Az elmúlt pár napban indokolatlan nyugtalanság fogott el több alkalommal is. Pedig látszólag minden ugyanolyan, mint eddig. Nem értem, miért szorongok mégis. A madarak csivitelnek, a patak vize tiszta, csillogó és még mindig folyik, ugyanúgy, mint ennek előtte 100 évvel. A nap rendületlenül felkel és lenyugszik a maga idejében, akkor mégis milyen változást érzek a levegőben? Kezd rám telepedni a magány? Meglehet.

Csendesen sétálok a már jól ismert fák közt a kedvenc erdőmben, ami a Gyöngy-tisztást szegélyezi. Én neveztem el így a helyet, mert hajnalban tele van vízgyöngyökkel. Fától fáig lépdelek, s mindig megérintem a magas, égig nyújtózkodó növények rücskös kérgét. Lehet, hogy butaság, de úgy gondolom, nekik is jól esik, ha hozzájuk érnek, megsimítják őket. Kiérek a tisztásra, de mielőtt belemerülhetnék az apró virágok nézegetésébe a fű között, valami furcsaság üti meg a fülem. Szokatlan hangok, nem állati bőgés, vagy madárcsivit; valami egészen más. Ráadásul egyre közelebbről jön.

Rémülten nézek körbe többször is. Gondolok a menekülésre, elbújásra, de az otthonom egyik legvédtelenebb pontján vagyok, annak ellenére, hogy fák vesznek körül. Kínomban egyszerűen csak levetem magam a földre, és összekuporodom, mint egy őzgida. Pár pillanat múlva észreveszem, hogy három idegen teremtmény közeledik felém. Remegek a félelemtől, szemeim vadul cikáznak egyik arcról a másikra, és próbálom magam a lehető legjobban összehúzni. Félelmetes.. olyan érzésem van, mint akkor, ott, a csempészeknél. Lehunyom a szemeim, mikor fölém magasodnak.

„Ha nem látom őket, ők sem látnak engem, ha nem látom őket, ők sem látnak engem” – gondolom magamban, és még erősebben összeszorítom a szemhéjamat.

Beszélnek. Mondanak egymásnak dolgokat, de nem értem. Nem értem, mert nincs túlzottan nagy szókincsem, bár igazából nem is akarom érteni. Nem érdekel. Csak hagyjanak békén.

Mikor résnyire kinyitom a szemem, hogy most mi van, hirtelen egy erős, érdes kezet érzek magamon, ami felránt a földről. Nem valami gyengéd, bár az is igaz, hogy lehetne jóval durvább is. Nincs mit tenni, némán engedem, hogy csuklómnál fogva magával vigyen az, aki a földről felhúzott.

Nem sokat megyünk, de épp eleget ahhoz, hogy a már jól megszokott környezetemet elhagyjuk. A mellettem lépdelő alakok bependerítenek egy üres területre, ahol aztán minden szem rám szegeződik. Valami táborfélébe hoztak, onnan gondolom, hogy hasonlít az embercsempészek éjszakai szálláshelyére. Rőzserakás, tűzpattogás, sátrak. Összehúzom magam, fürkészőn nézek az idegenekre, a felém nyúló kezek elől pedig igyekszem szaporán elhajolni. Nem sokáig kell ügyeskednem, rövid idő múlva két tekintélyt parancsoló alak jelenik meg a körön belül. Félve pillantgatok rájuk, a lábaim enyhén remegnek. A két férfi vált pár szót egymással, aztán az egyikük hozzám lép, és felém nyúl. Ijesztő, nem akarom! Hátrálni próbálok, de tudom, hogy ez nem egy örökké fenntartható megoldás, így hát eszembe jut, mit csinált annak idején az egyik idősebb gonosztevő egy nála fiatalabbal, mikor foglyul ejtettek. Talán nekem is beválhat.

Nem sokat gondolkodom; felé lendítem a kezem, és sikerül egy hatalmas pofont leosztanom az idegennek. Néhány pillanat erejéig sikerül ártalmatlanítanom, bár azt hiszem nem az ütésem erejétől szédült meg, inkább csak a meglepettség miatt pislog rám ilyen értetlenül. Gyorsan körbelesek, hogy merre szaladhatnék, de mire eldönthetném, már újból csuklómon érzem a szorítást, igen, a felpofozott férfi keze az, és pikk-pakk fel is dob a lovára. Halkan sóhajtva adom meg magam, és engedem, hogy végigcipeljenek egy hosszú utazáson. Legalábbis nekem hosszúnak tűnik, tekintve, hogy eddig nemigen volt részem ilyesmiben.

Túl sok és túl hihetetlen ez a sok minden, ami elém tárul ilyen rövid idő alatt. Egy óriási nagy építmény előtt állunk meg, ami így ránézésre sziklákból - vagy inkább azok kistestvéreiből, kövekből - áll. Fogalmam sincs, mi lehet ez, de mivel a körülöttem lévők a belseje felé ösztökélnek, arra megyek. Bent sötétebb van jóval, mint odakint, a napon. Érdekesebbnél érdekesebb tárgyak bukkannak fel, alig bírom levenni egy-egy darabról a tekintetemet. Az is igaz, hogy nem minden tetszik. Olykor furcsa, kísértetiesen élethű, mégis mozdulatlan lények állnak talpig fegyverekben és vérben. Igen, a vért felismerem. De mikor lopva hozzáértem az egyik ilyen vértócsához, éreztem, hogy puha. És a férfiak lábai és a föld is puha volt. Nem értem, ahogy azt sem, hogy miért nem mozdulnak.

Gondolataimból hirtelen hoz vissza egy hűvös ujjakban végződő kéz, ami a felkaromra kulcsolódva két világos szempár felé fordít.

 - Ide figyelj! – szól hozzám foglyul ejtőm, és folytatja - A király nem olyan elnéző, mint én vagy Jarred. Ha tudsz beszélni, de nem válaszolsz a kérdéseire, véged. Jobban jársz, ha némának hisz..

Nem válaszolok neki, csak nézek a szemébe kitartón és némileg lehangoltan, amiért elhurcoltak, aztán hagyom, hogy bevezessen egy óriási helyiségbe, és egy általa „apám”-nak szólított férfi elé vigyen. Ezután magunkra hagy. A tiszteletet parancsoló, sötét és kegyetlen szemű alak egy kézmozdulattal maga felé int, így hát teszek egy pár visszafogott lépést az irányába. Kérdéseket kezd el feltenni nekem, de nem igazán értem, illetve amit értek, arra meg nem akarok válaszolni. Nem nyitom ki a számat.  Úgy érzem, jó tanács volt, hogy legyek néma. Nem mintha ez megterhelő lenne a számomra. Ha úgy vesszük, eredendően az vagyok.

Nem tudom, mennyi ideig állok szótlanul a mogorva „apám” előtt, mikor nyílik egy ajtó, és a rajta bejövő elvezet. Valamit beszél is hozzám, de nem figyelek. Bízom benne, hogy mindent jól csináltam, és a szűkszavúságomnak köszönhetően valóban nem lesz bántódásom.

Egy hosszú-hosszú alagúton megyünk keresztül, mikor végre egy nagyobb térre érünk, ami a szabad ég alatt van. Egy aranyló, csillogó holmi áll a közepén, ahová az engem kísérő beterel, s végül rám zárja. Körbenézek. Virágok és bokrok vannak körülöttem, a hideg, ágszerűen felém magasodó valamin kívül.

 - Ez a hely itt az otthonod mostantól. Illetve ez csak átmeneti. Amit most fogsz az rács, mivel ez egy kalitka. Ha jól viseled magad, átkerülsz a legjobb itteni helyre, az üveg kalitkába. Mert mint látod, ez csak egy aranyozott fém kalitka. – csak úgy ontja magából a különféle idegen szavakat és kifejezéseket, alig tudom követni, de mégis értem.

Mikor látja, hogy nem reagálok, még csak el sem mosolyodok, összeráncolja a szemöldökét – Ostoba kék liba – veti oda, aztán elmegy.

Sóhajtok. Túl sok ez nekem. Értem, hogy rab vagyok, csak azt nem, hogy miért. Annyira nem bánom, mint kellene, de azért az nyugtalanít, hogy egy helyben kell ülnöm, és semmivel sem tudom elfoglalni magam. Persze azért szeretnék visszajutni az otthonomba. Hiába, hogy itt társaságba kerültem, azért mégis inkább a jól megszokott, békés vidéket szeretném viszont látni. Elnehezülő szemhéjjal fekszem el a kalitka közepén. Kimerültem. Óriási dózisban kaptam az újdonságokból, s ez mind-mind kívül esik a komfortzónámon. Nagyon kiszívta az erőmet. Néhány elkeseredett próbálkozást teszek, hogy ébren maradjak, végül azonban megadom magam, és álomba merülök.

Apám újabb ostoba ötlete, ami majd egy másikhoz fog vezetni. A több évtizede tartó háború már így is kiszipolyozta a népet, és most újabb adok. Figyelmeztettem, hogy lázadások fognak kitörni, de nem hallgatott rám, és lám mi lett a vége. Az egész északi síkság fegyvert ragadott. És jó apám kit küld a parasztok leverésére, azt, aki meg akarta állítani ezt az egészet. Néha úgy érzem, csak egy sakkfigura vagyok számára, akit ide-oda rakosgat.

Esteledett már mire elértük a síkság határát, egy völgyben vertünk tábort a csapatommal. Oktalanság lenne a sötétben ellenséges területre merészkedni. Egyébként is először tárgyalni akartam a felkelők vezérével, ha nem muszáj, nem akarok vért ontani.

-          Elküldtem két katonát derítsék fel a környéket. – Jarredre pillantottam. Együtt nőttünk fel, ő volt az egyetlen az egész udvarban, akivel szót tudtam érteni.

-          Nem akarok holnap vérontást rendezni...- Mondtam komoran. – Miért kell rögtön az erőszakot választani a józanész helyet? – Jarred vállat vont. Vagy egymilliószor átbeszéltük már miért is térnek el annyira az én nézeteim apámétól.   

Apám már beleszületett a nagy háborúba, erősen beleverték, hogy nincs más megoldás, mint legyőzni az ellenséget. A másik király egyszer a béke felé hajlott és még követeket is küldött atyámhoz. Az ő válasza, két levágott fej egy zsákban. A problémák ott kezdődtek, amikor elkezdtem megkérdőjelezni a döntéseit. Sőt mikor közöltem vele, hogy fejezzük be a háborút a kitagadással és száműzéssel fenyegetett.

Ledőltem a tábortűz mellé, de sokáig nem tudtam elaludni. Reggel mégis álmomból riadtam fel. Az a kettő még mindig nem tért vissza, nagyon reméltem, hogy nem bocsátkoztak harcba, mert akkor oda minden tárgyalási szándékom. Jarredel indultunk útnak, a többi katonát hátra hagyva. Nem biztos, hogy egy rakat felfegyverzett harcos jó benyomást kelt.

A felkelőkre nem volt nehéz, rá találni, helyesbítve ők találtak mi ránk. Egyből a vezetőjükhöz vezettek bennünket. Legnagyobb meg döbbenésemre a vezetőjük az egykori vívó mesterem. Az öreg arcán apró mosoly jelent meg. 

-          No, fiam apád téged küldött…Ne néz már így nem vagyok kísértett. Na, gyere sok minden meg kell beszélnünk…- Az öreg egy nagyobb szobába vezetett.

-          Mi történt? Azt mondták meg haltál? – Garon helyett foglalt én meg leültem vele szembe.

-          Apád akart megöletni, de nem sikerült. Menekülnöm kellet és itt telepedtem le. Ide északra csak a kereskedők járnak. De gondolom, nem erről szeretnél beszélni…

-          Van rá esély, hogy elkerüljük a harcot? – Az öreg fáradtan felsóhajtott.

-          Ha meg tudod győzni apádat, akkor igen, ha nem akkor két fronton fog harcolni neked pedig döntened kell majd melyik oldalra is állsz. 

-          Egy hónapot kérek. Addig húzzátok meg magatokat. – Feleltem végül. Nagyon kevés az-az egy hónap, de a semminél jobb. Addig talán apámat sikerül jobb belátásra bírnom. De ha ez nem sikerül, akkor az országunk lángokba fog állni… 

A gond ugyan úgy meg maradt csak egy kis időt sikerült nyernem. Sajnos a gondjaim száma csak nőt miután visszatértünk a táborba.

-          Mi a franc? – A katonák körbe álltak valamit, vagy valakit. Azért az érkezésünkre szét rebbentek, és láthatóvá vált mit is néztek annyira. Egy fiatal lány. Komoran fújtam egyet, apám újabb ostoba törvénye. Az össze különleges teremtményt le kell neki szállítani. Aztán ha valóban értékesnek találja, bekerül a kis magán gyűjteményébe, ami egy hatalmas üveg kalitka, ha nem akkor a verembe kerül…

-          A völgyben találtuk… de nem beszél. – Vagy nem akar. A lányra néztem, riadt kék szemeivel minket méregetett. Még egy élet, akinek a sorsát az istenek az én kezembe tették. Néha kifejezetten utáltam őket, ahogyan apámat, vagy az egész világot. Legalább nem kötözték meg szerencsétlen lányt, de nincs, mit tenni magunkkal kell vinni.

-          Bontsatok tábort, indulunk vissza!  Jarred te hozd a lányt!– Adtam ki végül a parancsot. A katonák szándékait illetően nem tettem volna tűzbe a kezem, de Jarredről tudtam, hogy egy ujjal sem fog a lányhoz nyúlni. Nos, a kis kékség ezt nem tudta és egy hatalmasat lekevert a barátomnak. Elfojtottam egy mosolyt, sok fejfájást fog okozni apámnak. Jarred végül elkampózta és felültette maga elé a lóra. 

A vissza út szerencsére zökkenőmentes, volt. A lányt egész úton egy szót sem szólt. Miért is tárgyalna velünk, lényegébe véve elraboltuk. A kastélyba érve a katonák neki álltak a kipakolásnak mi meg Jarredel a kis kékséget befelé tereltük. Mindent alaposan megnézet, mint nagy ámuló szemekkel. Gondolom soha nem hagyta el a völgyet.  A kastélyt még az őseink építették, nagy és robosztus. Az évszázadok során mindegyik király hozzá tett valamit, egy épületszárnyat, egy tornyot, egy új kertet. Az egyetlen dolog, amit apám javára írható, hogy ő a falakat erősítette meg és az alsó városrészt újítatta fel. Persze utána jött az ostoba üveg kalitkája…Végig haladtunk, a hosszú folyósokon, a falakon régi fali szőnyegek lógtak, amik vagy csatákat ábrázoltak, vagy valamilyen mitikus lényt. Végül elértük a nagy csarnok ajtaját. Magam felé fordítottam a lányt.

-          Ide figyelj! A király nem olyan elnéző, mint én vagy Jarred, ha tudsz beszélni, de nem, válaszolsz a kérdéseire véged. Jobban jársz, ha némának hisz…- Még mindig nem szólt semmit. Ám legyen én figyelmeztettem. Kitártam az ajtót és bevezettem apámhoz.

 -Viktor. Tudod, hogy nem szoktam káromkodni, viszont most olyan szavakkal illetem az édesanyád amik nem bírnak nyomdafestéket.
-Igen? Miért is?
-Miért?! Valóban megkérdezed ezt?
-Nem értem a problémád miértjét.
-Szóval nem? – Lábaimat lazán keresztbe teszem, hatra dõlök a széken és aranyosan mosolygok rá amin meghökken.
- Öhm… nem.
- TE ISTENVERTE FATTYÚ - ahogy idegesen, õrjöngve felugrok a szék hirtelen halált hal a padlón hangosan csattanva – nem azt mondtam neked, hogy NEM akarok abban a FILMBEN szerepelni?! Neked a NEM melyik része volt felfoghatatlan? A N, vagy az E vagy netán a M betû?  Vegyük át az egész istenverte abc-t?!
- De Russel… - próbál hebegve valamit mondani, de túl ideges vagyok, ahhoz, hogy kompromisszum képes legyek. 
- Viktor, a tökömet, GYÛLÖLÖM a horror-t, szerepelni meg egyenesen irtózok. Utasítd vissza. Most!
-Sajnálom Russel… de már… aláírtam a szerzõdést…- szemeim keresztbe állnak, hirtelen köpni, nyelni sem tudtam.
- Ezt kérlek, ismételd meg. Lassan. Szótagolva. – az asztalra támaszkodom, koránt sem bizalomra gerjesztõ arccal.
- Figyelj Russel, legutóbb nagyon nagy botrányba keveredtél, mert visszautasítottad a kormányzó lányát nyílt színen… Próbáltam…
- Szóval, azt mondod… hogy ha legközelebb egy maca le akar szopni egy kávézó terasz részén. Tegyem szét a két kis virgácsom, kapjam elõ a farkamat, majd a fejére helyezve a kezem segítsek mutatni neki az ütemet. Majd a tömeg nagy örömujjongásának hatására adjak a hölgyeménynek egy kis vitamin és fehérje shaket testhõmérsékletûre felmelegítve?
-Én… Sajnálom Russel… Az emberek teljesen máshogy gondolják… Kell neked egy kis pozitív visszhang… Még ha rettegsz is a horrortól… Talán… talán most nem.. A másik szereplõ pedig maga Mathieu Blanc, ráadásul a rajongóid legutóbb a horrort szavazták meg… biztos nagy sikered lesz ha…
- Felõlem akár maga a pápa is lehet! A picsába!!! – Hatalmasat csapva az asztalra iramodok meg kifelé. Imádom ezt a kávézót, tartanak fent magán termeket privát eseményekre, avagy híres emberek szeszélyeire, mint jelen esetben is. Öltönyöm belsõ zsebébõl kihalászom a cigimet, majd egy csodás szálat kivéve rágyújtok. Nyögve nyelem le az elsõ slukkot, Viktor után ez igazán jól esik. Hajamba túrva lépek ki a sikátorba, a rajongók itt nem szoktak téblábolni.  Fejemre csapom a bukó sisakomat majd ruganyosan a motoromra pattanva indítom el a kicsikémet.

A forgatókönyvet megkapva nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy vessem ki magam a legelsõ adott alkalommal a tizedik emeletrõl.
A történeteben én alakítom Michael Csernyenko-t, egy ügyvéd aki… egy büdös ribanc na… szóval akárkivel lefekszik aki egy kicsit is tetszik neki. Akár nõ akár férfi az illetõ. Jó ez túlzás, de ész nélkül sexel, jó nem ész nélkül, mert óvszert használ, ami fel van tüntetve a forgatókönyvben, hogy mindenhol el van neki dugva egy.. a fene egye meg… Nem tudom ki írta ezt, de nagyon remélem impotens a fickó… Tenyerembe hajtom a fejemet és hangosan nyöszörögve szenvedek. Szóval egy kibaszott útvesztõben fogok loholni egy fickóval, mindenféle mitológia és nem mitológia lénnyel a nyomomban, aki lakomát akarnak ülni a tetemem felett, nekem pedig azon fog járni az eszem, hogy tudom a másik fickót megdugni, avagy fordítva…

Hétfõ.  Most már gyûlölöm a hétfõket. Viktor, aki egyébként a menedzserem feszengve ül mellettem a kocsiban, megértem a pillantásmmal jelenleg ezer féleképpen gyilkoltam meg, és ezt õ is érzi.
 Ahogy tesszük a métereket a forgatás helyszínére, úgy leszek én is egyre frusztráltabb. Közelebbre érve látszik a díszlet, ami élethûbb a kelleténél. A pánik folyatgatja a torkomat. 
-Nézd Russel, ott van a rendezõ és a másik fõszereplõ Mathieu Blanc. – mutat két férfi felé, az egyik átlagosan néz ki, kicsit túlbuzgó hatást kelt, a másik pedig… Te jó ég… Régen láttam már ilyen helyes férfit. Õ az, akit valóban legszívesebben berángatnál egy bokorba, hogy megerõszakold. A kocsiból kiszállva, szinte azonnal megindulnak felénk.
- Mathieu, hadd mutassam be Russel Royalt, Russel, õ itt Mathieu Blanc.- az ugribugri fickó azonnal ott terem, hogy bemutasson minket, lélekben pedig látom, ahogy a fickóról leszaggatom a ruháit és… Nem. Nem szabad. Fújj rossz Russel! Mathieu felém nyújtja a kezét, nekem pedig az összes szõr feláll a testemen a vágyakozásba. Nem voltam még senkivel sem, õ pedig elég erõsen elindította a fantáziálásomat, félek, ha kezet rázok vele megérzi testem remegését. Megpróbálom felvenni a mások elõtt eljátszott énemet, remélem sikerül. Lenézõen nézek kinyújtott kezére, lazán megfogom majd gyors kézfogás után elengedem. Bõre finom puha, szorítása erõs és férfias.

- Örvendek. Már sokat hallottam rólad, vártam, hogy megismerkedhessünk.-hát ha én hallottam volna már rólad, tele lenne a posztereddel a falam és biztos rólad fantáziálva vertem volna ki eddig… Gyorsan felveszem a szemüvegemet, a hanyagság minden látszatával, nem szeretném, ha a tekintetembõl olyat olvasna ki ami nem lenne jó…
 
- Aha. Én is majd’ kibújok a bõrömbõl. De ha most megbocsátanak, fárasztó volt az utazás, lepihennék.- gyorsan elmormolom, ezt a kis nyegle búcsúzkodást majd megindulok a díszletek felé. Essünk túl ezen a mizérián.
 A díszletek körül lavírozva, próbálok nem minden egyes ijesztõbb résznél Viktor nyakába ugrani, a lezser, nemtörõdöm stílust fenntartva keressük a fõszarházit aki miatt itt vagyok, mert lesz egy szokásos megbeszélés, hogy kinek nagyobb a farka, ki szopott jobban és ezért ezt meg ezt meg ez lesz a filmben a változtatás.
Hatalmasat sóhajtva érünk egy szépen berendezett díszletre, innen komolyan csak a mumusok hiányoznak. Borsódzik a hátam, hogy itt leszek bezárva ezekkel több hónapig, legszívesebben sírnék. A stáb tagjaival nincs bajom, hiszen nem egy filmem kapcsán találkoztam velük de… de… horrorr. A lelkem most jelenleg felettem lebeg félig halottan. 

-Uram is Hölgyeim megtisztelõ, hogy mindenki ideért erre a csodás helyre ebben a csodás idõben! –Clint East a könyv írója és producere egy magas állványon megafonba kiabál a maga levakarhatatlan vigyorával, ha meglátom a fickót, mindig elkap az inger, hogy hozzávágjak egy széket. Ami vasból van.- Komoly változások lesznek a már megkapott fogatókönyvekhez képest. Uraim – mutat rám és a szöszi szépfiúra- maguk nem csak a film fõszereplõi és túlélõi lesznek, hanem maguk viszik a film szerelmi szálát, hiszen Russel Úr komoly név a romantika filmek terén, ezzel két lovat ülünk meg. – az abszurditáson hatalmasat nevetek, szinte kifakad a könnyem a mellettem álló Mathieu felvont szemöldökkel néz rám, míg kedves menedzserem óvatosan hátrál kifelé, de elég egy metszõ pillantás tõlem, hogy meggondolja magát.

-Szóval, ez egy túlélõ horror lesz… romantikával? Mármint, az oké, hogy a karakterem nimfomániás de… miközben egy Minotaurus vagy egy mumus kerget, én õt kergetem, hogy na de most már gyere és ungabungázzunk nagyfiú. 
- Igen Mr. Royal ez az elképzelés! Pontosan rátapintott a lényegre! A koncepció a karakterük jellemfejlõdése és románcuk kialakulása egy olyan környezetben ahol csak a halál és a félelem az Úr! És ezt Mind a AMAZONAS ÕSERDEJÉBEN VESSZÜK FEL!!! – itt én hátrálok egészen Mathieu mellkasának ütközve, felnézek rá a legnagyobb bambi szemeimmel, amik csak léteznek.
- Kérlek, nyugtass meg, hogy ezt mind álmodom és a nyálam éppen a kispárnámra csorog. Kérlek.

- Nem Mr. Royal ez nem álom! – Clint mellénk ugorva ugrabugrál, mint egy felturbózott hobbit. – Megértem, hogy alig várja ezt a csodás filmet és nem hiszi el, hogy szerepelhet! 
- Peeeeersze, mindjárt kiugrok a bõrömbõl. – itt Viktor felé küldöm a leggyilkosibb pillantásomat. 
- Mr. Clint mikor is indulunk.. khm… Az Amazonas õserdõjébe, egy khm… útvesztõs horror filmbe? Mármint… nem túljellemzõ ott a kialakított útvesztõk.
- Hát persze hogy nem jellemzõ! Ezért is van engedélyünk egy régi maya települést, a hozzá tartozó templommal, lebontható anyagokból újra építeni! Hát nem csodás?! Fél óra múlva indulnak a helikopterek, az itt lévõ díszletek meg majd az utómunkákra kellenek csak!
-De… Csodás. – napszemüvegemet lezseren visszateszem az orromra, majd intve hátra arcot vágva kerülöm ki partnerem és indulok, hm.. inkább menekülök ki  az orrom alatt piszok szép szitkokkal áldva a világmindenséget és annak összes ördögét.

A helikopterbõl való kiugrástól kettõ dolog tart vissza, az egyik, szinte a pilóta seggében ülök, a másik a mellettem ülõ Blanc-en kellene átmásznom, de õ szépen átvett lábakkal olvasgat egy könyvet, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy kivisznek minket az isten háta mögötti dzsindzsába kergetõzni. Legszívesebben megrángatnám, hogy normális-e egyáltalán de a sokk hatása alatt, teljesen ledermedve hófehér arccal ülök mellette, mint egy zsák fekália.
Kék szemeit rám emelve villogtatja meg sármos mosolyát, amitõl még jobban ki akarok ugrani ebbõl a nyomorult gépbõl.
-Nem bírod a repülést Russel? Gondolom felesleges tegezõdnünk, hiszen… elég intim kapcsolatunk lesz.
-Majd kiugrok a bõrömbõl emiatt. A repüléssel meg vannak problémáim valóban.- páldául Clintet nem tudom kidobni, vagy legalább magamat vagy Victort. 

Egy pillanatig döbbent tekintettel nézi a hófehér tollas szárnyakat, de ez a meglepettség nem tart sokáig.

- Fantasztikus. – mondja furcsa hangon – Akkor gyere velem angyalom… adok neked valamit enni… biztosan már egy ideje nem ettél, és úgy látom rád is fér a pihenés. Furcsa dolgokat beszélsz. De egy feltételem van… elárulod, hogy hogy csináltad ezt az izét… építész vagyok.

Hm… igazából nem vagyok éhes. Ettem mielõtt idejöttem és fáradt sem vagyok, de nagyon kedves tõle, hogy felajánlotta. A többit viszont nem igazán értem. Hogy magyarázzam el neki, hogy hogyan készültek a szárnyaim? Az angyalok ugyanúgy születnek meg mint az emberek, és már akkor is elõ tudjuk hívni a szárnyainkat.

Építész. Az olyan ember lehet aki felépíti a házakat?

Nem kérdez többet hanem elindul, én pedig követem. Bõven van idõm bámészkodni, mindent alaposan megfigyelek és minden nagyon tetszik. A színek így közelrõl még gyönyörûbbek és élénkebbek, szinte vibrálnak az embereken. Nagyon furcsa, de nagyon szép.

Egy szinte az égig szökõ épületbe megyünk be, fel a hosszú lépcsõn, ahol mindenféle képek és a növények vannak az ablakokban. Egyszer csak megáll, mire én is megtorpanok és érdeklõdve nézek rá.

- Ömm… izé… ha szeretnél feljöhetsz velem… ha nincs hol laknod nekem van egy kanapém. És zuhanyozni is tudsz. – furcsán néz rám, de nem értem, hogy miért – És izé… akkor bemutatkoznék… boldogságangyalom, Eleijah Burton. És… azt a kardot használni akarod? Az oldalamhoz függesztett kardra pillantok, ami elegánsan pihen az ezüst hüvelyében.

- Megtanítottak vele bánni, de még sosem használtam. Nem tudnék bántani egy élõlényt sem. – visszapillantok rá – És ez amúgy is csak a démonokra veszélyes. Téged még csak meg sem sebesíteni, de a démonokat megégetné.

Nem akarom, hogy azt higgye rosszat akarok.

- Démonok? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel.

- Igen, õk nagyon gonosz teremtmények, vigyáznunk kell, hogy nehogy elkapjanak minket. – a többiek meséltek róluk, de még soha nem láttam valójában és nem is akarok.

- Aha… jó. – morogja az orra alatt majd újra elindul és egy lépcsõsorral feljebb megáll egy nagy barna ajtó elõtt. A zsebébõl elõveszi a kulcsát és kinyitja, majd beterel maga elõtt.

A lakásban szép színes dolgok is vannak, de a legtöbb barna, vagy sötétkék. A sötétkék viszont tetszik. Olyan, mint az égbolt.

- Tudod hogy hívnak? – kérdezi, amint becsukta az ajtót.

Homlokráncolva nézek rá. – Persze, hogy tudom. A nevem Kaliel – rámosolygok, de õ nem viszonozza.

- Miféle név az a Kaliel? És a vezetékneved?

- Mi az a vezetéknév? – ilyenrõl még nem hallottam.

- Ami a keresztneved után van, családnév. Hogy hívják az apádat? – kérdezi és megdörzsöli az arcát.

Hirtelen elszomorodom a kérdésre, amit én is számtalanszor feltettem már a mennyben, de mindenki hallgatott. Ha rákérdeztem a szüleimre elhallgattak és nem mondtak semmit.

- Nem ismertem a szüleimet. Nem tudom kik õk. – mondom halkan.

- Sajnálom… akkor árvaházban nõttél fel?

Árvaház… azt tudom micsoda. Az egyik angyal mesélte, hogy az egy nagy épület, ahol olyan gyerekek laknak, akiknek nincsenek szüleik.

- A mennyben nincsenek árvák. A többi angyal nevelt fel maguk között. – õk sosem hagytak volna egyedül és nem is voltam soha.

A férfi – azt hiszem Eleijah Burton – fáradt sóhajt hallatva ül le a sötétkék heverõre és hátradönti a fejét. Érdeklõdve figyelem, majd körbejárom a szobát és szemügyre veszek mindent ami érdekesnek tûnik. Abból pedig sok van, hisz még nem jártam az emberek között és csak azt tudom, amit elmeséltek vagy a leselkedéskor láttam. Az ablakhoz is elérek és mosolyogva nézek ki rajta, ahogy az emberek olyan picikének tûnnek ebbõl a magasságból.

- Nos, Kaliel, nekem nemsokára mennem kell dolgozni. Kérsz még elõtte enni valamit? – kérdezi felállva és egy másik szobába megy.

- Nem kérek, köszönöm.  – de azért utána megyek. Meg kell tudnom valahogyan, hogy mivel szerezzek neki örömet.

- Akkor adok egy tiszta törölközõt és lezuhanyozhatsz. – elõvesz valamit egy nagy fehér dobozból, ami úgy néz ki mint valami ennivaló és ráteszi egy lapos kerek tányérra.

Nem tudom mi lehet az a zuhany, de majd biztos megmutatja hisz nagyon kedves ember.

Követem amerre megy és egy apró szobába vezet, ahol minden fekete és fehér. Egy hosszúkás kis medence van velem szemben, de ebbe csak egy ember fér el egyszerre.

És egy furcsa szék, aminek lyukas a közepe. Akkor talán nem is szék?

- Ez micsoda? – mutatok az ismeretlen dologra.

Olyan szemekkel néz rám, mintha még sosem látott volna. Kinyitja a száját, majd becsukja és ismét kinyitja.

- Te… nem tudod mi az a wc? – szinte már könyörgõ tekintettel figyel.

- A mennyben ilyen nincs. Én még sosem láttam. – hirtelen észreveszem egy tükröt is, ami egy icipicire készített medence felett lóg. Miért ilyen kicsi ez? És miért van ilyen magasan?

- Maradj veszteg, addig hozok törölközõt. – morogja, majd sietõs léptekkel kimegy, de mindjárt vissza is jön egy nagy fehér lepellel. – Tessék.

Megtapogatom a puha anyagot, az arcomhoz simítom és beszívom a finom illatát. Mintha valamilyen virág lenne, nagyon finom. – Köszönöm.

Felpillantok az engem figyelõ szürke szempárra, abbahagyom a mosolygást és csak figyelem az ismerõs tekintetet. Hol láttam már ezeket a viharos szemeket? Ezt az éjfekete hajzuhatagot, ami beteríti a hátát?

Megköszörüli a torkát, mire kiszakadok a gondolataimból és újra a szavaira figyelek.

- A ruhádat dobd ki az ajtó elõ… majd adok valami normálist. – normálist? – Használhatod a zuhanyt, ha fölfelé fordítod a nyilat a felsõ zuhanyrózsát használod, ha jobbra akkor a kézit. Én addig keresek neked ruhát.

Ott hagy egyedül, egy pillanatig még nézek után, de nem jön vissza. Becsukom az ajtót, hogy ne lásson meg és lassan lecsatolom a kardot, óvatosan kibontom a fonatomat. Levetkõzöm, de akaratlanul is magam köré húzom a szárnyaimat, hogy takarjam maga és a karomat kinyújtva kidobom az ajtó elé a fehér ruhát.

De most mit is kellene tennem? Azt akarta, hogy fürödjem, de a medence üres.

Megnézem azt az üvegbõl készült dobozt, beállok a közepébe és megnézem a kicsi ezüst színû nyilakat. Odanyúlok és lassan elfordítom, mire jéghideg víz kezd el zuhogni rám. Teljesen megdermedve állok egy helyben, még a levegõ is kiszorul a tüdõmbõl, annyira hideg, hogy nem merek megmozdulni. A hajam teljesen elázva tapad a testemre, vacogva nyúlok ismét a kis gombhoz és visszacsavarom oda ahol volt, mire hála az Úrnak eláll a víz.

Zuhany… a zuhany borzasztó. Az embereknek nincs olyan finom meleg vizük, mint a mennybéli tavakban?

Kicsavarom a hajam és kilépek a kerek szõnyegre és magamhoz rántom a puha fehér anyagot – a törölközõt – amit nekem adott és beletekerem a testem. A fogai összekoccannak, annyira vacogok, ezért kieresztem a szárnyaimat is és azokkal is beborítom magam. A tollak szárazak, de a hátamon muszáj lejjebb engednem a törölközõt, hogy elõ tudjanak bújni és azonnal megcsap a hûvös levegõ.

Remegve nyitom ki az ajtót és megyek a kanapés szobába, ahol megtalálom a védencemet, aki nagy szemekkel néz rám, a kezében tartott ruha a földre pottyan.

- Fá…fá…fáz…zom….

Az Égi kertben röpködni mindig nagyon érdekes. Nemcsak azért, mert sok másik angyallal együtt kergetõzünk, játszunk, hanem mert az egész kert is velünk együtt kel életre. Az apró harangvirágok, mintha pici csengettyûk lennének, a tavacska tiszta vize fodrozódik mikor a szárnyainkból pergõ ezüstszínû angyalpor a felszínére hull. Ebbõl pedig jó sok van, hisz mind nagyon boldogok vagyunk.

Én vagyok a legfiatalabb közöttük, de sosem vetettek ki maguk közül emiatt. Inkább sok mindenben segítenek, jó kis történeteket mesélnek azokból az idõkbõl, amikor én még nem éltem, mesélnek a félelmetes démonokról, a gonosz Luciferrõl és a Pokol borzalmas vermeirõl is.

Már csak a gondolattól is a hideg futkos a hátamon, hogy egy ilyen gonosz lény közelében legyek, de szerencsére erre nem kerül sor. Még az emberek között sem jártam soka, csak a felhõk közül leselkedem néha, ha egyedül vagyok és senki sem kaphat rajta.

Ott lent nagyon sok furcsa dolog van, de sok minden nagyon tetszik. Például a színek. Itt mindenki csak fehér ruhát visel, minden fehér vagy világos színû, nincsenek olyan élénk árnyalatok, mint amit az emberek viselnek. Pedig olyan szépek!

- Kaliel! Kapd el! – kiáltják, de már késõ.

A következõ pillanatban a puha tollakból készült labda eltalálja a fejemet és éppen csak sikerül elkapnom mielõtt a vízbe pottyan. Mind nevetni kezdenek, majd én is, de megvan a labda. Nem szabad a vízbe esnie, mert akkor kiesem a játékból.

Viszont… amint a nevetésem elhal, oda lesz a játékkedvem is.

- Nahari! Én már nem szeretnék játszani! – kiáltok oda, majd mikor rám figyel felé dobom a labdát.

- De miért? Talán már fáradt vagy? – kérdezi kissé letörten.

- Nem csak… egyedül szeretnék lenni. – mondom neki lesütött szemekkel.

Felsóhajt, én pedig felrepülök, egyenesen az Angyal várba a saját kis szobácskám ablakába, ahol egyedül lehetek, ha szeretnék.

Mindig ez a baj, ha az emberekre gondolok. Nagyon szeretnék lemenni közéjük, de mégis mikor eszembe jutnak, vagy látom õket egy olyan nyomasztóan szomorú érzés kerít hatalmába, amivel nem tudok mit kezdeni. Mint a mérhetetlen vágyakozás valami után, de nem tudom mi az. Olyan erõs ez az érzés, hogy mindig könnyeket csal a szemembe, ezért inkább az ágyamra fekszem és beburkolózom a pihe-puha paplanommal.

***

Késõ délután, amikor a legtöbb angyal az emberek között teszi a dolgát, akkor én már a felhõk közt leselkedem. Ilyenkor kevesen vannak a mennyben és nehezebben kapnak rajta, ezért most nyugodtan nézelõdhetem.

Több helyet is megfigyeltem már, de ez tetszik a legjobban. Egy nagy park ahol az emberek sétálhatnak, a gyerekek játszanak, a másik oldalon pedig kis házakból különbözõ dolgokat adnak nekik. Õk úgy nevezik édesség. Biztos nagyon jó lehet. Minden jó, ami édes.

Egészen addig bámészkodom itt, mígnem alkonyatkor hazaröppennek az angyalok, kivéve az álomhozók, akiknek most kezdõdnek a feladataik.

Gyorsan a szobámba röppenek, ahol már valaki ott hagyott egy nagy ezüst tálcát, rajta sok-sok finom gyümölccsel. Azonnal rávetem magam, a kedvencem a friss eper és lédús dinnye, de a szõlõ is nagyon finom. Nem is marad semmi a tálcán, kivéve egy almát. Azt valamiért nem szeretem annyira.

Alig, hogy végzek, kopogás hangzik fel az ajtómon, ami nagyon szokatlan. Kinyitom és meglepõdve látom, hogy egy arkangyal segítõje áll odakint.

- Michael beszélni szeretne veled. – mondja nyugodt hangján.

- Ve-velem? – mit akarhat vajon? Hisz én csak egy egyszerû angyal vagyok és még soha nem is láttam az arkangyalokat közelrõl.

- Igen veled. Kérlek, kövess!

Amint elfordul már szedem is lában, idegesen tördelve az ujjaimat, mikor egy aggasztó gondolat furakszik a fejembe. Mi van ha amiatt, hogy folyton leselkedem?

Biztos meg akar büntetni, mert ellenszegültem a tiltásuknak.

Mire a gyönyörû palotához érünk már remegek belül, hát még mikor a nagy fényes ajtó kitárul és meglátom a hatalmas, gyönyörû angyalt. Ragyogóbb, mint bármit, amit eddig láttam és tisztább, mint az Égi kert tavai.

Magunkra maradunk, de nem merek ránézni. A földet bámulva hajlok meg elõtte.

- Lépj közelebb gyermek! – a hangja mint a selyem, ami simogatja a bõröm, de nem merek közelebb menni.

- Én… én nagyon sajnálom! Nem akartam ellenszegülni… csak annyira kíváncsi voltam és… kérlek ne büntess meg nagyon! Megígérem, hogy soha többé nem leselkedem!

Az idegesség miatt minden egyszerre bukott ki belõlem, de a kacagása mégis meglepetésként ér. Felpillantok rá, gyönyörû arcán vidámság. Miért?

- Nem ezért kérettelek gyermek. Tudunk a… leselkedésrõl, de ne hidd, hogy te vagy az egyetlen aki ezt teszi. Ezzel nem szeged meg a szabályainkat, míg a mennyekben maradsz. – válaszolja mosolyogva.

Megdöbbenek, hisz ezt nem is tudtam, de a mosolyától megszáll a nyugalom. – Akkor… miért hívattál? – ezt nem értem.

- Húsz éves vagy Kaliel. – meglep, hogy tudja a nevem, de nem szólok közbe – Úgy vélem képes lennél már önállóan feladatot teljesíteni, mint a többiek. Ha szeretnéd, holnaptól te magad is az emberek közé mehetsz és végezheted a feladatodat.

Szavaira a szívem meglódul, sebesen dübörögve feszül a mellkasomban, a szemeim elkerekednek. – Tényleg? Kapok feladatot és lemehetek?

Ez hihetetlen…

- Igen gyermek, de az én felügyeletem alatt leszel, mivel ez az elsõ feladatod. És meg kell ígérned, hogy nagyon óvatos leszel. – a hangja most is lágy, de szigorú.

- Megígérem. Mindent meg fogok tenni, hogy megfeleljek a feladatnak. – végre lemehetek! És én is tehetek valamit az emberekért!

- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog gyermek. – közelebb lép, de olyan gyorsan mozog, hogy már elõttem is terem. Megrémülök picit, de nem mozdulok, hisz õ nem fog bántani. Nem gonosz.

Az állam alá simítja az ujjait, égszín szemeit az enyémekbe süllyeszti, majd elenged.

- A feladatod… egy halandó kísérése lesz. Õ egy különleges férfi, de a szíve boldogtalan. – mondja, én pedig csüggök minden szaván. Mindent meg akarok jegyezni, hogy jól csináljam.

- Miért boldogtalan? – kérdezem kíváncsian.

- Azt nem mondhatom el, a te feladatod lesz, hogy rájöjj erre és megadd neki, amire vágyik. Érted?

Megrázom a fejem. Nem egészen értem… akkor mit kell tennem? – Honnan tudjam, mire vágyik majd?

- Hidd el, tudni fogod. Azt kell adnod neki, amire vágyik, de tõled függ, hogy boldoggá tudod-e tenni. – most nem mosolyog, a szavai komolyan csengenek, ahogy az ablakig sétál. – Te leszel a boldogságangyala.

Annyira örülök a hírnek, hogy végre feladatom van, hogy bírom visszafogni a boldog nevetést, ragyogó mosollyal nézek az évezredes arkangyalra. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! Nem fogok csalódást okozni!

- Tudom gyermek. – mosolyog, majd közelebb jön és valamit a kezembe ad. – Ha segítségre van szükséges, rázd meg ezt a csengõt és repülj a mennyek kapujához. Ott foglak várni.

Biccentek és kérdések hadával árasztom Michaelt, aki türelmesen elmondja, amit lehet…

***

Most elõször állok az emberek birodalmában, a zöldellõ parkban, amit mindig nézegettem. Michael azt mondta itt várjak, mert a védencem erre jár haza és azonnal meg fogom érezni, hogy ki az. Õ lesz az egyetlen, aki látja majd a szárnyaimat, ha kitárom õket.

Érdeklõdve nézem a sok-sok embert körülöttem és a mellettem elhaladók is megfigyelnek engem. Biztos furcsa vagyok nekik, hisz az embereknek ritkán van hófehér hajuk. Az arkangyal azt is elmondta, hogy ez nem szokványos feladat, mert egy kiválasztott férfiról van szó, máskülönben az emberek nem látnának. A többi boldogság angyal láthatatlanul végzi a feladatát nekem azonban többet kell tennem.

Leülök egy fából készült barna padra és figyelem az elhaladókat, a színeket, az érdekes állatokat akiket magukkal visznek a pórázaikon, a babakocsikban gügyögõ, hadonászó piciket, a szaladgáló gyerekeket… minden annyira tele van élettel!

Egyszer csak megérzek valami furcsát, valami ösztönös vonzódást egy csoport ember felé, mintha arra sarkallna, hogy menjek oda, de nem teszem. Valamelyikük lesz Õ. De sajnos nem látom mindegyiket, mert eltakarják egymást, de pár perc múlva elköszönnek és a csoport szétválik. Izgatottan figyelem, egy férfi sétál felém egymagában, lassú léptekkel halad a kövezett ösvényen, hosszú fekete haján megcsillannak a nap sugarai, mintha csillagok ragyognának közöttük.

De ez a férfi… annyira ismerõs. Mintha már láttam volna ezt az arcot, ezeket a szürke szemeket, mégsem emlékszem, hogy mikor. Talán megpillantottam egyszer, amikor leselkedtem? Vagy csak hasonlít valakire?

Mielõtt még elhaladna a kanyargós úton és eltûnne a szemem elõl, utána indulok. Lassan követem, hogy ne veszítsem szem elõl, de ne is vegyen észre. Nem tudom mit kellene most tennem, ezért inkább figyelem még egy kicsit.

Követem egészen addig, míg ki nem érünk a parkból, de akkor egy pillanatra elterelõdik a figyelmem és mikor visszafordulok, már nincs ott. Hová lett?

Körülnézek, de nem látom, ezért gyorsan elindulok elõre, hátha lemaradtam, de az utolsó fánál felsikkantok, ahogy két erõs kéz ránt magával egy nagy tölgyfa mögé.

- Rossz embert néztél ki magadnak! Engem ugyan nem fogsz kirabolni, úgy hogy jobb lesz ha elhúzod a csíkot mielõtt még ellátnám a bajod! – morogja a fülemhez a hajolva a férfi.

Nagyra nyílt szemekkel nézek az õ kérlelhetetlen szürke lélektükreibe, de nem úgy tûnik, mintha viccelt volna.

- Én… én nem vagyok tolvaj. Én angyal vagyok… azért jöttem, hogy…

- Na, persze! Nem csak hazug, hanem bolond is! – mosolyog gúnyosan – Angyal mi? Kotródj innen és ne kövess!

Elfordul, de a karja után kapok, mire haragos szemekkel fordul vissza és nekitaszít a fatörzsnek. A görcsös része a hátamnak nyomódik és felszisszenek.

- Én azért követlek, mert ez a feladatom. Én vagyok a te boldogságangyalod. – rámosolygok, de õ nem viszonozza, csak bámul rám, mint valami fura dologra.

- Atyán, te tényleg nagyon zakkant vagy! Most már értem mért vagy csupa fehérben, tuti megszöktél a zárt osztályról. – mondja, ahogy végigpillant rajtam.

Nem hisz nekem… Miért nem hiszi el? A legtöbb ember még akkor is hisz az angyalokban, ha sosem látta õket. De nincs mit tenni akkor megmutatom neki a szárnyaimat. Más úgy sem láthatja, csak õ.

Kitárom õket, a mágia hatására a ruhám nem szakad el, hanem könnyedén átengedi magán a fehér tollas csodákat, amik teljes valójukban tárulnak szét a hitetlenkedõ szemek elõtt.

- Látod? Nem hazudok. Én vagyok a te boldogságangyalod, és az a feladatom, hogy örömet okozzak neked.

De mielõtt még bármit is tehetnék vele  meg kell találnom õt,  még a végén valaki más bukkan rá. Az, hogy az én szándékaimban nem szerepel az õ életének a befejezése nem jelenti azt hogy más szándékaiban sem szerepel. A falon lógó órára pillantok, ilyenkor szokott hazamenni a munkájából. Kilépek az ajtón és elindulok az elõre megtervezett útvonalon. Nem tettem be kontaktlencsét, nem hülye mint az emberek. Tökmindegy hogyan rejteném el kilétemet, õ úgyis felfedné. A körülöttem örvénylõ aura, sötét nyúlós és ragadós. Ugyanakkor magával ragadó is. Akár csak én. Cipõim talpa ütemesen koppan minden egyes léptemre a macskakövös úton. Több fiatal is elmegy mellettem. Szemeikben félelemmel teli elismerés látható amikor rám pillantanak. Nem bújok fejükbe, nem érdekel mire gondolnak.  Talán azt hiszik, hogy egy õrült vagyok aki maskarát húzott magára csak hogy kitûnjön a tömegbõl. Lassítok lépteimen amikor elérek a helyre és megpillantom a legújabb szerzeményem. Karcsú testét, egy könnyed, lenge nyári ruha öleli körül. A lámpák szórt fényei megvilágítják aranyló kunkorokban végzõdõ tincseit. Felemelem a fejem és mélyet szippantok a levegõbõl. Míg õ tesz egy lépést elõre én már mögötte is termek. Gyors mozgásommal apró alig érezhetõ szélt kavarok, megpördül és rám néz. Aranyló szemei elkerekednek, félrebillentem fejemet és elmosolyodom. A következõ amit láthat a felé csapó öklöm. Ütésem nem olyan erõs, hogy maradandó sérülést okozzak neki, egyszerûen csak elkábítom egy kis idõre. Annyira, hogy nyugodtan hazavihessem õt. Könnyedén ölembe kapom õt, és teljes lelki békében viszem õt el a házamig. Gyorsan repül az idõ, nekem pedig sok dolgom van még. Felviszem a vendégszobába õt és finoman az ágyra fektetem. Félresimítom tincseit homlokából és betakarom, meg ne fázzon. Ha bárki megpillantana engem így talán õrültnek nézne és odalenne annak a hírnévnek amit lassú gondos odafigyeléssel alakítattam ki magamnak.  Az örökéletben a haláltól nem kell tartanom. Én sem vagyok halhatatlan, de nehéz megölnie bárkinek is engem. Ez a házam legvédettebb szobája. Itt biztonságban lesz még akkor is ha esetleg én távol járok majd. Ujjamat végighúzom a falba épített apró sötét érzékelõn az ajtó pedig kinyílik. Könnyebb és biztonságosabb megoldás ez mint ajtókat nyitogatni és zárni. Kiengedem majd õt, ha jó kislány lesz. Remélem semmi ostobaságot nem fog tenni. Könnyedén megoldható, hogy az õ érintését is érzékelje a rendszer, de ahhoz meg kell bíznia bennem. Lemegyek a hófehér lépcsõn és készítek vendégemnek egy zöldteát. Sajnos nincs semmim ami elmulasztja a fejfájást szóval azzal magának kell megbirkóznia majd amikor magához tér. Bögrével a kezemben megyek vissza hozzá, az ajtó elhúzódik elõttem én pedig belépek. Szemhéjai megrebbennek és nyöszörögni kezd aztán óvatosan kinyitja szemeit és felül. Átnyújtom neki a bögre forró teát amit elfogad aztán egy lendületes mozdulattal hozzám is vág.

- Akár vissza is utasíthattad volna – jegyzem meg levéve magamról az ingemet. A lány lesüti szemeit aztán félre fordítja a fejét. Ezen elvigyorodom és a szekrényhez lépve kiveszek a legfelsõ polcról egy zacskóba csomagolt új az elõzõhöz hasonló fekete inget.  – Ne aggódj nem rontom meg a szûzies szemecskéidet.

- Hogy kerültem ide? – kérdi immáron nyitott szemekkel vizsgálgatva a plafont.

- Leütöttelek és idecipeltelek téged.

- Ez aztán a fájdalmas õszinteség. Miért?

- Veszítettél velem szemben – szólalok meg kikerülve iménti kérdését. Elmosolyodom zavart arckifejezésén.

- Na igen erre valahogy rájöttem én is – morogja halántékát tapogatva.

- Feküdj vissza és pihenj ha azt akarod, hogy elmúljon a fájdalom.

- Mi az, netán orvos is vagy nem csak emberrabló? – kérdi gúnyosan de azért engedelmeskedik nekem és visszafekszik a párnákra.

- Hát persze angyalom. Szeretnél valamit?

- Hogy elengedj? Kezdetnek szerintem tökéletes lenne – grimaszolok aztán biccentve neki elindulok az ajtó felé. Mielõtt még kilépnék megállok és vállam felett pillantok hátra rá.

- Maradsz ha élni akarsz – végezetül otthagyom õt én pedig a nappaliba megyek és végigdõlök a hófehér bõrkanapémon. Már csak magamhoz kell édesgetnem õt, és minden rendben lesz. 

Unottan ücsörgöm a reggelizõ asztalnál. Munka, és munka, ezzel semmi gondom sincs, de az emberundorom, néha az egeket verdesi. Nem értem az urat. Hogyan lehetnék én itt hasznára? Semmit sem csinálok, csak ténfergek. Még az angyalok is behúzzák fülük farkuk, mert tudják a közelben járok. Ez nagyon nem tetszik, úgy érzem elvették létem értelmét, és íj módon, csak lógok a semmibe. A munkám sem a legjobb, legalább is, az én szempontomból nem. Az úr alkotott ilyenné, nemtörõdöm, és flegma angyal vagyok, most mégis azt várja el tõlem, hogy barátkozzam, emberekkel ismerkedjem meg. Csodára vár, én képtelen vagyok feloldódni, ezeknek a társaságában. A legtöbb mocskos és romlott. Beleharapok kenyerembe, és megiszom teámat. Ideje indulni, hisz a mûszakom hamarosan megkezdõdik, és mint tudjuk a lustaság bûn. Teljes feketébe megyek, mivel ez a megkövetelt viselet. Lassan indulok, neki az újabb napnak, és beérve a munkahelyemre, egy lomha köszönéssel veszem föl a kötényem.

- Zakariás, mi ez a búskomor hangulat? – kérdezi a pultos srác, és letámaszkodva a pultra mustrálja tekintetem. Felé fordulok, de tekintetembõl, egy csepp érzelem sem mutatkozik.

- Én mindig ilyen vagyok… Nem szomorkodom, csak nincs okom nevetni… - ezen elneveti magát. Az emberek olyan furcsák, ez a srác is, folyton nevet, pedig oka, biztos nincs rá. Az élete túl rossz ahhoz, hogy ennyire jókedve legyen. Mindegy, ez nem az én dolgom, csak elvileg az embereket kellene megértenem, de ez egyre kevésbé jön össze. Megzavarnak, mert mindent máshogy csinálnak, mint kellene. A minap egy lány sírva fakadt, mert a fiúja, megkérte a kezét. Tom szerint, ez normális, mert örül, és örömében könnyezik. Hogy lehet az örömtõl sírni? Ez az én szegényes érzelmi világomnak túl, felfoghatatlan.  Inkább elkezdek dolgozni. Nagy a sürgölõdés, sokan jöttek ma délelõtt. A pultos srác Tom, rám szól, hogy az egyik asztalomnál, várnak rám. Már megszoktam, hogy a vendég rám szól, ezért nem veszem észre. Felé fordulok, és azonnal felismerem. Ez a lány gyakran jár be, tekintete, magányos, és komor, akár az enyém, ráadásul, körbelengi, valami furcsa aura, amit nem tudok hova tenni. Az illatáról nem is beszélve. Lassan sétálok oda hozzá, és közben le sem veszem szemem róla. Odaérve lesegítem róla kabátját, és kihúzom a széket, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni.

- Kisasszony, hogyhogy mindig egyedül látom itt? – kérdezem, és még mindig csak figyelem mozdulatait. Nagyon kecses, nem megszokott, a mostani lányoktól, és egész egyszerûen árad belõle a rózsa illat. Valamiért minél tovább vagyok a közelében, annál erõsebben érezhetõ. Átható tekintetem szinte éget, de nem szándékosa, mindössze, meg akarom érteni, a körülöttem történõ dolgokat.
- Csak szeretek egyedül lenni, és gondolkodni – tekintete bánatos, de az, hogy szeret egyedül lenni, csak még inkább megerõsít, hogy hasonlít rám. Embernek érzem, de mégis, van benne valami nagyon különleges.
- Megbántotta önt valaki? – kérdezek ismét, bár magam sem tudom, miért gondolom így, talán a bánatos ábrázata miatt.
Erre már nem igen tudok mit válaszolni. Érzem, hogy egyre forróbb lesz körülöttem a levegõ, és árad belõlem a szeretet. Úgy tûnik, az angyal teljesen elcsavarta a fejem. Fejemmel intek, hogy nem.
- Csak egy pohár baracklevet kérek szépen – adja le rövid rendelését, és bár kérdésemre nem kapok választ, nem firtatom tovább, és azonnal a pulthoz megyek, hogy kivigyem az italt. Mikor visszatérek, egy sállal játszik, és egy fénygömböt alakít ki. Nem értem, hogyan képes ilyesmire, és miért mutogatja ilyen nyíltan. Furcsa gondolatom támad, és csak úgy kicsusszan a számból, miközben elveszem az ital árát.
- Miért illatozik úgy, mint egy frissen virágzott rózsabokor? – teszem föl végül kéárdésem, mert ez az illat teljesen elbódít.
- Csak nem zavarja? – kérdez vissza, mire haloványan elmosolyodom. Ritka, ha valami mosolygásra késztet, pláne, egy emberi lényben, de ez a lány tiszta, nagyon tiszta, talán túlságosan is. Én megérzem az ilyesmit. A legtöbb angyal, messze elbújhatna a háta mögött.

- Nem, dehogy, kellemes, az itteni dohányfüstös levegõhöz képest… - válaszolok, igen egyszerûen, és õszintén. Valamiért furcsa érzés kerít hatalmába mellette.  Meg szeretném ismerni, és az új érzés, még azt is elfeledteti velem, hogy csak egy ember.

- Talán virágokkal foglalkozik? – kérdezek újra. Talán furcsának érzi kérdéseim, de nem érdekel. Tudni akarom, mitõl ilyen isteni az illata.

- Igen virágokkal dolgozom, vagyis a hobbim a kertészkedés. – nagyon szerényen válaszol, és ez csak még jobban megerõsít, ez a lány a megtestesült tisztaság. Talán az úr róla beszélt, mikor a reménysugarat említette. Azt állította, hogy akad jó az emberek közt is, ha ez igaz, akkor az én reménysugaram ez a fiatal lány lehet.

- Nem lenne kedve, sétálni velem egyet munka után? Alig egy óra múlva végzek, és utána szabad vagyok. – ez most úgy hangzik, mintha randira hívnám, pedig azt sem tudom mi is az a randi. Arca ismét kipirul, és én megint nem értem az okát. Zavartan fordítja el tekintetét.

- Nem hiszem, hogy illene… Sajnálom, nekem mennem kell.. – suttogja és elkezd öltözködni. Valami rosszat tettem, vagy mondtam? Nem hiszem, de akkor mégis mi a gond? Idõm sincs feltenni, ezt a kérdést, mert lélekszakadva rohan ki a kávézóból, mintha üldöznék. Csak nézek magam elé, semmit sem értek. Az emberek annyira kuszák nekem, de most nem is tudok ezzel foglalkozni. Arra gondolok, hogy talán eljön ismét, és akkor elnézést kérek viselkedésemért. Visszatérek munkámhoz, és végig csak rá gondolok. Még a nevét sem tudtam meg, ez nagyon rossz érzés. Miért rágom magam ezen egyáltalán. A következõ héten újra várom, minden nap, de nem jön. Elüldöztem, egyre inkább ez munkál bennem, és még mindig nem értem mivel tettem ilyen szörnyûséget.  Végül arra a döntésre jutok, hogy meg kell keresnem õt. Pár napba beletelik, de csak kiderítem, hol tartózkodik. A megadott címen egy templom található, ami még inkább meglep. Aznap teljes fehérben vagyok. Egy hosszú hófehér kabátba, fehér póló, és szintén fehér nadrág. Belépek az épületbe, és alaposan kõrbe nézek. Még sosem jártam templomban. Ez lehet furcsa egy angyaltól, de számunkra a templom ugyan olyan épület mint bármelyik másik. A sorok közt sétálva, kabátom simogatja a padokat. Nekem viszont Jézuson akad meg tekintetem. Ahogy ott függ azon a kereszten szemembe könnyek gyûlnek, hisz én élõben láttam ezt a gyalázatos tettet.

- Elnézést fiam, keresel valamit? - merengésem egy idõsebb férfi  hang szakítja félbe, amitõl kissé megrémülök. Olyannyira, hogy hófehér szárnyaim kicsapva, lökök arrébb két padot, és a szerencsétlen atyát is fellököm.  Persze azonnal kapcsolok és megfordulva, eltüntetem szárnyaim. Ekkor viszont már késõ. A férfi úgy néz rám, mintha maga az úr lennék.

- Elnézést, csak megijedtem, vagy meglepõdtem… - nyújtom felé kezem, hogy felsegítsem.

- Te angyal vagy?... De, hogyan… és miért vagy itt? – ezek az emberi kérdések, hisz a legtöbben angyalt akarnak látni, fõleg a hívõk, viszont mikor megtörténik a csoda, kérdõre vonják az illetõt.

- Te pedig isten emberi szolgája… és egy lány miatt vagyok itt, aki itt lakik… Bár elég fura hely, egy ifjú hölgy számára… - nézek kõrbe, mikor meglátom a lányt. Ott áll az ajtóban, meglepõdött tekintettel. Eldobálja ami a kezében van, és iderohan, hogy felsegítse a papot. Szótlanul nézem végig a jelenetet.

- Lawrence atya… jól van? … Mi történt? … - néz õ is kõrbe, próbálva elkerülni tekintetem.

- Egy angyal… - mutogat rám. Felsóhajtok, és segítek felsegíteni a férfit, egy padra, majd amíg a lány a lelki állapotát próbálja helyre hozni, és visszahúzogatom a padokat. Fél füllel persze figyelem a párbeszédet.

- A szárnyai… elõjöttek… a semmibõl… - magyarázza. A lány nem lepõdik meg, ezért arra jutok, hogy õ tudott róla. De mégis honnan?

- Tudom… õ az az angyal akirõl beszéltem… - suttogja. Fölösleges, hisz a templom akusztikája miatt, minden szót hallok, bár amúgy is hallanám, hisz a hallásom sem emberi. Odasétálok hozzájuk, hogy végre kérdõre vonjam.

- Ezek szerint tudtad, hogy angyal vagyok… Akkor miért rohantál el?... A neved sem tudtam megkérdezni… Ha megbántottalak, sajnálom, nem állt szándékomban… Nem vagyok túl rég az emberek világában, és még nem tudom, mit illik, és mit nem, sõt azt sem, hogy miért viselkednek az emberek ilyen furcsán… - mutatok a papra. Immár nyílván való, hogy a jó modor, ami a legtöbb angyal jellemzõje, nálam lemaradt. Rideg vagyok és õszinte, most végre megmutatkozik, angyali mivoltom.

- Miért jártál be a bárba? Miattam? Tudtad, hogy angyal vagyok, de honnan? Mitõl van ilyen erõs virágillatod, ami csak az angyaloknak lehet?? … - illatom egyre erõsödik, de a megszokott rózsa illat helyett, frézia erõteljes illata árad testembõl. A templom hatalmas terme lassan teljesen megtelik, a bódító és friss illattal. Szárnyaim ismét elõjönnek, de most szép nyugodt állapotukban. Szerencsére nincs senki a templomban. Ahogy a legtöbb dolgot, még ezt sem tudom rendesen urallni, és ha felzaklat valami, azonnal elõtör igazi énem. Nem vagyok az a finomkodó angyal. A kedvességem, csak a munkám miatt akadt rám, de valójában kicsit sem vagyok kedves, ahogy a harcos angyalok legtöbbje. Michaelhez hasonlóan, én sem mosolygok. Megfogom a lány karját.

- Mi a neved? … Talán Lucifer szolgája vagy? Megtévesztésnek küldött hozzám, hogy megrontsa lelkem?? Válaszolj!! – förmedek a rettegõ lánykára. Meg sem mer szólalni, de az atya szerencsére észnél van, és leállít.

- Meg õrült? Lehet, hogy ön egy angyal, de nem beszélhet így Dorával… Az életemre is megesküszöm, hogy semmi köze Luciferhez… Miféle angyal maga? - tör ki belõle, és keresztet vet. Elengedem a karját és ellépek.

- Dorá?... Szép név…. sajnálom Dorá, de nagyon furcsa voltál … és valójában nem azért jöttem, hogy bántsalak… Én azokra az angyalokra vadászom, akik megszegik esküjüket . A nevem Zalariás… Beszélhetnék veled Dorá?  - hangnemem vált, még mindig rideg és kimért, de már nem agresszív, és követelõdzõ.