|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| timcsiikee | 2009. 11. 11. 17:33:37 | #2430 |
Karakter: Myoga(Livinek)
Myoga:
Megérkezünk végre a csodás síparadicsomba, ahova Lyrana nyerte az utat. Örülök hogy itt lehetek, de nem tudom hogy a többi diák örül e annak, hogy én nem vagyok a héten az iskolában. Nem tudom milyen helyettesítést kaptak.
~*~
A nap folyamán kihasználom az alkalmat már hamar elkezdek síelni, igazán kellemes sport, csúszni a sík havon, persze ez csak ilyen meleg ruhában kellemes.
Hangos kiáltást majd Sikolyt hallok, megállok ahogy csak tudok, pont két lány mellé érkezem az osztályból.
- Mi történt Megan? – kérdezem az egyik lányt aki rémülten mutat előre, egy ismerős ruházatot látok lefelé gördülni a havon, észveszejtő sebességgel.
Ez Lyrana lesz.
Gyorsan kapcsolva megindulok kis cakkokat véve felé, egy szikla mögött tűnik el, azt hitté az ember, hogy szakadék, de szerencsére csak egy pici lejtő utána sík tereppel. Lefékezek, majd kicsatolom a lábamról a léceket Lesietek hozzá vigyázva hogy nem süppedjek a mély hóba.
- Jól vagy? Lyrana… szólalj meg – próbálom ébresztgetni, de semmi. A ruhája tiszta hó, körbe vizsgálom, de szerencsére átütött vért sehol nem látok.
- Myoga… sensei… - nyöszörög halkan, felnyitja szemeit.
- Ezaz… jól van, de aludj el – mosolygok rá kedvesen – Hol fáj?
- A hátam… - mondja nagyon halkan, közelebb kell hajolnom, hogy halljam. Páran lesietnek még körénk, de rájuk szólok hogy álljanak távolabb.
- Aki kicsit erősebb segítsen nekem – szólok körülöttem valakinek, az egyik fiú mellém is siet. Nem nehéz, de sokkal biztosabb ha ketten visszük könnyű testét is – Vigyázz a hátára – figyelmeztetem halkabban, óvatosan fogjuk közre, úgy állítjuk talpra, majd visszaveszem a síléceket, lassan csúszkálva közelítjük meg a gyengélkedőt.
~*~
Furcsa a mai fiatalság. Amíg nagy a felhajtás, amíg hasznuk van az emberből, addig jó nekik, addig segítenek, vagy csak használnak. De szörnyülködve nézek körbe. Sötétedik már, de egyetlen egy diák sincs a környéken. Mind vagy kimentek a faluba, és mivel csoportos a kimenetel… az osztályfőnök is velük tartott. Azt hittem legalább benne lesz annyi tartás, hogy pár diákot vagy elenged, vagy itt tart, hogy Lyrana ne legyen egyedül, de úgy néz ki túl természetesnek veszi azt, hogy én itt maradtam mellette. Az ablakon kitekintve már csak az üres sí pálya látszik, sima fehér hó és a felvonó. Mocorgást nyöszörgést hallok, az ágyban fekvő lányra terelődik tekintetem. Szerencsére nem lett nagyobb baja egy zúzódásnál a vállán, ami be is van kötve a melegítő ruha alatt.
- Jobban vagy? – kérdezem kedvesen, de nem rám figyel, az ablakon tekint ki szomorúak a szemei.
- Igen, köszönöm – mondja halkan, bár a gyengeséget érzem még a hangjában remegni. Sajnálom szegényt, hogy már az első nap így lesérül, de szerencsére csak könnyebben.
- Szeretnél ha hoznék valamit? – próbálom gondolatait terelni, hisz sugárzik belőle a rosszkedv.
- A szobámba… visszamehetnék? – fordul felém, reménytelin csillogó szemekkel, meghökkenek egy pillanatra alig láthatóan, de gyorsan ellágyulnak arcvonásaim.
- Persze – állok fel székemről – gyere segítek.
Vonakodva bár, de elfogadja felé nyújtott kezem segítségét, oldalt átkarolva segítem át a szobájába. Elég nagy az épület, de szerencsére belül a folyosókon haladva eljutunk az ő szállásáig.
- Feküdj le, pihenj – ültetem le az ágyára – Addig hozok neked egy forró csokit – mosolygok rá kedvesen, majd kimegyek a szobából, le a lépcsőn.
Ekkor látom, hogy érkezik meg az osztály a tanárral az élen, mindenkire ráparancsol, hogy ne hagyják el éjjel a szobájukat, büntetéssel fenyegetőzik. Már elég sötét van kint furcsa hogy eddig kint voltak, bár szerintem vacsoráztak. Bár a sensei is elég fáradtnak tűnik, de lehet egy kis kótyagosság is van benne, nem tudom eldönteni.
Kérek magamnak is egy ír forró csokit, majd a két teli bögrével megindulok vissza fel, bekopogok hogy figyelmeztessem én vagyok, de amikor belépek a szobájába nem az ágyán találom, hanem a széles ablakpárkányon ülve. A függöny el van húzva, s csak ekkor látom mi is vonzotta ehhez a szobához… csodás a kilátás.
- Az ágyban lenne a helyed – lábbal zárom be az ajtót, majd felé sétálva ülök le az ablak másik végében átnyújtom neki a csészét.
- Köszönöm – nekidől a falnak oldalt, kezeivel közrefogva a csészét fújkálja meg a poharat néha kis kortyokat iszogatva belőle. Látom kicsit már jobb erőben van, jó érzés ezt látni.
Csendben nézzük a szép tájat ahogy egy-egy pontos meg van világítva az egész ,teljesen elhozza még számomra is a karácsonyi hangulatot, pedig nem abban az időszakban járunk.
- Már értem miért vágytál vissza ebbe a szobába – töröm meg a nagy csendet miután elfogyasztottuk melengető italunkat, csak egy pici mosoly szökik ajkaira válaszként, de nekem ez is elég. Elveszem tőle is a csészét, felállok az ablakból hogy az asztalra tegyem őket. Mikor vissza fordulok szinte lassított felvételként látom hogy ájultam esne ki az ablakból ültőjéből, hosszúra véve gyors lépteimet kapom el időben, mielőtt e földre esne, karjaimba kapva dőlök el vele együtt a földre, óvón ölelve át. Felhajolok tőle lehunyt szemekkel piros arccal piheg, nyelve egyet teszem kézfejem homlokára.
- Lázas vagy? Elszédültél? – kérdem sorra, de nem kapok választ, lassan felnyitja hosszú pilláit szívem hevesen ver pulzusom az egekbe szökik. Nem tudom, hogy a sors keze e, vagy puszta véletlen, hogy ez az alkalom született, de olyan érzések kezdenek kavarogni bennem, amit nem tudok megfékezni magamban, és azt érzem szárnyalok, s nekem ezt szabad.
- Olyan szép vagy… - susogom halkan, közelebb hajolva, szemei nagyobbra nyílnak szavaimra, mélyen tekinthetek a lágy barna íriszekbe, amelyek csak úgy vonzanak magukhoz, hívogatón csillognak fel rám.
- Taiki… sensei… - motyogja édesen, lázban égő arccal, s nem tudom magam tovább tartani, újabb csókra éhezik a szám, lassan finoman veszem birtokba ajkait. Ruhámba kapaszkodva lassan adja meg magát az érzésnek, felbátorodva mélyítem el a finom lassú csókot.
Mikor elhajolok tőle lágyan nézek le rá, felpislog rám, majd zavartak fordítja el tekintetét. Nem… nem akarom, hogy valami rosszra gondoljon, nem akarom megbántani… ahogy a múltkor tettem. Ujjaimmal állát fogom meg, visszaterelem magam felé.
- Ne haragudj rám… - mondom halkan, s látom szemein nem érti szabadkozásomat – Hiba volt a múltkor azt mondanom, hogy felejtsük el, de akkor úgy gondoltam az a helyes – aprót cikáznak szemei, biztos gondolkozik az egészen, de… de meg akarom nyugtatni.
- De én… én nem… vagyis… nem tudom… - édes zavarában lesüti szemeit, könny csurran ki, amit ujjammal törlök le.
- Nem akarlak síni látni – mondom még halkabban – a mosolyodat jobban szeretem – s a mondatra én is elmosolyodom ezzel elérve, hogy felviduljon arca ha bár még mindig könnyekkel küszködve, de nekem ez is elég. Kezeivel közre fogja arcom, mélyen néz a szemembe, lehunyva szemeimet simítom arcom tenyerébe.
|
| timcsiikee | 2009. 11. 08. 01:26:56 | #2394 |
Karakter: Myoga(gimnázium)
Myoga:
Bosszankodva ülök papírjaim felett egy íróasztalnál, fejem fogva könyökölök az íróasztal lapján, és bármennyire szeretnék koncentrálni, nem megy.
Belenézek szokásos rumos teámba, amit mindig akkor készítek, ha alkotni támad kedvem. A lágy tükrös felszínén először semmit nem látok, majd egy gyengéd barna szempár csillan rám, reménytelin engem nézve. Megbűvöltem figyelem a varázsos meleg íriszeket, melyek oly hívogatóak, újabb kortyra emelném italomat, helyette az asztalra csapok, hogy fodrozódással tűnjön el minden képzelgő kép. Mi a fenét képzelek? Teljesen elment az eszem, még arra sem tudok koncentrálni, amit csinálni akarok. Mintha elszállt volna minden ihlet. Kutyusom a lábamnál nyüszít, de finoman lökdösöm arrébb.
- Majd holnap sétálunk Shimo-chan, sajnálom – kis farkincáját behúzva oson ki a szobámból, tudja mi a dolga. iszok egy újabb kortyot, ízlelgetem lassan nyelem le majd leteszem a csészét. Újra áttetsző felületre tekintek, s már minden frusztráltság nélkül hagyom, hogy a szempár, s egy hozzá tartozó félénk mosoly tekintsen felém. Megigéző pillanat, apró mosoly fakad számra, már sokaik ilyen teámat fogyasztom, az időérzékem is elveszett már.
Egyszer csak érzem szívem mélyén keletkeznek a sorok, a szavak, s a mélyen csírázó érzések. Tollam a papírra helyezem, dőlt betűvel írom a következő sorokat.
„ Mintha elmentél volna
olyan sivár a hiány
s ami utánad keletkezett,
az csak csupa magány.
A mese voltál,
s a mesét folytatod.
Talán valóság vagy
talán csak oltalom.
De neved még titok
számra nem vehetem
Mélyen magamban tartom
Ki nem ejthetem.
S ha majd egyszer talán
Ha úgy hozza a sors
A vak remény ami táplál
megszűnik egy ponton
De a remény fénye
sajnos túl fakó
ha egyszer erőt nyerne
Az lenne való”
El sem hiszem, hogy ilyen verset írtam, rég nem volt hatással rám semmi, hogy ennyit írjak. S ha szívem legmélyén is most körbemutatnám a világnak, sajnos el kell rejtenem a kíváncsi szemek elől. Ha vájkálódnának az életemben, az senki számára nem lenne jó, tönkretennék egy fiatal életet, nem beszélve a sajátomról is.
A lapot becsúsztatom a gyűjteményembe, majd ránézek órámra, későre jár már, észre sem vettem, hogy ennyi az idő.
~*~
Az újabb irodalom órára már kissé mosolygósabb arccal lépek be amit ennek az osztálynak tartok. Talán egy kis aggódás van bennem, de remélem hogy Lyrana is jobban van, és már elfelejtette azt a dolgot. Habár én képtelen vagyok rá, remélem az ő érzéseit nem kavartam fel. Mindent csak remélni tudok.
Az óra végén Lyrananak szólni sem kell, már magától marad, kényelmesen ülve várom meg, míg minden diák elhagyja a termet. Feláll helyéről, majd bátran asztalom elé állva hozza a végleges formátumát irományának.
Gyorsan átfutom a sorokat amiket már jól ismerek, nem először olvasom, de mindig látok valami újat mindig felfedezek valamit, de nem hibát, ez teljesen más.
A végére érek, az utolsó mondatokat lassan olvasom, s furcsa szemekkel böngészem végig, még nem találkoztam ezekkel.
- Nem jó? – kérdezi félénk hangon, de nem tudok most rá koncentrálni, újra el kell olvasnom ezt a befejezést, kíváncsivá tett.
Szívem kifacsarja a gondolat, átérzem mindazt amit a betűk mondanak, s a sorok közé látva figyelem meg mondanivalóját. Leteszem a papírokat és sóhajtok egyet.
Azt hiszem ez az én hatásom. Egyszerre tölt el örömmel és szomorúsággal… Most vajon hibás vagyok vagy sem? Olyan furcsa ez a helyzet. Összefűzöm ujjaim, hallom visszafojtott hangját, felnézek rá, már csalódást látok arcán. Vajon mitől szontyolodott így el? Ja igen… a kérdés...
- Ha nőből lennék, ár elsírtam volna magam – mosolygok rá kedvesen, mélybarna szemeibe tekintve. Ahogy a szomorú homályos tekintet örömteli csillogássá válik, egyszerűen csodálatos, de nem kalandozhatok el.
- Tökéletes, nagyon szép lett és… - muszáj ezt mondanom – nem tudom, hogy mi hozta ki hirtelen belőled ezt a véget, de igazán gyönyörű befejezést adtál ennek a történetnek gratulálok.
Felállok ültőmből, majd újra kezeim közé véve a papírokat kopogtatom meg az asztalon, rendezve vonalukat.
- Ezeket elviszem, ma máris elküldöm őket, több gondod már nem lesz vele.
- Köszönöm – mondja halkan, félmosolyt produkálnak rózsaszín ajkai.
- Most pedig menj, el ne késs a következő órádról – javaslom neki, meghajol majd táskája után kapva siet ki a teremből, még hosszú pillanatokig nézem hűlt helyét az ajtófélfában. Azt hiszem egy fénymásolt példányt elteszek magamnak.
~*~
A tanáriban ülve várom a következő órát, kényelmesen elhelyezkedve a széken, arcomon a szemüveggel, s kezemben egy szép kis regénnyel foglalom el magam, nincs jobb dolgom.
- Taiki-sensei – szól egy másik tanár azonnal kikukkantok szemüvegem mögül, felnézve a kék szemekbe.
- Igen Misami-san? – csukom össze a könyvem, majd a helyére teszem, a jelzőt beletettem már.
- Ez önnek érkezett – egy kis fehér borítékot nyújt át nekem, tele pecsétekkel-bélyegekkel.
- Köszönöm – veszem el mosolyogva, és máris bontom ki… Megjött végre az eredmény. Visszatolva szemüvegem olvasom el gyorsan a hírt, majd széles mosollyal hajtom össze a papírt. Meg kell keresnem. Épp az osztályfőnöke lép be, így örömmel lépek elé, hogy beszéljek vele, el is mondja mennyire örül, és hogy a következő órája majd pont velük lesz… bemegyek.
~*~
Pusmogás töri meg azt a csendet ami a tanár belépése után keletkezett. Talán kíváncsiak miért vagyok itt, vagy furcsállják hogy bejöttem az órára, de lassan minden kiderül. Lyrana az egyik majdnem hátsó padba ül, eddig elfeküdt rajta, most viszotn felegyenesedett amint meglátta, hogy beléptem az ajtón, kíváncsian csillognak szemei. Arcomon széles mosoly dereng, s talán ez is egy furcsa tényező lehet, nem gyakran szoktam ennyit mosolyogni, és ennyire.
- Mielőtt elkezdenénk az osztályfőnöki órát gyerekek, Taiki-sensei egy érdekes dolgot szeretne közölni veletek – ül le a helyére, és még az osztály előtt állok és az eddig hátam mögött lapuló felnyitott borítékot lengetem meg.
- Nem tudom hányan tudják… - nézek körbe az osztályon – de Lyrana kisasszony, a múlt héten részt vett egy novella pályázaton, ami igazán hírhedt az irodalom világában – örömmel ejtem ki a szavakat, s talán ezzel neki is tudtam egy kis újat mondani – Az eredmény, itt van a kezemben, hangsúlyozom egy országos pályázatról van szó, így figyeljétek az eredményt – ezzel biztosan nem mondtam még el sokat. Mindenki árgus szemekkel figyelve nézi a kis borítékot a kezemben, néha rám is téved tekintetük, folytatom.
Kiveszem a papírt, majd olvasni kezdem tartalmát.
- „A Japán Irodalmi egyesület ez évben indított novella versenyén, 132 diák vett részt, és ebből szűrések alapján a zsűri kiválasztotta a legjobb harmincat. A következő elbírálás alapján örömmel értesítjük, hogy Sayada Lyrana a következő pályázaton első helyezést ért el, melynek díja egy később utalandó csekken érkező pénzjutalom, valamint egész osztálya számára egy egész sí túra a következő hétvégén minden ellátással. – összehajtom a papírt végignézek rajtuk, s a döbbent arcok láttán szélesebb mosoly terül el arcomon, igazán mókás látvány. Végül minden szem Lyranara felé irányul, és hangos sikolyok ujjongás tölti be a kis termet, boldogan nézem, ahogy köré gyűlnek, megköszönjék és gratuláljanak.
Most inkább nem megyek oda, majd a következő órán úgyis beszélek vele erről, megkapja ezt a levelet is. Az osztályfőnök megemeli hangját, mikor már nem bírja tovább a zsivajt, mindenki a helyére ül fegyelmezetten… Nem tudom milyen lenne, ha nekem lenne osztályom. Vajon tudnám kezelni őket?
- Mivel ennyi nagyra nőtt óvodásra egyedül nem tudok vigyázni, a tanár úr velünk fog jönni a túrára, a többit órán megbeszéljük…
- Köszönöm – fordulok felé, majd kimegyek a teremből, semmire sem figyelve.
Lassítom lépteim a tanári felé, mosolyom csillapodik, hiába örülök belül. De végül is ez a lényeg… Bíztam benne, és meg lett az eredménye.
Ügyes voltál Lyrana.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 08. 01:28:18
|
| timcsiikee | 2009. 09. 26. 18:14:44 | #1948 |
Karakter: Myoga(gimnázium)
Myoga:
Zúg a fejem, és agyamban felvillan egy szúró érzés. Mi a fenét csinálok? Elhajolok tőle, majd a kanapé másik végébe pattanok.
- Ne… haragudj… - mondom halkan, s minden jókedvem ami eddig volt tovaszáll - Azt hiszem ideje indulnod… Mára befejeztük a felkészülést… Hétfőre javítsd ki a hibákat… - felkapom a csészéket és a konyhába trappolok. Hallom még ahogy kinyílik az ajtó.
- Viszontlátásra Myoga-san. És kérem, ne haragudjon rám… - majd becsukódik az ajtó.
Lassan leteszem a csészéket a mosogatóba, és megtámaszkodom a szélén, előre hajtott fejjel, arcomba hullik hajam.
Mit tettem? Elment az eszem? Megcsókoltam egy diáklányt, és most azt hiszi ő a hibás. Remélem ez nem lesz hatással a tanulmányaira vagy a művére. Túlságosan is kár lenne érte.
Mekkora egy idióta vagyok.
~*~
Eljön az újabb tanítási nap, s kissé mogorvábban lépek be az osztályterembe, mint szoktam. Egyedül Shimo-channak köszönhetem, hogy nem letargikus állapotban léptem be a mai nap az iskolába. Szörnyen érzem magam még mindig a szombati miatt amit Lyranaval műveltem, remélem ki tudom engesztelni, és ugyan olyan lesz mint régen.
- Jó reggelt tanár úr!
- Jó reggelt – morgom vissza, bár lehet kissé vissza kéne fogni magam. Nem megoldás, ha a környezeten töltöm le a feszültséget - Ma önállóan fogjátok feldolgozni az anyagot, meg kell tanulnotok kijegyzetelni a lényeget. Nyissátok ki a tankönyvet a 111. oldalon és álljatok neki – sorolom a diákoknak, akik mintagyerekekként figyelnek, és minden sugdolózás nélkül teszik amit mondok. Nincs kedvem még tanítani sem. Míg ők szorgalmasan dolgoznak, hol beleolvasok egy könyve, hol kinézek az ablakon. Körbenézek a dolgozó tömegen, és látom ahogy Lyrana hasonló nyomott hangulatban mint én végzi lassan a feladatot. Legalább itt van, és ez egy „jó” jel, mert legalább bejött az iskolába, az órámat sem hagyja ki. A lényeg, hogy természetesnek kell lennem, és akkor valószínűleg minden endben lesz majd. Megszólal a csengő a hosszúnak tűnő óra után, a diákok zörögve tanszereikkel kezdenek el pakolni, és mikor már indulnak ki a teremből, felszólalok.
- Lyrana kisasszony… Önnel beszédem van… Kérem, maradjon… - összerezzen ahogy szólítom, de visszaül helyére. Megvárom míg mindenki kimegy, és megint rá nézek, előrehajtott fejjel ül a helyén. Felállok az asztaltól, majd a padja előtt lévő székre ülök, felé nézve.
- Igen? – néz fel kissé bágyadtan, talán félve. Mosolyt erőltetek arcomra.
- Kijavítottad a művedet? – kérdezem meg, ugyan úgy mintha mi sem történt volna.
- Én… Én sajnálom… de… - magyarázkodna, de félbe szakítom.
- Semmi baj, megértem – nyugtatom meg – Mi a következő órád?
- Azt hiszem… történelem – válaszol halkan.
- Akkor beszélek a tanárnővel, hogy kihagyhasd a mai órát, befejezzük együtt rendben? – próbálok nyugodt lenni, és kedves, de reakciójából semmit sem tapasztalok.
- Rendben – hajtja le megint a fejét. Olyan rossz így látni, azt hiszem előbb jobb lesz ha megbeszélem vele.
- Lyrana. Nézz rám… - kérem kedvesen, és lassan újra rám néz mogyoróbarna szemeivel – Ami szombaton történt, azzal kérlek ne foglalkozz, és ne hibáztasd magad. Én hibáztam, és szerintem a rumos tea is rátett. Tudod, te érettebb lány vagy mint az osztálytársaidból bárki, szeretném, ha olyan maradnál mint eddig. De legfőképp azt szeretném, ha ezt a versenyt megnyernéd, mert esélyes vagy rá – vállára teszem a kezem – Én hiszek benned, már csak az kell hogy magadban higgy.
- Én… Akkor is, sajnálom – szabadkozna tovább.
- Nem kell. Itt egyedül én vagyok a hibás, egy elgyengült pillanat volt… - pár pillatanyi néma csend, majd felállok a székből – Maradj itt, vedd elő a jegyzeteket, mindjárt jövök rendben?
- Igen – válaszol erőltetett mosoly félével, majd elhagyom a termet.
Beszélek a tanárával, majd lassú léptekkel megyek vissza a terembe, már csengetés után. Épp mikor belépek, megtörli arcát, és elrejti a zsebkendőt. Remélem nem sírt, de igyekszem nem észrevenni. Lehet egy kis sírás hiányzott neki. Szeretném ha olyan lenne mint régen.
- Előkészítetted? – kérdezem felé lépve.
- Igen tanár úr, itt vannak.
- Rendben – előveszek egy tollat, majd felkapok egy széket, és mellé ülök, nem túl közel de nem is távol. Sorra bejelölgetem, a hibákat, de nem is találok minden lapon, és elég kevés van. Ebből is látszik, hogy mennyire kifinomult már az írása, hisz ebben a korban ritka az ilyen szép kifejezésmód. Éberen figyel, és feljegyzi egy papírkára a javítani valónak, vagy a bekarikázásom fölé jegyzi. Máris sokkal jobban hasonlít arra a lányra, akit megismertem.
De valami furcsa érzés kering bennem, amitől megugrik a gyomrom, és a torkomban egy aprócska gombóc keletkezik. Még gondolni is furcsa erre, de… van egy olyan érzésem. Részemről nem volt véletlen az a csók.
De mire is gondolok én? Badarság. Ő még nagyon fiatal, hiába érettebb. Akkor mégis mit érzek?
- Ennyi lesz Taiki-sensei? – kapok észbe, majd lágyan tekintek le rá, ahogy finoman tartja ujjai között a tollat. Nem… nem szabad ilyeneket éreznem…
- Igen, Lyrana kész vagyunk. Ha holnapra szépen átírod, vagy begépeled és kinyomtatjuk, akkor el is küldöm. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó helyezést fogsz elérni – mosolygok rá, majd torkom megköszörülve állok fel mellőle a székről, és helyére teszem azt.
- Köszönöm – válaszol, majd rendbe teszi a papírokat, és egy mappába végül a táskájába rejti – Akkor én… mennék is.
- Rendben. Majd az órán találkozunk – meghajol és kimegy. Olyan szótlan, bár mindig az. Viszont így most nem tudom, mi is folyik a fejében. Vajon mire gondolhat? Én igyekeztem megnyugtatni, és bíztatni, megtettem mindent.
Ideje hogy hazamenjek, pihennem kell. És azt hiszem… Egy vers születik ma.
|
| timcsiikee | 2009. 07. 26. 11:05:30 | #1290 |
Karakter: Myoga(gimi)
Lassan hazasétálok, kezemben a sok papírral. Lépteim alig hallatszanak a természet hangja mellett, ahogy házam felé menet áthaladok egy parkon. Végig csak erre a lányra gondolok. Annyira emlékeztet rá… csak persze most fordított a helyzet, mert itt én tanítok. De az érzés.. ugyan az… Mégis… vétkesnek érzem magam, hogy egyáltalán gondolni merek erre. Hisz ő egy kislány hozzám képest. De nem hagy nyugodni a gondolat, összekavar… Azt hiszem ezt meg kell írnom ha hazaérek.
~*~
A napnyugta épp a horizonton pihen, mire én már dolgozószobámba érve leülhetek, és írhatok egy kellemes meleg tea mellett. Shimo-chanom az ágyon fekszik összegömbölyödve. Tudja és érzi, hogy ilyenkor nekem csak nyugalom kell, semmi más. Lassan telnek a sorok, de minden szóba ott a rejtelem és minden más, amiben benne vannak gondolataim érzéseim és zavartságom. Rég nem írtam már ilyet. Ez is jelzi a hasonlóságot kettejük között… Kezd számomra kísérteties lenni…
Mikor végzek, ránézek órámra, lassan elérjük az éj közepét.
Ha Lyrana tényleg olyan mint amilyennek mostanában képzelem, talán még most is a történetet írja.
Kíváncsiságból felhívom, hogy tudjam igaz e, és a történet haladása is érdekel engem. Előkapom a telefont és tárcsázom. Hát igen. Milyen jü ha tanár az ember… a Naplóban meg szinte minden ott van a diákról.. vagy akár az archívumban.
Kicseng egy ideig majd egy lágy hang szól bele.
- Igen tessék Sayada Lyrana.
- Szia Lyrana! Myoga-san vagyok – pár pillanat néma csend, azt várom hátha mond valamit, de semmi - Gondolom meglepődtél, hogy hívtalak. Csak szeretném megtudni, hogyan haladsz a történeteddel.
- Jó estét… - reagál köszönésemre, hallom hogy tényleg eléggé meg van lepődve késői zavarásomon - Már nincs vissza sok. Épp a végét írom – mondja végül. Jól van.
- Az remek – konstatálom egyszerűen – Jut eszembe, akkor a holnapi nappal, hogy döntöttél? – kérdem kedvesen, mivel nem mondott semmit még, és érdekelne, hogy mire számítsak majd – Nos?
- Elmegyek önhöz Myoga-san – válaszol halkan, érzem hangjának remegésében zavarát, és ez mosolygásra késztet, ahogy magam elé képzelem piruló arcát.
- Akkor tovább nem is zavarlak. Jó éjt, és szép álmokat – majd mondatom végeztével le is teszem a telefont. Álmos vagyok már…
Ásítva nyújtózom egyet, majd elmegyek szobámba, hogy pizsamát öltve fekhessek az ágyba.
~*~
Verőfényes szombati nap… Nincs is jobb komolyan az irodalomra mint ez. Egy kis kávé, majd reggeli és langyos teával töltöm időm, egy kellemes könyv társaságában. Persze mindezt már rendesen felöltözve, mert vendéget várok. Hogy nézne már ki, ha a diákom beállítana, és én egy szál pizsamában flangálnék előtte?
Előkapok egy könyvet, ami tele van sok régi külföldi verssel. Csak kíváncsiságból elkezdem olvasni őket.
***********************************
Bűneit egy csupa-vágyás, vén csontnak,
Szeresd, sajnáld a bűneimet,
Csak azt szeretem s annak hiszek,
Ki a bűnöket sírva szereti.
Nagy bűnökben virágzik el az Élet
És Jézus is szerette, szegény,
Kezét tartni a bűnös fején,
Mert illatos a bűn, mint a virág.
Hiszen a bűn mindig egy jajkiáltás
A Sors felé, hogy mért nem marad
Az ember mindig tiszta s szabad,
Vadba beoltott, nemes rózsa-szem.
Óh, bűneim, bár csak megtartanátok
Annak, aki megbocsátni tud,
Ki csöndesen bízó, nem hazug
S bűneim kertjét mélán járja be.
(Ady Endre: Bűnök kertjében)
************************************
Furcsa megmagyarázhatatlan érzések kerítenek hatalmába, mikor e sorokat olvasom.
Megannyi bűnről árulkodnak a sorok, és azt mesélik hogy a bűn az mindennel együtt jár, s megbocsájtható, és talán nem is nagy gond az ha vétkezik az ember, ha valamit szívből tesz nem biztos hogy bűn…
Furcsa gondolatok, érdekes eszmefuttatás. Furcsa hogy pont most olvasom ezt, amikor annyi furcsa gondolat kerülget mostanában… főleg azóta, hogy Lyranaval készülök a pályázatra…
Épp teámba kortyolok, mikor kopogtatnak az ajtón.
- Megyek! – szólok azonnal, majd felpattanok, és ajtót nyitok. Egy fiatal hölgy áll az ajóm előtt szép ruhában – Elnézést kisasszony, kit keres? – nézek kedvesen rá.
- Önt keresem Myoga-san. Jöttem a megbeszélt időpontra az írásommal kapcsolatban – szája elé teszi kezét, de még így is látom, ahogy elmosolyodva fojtja vissza nevetését.
- Ohh te vagy az Lyrana? – nevetem el magam én is halkan – Fel sem ismertelek így egyenruha nélkül – kacsintok rá – gyere, kerülj beljebb – állok el az ajtóból, és kezemmel mutatva tessékelem be.
- Köszönöm – biccenti előre fejét, majd mosolyogva bejön, papírjait maga előtt tartva.
Bezárom az ajtót mögötte, figyelem ahogy alakjához hogy simul a világos nyári ruha és minden mozdulatára libben egyet.
- Megkínálhatlak esetleg egy teával? Vagy valami mással? – kérdem kedvesen, majd mutatom, hogy hova üljön a nappaliban. A kanapéra, ahol eddig ültem. Összezárom a könyvet amit olvasgattam, majd visszateszem a polcon a helyére.
- Egy tea jól esne köszönöm – ül le, és leteszi maga elé az asztalkára a jegyzeteket.
- Máris hozom – kimegyek a konyhába, és töltök abból amit eddig ittam, kiviszem neki, majd leülök mellé. Kissé furcsán érzem magam, hisz ritkán jártak már a lakásomban.
Kis lában kopogását hallom meg és rájövök, hogy Shimo-chan baktat le a lépcsőn, hogy üdvözölje új vendégünket. De hogy nyugodtan meg tudja inni teáját, leveszem róla, ölembe teszem és borzolni, gyöntölni kezdem kutyámat.
- Aludtál mi? Kis hétalvó! – szájával kapkod össze vissza, de nem tudja kezem elkapni, mert mindig máshol piszkálom.
- Nagyon aranyos kutyus – nyúl át, és megsimogatja kutyám, persze előbb hagyja hogy megszagolja a kezét.
- Látom értesz az állatokhoz…
Nem válaszol, csak egy kedves mosollyal néz rám. Shimo-t felállítom 4 lábára, majd fenekére paskolok egyet.
- Na menj vissza! Most ne zavarj minket… - le is ugrik, feleselve ugat egyet, aztán elmegy a konyhába, hogy a kikészített ennivalójába belekezdjen. Visszafordulok a lányhoz, aki épp szájához emeli a csészét – Na hol is tartottunk? Igen… Hadd nézzem az új írást – azonnal a papírok után kapok, majd mikor magamhoz veszem őket, meghallom Lyrana furcsálló hangát. Rá nézek, érdekes grimaszt vág.
- Milyen tea ez? – teszi le a csészét. Ekkor jut csak eszembe, hogy reggel egy elég erőset készítettem, egészen véletlenül, amit akkor szoktam csinálni, ha alkotni támadnak kedvem. Én már megszoktam az ízét és hatását, de ő még nem.
- Bocsánat… mindjárt főzök másikat… - venném el a csészét, de megállít.
- Ne.. köszönöm nem kell… - mondja félénken, én pedig ennek hatására visszaülök.
- Jól van akkor előbb átnézem mit írtál. Gyorsan végigfutom a sorokat, hogy ne húzzam az időd, hisz egy hölgyet nem illik megváratni.
- Nos nagyon szép lett a vége, igazán egyedi… - dicsérem meg, még mindig a papírokat bújva, de érzem hogy közelebb ül, kicsit én is arrébb csúszom, hogy meg tudjam mutatni a javítani valókat – Itt… - mutatom ujjammal – nem kell ennyi érzelem… itt már kicsit soknak tűnik a leírás, erre figyelj oda – rá nézek, és arca közvetlen előttem van. Most nem a papírt nézi ahova mutatok, hanem egyenesen a szemembe néz, olyan mintha mindent látna amire gondolok. Arcomat bizsergeti közelsége, félig lehunyom szemem, és látom hogy kipirult az arca. Szívem tempójának sokszorosával kezd verni. Rég nem éreztem már ezt, elég ritka alkalom, és most újra érzem. Most a teám van rá ilyen hatással? És rám is? Vagy ez valami más? Nem tudom megkülönböztetni, de érzem, hogy gondolataim elhalványulnak és szám arra vágyik, hogy ajkaira tapadjon, olyan pirosak és szépek mint a nyíló rózsa. Fényesek mintha harmatcsepp csillogna rajta, olyan kívánatos, nem is lehet ellenállni neki.
Megtámaszkodom magam mellett, és azt a pár centiméter távolságot egy pillanat alatt eltűntetem kettőnk között…
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 08. 18. 14:35:32
|
| timcsiikee | 2009. 07. 07. 18:45:11 | #1098 |
Karakter: Myoga(gimi)
Myoga:
Látom kissé meg van még szeppenve, és bíztatóan simítom meg arcát, amit elmémben jól tudok, hogy tilos lenne így érintenem, mégis a tiltó gondolatok ellenére mégis megteszem.
- Menni fog! Csak higgy magadban.
Megadóad dörgöli tenyerembe arcát, mint egy kiscica, és ettől végképp meglepődöm.
- Tanár úr… - kap észbe, miután elrántotta kezemtől fejecskéjét – van nekem egy írásom, amit nem rég írtam… Megmutathatom? – kérdezi halkan, kissé suttagva, félénken.
- Persze – vágom rá azonnal. Szeretem az ilyen magán, és spontán írásokat. Ezek adják ki a legjobban az ember érzéseit és lelki világát. Máris táskájába nyúl, hogy elővegye, majd felém nyújtja.
- Tessék… - el is veszem, majd belelapozgatok, el elolvasok egy-egy sort, bekezdést, gyorsan átfutom.
Gyönyörű kifejezések, lágy szavak, mély érzések. Ez az amit csak kevesen értenek meg, és értik meg mit is jelent. Főként csak az látja aki ért hozzá, vagy a műfaj szeretője, esetleg tapasztalatból érzi át. Csodás.
Sokáig nézelődhetek alkotásában, mert halk hangja zökkent ki a szavak világa közül.
- Ennyire nem jó? – azonnal felé kapom tekintetem, látom szomorkás arcát.
- Ejnye Lyrana. Ennyire nem bízol magadban? – mosolyodom el rá nézve – Nagyon jó és szép. Megfelelő a szóhasználat és a képalkotás is. Szerintem indulhatnál ezzel a művel.
Azonnal látom arcán, hogy felvillanyozta mondatom és véleményem. Szép arcán élénk mosoly terül el, majd nagy hevességében nyakamat átkarolva pattog örömében, de mikor észbe kap, azonnal erős pirossággal arcán pattan el tőlem.
- Bocsánat, nem akartam… én csak… - zavartan süti le szemeit, már kapná is kézhez iratait, hogy azonnal elrohanhasson, de csuklója után kapok.
- Semmi baj, ne ijedj meg… - nyugtatom meg – de azért ez ne legyen rendszeres rendben? – tettetett rovással nézek rá egy mosollyal együtt. Lassan elengedem kezét, mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem fog elfutni.
- Rendben… - megszeppenve pislog rám, majd elteszi lapjait.
- Arra gondoltam… - kezdek bele mondatomba – Talán a terem nem a megfelelő az íráshoz, túl merev nem gondolod?
- Izé… nem tudom… - válaszol zavartam. Nagyon aranyos… De mikre gondolok én?
- Ha mondjuk kint az iskola parkjában írnánk és tanulnák, te is felszabadultabb lennél nem? – teszek fel egy újabb kérdést, de inkább táskája szárát szorongatja a parkettát fixírozva.
- De, lehet…
- Jól van. Akkor összeszedem a holmim, és mehetünk is. Legalább a frisslevegőn vagyunk…
Gyorsan az asztalom felé is fordulok, szépen összerendezem, majd összefogom holmim, és magam előtt tessékelve a lányt indulunk ki a szabadba.
Keresünk egy nyugodt és üres kis padot, majd leülünk, és újra előveszi művét.
Újra átolvasom, vagyis most már vele együtt, és kicsit tüzetesebben.
- Úgy látom még nincs befejezve. Mennyi van még hátra a történetedből? – kérdem felé fordulva.
- Már nem sok.
- Az remek, mert akkor időben is vagyunk.
Megbeszélünk még pár dolgot irományával kapcsolatban, addigra már bővel délután is lett.
- Holnap szombat, és szorít az idő… - vakarom meg tarkómat, elgondolkodva.
- De hétfőn van óránk együtt nem, tanár úr? – jegyzi meg halkan.
- Igaz, de órán nem foglalkozhatunk csak ezzel. Tudod mit? – jut eszembe egy ötlet – Holnap gyere fel hozzám, majd folytatjuk – vetem fel, és meg sem várom, hogy mit reagálna rá, már írom is egy cetlire a címem – Tessék, biztos megtalálod majd… - adom kezébe, majd fel is állok a padról – holnapig álmodd meg, hogy mi is legyen a történet vége – nézek rá mosolyogva, majd visszaegyenesedem, immáron karjaim közt mappámmal és a többivel.
- Rendben, köszönöm… - néz fel rám szép barna szemeivel, majd el is teszi látszólag féltett helyre a cetlit. Sokáig lomol táskájában, talán azt várja, hogy elmenjek. Ennyire zavarba hoznám szegény lányt? Na jó…
- Akkor holnap találkozunk… szia… - köszönök el tőle egy intéssel, majd sétálok is tovább, egyenesen haza. Drága Shimo-chanom már biztos nagyon éhes.
|
| timcsiikee | 2009. 07. 06. 21:42:01 | #1084 |
Karakter: Myoga(gimi)
Myoga:
- Jó napod Sensei! – üdvözöl ahogy belép, és én csak egy bólintással jelzem, hogy észrevettem. Mutatom is a már lassan megszokottá váló helyét, majd le is ül, és a könyvet, valamint papírokat elővéve nyújtja nekem – Köszönöm a könyveket, sokat segített a tisztánlátásban – hálálkodik illedelmesen.
- Látom sokat dolgoztál – vetem pillantásom írásaira – Ah… Ahogy elnézem, a romantikus vonalat szeretnéd követni… rendben van, akkor ez irányt fogjuk követni – mondom elmélázva, olvasva a sorokat. Egész sokat fejlődött egy nap alatt és egyszeri olvasással. Látszik, hogy nem ma kezdett bele.
– Akkor a következő lehetne a témád, a kedveseddel való megismerkedésről írhatnál egy novellát, így a tapasztalat, és a forrás is megvan már. – adom ötletként szinte parancsba. Ha jól értelmezem, akkor van párja, és így könnyen fog menni az írás.
- De tanárúr… - kapja fel a hangját, mintha olyan szemérmetlen dolgot kértem volna.
- Valami problémát okoz ez Lyrana kisasszony? – kérdezek vissza szavába vágva, mélyen a szemébe nézve, hogy meggyőzzem.
- Nem, dehogy… Menni fog… - suttogja. Helyes – Kérdezhetek valamit Sensei? – néz rám kérdő tekintettel, határozottabb hanglejtéssel.
- Persze- válaszolom készségesen, majd várom eredeti kérdését.
- Ki volt az a csinos fiatal lány a képen, amit a könyvben találtam? – kéri zavartan, majd kicsit el is fordul
- Hogy Ő? – válaszolok először csak egy kéréssel. Összefonom ujjaim, és a hasamra teszem kezeim. Egyik lábam átvetem a másik felett, majd lágy mosollyal kitekintek az ablakon a napsütésre. Felidézem lágy kacaját, és a pillanatokat, mikor beleéléssel olvasott nekem. Majd mikor a könyvet kaptam búcsúzóul. Kincsként őrzöm azóta is, most volt az első, hogy valakire bíztam.
- Ő… Egy nagyon régi kedves ismerős… Úgy is fogalmazhatnék, hogy ő volt a „tanárom” – hangsúlyozom a kétességet mondatomban, majd egy sóhajjal térek vissza a talajra – De most nem ez a lényeg… - egyenesedek vissza a székbe – most azért vagyunk itt, hogy gyakorold az írást és legyen esélyed a pályázat megnyerésére. Nézzük is amit írtál – fogom meg papírjait, majd elkezdem olvasni. Látom perifériámban, hogy még mindig engem néz, is viszonzom pillantását.
- Mi a baj? – kérdezek rá, mire pirulva fordítja el a fejét ő is az asztal felé.
Újra kiemelem hibáit, bár kevesebb van, és javaslom mibe kell hangsúlyt fektetni. Hogy hol kell több és hol kell kevesebb leírás. Hol kell hatásszünet, és hol nem kell. Egész hamar végzünk, bár már javában napnyugta van.
- Ennyi azt hiszem elég lesz. Holnapra el tudnál készíteni egy alapot a végleges novellához? Elkezdhetnénk az írását. Szedd össze a gondolataid és emlékeid, majd írd le.
- Rendben – válaszol halkan, és összepakol.
- Holnap várlak megint itt – szólok még utoljára, és most én hagyom el hamarabb a termet.
Hazamegyek, bár kicsit furcsa a közérzetem. Különös egy lány. Szereti az irodalmat, nagyon jó író, és szereti a romantikus írásokat is. Hasonlít, mégis teljesen más. És nem csak a kor a lényeg. A kisugárzása teljesen más. Ha nem lenne párja… talán felkérném, hogy legyen egy leendő könyvemhez ihletadó, de így túl félreérthető lenne és tanárként is sokak nem néznék jó szemmel.
Bár… Magamat ismerve… meg is értem őket.
Néha hára pillantok, de semmi mást nem látok, csak a széltől lebbenő ágakat és leveleket.
Shimo-chat mikor lehozom sétálni, leülök egy padra, míg ő futkos, és írni kezdek, teljesem függetlenül mindentől és csak azon kapom magam, hogy pár sor Lyranara illene. Valami nagyon megfogott ebben a lányban. Kár hogy a tanára vagyok.
~*~
Másnap ismételten várom, de kicsit késik. Szokásos üdvözlés majd helyfoglalásos ceremónia lemegy, majd kezdjük is. Odaadja a vázlatokat, majd beleolvasok.
- Mi történt Lyrana? Mi ez? Rád sem ismerek – teszem az asztalra a papírokat, és pironkodó arcára nézek.
- Sajnálom… De ki kellett találnom valamit. Nehéz úgy a kedvesemről írni, ha nincs – veti szememre, de arca még vörösebbé válik. Ó… Már értem.
- És ezt miért nem mondtad tegnap? – kérdem teljes testtel felé fordulva.
- Nem tudom – süti le szemeit bűnbánón.
Felsóhajtok, majd elgondolkodom.
- Semmi baj – simítok füle mellé egy tincset – Találunk másik témát.
- De mégis mit? – teszi fel a nagy kérdést. Hát igen.
- Ha a romantikus vonalat szeretnéd követni, akkor mi lenne, ha kitalálnál egy kis mesét, szintén kitalált karakterekkel, mindentől függetlenül. Bármi, amit akár magadnak is elképzelnél, benne lehet. Mit szólsz? – kérdem kíváncsian. Hátha ez a téma könnyebb lesz számára is.
|
| timcsiikee | 2009. 07. 05. 10:42:42 | #1069 |
Karakter: Myoga(gimi)
Myoga:
- Rendben – válaszol végre, egy bájos mosollyal az arcán – Igen elvállalom, és indulok a versenyen. De órák alatt nem tud segíteni, akkor hogyan fog iránymutatást adni? – arcára édes pír kerül, és nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak.
- majd órák után – felelem egyszerűen – Délutánonként visszajössz ide a terembe, és megbeszéljük mit, és hogyan javíts az írásodban – mogyoró barna szemeibe mélyesztem saját tekintetem. Látom hamar fel is fogta, és komolyan gondolja amit mondott – Akkor ma délután kettőkor itt találkozunk – fejezem be, majd kezemmel intek neki, hogy elmehet.
- Itt leszek – válaszol még utoljára, hogy megerősítse kijelentését. Remélem is. Egy ilyen tehetséget nem szívesen pazarolnék el. De majd meglátjuk, hogy tényleg eljön e, és nem fél.
~*~
A megbeszélt idő előtt már jóval ott vagyok, és szokásos székembe ülve, előveszek egy könyvet, és míg várakozom, azt kezdem el olvasgatni. Teljesen belemerülök, a hosszú percek pillanatoknak tűnnek, majd halk neszt hallok meg.
- Elnézést Mr. Taiki. Megjöttem a gyakorlásra… - szólal meg a már teremben álló lány.
- Remek… - teszek egy könyvjelzőt a lapok közé, majd becsukom a regényt, és leveszem szemüvegem – hozzon ide egy széket – mutatok az egyik legközelebbi pad felé. Odatipeg, majd mutatom, hogy mellém üljön. Kissé elpirulva, de mégsem vonakodva foglal helyet, majdnem közvetlen mellettem.
- Vedd elő a novellád – kérem halkan.
- Igen… - válaszol készségesen, majd a táskájában kezd kutakodni. Ahogy előre hajol, oldalra fogott copfja a másik vállára lecsúszik. Kissé felé hajolok, és megérzem édes illatát.
Hmm. Nagyon kellemes édes virágillat.
De most inkább térjünk vissza az írásra.
- Itt is van – teszi le az asztalra kétlapos művét.
- Rendben… tehát… - kezdem rögtön a legelején – A cím nem elég találó. Ha érzéssel teli novellát akarsz írni, akkor mélyebb gondolkodással kell címet adni a művednek. Ezt nem muszáj rögtön az elején megadnod. Ha majd a pályázatra írsz, akkor elég lesz a végén kitalálnod a címet.
Lehet, hogy ezzel megsértettem kis lelki világát, de most nem érdekel. Ha szeretne jó munkát végezni, akkor rám kell hallgatnia. Félig áhítattal figyel, de látom hogy néha kezeit ökölbe szorítja, egy-egy szúrósabb mondatomnál.
- Itt pedig… olvasom: „… a napsugarak gyermeteg játékot vívtak a fűszálakon tündöklő harmatcseppekkel, én pedig vidám kacagással hallgattam kedvesem ugratását, és csiklandozom meg oldalát, mire alrébb gurul, magával húzva engem is..” – a szavakat olyan lágyan ejtem ki, ahogy néha a verseket szoktam magamnak felolvasni. Nem rossz részlet, érzéssel lehet olvasni, de szúrja a szemem pár dolog.
- Itt nem tiszta az igeidő a mondatban. Az elején múlt idő „hallgattam kedvesem”, a végén pedig már jelen időben írsz „arrébb gurul”, erre figyelj oda. – fél szemmel rá sandítok, látom hogy lassan bólogat – úgy látom a helyesírásodra is ügyelni kell. Nem alrébb, hanem arrébb. Javaslom, mielőtt írni kezdesz, olvass el egy egyszerű regényt. Tanulmányozd. – a táskám felé fordulok, és matatni kezdek benne. Már előre felkészültem erre. Előveszem az egyik kedvenc rövid romantikus regényemet, és odanyújtom neki.
- Ezt nézd át, nem tart tovább elolvasni 1-2 óránál – megfogja, de én még nem engedem el, így kérdőn tekint fel rám. Szemei elkerekednek, amikor nagyon közel hajolok hozzá.
- Nagyon vigyázz rá… - suttogom halkan, és fülig pirulva bólint. Számomra nagyon kedves ez a könyv. Még Tőle kaptam annak idején.
- Mára ennyi… Holnap meglátjuk mennyit fejlődtél, és kitalálunk egy témát rendben? – kérdem egy megkönnyebbült mosollyal ajkaimon, majd észreveszek egy arcába hulló tincset, amit egyszerű mozdulattal simítok neki hátra. Kissé ijedten elkapja a fejét, majd mindent összepakolva rohan ki a teremből.
- Viszlát! – kiált még utoljára. Mi lelte? Nem értem… Na mindegy. Egy újabb sóhaj kíséretében én is elkezdek összepakolni kényelmes tempóban, majd hazaindulok. Szegény Shimo-chan már vár rám.
Ahogy a naplementétől sárgálló utcákat járom hazafelé, furcsa érzésem támad. De miért?
Mire haza érek, Shimo már izgatottan vár.
- Tudom… mindjárt megyünk… - mondom neki, és megfogom a pórázt.
Hamar vissza is érünk a kellemes séta után, és ahogy belehuppanok fotelembe, megcsap a felismerés villáma. A fenébe. Teljesen kiment a fejemből. A regényben felejtettem a fényképemet Róla… Ráadásul a könyv alá is van írva…
Egyik tenyerembe temetem fél arcomat. Hogy felejthettem el?
Na mindegy. Nem aggódom. Csak nem fogja majd mindenkinek azt mutogatni.
~*~
Másnap délután, ismét idő előtt ülök teremben, és Lyranat várom. Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy mennyit javult az írása. Nem kell sokat várnom, hamar be is toppan.
|
| timcsiikee | 2009. 07. 04. 20:55:35 | #1055 |
Karakter: Myoga(gimi)
Myoga:
Reggel korábban érek be a tanáriba, de ez már lassan kezd megszokottá válni, mióta Shimo-chan velem van. Hajnalban kelek, hogy levigyem sétálni, és mivel nem tudok visszaaludni… Jobb, ha bejövök, így legalább pár papírmunkát ilyenkor lerendezek, nem pedig tanítás után. Sorra jönnek be a kollégák, akiket mosolyogva fogadok, valamint mutatom, hogy már főztem kávét, igyanak nyugodtan.
A mai első órám lyukas, a második pedig megint a végzős lány osztállyal van.
Mázlistának érzem magam, hogy ezek nem olyan lányok, mint a szakközépiskolákban. Fegyelmezettebbek, és figyelnek az órán, tudnak válaszolni a nekik feltett kérdésekre. Bár Lyrana kisasszonnyal még meg fog gyűlni a bajom. Nem mindig figyel, nem mindig hallja, amit kérdezek, és mindig firkál valamit jegyzetelés közben. Mintha egyáltalán nem is foglalkozna az irodalommal. Nem szeretem az ilyet. Igaz ennek ellenére, jó jegyei vannak. De szerintem ez csak a magolás eredménye.
Legközelebb… Majd olyan dolgozatot írattatok velük, ahol érzelemkifejezés lesz a fő, abból majd megállapítom, hogy melyik tanuló az, aki tényleg foglalkozik ezzel.
De miért is nem jutott ez előbb eszembe, nem tudom.
~*~
A diákoktól nyüzsgő folyosón haladok keresztül, nemsokára csengetnek be. Mindenki a folyosón lebzsel és a lányok trécselnek, amikor bemegyek, Lyrana olvas valamit, igaz nem látom, mert a könyve a padra van fektetve. Ha egyáltalán könyvet látok ott.
Elkezdődik az óra, és gondolok egyet. Mivel így is előre vagyunk haladva az anyaggal, talán most meg is ejthetném ezt a dolgozatot.
- Lányok… Könyveket, füzeteket tegyétek el, írtok egy kis röpdolgozatot – halk ováció a reakció kérésemre, de megnyugtatom őket – Ne aggódjatok, csak az megy jegyre, akinek jól sikerül.
Erre persze mindenki megnyugszik, és elővesznek egy-egy papírt, tollal a kezükben várják a kérdéseket.
- Ez nem szokványos dolgozat lesz… - állok fel az asztalomtól, leveszem olvasószemüvegem, és zakóm zsebébe teszem. Ujjaimat hajamba túrom és hátra simítom hajamat, hogy pár tincsem ne lógjon előre – Nem kérdéseket fogok feltenni, hanem… - Elkezdek sétálni a padok között, szokásos módon némelyik padon menet közben dobolok ujjammal – Egy kis novella szerűt kéne írnotok arról, hogy mit láttok és éreztek, ha például kiültök a parkba ragyogó napsütésben a zöld fűre.
Elmélázok gondolataimon, de hamar észhez térek.
- Egész órán írhatjátok, és legyen legalább egy oldal… Kezdjétek!
Az óra csendesen folyik tovább, igaz néha egy kis sutyorgást hallani, de ez most megengedhető. Tollak sercegése, és papírcsörgés zene a füleimnek, de inkább csak könyvembe temetkezem. Néha fel-felpillantok szemüvegem mögül, és csak előre hajtott fejeket látok. Lyrana kisasszony is hasonlóképp tesz, de mellette már látok egy teleírt lapot. Nocsak… Erre nagyon kíváncsi leszek.
~*~
Ezen kívül még a fiúkkal is van egy órám, utána mehetek is haza. Shimo már ajtót kaparva vár, mikor a kulcs megcsörrenve jelzi, hogy én nyitom az ajtót. Imádom ezt a kis dögöt, annyi szeretet van benne. Megebédelek, majd leülök a dolgozószobámba olvasni a novellákat.
A legtöbbet csak átfutom, hisz unalmas és egyszerű a szóhasználat. Ezekről a lányokról nem is hittem volna, hogy ilyen csalók… Egészen biztos vagyok, hogy órára is csak a könyvben lévő dolgokat magolták be, és ezzel próbáltak bájologni. De nálam ez nem elég. Azt hiszik, hogy magolással bármit elérhetnek nálam? Tévednek. Az irodalomban az érzelem és az átélés a lényeg, nem a tudás.
Elérek Lyrana alig négy oldalas kis novellájához. Döbbenten tapasztalom az eltérést a többihez képest… Nagyon jó, szép és kifejező szavak. Hasonlatok megszemélyesítések és metaforák harmonikus rendezése. Igazán csodálatos mű, bár bőven van még mit rajta javítani, de korához képest kiváló teljesítmény.
~*~
Két nappal később, a következő irodalom órán kiosztom az esszéket, és sokan furcsállva fogadják az eredményt, amit természetesen nem kérnek. Nem baj, nem is a jegy volt a lényeg.
Megtartom a kimerítő órát, majd a végén fellélegezve pakolnak össze a lányok.
- Lyrana kisasszony. Itt maradna még pár szóra? – nem érti kérésem, de egy furcsa pillantás kíséretében beleegyezik. Az utolsó nebuló is kimegy, így csak mi maradunk a teremben, ő az asztalom előtt áll. Leveszem szemüvegem, majd kérdőn végignézek rajta.
- Tetszett a novellája – mondom megszokott hangnemben.
- Ennyi lenne? – kérdezi unott hangnemben. Látom még mindig ellenséges velem szemben, bár nem értem miért.
- Nem… - válaszolok egyre morcosabban. Jobban szeretem, ha tisztelnek a diákjaim – A tiéd volt a legjobb esszé az évfolyamon… Csak tudni szeretném, hogy ezt eddig miért titkoltad?
- Mit?
- Hogy ilyen írói véna van benned – kijelentésemre visszafogottan felvirul az arca, és halványan elvörösödik – de ennyire ne bízd el magad… - teszem hozzá – sokat kell még fejlődnöd, de látom benned a lehetőséget.
- Mire akar ezzel célozni? – vonja fel egyik szemöldökét.
- Van egy irodalmi verseny, szintén egy novellát kéne írni. Három hét múlva zárul le, így sietni kell. Szeretném ha elvállalnád… Ha kell, bármiben segítek, de azért nem írhatom meg helyetted – kissé gúnyosan elmosolyodom, de jelzem, hogy komolyan beszélek – Nos? – sürgetem válaszra. Remélem igent mond, hisz ez nagy esély számára, persze csak ha ő is szeretné.
|
|
