem nem jut eszébe bekukkantani. Az ajtót szemmel tartva tusolok le, majd megtörlöm magam, és felkapom a köntöst. Teljesen új, hosszú és fekete. Szerencsére az ujjai is hosszúak, így a karomon tekergőző tetoválás sem látszik ki. Nekem vehette, ezek szerint készült rám. Elmosolyodom, és hajamba túrva lépek ki a fürdőből.
Nincs a hálószobában, így keresésére indulok. A kanapén kucorog, egy pohár bort kortyolgat.
- Szia – mosolyog rám kedvesen. Arrébb kukacol, hogy helyet adjon. Sóhajtva rogyok mellé, elfogadom a poharat és meghúzom a bort, majd felé nyúlok és magamhoz húzom. Édes borízű csók. Finom.
- Itt maradsz éjszakára? – kérdezi. Kockázatos lenne. Reggel esetleg hamarabb ébred, és megláthat. A fenébe is, pedig szívesen aludnék vele meztelenül egész éjjel, és többször is rámászhatnék, amíg félholtan le nem fordulok róla. Szusszantok egyet.
- Igen. – Boldog mosollyal puszilja meg az arcomat. Cuki. – De korán el kell mennem.
- Jó, semmi baj, majd beállítjuk a vekkert.
Kezecskéje bekúszik a köntösöm vágatába, de megfogom a csuklóját, nehogy széthúzza. A fenébe is, egyre kockázatosabb az egész. Ez nem mehet így tovább.
- Momoka, szeretsz velem lenni?
Elcsodálkozik a kérdésemen, felnéz rám. Szemüveg nélkül is nagyon édes. És szexi.
- Miért kérdezel ilyet? Természetesen igen.
- Tudod, én nem vagyok valami kedves ember.
Visszabújik hozzám.
- Kemény üzletember vagy, de nekem eddig mindig csak a jó oldalad mutattad. Velem kedves vagy, és csak ez számít.
Megmerevedek, ujjaim hajába fúrva meredek a sarokban lévő, kivilágított akváriumra.
- Momoka, én egy nagyon kemény, durva alak vagyok. Keveset tudsz rólam, és... talán utálni fogsz majd némi idő elteltével.
- Miért tenném? Te sosem bántanál engem, igaz?
Komolyan nézek a szemeibe. Látom, hogy figyel rám.
- Nem, sosem bántanálak. A csajom vagy, és minden porcikádat imádom.
Felvirul az arca, mosolyogva ad egy kis puszit a számra.
- De vannak dolgok, amelyek még benne vannak a csomagban, Momoka. El akartam titkolni előled, de úgy döntöttem, mégsem teszem. Ha ezekkel együtt nem fogadsz el, akkor kár az időnket pazarolni.
Elhúzódik tőlem, az asztalról elveszi szemüvegét és felveszi. Olyan sebezhetőnek, sápadtnak tűnik. A picsába.
- Megrémítesz, Yuu – suttogja, kezeit az ölében összefűzve.
- Momoka, én elsősorban nem üzletember vagyok. – Elfordítom róla a tekintetem, a halakat figyelem inkább. A faszba. A szaros szarba.
- Akkor micsoda?
Nem tudok válaszolni, ő pedig remegő ujjaival széthúzza mellkasomon a köntöst. Hallom hogy elakad a lélegzete.
- Yuu... kicsoda vagy te?
Lesöpröm magamról a kezét, felállok és letépem a köntöst. A falnak támaszkodva fújtatok, hogy alaposan megnézhesse a hátamat beterítő, fenekemre és combomra átterjedő tetoválást, amely végigfut a karjaimon, mellkasomon egészen az ágyékomig.
Hátra nézek rá.
- Jakuza vagyok, Momoka. Az Ojabun. *
* Ojabun: a jakuzák főnöke. A kis családok vezetőit is így hívják, illetve a családokat összefogó legfelső vezetőt is.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 09. 19:51:13 | #13523 |
Karakter: Futaru Momoka
Momoka:
Arcomról lassan nyakamra siklanak ujjai, először meg sem érzem, csak amikor magához húz, s egy sóvár csókot lopva ejti rabul ajkaimat. ilyenkor úgy érzem magam, mint egy romantikus regényben, vagy egy régi sorozatban, amit anyum nézett anno.
Ahogy lassan sikerül elhajolnom tőle, égő pofimról lecsúsztatom szemüvegemet, az asztalra teszem, s ahogy hajtincseimet simítom végig, érzem, hogy remeg a kezem… de szerencsére nem annyira észrevehetően.
- Veled… - mondja halkan, de a mondat folytatása helyett csak krahácsol párat, így kíváncsian kérdezek vissza.
- Igen? – vajon mit akart mondani?
- Veled sosem bánnék úgy. – mondja ki végül, s szívemben egy múlhatatlan mosoly fakad, mely kiül arcomra is. Erős, férfias kezére simítom sajátomat, s a fagyos szemekben melegséget látok, kedvességet, ami csak az enyém és úgy érzem, hogy most senki másé. Forrósággal tölt el. Teljesen szerelmes idillt érzek, és azt hiszem már nem tudok szabadulni tőle. Visszavonhatatlanul és reménytelenül úgy érzem, hogy ez a férfi elrabolta a szívemet.
Látok arcán egy apró, halovány mosolyt mely csak fokozza bennem ezt az érzést.
- Velem vacsorázol? – kérdi lágy hangon, mégis komolyabban.
- Igen – mit is válaszolhatnék? Talán… talán már nem is tudnék neki igazán nemet mondani.
- És hová szeretnél menni? – azt hiszem most nem egy étteremre vágyom.
- Mi lenne, ha meghívnálak magamhoz? Főzök neked valami finomat... Mi a kedvenc ételed? – kérdem kedves mosollyal.
- Bármit megeszek amit te főzöl nekem. – milyen ismerős szavak, nem is bírom megállni, hogy halk kuncogásomnak utat adjak, s hogy ne higgye azt, hogy rajta szórakozom, megadom a magyarázatot.
- Ez pont úgy hangzott, mint amit apukám szokott mondani anyukámnak! Anya szerint ennél szebb bókot férfi nem tud mondani. – mosolyogva mesélem, de semmilyen reakciót nem tudok kivenni válaszul, mert az egyik kislány szól utánam kissé félve.
- Momoka-san! Bocsásson meg, de megjöttek a szállítók, át kell venni az árut… - oh istenkém, teljesen kiment a fejemből, hogy ma jönnek.
- Ó… - ez akkor azt jelenti, hogy sajnos el kell válnom Yuutól, pedig szívesen ücsörögnék még itt egy kicsit. - Sajnálom, most mennem kell hátra. Ráérsz még maradni? – válaszként fejet csóvál, s habár nem tölt el boldogsággal a gondolat, de mindenért kárpótol az, hogy tudom ma este együtt vacsorázom vele.
- Ma este.
- Igen, akkor ma este…
~*~
Korábban hazamegyek a cukrászdából, a fiatalokra hagyom a bezárást, megbízom bennük.
Még be is kell vásárolnom és a boltban is csak szalad az idő. Nehezen tudok dönteni de végül egy olyan ételt választok, ami viszonylag gyorsan elkészíthető, többször is csináltam már és nem fogom elrontani talán akkor sem, ha eléggé izgulok az este miatt.
Egy finom spagetti megteszi, anyukám szószspecialitásával. Most hogy belegondolok, régen is csináltam, és már kezdett hiányozni, remélem Yuu-nak is ízleni fog és nem csak azért mondta, hogy kedveskedjen. Ne tudom mi az amit szeret és nem, de… idővel remélem mindent megtudok.
Vajon meddig fog ez tartani? Szeretném, ha ez örökké tartana. Gyerekes gondolat? Lehet, de mégis ez a vágyam. Yuu…
Mély sóhajjal mosolyodom el mikor végre belépek lakásom ajtaján, s neki is kezdek a főzésnek, miközben a ruhámon gondolkodom, hogy mit is vegyek fel, ha jön. Túl kihívó, túl ékes nem akarok lenni, de túlöltözött sem. Nah mindegy, elkészítem az alapot, és a ruhásszekrényem elé állok.
~*~
Késik?
Nem… hiszen pontos időpontot nem beszéltünk meg. Lehet, hogy munka jött közbe?
De ilyenkor? Vajon mi lehet a munkája, ha este is közbejöhet valami?
Nem tudom, de egy biztos… nem felejtette el. Yuu nem tenne ilyet.
Az asztalt szépen megterítettem, még szalvétát is hajtogattam, hogy minden tökéletes legyen.
Már a város is teljesen csendes, fotelemben kucorogva álmosan pillantok ki az ablakon. Vajon mennyi lehet az idő? Félek megnézni.
Halk kopogás zaja csapja ki az álmot a szememből, s heves szívdobogással sietek az ajtóhoz, de előtte még egy gyors tükörbe nézés és igazítás.
Végre, itt van!
Amikor kinyitom az ajtót az első amit meglátok az az utánozhatatlan szempár, majd egy boros üveg.
- Ó milyen szerencse, épp illik a vacsorához! Gyere be, helyezd magad kényelembe. Hozhatok neked valamit? – túl gyorsan beszélek? Vajon hadarok? Vagy remeg a hangom? Mitől tartok ennyire?
- Egy pohár vizet. – válaszol nyugodtan, halkan. Meg is adom ami kér, majd lassacskán én is sikeresen megnyugszom ahogy jelenléte hatással lesz rám.
- Nézz körbe nyugodtan, addig felmelegítem a mártást. – mondom halkan. Megint izgatottság fog el. Remélem teljes rend van, nem szeretem ha bármi is kifogást lelne. Bár minden hétvégén nagytakarítást csinálok amikor van rá egy kis időm, így remélhetőleg minden szép és tiszta.
Felmelegítem a szószt de előtte kicsit a tésztát is, a bor az asztalon talált helyet.
Hirtelen karok siklanak derekamra hátulról, ajkai puha, borzongató csókot nyom nyakamra, s halk kuncogással hagyom. Talán… talán ennyire hiányzott.
- Ejnye no. Így odaégetem... – figyelmeztetem halk, visszafogott kis nevetéssel, mikor már kezei is kalandozni kezdenek.
- Láttam a képeket. – jegyzi meg halkan.
- És tetszettek?
- Aranyos kislány voltál. – a választól kissé kipirosodik arcom, érzem ahogy halvány forróság terül szét rajta.
- És maszatos – teszem hozzá.
- És maszatos – kellemes csók a bőrömön, teljesen elfeledteti az előző társalgást. - Mm... finom illatok. Mit eszünk?
- Bolognait, különleges szósszal – válaszolom elégedett mosollyal, kezei még mindig derekamat karolják, hasamnál összeérnek ujjai.
- Hmm… kíváncsi vagyok mitől olyan különleges – dörmög halkan a fülembe, és ha nem markolnám meg görcsösen a fakanalat, akkor biztosan elejtettem volna. Lekapcsolom a gázt.
- Az titok – kuncogom halkan, de ahogy ajkai finoman fülemet érinti, átfut rajtam egy sóvár borzongás - Kész, kérlek, foglalj helyet – súgom halkan, és lassan, de végül megteszi amit kérek, így jut pár pillanatom megnyugodni és mély levegőt venni.
Lekapom magamról a kötényt, és ahogy látom még azt sem kentem össze. Büszke vagyok magamra.
Tálalom a vacsit, és közben majdnem sikeresen elejtem a tálat, amikor észreveszem, hogy szinte felfal tekintetével. Nem szabad ennyire zavarba jönnöm, nem szeretném ha azt hinné, hogy… hogy nagyon zavar engem, miközben valójában büszkeséggel tölt el. Azt hiszem jó ruhát választottam.
- Nagyon csinos vagy – jegyzi meg halkan, s miközben a bort töltöm, megköszönöm. Kissé át kell hajolnom az asztalon, hogy mellé ne öntsek.
Nem kérdezem a munkájáról, mert rájöttem, hogy nem szívesen beszél róla. Majd… majd ha úgy érzi, hogy szeretné velem megosztani, akkor szívesen meghallgatom, bármiről is legyen szó. Nagyon kíváncsi vagyok, de nem szeretném faggatni, nem akarom, hogy azt higgye teljesen bele akarok mászni az életébe. Tudom, hogy az milyen kellemetlen.
Ahogy láttam tényleg tetszett neki a főztöm és ez mérhetetlenül boldoggá tesz. Már csak a bort kortyolgatva beszélgetünk, amikor eszembe jut valami és ijedten pattanok fel.
- Elfelejtettem a zenét – a bódító bor hatása alól pár pillanatra kijózanodva sietnék de elkapja a csuklómat, s ő is feláll, hogy magához ölelhessen. Egyik keze derekamra siklik, másik hátamra, és ahogy a szemébe nézek teljesen megrészegülve merülök el a látványban és az érzésekben.
- Ugyan… az a legkevesebb – duruzsolja halkan, derekamról fenekemre siklik keze, puhán belemarkol és kuncogva simítom mellkasára tenyereimet. – Egy táncot? – kérdi, és csodálkozva pislogok rá.
- Zene nélkül? – végül elmosolyodom szélesen, s az ő ajkain is látok pár kedves vonást.
- Ez nem egy egyszerű tánc lesz – közelebb hajolva szinte már ajkaimat súrolja. Már ennyitől megremeg egész testem. Azt hiszem túl sok bort ittam a vacsorához. – Merre találom a hálószobát? – teljes forróság önt el, de megadóan mutatok ujjacskámmal az említett ajtó felé.
- Arra – súgom halkan, s mintha vezényszóra történne, úgy siklik ajkaimra egy puha és forró csókra. Tudom miért kérdezte, de bármennyire is zavarba hoz, bármennyire is feszélyez a gondolat, mégis elmondtam neki. Ennyire elvesztettem az eszem? Lehet.
Karjaimat nyaka köré fonva bújok hozzá egyre közelebb, hirtelen felkap ölébe, s sikkantásomból kuncogás alakul, ahogy félig tánclépésekkel burkolva, egyet forogva lassan eljutunk a szobaajtóig.
- Várj – kérem kuncogva, megáll, és hátra dőlve elérem a szoba lámpa kapcsolóját, ami eddig félhomályt szolgáltatott gyertyák helyett.
Belém velem a szobába, de mielőtt elérném ezt a kapcsolót, letesz a földre, és finoman megfogja kezemet, ujjaimat övével fűzi össze, hogy véletlenül se varázsoljak fényt a helyiségbe.
- Arra nem lesz szükség – búgja tengermély hangján, vakon siklom abba a kellemes és mohó csókba amivel ajándékoz, a szobaajtó bezárul és teljes sötétség vesz minket körül.
Érzem ahogy a pánt lecsúszik vállamról.
- Yuu – nyögöm halkan, sóhajba fullasztva nevét, de többre nem is jut erőm, egy újabb csók tölti be érzékeimet, matató, simító kezei mellett. Fordulok egyet körülötte ahogy derekamat tartja, hátra hajolok nyakamba csókol majd kulcscsontomat éri a kellemes kényeztetés, lassan ívbe feszül testem, nyelvét már dekoltázsomon érzem s óvatosan visszahúz magához, így kiegyenesedem.
Már látom magam előtt sziluettjét.
Hajam vállamra hullik, ahogy egy szenvedélyes mozdulattal húzza ki belőle a hajtűt, következő pedig hátamon a ruha zipzárja. Egész testem ég a ágytól, visszaemlékezve minden forró pillanatra. Most gyengébb, mint máskor.
Lesimítja vállaimról a pántokat, így a ruha a földre esik az utolsó simítás után a derekamon, mosolyogva lépek ki belőle, az anyagot hátrarúgom, hogy ne legyen az útban, s immáron már csak egy fehérneműben állok előtte, újra nyakár karolva.
Sosem próbálkoztam még ezzel, de az enyhén részeg bódultság hatással van rám, s ahogy most mindkét kezével felmorranva markol fenekembe, felkuncogok, és vállára hajolok, a szétnyílt ingnek hála ajkaimmal nyakára tudok hinteni egy puha csókot. Férfiasan kesernyés illata orromba kúszik, s újabb kuncogás hagyja el ajkaimat, ahogyan erősebben markol popsimba, s így ránt fel magához, lábaimat reflexből fonom dereka köré, s ahogy magához szorít szemérmemhez keménység feszül forrón.
Kuncogásom alábbhagy, elérzékenyülve kezdek sóhajtozni a feltörő vágytól.
Ő… ő már ennyire… ennyire vágyna rám? Yuu…
vad csókkal dönt le a puha, megvetett ágyra, testemet csókolja végig megszabadítva fokozatosan az utolsó ruhadaraboktól. Kényeztetése már maga a mennyország, fülledt levegő fullaszt a teljes kábaságba, néha meg-megfeszülve süllyesztem fejemet az ágyba, belemarkolok a takaróba, egyik combom vállára siklik, s olyan gyönyörben részesít, amitől teljesen elvesztem az eszem.
Felém mászik, vágya hozzám simul, s ahogy a puszta bőrt érzem beleborzongok. Lábaim lassan simulnak végig rajta, lejjebb csúsztatom rajta a nadrágot, mígnem teljesen kilép belőle, s rekedtes hangon dörmög a fülembe.
- Milyen buja lettél – elmosolyodom a félreérthetetlen bóktól, érzem ahogyan ő is vigyorog, egyik térdemet felhúzom, oldalán simít végig, kissé felgyűrve rajta az inget. Forró tenyere bőrömön siklik végig, s ahogy határozottan mégis gyengéden belém hatol, halkan felnyögve markolom meg ruháját. Istenem… úgy érzem mindjárt belehalok.
- Csak… mh… - nehezen tudok megszólalni, pedig még csak gyengédebben mozog bennem, végül egy mélyebb levegővétel után sikerül kiböknöm. – Csak… csak érinteni akarlak – talán meg sem hallotta, talán csak nem tud rá válaszolni, de mozgása, érintése egyre mélyebb, egyre forróbb, s egyre inkább az őrületbe kerget. Markolom, simítom, s amikor erőből futja, nyakába csókolok, s látom tetszik neki, hisz olyankor egy erősebb lökéssel jutalmaz. Szeretném felfedezni testét.
Kezem össze vissza kalandozik, végül ingét szuggerálom tekintetemmel, s minden erősebb lökése után egy-egy gombot szabadítok ki fogságából. Fokozatosan feltárul előttem mellkasa, s vágyakozva simítom végig. Milyen izmos, milyen férfias, s egyre jobban izgat a gondolat, a teljes látvány, ahogy lassacskán elérem, ha sikerülne az utolsó gombokat is pedzegetve kiszabadítani.
|
| Levi-sama | 2011. 03. 26. 11:45:05 | #12533 |
Karakter: Yuu
Megjegyzés: ~Timcsinek
Yuu
Felpillantok az előttem heverő papírokból. A titkárnőm készségesen várja utasításaimat. Milyen kibaszott idilli kép. Mint egy átlagos cég átlagos igazgatója és titkárnője. A háromból csak a titkárnő igazi.
A cégem fedőszerve és egyben pénzmosója a valós jövedelmemnek. Én sem voltam soha közgazdász vagy hasonló. Szimpla érettségim van, azt is az esti iskolában szereztem, nap közben és késő éjjel a jakuzának melóztam. Bevertem néhány orrot, levágtam pár fejet vagy épp főbe lőttem. Ennyi. Kiverekedtem magam, kiiktattam az öreget, átvettem a helyét. A Tanaka nevű jakuza klán vezetői posztját töltöm be, és a többit teljesen elnyomtuk mára. Nem követem a hagyományokat, nem olvasztom magamba a többieket, egyszerűen kinyírom aki a riválisommá válik és kész.
Egy csésze koppanása térít magamhoz az emlékeimből. Az asztalon előttem gőzölög egy csésze kávé. A titkárnő felegyenesedik, kezében a kis tálca csillog az ablakon beszűrődő fényben. Az órámra tekintek. Mindjárt dél.
- Tegye szabaddá a délutánomat – utasítom halkan.
- Igen, uram.
*
Amikor belépek a cukrászdába, ugyanaz a kellemes, barátságos légkör fogad, mint első alkalommal. Kihívatom őt hátulról.
Cipőjének ismerős kopogását hallom, és már elő is kerül. Sápadt arcán kedves mosollyal fogad, úgy néz rám, mintha különleges lennék neki. Pedig egy szemét fasz vagyok. Kidobtam, miután megbasztam, és nem is kéne itt lennem. De a fenébe is, ha egyszer annyira jó vele!
Nem engedi, sőt időt sem hagy rá, hogy megcsókoljam. Kiküld az asztalokhoz, én meg mint egy barom, megyek is.
- Itt is vagyok.
Leteszi elém a csészét és leül mellém. Fogva tartom a kezét, nehogy lelépjen. Milyen puha a bőre. Olyan megnyugtató és egyben felkavaró vele lenni, nem tudom miért.
- Tegnap sikerült mindent elintézned?
- Nagyjából.
- Yuu… ki volt ma azaz alak aki elkísért? – kérdezi félénken. Komoran teszem le a csészét, lenyelem a kortyot. – Olyan komor volt és olyan… furcsa, mintha nem egyszerű testőr lenne. És amikor azt kérdeztem, hogy mit dolgozol, nem válaszolt semmit.
Feszültség áramlik szét bennem. Szóval elkezdődött a kérdezős korszak. Miért nem lep meg? A rohadt életbe, hogy miért nem mehet minden úgy, ahogy eddig?
- Tudod mit? Mindegy – nevet zavartan, de nem néz a szemembe. – Biztos sok volt a munkád és fáradt vagy, sajnálom.
Olyan sebezhetőnek látszik megint, mint egy szál virág, amit bármikor eltaposhat egy arra járó. Megenyhülve fújom ki a levegőt. Örülök, hogy nem kezdett faggatni.
- Valóban kimerült vagyok – válaszolom halkan. Alig aludtam valamit az éjjel. Megcirógatom bájos pofiját, amit mindig magam előtt látok, ha behunyom szemeimet.
- Amikor jött az a férfi, hogy hazavigyen… először azt hittem, többet nem látlak – suttogja behunyt szemekkel, kezemhez törleszkedve. – De örültem, amikor hívtál.
Szemembe néz, nekem pedig összeszorul a torkom. Életemben először érzem azt, hogy semmi keresnivalóm itt. Mintha egy üvegfalon túli csodálatos süteményt néznék, amiről tudom hogy nem nekem való, hanem valaki másnak. Aki megérdemli.
Nem érdekel. Ha kell, áttöröm azt a kibaszott ablakot és megszerzem!
Nyakára siklanak ujjaim, és egy határozott mozdulattal húzom közelebb magamhoz, és végre megteszem azt, amire egész nap vártam.
Puha és édes szája ellenállás nélkül fogadja magába az ostromot, nyelvem azonnal betör édes forróságába. Halkan felmordulok a gyönyörűségtől, mert ez még jobb, mint amire emlékeztem. Édes vanília, finom virág... Momoka illata. Mint nyáron az orgona. Mézédes, bódító. Megérzem arcomon kezének gyengéd simogatását, és azonnal feloldódik bennem a belső görcs, csókom lágyabbá válik. Olyan finom.
Lassan elhúzódik, pedig nem akarom. Még... még... még akarom! Elengedem, fújtatva nézek le rá, szemeimben őrjöng a vágy. Kipirult arcáról leveszi szemüvegét. Remegő kezével feltűzött haján simít végig, pihegve szedi össze magát. Olyan szép ilyenkor.
Azt hitte, sosem lát engem többet? Hát téved. Most már soha többé nem szabadul tőlem.
- Veled... – kezdeném rekedt hangon, majd megköszörülöm a torkom.
- Igen? – leheli.
- Veled sosem bánnék úgy.
Először nem érti, majd amikor eszébe jut amit az imént mondott, rájön hogy ez a válaszom. Boldog mosoly ragyog fel arcán, kezemet megfogja, tekintete összefonódik az enyémmel. Nem szokásom mosolyogni senkire. Őrá mégis megy. Persze csak halványan, hiszen hülyét nem csinálok magamból. Futó mosolyt kap, majd tekintetem a szék mellett álló sétapálcám felé siklik. Dolgom lesz ma este, de utána lesz időm.
- Velem vacsorázol? – kérdezem ismét elmerülve barna szemeiben.
- Igen.
- És hová szeretnél menni?
- Mi lenne, ha meghívnálak magamhoz? Főzök neked valami finomat... Mi a kedvenc ételed?
Tetszik az ötlet. Határozottan. Megeszem amit főz nekem, bármi is lesz az, utána le sem mászok róla egész éjjel. Már előre belesajdul ágyékom a gondolatába is.
- Bármit megeszek amit te főzöl nekem.
Felkacag, mint egy ezüstcsengettyű.
- Ez pont úgy hangzott, mint amit apukám szokott mondani anyukámnak! Anya szerint ennél szebb bókot férfi nem tud mondani.
Nem tudom mit válaszoljak, de nincs is rá időm, mert kilép az ajtón egy alkalmazott.
- Momoka-san! Bocsásson meg, de megjöttek a szállítók, át kell venni az árut...
- Ó... – szontyolodik el Momoka. Felém fordul. – Sajnálom, most mennem kell hátra. Ráérsz még maradni?
Megrázom a fejem. Nem üldögélhetek itt egész délután.
- Ma este.
- Igen, akkor ma este...
Felállunk, magamhoz húzom és egy utolsó vad csókkal szívom magamba a tartalékot, amivel kihúzom estig. Amikor elengedem és elköszön tőlem, nem csak az ő arca piros, de az ajtóban toporgó felszolgálólányé is.
Egyedül maradok. Magamhoz veszem sétapálcámat, borravalót is bőségesen hagyok az asztalon a kihűlt kávém mellé. Lelépek.
***
Még sosem táncoltam.
A night club villódzó fényeit, és a vad zenére rángatózó sok embert figyelem. Ez a hely is az enyém. Az üvegfal hangszigetelt, de a hangos basszusok lüktetését még így is hallani. Az üveg tükrözött, így ide be nem lát senki. Egy klasszikus stílusú dolgozószoba, íróasztallal, bőrfotelekkel, dohányzóasztallal, bárszekrénnyel. Teljesen elüt a divatos mulatóhelytől, amely csupán csak egy a sok pénzforrásból. Odalent a kurvák és drogkereskedők biztosítják a nagy bevételt.
A sétapálcámon támaszkodom egyik kezemmel, a másikkal pedig meglötyögtetem poharamban a brandyt.
Kopognak.
- Igen.
Nyílik az ajtó, de nem fordulok meg, csak a táncolókat figyelem.
- Üljenek le – utasítom halkan az érkezetteket. Lassan az íróasztalhoz lépek, amelyen a hamis és az eredeti könyvelés szerepel. Leteszem a poharamat, majd megfordulok és a kanapén ülőkre tekintek. Mind a négyen eljöttek. Mögöttük állnak első embereik. A város északi, déli, keleti és nyugati régióinak vezetői. Az én kis csicskáim. Elegáns öltönyük, ártalmatlannak látszó arcuk ellenére ruháik alatt ugyanolyan tetoválás virít mint nekem. Csak szemeikben pihenő ridegség és kíméletlen hidegvérük jelzik egy avatatlan kívülálló számára, miféle emberek is ők. És én is.
- Üdvözletem – biccentek feléjük. Viszonozzák. Embereik mélyen meghajolnak, ahogy a rangbeli különbség megkívánja.
Kezdődjön a megbeszélés.
Két órával később, amikor átrágtuk magunkat minden problémán, felmerül egy újabb.
- Beépült egy nyomozó a rendszerünkbe, nem kevés információt kiszivárogtatott mire elkaptuk.
- Kárbecslés? – kérdezem halkan.
- Még semmi. A zsaruk várnak valamire. Nagy fogást akarnak.
- Engedjünk nekik át egy szállítmányt, ahogy szoktuk – szól közbe egy másik. – Általában ennyivel megelégednek.
Kifejezéstelen arccal figyelem a fejleményeket. Megvitatják, a döntést pedig én hozom mindig.
- Valami azt súgja nekem, hogy ezúttal ez kevés lesz. Nagyobb fogásra vágynak. Most váltották le a rendőrfőnököt, és az új igencsak lelkesnek tűnik. Szerintem ránk fáj a foga, hogy felfelé törhessen a politikai pályán. Mi legyen?
Felém fordul az összes arc. Alaposan átgondolom a teendőket. Le kell egy kicsit csillapítani a buzgalmát az új rendőrfőnöknek. Hm.
- Állítsuk rá Mirabelle-t. Egy kis szexuális botrány jót tenne a rendőrfőnöknek.
Igen. A jakuzának dolgozó népszerű énekesnő-fotómodell, aki tipikusan az ilyen esetekre való. Majd ő elintézi, ahogy legutóbb a szenátorral is megtette.
- Rendben – bólintanak egyszerre.
- Egy hónap múlva egy kis összejövetelt rendezek a házamban. Meghívok néhány jó befektetőt. Várom önöket.
- Köszönjük, ojabun-sama.
***
Megáll a sofőröm a kijelölt helyen.
A boros üveggel a kezemben lépek a ház bejáratához. Nyugodt kis környék, többszintes házak, parkosított környezet. Odabent a portás mosolyogva fogad.
- Üdvözlöm! Momoka kisasszony már jelezte, hogy ma este érkezik!
Tüntetőleg az órájára pillant. Igen, tudom hogy kurva késő van.
Biccentek felé, beszállok a liftbe.
Amikor az ajtaján kopogtatok, már alig bírok magammal. Még nem jártam nála, nagyon kíváncsi vagyok milyen otthona van.
Nyílik az ajtó, és az ő ragyogó mosolyát látom meg először. Kedvesen fogadja köszönésemet, beinvitál és elveszi a boros üveget.
- Ó milyen szerencse, épp illik a vacsorához! Gyere be, helyezd magad kényelembe. Hozhatok neked valamit?
Végignézek rajta. Csinos fekete randiruha van rajta, mezítlábas lábain aprócska körmei rózsaszínen csillognak. Az összhatást rontja kissé a fehér kötényke, de a vacsoránál már biztos leveszi, hogy jól láthassam a melleit. Haja feltűzve, arca szép mint mindig.
- Egy pohár vizet.
Megkapom.
- Nézz körbe nyugodtan, addig felmelegítem a mártást.
Egy szóval sem neheztel rám, amiért ilyen későn érkeztem. Nem akarok magyarázkodni, hülyén venné ki magát. Bocs szivi, a jakuzák belügyei lefoglaltak. Vagy ez: bocs szivi, szét kellett rúgnom néhány segget. És ez: bocs szivi, ma is lenyakaztam egy besúgó terjesztőnket. Hogy miért? Mert nincs elrettentőbb annál, ha maga a nagyfőnök végzi ki a hibázót a többi szeme láttára. Feh. Persze ma nem történt ilyen, de bármikor megeshet.
Formás alakja eltűnik egy ajtó mögött, így végre a környezetemre is tudok koncentrálni. A nappali. Barack, tölgy és sötétbarna árnyalatok finom egyvelege. Az egész lakás illata őrá emlékeztet. Könyvespolc, rengeteg családi kép a falon és a polcokon. Szóval ilyen a családja...
Kezembe veszek egy képet, amely nemrég készülhetett. Szüleit öleli, boldogan mosolyogva. Anyukája pont úgy néz ki mint ő, csak kissé teltebb. Az apja is hasonlít rá, ugyanazok a melegbarna szemek ülnek az arcában. Szinte ordít a képről a boldogcsalád-érzés. Visszateszem a képet, és a gyermekkori fotókat is megszemlélem. Idősebb nővel és férfival is látom a kislány Momokát. Maszatosan, fagyival, cukorral, tortával, macival, kutyával. Széles a repertoár.
Elszakítom tekintetem a képekről. A szoba berendezése nagyon barátságos. Egy nagy kanapé, két kis fotel, asztalka, könyvespolcok, tévé, átlagos. Néhány díszpárna itt-ott. Otthonos, kedves hely. Mi a faszt keresek én itt?
Ledobom zakómat az egyik fotelre, nyakkendőm is repül mellé. Kigombolom ingem felső gombját, így még nem látszik a tetoválás, majd feltűröm ingem ujjait a könyökömig. Följebb már nem lehet.
Kisétálok a konyhába. Hátulról mennyei látvány fogad. A ruha igencsak rövid, így lábaira jó rálátást enged. Máris megmozdul a farkam. Háta mögé lépek, hozzásimulok és átölelem a derekát, belecsókolok a nyakába. Kuncogva hajtja félre a fejét, engedve nekem a garázdálkodást. A köténykén keresztül is jó érzés a melleit megfogni. Mmrr... Olyan kemény vagyok, hogy csak fel kéne hajtanom a szoknyáját és nekieshetnék, de nem teszem. Van önuralmam, nem akarom elcseszni az ő kis vendéglátós-játékát. Megeszem a kaját, aztán majd utána mászok rá.
- Ejnye no – kuncogja. – Így odaégetem...
- Láttam a képeket.
- És tetszettek?
- Aranyos kislány voltál.
- És maszatos – nevet lágyan.
- És maszatos – hagyom rá, újabb csókot nyomba bőrére. – Mm... finom illatok. Mit eszünk?
|
| timcsiikee | 2011. 03. 15. 23:49:35 | #12299 |
Karakter: Futaru Momoka
Momoka:
A szemeiből a tűz nem alszik ki, de a szenvedélyes vágy helyett valami mást látok, valami sokkal vadabbat. Hirtelen leszorítja kezeimet, csuklóim, ujjaim a párnába süppednek, megremegve nézek fel rá. Vadul csókol meg, alig bírom szuszogva követni.
- Yuu – miért… miért érzem úgy, hogy rosszat tettem? Miért zavarja? Hisz én… és Ő… annyira nem értem. Egyik keze lecsúszik, és durván mégis izgatóan markol meg – Yuu? – miért csinálja ezt? Mit tettem? Miért?
Hasra vet.
Mintha hangosabb szólításomtól kissé elülne a vörös köd, s érintései lágyabbakká válnak, felsóhajtva nyugszik meg egy pillanatra szívem, de szavaitól újra borzongató izgatottság cirógat kezei mellett.
- Nem kell hogy láss. Nincs bennem semmi érdekes, virágszálam – de… ne én… de engem akkor is érdekel, annyira vágyom rá… miért nem engedi? Talán nem büszke magára? Hisz az ingen keresztül simítva mindig is éreztem milyen izmos. Most is. Talán egy heg lenne rajta? Az sem érdekel, csak látni szeretném… Yuu…
Nyelve végigfut hátamon, fogai fenekembe marnak, és égő pofival sikkantok fel, de a csiklandós érzéstől kuncognom kell akaratlanul is. Érzem ahogy öle hozzám simul, majd hirtelen belém csúszik, és remegve sikoltok fel újra, de most a cseppnyi vággyal fűszerezett fájdalomtól.
- Sss… - csitítani próbál, de nyögéseimet csak a párnába tudom fojtani, de még én is hallom az anyagon keresztül szűrődő hangokat. - Bírd ki, mindjárt vége. Tudom hogy fáj... – lassan csúszik ki-be, egyre jobban elül a fájdalom és az a csodálatos kába érzés veszi át fokozatosan a helyét. Minden egyes gyorsuló lökés után már csak a fullasztó jó érzés tör utat - ...de a te hibád. Ha nem lennél ilyen kurvára szexis akkor nem másznék rád folyton. De így teljesen beindulok. – szinte csak mondat részleteket hallok, de még ez is elég ahhoz, hogy zavaromba egyre mélyebben és mélyebben elmerüljek, ahogyan ő bennem. Mindig mond valamit, amivel teljesen… amitől teljesen elvesztem az eszem, minden gondolatom összekuszálódik, és csak a zavar marad.
- Yuu – csúszik ki a párna mögül egy hang, ami még az én fülembe is élesen hatol, de ettől mintha felbőszülne egyre szenvedélyesebben mozog.
Hátamhoz simul, nagyot reccsen szinte az ágy, ahogy mellém csapja tenyereit, halkan dörmög újra fülembe, fojtott, rekedtes hangon. - Momoka... kibaszottul szép vagy...
Én… én… nem bírom… nem bírom tovább…
Mikor vége mindennek vadul pihegve kucorodom össze, ölelése melegséget áraszt felém, hajamba egy csók furakszik, mellkasához simulok teljesen. A veríték hűvös réteget képez rajta és rajtam is, kissé kiráz a hideg, de karjai megóvnak. Úgy érzem pillanatokon belül képes lennék így elaludni.
- Jól vagy? – kérdi halkan. Törődés… Bármit tesz, mindig ezt hallom hangjából, szavaiból. Mondhatnám, hogy… nem. De olyan jó érzés az ölelésében feküdni, és szavait hallani. Talán zavarban lett volna? Lehet később talán enged kíváncsiságomnak? Nagyon remélem… úgy szeretném.
Ő is türelmes volt velem, így… én is az leszek, hisz megérdemli.
- Igen... csak szeretnék lezuhanyozni. –amikor felemeli fejét úgy próbálom takarni magam ahogy csak lehet, de még ha lábaimat össze is húzom, nem sokat fed.
Feláll mellőlem, és nekem háttal igazítja meg ruházatát.
Kába szemekkel hátára tapadó ingét figyelem, amin halvány körvonalak sejlenek át halványan, de ahogy azt is megigazítja magán , eltűnik minden. Káprázott volna a szemem? Nem… nem tudom, biztos csak a kimerültség az oka.
Mikor válla felett hátrafordulva néz le rám, mindent nagyon hidegnek érzek.
- Pihenj és fürödj meg. Tégy ami jólesik, nekem van egy kis dolgom. – miért lett hirtelen ilyen rideg velem? Kimegy és magamra hagy, csak egyik karom lazán felemelve nézek utána, de amint bezáródik az ajtó leejtem, vissza a matracra.
Magamra húzom a takarót, és hosszú pillanatokig még az ajtót figyelem, hátha visszajön, de… de egy léptet sem hallok közeledni, csak néma csendet. Felsóhajtok, majd a fürdőt megtalálva lassan lezuhanyozok, pirulva mosom le magamról nedveit, majd kissé elgyengülve dőlök a hideg csempének.
Yuu… Olyan sok mindent nem értek.
Mikor visszatérek a szobába, egy ruhát találok az ágyon, felveszem, éppen passzol rám. Végigsimítom a könnyed anyagot, nagyon finom és puha, biztos nem egyszerű, mint amik az én szekrényemben találhatóak.
Halk kopogás, felcsillanó szemekkel lépek közelebb, de az ajtót nyitó alak nem ismerős nekem… Vagyis… csak egy kissé.
- Ki… ki maga? – hátrálok pár lépést, bár kisugárzása ellenére nem tűnik úgy, mintha bántani szeretne. Sőt… biztos, hisz ki bántana ebben a házban? Csak… a sötét öltözéke olyan ijesztő, mint… mint a…
Szám elé kapom kezem, de megrázom fejem.
Nem… nem, biztosan nem. Biztos csak egy túl jól öltözött testőr ugye? Egy nagy benyomású üzletembernek sok ellensége lehet ugye?
- Asomo vagyok, Momoka kisasszony. A főnök kérte, hogy amint végzett, kísérjem haza – olyan… olyan komor, a hangja mély, és közömbös.
- Yuu? – kérdezem halkan, és halkan sóhajtok fel, amikor csak biccent – Biztos tényleg sok dolga lehet – apró öklömet szám elé téve súgom halkan gondolataimat az ablak felé nézve, majd én is biccentéssel válaszolok neki, csalódottságomat egy mosoly mögé rejtem. – Mehetünk – épp hogy kilépek a szobából egy cseléd ruhába öltözött nő lép be. Biztosan ő hagyta ott a ruhát is, de nincs időm megköszönni, mert mire felé fordulnék, már be is záródott az ajtó. Lehet nem is lenne szabad beszélnem velük? Nem igazán értek ehhez a környezethez.
Beülünk egy kocsiba, ő velem szemben foglal helyet.
Milyen nagy ez az autó, ha… ha nem ül mellettem senki. Kicsit üresnek érzem.
Épp hogy elindulunk megcsörren a férfi mobilja, és csak közömbös arccal veszi elő zsebéből, majd füléhez emeli.
- Halló? – csak izgatott duruzsolást hallok a vonal másik végéből - Épp hazaviszem Momoka kisasszonyt, ahogy kérted, főnök. – Főnök? Akkor ez Yuu?
Épp hogy erre gondolok, a kezembe adja a telefont.
- Halló? – kérdezem bizonytalanul.
- Sajnálom kincsem, közbe jött valami – igen ezt sejtettem.
- Yuu... kérdezni szeretnék valamit tőled.
- Holnap. Szia. – hangját a szaggatott gép búgás váltja fel. Letette… nem. Lecsapta.
- Tessék – visszaadom a telefont tulajdonosának, aki úgy veszi el kezemből a telefont, hogy véletlenül se érjen hozzám. Különös egy távolságtartó ember.
Tovább utazunk, csak nézek ki az ablakon de a csend túl feszültté válik számomra. Talán ő tudna nekem mondani valamit.
- Mondja csak… a főnöke pontosan miben is dolgozik? – nem válaszol semmit, így felé fordulok, de csak azt látom hogy ugyan úgy, fegyelmezetten ül, szemét egy napszemüveg mögé rejtve, mint eddig. – Hahó – arca előtt intek párat, de nem jön válasz. Elaludt volna?
Alőre dőlök és leveszem róla a szemüveget, de amikor szemeibe nézek ijedten sikkantva csapódok az ülésre, de a lendület nagyobb mint amit én produkáltam. Csak most látom, hogy megállt a kocsi. Kiveszi kezemből a szemüvegét, visszateszi fejére, majd fagyos arccal szólal meg.
- Megérkeztünk – kiszáll és kisegít a kocsiból, elköszön majd magamra hagy… most már tényleg egyedül vagyok.
Felmegyek lakásomba, leteszem táskámat és átöltözöm ezt a drága ruhát pedig összehajtva a szennyesbe teszem. Majd lehet vissza kéne adnom. Sőt, biztosan…
Olyan hidegnek érzem egyedül a lakást. Olyan magányosnak tűnik minden. Hiányzik? Igen úgy érzem. Egyre jobban úgy érzem, hogy mellette sokkal színesebb a világ, sokkal jobb érzés, ha bármit meg tudok osztani valakivel. Leülök ágyamra, majd áthajtom a naptárat.
Holnap be kell mennem újra dolgozni… azt hiszem az eltereli majd a figyelmem.
~*~
- Momoka-san – kiált rám első számú kis segédem, én meg fejem kapkodva keresem a hang forrását. – A hab túl sok lett.
- Mi? – riadtan kapom fel a fejemet és kezeimet is, és ekkor látom elszörnyülködve, hogy kétszer annyi habot sikerült a süteményre nyomni. Elejtem az anyag tubust, és fejemhez kapok. – Jaj nekem.
A fiú felveszi elhullajtott dolgaimat, és mellém állva nyugtat meg.
- Történt valami? Rosszul van? – csak kipirulok és elfordítom arcom.
- Jaj Kenji, nem látod? Momoka-san csak… szerelmes – súgja a végét de nagyon is jól hallom, oldalra ugrom egyet, még nagyobb zavarba süllyedve.
- Lányok, kifelé – kuncogva tipegnek ki dolgukra, csak felsóhajtva nyugszom meg… nagyjából. – Azt hiszem mára befejezem – mondom halk mosollyal – Mindenből van elég – hátra nézek a polcokra és elégedetten figyelem őket. Illatuk kellemesen lágy, minden a vanília ölel körbe. Mindig megnyugtat.
- Biztosan jó lesz így, Momoka-san? – leveszem kötényem, és csak bólintok.
- Persze, bezárni te is betudsz, ezt az elrontott adagot pedig nyugodtan egyétek majd meg – kedves mosollyal veszi el tőlem a kötényt, hasonló arcvonásokkal válaszolok én is. Kedves és figyelmes fiú, mióta velem dolgozik. – Ha jól tudom lassan kijárna neked egy szabadnap, sokat dolgozol mostanában – meglepetten pislog párat, de mielőtt szólásra nyithatná száját, az egyik lány visszatipeg zavartan illesztgetve ujjait, és suttog.
- Momoka-san… Önt keresik – azonnal heves dobogásra kapcsol szívem, amikor arra gondolok, hogy… talán…
- Máris megyek – a lány csak biccent és visszamegy, még mielőtt követném Kenji felé fordulok. – Majd szólj előre, hogy mikor szeretnél egy szabi rendben? - előre sietek halkan topogva, megigazítom hajamat, szemüvegemet, majd mikor úgy érzem mindenem rendben van, kilépek a folyosóról, meglátom Őt, és felragyog mosolyom. A pult másik végében áll.
- Szia – köszönök halkan, és mély hangon válaszol – Milyen süteményt szeretnél? – kérdésemre csak megrázza fejét, meglepetten pislogok párat.
- Csak egy kávét kérek – válaszol kedvesen dörmögő hangon, de arcán a lágy vonások most sokkal élesebbek.
Körbenézek a helyiségben, látom sok asztal foglalt, de kint nem sokan vannak, sőt senki, mert kissé lehűlt a levegő.
- Ülj le kint, máris viszem – mondom újabb mosollyal, mire csak biccentve kimegy. Olyan… olyan…
- Olyan jólöltözött ez a pasi… Ki ő Momoka-san? – kérdezi az egyik lány, mintha csak gondolataimban olvasna. Én is szeretném tudni…
Mosoly mögé rejtem bizonytalanságomat, majd orrát finoman megnyomom ujjammal míg lefő a kávé.
- Én sem kérdezek a te szerelmi életedbe – mondom kuncogva, de csak mosolyogva duzzog válaszomon. Egy apró tányérra teszek cukrot és tejszínt, majd annyit tesz bele amennyit szeretne, a szép csészébe töltöm a kávét, egy kis kanál, és kész is.
Kimegyek hozzá, vele szembe leülve tálalom neki a frissítőt.
- Itt is vagyok. – amikor pont elé teszem le a csészét, finoman lefogja kezemet, meglepetten pislogok fel rá, de mikor észreveszem, hogy csak magánál akarja kezemet tartani, újra elmosolyodom. Másik kezével összekeveri a kávét, olykor felém pillantgat, ujjával kézfejemet simítja, miközben fogja is, mintha attól félne hogy el akarnám húzni tőle.
- Tegnap sikerült mindent elintézned? – kérdezem kedvesen, mire leteszi a csészét, megkavargatja a benne hömpölygő italt, majd újra kortyol belőle.
- Nagyjából – búgja a csészébe mielőtt beleinna, és másik kezemet az övére téve keresem tekintetét. Ujja közben nem áll meg egy pillanatra sem másik kezem cirógatásában.
- Yuu… ki volt ma az az alak aki elkísért? – lesütöm tekintetem, s amikor érzem, hogy megáll ujja, újra félve tekintek fel arcára. Óvatosan leteszi a csészét, aprót nyelve folytatom. – Olyan komor volt és olyan… furcsa, mintha nem egyszerű testőr lenne. És amikor azt kérdeztem, hogy mit dolgozol, nem válaszolt semmit – picit megszorulnak ujjai kezemen, izgatottan, némám pihegve próbálom csitítani hevesen dobogó szívemet.
Jaj… elfelejtettem. Azt mondtam magamnak, hogy nem fogom faggatni, és mégis… de nem tehetek róla, annyira kíváncsi vagyok, úgy szeretnék róla többet tudni, de… olyan mintha semmit nem tudnék csak sejtenék.
- Tudod mit? Mindegy – zavart, lágy nevetéssel próbálom terelni a szót – Biztos sok volt a munkád és fáradt vagy, sajnálom – nem merek szemébe nézni, inkább engem fogó kezére terelem tekintetem, és az asztallapra. Talán… nem… biztosan… sokkal jobban kellesz figyelnem.
- Valóban kimerült vagyok – látom, ahogy felém nyúl, és mire felnézek, már ujja vége arcomhoz ér. Csak elmosolyodom. Talán azért ilyen közömbös, mert kimerült, remélem nincs miért aggódnom. Előrébb hajolok, hogy könnyebben elérjen, alkarjaimmal az asztalra támaszkodom, és egy hosszú pillanatra lehunyva pilláimat élvezem gyengéd érintését.
- Amikor jött az a férfi, hogy hazavigyen… először azt hittem, többet nm látlak – sóhajtom halkan, még mindig lehunyt szemekkel, tenyerébe simítva arcomat – De örültem, amikor hívtál – aprót elmosolyodva nyitom résnyire szemem, és kezére simítom sajátomat. Olyan jó érezni.
|
| Levi-sama | 2011. 03. 09. 21:58:27 | #12129 |
Karakter: Yuu
Lefektetem az ágyra, és pihenni hoztam őt ide, de... ahogy a párnán szétterül barna haja, és puha bőre világít a sötét ágyneműn... whhrr... Ennyi elég is, hogy újra megkívánjam.
- Momoka – dörmögöm a nevét, akár egy varázsszót. Puha nyakába csókolok, rámászom újra. Megszabadítom a köré tekert asztalterítőtől, s végre rávethetem magam. Mellei egyszerűen észbontóak. Mint két puha és mégis kemény, sápadt, izgató dinnye, úgy rengenek előttem. Csókolom, falom, harapom őket. A nevemet sóhajtja, farkam is beleremeg. Köldökébe nyalok, és már csúsznék lejjebb is, de kérlelően megállít.
- Kérlekh… pihenjünk egy kicsit.
Nem, szó sem lehet róla. Álló farokkal nem lehet pihenni. Megharapom a derekánál, édes kuncogást váltok ki belőle.
- Majd pihenünk később… kívánlak Momoka.
- Yuu…
Ezt direkt csinálja. Nem hiszem el, hogy nem szándékosan teszi. Olyan kurva erotikusan sóhajtozik alattam, hogy az utolsó ami eszembe jut ettől, az a pihenés. Feh. Pihenni. Röhej. Amíg mozogni tudok, le sem fordulok róla, az tuti. Megcsókolom, puha és meleg az egész nő, körbeölel és én elmerülök benne, elégedett morgással. Igen... pont ide való. Széttárt lábakkal, alattam. Kezei felfedező útra indulnak, már teljesen benne van a játékban.
- Az előbb még pihenni akartál – dörmögöm ragadozó mosollyal. Elpirul és elfordítja arcocskáját. Cuki.
- Én csak… Tetszett, ahogy reagáltál – motyogja. Megzabálom. Visszazuhanok puha melleire, nyakára, de nem simogat, pedig jó volt.
- Folytasd – morgom, majd eszembe jut amit a titkárnőm javasolt, és halkabban hozzáteszem: - Kérlek.
Kezét ágyékomra teszem, és ő felbátorodva simítja végig. Eddig mindig passzív volt, most először tesz ilyet. Őrjítő.
Olyan kemény és vastag mint egy kötél, és már a nadrágom szövetének érintése is zavaró. Az ő bőrére, puhaságára és forróságára vágyom. Igen...
Felhördülök, amikor megérzem ujjait farkamon matatni. Be... belenyúlt a gatyámba...!
Morogva élvezem, hagyom hogy kiélje újonnan szerzett bátorságát, és én is lejjebb küldöm kezemet. Nedves és duzzadt puncija tenyerembe simul. Széttolom lábait, megérintem a nedves kis rést. Teljesen elvarázsol, s majdnem későn kapcsolok.
Felkapom fejemet, leállítom az ingemet gombolgató kezeit. Bazdmeg, majdnem meglátta.
- Mit csinálsz?
- Kérlek… vedd le az inged… sze-szeretnélek látni – nyöszörgi. A gondolattól, hogy édes pirulása és vágytól ködös tekintete abban a minutumban megszűnne ha meglátna meztelenül...
Düh áramlik szét bennem, csuklóit megfogom és lenyomom az ágyra, de nem durván. Magam sem értem miért nem tudom őt bántani, és érdekes módon nem is rá irányul a haragom. Kívánom, akarom, meg akarom dugni... és amit akarok az, hogy ő is élvezze. Kurvára.
Mit nem akarok? Egyszerű. Nem akarom, hogy lásson meztelenül, mert a tetoválásaimból azonnal tudni fogja ki vagyok, és azonnal elfordul tőlem. Ő egy tipikus jókislány, kertvárosi neveltetés, ártatlan, hótiszta lélek. Az is óriási romlottság a részéről, hogy megkefélhettem. Hát ha még rájön, hogy egy jakuza kurvája lett, vége mindennek.
Feltérdelek, egy mozdulattal hasra rántom, visszanehezedek rá és belepréselem az ágyba. Állát megfogva fordítom hátra a fejét egy éhes csókra, szinte a torkáig nyomom a nyelvem. Olyan vadul kívánom, már nincs bennem sok türelem.
- Yuu – nyöszörgi amikor végre elengedem puha szájacskáját. Formás seggébe markolok, élvezettel dagasztom puha húsát. Kurva jó segge van. – Yuu...?
Feltisztul az agyam valamennyire, és a dühödt markolások megenyhülnek. Lágyan simítom végig a hátát, nyelvemmel követem gerincének lágy ívét. Sóhajtva ernyed el alattam.
- Nem kell hogy láss. Nincs bennem semmi érdekes, virágszálam – dörmögöm a fenekébe harapva. Felsikkant, és belekuncog a párnába. Eltereltem a figyelmét, így mögé helyezkedem, megfogom csípőjét és felemelem.
Egy mozdulattal lököm belé a farkamat, felsikkant és megfeszül alattam.
- Sss... – hátát simogatom megnyugtatóan, majd lassan újra megmozdulok. – Bírd ki, mindjárt vége. Tudom hogy fáj... – nyögöm. - ...de a te hibád. Ha nem lennél ilyen – lökés – kurvára szexis – lökés – akkor nem másznék rád folyton. De – lökés, lökés – így teljesen beindulok.
- Yuu – nyögi édesen, fejét hátraveti, arcán a fájdalom és a kéj szépsége.
- Úristen... – nyögöm, tenyereim mellette csattannak az ágyon, ránehezedem a hátára, szinte belemasszírozom az ágyba. Lökéseim felgyorsulnak. – Momoka... kibaszottul szép vagy...
Vállába harapok finoman, és egy utolsó heves mozdulat, hangos nyögés és eldurranok.
Hörögve, remegve mozdulok benne még néhányat, halványan és gyengén, csak az élvezet kedvéért, majd kihúzódom belőle. Zihálva hanyatlom mellé.
Tocsog az izzadtságtól rajtam minden, de akkor is magamhoz szorítom őt, és hajába temetem arcom. Olyan finom az illata.
- Jól vagy? – suttogom.
- Igen... csak szeretnék lezuhanyozni.
Felemelem a fejem, végignézek rajta. Szégyenlősen fordul el, pedig basszus ha tudná...! Nagyot nyelek a látványtól. A gyűrött lepedőn hever, szép teste izzadtan csillog, combjai közül szivárog az én spermám. Whhrrr...
Jó lenne együtt fürödni vele. Kibaszottul jó lenne. Bekenni szappannal puha testének minden centijét, élvezni bőrének sikamlós tapintását, majd megdugni őt a víz alatt. Mindjárt újra feláll.
Felállok, és az ágy mellett helyre igazítom még félig merev farkamat, felhúzom a sliccem. Nem bírok megfordulni és ránézni, mert visszamásznék rá, így inkább a vállam felett hátravetem.
- Pihenj és fürödj meg. Tégy ami jólesik, nekem van egy kis dolgom.
Odakint a folyosón dühösen támaszkodom a falhoz. Kurva életbe.
- Kurva életbe – sziszegem hangosan is. A francért kellett nekem egy ártatlan csajt fölszedni? Hozzám nem való egy rendes lány, mert nem lehetek mellette önmagam. Lila gőze sincs ki vagyok, csak egy illúziót ismer, egy gazdag üzletembert.
A saját hálószobámba sietek, lezuhanyzom, átöltözöm. Házi telefon.
- Igen, főnök? – dörren Asomo mély hangja. Megbízható jakuza.
- Momokát... – kezdem, de elhallgatok. Tanácstalan vagyok. Elküldeném magamtól, meg nem is.
- Vigyem az egyik kupiba?
A gondolattól, hogy őt is a többi kurva közé küldjem, kiráz a hideg.
- Barom! – morranok fel. – Csak vidd haza, ha végzett a fürdéssel! Vigyázz rá, és egy kurva szót se merj szólni hozzá, megértetted?
- Igen, főnök.
*
Egy órával később, lecsillapodva sietek a vendégszobába ahol Momokát hagytam, de csak az ágyneműt lecserélő cselédet találom ott.
- Hol van? – kérdezem tőle gorombán.
- Asomo úr kísérte el, úgy tíz perccel ezelőtt, uram – meghajlás.
- Rohadt élet – csikorgatom fogaimat, előkapom zsebemből a mobilom. Kicseng.
- Halló?
- Hol a picsában vagy? – mordulok rá.
- Épp hazaviszem Momoka kisasszonyt, ahogy kérted, főnök.
- Add oda neki a telefont.
- Halló? – suttog puhán, és behunyom a szemem. Elképzelem az arcát, a szemeiben azt a sebezhetőséget amit legutóbb. Picsába. Egy kibaszott szemétládának érzem magam, és minden bennem forrongó düh és frusztráció önutálatba csap át.
- Sajnálom kincsem, közbe jött valami – hazudom. Végül is annyira nem is hazugság, egyszerűen csak a saját gyávaságom jött közbe. Nem akarom elveszíteni egy ilyen faszság miatt. Még akarom őt, kell nekem. Kibaszottul kell. - Holnap elmegyek hozzád és megbeszéljük.
- Yuu... kérdezni szeretnék valamit tőled.
- Holnap. Szia.
Bontom a vonalat. Kurvára nem akarom, hogy kérdezzen.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2011. 03. 09. 21:58:50
|
| timcsiikee | 2011. 01. 08. 11:12:00 | #10337 |
Karakter: Futaru Momoka
Momoka:
Lassan megmozdulok, igyekszem eleget tenni kérésének, de nem hagy sokáig egyedül tevékenykedni, fenekembe markolva emel meg, s mozgat erősen, szinte szétfeszít a gyönyör, mégis olyan furcsa ez a hevesség, gyenge ijedtséggel tölt el, ami hamar tovaszáll. Halkan nyöszörögve hagyom hogy irányítson, s igyekszem megjegyezni azt, amit ő tesz. magamtól kéne így mozogni, de még képtelen vagyok, sőt ahogy egyre hevesebben egyre gyorsabban és egyre mélyebben érzem magamban, elvesztem józan eszem, a fülledt levegő, a forró környezet fullasztó mégis annyira jó, hogy nem szeretnék szabadulni.
- Yuu… Yuu… - nyöszörgöm egyre hangosabban, ahogy érzékien harap rá egyik mellemre, arcom ég, szinte sistereg. Hirtelen átkarolja derekamat.
- Momoka… - sóhajtja rekedtes hangon, fél kézzel leseper mindent az asztalról, hallom, ahogy tányérok poharak ripityára törnek, megrezzenek, majd hirtelen feldob az asztalra, de nem csúszik ki belőlem, felém görnyed, tekintete vad és tüzes, akár csak hangja, a mozdulatai, az érintése - ...kurva jó vagy... Nem bírok leállni... – ha lehetséges arcom még pirosabbá válik, gyorsan, hevesen folytatja a mozgást, a forróság már nem bír tovább bennem maradni, s nyaka köré fonva karjaimat próbálom tartani még magam, de más késő.
Nevét sikoltva robban bennem a vágy, egy hosszú-hosszú pillanatra minden megszűnik, csak a perzselő forróságot érzem, ami gyönyörrel tölt el… Csodás… csodálatos érzés, és eddig csak tőle kaptam ilyet.
Mikor feleszmélek, már csak hevesen pihegek, elernyedve az asztalon, mindenem ég, mindenem fáradt, mégis olyan kellemes ez az érzés, mint soha. Puha csókot lehel rám, végigsimít rajtam, kinyitom szemem, majd rájövök, hogy míg ő ruhában van, rajtam semmi, és bármikor bejöhet valaki. Fáradt tagokkal hirtelen feltápászkodom, próbálom takarni magam ahogy csak tudom, kevés sikerrel.
- gyere, segítek – mondja halkan, kedvesen, lesegít az asztalról, majd az abroszt lerántva teríti körém. Ez… ez annyira kínos… Mit fognak szólni a szolgálói, ha meglátnak? Vagy más?
- Köszönöm – mosolygom rá. Amíg mellette vagyok, annyira nem is zavar.
Forróságot érzek lábaim között, majd amikor kissé lehajolva töröl meg, szégyenpírral égetett arcomat tenyereimbe próbálom rejteni. Lágyan nevetve ölel át, s habár megnyugtat, mégis ugyan olyan hevesen ver tovább a szívem.
- Nem fáj semmid? – kérdi halkan, megrezzenek, de… de nem akarom, hogy aggódjon. Olyan jó volt, szerintem kicsit természetes is, hogy egy ilyen heves dolog után egy… egy kicsit… - Momoka – néz le rám komoran, és elgyengülök.
- Egy kicsit… fáj. – vallom be végül. Egy pillanatra elgondolkodik, majd hirtelen felkap ölébe, sikkantva kapaszkodom meg benne.
- Felviszlek a szobámba.
- Ne! Erre semmi szükség, én csak… – nem is figyel rám, megindul velem, felsóhajtok és mosolyogva fúrom arcomat izmos vállgödrébe. Olyan férfias az illata, és a megjelenése is hozzá tesz. Izmos, és annyira… annyira férfias, tényleg… Nem tudok rá jobb szavakat. Halk, észrevehetetlen kuncogással csillapítom a lábam között már múló, pici, tompa fájdalmat, s tarkójánál simogatva a tincseket.
Szinte berúgja a szobaajtót, de szerencsére már résnyire nyitva volt így nem töri be, de bezárni már nem ő zárja, hanem a testőrei, akik az ajtónál állnak.
Lassan… azt hiszem, kezdek hozzászokni, hogy mindig van valahol valaki. Igaz még most sem bírtam pirulás és arcbújtatás nélkül mikor elhaladtunk mellettük, hiszen egy abrosz van csak rajtam, de már kevésbé zavar, mint tegnap.
Óvatosan lefektet az ágyra, majd egy ragadozóhoz hasonló tekintettel mászik felém.
Ismerős nekem ez a nézés, és úgy érzem szívem majd’ kiszakad mellkasomból. Ugye csak képzelem?
- Momoka… - duruzsolja halkan, hangjától elolvadok, s amikor nyakamba csókol, felsóhajtok a jóleső érzéstől, ami végigcikázik testemen. Észre sem veszem, egyik oldalamról az abroszt már lesimogatta, s ösztönösen próbálom magam összehúzni, hogy takarhassam magam előtte.
Ha ilyen tüzes a tekintete attól félek, hogy felfal. Nem sokat kell küzdenie, a másik oldalt is sikerül lecsúsztatnia rólam az anyagot, s ahogy mellemnél tevékenykedik forrón nyelve ívbe feszülök, és egy könnyed mozdulattal rántja ki alólam az anyagot, halk susogással dobja a szoba valamelyik sarkába. Kezeim az alattam puhán elterülő takaróba markolnak, erős ujjai lágyan simogatnak ahol érnek, ajkai forró csókokkal halmoznak el a testem minden pontján, és úgy érzem, elégek a perzselő szikrák örvényében.
- Yuu… - sóhajtom, végét nyöszörgéssel ejtve, kezeim ösztönösen mozdulnak, mikor hasamnál jár, s ujjaimat két oldalt hajába túrva, tovább nyöszörögve könyörgéssel telin simítom fejét. Elvesztem az eszem, ha tovább folytatja – Kérlekh… pihenjünk egy kicsit.
Nem hiszem el, hogy van egy igazi, vérbeli férfi, aki… akit ennyire érdeklek, aki őszintén szeret, és ilyen csodálatos érzésekben részesít. Még mindig olyan, mint egy álom, tele érzésekkel.
Még utoljára finoman harap hasamnál oldalamba, először felsikkantok, majd halk kuncogással vegyítem sóhajomat és újra felém mászik.
- Majd pihenünk később… kívánlak Momoka – ha eddig nem volt piros az arcom, akkor most biztosan a paradicsom színében úszik, megborzongok a mondatra, és a szemei is teljes őszinteségről árulkodnak. Annyira… hihetetlen mégis boldoggá tesz.
Valaki… aki engem akar. Csak engem. Ez olyan… csodálatos…
- Yuu… - sóhajtom halkan, csillogó tekintettel meredve szép szemeibe, s a fagyos kék íriszek mégis annyi melegséggel vannak tele, hogy pocsolyává olvadok tőle. Először finoman simul ajkaimra, majd gyorsan válik forró csókká kezeim fejéről nyakára csúsznak le, sóvárogva simítom végig ingén keresztül karjait, mellkasát, érzem a megfeszülő izmokat bőre alatt, és halkan morran a csókba.
Ezt… ezt én váltottam ki belőle? Tényleg? Akarom még hallani… még…
Hasán is végigsimítom kezeimet, és véletlenül elérem nadrágját, mire újabb morgással ajándékoz, és alsó ajkam végignyalva válik el tőlem.
- Az előbb még pihenni akartál – mosolya olyan széles és élveteg, hogy lassan már vigyornak nevezhető, és ez még engem is félénk mosolygásra késztet, égő pofival lesütöm tekintetem, és oldalra fordítom fejem.
- Én csak… Tetszett, ahogy reagáltál – úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben, de ahogy halkan duruzsolja nevem bőrömbe, s újra nyakam csókolgatásába kezd, elszáll minden zavarom, s csak a csodás pillanatokba merülök.
- Folytasd… kérlek… - a végét halkan teszi hozzá, először nem értem mire gondol, majd ahogy egyik kezét a csuklómra fonja, és visszavezeti kezemet nadrágja felé, meglepetten kerekednek ki szemeim, de máris elkábulok újabb csókjától érzékeny nyakamon.
Elereszti kezecskémet, másikat is mellé társítom, és óvatosan, félve simítom végig duzzadó ágyékát nadrágon keresztül.
Istenem… olyan forró…
remegő kezekkel próbálom kioldani az övet, a gombot, végül a zipzárt. Nyögésem egy sóhajba fullad, mikor fülembe nyal, ujjacskáim becsúsznak a nadrág résén, és végigsimítom merevedését. Máris olyan… kemény…
Halkan morog fülembe, olyan elégedettséggel tölt el, mint még soha. Még a süteményeknél sem éreztem ilyet, amikor valakinek nagyon ízlett az egyik saját kitalációm. Ez… ez valami olyan, ami megismételhetetlen és egyszerűen csodálatos. És én váltom ki belőle, csak én…
Az ő keze is lecsúszik hasamon, megérinti forró kincsemet, és felsikkantok ettől az apró érintéstől is. Lejjebb vezeti kezét, combom belső felére tér, kicsit feszengek alatta, hisz az a terület nagyon érzékeny. Annyira, hogy majd’ kiugrom a bőrömből, s csak egy idő után nyugszom meg a simogatásától, lábaimat szélesebb terpeszbe készteti, s a csiklandozó cirógatása szendevéltessé válik, kellemessé, ami feltüzel.
Kis ujjaim megint felfelé barangolnak testén, a megfeszülő izmok olyan kíváncsivá tesznek, olyan izgalommal töltenek el, mint még sosem. Látni szeretném, annyira szeretném…
Izgatottan, ismét reszkető kezekkel simítom végig forrón mellkasát, míg nyakamat csókolgatja, lassan kulcscsontomra is letér. A legfelső gombbal kezdve kezdem kioldani őket a lyukakból, de még csak az elsőt sikerül nagy nehezen, kicsúsztatni helyéről, lefogja kezeimet, s kicsit komorabban figyel rám, mint eddig. Mi… mi a baj?
- Mit csinálsz? – kérdi halkan, s habár hangja még mindig borzongat, teljesen más, mint az előbb… nem értem.
- Kérlek… vedd le az inged… sze-szeretnélek látni – reszkető hangon kérlelem vágyakozó tekintettel, de reakciójától elszégyellem magam. Valami… rosszat tettem? De hát… ő már annyiszor látott engem teljesen meztelenül, és én is annyira kíváncsi vagyok. Szeretném igazán érinteni, hozzá simulni, és… összeolvadni vele. Yuu… kérlek…
|
|
