Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2.

Mora2013. 12. 07. 00:08:22#28502
Karakter: Baiko
Megjegyzés: (Lulumnak)


 Elfordul tőlem, és hosszú percekig, némán bámul maga elé. Remegve, könnyeimet törölgetve figyelem, de csak annyit látok, hogy háta merev, süt belőle a feszültség, és ökölbe szorulnak a kezei. Miért... miért reagál így? Miért nem válaszol?

- Hikaru… - szólítom halkan, remegő hangon, megtörve a ránk ereszkedett csendet. Óvatosan lépek hozzá közelebb, bizonytalanul és félve téve kezemet a karjára. Remegnek az izmai, mindenhol sebes és véres... El kell látni őt! – Hikaru.. én.. – kezdem újra, könnyeimet nyelve, mikor még mindig nem reagál. – Me-menjünk haza jó?
- Igen – szólal meg végre, de olyan hűvösen, hogy görcsbe rándul a gyomrom. – Menj haza. – Lassan elhúzza tőlem a karját, de az arcát nem fordítja felém. Riadtan, kétségbeesetten ejtem magam mellé a kezem, és komolyan kezd bennem felcsapni megint a félelem.

 - De.. te…te sérült vagy.. így nem… - hebegem, de összerezzenek ijedtemben, mikor dühödten megfeszül., majd hirtelen felém fordul. A tekintetében pedig erőteljesen kavarog a harag.
- Rosszul hallasz?! Azt mondtam menj haza! – csattan fel. Még sose beszélt így velem, sose nézett így rám... Szörnyen mérges... félelmetes... Hikaru... – Mire vársz még? – mondja halkabban, de elmélyülő hangon. Ez nem ő... ez nem lehet ő....
- Hi..Hikaru.. – dadogom reszketegen, próbálva megtalálni tekintetében legalább a nyomát a friss zöldnek. Ő azonban összehúzza őket, vad haraggal nézve rám.
- Tűnés! – morogja vészjóslóan, mire riadtan nyelek egyet. De nem hagyhatom itt, a sebei...
- De.. – préselem ki magamból, de még mielőtt tovább juthatnék, elkezd átalakulni. Hirtelen csap felém, ösztönösen ugrok hátrébb, és értetlenül, rettegve bámulok rá. Egész testemben reszketek, könnyeim még mindig megállíthatatlanul peregnek, és fogalmam sincs, mit tegyek.
- Menj – morogja indulatosan, és most már nem kell többször mondania. Kétségbeesetten nézek végig rajta, majd káosszal vetekvő lelkiállapotban vetem bele magam az erdőbe.

Nem is nézem, merre futok, csak zokogva török utat magamnak az aljnövényzetben. Újra és újra megbotlom, elhasalok, hála a levelek alatt megbúvó gyökereknek, köveknek, de csak talpra küzdöm magam, és rohanok tovább. Nem tudom kiverni a fejemből Hikaru ádáz tekintetének, sérült, véres testének a látványát, hideg hangja pedig még mindig a fejemben visszhangzik.
Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett idejönnöm… Hisz csak rontottam a helyzeten! Ostoba módon még az érzéseimmel is leterheltem, mikor már volt elég gondja, és most gyűlöl… Életemben először szerelmes vagyok, még fel is ismertem az érzést, ki mertem mondani… és elintéztem, hogy választottam megutáljon. Ilyen ügyes is csak én lehetek…
Hirtelen torpanok meg, ahogy a fák közül kirobbanok a kertünkbe. Nem tudtam, hogy erre futok…
Egész testemben remegve rogyok térdre, és megállás nélkül patakzó könnyeim ellenére, folyamatos kísérleteket teszek arcom megtörlésére. Karcolások, horzsolások és zúzódások hada sajog a testem minden pontján, de semmi se ér fel a lelkemet kínzó fájdalommal.
Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és mindent máshogy tehetnék… Nem akarom elveszteni Hikarut! Ha nem is érez úgy irántam, mint én iránta, attól még a barátsága is nagyon fontos nekem, nem tudom már elképzelni nélküle a mindennapjaim.
Vajon mikor kezdtem el ennyire kötődni hozzá? Lehet jobb lett volna, ha sose jövök rá, mit érzek valójában iránta…?

~~~***~~~

Három nap telt el az erdőben történtek óta, de úgy érzem, mintha már évekkel ezelőtt zajlottak volna. Hiába sikerült akkor éjjel visszalógnom a szobámba anyáék felébresztése nélkül, hamar rájöttek másnap, hogy valami történt. Életemben először, nem mondtam el nekik semmit, amiért persze még inkább aggódnak, de képtelen voltam rá.
Tehetetlenül figyelték, ahogy naphosszat pityergek, ki tudja hol szerzett sebeimet nyalogatva vonulok el a szobámba, és nem engedem őket magamhoz, ételt se kérek. Két nappal az eset után démoni apucim is megjelent, de az erélyes, választ követelő viselkedésével csak azt érte el, hogy még inkább kiborultam. Kiabálva, zokogva meséltem el neki, hogy a démonok hibájából sérült meg Hikaru, aki most utál is, annak ellenére, hogy én mit érzek iránta.
Hirtelenjében nem tudott mit kezdeni tombolásommal, pláne, mikor akaratlanul lángra kaptam, és kénytelen volt saját erejével elnyomni az enyémet. Megvárta, míg aznap éjjel álomba sírtam magam, és ma reggelre elment, hogy kiderítse mi zajlik a háttérben.

Nekem pedig végre elapadtak a könnyeim, üres tekintettel bámulok magam elé, és igyekszem elég bátorságot gyűjteni, hogy kimozduljak hazulról. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy Hikaru jól van. Elküldött… nem akarok többé a terhére lenni, de látnom kell, hogy minden rendben van vele…
Sóhajtva tápászkodom fel, és kiugorva az ablakon, futva veszem az irányt a háza felé, még mielőtt meggondolnám magam, és elfogyna a hirtelen jött bátorságom.
Mikor azonban a kerítéséhez érve, felkapaszkodom rá hátul, minden csendesnek és mozdulatlannak tűnik a házban. Elfog az aggodalom, görcsbe rándul tőle a gyomrom, és készülnék átmászni, mikor ismerős, csendes hangot hallok meg magam mögül.
- Te mit keresel itt? – kérdezi Hikaru, mire ijedtemben rosszul moccanok, megcsúszik a lábam, és a fenekemre esve landolok a földön. Halk morgással dicsérem saját bénaságom, majd észbe kapva, lassan és kissé félve fordulok Hikaru felé.

- Jól vagy? – kérdi egészen lágyan, és halvány mosollyal az arcán, közelebb lép. Felém nyújtja a kezét, amit megrökönyödve bámulok, felváltva az arcával, de némi hezitálás után, elfogadom. Könnyedén húz fel, úgy tűnik már nem fáj semmije, és mivel ezt tudom, lehet gyorsan el is kéne mennem…
 - Igen.. – felelem kérdésére alig hallhatóan. Megint nem úgy cselekedtem, ahogy azt elvárta tőlem…
- Miért jöttél ide? – kérdezi kedvesen, az arcomat fürkészve. Lesütöm a szemeim, érzem, ahogy a napok óta tartó sírhatnék kezd visszatérni. Megijedtem tőle nagyon legutóbb, és bár most önmaga, azért nem akarom felhúzni.
 - Én.. – kezdek bele a válaszadásba, de képtelen vagyok folytatni. Kezeimmel babrálok, hogy elrejtsem ideges remegésem. Nem akarom, hogy megint elküldjön, hogy megint úgy beszéljen velem… túlságosan fájt, nem akarom újra!
 - Nincs kedved bejönni? – szólal meg, mikor látja, hogy én képtelen vagyok rá. Meglepve kapom fel a fejem, és hitetlenkedve nézek rá. Ő csak barátságosan mosolyog, úgy ahogy három nappal ezelőttig mindig tette.

 Aprót biccentek, mire kiszélesedik a mosolya, és elsétálva mellettem, a kiskapuhoz lép, és kinyitja, majd hátrapillant rám.
- Gyere – szólít, én pedig kissé bizonytalanul sétálok felé. Egy pillanatra megtorpanok mellette, és felnézek rá, de aztán gyorsan beslisszolok mellette, mielőtt meggondolja magát. Csendben sétálunk be a házba és a nappaliig meg sem állunk. Ott ugyan olyan esetlenül toporogva, magam elé bámulva ácsorgom, mint kint. Nem tudom mit kéne mondanom, nem tudom mit mondhatnék, hogy ne haragudjon rám, hogy ne küldjön el… Nem akarom, hogy megtegye!
- Hozok egy kis rágcsát.. – mondja halkan, megtörve a csendet, és eltűnik a konyhában. A fejemet felkapva pillantok utána, komolyan gyötörni kezd az aggodalom, hogy nem jön vissza.
Tudom, hogy ostoba vagyok, hisz itt lakik, én vagyok a betolakodó, de akkor is… Megkönnyebbülök, mikor visszatér pár tényárral, szemeimbe könnyek szöknek saját ostobaságom, és egyre elgyötörtebb próbálkozásom miatt, melyet a megszólalásra, érzéseim elmondására teszek.
- Baiko.. – suttogja, őszinte aggodalommal a hangjában, és a tányérokat a kisasztalra téve, az arcomat fürkészi. – Baiko mi a ba..

- Sajnálom! – fakadok ki hirtelen, átszakítva a gátat, mely ideérkezésem óta visszafogja valódi lelkiállapotom. Megállíthatatlanul sírni kezdek, pedig már azt hittem, elfogytak a könnyeim. – Én nem akartam.. tényleg.. sa..sajnálom. Én.. csak segíteni akartam.. tu..tudom, hogy teher vagyok neked.. de.. ne ut.. ne utálj.. – hadarom összeszedetlenül, halkuló hangon, a végén már csak suttogva. – Kérlek.. kérlek ne…
- Baiko.. – szólal meg halkan, és legnagyobb meglepetésemre, elém lépve húz magához egy szoros ölelésben. Először ledermedek döbbenetemben, de aztán újra meginduló könnyekkel bújok hozzá, arcomat mellkasához fúrva, beszívva az illatát.
– Sss… - nyugtatgat szelíden, óvatosan cirógatva a hátamat, hajamat. Szipogva markolom a felsőjét, könnyeim még mindig folydogálnak. – Nem haragszom rád.
Felkapom a fejem, és reménykedve fürkészem az arcát, melyen most lágy mosoly terül el, úgy tűnik tényleg nem csak visszafogja a dühét.

- Sajnálom.. Ideges voltam, és gyenge.. – törli le arcomról a könnyeket. – és nagyon féltettelek.. - Még a szám is elnyílik meglepettségemben, neki azonban nem tűnik el a mosolya, úgy húz vissza újra az ölelésébe, meleg érintését pedig tincseim közt érzem.  - Idióta voltam. Nem kellett volna úgy neked esnem.
Kezdek megnyugodni szavait hallgatva, és az is sokat segít, hogy bújhatok az ölelésébe. Hosszú percek telnek el így, félek, ha elhúzódnék, szétoszlana ez az álom, és ismét a szobámban találnám magam egyedül.
- Tényleg nem haragszol? – motyogom a ruhájának.
- Nem – feleli nyugodtan, higgadtan, bátorságot adva ezzel, hogy kissé eltoljam magam tőle. Óvatosan, fürkészve pillantok fel az arcára.
- Akkor.. itt maradhatok? – kérdezem bizonytalanul, mire egyszerűen elvigyorodik…

- Itt. – Felcsillannak szemeim válaszát hallva, és ösztönösen ugrok a nyakába örömömben, olyan boldogságot érezve, ami az elmúlt napokban lehetetlennek tűnt. Átkarol, hogy megtartson, mivel a lábam nem éri a földet.
- Köszönöööm! – mondom vidáman, majd észbe kapva elengedem a nyakát, ő pedig letesz a földre. – Bocsi.. – mormolom zavartan, de elnézően mosolyog válaszként, és a hajamba túr.
- Semmi gond.. – válaszolja, majd az asztalhoz invitál, és leülünk a kanapéra. Amint meglátom a sütiket, eszembe jut, hogy alig ettem az elmúlt napokban, így felkapok egyet, és a számba tömöm.
- Valamit még meg kell beszélnünk.. – kezdi csendesen, egy sóhajjal hívva fel magára a figyelmem. Riadtan nyelem le a számban lévő falatot. Tudom mire gondol, de nem tudom mit reméljek, nem lenne-e jobb, ha nem emlékezne rá… - Baiko..Én nagyon örülök annak.. amit a tisztáson mondtál – folytatatja bizonytalanul, és egy pillanatra remény ébred bennem, de hamar ki is alszik -  és nagyon szeretek veled lenni. Szeretek veled beszélgetni, és mindig örülök, amikor átjössz. De nem tudom viszonozni az érzéseid. Sajnálom..

- Mert féldémon vagyok? – kérdezem csendesen, mire meghökkenve rázza meg a fejét.
- Dehogyis, hiszen én magam szörnyeteg vagyok! – Nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, de kezét felemelve belém fojtja a szavakat. – Tudom mit szeretnél mondani Baiko, és köszönöm, de akkor is annak tartom magam.
- Nem vagy az… - motyogom el csak azért is, mielőtt folytatnám a faggatózást. – Akkor azért, mert fiú vagyok?
- Nem Baiko. Azért, mert még túl fiatal vagy ahhoz, hogy felmérd, mit is érzel valójában…
- Ez nem igaz! – vágok közbe. – 20 éves vagyok, felismerem a saját érzelmeim, nem kell bennük kételkedned!
- Sajnálom, nem így értettem – sóhajt fel, és a hajába túrva hunyja le a szemét egy pillanatra. Úgy tűnik komolyan igyekszik megmagyarázni az okokat.
- Ha idősebb lennék, lehetne esélyem? – kérdezem csendesen. Kipattannak a szemei, és halkan felnevet.

- Ki tudja… De nem vagy idősebb Baiko, és akármit is mondasz, akármennyire is jól esik, hogy nem tartasz annak, szörnyeteg vagyok. Én magam jelentenék rád veszélyt, ha túl közel engednélek, mert még fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, mivel jár egy ilyen kapcsolat a vérállatoknál! – magyarázza szelíden. Makacs dühvel szorítom össze a számat, és igyekszem elrejteni csalódott szomorúságom. Gyereknek tart, akármit is mondok, pedig nem vagyok az!
Jó, néha tényleg úgy viselkedem… talán nem is annyira néha, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének érett gondolataim! Ráadásul a szörny létét hozza fel állandóan, mikor ezt rám is mondhatná, hiszen féldémon vagyok. Három nappal ezelőtt, ö-öltem is az erdőben, mikor eszméletlen volt…
- Megérted? – zökkent ki gondolataim közül. – Elfogadod ezt, Baiko?
- El… - motyogom. Értem is… Tehát ha sikerülne érettebbnek, tapasztaltabbnak, a koromnak megfelelőnek lennem, akkor átgondolná… - Mennem kell! – pattanok fel hirtelen, alaposan meglepve ezzel.

- Miért? Minden rendben? – kérdezi aggódva. Jó, ez kissé gyanúsra sikeredett, hiszen eddig minden vágyam az volt, hogy vele legyek. Még mindig az, ezért is akarok minél gyorsabban találni egy módot arra, hogy bebizonyítsam az érettségem.
- Nem mondtam el anyáéknak, hogy hova jövök. Sőt… csak kiugrottam az ablakon – felelem az igazságnak megfelelően, feléledő lelkiismeret furdalással. Eddig nem is jutott ez eszembe, de most szégyellem magam, hogy megint aggodalmat okozok nekik. Talán tényleg csak egy ostoba gyerek vagyok.
- Hívd fel őket gyorsan, aztán tényleg haza kéne akkor menned! – sóhajtja, felém nyújtva a mobilját. Lehangoltan veszem át, és gyorsan felhívom anyát, biztosítom róla, hogy minden rendben, és megígérem, hogy indulok haza.
- Ugye… jöhetek még? – pillantok Hikarura, miután kinyomtam a telefont.
- Nappal, sötétedés után nem! – feleli szigorúan. Engedelmesen bólintok, és hagyom, hogy az ajtóhoz kísérjen.

- Hikaru… én sajnálom, ami az erdőben történt… - suttogom, miután felvettem a cipőmet. – Miattam sérültél meg, sőt… miattam lettél a célpontjuk! Azt mondod veszélyt jelentesz rám, de mi van, ha inkább fordítva van? – Könnyek gyűlnek a szemembe, úgy nézek fel rá. – Nagyon szeretnék idejönni, veled lenni, de ha veszélybe sodorlak…
- Baiko, nem vagyok nagyobb veszélyben, mint eddig voltam! – fojtja belém a hirtelen eszembe ötlő félelmeim kitörését. – Ez ne tartson vissza abban, hogy meglátogass! Az már inkább, hogy a szüleid leszedik mindkettőnk fejét, ha szó nélkül tűnsz el otthonról!
Halkan felnevetve törlöm le a könnyeim, és vidám mosollyal bólintok. Búcsút intek neki, és kilépve a kertkapun, futva indulok haza.
Nagyon boldog vagyok, hogy jól van, és tisztázni tudtuk a három nappal ezelőtt történteket, de nem hagynak nyugodni az érzéseim. Szeretném, ha ő is úgy gondolna rám, mint én rá. Ehhez pedig fel kell nőnöm!

***

- És jól van? – kérdezi anya, miután kaptam egy alapos fejmosást eltűnésemért, és a mobilom itthon hagyásáért.
- Igen, begyógyultak a nagyrészt a sebei, és nem haragszik rám! – felelem vidáman, bőszen lapátolva az elém pakolt ebédet. Megkönnyebbül, hogy látja, végre eszem. Apának is megírta sms-ben, hogy rendeződtek a dolgaim, és jól vagyok, hívással nem akarta zavarni munka közben.
- De valami még mindig bánt, ugye?
Meglepetten pillantok rá, és nyitnám a szám a tagadásra, de a szeméből tudom, hogy felesleges lenne. Anyának mindig is jó ösztöne volt ahhoz, hogy kiszagolja ha valami nyomasztott.
- Én… nem tudom – motyogom. – Tudod, Hikaru… ő… én…
- Szereted őt – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mintha csak a vacsora menüt mondta volna ki. Leesett állal bámulok rá, de meg se próbálom tagadni a dolgot.
- Honnan…?
- A fiam vagy Baiko, ismerlek már eléggé ahhoz, hogy tudjam milyen vagy egy baráttal, és rájöjjek, mivel több most neked ez az érzelem. Különös, és nem mindennapi, hogy a választottad nem csakhogy férfi, de még vérállat is, de hát te se vagy egyszerű eset – mosolyodik el, kifejezve ezzel, hogy elfogadja a döntésem. Vagyis a szívem döntését.

- De ő nem szeret… - suttogom letörten, befejezve az étkezést. – Azt mondja veszélyes, és én még kicsi vagyok hozzá. Tudom, hogy ő jóval többet élt már, mint amit kinéznénk belőle, de ezzel a korkülönbséggel nem tudok mit tenni… Féldémon vagyok, de törékeny emberként… gyerekként tud csak gondolni rám…
- Meg kell értened az ő álláspontját is, szívem! – simogatja meg a fejem vigasztalóan. – Sajnos nem mindig szeretnek minket viszont azok, akiket mi választunk.
- Tudom… De talán tehetek valamit, csak fel kell nőnöm! – jelentem ki, mire halkan felnevet.
- Rendben szívem, hajrá!
Bezzeg ha tudná, mit tervezek, nem bátorítana ennyire. Azonban bármennyire is szégyellem magam azért, hogy a szüleim, és Hikaru háta mögött cselekszem, nincs más választásom, mert nem hagynák, hogy véghez vigyem az ötletem.

***

Elveszettnek érzem magam a város ezen részén, sose jártam még erre fényes nappal se, pláne nem éjszaka. Egyik csoporttársamtól kaptam címet, aki sokat megfordul a bordélyházakban, és nem csinál belőle titkot. Amikor kiböktem hova akarok eljutni, még azt is felajánlotta, hogy elkísér.
- Hé, Baiko! Nem hittem volna, hogy eljössz! – karol át hirtelen valaki hátulról, és hangja, illata alapján rögtön tudom, hogy ez Tora, a csoporttársam. Nálam legalább egy fejjel magasabb, nagy népszerűségnek örvend az egyetemen mindkét nemnél.
- I-itt vagyok – motyogom, óvatosan pislogva körbe a tipikus romlott városrész főutcáján. – Azt mondtad megmutatod a helyet, ami… kifinomult…
- Igen, megmutatom – nevet fel. – De mond csak, mi vett rá téged arra, hogy felkeress egy ilyen helyet. Mert tudod, ez nem annyira neked való környék!

- Én csak… érettebbé akarok válni! – jelentem ki, kissé határozatlanabbul, mint akarom. Eltol kissé magától, és lenéz rám szinte fekete szemeivel.
- Nézd Baiko, ha komolyan gondolod, a legnagyobb örömmel segítek neked én magam, de ha csak valamiféle dacból tennéd, gondold át még legalább kétszer…
- Én ko- komolyan gondolom! – vágom rá. – Tapasztalatot szeretnék, bebizonyítani, hogy már nem vagyok gyerek!
- Hát ez szerintem dac, de ha te nem érzed annak… - vigyorodik el, majd a kezemet megragadva kezd húzni maga után a gyéren megvilágított utcán. Céltudatosan kerülgeti a kétes alakokat, elég közel húzva magához ahhoz, hogy ne tapizzanak le minden sarkon, de így is nagyon hevesen kalapál a szívem riadtamban, mire végre megáll egy neonszívvel díszített hotel recepciója előtt.
Jó ismerősként üdvözli a tulajt, aki nyíltan végigmér, majd vigyorogva kulcsot dob Torának, aki a kezemet el se engedve, megcélozza a kapott szobát.

Kezd inába szállni a bátorságom, mikor beérünk a plüssanyaggal, mély bordó színekkel, és hangulatvilágítással ellátott szobába, melynek közepén méretes franciaágy várja a látogatókat. Ha ezt anyáék megtudják, nekem végem…
- Hé, Baiko, nem kell félned! – fordít Tora maga felé, megnyugtatóan cirógatva az arcomat. Nem mondom, hogy annyira közeli barátom, de még ismerősnek is szörnyű lehetek, hogy ilyet kérek tőle… Mármint tudom, hogy szereti az ilyesmit, és párszor már tett ajánlatott nekem is az egyetemen, de mindig azt hitem, hogy viccel.
Lassan elkezdi lehámozni rólam a pulcsim, majd az ingem kerül sorra, de amint a gombok végére ér, reszketni kezdek egész testemben. Próbálom kontrollálni magam, arra gondolni, miért is vagyok itt, de mikor Hikaru eszembe jut, csak még vacakabbul érzem magam.
Tora hamarosan le is áll, és halvány mosollyal, a fejét ingatva ölel át, és az ágyhoz támogatva, leül velem rá.
- Nem tudom, miért akartál hirtelen felnőni, de elég egyértelmű, hogy valakiért, és az nem én vagyok. Ez így nem fog menni Baiko, mert bármennyire is szívesen vetném rád magam, nem akarlak bántani! Neked se kéne magadat…

Szipogva húzódok el tőle kissé, és bocsánatkérően pislogok fel rá. Elvigyorodik, és a hajamba borzol, ami nem vált ki belőlem olyan érzelmeket, mint mikor Hikaru teszi.
Megerednek a könnyeim, reménytelennek érzem az egészet. Hikaru sose fog úgy érezni irántam, mint ahogy azt én szeretném. Tényleg csak ostoba kölyök vagyok, semmi több. Még arra se vagyok képes, hogy tapasztalatot szerezzek az ágyban, miért választana engem egy olyan erős vérállat, mint amilyen ő.
Tora meglepő türelemmel hagyja, hogy elszipogjam neki bánatom a viszonzatlan szerelemről, és akkor is mellettem van, mikor Hikaru nevét ismételgetve, elnyom az álom.

Ajtó csapódásra ébredek, kipattannak a szemeim, de félhomály van, és hirtelenjében fogalmam sincs, hol vagyok.
- Baiko! – Túlzottan ismerős a hang, de ahogy rájövök, milyen helyhez tartozik a puha ágy, és a különös berendezés, rá kell jönnöm, hogy az ő jelenléte képtelenség itt.
- Halkabban, alszik! Jól kifáradt… - szólal meg mellettem Tora. Kihez beszél? Hisz Hikaru nem lehet itt, az ő hangját csak képzeltem…
- Te… Mit műveltél vele? – morran idegesen, és ez kezd jobban magamhoz téríteni, mocorogva hívnám fel magamra a figyelmet, de Tora magához húz, nyugton maradásra ösztökélve.
- Nem mindegy az neked? Ha jól tudom, neked nem kell… - jegyzi meg keményen, és mikor nyitnám a szám, hogy leállítsam, folytatja. – Mégis itt teremtél, mikor hívtalak… Tudtad, hogy a számod az első a telefonjának gyorshívó listáján?
- Tettél vele… valamit? – Némi keserűséget, dühöt és idegességet is érzek Hikaru hangjában. Nem szeretném, hogy rossz legyen neki, meg kell moccannom!

- Érdekelne? Érintene? – faggatja Tora kíméletlenül. – Ha csak a barátja vagy, nincs jogod hozzá, hogy zavarjon… Mit jelent ő neked? Őszintének kéne lenned, mielőtt valaki elveszi…
- Nem tudom ki vagy, és mi közöd ehhez, de a fenébe is, fontos nekem! – morran Hikaru elgyötörten. – Nagyon fontos, szörnyen fontos, kell nekem, de…
Nem bírom tovább, ledobom magamról a takarót, ami alatt teljesen fel vagyok öltözve, és felülve, könnyes szemekkel bámulok fel az ágytól nem messze álló Hikarura.
- Kellek? – ismétlem halkan, csorgó könnyekkel. – Akkor miért? Miért mondtad, hogy… hogy nem?


Lureka2013. 08. 13. 18:17:08#26862
Karakter: Hikaru
Megjegyzés: ~ Morámnak


 Amint Baiko léptei elhalnak, szinte azonnal támadnak. Egyszerre ugranak nekem és próbálnak megsebesíteni, de szinte nevetve kerülöm ki őket. Hatalmas csapással ütöm félre az egyiket, aki a falnak repül és iszonyatos reccsenéssel törnek el csontjai. Ohh igen.. 
Elégedetten morogva ugrok, harapok. Mancsaim véresek, bundából is csöpög az éltető nedű, pedig alig néhány karcolást kaptam még, ahhoz képest, amilyen pusztítást végeztem. Három a földön.. de még mindig jönnek, hogy szórakoztassanak. Vigyorogva esek nekik, majd a földön megállva, ugranék a következő embernek, de egy hang megállít.
- Hikaru, nézd mit találtam! – kiált fel Corin és oda nézve egy pillanatra ledermedek. Baiko… a karmai között.. Nem! Corin te féreg.
Morogva marok a földbe és már ugranék, hogy széttépjem, de Baiko hirtelen kezd fulladozva kapálózni, amitől megtorpanok. Nem! Nem fogunk oda érni..
- Ha nem akarod, hogy a szemed láttára fojtsam meg, törjem el a kis nyakát, vagy… - nyakához hajolva nyalja meg ütőerét élvetegen. - …ízleljem meg a vérét, szépen csöndben meghalsz! – jelenti ki és párducom mérgesen morog. Szét akarjuk tépni, a vérében fürdeni és a csontjai péppé taposni. De Baiko…
Elégedetlenül morog aggódásomra, de nem engedek neki. Nem. Baikot nem ölheti meg. Az apja még megtudja menteni, de ha most neki esek, megsérülhet a csata hevében is…
Lassan hajtom le a fejem és mélyeket lélegezve szorítom vissza párducom dühét. Hallom Baiko ellenkezését, de nem veszem figyelembe. Nem. Ezt nem engedem meg neki. Inkább meghalok.
Hosszú percek után nézek fel Baikora egészen lágyan..
- Hikaru, ne… - mondja Baiko kátságbeesetten, de én csak lágyan figyelem. – Ne, ne tegyék! Itt vagyok, én kellettem, nem?! – fakad ki, és ha tudnék most elmosolyodnék. Baiko.. olyan naiv vagy..
- Ő viszont útban van, és továbbra is gondot okoz majd, ha életben marad. Öljétek meg, de nem kell elkapkodni! – szól Corin a többieknek és én meg sem mozdulok, amikor párducom felmorogva figyelmeztet a veszélyre. Érzem, ahogy közelednek, de nem csinálok semmit. Oldalalom kemény vágás, másik oldalon durva ütés, de csak halk nyögés szakad fel belőlem semmi több. Nem érdekel. Csak nézek magam elé, és hallgatom Baiko hangos visítását. Végül, hosszú keserves percek múlva valamivel fejbe vágnak. Kábán esek a földre, és elégedetten hunyom le a szemeim. Érzem, hogy valami húz lefelé.. mélyre.. Vége… Legalább.. végre vége mindennek..
 
Gyenge rázásra ébredek. Valaki a nevemet mondogatja. Kábán nézek fel, és alig emelem meg a fejem iszonyatos fájdalom hasít koponyámba. A francba.. mi történt? Értetlenül nézek körbe, majd a mellettem gubbasztó síró alakra nézek. Baiko? Átölelve bújik véres bundámhoz, és én csak most jövök rá, hogy még mindig párducként fekszek ott ahol az előbb leütöttek. De.. hova tűntek a vámpírok?
Kelletlenül húzódok el Baikotól és a visszaváltozás most fájdalmasabb mint bármikor. Sebeim újult erővel égetik testem fejem sajog, és szörnyem tombol a dühtől. Majdnem meghaltunk..
Fogamat csikorgatva állok fel, majd amikor Baiko kissé szétszakad nadrágomat nyújtja, fájdalmas mozdulatokkal veszem fel. Itt van.. de nem lenne szabad itt lennie. Miért nem ment haza?
Fogamat összeszorítva húzom fel a sliccem. Ujjaim véresek és… A rohadt életbe… remegek..
- Hikaru… - szólal meg félénken, de képtelen vagyok végig hallgatni. Éles hangja bántja fülem, és a tudat, hogy majdnem miatta haltunk meg, még jobban felbőszíti párducom.
- Megszegted az ígéreted, Baiko! – vágok közbe és gyilkos tekintettel meredek rá. – Megegyeztünk, hogy nem mész sehova sötétedés után, és csak akkor jöhetsz át! Ennyit ért neked a megállapodásunk?! – csattanok fel idegesen. Szörnyem tombol és én is dühös vagyok rá. Megszegte! Csak ennyit kértem tőle, de ő még ezt sem tudta tiszteletben tartani?! Miért?!
- Nem… én nem… - mondja riadtan a fejét rázva.
- De megszegted! – vágom hozzá dühösen a szavakat. Testem sajog, minden porcikám ég a fájdalomtól és még az ő vékony kis hangja is, ami eddig aggodalommal töltött el, idegesít. Képtelen vagyok magamon uralkodni. Kezem égő oldalamra simítom, és érzem, hogy vérem lassan folydogál ujjaim között. A francba! – Nem lesz ez így jó, Baiko… Nem tudlak megvédeni, ha magad keresed a bajt. Azt pedig nem akarom látni, ahogy megsérülsz, vagy rosszabb… Inkább maradj otthon mindig, azok mellett akik megóvhatnak! – mondom neki egészen halkan, minél jobban uralkodva indulataimon, de.. nehéz.. nagyon nehéz. Szívem szerint ordibálnék vele. De azt nem tehetem meg. Teljesen összetörne tőle ez a kölyök.
- Ne… én nem akarom! – sír fel. – Nem akartam megszegni, tényleg, nem direkt volt, de azt mondták megölnek, ha nem jövök… - hadarja bizonytalanul, könnyei patakokban folynak és még most is… Keserves látvány... – Miattam volt az egész! Sajnálom, szö…szörnyen sajnálom, de ne…ne lökj el!
- Baiko… Ma láttad, mi vagyok valójában. Mellettem sose leszel biztonságban! – mondom gyengédebben könnyes szemeit nézve, és arcomra halvány mosolyt erőltetek.
- Nem érdekel! Az se, hogy mi vagy! Ez miattam volt, de én… én szeretlek! – csattan magabiztosan a hangja. Szemeim elkerekednek szavaira. Hogy mi? Ő.. Nem.. ez nem..
- Nem tudod mit beszélsz – válaszolom szinte közömbösen. – Még túl…
- De tudom! Húsz éves vagyok, tudom… mi a szerelem! – hadarja szavamba vágva. – Tudom, hogy ez neked teher lehet, és sajnálom, de ne lökj el, legalább barátok maradjunk! Kérlek… kérlek ne utálj! – darálja félve. Mert fél… látom rajta, de a szagát is érzem. Könnyei megállíthatatlanul folynak, mégsem tudok most meghatódni. Nem. Ez nem lehetséges! Ő nem szerethetett belém!
Elfordulva tőle bámulok magam elé. Véres fűszálak mindenhol, néhány helyen a mancsom nyoma, ahogy a füvet kitépve martam a talajba, ugrás közben. Kezem lassan ökölbe szorul a dühtől. Szörnyem tombol. El akarja venni, ami jár neki ezért az egészért. Elégtételt akar, amiért majdnem megölettük magunkat. De hogyan bánthatnám őt? Pont őt.. főleg most, amikor… Hogyan szerethetett meg egy ilyen szörnyet? Hogyan?! Egy olyat amilyen én vagyok..
Nem! Ezt nem engedhetem. Nem hagyhatom, hogy ez a bolond románc tönkre tegye őt.  
- Hikaru… - szólal meg halkan, megtörve a hosszú csöndet ami közénk telepedett. Hangja szinte remeg a félelemtől. Kis keze bizonytalanul ér karomhoz, és gyengéden fogja meg, szinte tartva valamitől.. vagyis tőlem. – Hikaru.. én.. – kezdi el újra halkan és tudom, hogy még mindig bőg. – Me-menjünk haza jó? – mondja csendesen.
Haza? Menjünk haza..? Mi? Nem. Nem! Mi nem mehetünk haza! Nem jöhet velem! Ezt… nem engedhetem meg. Mellettem csak baja esik. Ennek véget kell vetnem itt és most.
- Igen – mondom hűvösen. – Menj haza. – karomat lassan húzom el tőle, de nem nézek rá. Nem akarom látni azt a riadt arcot.
- De.. te…te sérült vagy.. így nem… - hebegi halkan és nem kell ránéznem, hogy tudjam mennyire megrémült. Kezem megfeszül szavaira és a düh újra fellángol bennem. Miért kell mindig ellenkeznie?! Ennek a vakaréknak!
Hirtelen fordulok felé, dühös tekintettel nézek ijedt szemeibe.
- Rosszul hallasz?! Azt mondtam menj haza! – csattanok fel mérgesen. Szörnyem remeg bennem és elégedetlenül morog. Ledermedve néz rám, riadt őzike szemekkel. Félelmének szaga úgy tör ki belőle, mint valami vulkán, még jobban felpiszkálva idegeim. – Mire vársz még? – mondom halkabban, és sokkal mélyebb hangon.
- Hi..Hikaru.. – dadogja szinte reszketve. Szemeim lassan összeszűkölnek, és a tehetetlen düh egyre jobban felemészti önkontrolom. Kezemet lassan nyitom ki, mert körmeim egyre hosszabbak és élesebbek.
- Tűnés! – morgom vészjóslón és hallom ahogy nyel egyet. Grrr…
- De.. – nyikkan halkan, viszont most már nem bírom tovább. Kezem megfeszül és vállamban megroppan egy csontom, hogy helyet adjon a változásnak. Kezem hirtelen mozdul és a levegőbe csapok, vigyázva, hogy ne tegyek benne kárt, de végre hátrálásra kényszerítem. Érzem, hogy tekintettem egyre vadabb és ahogy még egy csont megroppan testemben, összerezzen. Teljesen kész van. Rettegve mered rám, értetlenül, félve és reszketve, mint egy kisegér a macska házában.
- Menj – morgom indulatosan és most már nem kell újabb szó. Végig néz rajtam még egyszer, majd úgy rohan el, mint egy félénk kisállat. De legalább biztos lehetek abban, hogy most hazáig rohan, és eszébe sem jut megállni.
Elgyötörten esek térdre. Kezemmel támaszkodom meg a földön, és remegve nézek magam elé. Szörnyem tombol. Ki akar törni és utána menni. Gyilkolni akar. De.. nem lehet. Ha most engedek neki, ki tudja mi történik..
Nyögve markolok meg egy fű csomót és légzésemet kontrolálva próbálok lenyugodni. Mikor kezdtem el így fújtatni? Egyáltalán miért lettem ennyire ideges? Szememet lecsukva nyugtatom meg magam, amíg a fájdalom lassan újra meg nem jelenik, hogy tovább tépje idegszálaim. A rohadt életbe! Tudták a szemetek, hogy mitől érzem magam szarul, de bele nem halhatok… Haza kell jutnom. Minél előbb.. Mert.. baj lesz…

~~~***~~~

Éles fájdalomra ébredek. Testem sajog, minden porcikám ordít a fájdalomtól, gyomrom üresen korog, fejem szétszakadni készül. Hangosan nyögve tornázom fel magam és lábamat a padlóra téve túrok tincseimbe. Fáradtan és kedvetlenül bámulom a szőnyeg mintáit. Bármennyire is fáj a testem.. a lelkem tomboló vihar sokkal rosszabb. Szinte szétszaggat és csak űrt hagy maga után..
Baiko…
Hogy lehettem vele ennyire… kegyetlen? A szívbajt hoztam rá.. pedig ő.. ő csak jót akart. Szeret.. engem. Képes szeretni engem és én ezt így hálálom meg. Avval, hogy elijesztem. Halálra rémítem és elküldöm.
Tényleg egy szörnyeteg vagyok.
Komoran nézek magam elé, majd kezeimet kezdem pásztázni. Tegnap.. Vérben ázott mindkettő. Élveztem, hogy gyilkolhatok. Hogy elvehetem mások életét. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez helyes, vagy sem. Csak ösztönösen téptem a húst és zúztam össze a csontokat. Ha Baiko nem jön oda.. Nem lett volna semmi baj. Alig tudtak megsebesíteni. Évek óta nem engedtem ennyire át az irányítást neki. De.. ott volt. Hogy segítsen.. megvédjen. Csak aggódott értem. Én meg.. egy utolsó szemét vagyok. Egy igazi szörny..
Szomorúan tápászkodom fel és lassan botorkálok el a fürdőig. Tegnap csak arra volt erőm, hogy lefürödjek és az oldalamat lekezeltem, hogy ne vérezzek el. De a többi sebemre rá sem néztem… Bár.. lehet ez is felesleges volt. Talán jobb is lett volna, ha elvérzek. Akkor nem lenne több baj velem. Sóhajtva állok meg a tükör előtt. Arcom sápadt, szemeim karikásak, és üresek. Semmi melegség, és vidámság… szinte idegen ez a két zöld írisz. Nem vagyok valami szép látvány…
Kedvetlenül nyúlok végül a kis elsősegély dobozomhoz, majd kissé ügyetlenül, de minden sebemet kitisztogatom és rendbe rakom. Még szerencse, hogy gyorsan regenerálódom. Néhány kisebb sebem már alig látszik. Ha ez nem így lenne.. Azt hiszem ott hagytam volna a fogam tegnap éjjel.
Számat elhúzva sétálok ki a fürdőből, és egy alsót magamra véve, mászok le a konyhába, hogy valami ételt csináljak magamnak. Még jó, hogy mindig előre látó vagyok így töménytelen mennyiségű hús van itthon. Az egyik kis csomagot elővéve rakom bele egy edénybe, egy kis szószt öntve rá, majd a sütőbe lökve az egészet ülök le a konyha asztalhoz. Egy óra és kész is van. Utána visszafekszem és szerintem holnap reggelig aludni fogok.
Fáradtan nézek magam elé, sebeim még mindig égnek, szörnyem nyugtatóan dorombol, de semmit sem ér el vele. Nem tudja kitölteni azt a fájdalmas űrt, ami bennem van.
A francba.. hogy lehettem ilyen vele? Egyáltalán nem ezt érdemeli.. kitartott mellettem. Megvédett a szüleivel szemben…
Fájdalmasan simítom meg fehér tincseimet. Nem is értem… hogyan szerethetett belém? Hogyan? A francba.. mit csináltam, hogy ez történt? De ezt nem engedhetem meg neki. Bármennyire is fáj. Bármennyire fontos nekem. Nem hagyhatom, hogy ez a képzelt vonzalom átalakuljon valami mássá. Nem szabad.. Ő egy kölyök. Egy kisgyerek. Még ha húsz éves is.. akkor sem több egy kölyöknél. Egy ártatlan tudatlan kölyöknél. Fogalma sincs mit jelent nálunk a szerelem. Hogy azok a dögök mit csinálhattak volna vele. Hogy mi történt volna, ha én ott átváltozom. Nem tudja.. és ez így jó. Amíg nem tud ezekről semmit addig ilyen ártatlan kisgyerek tud maradni. Mert ha egyszer belerántják a világ sötétebb oldalába…
De… miért érzem úgy, hogy nem helyes ezt tennem? Miért nem helyes elzárkóznom tőle? Miért..?
Halk nyávogás szakít ki zavaros gondolataimból. Fáradtan nézek le a földre, ahol éjfél néz fel rám csillogó szemekkel, majd egy ügyes mozdulattal ugrik fel, és ül az ölembe.
- Szia kislány.. – súgom neki, és hálásan cirógatom meg puha bundáját, amitől azonnal hozzám bújva kezd dorombolni. – Neked is hiányzik igaz? – mondom csendesen, de csak elégedett nyávogással válaszol. Halvány mosoly szökik arcomra és gyengéden megmasszírozom fekete fülecskéjét. – Szerinted is egy idióta vagyok, igaz? – kérdem halkan, és dorombolva bújik hasamhoz.
Egy idióta vagyok… ez már biztos. Az egyetlen személy aki képes szeretni hosszú-hosszú évek óta.. Baiko… és én most el akarom lökni. Tudom, hogy ez a helyes. Így lesz jobb neki. Távol tőlem.. a veszélytől. A fájdalomtól.. De.. akkor miért fáj ennyire a szívem még csak a gondolattól is, hogy újra bántsam?

~~~***~~~
Három nap telt el az esti incidens óta. Három nap alatt minden sebem begyógyult és viszonylagosan megerősödtem. Csak a lelkem van darabokban. Minden este bámultam a telefont, hogy felhívom… minden nap gondoltam rá, hogy átmegyek és bocsánatot kérek. De.. nem mertem. Hogyan kérhetnék ezek utána bocsánatot? Hogyan állhatnék elé ezek után? Főleg, hogy tudom, helyes volt ami tettem. Távol kell tartanom magamtól és elérni, hogy kiábránduljon belőlem. Ennek a szerelemnek semmi értelme. Hiszen.. nem lehetünk együtt. Túl veszélyes vagyok neki. Az apja is megölne érte.. és.. ő sem bírna velem, amikor szörnyem követeli az irányítást. El kell őt felejtenem és neki is ki kell vernie a fejéből ezt az egészet.. Muszáj.
Csak ne fájna ennyire a lelkem…
Sóhajtva fordulok meg, és indulok el lassan a fák között. Lépteim hangtalanok, pedig most oda sem figyelek rá. A nap gyönyörűen süt, és sehol sem érzek veszélyt, vagy az illatukat. A tisztás ahol harcoltunk, még mindig szörnyen fest. De nyomuk sincs az egész erdőben. Ha másra nem is, de legalább arra jó volt az az este, hogy most jócskán legyengítettük őket, és egy darabig nem fognak a közelünkbe jönni. Remélem ennyi idő alatt meg tudom győzni Baikot, hogy ez a románc.. értelmetlen.
Csendesen lépek ki végül a fák közül, a házamhoz érve, de ahogy kiérek meg is torpanok. Meglepve nézek farkasszemet egy vörös hajú kölyök hátával, aki épp a kerítésemre mászva kukucskál be a kertbe. Az illata lassan bekúszik orromba, de még mielőtt megérezném, felismerem. Baiko?
De ő mit keres itt? Miért jött ide? Engem keresne? Miért..? Ezek után, visszajött?
- Te mit keresel itt? – kérdem csendesen. Ijedten ugrik meg, lába lecsúszik a fáról és elegánsan esik a hátsójára. Fájdalmasan morog valamit, én meg még jobban ledöbbenek, majd lassan – napok óta először – mosoly kúszik az arcomra. Ez.. annyira.. rá vall.
Végül hátra néz döbbenten és félve. Arca szép lassan kipirul és… én képtelen vagyok rá haragudni. Hogyan is tudnék, amikor ilyen szerencsétlen képet vág?
- Jól vagy? – kérdem sokkal lágyabban és közelebb lépve nyújtom felé a kezem. Megrökönyödve néz rám, majd kezemre, de végül kicsit bátortalanul elfogadja, így gyengéden felhúzom.
- Igen.. – mondja nagyon halkan és látom, hogy tart tőlem. Amit meg is értek… a múltkori után..
- Miért jöttél ide? – kérdem kedvesen, arcán fürkészve. Szemeit szinte azonnal lesüti és félve néz maga elé. Zavarban van, fél tőlem és én sem nagyon segítek neki, hogy jobban érezze magát. A fenébe is.. de hát nem ezt akartam? Mégis ahogy így látom őt…
- Én.. – kezdi el nagyon halkan és látom rajta, hogy nem találja a szavakat. Szívem bele fájdul a látványba. Arca piros, a félelme szinte körbe jár, és kis kezeit idegesen tördeli. Mégis.. hogy volt ereje ide jönni?
- Nincs kedved bejönni? – szólalok meg végül, amikor a csönd kezd feszült lenni. Meglepve kapja fel a fejét és úgy néz rám, mintha még egy fejem nőtt volna. Mosolyogva nézek vissza rá, kérdő tekintettel. Nem akarom még jobban a frászt hozni rá. Lehet, hogy veszélyben van mellettem.. de ezt elmondhatom neki kedvesen is..
Aprót biccent, mire mosolyom kiszélesedik és elsétálva mellette lépek a kiskapuhoz és kinyitva nézek rá.
- Gyere – szólok hozzá, és lassan bizonytalanul sétál felém, majd egy pillanatra megállva mellettem néz rám, utána úgy slisszol be, mintha épp most változtam volna át. Szomorúan nézek utána, majd becsukva az ajtót sétálok mellé. Nem kicsit fél tőlem.. de mit várok? Pont azért csináltam, hogy féljen és elfelejtsen.. de.. miért csak fél? Fáj, hogy így kell őt látnom.. nem kellene itt lennie.. akkor miért?
Csendben sétálunk be a házba és egészen a nappaliig vezetem, ahol megállva nézek rá. Fejét lehajtva mered maga elé, olyan szerencsétlen képet vágva, amitől egyre rosszabbul érzem magam. Nagyon.. nagyon beletiportam a lelkébe. Hogy tehettem ezt vele? Hol van az a mosolygós kisfiú akit ismertem?
- Hozok egy kis rágcsát.. – mondom halkan, és pár másodperc múlva már a konyha pulton támaszkodva bámulok magam elé. Hogy lehettem ennyire.. kegyetlen vele? Tönkre tettem.. teljesen.. és most.. Most még behívom magamhoz, amikor látom rajta mennyire fél tőlem. Tiszta hülye vagyok… egy idióta.. El kell engednem őt.. hagyni, hogy elsétáljon. Fiatal.. összeszedi majd magát. Igen.. el kell küldenem megint. Fájni fog.. de.. ez a helyes.
Lassú mozdulatokkal veszek elő, egy kis chipset, meg süteményt, majd a tényárokkal sétálok vissza a nappaliba. Kedvetlenül nézek Baikora, aki még mindig ott áll és arca.. egyre elgyötörtebb.. Értetlenül nézek rá. Szemei könnyes, kezét még mindig tördeli, és úgy áll ott, mint aki karót nyelt.
- Baiko.. – suttogom aggódva és a tányérokat lerakva nézek rá, de nem tudom megmondani miért.. ilyen.. – Baiko mi a ba..
- Sajnálom! – fakad ki hirtelen és egy könnycsepp csorog le az arcán, és szinte azonnal követi a többi is. – Én nem akartam.. tényleg.. sa..sajnálom. Én.. csak segíteni akartam.. tu..tudom, hogy teher vagyok neked.. de.. ne ut.. ne utálj.. – mondja teljesen összeszedetlenül. Hangja egyre erőtlenebb és könnyei szinte patakokban folynak. – Kérlek.. kérlek ne.. – súgja halkan teljesen összetörve.
Döbbenten nézek rá, majd lassan ellágyul a tekintettem. Annyira.. buta.. persze, hogy azt hiszi minden miatta van..
- Baiko.. – mondom halkan, majd mellé lépve fogom meg apró reszkető testét és magamhoz vonva ölelem át szorosan. Megdermed karjaim között de pár pillanat múlva már hozzám bújva sír mellkasomon. Istenem Baiko… mit tettem veled?
Gyengéden cirógatom hátát, hogy kicsit lenyugodjon, több-kevesebb sikerrel. Könnyei pólómat áztatják, kis kezével ruhámat markolja, csak remegése csillapodik. – Sss… - súgom gyengéden és a vörös tincseken simítok végig. – Nem haragszom rád – mondom végül gyengéden. Fejét lassan emeli fel szavaimra és döbbenten mered rám, könnyei még mindig folynak, de én csak mosolygok rá lágyan. Nem.. képtelen lennék újra bántani őt.
- Sajnálom.. Ideges voltam, és gyenge.. – mondom lágyan és egyik kezemmel finoman törlöm le arcáról a könnyeket. – és nagyon féltettelek.. – fejezem be halkabban és most a szája is elnyílik a döbbenettől. Mosolyogva nézek le rá. Annyira.. édes.. Óvatosan vonom még közelebb magamhoz, kezemmel megfogva kis buksiját húzom vissza mellkasomhoz, és szememet lehunyva szívom be finom illatát. Baiko… - Idióta voltam. Nem kellett volna úgy neked esnem – mondom csendesen és érzem, hogy lassan megnyugszik. Már nem szorong úgy karjainkban, sőt megkönnyebbülve hozzám bújik. Mosolyogva ölelem tovább, lelkem is lassan megnyugszik és melegség önti el a testem. Hülye vagyok.. mert evvel még jobban magamhoz láncolom. De.. Nem akarom újra bántani. Nem akarom még egyszer így látni. Nem akarom, hogy miattam sírjon..
Hosszú percek telhetnek el így, mert egyikünk sem mozdul. Semmi kedvem elengedni őt. Nem akarom, mert félek, megint olyan szomorúan és riadtan nézne rám… és azt nem bírnám elviselni.
- Tényleg nem haragszol? – motyogja halkan a ruhámnak én pedig, csak mosolygok rajta. El is felejtettem milyen kis apró. Alig ér a feje búbja a vállamig.
- Nem – válaszolom nyugodtan, mire a kis keze megmozdul és gyengén feszül nekem, hogy kicsit távolabb kerülhessen. Kíváncsian hagyom, hogy elhúzódjon és fürkésző tekintetét látva teljesen megnyugszom. Nyoma sincs az előbbi elkeseredésnek..
- Akkor.. itt maradhatok? – kérdezi bizonytalanul, és vigyorba fojtom nevetésem. Annyira.. aranyos.
- Itt – mondom kedvesen mire felcsillannak szemei, arcára mosoly szökik és hirtelen ugrik nyakamba, mint egy óvódás. Meglepve pislogok, majd mosolyogva ölelem át, és tartom meg, mivel lába nem ér le, úgy hogy nyakamba csimpaszkodik.
- Köszönöööm! – mondja vidáman, majd ahogy észbe kap vörösen engedi el a nyakam és én leteszem a földre. – Bocsi.. – mondja zavartan, de csak mosolygok rajta, majd kezemet felemelve borzolok hajába. Annyira hiányoztak már ezek a kis… baikosásgok…
- Semmi gond.. – válaszolom, majd az asztalhoz hívom, és mindketten leülünk a kanapéra. Persze tartom a tisztes távolságot. Nem akarom megbántani.. de.. muszáj lesz valahogy kivernem a fejéből ezt a szerelmes dolgot..
Baiko szinte azonnal elkap egy süteményt és olyan éhesen veti rá magát, mint aki három napja nem evett. Mosolyogva figyelem, majd amikor már a végénél jár, halk sóhajjal vonom magamra a figyelmét, és kicsit komolyabban nézek rá. Megvolt a jó.. most itt az ideje a rosszat közölni.
- Valamit még meg kell beszélnünk.. – mondom neki csendesen és jobban felé fordulva nézek mélyen a szemeibe. Látom, hogy érti mire gondolok és hangosan nyeli le a falatot, majd kissé félve néz maga elé.
- Baiko.. – kezdem halkan, de még magam sem tudom, hogyan kéne ezt előadnom, hogy megértse és.. megpróbáljon elfelejteni.. – Én nagyon örülök annak.. amit a tisztáson mondtál – folytatom kicsit bizonytalanul –  és nagyon szeretek veled lenni. Szeretek veled beszélgetni, és mindig örülök, amikor átjössz. De nem tudom viszonozni az érzéseid – mondom csendesen elszomorodó arcát figyelve. – Sajnálom.. – teszem még hozzá.
Szívem belesajdul szavaimba, mert… akármennyire tagadom fontos lett nekem ez a kölyök. De.. még csak egy kölyök. Akire veszélyes vagyok. Muszáj távol tartanom magamtól.. csak ehhez ne az kellene, hogy összetörjem a szívét.. 


Mora2013. 05. 12. 20:55:05#25783
Karakter: Baiko
Megjegyzés: (Lulumnak)


 – Viszont ideje lenne indulnunk… Baikonak pihennie kell… - teszi még hozzá apám, csak hogy ne hazudtolja meg önmagát. Nekem annál kevésbé tetszik ez az ötlet…

- Persze… ha bármiben tudok még se…
- Én nem akarok! – vágok Hikaru szavába határozottan. Végre újra vele lehetek, annak ellenére, hogy az ide kerülésem körülményei nem a legjobbak. Értetlenül pillant rám ő is, és szüleim is, de én könnyes szemekkel, csakis Hikarut figyelem. – Még nem akarok elmenni.. – ismétlem meg, ezúttal halkabban, de ugyan olyan makacs elhatározással.
Tudom, hogy úgy viselkedem, mint valami kisgyerek, és még inkább olyan érzésem támad, mikor Hikaru mosolyogva leguggol elém, de nem érdekel. Fáradt vagyok, megtámadtak, szobafogságot kaptam… végre olyan is történhetne, amit én is szeretnék!

- Előbb meg kell gyógyulnod. Utána megint találkozhatunk.. – mondja, aminek örülök abban a tekintetben, hogy még hajlandó velem találkozni, de én igenis jól vagyok… azt hiszem.
- Jó.. de mikor? – kérdezek vissza félve, de neki csak kiszélesedik a mosolya.
- Amint meggyógyultál, és a szüleid elengednek. – Utóbbival akadhat némi gond.
- Egy hónapig szobafogságban vagyok… - motyogom magam elé, hátha legalább ma itt tart még. Vagy nem is tudom miben reménykedek, csak azt érzem, hogy legszívesebben vele tölteném minden időmet. Ő az első olyan barátom, aki tudja mi vagyok, és megérteni is képes, mert részben hasonló cipőben jár.
- Tudod mit… átjöhetsz, ha betartasz bizonyos feltételeket.. – Reménykedve nézek rá, felcsillanó szemekkel. – Csak nappal jöhetsz, forgalmas utakon, és napnyugta előtt hazaviszlek. Persze csak akkor ha a szüleid megengedik, és meg kell ígérned, hogy betartod ezeket a szabályokat – fejezi be, én pedig már látom is anya mosolyából, hogy ő bele fog egyezni. De akkor is…

- Muszáj? – nyöszörgöm, nem túl éretten. – Miért nem maradhatok itt éjszaka?
- Nekem tetszenek a feltételek – szól közbe anya, két apám pedig helyeselve bólint. Ez azt jelenti, hogy ma már tényleg nem maradhatok.
- Szóval? – kérdezi Hikaru. – Vagy szeretnél teljes szobafogságban lenni, a következő egy hónapban?
- Jó.. Megígérem.. – dünnyögöm az orrom alatt, mire ő jókedvűen elvigyorodik.
- Remek.. akkor most szépen haza mész, meggyógyulsz és utána azt csinálunk amit csak szeretnél – jelenti ki, és minden szép meg jó, eltekintve a ténytől, hogy előbb meg kell gyógyulnom.
Halkan morgok valami beleegyező válasz félét, majd durcásan hagyom, hogy apa kivigyen a kocsihoz. Nem mintha rászorulnék erre, szerintem semmi bajom, a szédülés és világforgás tök normális, a fejfájásom elhanyagolhatóan borzasztó, és nem vagyok tele teljesen lila meg zöld foltokkal… Na jó, talán nem volt rossz ötlet, hogy kihozott.

~~~***~~~

 A hét végére viszont már tényleg jól vagyok, vasmacskával se lehetne az ágyhoz szögezni, így következő héten már minden nap mehetek Hikaruhoz. Ha azt érezném, hogy a terhére vagyok, természetesen nem jönnék, de minden jel arra mutat, hogy élvezi, mikor rajta lógok. Hát még én! Minden szabályt betartok, hogy még véletlenül se tiltsanak el tőle, viszont azért morogtam párszor, hogy sose aludhatok nála. Azt démoni apucim szigorúan megtiltotta, és mikor húztam a számat, a többi látogatás megvonásával fenyegetett, így inkább elfogadtam a dolgot.

Viszont a mai nap nem megyek hozzá, családi napot tartunk. Egészen pontosan, démoni apucim hiányzik, mivel időnként neki is vissza kell térnie társaihoz, és tegnap elment egy időre. Szóval ma anyával és apával vagyok, voltunk étteremben ebédelni, délután pedig a dojo-t raktuk rendbe. Régen edztettem, így azt is bepótlom, aztán megnézünk valami filmet.
- Baiko, menj feküdj le! – paskolja meg anya az arcom, hogy magamhoz térjek kissé. Úgy tűnik elbóbiskoltam a film közben, pedig ilyet nem sokszor csinálok, azt hiszem az edzés leszívta az energiám, újra rendszeresen kéne csinálnom, mert nem vagyok formában.
- Oké, oké – ásítom, majd felpattanva célzom meg a szobám, miután adtam szüleimnek egy jó éjt puszit. Bent viszont még megállok kicsit a nyitott ablakomnál, és elnézegetem az egyre inkább sötétségbe burkolózó erdőt. Legszívesebben kimennék, de megígértem mindenkinek, hogy amíg apa nem csinált valamit legutóbbi támadóimmal, vége az éjszakai portyáimnak.

Sóhajtva fordítok hátat az ablaknak, egy utolsót szippantva a nyári este levegőjéből, de ekkor olyat érzek meg, ami nem igazán ismerős. Megpördülök, és éberen meredek a fák közé, majd ösztönösen elkapom a felém hajított, öklömnyi követ.
Értetlenül pillantok rá, és ekkor látom meg a köré tekert papírost. Atya ég, ezt nevezem én régimódi üzenetközlésnek. Bár ha jók a megérzéseim, démon próbál velem levelezgetni, és mivel a házunkat és a kertet apám ereje védi, nem tud máshogy a közelembe jutni, míg ki nem megyek.
Lehámozom a fecnit a kőről, és elolvasom az írást rajta.
A következő pillanatban már ki is ugrottam az ablakomon, és nem törődve azzal, hogy ez egy egyértelmű csapda, bevetem magam a fák közé.
Azt írták, megölik Hikarut, ha nem megyek el hozzájuk, és ennél jobban semmi se rettent meg perpillanat.

Akárki is dobta a követ, már nincs a fák közt, mikor az addigi tartózkodási helyére érek. A szagát viszont könnyedén követni tudom, de egyelőre még emberi alakban maradok, bár szidom magam, hogy nem hoztam el se egy katanát, de még egy bambusz kardot se. Ráadásul ha szüleim ezt megtudják… Mindegy, most a legfontosabb, hogy megnézzem mi van Hikaruval, így először a házához megyek.
Ott azonban minden sötét, és csendes. Macskái jönnek elém csak, de úgy tűnik ő maga nincs itthon, ez pedig csak szítja az aggodalmam. Ugye…ugye nem történt vele semmi? Végül is párduc, meg tudja védeni magát… De mi van, ha túlerővel kerül szembe, vagy tisztességtelenül küzdenek?
Oda kell mennem!
Így ismét megkeresem a köves nyomát, és azt követve jutok egyre beljebb az erdőbe. Jó, oké… kezdek kicsit félni. az első nekilendülés után, most tudatosult bennem, hogy ez már véresen komoly, Hikaru ezek szerint miattam van bajban…

- Én semmit… a nagyfőnök… tudod neki kell a kis vörös. Akarja őt.. és sajnos te útban vagy. – Megtorpanok a hang hallatán, mely nem is olyan messziről ér el hozzám, ami azt jelenti, hogy már nem csak az éles hallásom miatt érzékelem, hanem elértem a célom. Kis vörös? Én? – Ezért ma meghalsz… - Amint ezt meghallom, már nem is érdekel az előbbi mondat, mert nagyon jól tudom, kinek szólt a fenyegetés.
Megint nekilendülök, és pár pillanat múlva, már látom is a tisztást, ahol Hikaruval szemben öt idegen álldogál.
- Hikaru! – kiáltok fel kétségbeesetten, egy időben a bokrok közül való előugrásommal. Az összes szempár felém fordul, de csak Hikarué tűnik meglepettnek, majd ahogy közelebb lépek hozzá, kifejezetten… dühösnek?

- Te mit keresel itt?! – förmed rám. – Menj haza!
Megszeppenve torpanok meg pár lépésre tőle, és riadtan pillantok fel rá. Sose láttam még ilyennek, most nyoma sincs megszokott viselkedésének.
- Na de… - kezdeném elmagyarázni neki, hogy miért vagyok itt, de bennem reked a mondanivaló, mikor elém toppan. A közelsége most nem melegséggel tölt el.
- Nem lenne szabad itt lenned. Tűnj el innen! – morranja halkan. Értetlenül nézek a már majdnem kékre váltott szemekbe. Tudom, hogy itt veszélyes, de miattam van! Nem akarom, hogy baja essen, neki is el kéne mennie!
- Hikaru… - motyogom megrendült hangon, de nincs időm mást mondani.
- Unom már ezt a melodrámát.. – vág közbe az egyik ellenfél, és a következő pillanatban felém vetődik. Leblokkolok a hirtelenségtől, és valószínűleg elsodorna, ha Hikaru nem váltana sebesen alakot, és ugrana rá, mielőtt elér.

A nyakába harap, és megöli. Remegés fut végig a testemen, és egészen lesápadva, elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy fehér bundáját vörössé festő, véres pofával pillant rám. A szemei már teljesen kékek, hidegek, nyoma sincs benne a jól megszokott, barátságos zöldnek. Azt hiszem, ebben a pillanatban, ismeretségünk óta először, félek Hikarutól…
- Tűnj el! – csattan mély, morgós hangon. Pár másodpercig még mozdulatlanul meredek rá, majd üres fejjel ugrom a fák közé.

Érzem, ahogy könnyeim megállíthatatlanul patakzani kezdenek, és látásom is elhomályosodik tőlük, ösztöneimre és érzékeimre hagyatkozva rohanok a sűrűben, de úgy tűnik most ezek se elegek, hamarosan megbotlom, és jó nagyot esve terülök el az avaron.
Szipogva küzdöm magam ülőhelyzetbe, majd az arcomat törölgetve pillantok a hátam mögé. Ott csak sötétség van, de a távolból idehallom a küzdelmet, érzékeny orromban pedig az erdő illata keveredik a friss vérével.
Hikaru…
Félelmetes volt, szinte már állatias, de most akkor is szégyellem magam, hogy megijedtem tőle, hisz miattam keveredett ilyen helyzetbe, és akkor is engem akart megvédeni. Az egész az én hibám, erre lazán elfutottam…

- Megvagy, picúr! – Nem reagálok elég gyorsan, túlzottan a gondolataimba merültem, és nem vettem észre a vámpírt, és most mellettem teremve fonja a kezét a nyakamra. Nyöszörögve állnék neki küzdeni ellene, de felhúz álló helyzetbe, majd magához szorítva lódul meg, vissza a tisztás felé, amit magam mögött hagytam.
- Hikaru, nézd mit találtam! – kiált fel, ahogy kibukkanunk a fák közül. Eddigi mocorgásom megakad, és elkerekedett szemekkel figyelem az alig pár perc alatt végbement pusztítást. Valószínűleg az ellenfélnek csatlakoztak még be emberei, mert hiába van már három földön közülük, még mindig ugyan ennyi harcol Hikaruval is.
Hikaru pedig… ő pedig… Megint könnyek gördülnek végig az arcomon, ahogy látom, milyen állapotban van. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a saját vére festi be fehér bundáját, de jó pár sebet felfedezek rajta is, és vadabbul néz ki, mint eddig bármikor.

A vámpír hangjára felénk kapja a fejét, és mélyről jövő morgása felerősödik, majd hirtelen kék szemében némi zöld villanás is megjelenik. Ugrana felénk, de ekkor a vámpír marka megszorul a nyakamon, én pedig elakadó lélegzettel kapok mindkét kezemmel a csuklója után.
- Ha nem akarod, hogy a szemed láttára fojtsam meg, törjem el a kis nyakát, vagy… - Hirtelen megnyalja a nyakam, én meg döbbenetemben egészen ledermedek. - …ízleljem meg a vérét, szépen csöndben meghalsz!
- Ne…ne… - préselem ki magamból, mikor rádöbbenek mit is mondott az imént. Kétségbeesetten pillantok Hikarura. Tudom, hogy ő megtenné értem, ahogy másért is, mert Hikaru kedves, és törődik a környezetével. Csak abban reménykedhetek, hogy a benne élő párduc életösztöne erősebb, és nem fogja engedni, hogy ez megtörténjen.

Azonban úgy tűnik hiú ábrándokat kergettem, mert miután Hikaru pár pillanatig lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt, teljesen kitisztult, zöld szemekkel pillant fel rám újra. Biztos nem lehetett könnyű, de visszavette az uralmat…
- Hikaru, ne… - csuklok fel sírástól remegő hangon, és heves mocorgásba kezdek fogva tartóm kezei közt, akinek kissé lazult a szorítása a nyakam körül. – Ne, ne tegyék! Itt vagyok, én kellettem, nem?!
- Ő viszont útban van, és továbbra is gondot okoz majd, ha életben marad – érkezik a gunyoros, kegyetlen felelet, és ismét keményebben tart meg, miközben odaszól társainak. – Öljétek meg, de nem kell elkapkodni!
Ahogy az egyik támadó felsérti a nem is védekező Hikaru oldalát, és ő összeszorított fogakkal, halk nyekkenéssel tűri, azt hiszem valami elszakad bennem.

Heves kapálózásba kezdek, vadul rugdalva fogva tartómat, akinek nem kis nehézségei akadnak, hogy megtartson. Közben Hikaru olyan ütést kap, amitől elterül a földön, és mozdulatlan marad. Nem, nem halhat meg…
- HIKARU! – kiáltok fel, és egy pillanatnyi ledermedés után, úgy csap ki belőlem a démoni erő, mint még soha. A vámpír felszisszenve enged el, ahogy egész testem felforrósodik, én pedig azonnal Hikaru mellett termek, és mellé térdelve ölelem magamhoz, közben pedig vörösen izzó szemekkel, fenyegetően pillantok támadóira. Némi hezitálás után, ugranának felénk, de az eddig testemet fűtő erőt szabadon engedve, lángnyelvekkel veszem körbe magunkat, amik elől kettőnek már nincs ideje kitérni, és úgy tűnik vámpírok voltak, mert porrá válnak a tűzben.
Még sose használtam ilyen szinten az erőm, azt se tudtam, hogy képes vagyok rá. Ölni pedig pláne nem öltem, de a lehetőség, hogy elvesztem Hikarut, mindennél jobban megrémített.

- Remélem nem hiszed, hogy ezzel vége! – morran fel a vámpír a lángoktól biztos távolságra. – Korcs félvér! Nem érdemled meg az erőd, és apád örökségét se, mert azaz én uramat illeti! – Nem ad több magyarázatot, csak int megmaradt társának, és egyszerűen eltűnnek.
Megremegve borulok Hikarura, ahogy kimerülten hagyom lelohadni a lángokat, és szipogva fúrom ujjaimat a bundájába, az se érdekel, hogy így csurom vér leszek.
- Hikaru… Hikaru… - szólongatom, ő pedig nem kis megkönnyebbülésemre, mocorogni kezd. Rám emeli zöld szemeit, én pedig sírva ölelem át, majd mikor elhúzódik tőlem, hogy alakot váltson, megkeresem a viszonylag egybe maradt nadrágját.
Aggódva mérem végig, mikor nehézkesen magára húzza. Nagyon csúnya sebei vannak, és biztos sok vért vesztett, látszik rajta, hogy alig áll a lábán. Emellett meg se szólal, biztos, hogy valami nincs rendben.

- Hikaru… - kezdenék a hogyléte felől érdeklődni, de megvillan a szeme, ahogy rám pillant, és belém fojtja a folytatást.
- Megszegted az ígéreted, Baiko! – jelenti ki kissé rekedt, de igen csak dühös hangon. Nem olyan vad, mint mikor elküldött a tisztásról, de nem is a tőle megszokott, lágy hangsúly. – Megegyeztünk, hogy nem mész sehova sötétedés után, és csak akkor jöhetsz át! Ennyit ért neked a megállapodásunk?!
- Nem… én nem… - rázom meg a fejem megszeppenve, de nem találom a megfelelő szavakat. Még sose emelte fel úgy a hangját, mint ahogy ma már többször is.
- De megszegted! – vágja rá, egyik karját még mindig enyhén vérző oldalára szorítva. Fáradt, sérült és legyengült, emellett pedig ideges, én pedig kétségbe vagyok esve. – Nem lesz ez így jó, Baiko… - suttogja, én pedig riadtan, elkerekedett szemekkel nézek fel rá. – Nem tudlak megvédeni, ha magad keresed a bajt. Azt pedig nem akarom látni, ahogy megsérülsz, vagy rosszabb… Inkább maradj otthon mindig, azok mellett akik megóvhatnak! – A hangja elcsendesül a végére, szavai mégis jobban fájnak, mint mikor szinte kiabált.

- Ne… én nem akarom! – bukik ki belőlem, ahogy felsírok. – Nem akartam megszegni, tényleg, nem direkt volt, de azt mondták megölnek, ha nem jövök… - Talán kissé összeszedetlenül, de az biztos, hogy kétségbeesetten magyarázok, egészen elé lépve. – Miattam volt az egész! Sajnálom, szö…szörnyen sajnálom, de ne…ne lökj el!
- Baiko… - suttogja halvány mosollyal. – Ma láttad, mi vagyok valójában. Mellettem sose leszel biztonságban!
- Nem érdekel! Az se, hogy mi vagy! Ez miattam volt, de én… én szeretlek! – kiáltom határozottan, bár egyre zavartabban. Ma tudatosult bennem, mikro azt hittem elvesztem, hogy mi bújik meg a ragaszkodásom mögött.
- Nem tudod mit beszélsz – válik egészen tartózkodóvá. – Még túl…
- De tudom! – vágok közbe. – Húsz éves vagyok, tudom… mi a szerelem! – Bár még sose éreztem, azonnal ráismertem. – Tudom, hogy ez neked teher lehet, és sajnálom, de ne lökj el, legalább barátok maradjunk! Kérlek… kérlek ne utálj!
Egyre kétségbeesettebb vagyok, és a kimerültség, a félelem utóhatása még bennem munkál, nem csoda, hogy könnyeim még mindig megállíthatatlanul csorognak. Ha most elküld, azon nem tudom hogy teszem túl magam.


Lureka2013. 01. 22. 23:19:04#24921
Karakter: Hikaru
Megjegyzés: ~ Morámnak


 
- Hikaru! Várj! – szól utánam kétségbe esetten Baiko, de én még sem fordulok. Úgy sem engednék el, és nem is tudnék neki mit mondani. Igaza van az apjának. Egy megbízhatatlan vérállat vagyok.
Hallom, hogy az apja rászól, Baiko pedig felesel mint mindig. Sosem tudja mikor kell nyugton maradni..
Az ajtóban megállva nézek még vissza rá, halvány mosollyal.
- Fogadj szót a szüleidnek Baiko! – mondom kedvesen, amire pirulással válaszol, de már meg sem lepődöm. Az ajtót kinyitva lépek ki a szabadba. Még hallom, ahogy beszélnek, de nem figyelek rá. Jobb ha nem figyelek rá. El kell őt felejtenem. Ezt az egészet. Baiko nincs biztonságban mellettem..
Halk sóhajjal ülök be kocsimba és a gázra lépve hajtok el. Szörnyem elégedetlenül morog, de nem foglalkozom vele. Nem köthetem magamhoz ezt a kölyköt. Nem tud magára vigyázni, és én sem tudom mindig megóvni. Főleg magamtól nem. Ha jön a telihold, ki tudja mit csinálnék vele. Akkor nem tudok rajta uralkodni.. nem lehet megállítani. Senki sem tudna megállítani.
 
 
~~~***~~~
 
Másnap unottan mászkálok a házban. Valami nagytakarítás félét imitálva zavarom el gondolataimat. Az elmúlt két napot gyakorlatilag Baikoval töltöttem, vagy legalábbis körülötte forogtak a gondolataim, és most hogy nincs itt. Szinte hiányzik… ami valljuk be elég abszurd. Alig ismerem pár napja, szóval nem nőhetett annyira a szívemhez, hogy hiányozzon. Mégis furcsán hat ez a csend. Berobbant az életembe és azóta nem volt egy nyugodtabb percem se. De ez mégsem zavart. Sőt élveztem, hogy van mellettem valaki és folyamatosan pörög, hisztizik, kérdezget, vagy bajba sodorja magát… Élveztem, hogy itt van és már csak a jelenléte is… valahogy.. jól esett.
Fáradtan fújom ki a levegőt. De ennek vége. Jobb lesz így mindenkinek, legfőképpen neki. Mellettem nincs biztonságban.
Lehet barátnő után kellene néznem.. vagy csupán egy partner után. Mint a régi szép időkben… Lehet csak ennyi a bajom. Rég volt valakim, és már mindkettőnknek hiányzik, hogy egy kicsit… kirúgjuk a ház oldalát..
Arcomra halvány mosoly szökik és a kisétálva dobom bele a szemetes zsákot a kukákba.
Azt hiszem ma este is vadászni megyek.. csak kicsit másképp. Rám férne már egy kis nevetés, flörtölés, iszogatás…
A szél finoman simogatja meg tincseimet, mint egy megerősítésként, de mosolyom az arcomra fagy.
A szélbe szagolva komorodok el, majd tekintettemet az erdőre emelem. A bűz ami árad onnan szinte bántja érzékeny orrom. Valakik vannak erre…
Párducom rosszallóan morog, és egyetértve vele indulok el, hogy utána nézzek a hívatlan vendégeknek. Nem szeretem, ha a házamat megkörnyékezik..
Gyors léptekkel követem a szagot, de egyáltalán nem tetszik az út amerre visz. Az erdő legsötétebb és legvadabb része felé tartanak. Ketten vannak, ezt már biztosan tudom. Ahogy azt is, hogy az egyiket ismerem. Tudom, hogy már éreztem ezt a szagot valahol. Egy vámpír szagát… és okos lehet… késő délután van, a nap nemsokára lemegy, és olyan helyen jár, ahol a napfénye alig jut át a sűrű lombkoronán. Nem tetszik ez nekem. Ahol vámpír van, ott sok jó már nem sülhet ki..
Kíváncsian sétálok tovább, és érzem, hogy megálltak. Hangtalanul lépkedek a fák között, az egyre erősödő illat felé.
- Van sebessége a kicsikének! – hallom meg az egyik hangját, amire egy helyeslő morgás a válasz. Meglepve nézek ki, az egyik bokor mögül, viszont a látvány cseppet sem tetszik. Egy nagyobb róka áll egy kisebbel szemben, aki a hatalmas sziklafalhoz lapul és.. túlságosan ismerős. Halkan morog és szikrázik a teste.. Szemeim elkerekednek, ahogy felismerem. Baiko.
Viszont mielőtt mozdulhatnék a másik róka egy könnyed mozdulattal csapja félre kistestű fajtársát, és így a sziklafalon landol. Döbbenten nézem, ahogy lassan lecsúszik a földre.
Testem gondolkodás nélkül mozdul, szörnyem kiengedve változok át, a másodperc töredéke alatt és róka elé ugorva állom el az útját. Halkan morogva fordulok felé, szinte elfoglalva a kis tisztást. Hallom, hogy Baiko mond valamit, de nem figyelek rá, csupán a rókára koncentrálok. Párducom boldogan morog, és még mielőtt eszemre hallgatva megvárnám, hogy ő támadjon, szörnyem helyettem dönt. Előre vetődve csapom félre őt, pont úgy ahogy az előbb Baikoval csinálta. Elégedetten nézem, ahogy repül, majd jó pár méterrel arrébb nyekkenve földet ér.
Tekintettem lassan a másikra emelem. Arca eltorzul a dühtől, hosszú fogai kivillannak de még így is felismerem. Corin te féreg…
Gyilkos tekintettel figyelem, ahogy felnyalábolja a démont és amíg teljesen el nem tűnnek a fák között, nem fordulok meg. Mindig is imádta hátba támadni az ellenfelét…
Lassan fordulok meg és aggódva sietek Baikohoz.
- Jól vagy? – kérdem halkan, de nem válaszol, csak egy apró biccentéssel válaszol és erőtlenül talpra állva vonszolja magát közelebb hozzám. Fejét lábamhoz dörgöli, majd egész testével hozzám bújik, mint egy apró kis cica, aki rosszat csinált. Meglepve nézek le rá, szörnyem elégedetten morog, hiszen ez nálunk a behódolás egyik jele, de nekem cseppet sem tetszik ez.. Nem.. ez nem jó. Nem is érti, hogy ez mit jelent, hiszen nem is tud róla. Biztos nem ezt akarta kifejezni… Lassan ülök le, majd egyik mancsomat felemelve húzom magamhoz, és szinte betakarom apró testét. Alig nagyobb a mancsomnál, olyan apró így. Hálásan fészkeli magát hozzám még közelebb, és elájulva dől nekem teljesen.
Aggódva nézek rá. Remélem nincs nagy baja, de itt nem tehetek sokat érte.. Lehajolva veszem fel finoman és hátamra ügyeskedem apró kis testét. Nagy levegőt véve indulok el, figyelve, hogy még véletlenül se essen le.
 
Viszonylag gyorsan hazaérve változok vissza, és Baikot az ágyra fektetem, mire szinte azonnal vissza változik. Mintha megérezte volna, hogy biztonságban van. Gondolkodás nélkül mozdulok, hozom a kis elsősegély dobozom, sebeit ellátom, majd betakargatom, utána én is kapok magamra valami ruhát, végül telefonért nyúlva tárcsázom a szülei számát. Pár perc múlva nyugodtabban ülök le mellé, de még mindig aggódva nézem a sápadt arcát. Nagyon megüthette magát.. az a róka nem volt túl kíméletes vele. Szerencséje van, hogy megéreztem őket, mert ellenkező esetben, nagy bajban lenne most. Corin sehol sincs ok nélkül.. és az, hogy démonokkal barátkozik… semmi jót nem jelent. Főleg ha megtartotta gazdáját. Bár nem hiszem, hogy van annyi bátorsága, hogy hátat fordítson egy nála erősebbnek. Sosem az erejéről volt híres… De vajon mit akarhattak Baikotól? Miért akarták megölni? vagy csak el akarták kapni? Igazából mindkét esetben nagyon jól végezték a dolgukat, mert nem nagyon tudott volna ellenkezni.
Halk nyöszörgése ránt ki gondolataim közül. Teste öntudatlanul mozdul és nyögdécselve kezd el csapkodni, mintha védeni akarná magát. Egyik kezét finoman elkapva akadályozom meg abban, hogy még nagyobb kárt tegyen magába és szerencsére ettől megnyugszik. Szemei lassan kinyílnak és kissé kábán néz fel rám. halvány mosollyal nézek le rá, és egy rakoncátlan tincset kisimítok az arcából, hogy ez se akadályozza a tájékozódásban.
- Na végre, magadhoz tértél! – szólalok meg kissé fellélegezve. Ha már felébredt és tudja, hogy hol van akkor annyira nagy baj nem lehet. – Maradj nyugton Baiko, úgy néz ki, agyrázkódást kaptál! – szólok rá, amikor megpróbál felülni, de a fájdalom visszanyomja helyettem is az ágyba.
- Mi történt, miután elaludtam? – kérdezi, és én felvonom a szemöldököm a kijelentésésre.
- Én azt inkább nevezném ájulásnak – sóhajtom. – Elhoztalak magamhoz, mert ide voltunk közelebb, de szóltam a szüleidnek. Elkezdtél hánykolódni az ágyban, és közben visszaváltoztál, így lekezeltem a sebeid. Most viszont te mond meg, mit kerestél egyedül olyan mélyen az erdőben?!
- Ömm… a mézeskalácsházat? – válaszolja angyali tekintettel, mire újabb sóhaj tör fel belőlem és hajamba kedvetlenül túrok hajamba. Nincs kedvem most még szócsatázni is vele. – Nem akartam szobafogságot! – vonja meg a vállát lassan, majd halkan dünnyögve folytatja. - És… és… és látni akartalak téged! – fejezi be mélyen elpirulva. Döbbenten pislogok rá. Ezért ölette meg magát majdnem? Mert látni akart engem.. Arcát zavartan fúrja a párnába, hogy elbújhasson előlem. Mint egy igazi kisgyerek.. Halványan elmosolyodva nézek rá. Szinte már hiányzott ez a.. kölyök. - Hívtad apáékat? – kérdi hirtelen, tompán a párnába beszélve.
- Muszáj volt – válaszolom és megcirógatom a fejem, hogy rám pillantson. – Szörnyen megijedtek, és már úton vannak valószínűleg. Nem lett volna szabad, így rájuk ijesztened!
- Tudom – mondja halkan, szinte bűnbánóan, majd rám nézve fakad ki. – De nem akarom, hogy eltiltsanak tőled! Mert ha… ha te nem küldesz el, én nagyon szívesen vagyok veled! – arca teljesen vörös lesz szavai végére. Meglepve nézek rá, de még mielőtt nagyon el kellene gondolkodnom, hogy mit válaszoljak erre, megszólal a csengő.
Gépiesen állok fel és sétálok le, majd az ajtót kinyitva Baiko anyja már lép is be és aggodalmasan néz rám.
- Hol van?
- Fent, a vendégszobában. Balra a második…ajtó… - válaszolok készségesen, de még mielőtt befejezhetném elsuhan mellettem felrohanva a lépcsőn. A két szó nélkül, de lassabb tempóban követi, én pedig lassan csukom be az ajtót utánuk. értem én, hogy a fiúk majdnem megölette magát.. de azért…
Halk sóhajjal követem őket pár pillanat múlva és amikor beérek Baikot épp kérdőre vonják.
- Istenem Baiko, hogy lehettél ilyen meggondolatlan? Úgy örülök, hogy nem esett bajod! – mondja az asszony, majd a kötéseken néz végig és látom, hogy még így is megijed, pedig szerencsére nincs komoly baja. - El nem tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk! – mondja könnyes szemekkel. – Ha ön… ha te nem lettél volna ott…
- Ezen nincs mit megköszönni! – vágok a szavába mosolyogva, de tekintetem akaratlanul is a démon apjára kúszik, aki mogorván álldogál az ajtóban. Remélem most látja, hogy vannak kedves vércicusok is…
- Igen… Ezúttal tényleg köszönettel tartozunk, és sajnálom a tegnapit… - mondja pár pillanat múlva, bár látom rajta, hogy az életét nem bízná rám, de legalább már nem akar megölni, ami valljuk be igen sokat segít a helyzeten. Főleg az enyémen.. – Viszont ideje lenne indulnunk… Baikonak pihennie kell… - teszi még hozzá és elmosolyodom a kijelentésre. Pont ugyan olyan fafejű, mint Baiko..
- Persze… ha bármiben tudok még se…
- Én nem akarok! – vág hirtelen a szavamba Baiko és meglepve nézünk rá mindannyian. Könnyes szemekkel mered rám, és én értetlenül nézem őt. – Még nem akarok elmenni.. – mondja halkabban, de még mindig makacs kölyök hangon, mintha épp a maciját akarnák elvenni tőle. A fiú szülei lassan néznek rám, mintha az én hibám lenne, hogy ezt akarja. Bár lehet egy kicsit az én hibám is..
Arcomra végül mosolyt varázsolok, és az ágyhoz sétálva guggolok le Baiko elé, hogy a szemébe nézhessek.
- Előbb meg kell gyógyulnod. Utána megint találkozhatunk.. – mondom kedvesen és ő félve néz rám. Hm.. lehet nem csak feltétlen ragaszkodásról van itt szó..?
- Jó.. de mikor? – kérdez vissza, mire a mosolyom kiszélesedik.
- Amint meggyógyultál, és a szüleid elengednek. – válaszolom türelmesen.
- Egy hónapig szobafogságban vagyok… - dünnyögi durcásan, mintha ez segítene a helyzeten.
- Tudod mit… átjöhetsz, ha betartasz bizonyos feltételeket.. – nézek rá cinkosan és azonnal felcsillannak a szemei. – Csak nappal jöhetsz, forgalmas utakon, és napnyugta előtt hazaviszlek. Persze csak akkor ha a szüleid megengedik, és meg kell ígérned, hogy betartod ezeket a szabályokat – fejezem be és szemem sarkából, látom, hogy az édesanyja elmosolyodik.
- Muszáj? – kérdi nyafogva – Miért nem maradhatok itt éjszaka?
- Nekem tetszenek a feltételek – szól közbe az anyja, és a két férfi is helyesel.
- Szóval? – kérdem a durcás arcát nézve. – Vagy szeretnél teljes szobafogságban lenni, a következő egy hónapban? – nézek rá kétkedve.
- Jó.. Megígérem.. – dünnyögi az orra alatt sértetten, és mosolyom vigyorrá szélesedik.
- Remek.. akkor most szépen haza mész, meggyógyulsz és utána azt csinálunk amit csak szeretnél – mondom az utolsó mézes madzagot elejtve, de erre már nem kap, annyira. Na igen.. előbb otthon kell nyomnia az ágyat jó pár napig..
Halkan morog valamit, majd nagy nehezen, de sikerül rávenni, hogy megmozduljon. A démon apja vitte le a karjában egészen a kocsiig, ahol finom beültették, majd mellé ülve, ölelte át gyengéden, hogy ne kelljen megát tartania. Persze Baiko végig durcásan és minél kelletlenebbül csinált mindent, de én láttam a szemében a szomorúságot. Zavarta, hogy el kell mennie. A gond csak az, hogy nem értem miért.
Miért kedvelt meg ennyire ez a kölyök alig pár nap alatt? Biztos érdekes lehetek, igazi egzotikum, ha szabad így fogalmaznom.. de.. ez még nem ok arra, hogy ne féljen tőlem, sőt úgy ragaszkodjon hozzám, mint egy ötéves a plüsséhez. Nem értem őt…
Vagy lehet nem akarom megérteni? Hiszen számomra is fontos lett.. Talán túl fontos is… és ez zavar. Nagyon zavar.
Nem lenne szabad így éreznem. Ő még csak egy gyerek Hikaru. Egy ártatlan gyerek…
 
~~~***~~~
 
A következő héten, szinte mindennap átjött Baiko. De ami sokkal jobban meglepett, hogy betartotta a szabályokat. Délelőtt jött, forgalmas helyeken és este, még világosba haza vittem. Itt alvós buliról szó sem lehetett, azt apuci megtiltotta, már az elején. Bár nem bánom. Teljesen igaza van. Én sem engedném, hogy a fiam éjszaka velem legyen. Pontosan tudom, hogy nem vagyok egy életbiztosítás…
Arról nem is beszélve, hogy a régi „barátaim” jelenlétét, még mindig érzem esténként. Tudom, hogy figyelnek… és jobb ha nem tudják, hogy Baiko… mennyire fontos lett.
Kezemben akaratlanul csattan hangosabban a metsző olló.
Már a gondolattól is feszült leszek, hogy valami baja lehet. Hogy azok bánthatják. Hozzá érhetnek. Megölhetik… és én nem lennék ott, hogy segítsek neki.
Lassan fújom ki a levegőt, elkergetve baljós gondolataimat.
Nem. Ez nem történhet meg. Este nem engedik ki, nappal pedig én vigyázok rá. A démonokat az apja 100 kilométeren belül megérzi. A vámpírok pedig nappal nem tudnak minket megtámadni. Nem lesz semmi baj. Nem lehet semmi baja.
Arcomra halvány mosoly szökik és szörnyetegem is nyugtatón dorombol. Ő is kezdi megkedvelni a kölyköt. Bár.. amit akar vele, az még mindig nincs ínyemre.. de mit is várok egy kanos, mindig éhes macskától? Én tudhatnám a legjobban, hogy a macskák milyen önfejűek, akaratosak, és nagyon ritkán változtatnak véleményt…
Az utolsó elszáradt ágat is levágva emelkedem fel lassan. Már ezer éve meg akartam ezt csinálni és most végre volt rá időm. Baikoék családi napot tartanak, ezért ma egyedül maradtam, szabadon.
Már nem mintha zavarna a jelenléte.. sőt.. imádom amikor itt van. Már az idejét se tudom mikor nevettem ennyit, mint amikor vele vagyok… és az a durcás tekintett, amit jókedvemért cserébe kapok.. meg kell zabálni.
Mosolyogva emelem szemeimet az alkonyodó ég felé. A nap sugarai lágyan simogatják arcomat. Pont mint Baiko mosolya és nevetése. Tudom, hogy nem lenne szabad így gondolom rá. Így éreznem.. mintha lenne bármilyen esélyem is nála.. De képtelen vagyok megállni. Annyira édes.. és sokszor akaratlanul és öntudatlanul is hívogat magához.. mintha.. Viszont ez képtelenség. Tudom jól, hogy ő ilyesmire sohasem gondolna.. ahhoz ő túl gyerek még.
- Ábrándozunk? – szólal meg hirtelen valaki, kiszakítva gondolataim közül. Tekintettemet elkapva az égről – amit már jó pár perce bámultam – a hívatlan vendégre emelem. Szörnyetegem azonnal felmorran, arcomról eltűnik a mosolyom.
Hatalmas gúnyos vigyorral néz rám, szemei sárgák és minden porcikájából árad a rosszindulat Egy igazi csúszó mászóra emlékeztet. Undorodva mérem végig, de arcom meg se rezdül. Legalább ennyi hasznom volt a hosszú életből. Tökéletes önkontroll..
- Nem engedtem be a kertembe. Távozzon – mondom hidegen. Tekintettemet szemeibe fúrom, de meg se moccan. Nem vérállat. Más az illata.. nem evilági..
Démon…
- Nem is szorulok rá, hogy egy egyszerű vérállat engedélyét kérjem – válaszolja pimaszul, de ezt már szörnyetegem se tűri. Keményen támad neki a jól felépített falnak, amit köré építettem. Torkomból halk fenyegető morgás tör fel és szinte öntudatlanul lépek felé egy lépést. – Nyugalom cicus.. csak üzenetet hoztam, nem akarok játszani – emeli fel a kezét, de cseppet sem nyugszom meg. – A gazdám üzeni, hogy szeretettel vár magához ma este vacsorára, mint régi barátod.
- Nem érek rá – válaszolom nyersen, mire a pokolfajzatnak kiszélesedik a vigyora.
- Csak nem a kis vörössel leszel elfoglalva.. megint? – mondja olyan tenyérbe mászó hangon… - Apuci mit szól a románchoz? Ártatlan még a drága? – folytatja, és én gyilkos tekintettel meredek rá. Erőm végig száguld testemen, ujjaim megroppannak, de még időben fogom vissza magam. Nem. Nem engedhetem, hogy egy ilyen.. felidegesítsen.
- Távozzon a birtokomról – válaszolom higgadtabban, szörnyem rosszallóan morog. Legszívesebben apró darabokra tépné, és most egyetértek vele. Beletaposott a büszkeségünkbe.. élvezettel.. ezt nem nyeljük le..
- El sem hiszem, hogy még mindig próbálkozol evvel… Mikor fogadod már el magad? Te egy szörny vagy. Sosem leszel ember. Bármivel is próbálkozol - mondja megvetően. Arcán apró fintor, majd elfordulva tűnik el.
Dühösen nézem a helyet ahol az előbb állt. Szavai hosszan vízhangoznak fejemben, még jobban felborzolva egyébként sem nyugodt testem. Szörnyem dühödten morog, vérét követelve. Lábbal tiporta őt, és pontosan oda ütött ahol a leggyengébb vagyok.
Idegesen fordulok meg és a ház felé trappolva dobom el szerszámaim.
Itt vannak.. és gondolom még mindig neheztelnek a múltkoriért. Ha én nem megyek ők jönnek. Ez teljesen nyilvánvaló.
Mérgesen fordítom el a kulcsot a zárba, majd pólómat ledobva sétálok a teraszhoz. A nap már teljesen lement, és a sötétség egyre sűrűbb lesz. Eljött a mi időnk..
 
„Te egy szörny vagy. Sosem leszel ember.”
 
Egy szörny.. Igen. Az vagyok. Egy megsértet szörny..
Párducom elégedetten morog, és testemhez simulva próbál kitörni, de nem engedem neki. Nem.. Még nem.
Arcomra gonosz, idegen mosoly szökik és egy ugrással termek a kertben, majd belevetem magam a rengetegbe. Már várnak rám. Érzem.
 
Hosszú percekig futok, mire megérzem a szagukat. Párducom szinte tombol, a szabadságáért. Vonzza az erdő, idegesíti a szag, és dühíti az ami a kertben történt. Ölni akar, csontot törni, vérben fürdeni, bordákat széttaposni. De nem engedek neki.
Most nem törődök avval, hogy meghallanak-e. Tudják, hogy jövök. Érzik a szagom, a jelenlétem, az erőm. Teljesen felesleges lenne lopakodni..
Érzékeimre hagyatkozva rohanok a fák között, és arcomra halvány mosoly szökik, amikor megpillantok egy kis tisztást. Egyetlen alak látszódik csupán a sötétségben, de mielőtt odaérnék, már tudom ki az. A szaga belengi a környéket… Corin..
Lassítva lépteimen állok meg a tisztás szélén, szemeimmel körbe járva a terültet. Fintorognom kell az erős vámpír szagtól, de csak az övét érzem. Ő viszont sehova sem megy egyedül.. a terület is túl nagy. Biztos hozott még magával néhány talpnyalót. Csak hányat?
- Rég találkoztunk Hikaru.. – mondja szinte már kedvesen. – Múltkor jól megleptél minket… - fordul felém mosolyogva.
- Mit akarsz Corin? – kérdem szinte morogva.
- Én semmit… a nagyfőnök… tudod neki kell a kis vörös. Akarja őt.. és sajnos te útban vagy – válaszolja szórakozottan, és mosolya vigyorrá szélesedik. – Ezért ma meghalsz…
A kijelentésre elégedett mosoly kúszik arcomra. Párducom egyre jobban élvezi a helyzetet, és lassan már nem tudok ellenállni neki. A háta mögül lassan bontakozik ki még négy alak… Egyik sem tűnik feltűnően erősnek.. de azt nem tudom megállapítani démonok, vagy..
- Hikaru! – csattan a csendbe egy kétségbe esett hang. Baiko hangja… Döbbenten fordulok arra, és ahogy kiugrik a bokrok közül emberi alakban, egy pillanatra megdermedek. Látom, ahogy aggódva néz rám és lendületesen felém lépked, de nem fogom fel.
Neki nem kellene itt lennie.. Neki nem lenne szabad itt lennie… Hosszú pillanatokig csak ezek a gondolatok járnak a fejemben, majd felocsúdva döbbenetemből újra elönt a düh, amit szörnyetegem még mindig áraszt magából.
- Te mit keresel itt?! – förmedek rá. neki most otthon kéne pihennie. Bőven az esti órákban járunk már. Megígérte…megígérte, hogy nem jön ki.. – Menj haza!
Megrökönyödve mered rám, és pár lépésre tőlem megtorpan. Szörnyetegem mérgesen morog, ő sem örül, hogy itt van most a kölyök. Még kért tehetnek benne. megölhetik, a harcban. Nem tudunk rá is vigyázni. Az apjának kellene most rá vigyáznia!!
- Na de… - kezdené, viszont benne reked a szó, ahogy elé lépek.
- Nem lenne szabad itt lenned. Tűnj el innen! – morranok rá halkan, és látom, hogy nem érti a dolgot. Pedig nem hiszem, hogy ilyen nehéz lenne felfogni, hogy itt nincs biztonságban.
- Hikaru… - motyogja halkan, megrendülve.
- Unom már ezt a melodrámát.. – vág közbe az egyik, mielőtt válaszolhatnék a kölyöknek, és egy ugrással vetődik Baiko felé.
Párducom dühösen morran, és érzem, ahogy csontom roppan. Valahol a messzeségben hallom, hogy a ruháim szétszakadnak, de a következő pillanatban már a támadó felé lendülök és pár méterre Baiko előtt csapódok neki. A földre esünk, és én ösztönösem harapok vállába, nyakát is érintve. Fogaim összecsattannak, majd az élettelen húst kitépve dobjuk félre. A friss vér izé, még jobban felpezsdíti szörnyetegem ösztöneit és elégedetten nézzük meg az összetört testet alattunk. Egy vámpír…volt.
Kék szemeimet Baikora emelem, aki még mindig ott álldogál döbbenten, arca fehér, szemei hatalmasak. lehet rosszul lett, de nincs időm most evvel törődni.
- Tűnj el! – csattanok fel, mély hangomon, egy kis morgást is belevegyítve szavaimba. Hiába, a párducokat nem beszédre találták ki.
Pár másodpercig még mered rám, majd hirtelen ered futásnak, eltűnve a bokrok között. Léptei vízhangoznak fülemben, felélesztve a vadász ösztönöm.
Lustán vigyorodom el és a maradékra pillantok. Három valami és egy vámpír… Végre egy igazán szép esténk lesz.. Gondtalanul tombolhatunk..


Mora2012. 02. 12. 23:28:20#19184
Karakter: Baiko
Megjegyzés: (Lurekámnak)


 Egyre inkább érzem, hogy az álom kezd elnyomni. Próbálom tartani magam, és kitartóan válaszolgatni a kérdéseire, de hamarosan már azt se tudom, mit kérdez. Aztán teljesen megadom magam.

Mintha megemelne, és arrébb pakolna, majd valószínűleg betakar, mert kellemes meleg lesz, de nagyjából innentől, fogalmam sincs, mi történik. Valamit még mond, de engem végleg elnyel az álmok birodalma.

 

Arra ébredek, hogy már egészen kivilágosodott körülöttem. Kábán nyitom ki a szemeim, élvezve az engem körülvevő, kellemes melegséget. Körbepillantok, és nyugtázom, hogy még mindig Hikarunál vagyok, és ahogy tekintetünk találkozik, azt is, hogy milyen közel hozzá.

- Jó reggelt! – köszönt halkan, szinte már suttogva, de még mindig nem vagyok elég éber ahhoz, hogy ezzel sokat törődjek.

- ’reggelt – préselem ki magamból, alaposan elharapva, majd lehunyva szemeimet, visszabújok a vállához, és újra elfészkelem magam mellette, hozzábújva…
Oké… mi nem stimmel?
Nem az ággyal van a gond, vagy a napsütéssel, még csak nem is a kellemes melegséggel… Sokkal inkább azzal, hogy mindezt a nyugalmat, és kényelmet, ilyen közelségnek köszönhetem!
Szemeim kipattannak, és riadtan kapom őket ismét Hikarura, aki türelmesen várja, hogy végre leessen a helyzetem nekem is. Ahogy ez megtörténik, szép lassan, mélyen elpirulok, főleg mikor akaratlanul mérem végig, és rájövök, hogy ráadásként még meztelen mellkasát is taperoltam.
Mintha vigyor szökne az arcára, szinte azzal párhuzamban, hogy én felpattanva lököm el magam tőle, az ágy másik végébe menekülve. Felnevet, ami csak még inkább dob a zavaromon, amit igyekszem durcás pofival takarni. Párszor nekifutok, hogy valamivel mentsem magam, de nem jutok sehová, csak tátogok, mint a partra vetett hal, így inkább nagy nyeléssel kapom el róla a tekintetem.

- Sajnálom. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – szólal meg, bocsánatkérően, de még mindig túl jókedvűnek tűnik. – De bármennyire is próbáltam nem engedtél el se este, se reggel – mondja, miközben ő is felül.

- Persze mert olyan jó meleg és nagy…vagy…- pillantok rá, de szemeim elkerekednek, ahogy tekintetem mellkasára siklik, és pluszban még az is leesik, mennyire kétértelműen fogalmaztam. Visszafojtva egy elkeseredett nyögést, hajamba túrva igyekszem öszekaparni maradék, férfiúi büszkeségem,
Okés… mikor is volt nekem olyanom?

A szemem sarkából látom, hogy mosolyogva csóválja meg a fejét, majd feláll, és a megigazítja a köntösét.

- Menj fürödj meg, találsz bent tiszta törülközőt. Addig én felöltözök és összeütök valami reggelit. Utána pedig haza viszlek – vált témát, halálos nyugodtsággal. Nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, a hazavivést illetően, de elébe vágva, beterel a fürdőbe.
Nem vacakolok sokáig, és gyorsan letussolok, majd a kapott ruháimban, kicsattogok a konyhába, ahol már terjeng a rántotta semmivel össze nem téveszthető illata.

- Csücs – int Hikaru az asztal felé, ahol már meg van terítve, és az étel gőzölög a tányérban. Megvárom, míg végez a mosogatással, és ő is leül. Vigyorogva pillantok rá, várva a jelet, hogy nekieshessek.

- Jó étvágyat – szólal meg újra, én pedig már le is csapok az evőeszközökre.

- Neked is – felelem vígan, és nekiállok betermelni a reggelit. Tényleg finom, így viszonylag gyorsan sikerül is, ám a figyelmemet is egészen leköti.
Mosolyogva teszem le a villát, mikor végzek, és rápillantok, Már ő is végzett, valószínűleg azt várta, hogy én is így tegyek, mert engem figyelt. Mikor meggyőződik róla, hogy sikerrel jártam, mindkettőnk tányérját felkapja, és a mosogatóba teszi.

- Gyere, haza viszlek – pillant rám mosolyogva, és már a kezében is vannak a kulcsai.

- Már is? Nem lehetne.. – kezdem az ellenkezést, de közbevág.

- Nem Baiko. Lassan dél lesz, a szüleid már nagyon idegesek lehetnek – feleli szigorúan, és nem hatják meg kérlelő szemeim, inkább elfordítja a fejét. Fene…
Kénytelen vagyok engedni, mégse akaszkodhatok rá. Így végül a kocsiban kötünk ki, és csendben tesszük meg az utat a házunkhoz.
Én azon agyalok, vagyis inkább azt remélem, hogy nem azért akar mindenáron hazavinni, mert idegesítem. Persze nem lepődnék meg, néha hajlamos vagyok rá, hogy a környezetem idegeire menjek… De szeretném, ha Hikaru nem úgy gondolna rám, mint egy idegesítő kiskölyökre, még akkor se, ha valójában sokkal idősebb nálam.
Sajnos hamarabb hazaérünk, mint ahogy a lelkivilágomnak ez egészséges, és hiába pillantok morcosan Hikarura, valójában csak tartok a szidástól, ami a tegnapi lelépésem után, valóban kijár.

- Nem vinnél inkább az egyetemre? – próbálkozok, utolsó mentsvárként. Nem kell felelnie, bíztató mosolya több nemet mond, mindenszónál.

- Nyugi.. nem lesz baj. Csak szeretnek, azért aggódnak – mondja végül, a hajamba borzolva. Durcásan fújtatok egyet, de azért ráveszem magam, hogy kikászálódjak. Tényleg kölyöknek fogok tűnni, ha tovább nyekergek. Így némán lépkedek az ajtó felé, majd kopogás nélkül nyitok be.

- Megjöttem – kiáltom, szokásomhoz híven. Sokszor olyankor is eljátszom, mikor tudom, hogy nincs itthon senki.

Pár pillanat múlva, ahogy a nappaliba érünk, már szüleim is ott vannak, mind a hárman. Hallelúja… Anya rögtön a nyakamba borul, és könnyes szemmel, halkan kezd el szidni, miközben a szuszt is kinyomja belőlem. Nem látom tőle, hogy apáim hogyan reagálnak, de a feszült csend, nem jelent semmi jót.
- Mondhattad volna, hogy vendéget is hozol Baiko. Csináltam volna neki süteményt – morogja valódi apám hirtelen, én pedig visszasírom a feszült csendet. Megpróbálok kibontakozni anya öleléséből, aki szintén Hikaru felé pillant.

- Oh.. – Elenged végre, úgy tűnik, csak most vette észre Hikarut. – Elnézést.. – motyogja, majd elé lépve mutatkozik be, ahogy nevelőapám is. Hikaru illedelmesen, halvány mosollyal viszonozza a gesztust, de valahogy úgy érzem, nincs minden rendben…

- Bocsánat, de nekem ideje indulnom. Nem akarom tovább feltartani önöket – szólal meg kedvesen, és felém fordulva mondana valamit, mikor édesapám hangja megakadályozza.

- Nem rossz ötlet.. és a következő 200 évben nem látunk szívesen.

- Apu! – csattanok fel durcásan, ám ezzel magamra vonom dühös tekintetét. Mondjuk addig nem érdekel, amíg ezzel Hikarut kímélem meg tőle.

- Te maradj csöndben. Határozottan megtiltottam, hogy elmenj. Sőt.. mondtam, hogy ne találkozz evvel a vérkorccsal – sziszegi dühösen, elborzasztva szavaival. – Remélem sejted, hogy ez a kis éjszakai kiruccanás egy hónap szobafogságba került – fejezi be, izzó szemekkel, mire kitör belőlem a felháborodás.

- Tessék?! Egy hónap?! De.. nem történt semmi! – szállok vitába vele, hisz egy egyszerű meglógásért, ne zárjanak már be a nyári szünet első hónapjára! Egyébként is, csak mert elvileg halhatatlan vagyok, attól még a halandók közt már felnőttnek számítok!

- De történhetett volna! – vág vissza démoni apucim. – Nem érdekel hogy te minek gondolod, de ő csak egy szörny, és ezen te sem változtathatsz – jelenti ki mérgesen. Kis híján lesápadok, főleg, mikor látom, hogy Hikarut ez szíven ütötte, még ha nem is vág vissza.

- Mi is démonok vagyunk! – fakadok ki a védelmére kelve. – Amúgy is tud uralkodni magán, te is láttad! Sőt, velem aludt, hogy ne fázzak! – darálom le egy szuszra, minden létező gondolatomat szavakba öntve, és izzó pillantást vetek apámra.
Ám úgy tűnik, rosszat szóltam, mert a levegő fagypont alá süllyed, és az amúgy se túl rózsás hangulat alulról kezdi fejelni a béka alsórégióját.
Apa rémisztően lassan fordul Hikaru felé, aki egyre elkínzottabbnak, és tanácstalanabbnak tűnik.

- Apa.. – szólalok meg óvatosan, és jóval halkabban, mint eddig, remélve, hogy ezzel megakadályozom az élesített bomba robbanását. Nem jön össze, és mire észbe kapok, már Hikaru felé lendül, és behúz neki egyet.
Riadtan kapom a szám elé a kezem, de teljesen tehetetlen vagyok, csak nézni tudom, ahogy újabb ütésre készül, ám ezt már Hikaru se várja meg, ügyesen kivédi. Vissza azonban nem támad, ami azért különös, tekintve a mindenkiben ösztönösen meglévő reflexeket.
Hiába kiabálok rá apámra, hogy hagyja abba, mintha se látna, se hallana. Végső elkeseredésemben feléjük lendülök, mielőtt nevelőszüleim megállítanának, és apám karjába csimpaszkodva gátolom meg az újabb ütését.

- Apa! – csattanok fel, és aggódó pillantást vetek Hikarura, akinek még a szája is felrepedt. Nem hiszem el! Hogy tehette ezt az apám? Én pedig hogy lehettem olyan hülye, hogy ezt kiprovokáljam? De mivel is…?

- Elnézést, de sajnos mennem kell – morogja halkan Hikaru, olyan toleranciáról téve bizonyosságot, amit jelen helyzetben, senkiből se néznék ki. Nevelőszüleim felé pillantva, udvariasan biccent. – Örülök, hogy megismertük egymást – mondja nyugodtan, majd apának is biccent, amit szerintem az öreg egyáltalán nem érdemel meg. Végül felém pillant, egy egészen rövid időre. Túl rövidre… Biztos nagyon mérges rám! – Gondolom még találkozunk… – mondja halkan, majd sarkon fordulva indul meg az ajtó felé.


Hikaru távozni készül, én pedig még mindig apám karján lógva, riadtan pillantok utána. Nem akarom, hogy így menjen el, mert félek, hogy szavai ellenére, nem akar látni többet. Azok után, hogy kotyogásom miatt, apám jelentős segítségével, megsérült, nem is lepődnék meg.
- Hikaru! Várj! – Lódulnék utána, elengedve démoni apucimat, ám kiváló reflexeinek hála, ő elkapja a felsőmet és visszaránt.
- Itt maradsz! – morran rám feszült haraggal.
- Nem akarok! – nyöszörgöm ficánkolás közben, de semmi haszna, keményen tart.
Hikaru visszafordul az ajtóból, és szelíden rám mosolyog, mire zavart pirulásom közepette, még apámmal hadakozni is elfelejtek.
- Fogadj szót a szüleidnek Baiko! – szólal meg halkan, majd kilép az ajtón, és már csukja is maga után. Pár pillanatba még beletelik, mire összeszedem magam, de szót fogadva Hikarunak, nyugton maradok.
Szemeimet dörzsölgetve próbálom megakadályozni könnyeim előtörését, hisz mégis csak húsz éves egyetemista vagyok. Mégis szipognom kell néhányat, ahogy dühösen fordulok valódi apám felé.
- Miért ütötted meg? Egyáltalán, miért kellett így viselkedni? Nem gondolod, hogy démonként képmutatás bárkit is szörnynek nevezni? – tör ki belőlem háborgó keserűséggel. Nem tudom miért, de teljesen kétségbe ejt, ha csak arra gondolok, hogy esetleg nem láthatom többé.
- Ne légy ostoba Baiko! Egy démon még csak egy lapon se említhető egy vérbestiával! Most pedig háborgás helyett, menj a szobádba, és meg egyszer ne merj elszökni az utasításom ellenére! – vág vissza határozottan, a szobám felé bökve.
- Ez hülyeség! – húzom el a számat. – Ha nem utasítasz maradásra, nem nevezhető szökésnek a távozásom, arra meg úgy se fogsz utasítani, hogy lógjak meg. Tehát a kijelentésednek, logikusan szemlélve, semmi értelme!
- Ahogy annak se, hogy ezen vagy fennakadva! – morran fel. – Most. Pedig. Nyomás. A. Szobádba!
Felfújom az arcom, és készülnék, hogy dühödten, makacsul visszavágjak, de figyelmeztetően villan a tekintete, és nevelőszüleim is hajthatatlanok maradnak, így végül durcásan elvonulok, és úgy vágom be magam mögött az ajtót, hogy beleremeg a ház.
Túlzás, de nem bántam volna, ha megtörténik…

Egészen másnap reggelig tart a kellemetlen hangulat otthon, így az egyetemre is sértetten indulok.
- Rögtön hazajössz, miután végeztél! – utasít apám határozottan. Nem felelek, csak haragos pillantást vetek rá, és hátamra kapva a táskámat, elsietek.
Ma van az utolsó nap, aztán nyári szünet. Mégse érzem kellőképpen feldobottnak magam. Természetesen eszem ágában sincs, ennyiben hagyni a dolgokat. Kedvelem Hikarut, habár magam se értem, pontosan milyen módon is, mindenesetre látni szeretném még.
Ahhoz képest, hogy személyiségemtől elütően, elég komor hangulatban caplattam be az egyetemre, ott egy kis időre sikerült elfeledkeznem borús gondolataimról.
Barátaim jelenléte ideiglenesen segített, de ahogy elindulok hazafelé, újra erőt vesz rajtam a rosszkedv.
Nem csoda hát, hogy mikor jól ismert hangokat hallok meg magam mögött, kissé frusztráltabban fogadom, mint máskor.
- Nocsak vöröske, két nap kellett, hogy visszamerészkedj? – horkan fel Genkaku, a pár nappal ezelőtti tökfej. Magamra erőltetem szokásos vigyorom, és úgy fordulok feléjük.
- Boldog két nap volt, a képetek nélkül! – jegyzem meg ártatlanul. Hehe… máris vörösödik a fejük.
- Nagy a szád Baiko, mint mindig… - morogja Gen, fenyegetően lépve közelebb. Nagyon, nagyon nincs most kedvem hozzá, de ezúttal nem hagyom, hogy sarokba szorítsanak, nem hátrálok be a sikátorba.
- Jogom van hozzá – vonom meg a vállam könnyedén, de ezzel persze még inkább felhúzom.
- Most nincs itt a hófehérke, hogy megvédjen! – sziszegi, közvetlenül elém lépve. – A selyemfiú nélkül, esélyed sincs!
Felizzik bennem a düh, Hikaru gúnyolását hallva, és mikor felém lendül az ökle, kitérve előle, elkapom a csuklóját. Tenyerem felforrósodik, és szikrák pattannak fel körülöttem.
Riadtan hátrahőkölnek, mikor elengedem Gent. A srác haragos pillantása keveredik a félelemmel, és gyorsan társai után rohan.
- Banyek! – bukik ki belőlem, és lerázom kezemről a szikrákat, majd az út másik oldalán álló férfira pillantok, aki töprengve bámul. – Elnézést, nem most kellett volna gyakorolnom a pirotechnikát – mosolygok rá ártatlanul, majd gyorsan felszívódok.

- Késtél – fogad apám, ezzel kiérdemelve tőlem, egy sértett fintort.
- Nem az én hibám volt! Viszont most megyek, és kész! – jelentem ki, táskámat ledobva. – Húsz éves vagyok, jogom van a szabadsághoz!
- Baiko! – morran figyelmeztetően, de ezúttal nem hallgatok rá. Látni akarom Hikarut!
Hirtelen változom át, és kiugrom a macskaajtón. Apám ehhez túl nagy, átváltozás előtt, ki kell nyitnia az ajtót, amit kulcsra zártam.
Mire megjelenik a szabad ég alatt, én már rég eltűntem az erdőben. Nem megyek rögtön Hikaruhoz, mert apám biztos ott keres először. Majd este, mikor már biztos otthon van!
Remélem mondjuk, hogy nem fog elkergetni… az nagyon fájna… Bármilyen zavarba ejtő, azt szeretném, ha inkább újra hozzábújhatnék.
Gondolataim közepette, egyre mélyebbre jutok az erdőben, hamarosan ismeretlen terepre érve.
mikor rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, merre járok, bosszankodva fordulok meg, hogy saját nyomaimat követve menjek vissza, ám legnagyobb rémületemre, két férfi állja utamat.
Az egyikük pedig nem más, mint a délutáni fickó, aki látta az attrakciómat az utcán. Mit keres itt? Miért méregetnek úgy, mintha tudnák, hogy nem egy egyszerű rókával állnak szemben?
- Biztos vagy benne, hogy ő az? – szólal meg az egyik, mire a másik bólint.
- Ugyan az az energia lengi körül, mint délután, és mint az apját!
Megáll bennem az ütő, majd olyan gyorsan pördülök meg, és kezdek sprintelni, ahogy csak tudok. Számíthattak rá, mert a következő pillanatban egy apám méretű rókadémon vetődik utánam.
Nem jutok messze, mert egyenesen egy sziklával elzárt zsákutcába űzött.
Riadtan fordulok szembe üldözőmmel, aki elegáns léptekkel, lelassítva sétál közelebb. Hamarosan a társa is beér minket, továbbra is emberi alakban.
- Van sebessége a kicsikének! – jegyzi meg az ember, a róka pedig egyetértően morran egyet. Hevesen kalapáló szívvel lapulok a sziklához, keresve az egérutat.
Apa mindig ettől óvott és féltett. Tudta, hogy keresni fognak, mert az ő fia vagyok, ezért is van mellettem, és próbált kiképezni. Ha nálam lenne a kardom, és ember lennék, lenne esélyem. De így… egy démon, és egy nem tudom mi ellen…
Könnyek gyűlnek a szemembe a kétségbeesett rettegéstől, de azért harciasan morgok, mikor pár lépésnyire ér a démon. Szórakozottan vonja fel a szemöldökét, majd szabályos rókavigyort villant rám, mit sem törődve a fel-felpattanó szikrákkal.
Felém csap egyet, és nincs időm kitérni, repülök kicsit, hogy aztán nyekkenve landoljak arrébb, a szikláról pattanva le.
Már egészen elvesztem a reményt, hogy megmenekülök előlük, mikor fehér villanással, egy párduc vetődik be elém. Fenyegető morgással fordul támadóim felé, bennem pedig szétömlik a megkönnyebbülés.
- Hikaru! – nyekkenem boldogan, és tagjaimból kifut az erő, lerogyok a fal tövébe. Előbb szerzett sebeim sajognak ugyan, de már egyáltalán nem érzem magam veszélybe, csak Hikarut féltem. Pedig úgy tűnik, nincs rá szükség.
Sebesen vetődik a róka felé, a démonnak még felocsúdni sincs ideje, és már méterekkel arébb kaparhatja fel magát. Az ember arca eltorzul a dühtől, így kivillannak tűhegyes szemfogai. Vámpír??
Ne már… ez kissé már sok nekem mára!
Szerencsére nem támad, felkapja társát, és felszívódik, így Hikaru pár pillanat múlva, felém fordul. Szemében a kék helyett a zöld villan fel, ami tele van aggodalommal, de előrevetíti a fejmosást is.
- Jól vagy? – szólal meg halkan, de így is feltűnik, hogy hangja jóval mélyebb, mint emberként.
Mégse tudok félni tőle, sőt, könnyes szemmel biccentve, közelebb sántikálok hozzá, és mellső mancsaihoz dörgölőzve, még mindig remegve keresem a közelségét.
Pár pillanatig mintha hezitálna, mereven nyugton marad, de végül leül, és egyik mancsával közelebb húz magához. Hálásan bújok, és hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Nyöszörögve dobálom maga, megint átélve álmomban a rettegést, amit nem rég éreztem. Félálomban kapok oldalra, és ahogy egy kéz kulcsolódik az enyémbe, egy csapásra megnyugszom. Anélkül tudom, hogy ki az, hogy ránéznék, mert a kisugárzása, és a biztonság amit mellette érzek, egyedi.
Mégis résnyire nyitom a szemem, és egyenesen Hikaru fűzöld tekintetével találom szembe magam. Mellettem ül az ágyon, egyik kezével tincseimet simítva ki az arcomból, másikkal az enyémet fogva.
- Na végre, magadhoz tértél! – sóhajtja megkönnyebbülten. Értetlenül moccannék, hogy felüljek, de fájdalom nyilall a fejembe, és szemeimet lehunyva, nyüsszenek egyet. – Maradj nyugton Baiko, úgy néz ki, agyrázkódást kaptál! – szólal meg szigorúan.
Engedelmesen hanyatlom vissza, de a kezét nem engedem el.
- Mi történt, miután elaludtam?
- Én azt inkább nevezném ájulásnak – sóhajt fel. – Elhoztalak magamhoz, mert ide voltunk közelebb, de szóltam a szüleidnek. Elkezdtél hánykolódni az ágyban, és közben visszaváltoztál, így lekezeltem a sebeid. Most viszont te mond meg, mit kerestél egyedül olyan mélyen az erdőben?!
- Ömm… a mézeskalácsházat? – pillantok rá ártatlanul, mire fáradtan túr a hajába, de tekintetéből ítélve, nem tágít, míg nem dalolok. Végül óvatosan vállat vonva, csicseregni kezdek. – Nem akartam szobafogságot! És… és… és látni akartalak téged! – motyogom a végét, mélyen elpirulva.
Meglepetten pillant rám, majd halványan elmosolyodik, ahogy arcomat zavaromban a párnába fúrom. Ám valami szöget üt a fejemben…
- Hívtad apáékat? – nyögöm a párnának elhalóan.
- Muszáj volt – feleli, majd a fejemet megsimogatva jelez, hogy nézzek rá. – Szörnyen megijedtek, és már úton vannak valószínűleg. Nem lett volna szabad, így rájuk ijesztened!
- Tudom – motyogom magam elé, de utána hevesen rákapom a pillantásom, meg is fájdul a fejem, de nem törődök vele. – De nem akarom, hogy eltiltsanak tőled! Mert ha… ha te nem küldesz el, én nagyon szívesen vagyok veled!
Vallomásomat, és az azt követő mély zavaromat, csak az enyhíti, hogy csengetnek. Hikaru, arcán meglepettséggel, feltápászkodik mellőlem, és elmegy ajtót nyitni.
A következő pillanatban anya robban be a szobába, és szinte rám vetve magát ölel meg. Csak akkor enged el, hogy homlokon csókoljon, mikor halkan nyöszörögni kezdek a levegőért.
- Istenem Baiko, hogy lehettél ilyen meggondolatlan? Úgy örülök, hogy nem esett bajod! – És közben végig ölelget, majd a gondosan lekezelt sebeket szemléli meg. Nincs belőlük sok, mégis tejesen lesápad, majd a szobába lépő Hikarura pillant. – El nem tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk! – jelenti ki, könnyeivel küszködve. – Ha ön… ha te nem lettél volna ott…
- Ezen nincs mit megköszönni! – mosolyodik el Hikaru halványan, de látom, hogy szeme sarkából valódi apámat lesi, aki karba tett kezekkel torpant meg az ajtóban, miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok.
- Igen… - szólal meg végül. – Ezúttal tényleg köszönettel tartozunk, és sajnálom a tegnapit…
Leesik az állam, de nagyon megkönnyebbülök, és csillogó szemekkel pillantok fel Hikarura, aki szintén boldognak tűnik. Ezzel apám nagyjából kifejtette, hogy már sokkal jobban bízik Hikaruban, ha nem is szívleli továbbra se.
Vele ellentétben, nevelőszüleim viszont úgy tűnik kezdik megkedvelni, ami azért szintén lényeges, és nekem nagyon jól esik. Arra viszont nem akarok gondolni, én mit fogok kapni, ha jobban leszek… De legalább újra közel lehettem Hikaruhoz!


Lureka2012. 01. 24. 22:04:55#18761
Karakter: Hikaru
Megjegyzés: ~ Morámnak


Szemei azonnal felcsillannak és dől belőle a kérdés. Már magam se tudom mi mindent kérdezett meg, a párduc jellemtől kezdve a kék szemeimig mindent azt hiszem. Sőt még azt is kiharcolta, hogy itt maradjon egész éjszaka. A szüleit viszont nem akarja felhívni. Szörnyű egy kölyök.
- Álmos vagy? – kérdem hosszú órák múlva, amikor éppen kifogyott a szóból.
- Neááááhm – ásítja és elmosolyodom. Imádom amikor ellent mond saját magának. Mint egy ovis… Igen egy kisgyerek, akiért a szülei veszettül aggódnak.
- Most már tényleg fel kéne hívnod a szüleid! – szólok rá komolyabban.
- De akkor hazahívnának! – mondja morcosan és a hátára fordul mintha tűntetne kijelentésem ellen és onnan néz rám. – Viszont ha szeretnéd, elmegyek… Tényleg nem akarlak zavarni, de olyan érdekes minden, amit mondasz!
- Nem elküldeni akarlak, de mit fognak rólam gondolni a szüleid? Biztos azt hiszik, már fel is faltalak! – mosolygok rá, halványan.
- Hé! – csattan fel hirtelen és hasára fordul, majd feltérdelve bámul rám mérgesen. – Húsz éves vagyok, az már felnőtt! Ha akarom, fel is falathatom magam! – jelenti ki makacsul. Döbbenten nézek rá, és hirtelen buggyan ki belőlem a nevetés. Na jó… határozottan olyan mint egy óvodás a hihetetlenül édes kategóriából!
- Bah… ez gyerekese volt, mi? – morogja durcásan, és még füle is vörös.
- Igen. De ne bánd, jól áll neked! – válaszolom jókedvűen hajába borzolva.
Arca újra égni kezd, bár ezt csak onnan látom, hogy nyakára is elindult a kis vörös hadsereg, hogy beterítse teljesen. Összehúzva magát néz fel rám, kicsit megszeppenve, amivel még jobban kiemeli puha bőrét és gyerekes arcát. Hajj… mintha direkt csinálná. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem így van. Nem… ő túl ártatlan még, hogy ilyen dolgokon járjon az agya.
- Jól van, felhívom anyáékat, ha megígéred, hogy utána átváltozol nekem! – szegezi nekem újabb kérését, apró ujjával nyomatékosítva. Döbbenten nézek rá, és akaratlanul is hátra dőlök.
- Az… nem biztos, hogy olyan jó ötlet… - válaszolom bizonytalanul. Nem… nagyon nem jó ötlet. El se tudja képzelni mennyire nem jó ötlet.
- Tudtál uralkodni magadon akkor is, mikor a házunkhoz jöttél, menni fog most is! – válaszolja bizakodva, és én hálásan pillantok rá, de kicsit se nyugszom meg. Baiko a telefonhoz sasszézva tűnik el, arcán elégedett vigyorral. Pedig el se tudja képzelni mit kért tőlem.
Tudok magamon uralkodni, de meddig? Messze nem olyan egyszerű ez az egész, ahogy ő elképzeli. Valahol a messzeségben hallom, ahogy a telefonba beszél és bátortalanul, de kicsúszok az ágy szélére. Nem.. ez minden csak nem jó. Nem lenne szabad ezt megengednem neki… nagyon nem. De tudom, hogy addig nyúzna, amíg meg nem csinálom. Viszont ha idegesen változok át az még rosszabb. Jól van Hikaru… először is nyugodj meg.
Hallom a szörnyem halk elégedett morgását, és tudom mire vágyik. De ő is tudja, hogy annak nem ma van a napja.
Szinte váratlanul ér Baiko megjelenése. Vidáman huppan le mellém és kérlek újra, de nem szólok. Jobb ha nem tudja, hogy mi jár a fejünkben. Csak nyugi Hikaru…
Halk sóhajjal állok fel és pár lépés után leengedem köntösöm. Szemeimet lehunyva engedem el magam, és végül szörnyetegemet is kiengedem ketrecéből. Örömmel tör előre és érzem, ahogy csontjaim roppanva változtatják meg helyüket és alakjukat. Alig pár perc alatt átváltozom, nem sietjük el, hiszen most nincs vészhelyzet. Lassan megfordulva nézek Baikora. Halkan mordulva vonom magamra figyelmét, hiszen eddig a földet bámulta. Ezüst tekintetét ránk emeli és egy pillanat múlva már felénk lépked. Félve kezdek el hátrálni, de pár lépésem van csupán, mert a szekrénynek ütközöm. A fene… Baiko.. ne csináld.. nem jó ötlet…
Elém térdel így újra le kell rá néznem, ami még rosszabb. Szörnyetegem elégedetten morog. Baiko…
Kis kezét felemelve simogatja meg fejem és lassan megnyugszom. Elengedve magam figyelem őt tovább, ahogy felém dőlve öleli át nyakam, arcát bundámba fúrva. Most tényleg olyan mint egy kisgyerek.. egy gyerek aki nem fél tőlem…. Furcsa melegség járja át egész testem és halkan dorombolni kezdek az érzéstől.
Hosszú percek telnek el így és mikor felállva visszasétál az ágyhoz, szinte hiányérzet alakul ki bennem. A levegőt kifújva hajtom le a fejem és változom vissza, majd köntösömet felkapva ülök le mellé mosolyogva.  
- Köszönöm – susogom hálásan.
- Mit?
- hogy nem félsz, és elfogadsz. Ezt eddig kevesen tették… - válaszolom nyugodtan, szomorkás mosollyal. Kis keze sajátomra téved, és ahogy félénken migciógatja bőröm, kicsit megelpődöm, főleg a jolesőbizsergéstől, amit maga után hagy.
- Akkor majd én bepótolom, helyettük is! Legyünk barátok, jó? – kezdi újra és most még a hangja is egy 5 évesére hasonlít. Vidám nevetés bugyan ki belőlem, szavai hallatán.
- Jó – válaszolom amikor hosszú pillanatok múlva, és boldogan mosolyog fel rám. – De akkor most én kérdezek!
- Rendben! – mondja vissza ülve az ágyra, és én is visszamászok előbbi helyemre. – Csak… lehet ez már pofátlan kérés lesz, miután a te ruhádban ücsörgöm itten, de nem tudnál adni takarót, vagy valamit? Kezdek fázni… - zavartan simítja hátra tincseit, de én csak mosolyogni tudok rajta. Annyira aranyos. Lehetetlen rá haragudni.. Sőt.. Inkább megölelném ilyenkor. Bár...
- Gyere ide! – szólok kedvesen felé nyújtva kezemet. Meglepve fogadja el, viszont ahogy ölembe húzom fülig vörösödik. Hangosan nyel egyet, és látom mély zavarát, amikor szemeibe nézek. Büntetlenül ölelem át gyengéden. Senki se vetheti a szememre, hogy mit csinálok, hiszen csak felmelegítem, hogy ne fázzon meg.
Pillanatok alatt nyugszik meg és bújik még közelebb hozzám, amitől az én nézek le rá döbbenten. Apró kis teste teljesen hozzám simul, arcán halvány mosoly.. Hikaru te egy idióta vagy!
- Tökéletes – morogja orra alatt ellazulva. – Jöhetnek a kérdések! – teszi hozzá és pár pillanatig csak pislogok, mire felfogom, hogy kérdéseket és nem kéréseket mondott.
Nagy levegőt véve űzöm el perverz gondolataimat minél messzebbre és figyelem elterelés véget gyorsan fél is teszem az első kérdésem.
Álmosan pislogva válaszol megfontoltan. Bár nekem inkább álmatagnak tűnik.

Egyre laposabbakat pislog és mint egy kisgyerek úgy bújik hozzám. Kómásan néz fel rám, amikor egy újabb kérdést teszek fel, pedig még csak a második. De tény, hogy elég későre jár az idő. Halvány mosollyal figyelem, és lassan azaz érzésem, hogy látja ahogy a szám mozog, de nem igazán fogja fel a dolgokat. Válaszai halk motyogássá alakulnak, és nem kell túl sok idő, hogy mosolyom kiszélesedjen és kicsit felemelve őt kezdem el rendezgetni a takarót, hogy szó szerint ágyba dughassam.
- Most már tényleg ideje aludni Baiko – mondom mosolyogva, de választ már nem kapok, csak valami halk nyüszögést. Azt hiszem ezt vehetem beleegyezésnek.
Amint vízszintesbe kerül édesen kezd el szuszogni. Ajkaim fülemig csúsznak, de ez nem olyan meglepő. Inkább az a furcsa, hogy az egyik pillanatban még pörög és követelőzik a következőben pedig úgy alszik mint akit fejbe vágtak. Mégis annyira aranyos ilyenkor, hogy nem lenne szívem felkelteni. Nem tudom az édesanyja, hogy csinálja… én biztos megsajnálnám.
Halk sóhajjal takargatom be és fordulok, hogy én is lefeküdjek végre, de valami megállít. Valami gyengén húzza ruhám ujját. Értetlenül nézek vissza, viszont a látványtól egy pillanatra megtorpanok. Baiko apró ujjai ruhámba kapaszkodnak és ahogy látom nem igen akarják elengedni. Hihetetlen… tényleg olyan mint egy kiskölyök. Senki más nem kapaszkodna egy idegen ruhájában, csak egy félénk, és naiv kisgyerek. Csak ez a kisgyerek már húsz éves egyetemista és ráadásként féldémon. Nem is értem, hogy lehet még ártatlan ilyen aranyosan. Túl sok alávaló ember, vámpír, vérállat, démon és ki tudja még mi rohangál szabadon, de még senki sem kapta el. Igazi rejtély vagy Baiko… egy édes kis rejtély.
Halk beletörődő sóhajjal engedek a kísértésnek és mellé feküdve fogom mag apró kezét. Arca meg se rezzen, csak ujjai elernyedéséből érzem, hogy megnyugodott.
Mosolyogva figyelem békés vonásait, így még fiatalabbnak tűnik. Olyan…baba arca lett. Édes… De hát… Baiko nem is lehet más, ahogy mosolygás nélkül is szinte lehetetlen mellette lenni. Túl aranyos és bájos, nem bírom megállni, hogy ne vigyorogjak rajta.
Olyan… Baiko-s…

~~~***~~~

A nap melegen süt be az ablakon bevilágítva az egész szobát. Nem tudom mennyi lehet az idő, de már bőven a délelőtti órákban lehetünk. Baiko viszont még mindig alszik mellettem. Azaz… velem…
Már órák óta csak figyelem, mert amikor megmozdultam és kicsit eltávolodtam utánam jött és visszabújt a mellkasomhoz. Szó szerint rám csimpaszkodva alszik, mintha egy plüsscica lennék csupán. Bár, cseppet sem bánom, hogy így aludtunk és ennyire ragaszkodik hozzám. Már az idejét se tudom mikor keltem utoljára így. Valaki mellettem volt reggel…
Furcsa bizsergető érzés még mindig melegíti egész testem. Pedig nem kellene így gondolnom rá, de… képtelen vagyok nem belegondolni. Szörnyetegem is elégedett dorombol, és szinte unszol, hogy egy kicsit.. csak egy kicsit engedjek a kísértésnek és ne hagyjam csak úgy kisétálni ma a házamból. Viszont tudom, ha megtenném… mindennek vége lenne. Baiko még túl gyerek ehhez. Szerintem fel se fogja, hogy ez a közelség hány szempontból veszélyes ránézve. Főleg avval az édes pirulós arcával.
Halkan fújom ki a levegőt és figyelem tovább finom vonásait, puha bőrét, nyugodt szempilláit. Annyira ártatlan.. most is úgy alszik mint a tej, arcát vállamon nyugtatva, kis keze pedig meztelen mellkasomon pihen. Nem… nem lenne szívem őt leteperni, vagy úgy hozzá érni. Párducom rosszallóan morog rám, de nem veszek róla tudomást. Amúgy is.. az apja faliszőnyeget készítene belőlem, ha belém szeretne Baiko. Már ha belém szeretne. Lehet, hogy még a gondolattól is undorodik. Bár.. ahogy most elnézem… Istenem Hikaru… miért kínzod magad? Még ha akarnám se lehetne köztünk semmi. Maximum barátság de még az is veszélyes. Egy szörny vagy, ő pedig csak egy kölyök.
Mintegy végszóra kezd el mocorogni karjaim között. Lassan pislog fel ezüst szemeivel és kábán néz körbe. Fejét nem mozdítja, csak szemével fürkészi a világot, és az elmaradhatatlan mosoly újra megjelenik szám szélén. Haja ha lehet még kócosabb mint szokott lenni, de most nem söpri félre. Szerintem még ahhoz is lusta, hogy megmozduljon. Tekintetünk hosszú pillanatok múlva találkozik és ahogy rám néz majdnem elnevetem magam. Ilyen értelmesen a kismacskáim szoktak nézni ha felébresztem őket.
- Jó reggelt! – köszönök neki halkan, szinte már suttogva, de továbbra is csak néz rám. Azt hiszem a fogaskerekek túl rozsdásak még.. vagy épp dúl a fejében a túlzott energiatakarékosság.
- ’reggelt – nyammogja majd szemeit lehunyva bújik vissza vállamhoz és szusszanva egyet pihen tovább mintha mi sem történt volna. Szemöldököm felszalad, de nem tudok rá haragudni. Pár pillanat és úgy is észbe kap. Megmozdul a gépezet, elindul a kis baljós hang és szinte azonnal…
Szemei hirtelen pattannak ki és én már meg se lepődöm ezen. Szép szemeit rám emeli, majd szép lassan elindul lefelé a tekintette és szinte evvel együtt kezd el pirulni. Arcáról kiindulva lesz vörös füle, majd egészen nyakáig leterjed és úgy néz ki mint egy rossz rák. Akaratlanul is elvigyorodom a látványon és amikor aprót nyikkanva lök el magától és az ágy másik végébe ugrik… Hangos nevetéssel válaszolok a produkcióra. Csillogó szemekkel nézek rá, de csak durcásan bámul vissza, viszont úgy tűnik nem tud kivételesen semmi csípőset kiötleni, mert csak tátog, végül a száját is becsukva és nagyot nyelve fordítja máshova tekintetét.
- Sajnálom. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – szólok hozzá bocsánat kérően, bár jókedvemet most a durcás pofi se tudja letörni. – De bármennyire is próbáltam nem engedtél el se este, se reggel – mondom neki, miközben én is felülök.
- Persze mert olyan jó meleg és nagy…vagy…- pillant rám durcásan, de szemei elkerekednek, majd egyet nyel és elkapja tekintetét. Ahogy látom csak ezek után fogja fel, hogy mit mondott, mert mérgesen túr tincsei közé. Hajj.. miért vagy ennyire édes Baiko?
Mosolyogva csóvalom meg a fejem, majd felállva igazítom meg köntösöm, hogy azért takarjon is valamit, ha már rajtam van.
- Menj fürödj meg, találsz bent tiszta törülközőt. Addig én felöltözök és összeütök valami reggelit. Utána pedig haza viszlek – mondom teljes nyugodtsággal és amikor ellenkezni akarna behessegetem a fürdőbe. Nem hagyhatom, hogy kiharcolja az itt maradjon, mert annak nem biztos, hogy pozitív következményei is lennének. Sőt biztos hogy nem… Szörnyetegem halkan morog, szinte követeli, hogy szerezzük meg a fiút. Viszont ez lenne az utolsó dolog amit megengednék neki.. ha már leteperem akkor gyengéden és finoman, nem olyan vadállat módjára, ami mélyen pihenve figyeli az eseményeket. Szemeim elkerekednek saját gondolataimtól. Meghibbantan. Ez már biztos.
A bezárt ajtóra téved tekintettem és a késztetés, hogy utána sétáljak szinte elemi erővel tör rám. Szörnyetegem elégedetten morog, mintha csak egy pajkos kiscica lenne. Azonnal felpattanok és szinte rémülten sietek ki a szobából. A konyhába érve a kis szőrpamacsok boldogan fogadnak, amitől kissé megnyugszom de nem eléggé. Remélem ez csak a telihold utóhatása. Igen. Erről lehet szó. Kapkodó mozdulatokkal adok enni a kis vakarcsoknak és éjfélnek, majd pillanatok alatt ütök össze egy rántottát. Mikor Baiko belép, már minden az asztalon van.
- Csücs – intek fejemmel az asztal felé, miközben az utolsó edényt elmosom, majd a helyére téve ülök le vele szemben mosolyogva. Vigyorogva néz vissza rám és mint egy igazi jó kisfiú nem nyúlt az ételhez. Tényleg csodálom a szüleit. Nem lehetett könnyű megnevelni ezt a kölyköt.
- Jó étvágyat – szólok újra és több nem is kell. Már nyúl is az evőeszközért, hogy neki essen a reggelinek.
- Neked is – válaszolja és az első felet már el is tűnt. Mosolyogva kezdek el én is enni, de képtelen vagyok tekintettemet másra terelni. Néhány vörös tincse még vizesen keretezi gyerekes vonásait. Szemei szinte pajkosan csillognak miközben termeli a kaját gyomrába. Tényleg elment az eszem.. nem lenne szabad szépnek tartanom ezt a kölyköt.. Sőt mosolyognom se rajta.. és főleg nem ilyen engedékenynek lennem vele.
Térj észhez Hikaru! Ha ezt hagyod olyan lavinát indítasz el amit nem tudsz megállítani. Muszáj lesz távol tartanom magam tőle..
Mosolyogva teszi lesz a villát és ahogy rám pillant észbe kapok. Tányérom üres, evőeszközeim magányosan pihennek rajta és... végig őt bámultam. Tekintetemet lesütve veszem el mindkettőnk tányérját és a mosogatóba teszem őket.
- Gyere, haza viszlek - pillantok rá mosolyogva és felkapom a kulcsokat a pultról. Igen.. Haza kell vinnem minél előbb. A fenébe is.. még csak egy kölyök. Nem engedhetem meg magamnak még a gondolatot sem.
- Már is? Nem lehetne.. - kezdi újra, de most nem hagyom hogy elcsavarja gondolataim.
- Nem Baiko. Lassan dél lesz, a szüleid már nagyon idegesek lehetnek - nézek hatalmas kérlelő tekintetébe komolyan. Végül felsóhajtva fordítom el tekintettem. Nem akarom, hogy lássa a vágyódásom apró jeleit. Még pár panaszos mondtad, de végül szép lassan elindul és beülünk a kocsiba.
Szótlanul telik az út. Nem tudom haragszik és azért nem szól, vagy ennyire nem akar haza menni. Nem értem miért de zavar.. idegesít... frusztrál és…és… zavar. Zavar, hogy nem tudom mi baja..
De ha így válunk el talán nem akar majd minden áron újra találkozni velem. Talán..
Lassan fordulok be a házuk elé és állítom le a motort. Morcosan pillant a kerítésre, de érzem lassan előbújó félelmének kesernyés illatát.
- Nem vinnél inkább az egyetemre? – pillant rám reménykedve, de szerintem ő is tudja, hogy evvel kissé elkésett. Biztatóan mosolygok rá, hiszen tudom, hogy tart a fejmosástól, ami teljesen érthető. Én is leszedném a fejét… után pedig agyon ölelgetném.
- Nyugi.. nem lesz baj. Csak szeretnek, azért aggódnak – mondom hajába borzolva. Morcosan fújtat, de azért velem együtt kiszáll. Csendben indulunk el az ajtó felé, majd kopogás nélkül nyit be.
- Megjöttem – kiáltja, és én már meg se lepődöm. Igen.. ez is olyan gyerekesen.. Baikos..
Szinte azonnal hallani lehet a lábdobogást és alig érünk a nappaliba, már előttünk állnak. Az asszony szeme könnyes lesz, ahogy meglátja Baikot és azonnal a nyakába borul. Hallom a halk szidást, amit a fiú fülébe mormol, de nem igazán hatásos miközben könnyeivel harcol.
A két férfi, viszont megkönnyebbülés helyett engem bámul. Az ember csak csúnyán néz, viszont Baiko valódi apja… épp felnyársalni készül tekintetével.
- Mondhattad volna, hogy vendéget is hozol Baiko. Csináltam volna neki süteményt – morogja a démon. Tekintetét zöld szemeimbe fúrja és szinte érzem a feszültséget, ami belőle árad.
- Oh.. – az asszony rám pillantva illetődik meg, majd finoman tolja el magától fiát. – Elnézést.. – motyogja, majd elém lépve mutatkozik be, majd férje is elém lép. Halvány mosollyal mutatkozok be én is, de ez semmit se segít. Utálnak… és meg is értem őket.
- Bocsánat, de nekem ideje indulnom. Nem akarom tovább feltartani önöket – mondom kedvesen és már fordulok Baikohoz, hogy elköszönjek tőle és de édesapja hangja megállít.
- Nem rossz ötlet.. és a következő 200 évben nem látunk szívesen.
- Apu! – szól durcásan Baiko, de nem ér el vele semmit, csak a dühös tekintet most rá irányul.
- Te maradj csöndben. Határozottan megtiltottam, hogy elmenj. Sőt.. mondtam, hogy ne találkozz evvel a vérkorccsal – mondja mérgesen. – Remélem sejted, hogy ez a kis éjszakai kiruccanás egy hónap szobafogságba került – fejezi be és szemei szinte izzanak. Ez nem jó.. lassan időszerű lenne kisétálnom.
- Tessék?! Egy hónap?! De.. nem történt semmi! – vet ellent Baiko felháborodva.
- De történhetett volna! – morog vissza az apja. – Nem érdekel hogy te minek gondolod, de ő csak egy szörny, és ezen te sem változtathatsz – jelenti ki mérgesen. Érzem, hogy ez a mondtad belém is egy kést szúr, de nem tudok ellent mondani. Igazából nem is akarok, hiszen igaza van. Nem vagyok ember. Vérpárduc vagyok.. és az nem tartozik a legmegbízhatóbb barátok csoportjába.
- Mi is démonok vagyunk! – fakad ki hirtelen Baiko – Amúgy is tud uralkodni magán, te is láttad! Sőt, velem aludt, hogy ne fázzak! – darálja egy szuszra és tekintete ugyan olyan forró a dühtől, mint apjának. Viszont szavaitól szinte megfagy a légkör. Baiko… jó hogy nem az mondta, hogy felmelegítettelek az ágyban…
Baiko apja lassan rám emeli elkerekedett szemei és tudom mire gondol. Sajnos pontosan arra, amire egész éjjel és reggel vágytam.
De hogy magyarázzam el egy dühös apának, hogy nem értem hozzá a kicsi fiához?
- Apa.. – szól Baiko, most kicsit halkabban, de szerintem a férfi meg se hallja hangját. Arca egy pillanat alatt torzul el és mire észbe kapok már előttem áll. Keze lendül és meg se próbálom kivédeni. Kemény csattan ökle állkapcsomon, és már jön is a következő, de ez már nem engedem.
„ Legjobb védekezés a támadás.”- szinte még hallom régi mesterem szavait. Még sem támadok. Higgadtan próbálom kivédeni a dühös csapkodását, de nem támadok vissza. Nem.. avval csak rontanék a helyzeten. Hallom, ahogy a messzeségben valaki kiabál, hogy hagyd abba, de ez nem segít a helyzeten. Végül valami vörös jelenik meg látókörömbe és a férfi karjába csimpaszkodva állítja meg az újabb ütést.
- Apa! – hallom meg Baiko hangját, ami szinte aggódó. Lihegve nézek rájuk, letörölve a vért szám sarkáról. Azt hiszem itt az ideje távozni…
- Elnézést, de sajnos mennem kell – morgom, majd a nevelő szülőkre nézve biccentek. – Örülök, hogy megismertük egymást – mondom nyugodtan, majd az apára nézek és felé is biccentek. Végül Baikora vetek egy futó pillantást – Gondolom még találkozunk.. – mondom halkabban, majd sarkon fordulva indulok el.
El innen.. minél messzebb… De miért érzem úgy, hogy hiányozni fog?!
 
 
 



Szerkesztve Lureka által @ 2012. 02. 02. 22:21:50


Mora2011. 08. 13. 23:29:51#15832
Karakter: Baiko
Megjegyzés: (Lulumnak)


 Kérdésemet hallva, elmosolyodik, és ez sokkal jobban áll neki, mint az előző világfájdalmas kép. Höh… ahhoz, hogy boldog legyen, az kell, hogy köldökig pirulós helyzetbe hozzam magam? Szépen vagyunk… De legalább feláll, és a szekrényéhez lépve, keresgélni kezd.

- Bocsi… de csak pizsama méretű ruhákkal szolgálhatok. Múltkor oda adtam a legkisebbeket… - pillant rám bocsánatkérően. Hé, nem vagyok én olyan pici! Vagy mégis… A póló és az alsó, amit a kezembe nyom, tényleg elég nagynak tűnik rám, márpedig ha neki ez a legkisebb…

- Elfordulnál? – motyogom zavartan, piros pofival fixírozva a padlót, miután majdnem leengedtem előtte a törcsit a derekamról. - Légyszi…

- Persze – feleli, és a hangjából kiérződik a jó kedv. Megfordul, és az ágyhoz sétálva, lehuppan rá. Majdnem félrenyelek, mikor a köntöséből kivillan a mellkasa, de aztán megigazítja. Gondolatban jól lefejelem a falat, nem értem, hogy akadhatok fent ilyesmin. Végül lehunyja a szemét, és hátradől, így gyorsan felkapom a ruháit. Mint aki farsangra készül, úgy festhetek, de jó illatuk van, és puhák, így nem foglalkozom vele.
Immár ruhában, óvatosan mellé telepszem, nem hiszem, hogy díjazná, ha rávetődnék az ágya, ahogy otthon szoktam. Pedig jó puha, és nagy az ágya, én meg álmos vagyok, csak éppen a kérdéseim tömkelegétől, úgyse tudnék aludni.
Felül, és kérdőn rám pillant, de én meg nagyban agyalok, hogy mit is kérdezhetnék először, de mindig mindent egyszerre akarok. Gyerünk Baiko, rakj össze értelmes gondolatot…. izé… mondatot…

- Szóval? – töri meg végül a csendet, én meg nagyokat pislogok rá. Szóval? Milyen szóval? Inkább mondattal… azzal többre mennénk.  – Mit szeretnél tudni? – kérdezi. Jaaaa… hehe, így már értem.

- Hát… - vigyorgok rá, és megint egyszerre jut minden eszembe. -  Apu azt mondta, hogy ösztön lény vagy… de ember voltál... Szóval.. hogyan is lettél ilyen… izé? És ez mikor történt? Na és neked is vannak ilyen spéci képességeid? Meg ha már itt tartunk.. mi is vagy te valójában? – bukik ki belőlem, legalább az egytizede, és élénken csillogó szemeket meresztek rá.

- Akkor kezdjük az elején – mosolyodik el.  – Én egy vérpárduc vagyok, bár nem tudom mennyit mond ez neked. – Kb? Semmit… Ha csak nem mesék alapján akarom beskatulyázni. De azt inkább hanyagoljuk, úgyhogy eő egy zavart vigyort, az mindent elárul. És tényleg veszi az adást.

- Gyakorlatilag ez egy fertőzés, vagy átok, ha úgy jobban tetszik. Egyszer régen megharapott egy ugyan ilyen párduc mint amilyen most én vagyok, és a következő teliholdnál én is átváltoztam egy hatalmas macskává. Ilyenkor tényleg csak az ösztön hajt minket. Táplálék kell és nem hamburgerre gondolok most – néz rám komolyan. Hát, vettem észre.  – Általában kisebb-nagyobb áltatokkal is beérjük, de ha ember kerül elénk azt sem vetjük meg – húzza el a száját, látszólag nincs ínyére a dolog, és meg tudom érteni. - De szerencsére én már tudok uralkodni magamon valamennyire. De a fiatalok tényleg mindent felfalnak ami eléjük kerül. Nem vagyunk válogatósak. – Befejezi, és rám pillant, én meg elmélyülten rakosgatom helyre a dolgokat, de valamin fenn akadok. Na javítsuk ki a hibát a rendszerben!

- Fiatalok? – kérdezem, a szemöldökömet ráncolva.  – Na várj csak.. akkor te… öregnek számítasz?

- Hát… a 236 évemmel… igen azt hiszem már kezdek kicsit idősebb kategóriába esni – mosolyog rám.
Aztalol… És még csak májfoltjai sincsenek… Na de, épüljünk fel a sokkból, végül is, az édesapám idősebb.

- Mi másképp számoljuk az időt. Vagyis inkább nem számoljuk… nem számít sokat nekünk… de ezeket az éveket a harapástól számoljuk. Igazából még hozzá kellene adnom 22 évet és akkor lenne teljes az összeg.

- Jól tartod magad – mosolygok rá féloldalasan, majd egy gyors fejszámolást is levágok, ne mondja senki, hogy nincs értelme az iskolának.  – Akkor most… 258 éves vagy? – pillantok rá bátortalanul.
- Igen.
- Király! – vigyorodom el, és neki is kiszélesedik a mosolya. De most nem? Mennyi csokit lehet már megenni ennyi év alatt? Persze féldémonként, elvileg én is halhatatlan vagyok, vagy olyasmi, de még csak húsz évet éltem.

- Akkor ezt kivégeztük. Még valami? – pillant rám. Csillogó szemekkel figyelem, ezt akár igennek is veheti.
Újabb, és újabb kérdéseket teszek fel neki, talán még a karomhosszúságát is megkérdezem, már én se tudom lassan, mit beszélek.

- Álmos vagy? – kérdezi, talán már órák múlva, mikor egyre laposabbakat pislogok.
- Neááááhm – ásítom el a tiltakozást, mire halkan felnevet, én pedig pirulva húzom össze magam. Időközben már elhasaltam az ágyon, míg ő a támlának dőlve, kinyújtott, és keresztbe tett lábakkal ücsörög.
- Most már tényleg fel kéne hívnod a szüleid! – szólal megy csendesen, mire a hátamra vágom magam, és a plafont kezdem fixírozni helyette. Azt megengedte, hogy itt maradjak akár egész éjjel, de azóta vagy ötvenszer mondta a hívást.
- De akkor hazahívnának! – ellenkezek durcásan, majd hátradöntve kissé a fejem, rápillantok. Így fejjel lefelé van nekem, de mindegy. – Viszont ha szeretnéd, elmegyek… Tényleg nem akarlak zavarni, de olyan érdekes minden, amit mondasz! – csillogtatom rá ezüstszemeim.
- Nem elküldeni akarlak, de mit fognak rólam gondolni a szüleid? Biztos azt hiszik, már fel is faltalak! – mosolyog rám szelíden.
- Hé! – fordulok a hasamra, és kezeimre támaszkodva, feltérdelek előtte. – Húsz éves vagyok, az már felnőtt! Ha akarom, fel is falathatom magam! – jelentem ki makacsul. Először meglepetten pislog párat, majd jóízűen felnevet. Erre pír ömlik szét az arcomon, és visszaereszkedem a sarkamra.
- Bah… ez gyerekese volt, mi? – motyogom csücsörítve.
- Igen – feleli, széles mosollyal, majd közelebb hajolva, a hajamba borzol. – De ne bánd, jól áll neked!
Ismételten égni kezd az arcom, és felhúzom kissé a vállamat, hogy elrejtőzzek. Valahogy, olyan jólesik ezt hallani tőle. Azt viszont nem szeretném, ha gyerekként kezelne.
- Jól van, felhívom anyáékat, ha megígéred, hogy utána átváltozol nekem! – szegezem rá az ujjamat, mire meghökkenten dől hátrébb. Oksa Baiko, ne nézzen gyereknek, de ezt csinálod… Asszem reménytelenül infantilis vagyok, de hát ez van.
- Az… nem biztos, hogy olyan jó ötlet… - feleli tétován.
- Tudtál uralkodni magadon akkor is, mikor a házunkhoz jöttél, menni fog most is! – jelentem ki bizalommal telve. Hála villan a tekintetében, én pedig elégedett vigyorral pattanok fel, és miután megmondta hol a telefon, elslattyogok hozzá.
Rögtön az első csörgésre, anya kapja fel a telefont. Ahogy beleszólok, lehord a sárga földig, de mikor kijelentem, hogy mondjon bármit, csak reggel megyek, nem tud mit tenni, elfogadja. Biztosítom róla, hogy semmi bajom sincs, és ha lehet tudassa démoni apucimmal is, hogy nem kell eljönnie értem, hogy pesztráljon.
Végül elköszönök, és élénken sietek vissza Hikaru szobájába, aki türelmesen ücsörög, már az ágy széléhez csúszva.
- Légyszi, légyszi, változz át! – landolok mellette az ágyon. Mintha még mindig tétovázna kicsit, de végül sóhajtva fel áll. Kissé felkészületlenül ér, mikor nekem háttal ugyan, de lecsúsztatja magáról a köntöst.
Nyelek egy nagyot, és rögtön elkapom a pillantásom, de a következő pillanatban, már csendes morgással hívja fel magára a figyelmem.
Felé fordulok, és egy pillanatra elbizonytalanodom, mikor szembe találom magam a méretes cicussal, de erőt véve magamon, felállok, és közelebb lépek hozzá. Hikaru elhátrál, mintha attól félne, bántani fog. De én nem hiszem, hogy képes lenne rá, és mikor a hátsója a szekrénynek ütközik, és nincs hova mennie, letérdelek elé.
Óvatosan simogatom meg a fejét, és mikor egészen ellazul erre, közelebb dőlve hozzá, átkarolom a nyakát, dús, puha bundájába fúrva az arcomat.
Halkan dorombolni kezd, ami eleinte meglep, de végül mosolyt csal az arcomra, és halkan felkuncogok. Egy ekkora cica, és úgy dorombol, mintha motort indítottak volna be, de egyszerűen képtelen lennék most félni tőle.
Végül elengedem, és visszaülök az ágyra, az előbbiből tanulva, már elfordított fejjel. Pár perc múlva, Hikaru emberként ül le mellém, felszabadult mosollyal az arcán.
- Köszönöm – suttogja halkan.
- Mit? – pillantok rá nagy szemekkel.
- hogy nem félsz, és elfogadsz. Ezt eddig kevesen tették… - Mintha el is szomorodna, de erre bátortalanul megsimogatom teste mellett pihenő kezét, és felmosolygok rá.
- Akkor majd én bepótolom, helyettük is! Legyünk barátok, jó? – Erre megint felnevet, és meg is értem. Mint az oviban…
- Jó – mondja végül, mire elvetem a durci ötletét, és lelkesen felvigyorgok rá. – De akkor most én kérdezek! – teszi hozzá.
- Rendben! – csúszok feljebb az ágyon, ő pedig követi a példámat. – Csak… lehet ez már pofátlan kérés lesz, miután a te ruhádban ücsörgöm itten, de nem tudnál adni takarót, vagy valamit? Kezdek fázni… - túrok a hajamba zavartan.
- Gyere ide! – nyújtja felém a kezét. Meglepetten, de elfogadom, és közelebb csússzanok hozzá. Halkan nyekkenek, mikor szinte az ölébe ültet, és átkarol. Köldökig pirulok, de mivel rögtön kevésbé fázom, és teljesen kellemesen érzem magam, csak elfészkelődöm kicsit, és nem ellenkezek.
- Tökéletes – motyogom csendesen. – Jöhetnek a kérdések! – teszem hozzá, ásítva egyet.


Lureka2011. 08. 13. 11:32:33#15815
Karakter: Hikaru
Megjegyzés: ~ Morámnak


Baiko szemei kistányér nagyságúra kerekednek. De nem hibáztatom érte… Tegnap éjjel majdnem megettem, most pedig itt ácsorgok és nézek rá, mint valami karót nyelt idióta. Nagy barom vagyok az tény… de legalább tudom, hogy jól van.
- Elég pimasz dolog tőle, hogy a tegnapi után ide merészkedik. Nem igaz? – töri meg a csendet újra apjának morgó hangja. Szavaitól összerezzenek, hiszen túl egyértelműen fogalmazott. Elfogja mondani… ha csak már el nem mondta. A fenébe is…
- Apa…Ki ő? – suttogja alig hallhatóan a fiú.
- Nem ismered fel?
- Ő támadott meg tegnap, de…de most más, nem vérszomjas – folytatja ugyan olyan halkan. Szemeiben látom a döbbenetet, a félelmet… fél.. még az illatán is érzem. Szörnyetegem morog, de mégsem mozdulok. Képtelen lennék rátámadni… főleg most…
- Ugyan, fiam. Azt hittem ennél okosabb vagy. Vagy esetleg van ötleted, csak nem akarod bevallani magadnak? Mond csak, ki is volt az, aki véletlenül megtalált éjnek évadján? Szerinted egy halandó csak úgy sétafikál éjjelente? – mondja Baiko apja, szinte úgy ecsetelve az egészet, mintha élvezné. Nem is kell több, a kölyök arca egyre rémültebb. Látnom sem kellene úgy is tudnám mennyire fél tőlem. Félelmének édeskés illata körbe járja a kis udvart, de most még az éhségemet se tudja felkorbácsolni evvel.
Szemeimet lesütve próbálok uralkodni a testemet elöntő apró késszúrásokhoz hasonló érzéssel. Gyűlölöm… miért kell rettegnie mindenkinek…
- Ugye…nem. Hikaru? – szólít halkan a nevem. Tekintettemet lassan ráemelem, elkenődve. Most már úgy is mindegy…
Erőimet megmozgatva mutatom meg egy pillanatra emberi tekintettem, és nem is kell több. Szemeivel azonnal elítélve, Baiko riadtan hátrál el tőlem, saját lábában elesve, mint egy kisgyerek. Rettegése minden érzékemet kitölti, mint valami furcsa drog, ami kivételesen hatástalan.
Szomorúan hajtom le a fejem és megfordulva vetem magam a sűrű bozótosba. Lábaim maguktól visznek, hogy merre nem tudnám megmondani. Csak rohanok, hangtalanul az erdő árnyai között.
Már megint… látta mi vagyok… tudja mire vagyok képes.. és már is rohannak. De miért is hibáztathatnék bárkit is? Hiszen egy fenevad elől mindenki menekülne… egy fenevad… egy állat… Csak egy szörnyeteg vagy Hikaru.. és örökre az is maradsz.
Lelassítva állok meg, az esőben, ami idő közben eredt el. Tekintettemmel a saras földet bámulom. Igen… én már csak egy szörny vagyok. Nem is leszek más.
Felsóhajtva emelem fel a fejem. Az eső teljesen eláztatta a bundám és a hűvös széltől érzem, ahogy testem kezd átfagyni. Ha itt maradnék… mindennek vége lehetne… Nem lenne több menekülés… több félelem… nem rettegne senki tőlem… soha többé.
Tekintetemet a fekete felhőkbe fúrom, de még mielőtt túlzottan eluralkodna rajtam ez az érzés, szörnyetegem felmorran. Szinte fújtatva ösztökél, hogy mozduljak meg… csináljak valamit, vagy mindketten itt hagyjuk a fogunk. Vonakodva bár, de rá vesz arra, hogy elinduljak. Hiába… az élet ösztön ami bennem élt vele csak felerősödött.
Egyetlen egy jó oldala van… ami fontos nekem azt nem hagyja meghalni…
Nem tudom mennyi idő alatt érek haza, de igazából nem is érdekel. Csak felugrom a teraszra és besétálva a fürdőbe változok vissza. Lassú mozdulatokkal veszek fel egy köntös és a hajamat kicsit megtörlöm egy törülközővel, de most még az sem érdekelne ha megfáznék. Bár ez nálunk lehetetlen… szóval… csak élvezem a kellemes hideget, ami a bőrömet csípi.
Az ágyamra leülve nézek magam elé, és meg sem próbálkozom az alvással. Minek? Úgy sem sikerülne… ahogy általában semmi.. legalábbis hosszútávon biztos nem. Lehet jobb lenne ha innen is elköltöznék. Pedig már annyira megszoktam.. 5 éve itt élünk… és…
Halkan felsóhajtva nézem ahogy lassan csöpögnek le a vízcseppek tincseimből. Vajon mennyire rettent el tőlem? Valószínűleg soha többé nem mer majd a közelembe jönni… de.. mire is számítottam? Hogy majd elhiszi a mesémet? Bár.. ha az apja nem lép közbe talán…
Halk vakkantás zavarja meg gondolataim és meglepve kapom fel a fejem, viszont amit meglátok. Meghökkenve nézek az erkély ajtóban álldogáló rókára.
- Baiko?! Te vagy az? – kérdem halkan. A kis jószág bólint majd lábamhoz sétálva dörgölőzik hozzám és csak most tűnik fel mennyire vizes a bundája.
- Jesszus, csurom víz vagy. Mit keresel itt? – mondom, miközben lehajolva veszem fel ölembe és a fejemen lévő kis törülközővel kezdem el finoman szárazra törölgetni. Kicsit megnyugszom, ahogy itt pihen az ölemben, de mégis aggódom. Ő itt van, de apucit nem látom és nem érzem. Szóval megszökött… és ide jött… de miért? Másrészről… hogy-hogy nem menekül fejvesztve? Hiszen… egy szörnyeteg közelében így szoktak viselkedni.
Viszont még mielőtt kérdezhetnék, mocorogni kezd és szájába véve a türcsit leugrik ölemből, majd pár lépés után átváltozva tekeri maga köré.
- Ne haragudj! Nem akartam így rád rontani, de olyan gyorsan eltűntél, hogy nem tudtam semmit mondani – fordul felém szabadkozva. Szóval erről van szó…
- Baiko…én. – kezdeném, de nem tudom mit is mondhatnék. Fejemet lehajtva kezdem el a földet fixírozni újfent
- Nem történt semmi. Nem ettél meg, szóval nincs harag. – mondja vigyorogva. Persze… mintha ez ilyen egyszerű lenne.. bár lehet, hogy neki az is..
- De…de láttad mi vagyok. Nem kéne a közelembe jönnöd, mert bajod eshet. – vetek ellent. Jobb ha elmegy… addig nem bánthatom.. így lesz a legjobb mindkettőnknek.
- Te is láttad mi vagyok. – von vállat, majd elpirulva néz másfele ős is. – Bocsi, de nem tudnál megint adni valami ruhát, amíg beszélgetünk? – kérdi kicsit zavartan és én akaratlanul elmosolyodom. Felállva sétálok a szekrényemhez és keresgélek kisebb ruhák után, de… sajnos múltkor oda adtam neki a két legkisebbet.
- Bocsi… de csak pizsama méretű ruhákkal szolgálhatok. Múltkor oda adtam a legkisebbeket… - nézek rá egy bocsánat kérő mosollyal, majd előveszem a lehető legkisebb pólómat és alsómat. Azt hiszem ez most megfelelő lesz neki..
Amikor meglátja ha lehet még jobban elpirul, de én csak mosolygok. Olyan aranyosan ártatlan. Soha se gondoltam volna, hogy ő démon. Annyira… más… aranyosan más.
- Elfordulnál? - motyogja megilletődve, tekintetét a földre szegezve. - Légyszi… -
Vállam megremeg az elfojtott nevetéstől. Nem… ez a kölyök kizárt, hogy húsz éves legyen. Ahhoz még túl gyerek. Ennyire senki se lehet későn érő…
- Persze – válaszolom jókedvűen és megfordulva sétálok vissza ágyamhoz és kicsit megigazítva köntösömet dőlök el rajta. Bár engem nem zavarna ha meztelenül látna, hiszen a párducom a prűdségemet is kiölte belőlem. Igaz ez annyira nem zavar. De valahogy sejtem, ha ő látna valami olyat… szerintem még levegőt is elfelejtene venni hirtelen.
Mosolyogva dőlök el az ágyon és várakozóan hunyom le szemeim.
Itt van….
Itt van és nem fél tőlem… nem rohan el rettegve… nem akar nekem esni egy késsel. Sőt.. még a ruháimat is elkérte és beszélgetni akar. Alig hiszem el, hogy ez a kis kölyök ide mert jönni… pedig.. ahogy nézett rám. Meg mertem volna esküdni, hogy soha többet nem jön a közelembe.
Érzem, ahogy az ágy lassan besüllyed lábaimnál. Felülve nézek rá mosolyogva, mert nem tudom megállni. A ruháim lógnak rajta és így olyan mint egy nagyra nőtt ovis.
- Szóval? – szólalok meg végül, amikor már kezd kicsit zavaró lenni a csönd, de csak értetlenül pislog rám. – Mit szeretnél tudni? – kérdem, hiszen csak rá kell néznem és tudom, hogy ezer és még egy kérdése van.
- Hát… - vigyorog rám nagyon értelmesen. Azt hiszem hosszú éjszakám lesz…- Apu azt mondta, hogy ösztön lény vagy… de ember voltál... Szóval.. hogyan is lettél ilyen… izé? És ez mikor történt? Na és neked is vannak ilyen spéci képességeid? Meg ha már itt tartunk.. mi is vagy te valójában? – hadarja gyorsan és ezüst szemei szinte csillognak a kíváncsiságtól.
- Akkor kezdjük az elején – mosolygok rá. – Én egy vérpárduc vagyok, bár nem tudom mennyit mond ez neked – pillantok rá és vigyorát meglátva már is megértem. Semmit.
- Gyakorlatilag ez egy fertőzés, vagy átok, ha úgy jobban tetszik. Egyszer régen megharapott egy ugyan ilyen párduc mint amilyen most én vagyok, és a következő teliholdnál én is átváltoztam egy hatalmas macskává. Ilyenkor tényleg csak az ösztön hajt minket. Táplálék kell és nem hamburgerre gondolok most – nézek rá komolyan. – Általában kisebb-nagyobb áltatokkal is beérjük, de ha ember kerül elénk azt sem vetjük meg – húzom el a számat, de hát. Ez van… - De szerencsére én már tudok uralkodni magamon valamennyire. De a fiatalok tényleg mindent felfalnak ami eléjük kerül. Nem vagyunk válogatósak. – fejezem be végül és várakozón nézek rá. Látom, hogy épp feldolgozza az információkat, de ez a nyugi, csak pár pillanatig tart.
- Fiatalok? – kérdi összevont szemöldökkel. – Na várj csak.. akkor te… öregnek számítasz?
- Hát… a 236 évemmel… igen azt hiszem már kezdek kicsit idősebb kategóriába esni – mosolygok rá. Döbbenten néz rám és még a száját is eltátja egy pillanatra. Halkan felnevetve nézek rá.
- Mi másképp számoljuk az időt. Vagyis inkább nem számoljuk… nem számít sokat nekünk… de ezeket az éveket a harapástól számoljuk. Igazából még hozzá kellene adnom 22 évet és akkor lenne teljes az összeg.
- Jól tartod magad – néz rám egy félmosollyal. – Akkor most… 258 éves vagy? – néz rám kicsit bátortalanul.
- Igen – mosolygok rá.
- Király! – vigyorodik el és nekem is kiszélesedik mosolyom. Hihetetlen ez a kölyök.
- Akkor ezt kivégeztük. Még valami? – nézek rá kérdőn és szeme csillogásából látom, hogy még van „néhány” kérdése.
Furcsa… kérdésekkel bombáz, pedig azt hittam sírva fog tőlem menekülni. Ez a kölyök tele van meglepetésekkel… De azt hiszem, ha hagy szóhoz jutni nekem is lesz egy-két kérdésem. Bár.. ahogy ismerem. Egész éjszaka csak neki fogok válaszolgatni. Vagy esetleg elalszik az egyik mesém közben… most már ezt is ki tudnám belőle nézni… Mindig tudsz valami újat mutatni nekem Baiko…
 


Mora2010. 08. 20. 00:28:27#7031
Karakter: Baiko
Megjegyzés: (Lureka-nak)


- Már elnézést uram.. – szólal meg Hikaru kissé hidegen, ami teljesen meglep tőle. – igaz, hogy sok macskát tartok, - Márde ettől még én nem lettem cicafiú. Baiko pedig velem volt, mivel tegnap este ájultan találtam meg az erdőben, és mivel már találkoztunk aggódtam érte, ezért haza hoztam. Eléggé megütötte magát, ezért nem engedtem haza eddig. A szüleit próbáltam felkeresni, de nem sikerült. Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam.

Apám továbbra is szúrósan méregeti, de nem vág vissza mogorván. Mi ütött beléjük? Még csak most találkoztak, be sem mutatkoztak, és máris esnének egymásnak. Régi ismeretség lenne? Kétlem, azt már mondta volna valamelyikük, ráadásul Hikaru kábé velem egykorú lehet, nem úgy, mint a fogalmam sincs hány száz éves apám.

Oké, lehet, hogy másnak ciki lenne, ha nem tudná pontosan mennyi idős az apja, de egy démonnál ez nem annyira fontos. A nevelőszüleim korát tudom.

Tanácstalanul pislogok egyikről a másikra, majd addig fixírozom apámat, hogy bántani ne merje és reagáljon már valamit, míg végül biccent egyet.

- Ha nem bánja, majd én haza viszem Baikot. – morogja továbbra is szúrósan nézve Hikarura. Hé, és engem ki kérdez meg? Inkább mennék a megmentőmmel, mint az alapos fejmosással kecsegtető édesapámmal.

 De még mindig nem világosított fel senki, mi ez a nagy ellenségeskedés.

- Remélem még találkozunk Baiko. Vigyázz magadra. – fordul felém a fehér hajú srác, és kedvesen rám mosolyog.

- Öhm szia. Köszönök mindent. – motyogom zavartan, a fűzöld szemekbe tekintve, majd követem apámat, aki már elindult hosszú lépteivel.

Amint hallótávolságon kívülre érünk, be is következik amitől tartottam.

- Baiko, normális vagy? Hogy tűnhettél így el, már azt hittem…- elhallgat, de tudom mit akart mondani. Hogy megtalált a többi démon. -  Már annyiszor mondtam, hogy ne kóborolj el messze.

- Nem voltam messze. – vonom meg a vállam. – Csak elaludtam, aztán megvédtem egy nyulat, és megtámadott egy cicc, és végül elájultam.

Eléggé elhadartam és összezagyváltam a dolgot, de részben ez is volt a célom, így talán nem faggat annyira, és helyre teszem magamban a dolgokat.

- Nézz rám Baiko! – szólít fel ellentmondást nem tűrően. Eleget teszek a kérésnek, és a szemébe nézek. – Jobban kell vigyáznod magadra, és amíg ez nem sikerül, bent maradsz éjjelente a házban.

- Tessék? – háborodok fel. – Ne, apa, légyszi!

- Ez nem vitatéma. – morogta maga elé, és láttam, hogy nagyon elgondolkozott. – Ebben a nevelőszüleid is egyetértenek, úgyhogy ez van és kész.

Duzzogva biggyesztem le az alsóajkam és makacsul az utat figyelem. Apám még próbál párszor szóba elegyedni, megtudakolni jól vagyok e, de én csak akkor lennék hajlandó megszólalni, ha visszavonja a büntetést. Végül is, nem az én hibám volt, hogy valaki nyitva hagyta a párduc ketrecet.

 

Amint belépek a házba, anyám máris a nyakamba veti magát, és könnyes szemmel ismételgeti a nevem. A nevelőapám mögötte áll, és rajta is látszik a megkönnyebbülés.

Feltámad a lelkiismeret furdalásom, amiért ennyi aggodalmat okoztam, és még a durcát is bevágtam.

- Sajnálom. – motyogom magam elé, egyszerre címezve a szavaimat mindenkinek.

 

--oOo--

 

Vágyakozva bámulom a csillagokat, az ablakpárkányon ücsörögve. Hiába kértem bocsánatot, aztán duzzogtam ismét egy sort, a büntetésem megmaradt. Nem mehetek ki éjjel, hogy átváltozva kóricáljak az erdőben, mert mindenki egyetért azzal – rajtam kívül persze -, hogy folyton csak bajba sodrom magam és meg kell tanulnom óvatosabbnak lenni.

Képtelen vagyok levenni tekintetemet a kinti világról, és az erdő szinte mágnesként vonz. Ugyan mi baj lehetne, ha fognám magam és eleget tennék a hívásának. Szép lassan  felállok és halkan kinyitom a szobám ajtaját. Képes vagyok elég hangtalanul mozogni, így anélkül kijutok a házból, hogy felverném a szüleim.

Csak a démoni apucimmal nem számoltam.

- Hová készülsz Baiko? – kérdezi szigorúan, villogó szemekkel. Róka alakban áll előttem, mely egyáltalán nem olyan méretű, mint halandó fajtársunké. Kábé akkora, mint egy németjuhász, és erőtől duzzadó izmaira, fényesen ragyogó, vörös bunda simul. Elvigyorodok és igyekszem kiötleni valami magyarázatot.

- Csak láttam az ablakból egy sebesült tücsköt, gondoltam segítek neki. – válaszolom pimaszul. Remek, ennél jobb magyarázatra nem futotta? Ennél még az is hihetőbb, hogy egy hullócsillagot akartam elkapni. Mondjuk ez viccesebb, hehe.

- Azt hittem a vendégünket jöttél üdvözölni. – szólal meg hirtelen, és szavai rendesen meglepnek, hisz fejmosásra számítottam. Meg milyen vendég?

Követem a pillantását, ami az erdő sötétje felé mutat. Éles a szemem, így mikor pár perc múlva valami fehérség mozdul a feketeségben, azonnal kiszúrom.

Ezüst szemeim elkerekednek, amint a bokrok takarásából, előlép az előző éjszakai támadóm. Nem hőkölök hátra, mert ezúttal apám is itt van, aki jóval nagyobb nálam, és tapasztaltabb harcos.

Ha akarna se tudna bántani, de amint elnézem tétova toporgását, ezúttal nem tervezi.

Ahogy figyelem a gyönyörű párducot, valami szöget üt a fejemben. A szikrázóan kék tekintet, emberi intelligenciával csillog.

- Elég pimasz dolog tőle, hogy a tegnapi után ide merészkedik. Nem igaz? – morogja apám visszafojtott hangon, de nem tudom eldönteni, kinek szól a kérdés.

A párduc nem mozdult, csak összerezzent. Ő is démon lenne?

- Apa…- suttogom halkan. – Ki ő?

- Nem ismered fel? – emeli rám ezüst szemeit.

- Ő támadott meg tegnap, de…de most más, nem vérszomjas. – nem nézek másra, csak a fehér nagymacskára, aki szintén engem figyel, és a pillantása valahonnan ismerős. Mikor azonban apám megszólal, rákapom a tekintetem.

- Ugyan, fiam. Azt hittem ennél okosabb vagy. Vagy esetleg van ötleted, csak nem akarod bevallani magadnak? Mond csak, ki is volt az, aki véletlenül megtalált éjnek évadján? Szerinted egy halandó csak úgy sétafikál éjjelente? – ahogy beszélt, egyre inkább elöntött a pánik. Nem…az nem lehet. Ő…ő nem.

Riadtan nézek rá a párducra, aki nem igen tud mit kezdeni magával, de amint megérzi, hogy őt figyelem, leszegi a fejét.

Remegek ugyan a félelemtől, de teszek felé pár lépést.

- Ugye…nem. Hikaru? – szólítom meg halkan, és mikor egy pillanatra zölden izzik fel a tekintete, olyan hirtelen hátrálok meg, hogy elterülök a harmatos füvön.

A fehér nagymacska szomorúan lehorgasztja a fejét, majd megfordul és elnyeli őt az erdő sötétje.

- Várj! – kiáltok utána, amint alábbhagy első döbbenetem okozta dermedtségem, de nem fordul vissza.

Felpattanok és átváltozok. Éppen utána vetném magam, amikor apám cseppet se elegánsan a farkamra lép, és maradásra kényszerít.

- Ne légy hülye Baiko. Ha utána mész, tálcán kínálod fel magad neki.

- De ő nem bántana. – jelentem ki magabiztosan.

- Legutóbb s megtette, nem?

- Fogalma se volt arról, hogy mi vagyok. Csak egy egyszerű rókát látott. Még élek, tehát időben leállt. Apa, ő is olyan mint mi, nem ítélheted el. – a hangom akaratlanul is síróssá vékonyodik, de nem érdekel. Hikaru kedves volt, és segített. Már értem a lelkiismeret furdalást, amit a szemében láttam akkor, és a magány, szomorúságot, amit most. Egyedül van.

- Tévedsz, fiam. Ő nem olyan mint mi. Nem démonnak született, hanem embernek. Valami megharapta, és vérpárducot csinált belőle. Ösztönlény. Vér kell neki, táplálék, és meg is szerzi. Tartsd magad távol tőle.

- Nem! – morrantam fel kétségbeesetten, és farkam hirtelen tüzesen fellobbant. Apám sziszegve elrántotta a lábát, én pedig bevetettem magam az erdőbe. Rendesen meglepődtem, hisz ilyenre eddig nem voltam képes.

Tudtam ugyan, hogy a démonrókák rendelkeznek különleges képességekkel, de én csak félvér vagyok, ilyet nem hittem, hogy tudok.

 

Eltökélten rohantam az erdőben, a vérpárduc nyomát követve, ám hiába a kitűnő szaglásom, mikor egyszer csak elered az eső, és mindent elmos, képtelen vagyok követni.

A hülye zuhé hirtelen jött, jelezvén, hogy közeledik a nyári zivatarok ideje. Megrázom vizes bundámat, és csalódottan indulnék haza, amikor hirtelen más ötletem támad.

Irányt váltok, és egyenesen Hikaru házát célzom meg.

Oda érve körbejárom, de semmi fény, semmi jele annak, hogy itt van. Végül fogom magam és leheveredek az ajtó elé.

A bundám ázott, de itt legalább nem ér több eső. Minden erőmet összeszedve küzdöttem, hogy ébren maradjak s reméltem, hogy Hikaru előbb hazaér, mint ahogy apámnak eszébe jut itt keresni.

Szerencsém volt, mert kábé fél óra múlva, fehéren derengő árny vált ki az erdő sötétjéből, és lehajtott fejjel közeledett. Mielőtt észre vett volna, elfordult, és a terasz ajtón lépett be a házba. De hülye vagyok! Észre se vettem, hogy nyitva van. Pedig gondolhattam volna, hogy egy ekkora jószág, nem a macskaajtót használja.

Tétováztam pár percig, majd eltökélten követtem a cicust. Amint beléptem a szobába, szembe találtam magam, az ágyon ücsörgő Hikaruval.

Fejét lehajtva meredt maga elé, vizes fürtjein törölközővel, testén fürdőköpennyel.

Beljebb léptem és halkan vakkantottam.

Felkapta a fejét, és a szomorúság a szemében, döbbeneté változott.

- Baiko?! Te vagy az?

Bólintottam, és mellé lépve, a lábához dörzsöltem vizes buksimat. Meglepetten hajolt le hozzám, és gyengéden a honom alá nyúlva, az ölébe vett.

- Jesszus, csurom víz vagy. Mit keresel itt? – szólalt meg halkan, miközben gyengéden igyekezett szárazra dörgölni a bundámat.

Pár perc után fogaim közé vettem a törcsit, és leugrottam az öléből. Kicsit távolabb sétáltam, majd átváltoztam, és magam köré csavartam az anyagot.

- Ne haragudj! – fordultam felé, egyre tanácstalanabb arcát figyelve. – Nem akartam így rád rontani, de olyan gyorsan eltűntél, hogy nem tudtam semmit mondani.

- Baiko…én. – elharapja a mondatot, és lehorgasztja a fejét.

- Nem történt semmi. – vigyorgok rá. – Nem ettél meg, szóval nincs harag.

- De…de láttad mi vagyok. Nem kéne a közelembe jönnöd, mert bajod eshet.

- Te is láttad mi vagyok. – vonok vállat, majd pirulva lehajtom a fejem. – Bocsi, de nem tudnál megint adni valami ruhát, amíg beszélgetünk?



Lureka2010. 08. 18. 15:20:53#6981
Karakter: Hikaru
Megjegyzés: ~ Morának


Fáradtan próbálok kutatni gondolataim közt, hogyan is hathatnék erre a fiúra. Tanácstalanul nézek ezekbe a makacs ezüst szemekbe, ami engem fürkésznek. Kissé gyerekes arca durcás, de mégis kíváncsi vonásokba rajzolódik.  Kész rejtvény ez a gyerek.. nem tudok mit kezdeni vele.. sohasem kellett ráparancsolnom senkire. Általában a kedves szavaimra és kéréseimre többé-kevésbé mindenki teljesítette. Esetleg a hangomat emeltem meg kicsit. De Baiko… nem akarok még jobban rá ijeszteni…

Váratlanul elernyed a teste és belesüpped az ágyba. Aggódva nézek rá. Ugye nem… nem azért… a fenébe is! Minek kellett ott lennie? Miért kell bárkit is bántanom? Miért?

- Jól vagy? – kérdem aggodalmas hangon. Nem szeretném, ha miattam baja lenne. Senkinek sem kéne miattam szenvednie. A francba.. csak gyógyuljon meg.

- Megmaradok. –mosolyodik el halványan, de ettől semmivel sem érzem jobban magam. Tegnap teljesen más volt. Látszik mennyire kiütöttem.. Óó hogyaza… – Nyugton maradok, ha elmeséled mi történt, és… - mondja tovább, de nem fejezi be a mondatot. Zavartan pislog a szemeimbe, mintha valami nem stimmelne. Csak nem? Most jött rá, hogy én voltam... Ne.. azt ne… vagyis ne így.. nem akarom, hogy féljen tőlem. Sőt.. nem akarom, hogy tudja.. mi is vagyok.

Szemei elterelődnek rólam és a következő pillanatba rák vörösen, rántja magára a takarót. Finom elengedem és majdnem felnevetek, amikor meglátom vörös arcocskáját, ahogy a takaró alól pislog rám, mint egy kisgyerek. Vagy inkább egy nagyon szégyenlős kisgyerek.

Csak mosolyogni tudok reakcióján, és már is jobb kedvem lesz egy kicsit. Aranyos kölyök.. az már biztos.

- Most már tényleg nagyon tudni akarom mi történt. – hallom meg hangját a takaró mögül, ami tovább fokozza jó kedvem, bár amit mond az annyira nem. Nem hiszem, hogy jól viselné, ha elárulnám neki, hogy éjjel átváltoztam, elmentem vadászni, találtam egy kis vukkot aki ideális vacsi lett volna, és amikor meg akartam kóstolni… hát… khm… lett belőle egy vörös kis kölyök, név szerint Baiko…  

- Talán előbb aludd ki magad. – próbálok újra hatni rá, bár nagyon kevés reménnyel.

- Előbb a mese, aztán a durmolás. – rázza meg buksiját makacsul. - Egyébként is, ha már nem engedsz haza, se az egyetemre, legalább indokold meg. – folytatja, ugyan úgy, de most én lepődök meg.

- Egyetemre? – kérdezek vissza. Nem.. nem lehet olyan idős.. - Hát hány éves vagy te? – kérdezem meg bizonytalanul. Ha egyetemista.. akkor annyi lenne mint én? Már mint külsőre..

- Húsz. Miért?

Lassan megcsóválom a fejem. Ez a kölyök tele van meglepetésekkel. Ha már itt tartunk… nekem is meg kéne majd tudakolnom, mint keresett rókaként az erdőben.  De előbb ágyba kell dugni.. és meg kéne gyógyulni. Ahhoz viszont mese kell… Elgondolkodva ülök le az ágy szélére.

- Valójában nincs túl sok mesélni valóm. Szeretek este az erdőben sétálni, és mikor tegnap is ezt tettem, megtaláltalak téged, és hazahoztalak. – kezdem el, remélve, hogy nem lesz túl sok kérdése.

- Tisztázzuk a dolgot! – morogja. – Találtál egy meztelen srácot az erdőben, és hazacipelted. Mikor aztán felébredt, nem az volt az első kérdésed, hogy mi a jó életet művelt ott, ádámkosztümben. – zavartan pislogok magam elé. Igaza van… normális esetben ez lenne az első kérdése az embernek.. nem pedig ágyban marasztalni. Aggódva kutatok fejemben, de nem kell sokáig keresnem. Azok a fiúk… végül is, ez is lehetett volna.

- Megismertelek délutánról, és azt gondoltam esetleg megint elkaptak azok a fiúk, és így büntettek. – mondom végül, talán kicsit gyorsabban is, mint kellett volna, de úgy tűnik ez nem tűnik fel neki és elhitte a mesét.

Ennek ellenére arcát a kezébe temeti, mintha valami nagy baj lenne. A fenébe.. ennyire megütöttem volna?

- Ahogy ígérted, most feküdj le. – fogom meg újra a vállat finoman és lenyomom az ágyra. Szerencsére most nem ellenkezik. Óvatosan megfogom a takarót és gondosan betakargatva, nézek rá kicsit aggódva. Remélem mire felébred, jobban lesz.

Hangtalanul állok fel és húzom vissza a függönyöket, hogy újra sötétség uralkodjon a szobában és szép lassan kisétálok. Még egy utolsó pillantást vetek rá az ajtóból, de úgy tűnik már el is aludt. Jól van. Remélem nem ébred fel estig.

 

A ház teljesen elcsendesedik, miután Baiko elaludt. A kiscicák messze elkerülve a vendégszobát játszanak a házban Éjfél felügyeletével. Én viszont nem tudok nyugton maradni. Egész idő alatt a vörös rakoncátlan tincsek és az a kisfiús arc lebeg előttem. A bűntudat, szinte tépi a testem. Utálom ez az egészet. Én miért nem lehetek normális? Miért kell bántanom bárkit?

Szörnyetegem rosszallóan morog rám. Pontosan tudja, hogy érzek, de ő teljesen másképp érez. Neki ez természetes. Én viszont sose tudtam megszokni ezt a helyzetet. Emlékszem, már gyerekként is ezért voltam fekete bárány. Mert képtelen voltam, csak úgy bárkit bántani. Nem… ez nem az én világom.

Váratlanul halk puffanást hallok és megdermedek, majd a következő pillanatban már a vendégszoba ajtajában állok döbbenten.

Baiko magát dobálja az ágyon, mintha harcolni próbálna valamivel. A francba! Ez így nagyon nem lesz jó.

Aggódva termek mellettem és óvatosan lefogva szorítom az ágyra, hogy ne tegyen kárt magában véletlenül. Szemei azonnal kipattannak és ijedten bámul rám.

- Baiko? Baiko? Minden rendben? – kérdezem aggódva, és lassan leguggolok mellé.

- Ja, remekül vagyok. – morogja halkan. Remélem csak egy rossz álom volt. Semmi komolyabb.

Lassan feltornázza magát ülő helyzetbe és amikor, újra megpróbálom ágyba dugni, makacsul ellent mond, és nem enged. Nem tudom, hogy a szülei, hogy bírnak vele.

Sóhajtva engedek neki. Egyszer úgyis el kell engednem. És azt hiszem, jobb előbb, mint később. Addig sikerül ágyba tartanom, míg előások néhány ruhát neki. Próbálom a legkisebbet előszedni, de hát úgy tűnik, nem nagyon járok sikerrel.

Pironkodva veszi el ruháimat és kezd el öltözni. Tényleg olyan, mint egy aranyos kisfiú. Az alsóbb területek még egész jók, bár én ezt a nadrágot halásznadrágként vettem. Sebaj.

Viszont az inggel meggyűlik a baja, mert kissé belegabalyodva próbálja felvenni. Ezt már én sem bírom. Halkan felnevetve figyelem, ahogy belebújik és egy kicsit mintha még jobban elpirulna. Vagy csak a szemem lett könnyes a nevetéstől.

Gyorsan összeszedi magát és már indulna is. Azt már nem. Nem fog nekem itt sétálgatni. Finoman megállítva jelentem ki határozottan, hogy én viszel el. Kocsival. Úgy tűnik, most nem akar vitázni, ezért csak az előszobában megáll.

Mikor visszaérek, Baiko épp Éjfélt simogatja, aki dorombolva élvezi.

- Éjfél kedvel. – szólalok meg, mosolyogva. A kis vörös buksi is felém fordul, arcán mosoly játszik. Szívemről mintha egy egész hegy szakad volna le hirtelen. Úgy tűnik jobban van.

- Nagyon édes, és amint látom hamarosan anya lesz. – tapogatja meg óvatosan Éjfél pociját.

- Úgy van. Pedig már így is vagyunk páran. – mosolygok rá. Hát igen.. Éjfél nagyon szereti az éjszakát, csak az esetek többségében kiscicákat is haza hoz a hasában. De nem baj. Majd kitalálok neki valamit. Lassan elindulok nyomomban Baikoval. Az ajtót gondosan bezárva sétálunk kocsimhoz és már épp szállnánk be amikor megérzem valakinek a jelenlétét. Azonnal megpördülök és egy magas izmos férfi, szemei dühösen szikráznak és egyáltalán nem tetszik nekem.

Gyorsaságomat kihasználva Baiko mellett termek. Látom, ahogy villan az ismeretlen szeme, de nem izgat. Még ha ő is valami természetfeletti lény, akkor is van elég erőm, hogy megvédjem magunkat ha kell.

- Izé…Szia, apa. – hallom meg váratlanul magam mellett a bizonytalan hangocskát és összerezzenek. Apa? Tessék?!  Meglepve mérem végig újra a nem túl bizalom gerjesztő fickót. Vörös haj, ezüst szemek, hasonló testalkat. És az arcuk is egy kicsit hasonlít. Csak Baikonak finomabb vonásai vannak.

- Baiko. – hallom meg a mély morgó hangot. – Ezúttal nagyon nagy bajban vagy! A nevelőszüleid pánikolva kerestek fel, mert tegnap reggel óta nem láttak, most pedig már délután van. Azt ne mond nekem, hogy egész eddig, egy…egy macskával voltál. – mondja szúrósan rám nézve. Halkan szisszenve nézek rá. A fenébe! Ha most elmondja neki… akkor halálra rémülten fog menekülni és gyűlölni fog. Azt pedig nem akarom. Már volt egyszer ilyen és.. nem.. nem akarom újra átélni.

- Már elnézést uram.. – kezdem el én is mondandóm, kicsit hidegen. – igaz, hogy sok macskát tartok, de ettől még én nem lettem cicafiú. Baiko pedig velem volt, mivel tegnap este ájultan találtam meg az erdőben, és mivel már találkoztunk aggódtam érte, ezért haza hoztam. Eléggé megütötte magát, ezért nem engedtem haza eddig. A szüleit próbáltam felkeresni, de nem sikerült. Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam. – mondom kimértem és kicsit hidegen, bár a végét őszintén. Hisz tényleg az én hibám az egész. És ahogy látom megértette, hogy mit akarok elmondani, bár még ugyan olyan szúrósan méreget. Baiko pedig csak meglepetten pislog, mint egy értetlen kisfiú. Legalább ő nem tudja, hogy miről van szó… legalábbis egyenlőre. Mert szinte biztos vagyok benne, hogy az.. apja el fogja neki mondani. Ha nem is most, akkor később. És akkor megint lesz valaki, aki menekül majd előlem és kerül mert…

A fickó aprót biccent. Hm.. szóval elfogadta a bocsánat kérést. Vagy csak később hajtja be rajtam, hogy bántottam a fiát.

- Ha nem bánja, majd én haza viszem Baikot. – morogja továbbra is szúrósan nézve rám.

Bizalmatlanul bólintok. Nem hiszem, hogy érdemes lenne vitába szállni vele. Legalábbis Baiko előtt nem változhatok át. Nem hiszem, hogy örülne neki.

Látom, ahogy értetlenül néz egyikünkről a másikunkra. Halványan elmosolyodva, fordulok felé.

- Remélem még találkozunk Baiko. Vigyázz magadra. – mondom neki kedvesen, bár nem szívesen engedem el. Az lenne a legkevesebb tőlem, hogy haza viszem, de nem úgy tűnik, mintha apuci örülne, ha felvetném ezt az ötletet.

- Öhm szia. Köszönök mindent. – mondja kicsit zavartan, de legalább egy igazi mosolyt kapok válaszul, majd apja felé lépve indulnak el. Még pár pillanatig figyelem, ahogy egymás mellett lépnek csendesen, majd visszasétálva próbálom elterelni gondolataimat, és a kiscicákkal játszani.

 

~~~***~~~

 

Jólesően morogva kocogok a fák között. Bundámat lágy szellő simogatja, de most ez sem tud teljesen megnyugtatni. Szörnyetegem próbál hatni rám, de ez már az elejétől esélytelen volt. Utálom magam, és az is, hogy így kell élnem. Bár ez ajándék egy részről, viszont számomra átok is. Képtelen vagyok bántani másokat csak úgy, viszont mivel vérmacsek lettem, muszáj. De legalább nem egy kutyaféle harapott meg. Az lett volna a legnagyobb kiszúrás velem.

Halkan felsóhajtva, azaz morogva sétálgatok tovább, magam sem tudva merre megyek. Csak ösztöneimre és szörnyemre hallgatva próbálok megnyugodni. Az erdő neszei sem tudják felkelteni figyelmem. Nem nagyon érdekel merre megyek, csak ne cikázzanak fejembe az ezernyi gondolatok folyamatosan.

Nem tudom mennyi ide mászkálok, a hatalmas erdőben, csak mikor megállok és körül nézek, ismeretlen részen találom magam. Kíváncsian nézek körbe majd, megérzéseimre hallgatva indulok el az egyik irányba. Lassan sétálok az erdő széléhez és meglepve nézek a házra, ami előttem van. A bokrok takarásából figyelve próbálom kitalálni merre is járhatok. Hm.. ez gondolom a város egy másik része. Az erdő körül öleli a fél várost szóval elég valószínű.

Fürkészően nézek végig a sötét ablakokon, és mikor meglátom az utolsóban ülő alakot megdermedek.

Baiko?

Meglepve nézem a kicsi alakot, ahogy vágyakozóan figyeli az erdőt. Mázli, hogy nem sétáltam ki, hanem elbújtam a bokrok mögött. A frászt hoznám rá.

- Nem emlékszem, hogy vendéget hívtunk volna ma estére. – hallok meg egy mély morgó hangot magam mögött. Lassan megfordulva nézek apuci szikrázó szemeibe. Remek. Állom a tekintetét és ez láthatóan még kevésbé tetszik neki.

- Ennyire finom lenne Baiko, hogy eljöttél érte? – kérdezi gúnyosan, amin meglepődök. Miért hiszi, mindenki, hogy minden likantróp gonosz és ha finom falatot talált azt bármi áron megszerez?

- Én nem vagyok olyan mint a többiek. – morgok rá kicsit morcosan. – Nem akarom bántani őt. Nem azért tartottam magamnál… csak aggódtam. – mondom kicsit halkabban lesütve szemeimet.

- Hm.. egy kedves vércicus? Ilyet se látni mindennap… de evvel nem győztél meg. – mondja majd elindul. – De nem hagyom, hogy bántsd a fiam.. – morogja az orra alatt majd kilépve az erő takarásából sétál a ház felé, de hallom hogy megáll.

- Hová készülsz Baiko? – kérdezi szigorúan. Döbbenten pördülök meg és látom a fiút, amint ott áll és idiótán vigyorog apjára. Úgy tűnik, őt nem zavarja, túlzottan a villogó ezüst szeme.

- Csak láttam az ablakból egy sebesült tücsköt, gondoltam segítek neki. – vigyorog pimaszul. Szóval jól van… akkor nekem már semmi keresni valóm erre felé. Megkönnyebbülten indulnék vissza amikor meg hallom a beszélgetés folytatását.

- Azt hittem a vendégünket jöttél üdvözölni. – hallom a mély hangot és megdermedek. Baiko értetlenül pislog, apuci pedig az erdő felé néz. Pontosabban rám, csak még mindig nem látszok a bokrok takarásából.

A fenébe! Ezt most tényleg fontos volt? Miért kellett elmondani, hogy itt vagyok. És azt sem tudom Baiko tudja-e, hogy én vagyok az, csak átváltoztam. De most már nincs vissza út. Ha elfutok, akkor gyáva leszek. És egyszer úgyis meg kell tudnia… de remélem az nem most lesz. Nem akarom, hogy rémülten berohanjon a házba.

Bátortalanul lépek párat és félig kilépek a bokrok takarásából, szemeimmel a jelenlévők reakcióját figyelve.


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).