|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2009. 10. 21. 01:24:04 | #2197 |
Karakter: Naito(luxushajó)
Naito:
- Nem is tudom… ha lehetne, inkább csak sétálnék egyet a fedélzeten. Nem vagyok éhes, és a gyomrom sincs rendben – szép szemekkel pislog fel rám, s ellenállhatatlan külsőt csalva így magára én sem tudok neki ellent mondani.
- Rendben nem szeretném, ha rosszul lennél itt nekem – lágyan fogom meg vállánál, hogy úgy terelhessem ki a levegőre. Lágy mosoly úszik ajkaira, amint a fedélzet egyik külső hídjára érünk. Itt az én szintemen csend van, nyugalom, hisz kevesen jöhetnek fel még a személyzetből is, utasok pedig semmiképpen, de ő most kivételt képez. Először hozzám bújik, majd kíváncsian környékezi meg a korlátot, hogy megnézhette a hömpölygő vizet, amit a nagy hajó hagy maga után. Hosszú percekig elnézném, ahogyan barátkozik a környezettel, de egyik altisztem halkan közbeszól, így egy kicsit el kell mennem, szólok neki is. Mögé lépek, és elmondom a helyzetet, kissé aggódva kérdezem meg, hogy nem lesz e baj belőle. Megértően biccent és válaszol, így én is nyugodt szívvel mehetek a dolgomra.
~*~
Mikor visszaérek, rögtön meglátom, egy kint hagyott napozóágyon terült el. Biztosan elég fáradt volt. Bár remélem, hogy nem a szokatlan környezettől lett rosszul. Pár pillanatig gyönyörködöm benne, majd a hűvös levegőről beviszem, felnyalábolva pillekönnyű testét. Automatikusan bújik közelebb. Leteszem az ágyra, betakarom halkan, majd pihegő arcát figyelem. Megkapó látvány, igazán angyali.
Attól félek, hogy ha most mellé feküdnék, szörnyen nehéz lenne visszafognom magam, hogy legalább átölelhessem, és álmomban pedig végképp nem tudom kontrollálni magam, így jobb lesz, ha inkább a fotelban alszom el.
~*~
Apró test nehezedik rám, néma sírás hangja üti meg fülem, s hirtelen azt sem tudom, hogy hova kapjam a fejem. Ölembe kucorodik, egyre közelebb búj és dörgölőzik akár egy kiscica, én pedig automatikusan karolom át. Felnyitom szemeim, de a sötétben nem sokat látok. Elég zaklatottnak tűnik, nyugtatóan kezdem el hátát cirógatni, majd ösztönösen hajolok arcához, hogy lágy puszival csitítsam, nyugtassam tovább. Lassan egyre jobban birtokba veszem ajkait, feltárul előttem akár egy nektár dús virág, s mikor megérzem nyelvét, lassan mélyíteni kezdem a csókot. Hátán felcsúszik kezem és hajába túrok, másik kezemmel szorosabban ölelem át, s csak halk nyöszörgése ébreszt fel végleg, majd hidegzuhanyként ér a tudat, hogy mit is tettem.
hirtelen elválok tőle, remegő testét tovább magamhoz szorítva.
Letámadtam szegényt, pedig csak nyugtatásra vágyott.
- Ne haragudj… - suttogom halkan a sötétbe, ficeregni kezd az ölemben nyugtalanul, így inkább eleresztem – Jobb lesz, ha visszafekszel
- Nem! – vágja rá azonnal és ruhám szélét markolja meg erősen ujjaival. Egyre jobban szokja szemem a sötétet, így látom könnyektől és reménytől felcsillanó szemeit. Gyönyörű szép még így is – Kérem… Kérlek… aludj velem – megint sírásba csuklik hangja, és összeszorul a torkom nem csak attól hogy hallom, hanem a gondolattól is.
- Rendben – nyugtatom meg, majd felállok vele a fotelből, őt is a lábára állítva. Együtt sétálunk vissza az ágyhoz, betakarom magammal együtt, és óvó biztonságot keresve nálam bújik egyre közelebb, nem bírom megállni, hogy ne öleljem át.
Még ez után a forró csók után is képes így megbízni bennem?
Vajon mi zaklathatta fel ennyire? Sajnálom szegény fiút.
Hamarosan már érzem, hogy légzése is szabályozódik, egyenletesen szuszog mellkasomra, én pedig már erős tudattal sem tudom vágyam visszafogni, remélem ebből semmit nem érez, és nem kel fel tőle. Annyira szép, itt van a karijaimban, de nem tehetek vele semmit, nem is jön álom a szememre, hiába várom.
Viszont pihennem, azt kell, hisz holnap is vezetni kell ezt a nagy hajót, mint kapitánynak kipihentnek kell lennem… kellene lennem…
|
| timcsiikee | 2009. 09. 01. 21:38:19 | #1736 |
Karakter: Naito(luxushajó)
Hófehér egyenruhámban, fejemen kedvenc kalapommal, valamint lapod copfja fogott hajjal állok a hajó szélén a lépcső állványnál, és fogadom utasaimat.
- Kellemes utat – rázok kezet egy idősebb úrral, felesége kezét megfogom, és apró láthatatlan puszit hintek kézfejére – Kellemes utat – mondom a következő, majd a következő feljövő személyeknek is, ellenállhatatlan mosollyal.
A hosszadalmas procedúra után, végre fent van az összes utas, így kényelmesen végigsétálhatok a hajón, egyenesen az irányító fülkébe, hogy elinduljunk egész nyáron tartó utunkon.
Kihajózunk a végtelen óceánba, lágyan ringunk, szeljük a fehér habokat. Mikor már utunk biztosítva van, kirögzítem a kormányt, és kimegyek az fülkéből, hogy végigsétálhassak az egész hajón, míg az utasok a kabinjaikban épp a holmijaikat pakolják ki. Kellemes a levegő, sós, de akkor is kellemes. Vannak utasok akik gyorsabban végeztek, vagy épp a párjuk készíti ki a csomagjaikat, és már a fedélzeten lézengenek. Kedves mosollyal nézek feléjük.
Az egyik középső szinten, mocorgást hallok a feledett mentőcsónakból. Furcsa. Azt hittem, hogy a beosztottjaim részletesen átnézték tegnap délben az egész hajót, mielőtt elindultunk volna. Felhajtom az összegyűrt lepelt, de a látvány ami a szemem elé tárul, egy gyönyörű fiúcska alakja. Milyen aranyos és szép…
Megrázom fejem… Egy kis tündéri potyautas…
Mocorogni kezd, majd pislogni. Csak nem véletlenül hangosan mondtam ki amit gondoltam? Ki tudja? Lehet…
Pár pillanatig még kábán fekszik, majd hirtelen felegyenesedik, és a hullámzó víztömeget kezdi el kémlelni, majd oldalra hajol, és szegényem, hallom hogy rosszul van. Remélem nem tengeri beteg, mert ha igen akkor pórul járt, bár furcsa hogy potyautasnak egy hajóra mászna egy tengeri beteg. Két lábra állna, de látom, még a megkezdése is nehezére esik, és mikor felmondják a szolgálatot remegő bokái, és könnyedén kapom el, és veszem fel karjaimba. Jobb lesz hogy ha a saját kabinomba viszem, máshol nem nagyon van hely, az enyém viszont elég tágas, és nyugodt.
Mikor felérek vele, leültetem az ágyamra a szédelgő kis kóbor angyalkát, majd mivel látom, hogy elég sápadtka még, hozok neki egy pohár friss ivóvizet.
- Szia, az én nevem Nenshou Naito. Téged hogy hívnak, és hogy kerültél ide? – kérdem kíváncsian, hisz látom rajta, hogy nem önszántából van itt.
Lassan elkezdi meséjét, először akadozva, majd egyre bátrabban lendül bele. Beörtek a házukba, apját megölték, őt pedig mellé kötözték, de megszökött és ide menekült előlük. Szörnyű sors egy ilyen fiúnak, ráadásul egyetlen rokona volt.
Sajnálom szegényt, és ezt ki is fejezem felé, egy óvó öleléssel. Meg kell nyugtatnom, vagyis hirtelen ezt kötelességemnek érzem.
- Semmi baj, Kenzo-kun. Itt biztonságban vagy. Ha úgy érzed, akár meg is fürödhetnél, biztosan jól este – egy ilyen este után, biztos vagyok benne. Egész éjjel abban a poros csónakban aludhatott. Egy ujjal a fürdő felé mutatok, majd gyorsan el is tűnik az ajtó mögött.
Amíg elkészül, hozok neki enni valamit, hátha éhes lesz. Majd valamit kitalálok hogy hogyan is legyen tovább. Elvihetjük végig magunkkal? Vagy a következő állomáson le kell tennünk? Igaz ezt tőle is meg kéne kérdezni, lehet vissza akar menni, hisz tengeri beteg. De egyedül lenne otthon,az sem lenne biztonságos a számára. Vajon a hatóságok beleszólnak majd?
Lemegyek a konyhába, és a mai legfinomabb menüből kérek neki egy adagot neki is, és magamnak is, becsomagoltatom és visszaindulok kabinom felé.
A tavasszal kezdődő szezontól mindig az a nagy kabin a lakhelyem, egész nyáron ki sem költözöm onnan, ezért is van olyan otthoniasan berendezve. Legalább egy kis hangulatot is ad az egésznek. Mire visszaérek, már a nagy ágyban fekszik, szinte középen. Derekáig fedi csak be a takaró, feje oldalt, kezei pedig arca előtt pihennek a párnán. Olyan édes és szép, látom vizes még kissé a haja, mert arcára tapadnak a tincsek.
Vajon akkor is így néz ki mikor…
Ezt azonnal ki kell vernem a fejemből…
- Kenzo-kun – közelítek felé halkan, letéve a csomagokat az asztalra, majd mellé leülök az ágy szélére. Halkan szólongatom, megkérdezem ébren van e, de semmi válasz. Arcába tapadó kis tincset kisimítok arcából, majd lassan hajolni kezdek előre, de megállok.
Nem… tilos ezt, ráadásul egy idegen fiúcska… Majd ha felébred, beszélek vele.
Elfogyasztom egyedül a saját adagom, végül visszamegyek, hogy megnézzem minden rendben van e.
Addig hagyom nyugodtan aludni, hadd pihenje ki szegény kényelmesebben is azt a sok szörnyűséget, ami tegnap történt vele.
~*~
Egy luxushajón történő nyaralás, mindig izgalmakkal tele történik. Már az első este egy kellemes zongora koncerttel kezdődik, amire még nem tudom, hogy lesz a kedvem lemenni. Az utasok már javában a hajó szépségeit és rejtelmeit fedezik fel, ismerkednek a környezettel, élvezik a körülményeket. Ez jó, és örömmel tölt el, szeretem a boldog emberek arcát látni. már csak egy arcot szeretnék boldogan látni, de nem tudom lehetséges e, majd meglátjuk.
Visszamegyek kabinomba, de ahogy látom, Kenzo-kun még mindig az ágyban fekszik, kissé összeforgolódott az ágy, de a takaró még mindig rajta van.
Épp hason fekszik, és ahogy le van csúszva a takaró, látszik hogy semmi nincs rajta. Nyelek egyet, és ezt a tényt próbálom ezentúl figyelmen kívül hagyni. Kicsit visszahúzom rá a takarót, majd úgy döntök egy nehéz nap után rám is rám fér egy zuhanyozás. Levetem egyenruhámat, kalapom kint hagyom, és leteszem az asztalra, majd beviszek magammal egy fehér törülközőt. Szép és puha, valamint a hajó nevével van ellátva.
A kellemes langyos zuhany után kilépek a fülkéből, és a törülközővel először átdörzsölöm hosszú hajam, végül a derekamra tekerem, és úgy lépek ki. Igaz hajam néha csepeg még kicsit, de már nem olyan vészes. Épp hogy kimegyek a fürdőszobából, látom hogy édes álmoskásan ásít, felülve az ágyon, nyújtózva egy kicsit. Olyan mint egy kismacska.
- Jó reggelt Kenzo-kun – kuncogok halkan, majd keresek még egy törülközőt, és fél kézzel kezdem el újra a fejem dörzsölni vele, és az ágyhoz lépek, ismét leülök a szélére.
Arca rózsás pírral színeződik ahogy közelébe érek, nagyon édes, ahogy szája elé tartva kis kezét ezt próbálja eltakarni előlem. Pedig ezt a zavart elég nehéz elfedni.
- Máris reggel van? – pislog nagyokat, mikor rájön mit is mondtam.
- Nem… most van este, épp sötétedik – válaszolok készségesen, majd befejezem fejem dörzsölését, és leteszem ölembe a puha anyagot. Végignézek rajta, sima és hibátlan felsőtestén, és legszívesebben most visszadönteném az ágyba, de… képtelen lennék rá, pedig olyan szép. Vajon meddig fogom ezt bírni?
A következő állomás olyan messze van még, körülbelül öt napnyira. Elmélázva nézem szépségét, el is mosolyodom kissé, de mikor látom, hogy még jobban zavarba hozza lágy tekintetem, észbe kapok, és egy sóhaj kíséretében inkább felállok az ágyról.
- Jut eszembe… mindjárt adok neked valami ruhát – mondom neki mosolyogva, és a szekrényhez lépek. Még jó hogy nálam is van pár tartalék ruha, ami nekem igaz kicsi, de csak vész esetére van tartogatva. Remélem, hogy rá jó lesz.
Kiveszek egy fehér nadrágot, egy szintén fehér inget, szépen összehajtva, majd ezeket leteszem mellé az ágyra.
- Vedd csak fel nyugodtan őket, mindjárt én is jövök – azzal elvonulok a fürdőbe saját friss ruháimmal. Nem szeretném ennél is jobban zavarba hozni, inkább bent öltözködöm fel. Lehet hogy nekem sem tenne jót, ha őt látnám öltözködni.
Mire kijövök, a kabin közepén áll és végignéz magán, talpig fehérben.
- Szerintem jól áll neked – jegyzem meg mosolyogva, Közben begombolom a legfelső gombot is saját ingemen.
- Köszönöm – szerénykedik pironkodva.
- Lent a fedélzeten vacsorázhatunk ha gondolod, épp kellemes est van lent. Mit szólsz? – simítom meg egyik felkarját.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 09. 01. 21:49:01
|
|
