Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Naito:

Éles hang szakít ki a langymeleg álomvilágból, ami a vacsorára hívja a hajó utasait. Furcsa… ezt általában én szoktam bemondani, habár nem mindig… ahogy most sem. Lassa feldolgozza agyam az elalvás elõtti eseményeket, s felülök az ágyon mikor látom, hogy Mijage is már ébren van. Úgy tûnik hogy nincs baj… már ha bízhatok ezekben a fáradt szemekben.

- Minden rendben Mijage-kun? Sikerült pihenned? – hál’ istennek nem tûnik már olyan zaklatottnak.

- Egy keveset... – több mint a semmi, haladás. Viszont a hangja nekem nem tûnik elég tisztának bármi is legyen a látszat. És a kevés sajnos nem elég ahhoz, hogy teljesen meggyógyuljon. Viszont amíg itt aludtam elfeledtem az irányító fedélzetet. Bármennyire nincs szívem itt hagyni, muszáj felmennem.

- Sajnálom Mijage-kun, de most föl kell mennem a fedélzetre. Addig próbálj meg pihenni még egy keveset. – Felállok az ágyról, megigazítom a ruházatomat.

- Naito-sama… - visszafordulok felé - Én... nem mehetnék inkább veled? – fél… de mitõl?

- Mijage-kun...

- Ígérem nem fogok zavarni! Azt teszem amit mondasz, meghúzódom a háttérben, egy hangot sem fogsz hallani tõlem. Bármit megteszek, csak na hagyj itt... nem tudok megmaradni ebben a szobában egyedül. Félek... nem akarom, hogy megint... – a mondat végére szívem megteli fojtogató aggódással. Megint? Mi lesz megint? Nem hagyhatom egyedül… most nem. Nem csak azért, mert ennyire kétségbeesetten görcsösen rándul össze, bár nagyrészt e miatt. Nem akarom magára hagyni.

Egyet lépek felé, tenyeremet hajára simítom s a könnyfátyolos tekintet így végre rám szegezõdik.

- Gyorsan öltözz föl rendesen, és akkor jöhetsz – hitetlenkedve pillog fel rám, majd észbe kapva ugrik ki az ágyból, hogy felöltözzön s közben milliószor hálát rebeg. Tényleg volt valami gond, ha ennyire nem akar egyedül maradni.

Amikor kezébe akad a kabátom ledermed pár pillanatra tanácstalanul.

- Nyugodtan vedd föl – szólok közbe, majd bólint és a vállára kanyarintja. Jól áll neki. Viszont amikor kifelé indulunk arcára, szemeibe isméd kezd kiülni a kisebb pánik. - Nyugodj meg, most mindenki vacsorázik, senkivel sem fogunk találkozni odakint – kinyitom az ajtót, karon ragad és így indulok el vele a fedélzetre.
Hajába olykor belekap a szél, tekintete elréved a messzeségbe ahol nincs vége a víznek, hanem az éggel olvad össze.

Benézünk az irányító fedélzetre.

- Foglald el magad, rendben? Nem lesz semmi baj – sokkal nyugodtabbnak látszik, ami nekem is megkönnyebbülés. Vajon mi történhetett a szobában?

Szerencsére minden rendben van, de úti célt kell változtatnunk egy vihar miatt. Egy kis kerülõ. Újabb szerencse hogy az embereim remekül kezelték a helyzetet már csak az engedélyemre vártak. Nincs sok dolgom, így viszonylag hamar végzek, idõközben Mijage felé is pillantok. Elbóbiskolt a székben ülve. Legalább alszik. Elkalandozik a figyelmem, egy kis mosollyal körítve, de figyelnem kell mielõtt észrevesznek valamit… persze már késõ. Kapok egy szelíd, persze nem rosszindulatú megjegyzést. Azon is csak mosolyogni vagyok képes. Talán túlságosan látszik rajtam, hogy a szívembe férkõzött. Ha így van óvatosabbnak kéne lennem.

Mikor végzek mindennel, egyeztetek mindent az irányítókkal, felnyalábolom az alvó gombócot, és ölembe véve indulok meg vele. Olyan kevesek aludt, nem akarom felébreszteni.

Jó kis súlya van, bár lehet azért mert alszik, és persze mert sok ruha van rajta.

A fedélzeten a szél cirógatja arcomat kósza tincseimmel vegyítve, mélyet szívok a friss, sós levegõbõl, de hirtelen arra kell koncentrálnom, hogy ne ejtsem le Mijagét, mert veszettül kapálózni kezd. Alig tudom épségben letenni a földre ahogy feléled, de szerencsémre sikerül talpra állítanom.

- Sajnálom Mijage-kun, de aludtál így nem akartalak fölébreszteni. Nem hittem volna, hogy ennyire megrémít a dolog. Ne haragudj – ahogy leteszem teljesen nyugodtan, biztosan áll a lábán és megrázza fejét, még a tincsek is csak repkednek feje körül.

- Nem azzal van a probléma. Naito-sama, én csak... én nem akarok itt aludni... nem tudok... – nem vagyunk messze a kabinjától, szóval biztosan arra gondol. - Tudom hogy sok gond van velem és minden ilyesmi, de... de nem aludhatnék... veled? – a kérdés olyannyira meglep, hogy egy pillanatra a levegõ is elakad a tüdõmben. Nem rég aludtam vele át a napot… a kérés mégis hihetetlennek tûnik számomra.

- Persze, hogy nálam aludhatsz, nem okozol vele gondot – próbálom megnyugtatni. Ha tudná… hogy az egyetlen baj, hogy tévképzeteket kergetek. Visszafelé megyünk az én kabinom felé, sietve, míg a többiek a vacsorán vannak.

- Naito-sama – motyogja kissé erõtlenül, arca kipirult - - Én... nagyon köszönök mindent. Olyan kedves voltál hozzám, mint eddig senki, és... nem is tudom hogy hálálhatnám meg – szemei álmoskásan merednek elõle. Meg sem kell érintenem a homlokát, látszik rajta.

- Mijage-kun, neked lázad van. – hirtelen felkapom ölbe, és gyorsabb léptekkel haladok tovább. Minél hamarabb ágyba kell dugni hogy aludjon végre, mert ha nem alszik feljebb megy a láza.

Körülbelül félúton, pont a fedélzeten kapálózni kezd újra de vigyázva, hogy ne essen le.

- Naito-sama, tegyél le, el kell mondanom valamit.

- Ráér akkor, ha már melegben vagy – éjszaka a tengeren úgy hogy pár tengeri mérföldre vihar van nem a legmelegebb. Nem állok meg, haladok tovább vele mindaddig, míg feltornázva magát ajkai az enyémekhez nem érnek. Na ekkor leblokkolok.

- Azt akartam elmondani, hogy mennyire megkedveltelek... meghallgatsz végre, vagy a lázam fontosabb?

Még mindig döbbenten teszem le.

- Szóval... én csak... Nem tudom pontosan, hogy Te mint érzel, de... de én kedvellek... Lehet hogy csak betegként tekintesz rám, és kötelességednek érzed, hogy gondoskodj rólam, de... de elhitetted velem, hogy más vagyok... persze nem úgy más, és nem is így... csak.. szóval... A lényeg az, hogy én nagyon szeretek veled lenni, a közeledben sokkal... sokkal jobban érzem magam, és... pontosan nem tudom mi ez, de nem szeretném, ha... ha elmúlna...

Valahogy hitetlenül emésztem a hallottakat, megszólalni meg teljesen képtelenség. Most… vagy még mindig alszom és álmodom az egészet, vagy félrehallottam a sós levegõtõl. Mert ha ez igaz… az egyszerûen csodás képtelenség.

Viszont amikor hideg szellõ csapja meg az arcomat, azonnal észbe kapok.

- Mijage, be kell mennünk a melegre.

- De… de mondj valamit kérlek… - néz fel rám érzékeny szemekkel.

- Ha itt maradunk hamarosan visszajöhetnek a vacsoráról. Érted?

- Hol? – azonnal felém ugrik ruhámba markolva görcsösen, megölelem és karjaimba zárom.

- Ne aggódj, még senki, de ha nem akarsz mással találkozni be kell mennünk rendben? – hevesen bólogatni kezd miközben arca ruhámba van temetve, újra ölbe kapom, mert látom, hogy lemerevedett a teste, és felviszem kényelmesen a kabinomba. Végre szélcsend és nyugalom. Leültetem az ágyra, azonnal le is veszi a kabátot de mást nem, és enyémmel együtt egy székre hajtom õket.

Felkapcsolok egy kisebb lámpát, a nagyot leoltom, és leülök mellé az ágyra. Felhúzott térdeit átölelve állát a térdein pihenteti, majd mikor besüpped mellette a matrac, felém pillant szeme sarkából. Pár pillanatnyi néma csend, de dünnyögõ hangja töri meg.

- Most butának tartasz? – motyogja halkan, mire megcsóválom a fejem. Ettõl kiesik a szalag a hajamból, hátrafordulok és leteszem az éjjeli szekrényre. Úgy is kezdte már húzni a hajam.

- Megnyugtat, ha velem vagy? –kérdem halkan, s mikor bólogat kiszélesedik a mosolyom. Ennek örülök.

- De… de miért? Nem mintha bánnám, de… nem tudom. Olyan furcsa így, nem tudom milyen érzés lehet ez.

- Azt mondtad kedvelsz ugye? – újabb bólintás – Volt már más akit kedveltél így? – észrevétlenül közelebb kúszom.

- Anyut meg aput szeretem, de… az más. Teljesen más. Ugyan ilyet még nem… - felé nyúlok és megsimítom fejét, ujjaim a puha tincsekbe bújnak, és lehunyja szemét.

- Mijage…

- Miért kivételeztél velem?

- Elõször azért mert nem akartál elõjönni, és kíváncsi is voltam rád. Kedves fiú vagy, és megérdemled a törõdést. – felnyílnak szemei, lecsusszannak lábai és megtámaszkodik teste mellett.

- Ezt már mondtad, hogy „megérdemled”. De ez olyan… semmilyen válasz. Vagy pont ezért mondtad? – felvonom mindkét szemöldököm. Vajon mire gondol? Leveszem fejérõl kezemet, és elhelyezkedem, így még közelebb kerülök hozzá.

- Kedvellek Mijage… - mondom halkan a nagy csend közepébe, de elõre hullott tincsei most eltakarják fél arcát, így nem látom a szemét.

- Kedves vagy Naito-sama… - nem szeretem, ha szomorú arcot vág. Pláne nem, ha miattam teszi. – De én csak egy utas vagyok a sok közül. Csak egy beteg.

- De különleges vagy.

- Csak azért mondod, hogy megnyugtass… meg azért mert talán én vagyok az egyetlen, aki nem megy a többiek közé.

- Mijage – összébb kucorodik ahogy felé hajolok, de megfogom puhán állát, felfelé terelem magamra tekintetét, s mikor a könnyfátyolos szemek mereven tekintenek rám, ajkaira hosszú puszit nyomok. Kissé ledermed, mikor elhajolok tõle – Úgy kedvellek téged, ahogyan te engem.

- De én nem egészen tudom milyen ez.

- Azt mondtad elem jól érzed magad. Meg is nyugtat és szeretsz velem lenni ugye?

- Igen – bólint rá, már olyan közel ülök hozzá, hogy könnyedén az ölembe vehetném.

- Szeretek veled lenni, szeretnélek a karjaimban tartani, és látni a mosolyod. Ezt hívják szerelemnek – mosolyogva simítom meg arcát kézfejemmel, kire teljesen kipirul, s látom arcán fejében kattognak a fogaskerekek.

- Mint… mint a filmekben? – suttogja vissza.

- Olyan, csak kicsit jobb… mert ez igazi. – homlokomat az övének döntöm, hallom hogy nyel egyet, s kapaszkodót keresve megtalálja az ingemet. – Mijage… - suttogom halkan.

- Tessék?

- Megengeded, hogy megcsókoljalak? – kisebb tétovázás után bólint, érzem ahogy megremegnek kis kezei ahogy ruhámat markolja. Újabb széles mosoly, lassan közelebb hajolok hozzá, s csak akkor látom az igazi engedélyt, amikor felemeli fejét, hogy könnyebben elérhessem arcát. Elõször csak ajkaimmal cirógatom, ügyetlenül de annál édesebben viszonozza, s kezem válláról nyakára, tarkójára siklik, hogy megtartsam. Halkan sóhajt egyet, résnyire nyílnak ajkai, ekkor nyelvemmel utat török, s lassan elmélyítem a csókot. Halkan nyöszörögni kezd, de képtelen vagyok megállni, szuszogva, falva ajkait csókolom, magamhoz ölelem, s ölembe vonom, hogy kényelmesen átölelhessem.

Finoman hajolok el tõle, felnyitom szemem és a rózsás, kába arc gyönyörû látképet fest elém. Haját oldalra simítom, s lassan végre felnyitja szemeit. Annyira szép.

- Ha ez megnyugtat, szeretném, ha a karjaimban aludnál el… Mijage.

Naito:

- Ez nem vicces – duzzogja édes hangon, lenyugszik nevetésem, de a szívdobogás süketítõen marad - Tényleg lehetett volna egy rák, vagy valami még veszélyesebb. Szerintem ezen nem kéne nevetni. Mi lett volna ha belehalunk? – ettõl most még erõsebb nevethetnék törne rám, ha nem tartanám vissza magam.

- Igazad van, sajnálom – morgom végül, bár hangomban feltûnik némi erõlködés a nevetés visszatartásában. Még mindig rajtam fekszik, engem nem igazán zavar, de amikor elkezd ficánkolni rajtam elengedem, és mellém hengeredik, szemeit az ég felé szegezi tükrözõdnek benne a csillagok. Gyönyörû szép… Talán még maga a csillagos égnél szebb látvány, ha a szemeiben látom ezt a fényt. Hosszú néma csend ölel körbe minket egy ideig, csak a tenger moraja festi alá a pillanatot.

- Köszönöm – mondja a semmibõl, felé fordulok még jobban.

- Mégis mit? – Nem igazán tudom mire gondol. Összeszorítja ajkait, meredten figyeli az eget, majd felfelé mutat.

- Látod azokat a csillagokat? – tereli el a témát, követem ujjainak útját. Ez után a tenger zaja mellé az õ hangja is társul míg nem csak az marad meg fejemben, ahogyan a csillagképekrõl mesél. Kibontakozva, szépen fogalmaz, folyamatosan mesél és türelmesen, sõt mi több élvezettel hallgatom. Végre megnyílik… végre látom eredményét annak, hogy foglalkoztam vele. Hátamra dõlök én is és figyelem amirõl beszél, közben figyelmesen hallgatom, nem szakítom félbe. Egy kis idõ után elnémul, csak tovább gondolkodom.

- Ühm... azt hiszem indulni kéne... nem érzem túl jól magam... – halkan csikorog a homok amikor föltápászkodik ülõ helyzetbe, majd leporolja magát, követem mozdulatait.

- Mijage-kun. Ugye semmi komoly? – kérdem cseppnyi aggodalommal. Talán tényleg nem volt annyira jó ötlet kihozni, tudtam, hogy még nem tenne jó neki. Az én hibám.

- Dehogy – szabadkozik, és ahogy a fejét rázza, megnyugszom, hogy valóban nem lehet annyira rossz. Talán csak elfáradt és nem találta a szavakat, a kimerültség oka lehet, persze az is, hogy tudom milyen beteg, de remélem a friss, szabad levegõ segített ezen. - Csak egy kicsit fáj a fejem, és a torkom. Jobb lesz, amint lefekszek – megnyugtató, bár nem örülök neki, de ez a legkevesebb. Mosolyogva biccentek, és elindulunk visszafelé.

Csendben kísérem vissza kabinjáig, végig szinte egy szót se szól, csak figyelem minden mozzanatát, nehogy baja essen. Elgyengülhet, vagy bármi más történhet így résen kell lennem, nem tudhatom mennyire lázas vagy épp takarja el elõlem, hogy gyengék a végtagjai.

Minden rendben történik, megérkezünk a kabinjához is, viszont a búcsút szám nem képes kiejteni. Álmosnak látom szemeit viszont én túlságosan is éber vagyok a közelében. Toporog és ujjait birizgálja, talán neki is nehezére esik szavakat találni, viszont elköszönés helyett valami mást kapok, valami szebbet. Ajkai puhán nyomódnak arcomon, egy puszi égetõ nyomát hagyva, de mire feleszmélek kattan a zár kabinjának ajtaján, meghökkenve simítom meg arcomon ajkainak nyomát, ujjaim szinte odatapadnak, és egy lágy mosollyal térek vissza saját szobámba. Lehet mégis elfáradtam.

~*~

Hajnalban, a létszámellenõrzés után elindulunk, lassan mozdítom a hajót, hogy alig lehessen észrevenni a változást, majd az irányító fedélzetre hagyom a többit, amikor már beállítottam a következõ állomást célul.

Reggel, a reggelit az utasokkal töltöm, de utána egy telipakolt tálcával látogatom meg Mijage-kunt. Keresgélnem sem kell, tudom hogy nem jött fel a fedélzetre reggelizni, így ha Mijage nem jön a reggelihez, a reggeli megy Mijage-kunhoz. Szokásos mozdulattal kopogok be, de kissé a szokásosnál is lassabban nyílik ki az ajtó, majd kitárja, hogy megengedje belépésemet kabinjába.

- Jó reggelt Mijage-kun! Ugye nem zavarok? – lehet felébresztettem, ami nem lenne jó, de fejét csóválva nyugtat meg. Leül egy székre az ágy mellett, én az ágyhoz viszem az étellel teli tálcát. – Jobban érzed magad? – sajnos nem úgy tûnik és ugyan azzal a mozdulattal ad nekem választ mint az elõbb, ami igazolja rossz sejtésemet. A szeme alatti karikák még kevésbé nyugtatóak. - Egyáltalán aludtál valamit az éjjel? – sajnos nem úgy tûnik. Újabb néma fejrázás, s aggodalmam mellkasomat kezdi feszegetni. Ez így nem jó. Vajon mi történhetett?

- De... csak azért nem, mert... féltem... Féltem... hogy megint... nekem... – nem tudja folytatni tovább az akadozó mondatot, szemeit összeszorítva kucorodik még kisebbre, megremeg a takaró alatt, látom rezdülésein, hogy valami nincs rendben. nagyon nincs rendben. De mitõl is félhetett, mi lesz neki? – Hogy megint… ro-rohamom… - nagyon nehezen ejti ki a szót szinte félve attól, ha elhagyja ajkait újra lecsap rá. Értem már… értem hogy mi okozza alvatlanságát.

Hirtelen pattanok fel az ágyról elé térdelve tépem ki a takaróból, azaz csak mellé terítem, s átölelve próbálom csitítani a benne tomboló aggodalmat. Megnyugodni látszik, bár még mindig erõsen reszket a karijaimban.

- Nyugodj meg – súgom mély hangon, hátát simítom, sóhajai forrók és reszketegek. Az hiányzik, hogy újra láza legyen. – Nem lesz semmi baj – nem igazán tudom mit kell ilyenkor mondani, de úgy érzem a szavaim talán hatással vannak rá.

- Naito-sama – nyekergi még mindig rekedtes hangon, reszket, de most nem úgy, mint az elõbb. Talán fázik, pedig rengeteg ruha van rajta. Most látom csak igazán, hogy a kabátomat is viseli. Átölelem derekánál, felemelem és vele együtt ülök az ágyra, félig az ölemben ül, lábaival az ágyon támaszkodik és szorosabban ölel vissza ahogy az ágy közelébe érünk. Ezért ült a székre… vajon nem mer az ágyban aludni? Legutóbb ott érte volna egy roham? Összeszorul a szívem, ha belegondolok, nem is tudom mikor és mióta gyötörheti ez a félelem. Miért nem vettem észre?

Hosszú pillanatokig nem csinálok mást, csak nyugtatni próbálom, ha szavakat nem is találok öleléssel és simítással próbálom elérni. Zavarban érzem magam ugyanakkor nem lök el, nem tol el magától, nem menekül el tõlem riadtan a sarokba és ez megnyugtató számomra. Talán már megbízik bennem, talán elértem azt, hogy mellettem ne féljen. Jó lenne ezt biztosra tudni. Percek telnek el, megnyugodni látszik, a hátamon ruhámat markoló ujjak is lazulni kezdenek, már csak feszengve karol át.

- Jobb egy kicsit? – nem látom arcát de aprót biccent, most érezni ki mozdulatain igazán a fáradtságot. Most, hogy a feszültség elszállt testébõl. – Próbálj meg aludni – tanácsolom még mindig halkan, riadt tekintettel hajol el tõlem, hogy szemembe nézve nyomatékosítsa félelmét.

- De… de én félek – ajkait harapdálja, szinte már duzzadt és piros a sok rágcsálástól. Egyik kezemet leemelem derekáról és arcára simítom, piros arccal, megszeppenve néz most rám.

- Ha szeretnéd, itt leszek, míg elalszol, sõt végig, míg alszol, és amikor felkelsz. – ajánlom fel nyugtató hangon, mosolyom most kedvetlenebb, mert aggódom érte. A kialvatlanság nyomai így közelrõl sokkal jobban látszanak, és ez csak fokozza aggodalmamat.

- De… a hajó… nem kéne tovább mennünk? – vállamnál matatnak ujjai, néha megfeszülnek, és ahogy észreveszi milyen helyzetben ült eddig, a pír nyakáig szökik.

- Már hajnalban elindultunk, és az irányító fedélzeten tudják, mit kell tenni. Nélkülem is meglesznek. – nyugtatom meg.

- Nem tudom… - motyogja erõtlenül – biztos? – csak bólintok nyugtató mosollyal, bár nem tudom most mennyire hiteles.

- Szeretném ha kialudnád magad. Majd itt leszek és vigyázok az álmodra – erre a mondatra még fülei is majdnem pirossá válnak. Leültetem magam mellé, egy pohár narancslével kínálom, hogy legalább igyon valamit ha nem reggelizik, a székrõl leveszem a takarót, s amikor lefekszik, ráterítem. Reszket, látom hogy fél, de talán mellettem már sikerül nyugodt álmokra lelnie.

- Foghatnám… - szólal meg halkan, nagy szemekkel pillázva fel rám a takaró alól még az orra sem látszik ki.

- Hm? – fordulok felé az ágy szélén ülve.

- A kezed… foghatnám? – kérdezi félénken, csak egy mosollyal csúsztatom felé az ágyon.

- Persze – bátortalanul nyúl ki a takaró alól, már arcát is teljesen látom újra, puha ujjai tenyerembe bújnak, lazán fogom, s mikor lehunyja szemeit szabad kezemmel fejét simogatom. Nem kell sok idõ szuszogása egyenletessé válik, arcvonásai kisimulnak, s végre én is megnyugodva mosolyodhatok el.

Alszik… nem tudom mikor aludt rendesen utoljára, de most úgy néz ki sikerült álomba szenderednie. Sokáig figyelem és simítom feje búbját, amikor elfárad kezem, csak akkor hagyom abba, de kezét nem eresztem el. Nem is tudnám, hisz néha megrezzennek ujjai, néha erõsebben szorítja meg, de nem is akarom elereszteni. Az idõ elúszik, nem is tudom hány óra van, de a kinti ebédre hívó csengetés felfedi a rejtélyt elõttem. Úgy néz ki észrevették, hogy talán nem leszek a fedélzeten egy ideig, és okos módon feltalálták magukat. Jó személyzetet válogattam ki, örülök ennek, így nyugodtan maradhatok tovább Mijage mellett.

Álmosító az a nyugalom ami most már körülveszi. Elõre hajolva homlokára csókot hintek, csak aprót rezzen arca, elmosolyodom újra. Talán nem bánja, ha én is pihenek mellette, hisz korán keltem és nem aludtam sokat. Nem fekszem le, csak jobban felülök az ágyon, hátamat a falnak támasztom, egy pillanatra sem engedem el a kezét, s mikor már kényelmesebb helyzetben vagyok, lassacskán engem is elnyom az álom.

Naito:

Sötét álmomból egy fulladozó köhögés kelt fel. Megrezzennek szemeim, lassan nyitom ki õket, s elõször az ajtóra meredek. Mijage-kun?
Lassan felé fordulok az ágyban, nekem háttal ül, teste rángatózik a köhögõ rohamtól, s összeszorult szívvel figyelem. Azt hiszem a tegnap este folyamán tényleg megfázott, de nem hittem volna, hogy ennyire súlyos.
- Mijage-kun, minden rendben?- kérdem aggódva, habár jól látom, hogy beteg. Lassan felém fordul, s válla felett tekint rám, megrázza fejét, aggodalmam egyenesen az egekbe szökik, s mindent félredobva csúszok hozzá közelebb, tenyeremet a homlokára csúsztatom, hajtincsei után. Tûzforró.
- Lázad van – konstatálom komoran, aggódó tekintettel. Nem jó. Nagyon nem jó. - Maradj itt, és ne mászkálj – felkelek és a gyógyszeres doboz után kutatva túrom fel a szekrényeket. Ritkán szoktam használni, ezért mindig elfelejtem, merre van, de hamar rájövök, s elõszedem belõle azt, amit keresek. Leülök közvetlen mellé, próbálom óvatosan felültetni, végül elgyengülve nyitja fel szemeit. Ködösek és fáradtan csillognak, arca kipirult, egy pillanatra elakad a lélegzetem is.
- Egy kis lázcsillapító, vedd be, kérlek – lassan ujjai közé veszi a tablettát és a poharat, gyorsan lenyeli, majd fáradt sóhajjal dõl vissza a párnák közé. Elmosolyodom, és büszkeség tölt el.
Megtette, amit kértem. Ha jól tudom, eddig az orvosok még nem tudták ilyesmire rávenni, valahogy most… sokkal büszkébbnek érzem magam.
- Naito-sama... – édes hangon dünnyögi nevem, szíven dobban egy nagyot, és egy pillanatra elfelejtek levegõt is venni. - Ugye... ugye nem küld rám orvosokat? Nem szeretem õket... – elfog az aggodalom. Úgy néz ki ez az apró tervem befuccsolt, de ha õ kéri… Nem mondok ellent. Tenyeremet fejére simítom, lágyan elmosolyodva figyelem arcát. Olyan ártatlan…
- Rendben… ha te kéred… - súgom halkan, de nem tudom, hallja-e még. Közelebb hajolok arcához, különös forró vonzerõ hívogatna hozzá még közelebb, de szívem dübörgésére hallgatva rájövök, nem lenne helyes. Több szempontból sem. Összeszorítom ajkaimat, visszaegyenesedem, és elfordulok tõle. Vajon hogyan tudnám eléggé visszafogni magam?

~*~

Pihegõ arcát kémlelem, mélyet sóhajtok, majd felkapom magamra az utolsó ruhadarabot is. Ideje végre felmenni a fedélzetre.

Már közel járunk a parthoz így én kormányzom el addig, végül ebédre hívom az utasokat az étkezõ térbe, és követem õket. Nem sok kedvem van hozzá, de a kötelesség az elsõ, a mindenekfelett álló. Egy gyors ebéd, és visszamehetek a szobába, hozzá.
A tányér felett elkalandozva bambulok a semmibe, s arra eszmélek fel, amikor az egyik utas félénken kérdez. Azt hiszem… valahol elvesztettem az eszem.

~*~

Az elhúzódott ebéd után a pincértõl kérek egy újabb adagot tálcán, mindenbõl egy kicsivel, hisz nem tudom Mijage-kun mit is szeret.
Mikor felérek, még alszik, próbálom csendben berázni a kabinom ajtaját, mégis felébred rá. Sebaj, úgy is fel kellett volna keltenem, hisz enni kell. Lassan eszi az apró falatokat, szerencsére nem kell segítenem, és megnyugtat a látvány, ahogyan eszik, hogy ne unatkozzon, a hajóról mesélek pár dolgot. A múltkor is érdekelte, és ahogy látom, most igy egyre gyakrabban figyel érdeklõdve. Talán még senkit nem érdekelt ennyire a mondandóm.

A vacsoránál sajnos újra magára kell hagynom, hisz az utasokkal kell étkeznem. Sokkal szívesebben ennék vele, de nem lehet. Remélem, nem neheztel ezét.
Felviszem a vacsoráját, örülök, hogy így végre rendesen eszik, mert nem lenne jó, ha legyengülne, fõleg ha ilyen beteg.
Leteszem elé a tálcát, majd mellé ülve figyelem, persze nem akarom zavarni, de szerencsére úgy látom, hogy nem különösképpen feszélyezi a közelségem. Ennek… igazán örülök.
- Kikötöttünk a szigeten, amirõl már meséltem – alig eszik pár falatot, máris lelkesen csillogó szemekkel pillant föl rám, a tálcát félretéve.
- Ugye akkor elmegyünk sétálni a partra? – istenem… ez a tekintet… De nem tehetem.
- Szerintem nem tenne jót. Jobb lenne, ha itt maradnánk. Ilyenkor jobb a pihenés a meleg, puha ágyban, mint kint a szeles idõben, fõleg éjszaka. – látom, ahogy elkámpicsorodik, és megfájdul a szívem is. Fenébe.
- Én jól vagyok, és vastagon föl is tudnék öltözni – elõre bambulva süti le szemeit, összeszorulnak térdemen pihenõ ujjaim. - de ha meggondoltad magad, akkor... hagyjuk. Sajnálom, hogy a terhedre vagyok. Visszamegyek a szobámba, és nem zavarlak az út végéig. Ígérem.
- Mijage-kun – sóhajtom halkan nevét, és egy hosszú pillanatra lehunyom pilláimat. Olyan, akár egy gyermek, de nem hagyhatom… nem hagyhatom, hogy még rosszabbul érezze magát. – Sajnálom – mondom halkan, és elmosolyodva simítom egyik kezére ujjaimat, de ahogy megérzem, hogy megrezzen, csak mellette támaszkodom meg, nem akarok elijeszteni magamtól. – Ha megígéred, hogy tényleg vastagon felöltözködsz, és rendesen megvacsorázol, akkor lemehetünk – amikor arcára nézek, látom, hogy végre felcsillannak szemei, arca kipirul, majd elkezd köhögni tenyerébe. Hátát simítom, míg meg nem nyugszik, majd újra csak mellette támaszkodom meg.
- Tényleg… nem okoz gondot? – néz fel rám sóhajtozva a fulladozás után. Szeme kicsit könnyesen csillog. Féltem igazán, de vigyázni fogok rá.
- Egyáltalán nem – nyugtatom meg – Had lássam, hogy rendesen eszel, aztán mehetünk is. Rendben? – hevesen bólogatni kezd apró kis mosollyal, majd visszahúzom ölébe a tálcát – De azért óvatosan. – felállok mellõle, majd a szekrényemhez lépve keresek egy ruhát, ami nagyon régóta pihen a polcon, közben fél szemmel, mosolyogva figyelem õt is, ahogyan édesen falatozik. Jól van. Elmélyülten kezdek kutatni, és mire végre megtalálom azt, amit keresek, nagyot sóhajtva bújok elõ a szekrénybõl.
- Végeztem! – hallom vidám, kissé rekedtes kiáltását, majd felé fordulok, kezemben a megtalált ruhával. Azaz kabáttal.
- Ügyes vagy – míg felé sétálok, leteszi a kis éjjeli szekrényre, majd kíváncsian pillant a kezembe, mikor leülök újra mellé.
- Ez mi?
- Egy kabát. Azaz az elsõ kapitányi kabátom lett volna. Még az apám készíttette, de sajnos kicsi volt rám, így eltettem, azóta a szekrényben pihen. Szeretném neked adni. – leteszem az ölébe az összehajtott ruhát, kikerekedett szemekkel figyeli.
- De… én ezt nem fogadhatom el. – rásimítja kezét, és már fogná is meg, hogy visszaadja kezembe, amikor ujjaimat kis kezére fonom, megszeppenve néz a szemembe.
- Akkor legalább addig vedd fel, míg a szobádba mész meleg ruháért. Nem szeretném, ha még jobban megfáznál. Kérlek. – Lassan engedem el, mielõtt reszketése felerõsödne. Sokszor félek attól, hogy egyszer miattam lesz kisebb rohama, de eddig szerencsére még nem történt meg. Nem is szeretném. Mégis olyan nehéz uralkodni olykor magamon.
- Oké – visszasimítja kezét a ruhára, én pedig felállok mellõle. Jól van, úgy látom, minden rendben van.
- Lemegyek, és meghirdetem a vacsora utáni pihenõt. Majd este a takarodó után gyere fel a fedélzetre. – az ajtóhoz lépek. Ujjaimat a kilincsre fonom és visszafordulok felé.
- Köszönöm – mondja halkan, elõre meredve, arcán apró mosolyt látok, bár lehet csak képzeletem játszik velem. Kimegyek, és sajnos újra magára hagyom, a tálcáját pedig leviszem a konyhára, mielõtt felmennék a fedélzetre.

~*~

A szobámba lépve üresség fogad. Teljesen más volt, amikor Õ volt itt, mire feljöttem. Olyan érzés volt, mintha valaki várna rám. Mintha… nem lennék egyedül. De már nem kell sokat várnom. A takarodó után hosszú órákig senki nem mer kijönni sem a szobájából, sem arról a kisebb szórakozó részrõl, ahol éppen vannak. Sosem kutattattam át a fedélzetet éjszaka, bár ezt nem sokan tudják. Remélhetõleg.

Leülök az ágyra, pont oda, ahol õ ült legutoljára, mikor még láttam. Szépen meg van vetve.
Végigsimítom kezemet az ágynemûn, egyik sraym illata terjeng a szobában. de ahogyan felemelem az egyik párnát és arcomhoz emelem, megérzem az õ hajának illatát. Megdobban sívem, mélyet szívok a kellemes illatból. Mijage…
Azt hiszem, kezdek megõrülni, vagy csak… képzelõdöm? Valamiért… túlságosan is kedves ez a fiú számomra. Valamiért… úgy érzem, mellettem a helye, és óvni szeretném mindentõl. Még a széltõl is ami éjszakánként hûvösen fúj. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy elvigyem sétálni az este. De… amikor a csalódottságot megláttam a szemében, mintha éreztem volna szívemben a fájdalmat, amit érez. Ez egy különleges hajóút, és megértem, hogy szeretné látni a világot, hisz részben ezért is juthatott el ide.
Azt is láttam mennyire megörült, amikor azt mondtam mégis lemegyünk. Nem szeghetem a szavam, hisz megígértem neki, hogy lemegyek sétálni vele. Csak azt ígérhetem még meg, hogy vigyázni fogok rá. Ujjaim megfeszülnek a párna anyagán.

~*~

Az esti szellõ nem olyan erõs, mint múltkor, mégis kellemesen csiklandozzák arcomat a tincsek, ahogy hajtincseim hozzá-hozzá érnek. Biztos vagyok benne, hogy valóban melegen felöltözik, hisz tudnia kell, hogy másképp nem hagyhatom, hogy lejöjjön a partra. Ott mindig hûvösebb a szél, mint bent, a fák között. Hallom lépteit, és mosolyodva fordulok felé, ismerõs érzés kerít hatalmába, mint legutóbb, mikor itt vártam rá. Magas nyakú pulóver, hosszú nadrág, cipõ, de karján ott lóg az a fehér, sújtásos kabát, amit odaadtam az est folyamán.
- Sokat vártál rám? – kérdezi, lassan egyre közelebb lépve, majd felé fordulok halvány mosollyal, és megrázom fejem.
- Egyáltalán nem – apró kis mosoly kunkorodik arcára, bátrabban lép még közelebb, a kabátot felém nyújtja.
- Köszönöm – óvatosan veszem el tõle, nyakánál ragadom meg, majd megperdítem felette, és hátára terítve akasztom vállaira, közelebb hajolva nézhetek csodálkozó, gyönyörû szemeibe.
- Szívesen, de még ma este legyen rajtad – csak bólint, arcát elõre hajtja kissé, így csak körvonalát látom a sötétben. Nincs sok fény a kikötõben, a parton pedig fõként, tökéletes lesz a csillagok csodálásához.
Lesétálunk a dokkra, a homokos part szinte azonnal talpunkat éri, cipõink alatt ropognak a szemek. Csodás a táj, a hullámok moraja, a halványan rikító fehér habok a feketeségben. Egy magas szirt nyúlik ki nem messze a vízbõl.
Hátam mögött fogom össze kezeimet, s ha nem a tájat figyelem, akkor Mijage-kunra terelõdik tekintetem. Olykor próbálja elrejteni a köhögését, persze csak ront a helyzeten, végül még nagyobb köhögés kerekedik ki belõle. A tiszta levegõ talán jót tesz majd neki. Holnapra szerzek neki egy egyszerû köptetõt, hátha jobban lenne tõle. A homokban megállunk, és nem sokkal mögötte. Hosszan figyel fel az égre, majd lassacskán egyre lejjebb a tengert, ami a végtelenbe nyúlik, a hullámokat, amik a partot mossák, végül a homokot mely a lábunk alatt terül el, hogy puhává tegye léptünket.
- Olyan szép és nyugodt minden – hallom halk, nyugodt sóhaját, mely csak néma suttogás a moraj mellett.
- Igen – válaszolok hasonló nyugalommal, közben Õt figyelem. Lassan oldalra fordul, arca hajába hullik, amit lassan hátra fúj a szél, így szeme elõtt lengedeznek a tincsek. Tekintete még mindig a földre mered, ami épp megmoccanni készül.
- Ááá! Megint egy rák! – felsikkantva ugrik egyet, egyenesen hátra felém, s reflexszerûen kapok utána, de a nagy lendületnek hála mellkasomnak csapódik, egyensúlyom elvesztem, szorosan ölelem át, és együtt esünk hátra, a puha homokba. Még mindig ölelem, egyre kisebbre kuporodik össze, mindketten a mozgolódást figyeljük, amikor egy kis bogár mászik elõ, ami a víz felé lépked, végül elviszi a kicsapó hullám.
Halkan kuncogok egy kicsit, s felfogom végre, hogy õt ölelem. Mégsem történik semmi, hevesen dobogó szívemen kívül, ami szélesebb mosolyra késztet.

Naito:

Biccent válaszként, majd a zúgó tengerre néz. Annyira ártatlan, de mikor nem az? Minden pillanatban ez a kisugárzása. Hosszú, nyugodt néma csend után õ szólal meg halkan, álmodozó sóhajjal.
- Jó lehet belevetni magad a hullámok közé – hm… megértem, hisz biztos nem sok alkalma van ilyen helyekre eljutni.
- Egy alkalommal, ha melegebb lesz, kipróbálhatjuk. Persze, csak ha szeretnéd – válaszolom kedvesen, lehunyt szemmel hallgat még mindig. Olyan mintha aludna.
- Jó lenne… - motyog még halkabban, majd hirtelen pattannak ki szép szemei. - Nem... ne menjünk bele soha! Kicsit... kicsit elbambultam, én nem szeretnék vízbe menni... – furcsa, az elõbb még teljesen mást mondott.
- Valami gond van? – kérdezem aggódva, mire kisebbre kuporodik össze, akár egy kis gombóc. Egy aranyos gombóc.
- Semmi... csak... nem tudok, úszni... szóval nem hiszem, hogy valaha bemehetek a vízbe... – motyog akadozva, mégis sietõsen, majd egy gyors mozdulattal pattan le a szikláról. - Induljunk, kezd túl hûvös lenni, és nem szeretnék holnap fáradt lenni – meg is indul óvatosan, mosolyogva felállok a kõrõl, és követem. Annyira bájos…

~*~

Éjszaka csodás vezetni a hajót, de fárasztó is, ha már több mint 24 órája fent van az ember. Elsõ tisztemnek átadom a kormányt, majd elbúcsúzok mindenkitõl az irányító fedélzeten.
- Jó éjt kapitány, aludjon jól! – szólnak még utánam, intek egyet és eltûnök az ajtó mögött.

Tényleg elég álmos vagyok, úgyhogy ki kell magam pihenni, a holnapi fontos nap.

Belépek a kabinomba, felveszem a szokásos „pizsamámat” és lefekszem, de nem alszom el rögtön… Az nekem sosem ment.
Már egy egész napja, hogy nem beszéltem Mijage-kunnal, remélem, minden rendben van. Majd holnap beszélek vele.

Éberen alszok, egy halk kopogás azonnal felriaszt, és kipattanva az ágyból sietek az ajtó felé. Remélem nincs gond, bár akkor szerintem hangosabban dörömböltek volna, vagy hívtak volna a belsõ telefonon.
Amikor kitárom az ajtót, meghûl bennem a vér is. Mijage-kun, kisírt szemekkel áll az ajtóm elõtt, valamit szorongatva.
- Mijage-kun? – amikor megszólítom egy villámcsapásra rá gyorsan átölel, reszket, rázza a hideg és a sírás – Nyugodj meg! – próbálom én is nyugtatni, de pár pillanat után elhátrál tõlem.
- Bocsánat... én... csak... maradhatnék? – kérdi halkan, el sem hiszem a kérdést, és mikor végre felfogom, elmosolyodom.
- Persze. Gyere be gyorsan, mielõtt megfázol – be is terelem õt, hálásan pillant rám, igaz kissé félve lép be, de mellettem haladva. Még mielõtt bezárom az ajtót, hátra nézek, a távolban villanást látok, így összeszûkül a szemem. Ez így nem jó, úgy látom, egy kisebb vihar készülõdik, remélem nem ér el minket.
Halkan zárom be az ajtót, hogy ne ijesszem meg, felé fordulok, és örömmel látom, hogy helyet foglalt az ágyon. Jól van. Ha csak a szélén kuporodik össze az sem baj, a lényeg hogy ne érezze kényelmetlenül magát.
Reszket, közben valamit szorongat a kezében. Amikor közelebb lépek, csak akkor látom, hogy a kabátom az.
- Áh… el is felejtettem, hogy nálad hagytam, köszönöm, hogy felhoztad – mondom mosolyogva, mikor már felkapcsoltam egy gyenge lámpát, tétován felém nyújtja az anyagot, és amikor elveszem tõle, ujjaim az övéhez érnek. Tiszta fagyos.
Egy pillanatra elkomorulok, a kabátot leteszem a legközelebbi székbe, majd gyorsan a szekrényhez lépek, kiveszek egy zipzáras melegítõ felsõt, és rá terítem. – ezt vedd fel, teljesen átfagytál. – Leülök mellé, ahogy belebújik a pulcsi ujjába, szinte eltûnik benne olyan nagy rá, hisz az enyém. Elkezdem karjait dörzsölni, mosolygok, de belül aggódva reménykedek, hogy nem fázott fel.
Miközben dörzsölgetem, remegve bújik közelebb, még mindig reszket, de ezt már nem a hideg teszi.
- Mijage-kun. Mondd, mi a baj? – kérdezem halkan, átkarolom, majd hirtelen felém fordul, mellkasomnak támaszkodik, arcát is oda fúrja, és szipogva remeg tovább, néma sírással.
- Én… nekem… - hátát simogatom, nem értem mit motyog szegény, de ahogy lassan összeáll a kép, felgyorsuló pulzussal ölelem magamhoz szorosabban. Rohama volt. Olvastam többször az adatlapját, biztos ezért ennyire zaklatott.
- Jól van, csak nyugodj meg – kicsit ringatni kezdem, persze nem annyira, nehogy a végén csecsemõnek érezze magát. Ölembe húzom, folyamatosan simítom a hátát, ezzel nyugtatva és felmelegítve õt egyszerre. A közelben villámlik, összerezzen, fejét kezdem el simítgatni. Ha minden igaz, akkor elsõ tisztem tudja a dolgát, és kikerüli a vihart úgy, ahogyan megbeszéltük.
- Mesélek neked, hogy hová tartunk rendben? – bólogat válaszként, összeszorított szemekkel kapaszkodik pólómba. – Kína legdélebbi részére megyünk, egy szigetre, amit Hainannak hívnak. – tenyeremmel visszatérek hátára, lassan mesélek, nyugtató, lágy hangon, végre csillapodik a remegés, így elmosolyodom. – A kikötõje csendes és nyugodt, távol van a várostól, majdnem olyan, mint egy lakatlan sziget. Pihenõként szoktunk megállni itt. Ha szeretnéd majd, akkor megint sétálhatunk este. – most már lassabban bólogat, kisimul arca, és azon gondolkodom, mit mondhatnék még, amivel nem ijesztem meg. – mivel messze van a várostól, éjszaka sokkal több csillagot lehet látni, mint Taiwannál, olyan, mintha beterítené az egész eget a sok apró gyöngy – Nem mozdul, nem remeg, csak egyenletesen szuszog a karjaimban. Szörnyen kimerülhetett szegény, ha ilyen gyorsan sikerült elaludnia. Szerencsére már nem annyira hideg, mint amikor belépett. Belül forróságot érzek, ahogy látom arcát, de vágyamat erõvel fogom vissza. Olyan szép, és védtelen. Arcából kisimítok egy tincset, annyit látok, hogy szája sarkában egy aprócska mosoly bujkál. Jó érzéssel tölt el. Homlokára nyomok egy puha puszit, óvatosan mozdulok, hogy ne keltsem fel, és a hatalmas ágy egyik oldalára fektetem. Ilyenkor szeretem, hogy ekkora az ágy, így tõle távol én is kényelmesen leférek rajta. Félálomban van, nehezen ereszt el, betakargatom, még simítok fején párat, majd lefekszem az ágy másik végében. Legszívesebben õt ölelve aludnék el, de tudom, hogy azzal reggel mindenképp megrémíteném, ami lerombolná az eddig felépített bizalmat benne. Óvatosnak kell lennem, hisz ez már hatalmas lépés volt tõle.

Naito:

- Nem igazán szeretnék kimenni a szobámból – mondja halkan, lesütve pilláit. A csalódottság villámként csap végig testemen, és meglepetten pislogok párat. Erre nem számítottam, de el kell fogadnom. Kár…
- Megértem. Akkor azt hiszem magadra hagylak – mivel látom, hogy végzett az evéssel, így a tálcát is visszaveszem, hogy levihessem a konyhába. Már a kilincs felé nyúlnak ujjaim fájdalmasan, amikor hirtelen megszólal.
- Várj! – azonnal felé fordulok, reményekkel tele. Ajkait rágcsálja édesen, ide-oda néz zavarában, de végre hallhatom megint hangját - Este... este ki... kikísérnél a partra? – évek óta nem hallottam szebb szavakat, pedig mind csak hétköznapi, de jelentése számomra felér egy szívdobbanással. Akarva, akaratlan elmosolyodom, s boldogság árad szét bennem, egy cseppje is elég, hogy jobb kedvem legyen.
- Nagyon szívesen. Vacsora után a fedélzeten várlak, rendben? – biccent, mosolyom szélesebbé válik. - Akkor viszlát este, Mijage-kun.

~*~

A vacsora után rögtön kisietek, és a lejárat melletti korlátnál állva várom. Alkarjaimat megtámasztom, és rájuk nehezedek, a part felé mered tekintetem, figyelem a naplementét, a leboruló sötétséget, az éjszaka ébredését. Szép, holdas esténk lesz, tökéletes. Hajamat össze-vissza fújja a szél, de most még hagyom, hagy cirógassák arcomat a repkedõ tincsek. Majd késõbb összefogom egy szalaggal õket, hogy ne rakoncátlankodjanak.

Már szinte teljesen sötét van, mire végre hallom, tétova lépteit közeledni. Csak õ lehet az, érzem. Mikor már látótávolságba ér, oldalra fordulok felé, mosolyogva fogadom.
- Indulhatunk? – bólintva válaszol, nem bánom, ha nem mindig szólal meg, számomra az a fontos, hogy közelebb engedjen magához. Ha csak egy fikarcnyit is, de csak ezt szeretném.

Egy hosszú lejárat vezet a mólóig, onnan már nincs messze a part. Elõre indulok, õ pedig pár lépéssel utánam. Már elhagytuk a felét a kikötõhöz vezetõ útnak, amikor két utas jön velünk szembe, visszaérkezve a hajóra. Vajon merre járhattak ilyen késõn, felügyelet nélkül? De, ami most ennél is fontosabb, az Mijage szorongató mancsai, ahogy reszketve markol karomba. Persze… épp ezt szerette volna elkerülni.
- Nem szeretnél inkább visszamenni? – kérdezem nyugodtan, jobban megszorít, szívem ütemesen lüktetni kezd, egyre gyorsabban. Végül megrázza kis fejét, rövid tincsei ide-oda repkedve csapkodják homlokát. – Biztos vagy benne? – aprót bólint, bizonytalanul, összeszorított szemecskékkel.
- Miért... miért törõdsz velem... ennyit? – halk kérdése teljesen váratlanul ér, egy pillanatra összezavarodom. Hogy miért? Jó kérdés… de… úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Nem csak azért, mert kötelességemnek érzem, hanem mert ha rá nézek… ha rá nézek… olyan érzésekkel találom szemben magam, amit már szinte el is felejtettem.
Zavarodottságomból egy nyugtató mosollyal válaszolok elõször, majd finoman, puhán hajába borzolok.
- Mert megérdemled – válaszolok kedvesen, majd oldalra pillantva látom, hogy lassan felénk ér a két személy. Mijagét gyorsan magam mögé terelem, úgy takarom, hogy semmiképp se lássák õt meg.
- Jó estét, kapitány. Bocsánat a késésért, de eltévedtünk.
- Semmi baj – válaszolom kedélyesen – a takarodó csak nem rég lépett érvénybe, siessenek. – érzem mennyire reszket mögöttem a fiú. Úgy fordulok, hogy végig takarjam, a két fiatal gyorsan felfut a fedélzetre, és mikor már teljesen eltûntek, vállam felett nézek rá.
- Elmentek – mondom halkan, de még mindig a hátamhoz van bújva. Nem zavar, sõt kifejezetten kellemes, de ha sétálni szeretnénk, akkor jobb lenne tovább indulni. – Mijage… - szólítom halkan, és végre ellép tõlem. Jól van. – Menjünk tovább.

~*~

A part teljesen homokos, néhol nagyobb sziklák, sötétek, mohásak, néhol beljebb hullámtörõ kövek sorakoznak egymás hegyén hátán. Sötét van, csak a Hold fénye világít be mindent erõsen. Halvány ködfátylak foszlanak széjjel az égen, nagy foltokban hagynak csak szabad kilátást az ég, a csillagok felé. A Hold fénye szeszélyesen fodrozódik a hullámzó víz felszínén, a sós szellõ hol lágyabban, hol erõsebben fúj, így egy vörös szalaggal összefogom hajamat.
Mijage most elõttem lépked, olykor hátra-hátra pillant, de fõként a tengert, és az eget kémleli.

Szedünk pár kis kagylót, ami a parton tengõdik, sok szép van, de persze nem vihetünk fel annyit. Én választok egy kicsit és szépet, majd zsebre teszem. Azt hiszem ezeket majd elteszem emlékbe, ha minden partnál szerek, vagy szerzünk egy kagylót. Biztos vagyok benne, hogy megszeretem majd ezt a fiút, hisz kedvelni már most is kedvelem. Egy emlék tökéletes lesz…

- Nem baj, ha leveszem a cipõmet? – kérdezi hátra fordulva, kérlelõ szemekkel néz rám, megállok mögötte két lépésnyire.
- Nem baj, de vigyázz a kagylókkal – válaszolok kedvesen. Mosolyom kiszélesedik, amikor látom, hogy izgatottan kapja le cipõit, majd lábujjai elsüllyednek a homokban. Igazán édes. Tovább követem, néha mellé kerülök, amikor meg-megáll, megnézni valamit. Olyan bájos és ártatlan teremtés, hogy nincs szívem megzavarni. Jó látni, hogy kicsivel jobb kedve van. Se közel, se távol egy lélek sincs, és még szerencse, hogy egy zöld pulóvert kapott magára, mert elég hûvös a levegõ. Egy pillanatra megállok, amikor egy kis rák bújik elõ elõttem a homokból, leguggolok, és elé teszem kezem, így pont belemászik a tenyerembe.
- Nézd csak!? Mijage! – szólok gyorsan utána, visszafordul felém, óvatosan visszalépked, cipõcskéit fogva.
- Mi ez? – Hogy jobban lássa, felé nyújtom a kezemet, a kis állatka csattog párat az ollójával.
- Egy kis rák, itt vannak a homokban. – amikor ezt kimondom teljesen elhûl az arca, elsápad, majd hátrálni kezd.
- I-ilyenek vannak a homokban? – szemei kikerekednek, kezét a szája elé kapja, megint csak hátrál ijedten, amikor pont belelép valamibe, és felsikolt.
Azonnal leteszem a kis rákot, utána szaladok, és mielõtt hátra esne átölelem, és magamhoz szorítom.
- Nyugodj meg… Sss… - próbálom csitítani, de csak remeg a karjaimban, gyorsan keresek egy ülõhelyet, amit hamar meg is találok egy széles, lapos szikla személyében. Nincs messze, csak pár lépés, és oda viszem õt, leültetem.
Letérdelek elé, és egyik lába felé nyúlok.
- Mutasd, hol sérültél meg? – hirtelen felhúzza mindkért lábát, de felszisszen. A bal lába sérült volna meg? Térdei mögé bújik, onnan pillantva rám.
- Én… én zavarban vagyok – motyogja olyan halkan ruhájába, hogy szinte alig értem a szavakat. Aggódom, mégis mosolyt próbálok magamra varázsolni.
- Akkor csak nézz fel az égre – mondom halkan, és tétován, de lassan mégis megfogadja tanácsomat. Remegése csillapodik, ahogy a tiszta eget pásztázza tekintete, szép szemeiben tükrözõdnek a csillagok. Óvatosan megfogom lábát, és magamhoz húzom. Szerencsére csak a nagy lábujját vágta meg egy kagylóval, nem olyan vészes. Mivel nincs nálam sebtapasz, és semmilyen más kötszer, jobb ötlet nem révén kiveszem hajamból a szalagocskát, és azzal kötöm be. Hajam elõre bukik vállaimon, a szél miatt néha arcomat simítja. Majd ha visszaértünk a fedélzetre, szerzek neki ragtapaszt.
- Csak egy kis karcolás, pár nap és elmúlik – ahogy felpillantok rá, látom, hogy engem néz, arca kissé kipirult. Tényleg nagyon zavarban van, így eleresztem kis lábát, és engedem, hogy felhúzza magához. Nem bírja sokáig a szemkontaktust, inkább más fele néz, el fejem felett, majd újra meglepettség rajzolódik szép arcára.
- Ilyen messze vagyunk a hajótól? – hebegi halkan.
- Igen, elég sokat sétáltunk… - nézem meg én is, majd visszafordulok felé – Szeretnél visszamenni? – felállok, és úgy nézek le rá. Elgondolkodik, majd alig észrevehetõen megrázza a fejét.
- Egy kicsit… maradhatnánk még? – csak elmosolyodom a mondatra, és mellé ülök, már amennyire engedi. Nem akarom, hogy azt higgye tolakodó vagyok.
- Persze, de tényleg csak egy kicsit. Hideg van, és nem szeretném, ha megfáznál.