Már majdnem egy egész hónapja dolgozom itt, de ezt az idegesítően dübörgő zenét érzékeny füleim még nem szokták meg. Szeretem a zenét, nem azzal van a baj, de ezt nem nevezném annak, inkább két ütem effektekkel megspékelve. Még jó, hogy testőrnek kértek fel, most meg úgy feszítek itt mint egy kidobófiú. Bahh… Egyetlen egy vigaszom van, ami miatt még itt vagyok, ami miatt nap mint nap elviselem ezt a ricsajt és környezetet. A finom husik a meló után. Mikor ez a pub zár, korai hajnal felé nyúlik az idő, s a javában szórakozó vendégek olyankorra már olyan állapotba kerülnek, hogy fel sem fogják amikor vámpírfogakkal vigyorgom rájuk.
Hányszor is láttam már a hirtelen hangulatváltozásukat.
Felsóhajtok.
Szakadó nevetés, majd véres sikoly… ó igen…
Na de elég az ábrándozásból, én elméletileg itt most dolgozom. Vagy mi…
Tekintetem végigfuttatom a tömegen, szemmel máris válogatom a lehetséges vacsoráimat, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ebből a csokrocskából legalább egy találni fog. A bárpul felém eső végébe egy nagyon csinos nőci csüccsen a körszékre. Nem mondom ,nem rossz darab, s ahogy elnézem, elég egzotikumnak fest, szeretem a különlegességeket. De ettől függetlenül, még lehet hogy amerikai, sosem lehet tudni. Faarcom fagyos marad, szemem sarkából figyelem őt. Furcsa aurát érzek. Már megint üldöznének azon a fincsi vadászok? Nem… nem mernek megtámadni, tudják, hogy velem úgysem bírnak… Megegyeztünk… Ez valami más lesz, de lehet hogy nem is engem keresnek. Újra a tömegre nézek, de egyet sem látok közülük, pedig szinte mindet ismerem közülük… már aki megmaradt… Hehe…
Nincsenek itt, mert biztos hogy azonnal kiszúrnám őket. Nem egyet faltam már fel belőlük is, igazán ínycsiklandó darabok voltak, kár hogy gyengék.
Furcsa…
A kis démont figyelem a pultnál. Jól látom? Sake? Akkor most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő nem amerikai. Mi nem iszunk ilyen pacsulikat. Akkor viszont…
Észbe sem kapok, már sétálna is fel a lépcsőn. Azonnal elé csapom karomat és vállára teszem kezem.
Felerősödött a szag… bingó…
- Sajnálom, de ez magánterület. Vendégek nem mehetnek fel – közlöm vele jéghideg nyugalommal.
- Vendégek nem is. De a tulaj nője talán igen – cseles vagy kicsikém, de…
- Ezt nem veszem be, bébi. Mutass fel egy azonosítót, vagy tűnj el – nem ma jöttem le a véres falvédőről.
- Látom még új fiú vagy. Az azonosítóm fent van... ha gondolod gyere fel és megmutatom – látom nem adod fel… hát akkor játsszunk…
- Rendben van – válaszolom nyugodtan.
Talán hazudik, talán nem, de nem kockáztatok, inkább cselekszem. Ha tényleg a főnök nyuszikája, akkor tudni fogja, hogy melyik ajtóhoz menjen. Ha nem… van fent egy tökéletes zug, ahova behúzhatom magammal… és máris megvan a vacsim… de valami azt súgja, jó kis játéknak nézek elébe…
Felérünk a lépcsőn, és megállok, mellettem torpan meg ő is.
- Tessék, menj csak előre – intek kezemmel magam elé. Egy rövid folyosó, végén egy sikátorra nyíló ablakkal, s a bordó falak a sárga megvilágítással még exkluzívabbá teszik a helyiséget. Öt ajtó van… kettő mosdó, egy ami a főnök dolgozószobájába vezet, s csak ő léphet be, plusz akinek megengedi adott helyzetben, egy ajtó egy szinte üvegből álló szobába vezet, amivel a táncoló tömeget szokta lesni, s egy… ahol a playnyuszikat szokta kúrogatni. Még ide is költöznék, de ez nem az én stílusom.
Kíváncsian várom, hogy vajon mit lép, mert még mindig csak mellettem áll, majd tétova kecsességgel tipeg párat elém. Nyugi Peter, amíg nem tesz semmit, addig te sem…
Egyszer visszasandít rám szeme sarkából, majd vissza… a téves ajtóra. Árgus szemekkel figyelem, fagyos arckifejezéssel, magam előtt feszülnek kezeim. Lassan lép az ajtó felé, és mikor már a kilincs felé nyúl, nem bírom tovább és elvigyorodom… megvagy…
A pillanat tört része alatt dob felém tűket, amik a mögöttem lévő, lépcső fölötti falba fúródnak, hisz én időközben már a plafonra vetettem magam, és oda is tapadtam. Fülemhez nyúlok, majd megnyomom a kis pecket.
- Joe… pótolj! - adom ki a parancsot, és már tépem is ki fülemből a készüléket, majd vetődöm tovább, meg egy tőrrel támad felém. Nem szoktam menekülni, de most játszani akarok.
Kivetődöm az ablakon ami hatalmas csörömpöléssel törik szét, arcomon hagy egy csíkot, vérem azonnal kibuggyan belőle, és a sikátorba vetődöm, guggolva érek földet. Egy vinnyogó macskát hallok messze szaladni. Puff… koppan két topánka, és én előre biccentett fejjel egyenesedem fel, majd rá nézek. Elvigyorodom ahogy pompás alakját mérem végig, majd hüvelykujjammal letörlöm arcomról a vért, élvezettel nyalom le, és érzem már forr is össze a sebem.
- Túl dögös vagy vadásznak, cica – mondom zsebre vágott kezekkel, megint elvigyorodva. Kurva jól néz ki kezében az a fegyver.
- Ne becézgess vérszopó… inkább élvezd ki utolsó perceidet – vállára csapja a fémet. De magabiztos vagy kicsikém…
Karmaimat nézegetve kuncogom el magam gunyorosan, majd egy szemvillanás alatt kerülök mögé, csuklóit leszorítva, fegyvere élesen csattog a földön. Azonnal feje fölé emelem karjaimat, hangosan sipálok és lábával kapálózik. Nem számítottál erre ugye szépségem? A falnak csapom hátát, és mivel lábai nem érnek a földre így még mindig kapálózik a rugdalózni próbál, de közvetlen közelébe lépve testemmel szorítom le.
Egyenesen arcába vigyorgok, megvillantva fogacskáimat. Ugye milyen szépek?
- Eressz el te dög – morran rám, de csak halkan nevetek. Minek nézel te engem?
- Nem… túl finom falat vagy ahhoz… - nézek mélyen szemeibe, süt belőle az undor és utálat – de dühös valaki – susogom halkan, és nyakára kezdek hajolni, egyre intenzívebben próbál szabadulni tőlem.
- Takarodj innen, undorító szörnyeteg – egyre mérgesebben fújtat a cicus, én pedig egyre jobban élvezem. Milyen könnyen felhúzhatom… azzal… hacsak… hozzá érek…
Ajkaim nyakát érintik, forró bőrét, mely alatt száguldozik a feszültség, az adrenalin, a düh… Nem fél, pedig úgy imádom azt a szagot, de itt van nekem kellemes illata is.
- Mmmm… - szívok mélyet finom illatából, s meg is jegyzem magamnak. Igazán különleges – Miért jöttél ilyen messzire? – kérdem morogva.
- Hogy megöljelek te mocsok – szinte köpi a szavakat. Megrázom fejem.
- Azt nem hiszem… van nálatok is elég likantróp… miért pont én kellenék?
- Ahhoz neked semmi közöd – titokzatos a kicsike, de kezd nem érdekelni a dolog. Úgy is könnyedén felfalom. Merevvé vált ágyékomat szorítom hozzá, mire fájdalmasan nyög fel… na ezt már szeretem. Felfelé néz, ha a fal nem lenne már hátravetette volna. Vigyorogva nyalok végig középen, csodás íve mentén, s erre megfeszül teste is, lassan visszatérek nyakára. Annyira fellobbant a vágy bennem, hogy azt hiszem itt én most megrakom… így is lesz, erre úgysem jár senki. Combját simítom végig és a ruha alá siklatom kezem, már fantáziámban rég távol járok. Perzselő nyilallás józanít ki, és felszisszenve szakadok el nyakáról, kisebb sebet hagyva, véréből egy csepp ajkamra is hull, rögtön lenyalom. Elengedem, s ő cipőin halkan koppan, távolabb lépdelek hátrálva, és a combomon ékeskedő fortyogó sebet látom meg, majd rá vezetem tekintetem, ahogy egyik lábát felém mutatja kecsesen.
- Ezüst sarok – mondja fagyosan, mégis cseng benne a diadalittasság, lehajol fegyveréért, de csak felegyenesedve mosolygok rá.
- Szép húzás volt baby… még találkozunk – intek csókot, s sebességem használva már suhanok is el. Szerencsére nem tett olyan nagy kárt, hogy ez erősen hátráltasson, és a fájdalomnak is ellenállok… De kurvára felhúzott… utálok kielégítetlen lenni, nem beszélve a véréhségről, és ezért bűnhődnie kell valakinek… Pár mérfölddel később már meg is állok, s egy egyedül sétáló lánykát pillantok meg. Megnyalom ajkaim, s a sötétbe rejtőzve figyelem alakját… Láttam már sokkal szebbet is, de most ő is megteszi. Sikolt mikor meglát, és menekülni próbálna, de gyorsan elkapom, száját tenyeremmel tapasztom be, és behúzom magammal a legközelebbi sötét zugba.
- Te leszel a vacsim cica – dörmögöm fülébe, amitől még jobban nyöszörögni kezd kezembe, teste teljesen megremeg… Hogy én mennyire imádom ezt… a félelem szaga, s vágyam illatának keveredése. Csodás kavalkád. De… az a nő… az a nő… túlságosan foglalkoztatja a fantáziámat.
Lassan a kis szűzi kislány nyakát nyalom végig, szemem lehunyva, s felmorranva tépem le közben róla a ruhát, hátát mellkasomban feszítve szorítom magamhoz, kiszabadítom zipzárom mögül a vadállatot, és bele is ültetem a kicsikét, vadul csak magammal foglalkozva, minden élvezetemre. Saját hátam egy falnak támasztom, és hátra vetett fejjel élvezem a pillanatokat, várva a kirobbanó véget. Elmosolyodom, hogy így ebben a helyzetben is megint rá gondolok… nagyon kívántam… és biztos, hogy egyszer mindenképp elkapom… Nem menekülhet előlem… Nem…
Érzem mindjárt szétrobbanok, a nyálammal besíkosított nyakacska felé hajolok szám kitátva, fogaim már kinyúlva várják a pillanatot, hogy a puha bőrbe mélyesszem…
Nem menekülsz előlem legközelebb… elkaplak…
Lila körmeimmel unottan kopogtatva a falapú asztalon, hallgatom az amerikai csávó ultimátumait a japán ügyvédnőnek. Annyira tipikus eset, hogy már szinte fáj... Meg akarja vesztegetni a felperest, hogy ejtsék a vádakat.
- Lószart! – hördül fel kicsit sem nőiesen a csaj. Azt hiszem magam sem mondhattam volna szebben. Gonosz félmosoly görbül ki ajkaimon, és a pasira nézek. Általában a tolmácsok a káromkodást nem fordítják le, csak közlik a másik fél nemtetszését... de az enyhe kifejezés, ráadásul baszottul unalmas.
- Lószart. – nem csalódok, álla a padlón koppan. Fekete szemei összeszűkülnek, felháborodottság villan bennük.
- Ezt mégis hogy képzeli?! Alattomos némber! – és egymás után, szemrebbenés nélkül fordítom a gyönyörű, választékos szókincseket... bah. Persze mindig ugyan az a vége... Pénz beszél, kutya ugat, ugyebár... Kis rátoldással már sima ügy. És unalmas... eh.
Kezet fognak, és megejtenek egy „öröm önnel üzletelni”-t, majd végre én is megkapom a nekem járó kest.
Vége... hála az égnek.
Fáradtan veszem magamhoz a táskám, majd lesétálok a lifthez. Épp felér a felvonó és beszállok, már csöng is a mobilom. Szuper. Ha még egy tolmács meló, eskü szétmarom az arcom. Elegem van ebből az uncsi szarságból. Gyilkolni vágyom...
Szétcsapom a telefont, és a vonal túlsó végéről már hallom is az egyik vadász „kolléga” hangját.
- Yuuna! Meló van. – oh, csak kérnem kellett. Szép az élet.
Mindenféle köszönési formula nélkül térek a tárgyra.
- Helyszín, nehézség?
- Tőled egy mindössze kétsaroknyira lévő pub, kissé kemény dió. Ezért küldtek téged.
- Világos. Kösz. – lecsapom a telót, éppen leért a lift is. Indulás.
***
Fények, dübörgő zene, alkohol és izzadtságszag. Komoran összehúzom szemöldököm, majd a kör alakú táncparkettre fordítom figyelmem, és lehunyt szemmel koncentrálok, kiélezett érzékeimmel...
És hirtelen megérzem.
Úgy csap meg, mint a villám. Behatol orromba a nehéz, fullasztó illat, végigvág a testemen, minden sejtem tiltakozik ellene. Undorodva fintorodom el.
- Pfuj. – mondom szinte csak magamnak, majd tovanézek a táncoló embertömegen, és a bárpultnál látom meg Őt. Kibaszott magas és kigyúrt fazon, rövid, divatos fekete hajjal, feszes bőrkabátban... Ha nem egy vámpírról lenne szó, lehet bevállalnám... De így szó sem lehet róla.
Jobban megnézem magamnak. Nyílván biztonsági őr lehet, vagy hasonló, hisz a bárpult mellett áll, hol egy lépcső vezet fel a klub emeletére. Biztosan a tulaj irodáját őrzi, vagy valami ilyesmi. De az biztos, hogy túl sokan vannak ahhoz, hogy itt mindenki előtt kinyírjam. Na meg aztán... lehet nem is lenne olyan könnyű. Csak útban lenne ez a sok táncoló hülye.
Ajkaimra bájos, kacér mosolyt erőltetek, és lelépkedek a lépcsőn, de a parkettet kikerülöm, és egyből a bárpult felé veszem az irányt, mellem aljáig érő bőrkabátomtól megszabadulva. Még jó, hogy mindig rövid ruhákban járok, egyből jöhettem ide, anélkül, hogy álcát kéne öltenem. Heh. Leülök egy székre, viszonylag közel, ahol a szipoly áll, de ha akarnám se tudnám tagadni, hogy közelebb érve hozzá jobban fojtogat ereje és illata. Még jó, hogy a vadászokat nem lehet megkülönböztetni az emberektől. Nagy mák.
- Egy szakét kérek – intek a csaposnak. Már van egy tervem. Előbb kicsit beolvadok a tömegbe, aztán...
Rávillantom kék szemeim a feketére, aki... engem bámul. Eh. Sebaj, így csak könnyebb lesz.
Érzékien hajamba túrok, hátraborzolom rakoncátlan tincseim, lábaim csábosan keresztbeteszem, majd meghúzom az üveget, egy cseppet viszont hagyok kiszabadulni, hogy befolyjon a melleim közé. Ez viszont a mellettem ülő pasi figyelmét is felkelti, és vigyorogva fordul felém, könyökével támasztva a fejét.
- Szerbusz csillagom... mit gondolsz, beragyognád az estémet a fényeddel? – próbálkozik gyatra módon.
És én? Én hányni készülök. De orrba rúgni minimum.
- Akadj le lúzer, találj ki valami jobbat. Aztán beszélünk. Talán.
Felhajtom italom, majd halál lazán lependerítem magam a székből, s mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, lépnék be a lépcsős részleghez, ám...
Egy kéz tart vissza a vállamnál. Testem megremeg az undorra, legszívesebben rögvest előkapnám a tőrömet, és a mellkasába döfném, de még nem lehet... Itt lent nem. Fel fogom csalni.
- Sajnálom, de ez magánterület. Vendégek nem mehetnek fel. – mély hangja megborzongat, fogaim összeszorítom. Ne szúrd el az álcád... tartsd magad a tervhez...
Kifejezéstelen arccal rápillantok, tekintetünk összeforr egy pillanatra, s felizzik a levegő. Egy vámpír szeme... milyen undorító. Csak azt lesi, kit vadászhat le a műszakja után... csakhogy ezt nem fogom hagyni.
- Vendégek nem is. De a tulaj nője talán igen. – mondom szemrebbenés nélkül, bár ha meleg tenyere még tovább időzik a vállamon, komolyan szétlövöm a fejét. Nagy a kísértés...
- Ezt nem veszem be, bébi. Mutass fel egy azonosítót, vagy tűnj el.
Oh, milyen édes... legszívesebben felnyársalnálak cuncimókus.
- Látom még új fiú vagy. Az azonosítóm fent van... ha gondolod gyere fel és megmutatom.
Az a gyanúm, hogy különös fény villant a szememben, de az övében is, így inkább állom pillantását.
- Rendben van.
Leveszi vállamról a kezét, viszont lopva végigsimít a karomon, s mindezt olyan faarccal, hogyha nem lennék magabiztos vadász, sikítanék. Szóval egy kis cumizás reményében felengedsz? Naiv...
Megindulok előre, mint aki már olyan jól ismeri az utat, szívem veszettül dübörög mellkasomban. Ez az első eset, hogy tőrbecsaltam egy szipolyt... eddig csak lelőttem, vagy felnyársaltam és kész. Viszont ez a helyzet sokkal jobban tetszik... több adrenalin pezseg a véremben, amit imádok... hehe...
Miután kioktatta a többi sellőt megfogja a karom és maga után húz.
- Mi a neved kislány? – néz rám és kedvesen elmosolyodik.
- Silis. - nyögöm ki nagy nehezen. Hát ez annyira zavarbaejtő.
- Én Poseidon… - hirtelen a szavába vágok.
- Tudom. – nézek erősen a szemeibe majd felvonja egyik szemöldökét.
Hupsz….
Félelmetes….
Annyira félek de nem értem miért egy sellőt csak nem bántana ha csak véletlenül közbevágott a szavába….ugye?
Megválaszolom magamnak de még is inkább úgy döntök ideje tovább állni. Már éppen húzódzkodom el tőle de kezemnél megragadva visszahúz magához.
- Nem haragszom rád ha ezért akartál elmenni. – nagyon közel van….nagyon!
- É…én nem… - mondanám de ajkait megérzem az enyéimen. Most biztos a szokásosnál is vörösebb vagyok! Finoman csókol és nagyon jól esik…nem bírom ki és viszonzom csókját. Olyan finomak az ajkai…
Száját elhúzza az enyémtől és én mellkasának döntve testem zihálok.
- Mit szólnál, ha velem tartanál a további utamon? – nah ez meglep.
- Ez komolyan kérdezi? – nézek rá értetlenül.
- Nyugodtan tegezhetsz. -néz rám kedvesen de a szemei sarkában ott csillog a megbántottság.
- Elnézést. – hajtom le a fejem. Olyan meleg a teste nem akarom elengedni….
Megfogja államat így kényszerítve hogy szép szemeibe nézzek.
- Még mindig nem feleltél. – mint akit nagyon feszült de már csak azért sem mutatja ki. Áhh én mindent túlbonyolítok! Elenged és elúszik. Tudom…érzem hogy vele kell mennem! Nekem senkim sincs de az évek alatt megedződtem…
Semmi sem tudok a fajtámról és a szokásainkról csak azt tudom hogy anyám elhagyott de nem értem miért. Talán szégyellt? Bár most már nem is nagyon izgat…
Némán követem Poseidont és egy szikla tetejénél be is vár.
- Jól döntöttél….Silis…. – ahogy meghallom a nevem érzem hogy nagyon elpirulok. Kétségbeesésemben hátraúszom egy pár centit és előre csapódó hajam mögé rejtőzöm. Ez annyira szánalmas de nem tudok mit tenni.
Mellém úszik és kisöpri arcomból a hajam.
- Nem harapok kis sellő. – mosolyog rám bíztatóan. Jaj az a gödröcske az arcánál ahogy mosolyog és a férfias vonások….elkábít.
Kezét nyújtja én meg gondolkodás nélkül elfogadom.
###
Miután visszaúsztunk a kastélyába valahogy annyira nem idevalónak érzem magam. Miért néznek ennyire? Csak követem az Poseidont nem vagyok a Karjai közt és nem is fogja a kezem akkor meg miért néznek?
Mindenki annyira más…Egy sellő sem hasonlít rám még a színem is kirívó. Nehehehem szeretem ha néznek sosem szerettem biztos a homlokomra van írva hogy nem szoktam az ilyesmikhez.
Követem Poseidont és látom hogy néha hátranéz hogy még élek e vagy valami. Megmukkani sem merek annyira be vagyok parázva. Hirtelen megáll és felémfordul én meg annyira zavarban vagyok hogy ennyien néznek hogy észre sem veszek és nekimegyek Poseidónnak.
- Bo…bocsánat! – kezdenék mentegetőzni de magához húz és szorosan átölel.
- Nem kell félned…. – súgja nyakam bőrének amitől teljesen kiráz a hideg. Jaj nekem….
Már két hete itt élek ebben a városban és nem nagyon barátkozom senkivel. Annyira idegen vagyok itt nem is értem hogy hihettem hogy otthont találtam.
- Silis! – integet egy lány.
- Igen? – mérem végig az érkezőt.
- Gyere! – kezd el ráncigálni. – Poseidon itt van!
A tengerek istene. A szívem kihagy két ütemet és ledermedem.
- Gyere siessünk!
Fogalmam sincs ki ez a lány de azt tudom hogy mióta ott vagyok minden nap átjön megnézni. Nagyon kedves de addig még nem jutottunk el hogy elmondja a nevét.
Hatalmas sorok. Mindenhol csak sellők, egy szabad hely sincs.
A lány nem vár egy percet sem mert meghalljuk a trombitákat. Előretör és magával ránt. A lélegzetem is eláll. Ez lenne Poseidon?
Tényleg istenien fest. Egyik kezemet mellkasom elé rakom és visszafojtott lélegzettel figyelem ahogy közeledik. Az uszonyán a pikkelyek mint a kristályok csillognak és a haja ahogy fénylik és lebeg arca körül. Hirtelen olyan kínosnak érzem hogy én is szívom előle a levegőt. Elég baja van már így is jobb ha békén hagyom de az a test. Ugh…nem hittem hogy létezhet ilyen tökéletes sellő. Megbabonázva figyelem. Már majdnem itt van!
Hirtelen az ég nagyot villan és hatalmas remegés mozdítja meg a földet. Valami a víz felszínén ég. Egy hajó! Mindenki dermedten áll és Poseidon döntésére vár. Ő csak néz. Nem segít a vízbe hullott embereken?
Nem várok tovább és felfelé úszok sebesen. Útközben elkapok néhány embert aki már mélyebbre süllyedt és sietek felfelé. Keresek néhány úszó roncsot és rárakom a testeket hogy úgy ússzanak tovább.
Delfinek jelennek meg körülöttem, de rengeteg. Egy egész raj. Kimentik az embereket és elindulnak egy part felé. Legalább is gondolom. Megfordulok és Poseidon van mögöttem. Megszeppenve nézem ahogy íriszeit az enyémekbe fúrja. Csodálatos. Tényleg egy isten!
- Köszönöm a segítséget. – simít végig arcomon egyik ujjával és morcosan néz hátra amikor megjelennek a tétlen sellők.
- Tudjatok magatoktól is gondolkodni! Nem vagyok mindig mellettetek hogy segítsek.
Egyik kezét vállamra rakja és magához ránt. Egyik kezemmel támaszkodom meg mellkasán és érzem hogy arcom is felveszi hajam és minden másom vörös színét. Jaj nekem!
