Nem tudom illik e zavarba jönnöm egy fiatal hölgy szuggeráló tekintetétõl, azt hiszem nem, hiszen azért figyel, mert még idegen vagyok, nem kívánatos az õ saját világában, így arcomra erõltetem mosolyom, mely egy kissé zavart lehet. Hozzá kellene szoknom az ilyesmihez, hiszen az órákon megannyi szempár követi a mozdulataim, ez a lány mégis olyan áthatóan néz, mintha azt várná, átváltozom valami sokkal bájosabbá, kellemesebbé, olyanná, amit õ szeret vagy éppen azzá, akit szeret. De sajnos ilyen metamorfózisra nem vagyok képes a fizikai síkon, így igyekszem semleges arcot vágni és inkább megkérni újdonsült diákjaimat, hogy tartsanak egy rövid bemutatkozást. Mikor Lyára kerül a sor, nem válaszol, de nem is lepõdöm meg.
- Lya, az a kérés, hogy mutatkozzunk be pár szóval röviden, és ahogy mindig, mondjuk el két mondatban a véleményünk a feladott és az ajánlott könyvrõl – pajkos barátnõje visszarántja õt a kelletlen valóságba. 
- Ah... igen... – tekintetem felé fordítom és igyekszem is figyelni, de gondolataim hirtelen Lewis Carrollnál kötnek ki. Ilyennek képzelem Alizt azt hiszem, pontosan ilyennek, mint ez a kislány - Lya Lusin, 17 éves, a Szent Theresa Gimnázium harmadéves hallgatója. Az író klubba csak hobbiból járok, jobban szeretek olvasni, mint írni, de érdekel az írás, mint kíváncsi kívülállót. A két olvasott könyv: Hans Fallada - Halálodra magad maradsz és Elliot Arnold - A virrasztás éjszakája. A véleményem tömören: Arnold mûve emléket állít egy népnek, ahol az emberek bátrak voltak, hogy fellépjenek olyasmi ellen, ami az erkölcsi értékeikbe ütközött, hõsi emlékmû, s bár sok helyen izgul az ember, alapvetõen a hõsiességen a hangsúly. Jobban kirajzolódik a veszély ugyan, de inkább hasonlítanám a mai amerikai filmekhez. Fallada könyve ugyanannak a kornak hasonló problémáiról szól, csak a kisember szemszögébõl. Nem érezzük annyira a veszélyt, sem nem hajt akkora hasznot az ellenállás, amit a két idõs ember, férj és feleség kifejt, mégis jobban megismerhetjük az egyszerû ember körülményeit. Nekem személy szerint ez a második könyv jobban tetszett, ezzel kapcsolatban is írtam fogalmazást. 
- milyen összeszedett mondatok, egy pillanatnyi esélyünk sincs közbeszülni. De talán nem is lenne mit. - Nehéz lenne ezt a két merõben más könyvet összehasonlítani jobban pár mondatban. Mindkettõ második világháborús, az egyik a dán megszállás alatt játszódik, még pontosabban a német kísérlet a zsidók deportálására, és a dánok ellenállása, zsidó polgártársaik kimentésének története. A másik könyv jóval elõbb kezdõdik. Még a második világháború elején, mikor a németek még a francia fronton elért sikereket ünneplik, egy német házaspár elvesztik gyermekük, aki a fronton halt meg. A hír elindít egy folyamatot, s bár a házaspár sosem volt Hitler párti, nem is voltak ellene, éltek a saját kis világukban, ahonnan most kiszakadnak, hiszen életük kis értelme, a fiuk eltûnt belõle, s felveszik a kesztyût a rendszerrel szemben, képeslapokat kezdenek írni rendszerellenes üzenetekkel. Egészen más jellegû tett ez, mint más embereket, akiket vallásuk miatt megkülönböztetésben részesítenek, és ki akarnak irtani, menteni, ugyanakkor mégis mindkettõ arról szól, hogyan gyõzi le az ember saját magát, a saját félelmeit, és mert tenni akár az életét veszélyeztetve is. Márpedig ez a témakör rengeteg mindent megmozgat az emberben. Bennem legalábbis annyi mindent, hogy talán egy nap sem lenne elég, hogy mindent kibeszéljek magamból, s a két nap se, amit emésztgettem a két mûvet, hogy igazi egységgé érjen össze bennem ez a rengeteg mondanivaló.
Mivel Lya keveset beszél az irodalomórán, így egészen megrendülök kibontakozó gondolatain. A mai tizenévesek nem rajonganak a háborús irodalmakért, persze senki sem rajong a háborúért, de maga a téma minden borzalma ellenére is unalmas lehet, tudjuk mi az eleje, vége, közepe, legfeljebb izgulhatunk, hogy a szereplõ túléli e avagy sem, így nem is csodálkozom, hogy kevesen választanak ilyen mûvet, csodálkoztam is, hogy Cathrin ezt adta fel, de tudhattam volna, hogy ezek a fiatalok mások, mint a gimnáziumban. Érettek, választékosan beszélnek, felnõttek olyan témákhoz, melyektõl egy átlagos tini agyvérzést kap. Be kell valljam, kellemes csalódtam, fõleg Lyában, mert nála volt viszonyítási alapom, hiszen tanítom. Ki gondolta volna, hogy ezt a lányt, aki álló nap csak zenét hallgat, ily mértékben leköti az irodalom. A legtöbb elemzõ esszéje, novellája szinte kivétel nélkül mind remek, de írásban a legtöbb mûkedvelõnek sokkal könnyebb kifejeznie magát, és azt hittem Lya is ezen emberek közé tartozik.
Úgy tûnik, tévedtem.
A továbbiaknak borzongásom csak fokozódik, éles elméjû és szavú fiatalokat nekem mindig öröm hallgatni. Na, nem mintha én öreg lennék…
Clarence, Arnold és Tom elképesztõen különbözõek. Ha nem tudnám, hogy mindenki ugyan azt a mûvet olvasta, most bajban lennék. Tudom, hogy mindenki más szemszögbõl közelít, de hogy ennyire? Minden íráson átüt a személyiségük, melyet, még ha nem is ismerek annyira, most úgy érzem, egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz.
Mickhaela kirívó eset. Mangamániás leányzó, és nagyon õszinte, õ egy picit sem burkolta, hogy ostobaság volt ezt a két mûvet feladni… beszámolója felénél majdnem hangosan felnevetek, olyan komikusak a gesztusai, de persze visszafojtom gyermeki énem.
- Akkor már csak én vagyok – veszem át a szót - Szólítsatok nyugodtan csak Leyre-nek, A Szent Theresa Gimnáziumban tanítok irodalmat és mûvészettörténetet. 
Azt hiszem az én bemutatkozóm itt kis is fújt, így inkább rátérek a mûre. Melyet persze nem olvastam el, még is azt mondom, az egyiket elolvastam, a másikat pedig régebben, ne tûnjek már végtelenül felkészületlennek. De a szomorú igazság az, hogy egyik mûvet sem most olvastam, talán 3-4 évvel ezelõtt, ám a tagok felolvasásai segíttettek visszanyerni a fontos információkat. Igyekszem nem a tényállásokat rögzíteni, de tanárként nehéz dolgom van, a megszokás hatalma erõsen a markába tart, ezért ha nem is annyira nélkülözhetetlennek, de fontosnak tartok megjegyezni néhány élettörténeti sajátosságot, mely az írókhoz kötõdik. Ez jobban segít megérteni a mûveket s annak miértjeit. Mickaela tekintete végig nagyon figyelõnek mutatkozik, talán azért, mert õ aztán teljesen máshonnan közelítette meg a dolgot, ezért a rövid élettörténeti sajátosságok, melyekrõl beszélek, felkeltik az érdeklõdését. Mivel hozzá vagyok szokva a „belemagyarázó” és „megmagyarázó” stílushoz, ezeket nehéz levetkõznöm, de mikor látom, hogy lankadni kezd a figyelem, rátérek az érzelmi hivatkozásokra, melyek szintén akadtak bõven a könyvekben. Mindig azt szoktam mondani, ha valamit nehéz megértenünk egy mûben, próbáljuk megközelíteni érzelmi szempontból. A túlzott szentimentalitás ilyen esetekben igazi mankó lehet. Gyerekeknek nehéz megbirkózniuk olyan történelmi eseményekkel, melyek a XXI.században talán már elképzelhetetlenek lennének, így gyakran javaslom, hogy próbáljanak meg minél jobban belebújni a karakterekbe, ha kell, olvassanak hangosan, változtassák el a hangjukat.
Minél többet beszélek, annál jobban élvezem. A kezdeti feszültségek immár teljesen eloszlottak.
- Ennek ellenére úgy gondolom, mindkét könyv arról szól, hogyan lép az ember túl saját magán, és válik ilyen vagy olyan hétköznapi hõssé az elvei mentén, akár az életét is kockáztatva. Teljesen más a két "hõstett", de mind a kettõ lelkierõt kíván, felülemelkedést az egyéni érdekeken a közösség érdekében, s tulajdonképp mind a kettõ kimondja, hogy bárkibõl lehet hõs. – Bumm, most aztán igazán belecsapunk a lecsóba. Mindenki elkezdi felvázolni a saját kritikáit, véleményét, az eszmefuttatások azonban korántsem rosszindulatúak, mely a gimnáziumban gyakori hiba a diákok közt, nem itt nagyon is meggondoltak és reálisak. Mikor nem értünk egyet, nehéz úgy fogalmazni, hogy ne sértsük meg a másikat, itt azonban fel sem merül az a tény, hogy mondjuk, Arnold elküldje Tomot melegebb éghajlatra, amiért merõben más véleményen vannak. Ez a szenvedély sokkal inkább közelebb hozza õket, nem bomlasztja meg a kötelékeket, sõt szorosabbra varázsolja azokat. Mire észbe kapok, már engem is támadnak, s én is szúrok, alig veszem észre magam, csak úgy záporoznak az érdekes meglátások, csupán egyvalaki nem hajlandó megszólalni. Lyán látom, hogy hiába van jelen s ért mindent, valamiért nem akaródzik megosztania semmit. Miattam lehet vagy mindig is ilyen volt?  
Kifulladásig riposztolunk, míg végül belátjuk, hogy így nem jutunk egyrõl a kettõre, jöjjenek a mûvek. Teljes egyetértés alakul ki ismét. Elõször azok a tagok olvasnak fel, akik a jövõben az írás mûvészetével szeretnének foglalkozni, így rájuk egy picit több idõt szánok. Talán kissé szigorúbb véleményt is alkotok, mint azokról, akik kedvtelésbõl írnak. De hát, ennyi kritikát el kell viselnie az embernek.
Mikor Jess következik csak úgy árad belõle a nõies vonzalom és kisugárzás. Nagyon temperamentumos, ez az írásán is remekül átjön, nem is beszélve a gesztikulációiról. Hozzá kell szoknom Jesshez… igen. 
- Mondd, Leyre, te is írtál valamit? – kibújik a szög a zsákból.
- Tulajdonképpen úgy gondoltam igazságosnak, ha én is megpróbálkozom valamivel. 
Na, ezt viszont nem felejtettem el! Sõt mi több, sokat is foglalkoztam vele, igazság szerint nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe kerülni, hogy olyan írást mutatok fel, amirõl nem lehet példát venni, ezért néhány órát rászántam a megírásra. Egészen jól sikerült, s ez mi sem tükrözi jobban, mint a csodálkozó tekintetek és a hallgató arcok.
- Ez... – vagy mégsem lett annyira jó, ezért van ekkora csönd? - Szívbe markoló, és csodálatos, egy egészen másik szint, mint amit eddig itt megütöttünk, teljesen magával ragadott. 
Tekintetem a visszafogott, de õszinte hang felé irányítom, s talán egy kicsit többet is idõzök rajta, mint kellene. De amit mondott, ahogy mondta… majdhogynem zavarba jövök, ám ez az érzés nem igazán tud eluralkodni rajtam, rögtön megrohamoznak kérdésekkel, melyekre nehéz válaszolni. Hogyan, miként, miért? Csak úgy ostromolnak, s én igyekszem készségesen válaszolni arra is, amire nem igazán szeretnék. Milyen érzések uralkodtam bennem, mikor írtam? Kire gondoltam? Ezek személyes dolgok, s bár tudom, hogy ez nem a gimnázium, itt nem tanár vagyok, hanem egyfajta tag, mégis, valamilyen szinten úgy érzem, meg kell õriznem az inkognitómat. Nem tárulkozhatok ki oly’ mértékben, mint õk. Nem is feladatom persze, hiszen ez róluk szól, de elengedhetetlen, hogy ne tárjak fel néhány információt, de jobb vigyáznom. Egyszer már belekeveredtem egy hasonló kellemetlenségbe, ami majdnem tönkretette az életem… figyelmesnek kell lennem. De nem tudom mi lesz, ha már az elsõ alkalmon ilyen mély érzéseket vitatunk meg. Talán elkél egy pszichológus… mindenesetre, igyekszem ráterelni a szót inkább a technikai és nyelvtani részre, õk pedig kapva kapnak az alkalmon. Lya, azonban ismét passzívvá válik, így mikor elfojtom a következõ kérdéskört, megkérem Lyát, hogy olvassa fel a mûvét. Szeretném bevonni.
Elkerekedett szemmel figyel. Rosszat mondtam?   
- Én... nem szeretném felolvasni – Ohh, hát elõfordul az ilyesmi, mindenkire rátörhet a lámpaláz. Azért kár, szívesen meghallgattam volna.
- Ugyan, nem kell... – be sem tudom fejezni a mondatot, mely akár csak egy kicsit is megnyugtathatná Lyát, ugyanis virgonc barátnõje máris letámadja. 
- Emlékezz, nincs olyan, hogy nem olvasom fel, ezt a szabályt még Cathrin hozta, de attól, hogy nincs itt, még él. Nekem se sikerülnek ezek jól mindig, mégsem hisztizek. 
Úgy hiszem Jess az egyetlen, akitõl Lya elfogadja ezt a tapintatlanságot, így sóhajt és füzetével teljes arcát eltakarva kezd bele a történetbe. Figyelek, várom a katarzist, az élményt, de hiába. A történet bájos, felkelti az ember érdeklõdését, de nincs benne elég erõ. Gyengének tartom, meglehet azért, mert nem egy fogalmazást olvastam már tõle, így pontosan tudom, mi az, amit el lehet várni Lyától. Ez a lány tehetséges, azonban úgy látom, érzelmileg annyira instabil, hogy igazi „hangulatíró”. Ami nem feltétlenül rossz, de…
- Nem is volt olyan rossz, ezért kár volt hisztizni – nem volt rossz… az éppen nem volt, de a közelében sincs annak a szintnek, amit elvárok tõle.
- Nem, ez nem jó, hiányzik belõle a legfontosabb. Az ötlet aranyos lenne, magával ragadná az embert, de az orosz realizmusról írt esszédbe háromszor annyi élet szorult, mint ebbe a kis novellába. Olyan, mintha csak összehánytad volna a szavakat, még a rád jellemzõ választékosság és gördülékenység sincs meg benne. Mármint... – elszalad velem a ló. Igen, elvárok dolgokat tõle, mert tudom, hogy képes rájuk, hogy megvan benne a lehetõség. De most nem az iskolában vagyunk és ezt olyannyira elfelejtettem, hogy azt hiszem nem csak Jess volt tapintatlan, én is átléptem egy határt. 
- Tényleg! Végre értem, mi volt mindig furcsa Lya fogalmazásaiban! Azzal nyugtatgattam magam, hogy valahogy tehetséges, de mégsem, de most így belegondolva minden fogalmazásából hiányzott az a kis csipet, amit az író beletesz saját magából.
- Mert nem akarok tehetséges lenni, nem érdekel az írás – elõször hallok ilyen erõteljes kijelentést tõle. Nem akar tehetséges lenni, de az. Nem érdekli az írás, de nem egyszer mutatta az ellenkezõjét. Szeretnék javítani a helyzeten, ám mikor felhúzza a fülhallgatóját az egyértelmû jelzés mindenki számára. Itt a vége és ne tovább. Sóhajtok, de nem kezdek megjegyzéseket tenni, elvégre én is hibás vagyok. Ostobaság volt így letámadni, azzal az okkal, hogy „elvárom” tõle a jobb mûveket. Nem várhatom el tõle, itt nem… 
- Leyre, ne szóljunk neki, azért
- Nem szükséges Jess. – mosolygok, majd elõveszem az anyagot, amit szeretnék feladni. Mára éppen elég volt neki ennyi. – Nos, elsõ közös szeánszunk a következõ tényeket világította meg nekem. Képesek vagytok a komoly szépirodalmi mûvek profi elemzésére, rendkívüli történeteket tudtok írni, és ami a legfontosabb, hogy tisztelitek egymást és egymás véleményét. Ez nagyon fontos. – jelentõségteljesen tekintek körbe, mintegy jelezvén, hogy szeretném, ha ez nem szakadna meg, még akkor sem, ha valaki úgy dönt passzív hallgató marad. – Az, hogy jól éreztem magam nem kifejezés. Köszönöm az aktív részvételt és, hogy engem is bevontatok. Rendkívül jól esett. Viszont, lesz néhány dolog, amit én máshogy fogok csinálni, mint Cathrin. Szeretnék még több interakciót bevinni a körbe. Nem mindig természetesen, de néha nem árt a változatosság.
- Hogy legyünk még ennék is interaktívabbak? – kérdezi Tom.
- Hidd el, lehetünk. Következõ alkalommal meglepetéssel készülök, amit éppen ebben a pillanatban eszeltem ki. Jó lesz, majd meglátjátok. – kacsintok, majd keresgélni kezdem azt a papír fecnit, amire szorgosan felírtam, mi lesz a következõ feladat. De persze a lakáskulcsomon és néhány zsebkendõmön kívül semmi nem kerül elõ. Mit is találtam ki? Hmm…ja igen! – Cathrin olyan regényeket, antológiákat adott nektek, amik kötõdnek az iskolai tananyagokhoz, én viszont más vizekre is eveznék veletek. Ez többek között azért is lesz jó, mert vannak köztünk olyanok, akik már nem tanulnak. Na de, a mû. – mindenki megfogja a tollát, ceruzáját. – Tan Twan Eng: Az Esti Ködök Kertje. Ez az egy lesz.
- Hogyhogy ez az egy? Miért csak egy?
- Így nem lehet összehasonlítani…
- És elvileg ma én ajánlok könyvet – Oh, el is felejtettem, hogy így szokott menni a kör. Igyekszem mentegetõzni, megértéseket kérni, de hát szeretnék változtatni egy picit így igen eltökélten magyarázok, míg végül sikerül meggyõznöm mindenkit, hogy elég az egy mû és az egy alkotás.
- Szeretném, ha figyelmesen olvasnátok. Ez a könyv rendkívüli, egy nagyon erõs nõ sorsáról szól, akin az élet olyan sebeket ejtett, melyet az idõ is csak ímmel-ámmal gyógyíthat be. Úgy gondolom, ez a könyv nagy hatással lesz rátok. Nem túl vidám, sõt… de érdemes elolvasni. A fogalmazás témája pedig az emberi kapcsolatok. Itt nagy szabadságot kaptok, lehet az apa-lánya, barát-barátnõ, én és a kutyám stb. akármi. Csak azt kérem, hogy legyetek õszinték. Ez nagyon fontos. Természetesen nincsenek megkötések, jöhetnek a rajzok, versek s egyebek. Ez már csak rajtatok áll.
Kapok még néhány kérdést, aztán idõvel az egész társaság összeszedi a holmiját, majd Lya kivételével mind távoznak. Én is összeszedem magam, de mikor elérek a lépcsõfordulóba, megtorpanok. Nem hiszem, hogy jó ötlet itt hagynom, elvégre, ha nem is konfrontáció, némi kellemetlenség volt köztünk, amit nem jó lebegve hagyni. Inkább megvárom…

* * * 
Nem tudom mennyi idõ telhetett el, de én alig két percnek érzem. Folyton azt a három mondatot gyakorlom magamban, amit mondani szeretnék, s mikor elé állok, valahogy minden a torkomon ragad.
- Mr. Farrel? – mintha egy olyan gyógyszer nevét ejtené ki, amit a világ összes kincséért sem venne be.  
- Elnézést, hogy csak így... Azt hiszem, sikerült valami nagyon rosszat mondanom korábban, nem állt szándékomban, és szerettem volna bocsánatot kérni. Míg várakoztam, gondolkodtam, hogy tehetném jóvá, de nem jutottam semmire.
- Ne kezeljen rejtvényként, amit meg kell fejteni – hogyan máshogy kezelhetném? A rejtvényre az ember kíváncsi.
 - És írjon valamit megint következõ foglalkozásra. Az sem baj, ha  következõ foglalkozás után áttérnénk a 20. század eleji "izmusok" könyveire. Az a kedvenc korszakom az irodalomtörténetben.
- Ajánlhatná akkor te a következõ alkalommal – vetem fel, bár nem értem minek mikor épp most szakítottam meg a megszokott eljárást.
- Nem én jövök, de Kafka Átváltozását nagyon szeretem. Többször is meghallgattam már különbözõ felolvasásokban. A kedvencem Patricia McKansy***felolvasása, nagyon tehetséges színésznõ, és szerintem a hangjátéka elevenné teszi az egész mûvet. Egész a csontig hatol.
- Hmm, érdekes ízlésre vall, hogy kedveled. Nem szokták szeretni a diákok. De megjegyeztem – a fiúkat egyáltalán nem szokta érdekelni, a lányok pedig inkább undorodnak a csótánnyá változáson. De persze itt Lyáról van szó és õ nem egy átlagos diák. Meglátja azt, ami a legtöbb szemnek láthatatlan.
- Tudja, Mr. Farrel, olyan furán mosolyog mindig. Valamiért késztetést érzek arra, hogy megvigasztaljam Fodor Ákos magyar haikuköltõ szavaival: "minden veszteség/ fájdalomba csomagolt / megkönnyebbülés."
- Hmm… ennek biztosan van valami oka. De meglehet, csak azért érzel így, mert nem ismerjük egymás eléggé. – felveszem eddig kezemben heverõ kabátom. – Új szemmel nézni / a régi képre: ez a / mi alkotásunk. (Fodor Ákos: A teremtmény éneke)

***

Hétfõn, az iskolában kollégáim nagy elánnal kérdezik, hogy milyen volt az elsõ alkalmam, mint Irodalmi Klubvezetõ. Talán többször használom a lenyûgözõ és csodálatos szavakat, de nincs mit tenni, igazán magával ragadó egy társaság.  Elmondom, hogy mennyire intelligensek, mennyire szenvedélyesek, hogy tele vannak ambícióval, tudásvággyal, s mindemellett még tisztelettudóak is. Persze van, aki arra is rákérdez, amire én nem szerettem volna kitérni.
- És az az örmény kislány? Lya? Ha jól tudom, az õ osztályát te tanítod irodalomból. Kíváncsi vagyok arra a kislányra, nagyon szófukar. És mindig zenét hallgat… eléggé szokatlannak találom a viselkedését. Inkább közösségbomlasztó az ilyen passzivitás, nem gondolod Leyre? – Emma mindig is hangot adott Lya iránti nemtetszésére, és bármennyire is szeretném, nem védhetem meg az érdekeit annyira, mint kellene. Kellemetlen helyzetbe hoznám õt is, magamat is. Csak elintézem egy mosollyal, nem óhajtok errõl beszélni Emmával. Õ az egyetlen olyan ember itt, akivel semmirõl sem szeretek beszélni. És ennek nem a matematika tantárgy az oka, ami tõlem olyan távol áll, sokkal inkább a viselkedése. Belõlem nehéz ellenszenvet kiváltani, de õ az a típus, aki egyetlen mondattal képes sírba tenni.
Szerencsére a csengõ megment a további csevejtõl, így összeszedem a könyveim és indulok az órámra.
Ma reggel egy barátom, aki szintén irodalomtanárként dolgozik, átdobott egy emailt, amiben amatõr irodalmároknak szóló versenyrõl van szó. Háromfordulós, novellákat kell írni, de a témát csak az elõzõ forduló elõtt kapják meg a versenyzõk. Azt kéri én is induljak rajta, legyen ez egy verseny köztünk. Peter jó barátom, és mivel elég távol lakunk egymástól, így kevés idõt tudunk csak együtt tölteni, éppen ezért nincs szívem nemet mondani neki. Imádja az ilyesmiket. Egy percig arra gondolok, hogy talán õ is indulhatna… aztán elhessegetem a gondolatot.
Mikor belépek a terembe hangos jó reggelt koszorú fogad, nyájas „hogy vagyunk tanár úr?” zeng a teremben. Ravasz, tudják, hogyan lehet rám hatni, de attól tartok ide ez már kevés lest.  Mikor megkérdezem, hogy mindenki felkészült e a nyelvtanfelelésre, a vidám hangok egy szempillantásra elhalkulnak. Aztán jön a könyörgés, de olyan elkeseredetten, mintha legalábbis mindenkit a Taigetoszról szeretnék lehajítani.
- Azért ennyire nem szörnyû a helyzet. – nevetek, majd kinyitom a naplót. – Kaptok még 10 percet a felkészülésre, addig beírom a hiányzókat. Ha van önként jelentkezõ, akkor szívesen meghallgatom.
- Lya, nem mentenél meg minket a gyötrelmektõl? – kiált fel Jamie, mire felkapom a fejem.
- Nincs is bent ma te hülye.
 - Ó, a fenébe. Akkor végünk.
- Jamie, nem leszünk jóban, ha ilyen szavakat használsz. – pirítok rá, majd tekintetem Lya üres székére réved. Nagyon ritkán szokott hiányozni. Remélem nem a múltkori miatt. Mikor befejezem az adminisztrálást, azon kapom magam, hogy tördelem az ujjaim. Idegesség kezd eluralkodni rajtam, ami egyáltalán nem rám vall. Valószínûleg csak beteg, semmi több, nem kellene ennyire megrendülnöm.
De akkor miért érzek égetõ érzést a torkomban? Miért szorítom ökölbe a kezem? Olyan, mintha… mintha felelõsséget éreznék érte, pedig nem kéne, hogy így legyen. Abszurd.
- Áhh. – dünnyögöm magam elé, majd az osztályra nézek. – Tehát nincs önkéntes. Hát jó. Akkor a Sors legyen kegyes hozzátok. – véletlenszerûen nyitom ki a naplót. – Jamie Camball. Ó, barátom, hát most mond meg. – mindketten nevetünk, de míg én a helyzet komikumán, õ kínjában – Gyere ki, segítek. – bátorítom. Nem szoktam szigorúan feleltetni, ez köztudott rólam. Jamie fifikás diák, biztosan feltalálja magát.

Óra után visszamegyek a közös tanáriba és leülök a helyemre. Alex, Lya osztályfõnöke, aki egyben francia tanára is, velem szemben ül, némiképp közös az asztalunk. Egy ideig rágódom, nem kéne e megkérdeznem, hogy Lya miért hiányzok, de aztán rájövök, hogy nem tartozik rám. Vagy nincs abban semmi rossz, ha megkérdezem? Vagy…?
- Alex..
- Oui?
- Milyen változékony idõ van ma. – jegyzem meg bárgyún mosolyogva. Alex felnevet, és igennel válaszol. Már hozzám szokott azt hiszem, így fel sem tûnik neki, hogy nem ezt akartam mondani.
Õrület, felfoghatatlan miért zavarodtam meg ennyire.
Felveszem az elõttem lévõ dolgozatok egy részét és javítani kezdek. Ez talán eltereli a figyelmem.

5 órával késõbb kelek csak fel a székembõl. Már amennyire fel tudok kelni… teljesen elgémberedtem. 2 osztály dolgozatát javítottam ki, néhány pillanatban még meg is haltam, egyes diákok annyi ostobaságot össze tudnak hordani, hogy szívszélütést kapok. Többek között ezért szeretek tanár lenni… hiába borzadom el néhány válaszon vagy megfogalmazáson, valahogy a végén csak mosolyogni tudok.
A tanáriban már csak én vagyok bent, ezért utolsóként lekapcsolom az összes villanyt, becsukom az ablakokat, majd felveszem a kabátom és végre én is hazaindulok. Mikor kilépek az ajtón, kelletlenül tapasztalom, hogy megint szakad esõ és koromsötét van. Persze nálam nincs esernyõ, messze is parkolok, így mikor odaérek az autómhoz, már csöpög rólam a víz. Októberben már jóval korábban sötétedik, nehezen szokom meg az átállást.

***

Este fél 12-kor még mindig fent vagyok. Azon gondolkodom jó ötlet volt e feladni Az Esti Ködök Kertjét, talán túlságosan hamar váltottam, jobb lett volna tartani a megszokott iramot…hamar elragadott a hév. Cathrin fele ennyire sem meggondolatlan én pedig máris fenekestül felforgatom az egész klub tevékenységét… jó lesz, ha a következõ alkalommal is idõben megjelenek, és az sem ártana, ha jobban felkészülnék. Leyre, ez a te bajod… szétszórt vagy és meggondolatlan.
Nyújtózom, egyet majd hirtelen ötlettõl vezérelve úgy döntök, leugrom az éjjel-nappaliba valami édességért. Holnap 11kor kezdõdik az elsõ órám, addig még bõven van idõm. Valahogy felélénkültem, talán még csellózni is fogok. Úgy is gyakorolnom kéne péntekre.

Autómmal alig 5 percet megyek és már elém is tárult a megszokott üzlet. Szeretek ide jönni, ami azt illeti, mindig ide jövök el, ha éjjel nem tudok elaludni…. a sorok közötti mászkálás valahogy megnyugtat. Most is, ahogy lerovom a tiszteletköröket egyre inkább úrrá lesz rajtam az álmosság. A halk alternatív rockzene, amit Jack, a pénztáros esténként hallgat, beszûrõdik a fülembe és megnyugtatja csapongó gondolataimat. Lépteim tompán koppannak a padlón, a csokoládé és chips hangosan ütközik össze a kosaramban. Fizetés után meglepõdve tapasztalom, hogy az esõ ismét rákezdte. Hatalmas cseppek záporoznak, az ég mennydörög, a szél is feltámadt. Jó lesz, ha gyorsan hazaérek, nem szeretek viharban vezetni… még 5 percet sem.
Mikor kikanyarodok a parkolóból a buszmegállóban egy lányt látok gubbasztani a padka szélén. Sapkája szorosan a fejébe húzva, kezeit térdén kulcsolja össze. Szegény, biztosan lekéste a buszt. Haja hosszan terül el vállain, mikor autóm fénye rávilágít, lassan emeli fel fejét. Ismerõs vonásokat fedezek fel, az apró alak csak néz felém. Az nem lehet… mit keresne éjfélkor egy buszmegállóban? Nem, az képtelenség, valami még is azt súgja, hogy õ az. Mire megmagyaráznám magamnak az ellenkezõjét, már kiszálltam a kocsiból és felé sétálok
Zene
- Lya… - szólítom meg, mintegy félig kérdõn, félig kijelentve. Hatalmas szemeit felém emeli, pilláiról néhány esõcsepp hullik fel. Teljesen elázott.
- Én… lekéstem a buszt.
- Értem. – néhány pillanatig csak némán nézek rá, míg végül kibukik a számon a következõ felvetés - Hazavihetlek, ha szeretnéd. – amint kiejtem a mondatot, abban a szent pillanatban meg is bánom. Hogy is mondhattam ilyet? Szívem hevesen dobogni kezd, ahogy eszembe jutnak az emlékek, kezeim megmerevednek. Még is mit képzelek magamról… mit várok tõle, mit mondjon? Illetlenség azt mondani, hogy igen, elvégre a tanára vagyok, de nemet sem mondhat, ha már felajánlottam. Annyira idióta vagyok! – Ne haragudj, nem úgy gondoltam. – hangomba félelem szûrõdik.
- Tudom, hogy nem. – hangja annyira halk, hogy szinte egybeolvad az esõvel. Mikor feláll alig ér fel vállamig, tekintete nem kerüli az enyémet, nem értem miért én jövök zavarba.
- Felhívhatom édesapád. – ajánlom fel.
- Ne. Az nem lenne túl jó ötlet. Inkább… elmennék önnel, ha lehet. – tekintetét nem veszi le rólam, pásztáz.
- Persze, természetesen. Akkor… - kinyitom elõtte az ajtót, egy pillanatra megtorpan, majd beszáll. Mit mûvelek?
Én is beszállok, majd maximumra kapcsolom a fûtést. Mindketten jól eláztunk. Míg Lya halkan elmagyarázza, merre lakik, igyekszem megnyugodni. Ha ezt valaki látta, egy kollégám, vagy egy diák akkor biztosan elveszítem az állásom, vagy rosszabb. El se kellett volna jönnöm a boltba, felnõtt férfi létemre néha még mindig olyan vagyok, mint egy gyerek.
- Sajnálom. Tudom, hogy ez nagyon kellemetlen. – kezeit összekulcsolja, miközben lágy ajkait fogai közé szorítja.
- Nem, dehogy, én csak
- Tudom, hogy az.
Tiszta, fehér vászon lennék elõtte?
Míg megállok a pirosnál a csend alattomosan kúszik be közénk megkövesítve a feszült levegõt. Bekapcsolom a rádiót, egy alternatív instrumentális zene hangzik fel. Nem tekerem túl hangosra, hogy halljam Lya hangját, mikor magyarázza, hol forduljak el balra, vagy hol menjek egyenesen.
- Elkezdtem a könyvet. Nekem nagyon tetszik… Aritomo meglehetõsen érdekes karakter.
- Szerintem is. Nagyon kedvelem.
Mindössze ennyit bírok kinyögni, így a további 20 percben, míg vezetek csak az esõ kopogását és a halk zenét halljuk.
- A következõ utcában lakom, ha itt megáll, az teljesen jó lesz.
- Rendben. – félreállok egy lámpa alatt. Az órára nézek, fél egy lesz mindjárt.
- Köszönöm. Nagyon kedves öntõl. – pillant felém, de én képtelen vagyok ránézni. Szörnyû szégyenérzet tör rám. Nem lenne szabad itt lennem, az lett volna a helyes, ha nem veszem fel, de hát akkor még is milyen ember lennék? Hiába hadakozom magammal, már teljesen mindegy.
És… és mi van akkor, ha elmondja az iskolában? Nem, õ nem tenne ilyet. Róla is ezt hittem és még is. – Mr. Farrel. Nekem éppen olyan kínos ez az egész, mint Önnek, ezért azt hiszem az lesz a legjobb, ha leszögezzük, hogy ez egyikünknek sem egy elõnyös helyzet. – hirtelen fordulok el az ablaktól, hogy ránézhessek. Vizes ruhái kissé rátapadtak a testére, így akaratlanul is, de végignézek rajta. Gyöngéd, karcsú alakja finoman mutatkozik meg, olyan akár egy törékeny pillangó.  Még csak gondolnom sem kellene erre…
- Lya, szörnyen kellemetlen helyzetbe hoztalak, nekem kell elnézést kérnem.
- Azt hiszem, én most inkább kiszállok. – nyitja ki az ajtót. – Köszönöm, hogy nem kérdezett semmit. Hogy nem oktatott ki. Kevesen állták volna meg.
Csupán rámosolygok, azt hiszem azzal az általa furcsának ítélt mosollyal, amivel a könyvtárban illetett, majd megvárom, míg befordul az utcájukba.
Ujjaim egészen elfehéredtek a kormányon, mire újra elindulok.
Ez az egész olyan… olyan….

***

A hét további részében minden a megszokott nyomvonalon halad. Tartom az óráimat, feleltetek, javítok, lassacskán az egész hétfõi esetet elfelejtem, mikor Jane, az Igazgatónõ behív az irodájába. Gyomrom összeszorul, mikor kipréselem magamból az igent, tenyerem izzadni kezd, legalább annyira, mint Jamienek a nyelvtanfelelésnél.
Az ajtó elõtt toporzékolok mintegy tíz percen keresztül, elõre keresem a kifogásokat, hogy én csak azért vittem haza, mert, vagy ó, az nem is én voltam, hanem a bátyám…
Nincs is bátyám.
Mit kéne mondjak, mikor elõáll a kérdéssel? A legfontosabb, hogy Lya érdekeit védjem, nekem meg már úgy is mindegy lesz, szóval essünk túl rajta.
Beléptemkor kicsit sem lepõdöm meg, mikor a szék támlája mögött nagy fülhallgatókat látok.
- Áhh, Mr. Farrel, jöjjön, foglaljon helyet, biztosan tudja miért hívtam. – Jane kissé rekedtes hangja nyájasan invitál a székbe, amit kelletlenül fogadok el. Vajon a munkanélküli segélybõl meg lehet élni? Bár lehet arra sem lesz már szükségem.
- Igen, tudom Mrs. Goodman. És sajnálom, tudom, hogy
- Mr. Farrel, felesleges szabadkoznia, nem tehet arról, hogy Mr. Robertsonnak túl sok a dolga. – Lya fordul hátra, szemeivel egyértelmû jelzést küld felém, mely szerint óriási tévedésben vagyok.
- Igen, így igaz. Nos, örülök, hogy Alex már tájékoztatta a kialakult helyzetrõl. Sajnos a francia cserediákok miatt õ nélkülözhetetlen, ezért esett önre a választás. De azért nem árt megbeszélni a részleteket. – mirõl van szó? Nem értek semmit, hogy jönnek ide a francia cserediákok? Nem azért vagyok itt, hogy aláírjam a felmondásom? – Tehát, tisztázásképpen. Szeptemberben a Szent Theresa Gimnázium is bekerült ama nemes ösztöndíj programba, mely a fiatal tehetségek elõre menetelét támogatja. Ennek tükrében minden érdemes gimnáziumban kiválasztásra kerül három harmadéves hallgató, akik részt vesznek egy négynapos programban, más diákok mellett persze, ahol támogatást nyerhetnek további tanulmányaikhoz. Öröm az ürömben, hogy bár ebben az évben tõlünk is kiválasztottak három diákot, csak egy tud részt venni a programban, bár õ sem szívesen, igaz Lya? Na, de, a másik két fiú diákokat fogad, így õk természetesen ezért dobták el a lehetõséget. Eredetileg Lya is visszavonulót fújt volna, de ki merne nemet mondani az Igazgatónõ kérésére? – nevet hangosan, én meg bágyadtan vigyorgok. Jól értem a kialakult helyzetet? – Alex vezette volna a kis triót a programban, de mivel õ nem ér a franciák miatt, így egyetértõen önt választottuk ki. Pompás, nem igaz? Abban a négy napban Mrs. Worth fogja helyettesíteni.
- Helyettesíteni?
- Mr. Farrel, ön olyan hóbortos! Hát persze, elvégre nem tud egyszerre két helyen lenni. – mi?
- A program Bathban lesz. Vidéken. – teszi hozzá Lya, majd feláll a székébõl. Rápillantok, arcán egy cseppnyi öröm sincs, egyértelmûen látszik rajta, hogy púp a hátára az egész cécó. – Én most visszamennék, földrajz órám lesz.
- Hogyne, csak tessék. – mikor csukódik, az ajtó lejjebb csúszom a székemben. Konstatálom, hogy félreértettem az egész szituációt, senki nem látott hétfõn, nem leszek munkanélküli, sõt plusz elfoglaltságot varrnak a nyakamba, ráadásul olyat, amire teljesen alkalmatlan vagyok.
- Jane… - kezdem kötetlenebb hangnemben, így, hogy már csak ketten vagyunk. – Ez nem jó ötlet. Tudod, hogy erre én vagyok a legalkalmatlanabb. Tudod, hogy így van.
- Éppen ellenkezõleg. És ne gyere nekem azzal…
- De igen, pontosan arrõl van szó! – kelek ki magamból – Gondolj bele, ha csak egy olyan ember is lesz a programban, akinek valamilyen kötõdése van a Northlandi gimnáziumhoz, Lyát máris diszkrimináció éri egy olyan dolog miatt, amiben teljességgel ártatlan. Ezt akarod? Pont engem küldeni, óriási ostobaság.
- Leyre, több oka is van annak, hogy téged választottunk. Lya zárkózott lány, egyik tanárához sem kötõdik olyan szinten, hogy bizalmat építsen ki vele, és ez ebben a programban elkerülhetetlen, elvégre ti ketten fogjátok képviselni a Szent Theresét… úgy tudom, jár hozzád az íróklubba.
- Az semmit nem jelent.
- De igen, neki igen. És azt akarom, hogy bárki, aki elhitte rólad azt az alattomos pletykát, tudja meg, hogy mi kiállunk melletted. Fõként, ezért is küldünk oda… az iskola jó híre neked éppen olyan elõnyös lesz, mint bármelyik tanulónknak. Ezzel egyértelmûen bizonyítjuk, hogy olyan kisstílû fruskák gyanúsítgatásának, mint az a nem tudom kicsoda, mi nem hiszünk! És jobb lesz, ha megbarátkozol ezzel a gondolattal. Nem élhetsz örökre bûntudatban olyasvalami miatt, amit el sem követtél.

Egy darabig még ellenkezni próbálok, hogy legyen tekintettel mindkettõnkre és a helyzetre is. De hiába próbálom magyarázni, az egyik fülén be a másikon ki, hajthatatlan, mondván ez mindkettõnknek jót fog tenni. És na, ez, amit én nem tudok elhinni… szó esik még a jövõ heti tájékoztatásról, az indulásról, szállásról, programokról, de az én hallásom már szelektív lesz. Kifogásokon gondolkodom. Én vagyok az utolsó ember, akinek ott kéne lennie.

***

 A napok gyorsan telnek, és csendesen, egyetlen egy szót sem váltok Lyával az óra eleji köszönésen kívül. Õ többnyire meghúzza magát a kis csigahéjában, én pedig tartom az óráimat. Egymás tekintetét is igyekezzük kerülni, ami elég könnyû, mivel az órai inaktivitása lehetõvé sem teszi, hogy akár csak egyszer is felszólítsam, hozzáfûznivalója ugyebár pedig semmihez nincs… valószínûleg minden feladott mûvet elolvasott és elemzett, mindent ért, így kár azon rágnom magam, hogy az iskolai tananyag miatt lehet szótlan. A hétfõi hiányzása óta minden nap bent van, így azt hiszem beteg sem volt, tehát az ok, amiért ilyen tétlen felém, minden bizonnyal a program, amiben csak ketten veszünk részt. Nyilvánvalóan ez aggasztja, másra nem tudok gondolni.
De nem ragadhatok le itt, nekem muszáj felülemelkednem ezen az állapoton és haladni. A klubra is ígértem egy meglepetést, amit felírtam az otthoni hûtõmre, a jegyzetfüzetembe és az autóm mûszerfalára is felragasztottam, hogy ne felejtsem el.
Mire elérkezik a firkász nap, már megbékélek kapcsolatunk teljes passzivitásával és inkább derûlátóan próbálom szemlélni a dolgokat, arra figyelek, hogy a mára tervezett produkciómmal egy egészen különleges világba repítsem az embereket.

Mire a kompánia megérkezik, addigra én már kiraktam a hat széket félhold alakban, a sajátom pedig ezekkel szemben helyeztem el. Nem szólok semmit, mikor megkérdezik, az a cselló meg minek kell. Megvárom, míg mindenki helyet foglal, majd magamhoz veszem a hangszert és játszani kezdek.

Zene
- Képzeljük el, hogy ott vagyunk a kertben. A szél lágyan, dallamosan kúszik elõ a fák mögül, Aritomo és Jün-ling éppen a sziklákat pakolja… egyiket a másik után. – egy pillanatra megállok. – De sehogy sem jó, hiszen ez mûvészet! – lehunyom a szemem és folytatom, mintegy mesélõ hangon. – A föld szaga bátorítóan kúszik Jün-ling tüdejébe, hogy feltöltse õt életerõvel, mely segít neki elviselni a kertész által rárótt nehéz feladatot. A metszõolló hangosan csattog, mikén a bambuszt nyesi, a sziklák egyre nehezebbek, a nõ keze egyre koszosabb és fáradtabb… hiszen tudjuk, két ujja hiányzik, így minden mozdulat keserû fájdalmat okoz. Az esõ csendesen zuhogni kezd, felkavarva a kert megszokott körforgását. Könnyû pára lepi el a tavat, a hegyekbõl sietõ szél beburkolja az Esti Ködök minden növényét. Lelegeznek, élnek… magukba szívják az életet, a pillanatnyi megenyhülést. Miként minden percben változnak, megújulnak és meghalnak, úgy Aritomo és Jün-ling is velük együtt változik. Mikor elõször szeretkeznek, mindketten egy kicsit belehalnak, majd mindketten újjászületnek… az aktus lerombolja a régi falakat, ám újakat is emel. Lelkük még nem tud suttogni, hiába is tennék, kiabálniuk kell, hogy meghallják egymás szívbéli hangjait, a kimondatlan szavakat, melyeket csupán érezni lehet. – csellóm egyre jobban elhalkítom – A két csésze tea mellet már csak Jün-ling hever. Barna szemeivel a hegyekbe réved, talán a fecskefészkeket figyeli, amit Aritomo szedett neki. A férfi már nincs vele… talán éppen most is fecskefészkeket szed. Nem tudjuk. Senki nem tudja. – vonóm elválik a húroktól, szemem kinyitom, és a társaságra nézek. – Tudjátok, az intuíció rendkívül fontos az írásban. Ha megpróbáljuk átültetni a zenébe, rajzba, táncba, fényképészetbe, akkor valamivel többet kapunk.
- Elképesztõ volt Leyre. Elképesztõ. – szólít meg Tom és lassacskán a többiek is csatlakoznak hozzá. Elkezdjük megbeszélni a mûveket, kötetlen formában, ám igyekszem nyomatékosítani, hogy a következõ alkalomkor már minden visszatér a régi kerékvágásba, ez csak egy kis extra volt, amit igyekszem néha beépíteni a klub életébe.